Ez lett tehát a címe a novellának, melynek epizódjait alant olvashatod. Rendhagyó kísérlet volt, célom 7 külön történet kitalálása és összekapcsolása volt. Mindez tekinthető persze egy regény vázlatának is, melyet egyszer talán tényleg megírok. Ott akkor már a történettel nem kell vesződnöm, s jöhetnek az igazi irodalmi értékek.
1-2. rész >>
3. rész >>
4-5. rész >>
6-7. rész >>
2008. január 30., szerda
2008. január 21., hétfő
Novellakísérlet (befejezés)
Íme a befejező 2 rész. (Javaslatokat most már csak a novella címére várok. Hátha az könnyebb lesz.)
6.
Sok-sok évvel korábban, még gyerekkoromban, találtam egy könyvet szüleim polcán, melynek borítója felkeltette az érdeklődésemet, és olvasni kezdtem. A távoli jövőben játszódott, és arról szólt, hogy régészek megtalálják az egykori Budapest romjait, ásni kezdenek, és előkotorják az egész várost, pontosabban ami megmaradt belőle. Restaurátorok érkeznek, és legjobb tudomásuk szerint kipofozzák az épületeket, ahogyan az szerintük a 20. században kinézhetett. Történelmi játékokat szerveznek, és emberekkel népesítik be a várost, akik korabeli ruhákban és korabeli szokások gyakorlásával töltik idejüket. Néhány kisebb csoport le is telepedik a városban, és 20. századi módon kezdenek élni. A regény főhőse egy, már ott megszülető fiú, aki nem is sejti, hogy csupán egy történelmi színjáték részese, s mindazt a komikus alakoskodást, melyet mások magukra öltöttek, ő teljes valóságként éli meg.
A történetet nem tudtam végigolvasni, mert amikor anyám meglátta a kezemben, gyorsan elvette tőlem, mondván, az a könyv nem gyereknek való. Valahová gondosan elrejthette, mert soha többé nem láttam a polcon.
Harmincéves voltam, amikor apám után nem sokkal anyám is meghalt. A házat a bútorokkal együtt eladtam, de a személyes holmik összepakolása végett egy napot és egy éjszakát még ott töltöttem. Szomorú dolog volt a már régen elhagyott, s mostanra teljesen üressé vált családi fészekben egyedül pakolgatni, s a múlt maradékát is felszámolni. És valahogy eszembe jutott a Budapestről szóló könyv. Átfésültem az egész házat, de sehol sem találtam. Rábukkantam viszont anyám naplójára, melyről azelőtt nem is volt tudomásom, s mikor belelapoztam, döbbentem vettem tudomásul, hogy anyám érzékelhető magzatkoromtól egészen haláláig feljegyzéseket írt rólam. A vaskos kötet elképesztő részletességgel napi szinten számol be az eseményekről, valamint szinte pimasz őszinteséggel vall anyámnak hozzám fűződő érzelmeiről. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fontos lehetek az anyámnak. Amikor azonban alaposabban belemélyedtem az írásba, még nagyobb megrázkódtatás ért. A nevektől, a helyszínektől és egy-két apróbb történetfoszlánytól eltekintve az események teljes mértékben kitaláltak voltak! Anyám fiktív barátokkal, barátnőkkel, valamint rám egyáltalán nem jellemező cselekedetekkel ruházott fel, tizennyolcévesen például jogi egyetemre küldött, sportsikereket könyvelt el nekem, nem létező külföldi utazásaimról írt. A legdöbbenetesebb az volt, hogy még egy Bali-szigetekről küldött képeslapot is beillesztett a lapok közé, melyet a nevemben, kézírásomat igyekezvén utánozni, ő maga írt meg! A naplóból egy sosem létezett, de mindig is vágyott fiú képe kezdett kirajzolódni. Anyám elképesztő irodalmi tevékenységet végzett. A legjelentéktelenebb részletekig felépítette fiktív önéletrajzomat. Émelyegni kezdtem, és azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Az egész addigi életem zárójelbe került.
Nem voltam képest többé hozzáérni a naplóhoz. Éjszaka alig aludtam. Éber hánykódásaim közepette azt is sejteni kezdtem, miért tiltott el anyám a Budapest-regénytől. Én magam voltam annak a könyvnek a főhőse, a fiú, aki azt hiszi, a valóságban nő fel, miközben körülötte minden csupán fikció.
7.
Bizonyos voltam benne: Othelló is tudja, Sára első gyermeke tőlem fogant. Nem volt nehéz a nyomukra bukkannom. Belvárosi lakásukkal szemben volt egy kávézó, ahonnan néha leskelődtem utánuk. Az egyik szombaton az egész család együtt lépett ki a kapun, s úgy néztem kamasz fiamra, mint korábbi önmagamra. Egyáltalán nem illett a környezetébe, s különösen nem illett vélt apja mellé. Soha életemben nem volt világosabb felismerésem: a fiúnak meg kell ismernie a valódi apját, tudnia kell, hogy én vagyok az, mert meghamisított apaképpel az élet értelmetlenül lesz boldogtalan, és sosem fog rájönni, miért szenved! Még akkor is, ha elé kell tárnom mindazt a sok szörnyűséget, amit életemben elkövetettem.
Úgy döntöttem, titokban, csak előtte fedem fel kilétem, és megkérem, hogy családja előtt hallgasson a dologról. Egy délután megvártam az iskola előtt, s amikor kijött és hazaindult, a nyomába szegődtem. Útközben azonban hívták a mobiltelefonján, és irányt változtatott. Hamarosan betért egy kocsmába. Követtem, de amikor beléptem a füstös helyiségbe, hirtelen nem láttam sehol sem. Aztán felfedeztem: egy asztalnál ült egy emberrel, aki nekem háttal volt, így az arcát nem láthattam. Az első asztalnál helyet foglaltam, kértem egy pohár sört, s onnan figyeltem őket. Az idegen sokat beszélhetett, mert a fiú alig szólt, csak figyelt rá. Aztán egyszer csak rám pillantott, de elkapta a tekintetét. A mozdulat hamarosan megismétlődött, és a beszélgetés érezhetően egyre forróbb témára váltott. Mire felfogtam, hogy rólam folyik a szó, az idegen megfordult, rám nézett, én pedig döbbentem ismertem fel. János volt.
A testem és az agyam elzsibbadt, alig bírtam felállni, s odalépni az asztalukhoz. Némán leültem, és csak néztem rájuk. A fiú lesütötte a szemét. János mindhármunknak kért egy-egy pálinkát, s miután felhajtottuk, így szólt:
- Nem mondtam el neked mindent magamról. Az első nap, amikor megérkeztél a börtönbe, tudtam, hogy a történetem még nem ért véget, s hálát adtam az Istennek, hogy nem hagyott meghalni sem a tűzben, sem amikor a börtönben próbáltam véget vetni az életemnek. Hálát adtam, hogy esélyt adott valamit rendbe tenni abból, amit elrontottam. Az eseményekben az a legbotrányosabb, hogy minden valószínűtlenségük ellenére megtörténnek. Amikor megláttalak a börtönben, felismertem, hogy a látszólagos véletlenek csupán számunkra ismeretlen törvényeket fednek el. A véletlen Isten frappáns megoldása, hogy megóvja az embereket az összeroppanástól, mellyel rejtett összefüggéseibe pillantva reagálnának. De olykor Isten is hibázhat.
Rendelt még egy kör pálinkát, melyet szertartásosan meg kellett innunk, majd folytatta.
- Nem két fiam volt, hanem három. A tűzvészből megmenekülve a harmadik fiú is nevelőszülőkhöz került, akiknek saját gyermekük nem lehetett. Úgy nevelték fel, mintha a sajátjuk lenne, s a fiú sosem tudta meg, hogy csupán örökbefogadták. Erről a fiúról sokáig semmit sem tudtam. s jó darabig úgy véltem, ő még gyerekként bennégett a tanyasi házban. Egész addig így véltem ezt, amíg meg nem jelentél a börtönben. Te vagy a harmadik fiam. Miután kiszabadultam, azt is megtudtam, hogy az egyik lányom túlélte a tűzvészt, de saját kérésére ezt eltitkolták előlem. Attól rettegett, hogy ha kijövök a börtönből, újra meg akarom majd ölni őt. Hamar megtudtam azt is, hogy Sára a feleséged volt.
A fiamra nézett, aki továbbra is lesütött szemmel ült az asztalnál, és nem lehetett tudni, mire gondol, vagy mit érez. János mélyen a szemembe nézett.
- A többit most már értitek.
***
Nem volt könnyű kitalálnom a nagybátyám blogjának jelszavát. Végigpróbáltam minden nevet és fogalmat, ami vele kapcsolatban eszembe jutott. Egyik sem stimmelt. Aztán szórakozottan beírtam azt a szót, hogy "emlékezés". Majd gondoltam egyet, és begépeltem: "felejtés". Szezám kitárult. Megkerestem a "blog törlése" elnevezésű funkciót.
Laci bácsi blogja eltűnt a világhálóról.
Vége
6.
Sok-sok évvel korábban, még gyerekkoromban, találtam egy könyvet szüleim polcán, melynek borítója felkeltette az érdeklődésemet, és olvasni kezdtem. A távoli jövőben játszódott, és arról szólt, hogy régészek megtalálják az egykori Budapest romjait, ásni kezdenek, és előkotorják az egész várost, pontosabban ami megmaradt belőle. Restaurátorok érkeznek, és legjobb tudomásuk szerint kipofozzák az épületeket, ahogyan az szerintük a 20. században kinézhetett. Történelmi játékokat szerveznek, és emberekkel népesítik be a várost, akik korabeli ruhákban és korabeli szokások gyakorlásával töltik idejüket. Néhány kisebb csoport le is telepedik a városban, és 20. századi módon kezdenek élni. A regény főhőse egy, már ott megszülető fiú, aki nem is sejti, hogy csupán egy történelmi színjáték részese, s mindazt a komikus alakoskodást, melyet mások magukra öltöttek, ő teljes valóságként éli meg.
A történetet nem tudtam végigolvasni, mert amikor anyám meglátta a kezemben, gyorsan elvette tőlem, mondván, az a könyv nem gyereknek való. Valahová gondosan elrejthette, mert soha többé nem láttam a polcon.
Harmincéves voltam, amikor apám után nem sokkal anyám is meghalt. A házat a bútorokkal együtt eladtam, de a személyes holmik összepakolása végett egy napot és egy éjszakát még ott töltöttem. Szomorú dolog volt a már régen elhagyott, s mostanra teljesen üressé vált családi fészekben egyedül pakolgatni, s a múlt maradékát is felszámolni. És valahogy eszembe jutott a Budapestről szóló könyv. Átfésültem az egész házat, de sehol sem találtam. Rábukkantam viszont anyám naplójára, melyről azelőtt nem is volt tudomásom, s mikor belelapoztam, döbbentem vettem tudomásul, hogy anyám érzékelhető magzatkoromtól egészen haláláig feljegyzéseket írt rólam. A vaskos kötet elképesztő részletességgel napi szinten számol be az eseményekről, valamint szinte pimasz őszinteséggel vall anyámnak hozzám fűződő érzelmeiről. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fontos lehetek az anyámnak. Amikor azonban alaposabban belemélyedtem az írásba, még nagyobb megrázkódtatás ért. A nevektől, a helyszínektől és egy-két apróbb történetfoszlánytól eltekintve az események teljes mértékben kitaláltak voltak! Anyám fiktív barátokkal, barátnőkkel, valamint rám egyáltalán nem jellemező cselekedetekkel ruházott fel, tizennyolcévesen például jogi egyetemre küldött, sportsikereket könyvelt el nekem, nem létező külföldi utazásaimról írt. A legdöbbenetesebb az volt, hogy még egy Bali-szigetekről küldött képeslapot is beillesztett a lapok közé, melyet a nevemben, kézírásomat igyekezvén utánozni, ő maga írt meg! A naplóból egy sosem létezett, de mindig is vágyott fiú képe kezdett kirajzolódni. Anyám elképesztő irodalmi tevékenységet végzett. A legjelentéktelenebb részletekig felépítette fiktív önéletrajzomat. Émelyegni kezdtem, és azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Az egész addigi életem zárójelbe került.
Nem voltam képest többé hozzáérni a naplóhoz. Éjszaka alig aludtam. Éber hánykódásaim közepette azt is sejteni kezdtem, miért tiltott el anyám a Budapest-regénytől. Én magam voltam annak a könyvnek a főhőse, a fiú, aki azt hiszi, a valóságban nő fel, miközben körülötte minden csupán fikció.
7.
Bizonyos voltam benne: Othelló is tudja, Sára első gyermeke tőlem fogant. Nem volt nehéz a nyomukra bukkannom. Belvárosi lakásukkal szemben volt egy kávézó, ahonnan néha leskelődtem utánuk. Az egyik szombaton az egész család együtt lépett ki a kapun, s úgy néztem kamasz fiamra, mint korábbi önmagamra. Egyáltalán nem illett a környezetébe, s különösen nem illett vélt apja mellé. Soha életemben nem volt világosabb felismerésem: a fiúnak meg kell ismernie a valódi apját, tudnia kell, hogy én vagyok az, mert meghamisított apaképpel az élet értelmetlenül lesz boldogtalan, és sosem fog rájönni, miért szenved! Még akkor is, ha elé kell tárnom mindazt a sok szörnyűséget, amit életemben elkövetettem.
Úgy döntöttem, titokban, csak előtte fedem fel kilétem, és megkérem, hogy családja előtt hallgasson a dologról. Egy délután megvártam az iskola előtt, s amikor kijött és hazaindult, a nyomába szegődtem. Útközben azonban hívták a mobiltelefonján, és irányt változtatott. Hamarosan betért egy kocsmába. Követtem, de amikor beléptem a füstös helyiségbe, hirtelen nem láttam sehol sem. Aztán felfedeztem: egy asztalnál ült egy emberrel, aki nekem háttal volt, így az arcát nem láthattam. Az első asztalnál helyet foglaltam, kértem egy pohár sört, s onnan figyeltem őket. Az idegen sokat beszélhetett, mert a fiú alig szólt, csak figyelt rá. Aztán egyszer csak rám pillantott, de elkapta a tekintetét. A mozdulat hamarosan megismétlődött, és a beszélgetés érezhetően egyre forróbb témára váltott. Mire felfogtam, hogy rólam folyik a szó, az idegen megfordult, rám nézett, én pedig döbbentem ismertem fel. János volt.
A testem és az agyam elzsibbadt, alig bírtam felállni, s odalépni az asztalukhoz. Némán leültem, és csak néztem rájuk. A fiú lesütötte a szemét. János mindhármunknak kért egy-egy pálinkát, s miután felhajtottuk, így szólt:
- Nem mondtam el neked mindent magamról. Az első nap, amikor megérkeztél a börtönbe, tudtam, hogy a történetem még nem ért véget, s hálát adtam az Istennek, hogy nem hagyott meghalni sem a tűzben, sem amikor a börtönben próbáltam véget vetni az életemnek. Hálát adtam, hogy esélyt adott valamit rendbe tenni abból, amit elrontottam. Az eseményekben az a legbotrányosabb, hogy minden valószínűtlenségük ellenére megtörténnek. Amikor megláttalak a börtönben, felismertem, hogy a látszólagos véletlenek csupán számunkra ismeretlen törvényeket fednek el. A véletlen Isten frappáns megoldása, hogy megóvja az embereket az összeroppanástól, mellyel rejtett összefüggéseibe pillantva reagálnának. De olykor Isten is hibázhat.
Rendelt még egy kör pálinkát, melyet szertartásosan meg kellett innunk, majd folytatta.
- Nem két fiam volt, hanem három. A tűzvészből megmenekülve a harmadik fiú is nevelőszülőkhöz került, akiknek saját gyermekük nem lehetett. Úgy nevelték fel, mintha a sajátjuk lenne, s a fiú sosem tudta meg, hogy csupán örökbefogadták. Erről a fiúról sokáig semmit sem tudtam. s jó darabig úgy véltem, ő még gyerekként bennégett a tanyasi házban. Egész addig így véltem ezt, amíg meg nem jelentél a börtönben. Te vagy a harmadik fiam. Miután kiszabadultam, azt is megtudtam, hogy az egyik lányom túlélte a tűzvészt, de saját kérésére ezt eltitkolták előlem. Attól rettegett, hogy ha kijövök a börtönből, újra meg akarom majd ölni őt. Hamar megtudtam azt is, hogy Sára a feleséged volt.
A fiamra nézett, aki továbbra is lesütött szemmel ült az asztalnál, és nem lehetett tudni, mire gondol, vagy mit érez. János mélyen a szemembe nézett.
- A többit most már értitek.
***
Nem volt könnyű kitalálnom a nagybátyám blogjának jelszavát. Végigpróbáltam minden nevet és fogalmat, ami vele kapcsolatban eszembe jutott. Egyik sem stimmelt. Aztán szórakozottan beírtam azt a szót, hogy "emlékezés". Majd gondoltam egyet, és begépeltem: "felejtés". Szezám kitárult. Megkerestem a "blog törlése" elnevezésű funkciót.
Laci bácsi blogja eltűnt a világhálóról.
Vége
Novellakísérlet (újabb folytatás)
4.
Nagybátyám fiának, Tivadarnak ikerlányai voltak. A lányok annyira hasonlítottak egymásra, hogy soha életemben nem tudtam megkülönböztetni őket. Amikor börtönbe vonultam, még kislányok voltak, amikor kijöttem, csaknem felnőttek lettek. Szabadulásom után pár hónapig Tivadarék budai házában lakhattam. A család nagyon kedves volt hozzám, úgy kezeltek, mint aki egy nagy betegségből lábadozik. Cserébe gondoztam a kertet, a kutyákat, s afféle házitanítóként besegítettem a lányok iskolai feladataiba is. Keveset beszélgettünk. Azt hiszem, szégyelltem magam előttük, s nem is amiatt, amit a múltban tettem, hanem mert csodáltam őket tisztaságukért.
Az egész család ilyen volt: megdolgoztak a pénzükért, szerették és tisztelték egymást, ápolták kapcsolataikat, sosem hazudtak sem egymásnak, sem másoknak, meghatódtak a rákos gyerekeken, akiket a tévében láttak, és pénzt utaltak át a bankszámlájukra, sosem veszekedtek, és még hosszan sorolhatnám mindazt, melynek hiányában a családok elromlani és tönkremenni szoktak. Ők azonban másként mentek tönkre.
Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a lányok egyike ott áll az ágyam felett. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, mozdulni sem bírtam. Hirtelen arra gondoltam, hogy csak álmodom. Sokáig a lány sem mozdult, de a sötéten át is éreztem rám vetülő tekintetét. Jelenléte először nyugtalanítónak tűnt, akár valami fekete angyalé, de lassacskán elöntött a meleg otthonosság érzete, és akkor visszaaludtam.
Reggel megint olybá tűnt, hogy az egészet csak álmodtam. Egész nap figyeltem a lányokat, hogy észreveszek-e rajtuk bármi különöset, de erről valahogy képtelen voltam ítéletet alkotni. A következő éjszakákon minden megismétlődött. Aggódni kezdtem, de nem tudtam magam miatt tegyem, vagy kettejük közül az egyik miatt. egy héttel az első eset után bezártam a szobám ajtaját, de mikor reggel felébredtem, sehogy sem bírtam eldönteni, hogy a titokzatos látomás előző éjjel is meglátogatott-e. A következő éjjel az ajtó nyitva maradt, a lány belépett, én pedig megszólítottam:
- Mit akarsz?
Nem válaszolt. Bebújt a takaróm alá, és hozzám simult. Ruhátlan volt. Csókolgatni kezdett, ami ellen nem tiltakoztam. Megtörten vettem tudomásul, milyen jól esik testének közelsége, melege, illata, sóhajai. Elengedtem a személyét, anonim testének és szellemének adtam át magam. Az egyetlen lett a világon, aki létezik, hosszú nélkülözésem minden célja és értelme. Bárki volt is, álom vagy valóság, beleszerettem.
- Aludj - mondta később. Nem akartam elengedni. - Aludj.
Reggel egyedül ébredtem, és tudtam, hogy végem van, elvesztem. Vasárnap volt, a családi ebéd ideje. Tivadar kedélyesen viccelődött lányaival, a felesége sürgött forgott a konyha és az ebédlő között. Gyanúsan méregettem a lányokat.
- Mi a baj, kuzin? Olyan gondterhelt az ábrázatod, mint aki rossz hírt készül bejelenteni.
- Furcsa álmom volt.
Tovább nevetgéltek, én pedig egyre idegesebb lettem.
- Na és mi volt az a furcsa álom?
Hallgattam. Tivadar bohócpofákat vágott a lányoknak, akik visongva nevettek rajta. Komor hangulatomat parodizálva mély, hörgő hangon ismételte meg:
- Mit álmodtál olyan furcsát, kuzin?
A lányok kacagtak. Tivadar folytatta:
- Kuzin, kuzin! Ne búsulj kuzin lovag, ilyen hölgyek társaságához nem illik a búskomor képed! Mit álmodtál, kuzin?
Megőrjített a lányok ártatlankodó vihogása. Gyűlöltem valamennyiüket.
- Azt álmodtam, hogy ágyba bújok az egyik lányoddal, de nem tudom, melyikkel, mert teljesen ugyanolyanok!
Elkomorultak. Tivadar felállt az asztaltól, a lányok zavarban voltak.
- Csak vicceltem, tréfa volt - mondtam hirtelen. Próbáltam olyan képet vágni, mint aki saját rosszul sikerült poénja fölött sajnálkozik, majd csendesen hozzátettem: - A börtönről álmodtam. Ne haragudjatok.
A következő napokban a családi légkör feszült lett. Keveset mozdultam ki a szobámból, melyet éjszaka mindig gondosan bezártam. Kerültem a többiek tekintetét, a lányokkal való házitanítóskodásomat is felfüggesztettem. Úgy éreztem, én vagyok a család élő rossz lelkiismerete. Arra készültem, hogy fogom a sátorfámat és továbbállok, de képtelen voltam rászánni magam, hiszen annyi pénzem sem volt, hogy valahol egy szobát kivegyek. A helyzet viszont tarthatatlanná vált, jelenlétem a családi fészekben egyre kínosabb lett, ráadásul végül be kellett látnom, hogy valóban beleszerettem a lányok egyikébe, bár nem tudom melyikükbe, talán mindkettőbe. Álmaimban János történetét éltem át újra és újra, különböző változatokban, visszatért Othelló és Sára, és a nagybácsi átkozott blogja, mely minden baj forrásának bizonyult. Az összes történet egyetlen kusza hálózat volt, idegsejtek közötti kaotikus vibrálás, fájdalmaktól hemzsegő tenyészet.
Aztán az egyik nap eszembe jutott a börtönévek egy különös epizódja, melynek addig nem tulajdonítottam kellő jelentőséget.
5.
A 7-es cellában lakott egy igen furcsa ember, akit mindenki csak Hurka néven emlegetett, bár egyáltalán nem volt testes, sőt, csupa csont és bőr figura volt. Hurkának rendkívüli rajztehetsége volt, s az évek során rengeteg képet készített kockás füzeteibe, melyekbe olykor újságból kivágott képeket is ragasztott. Rajzain csakis egy témával foglalkozott: egy képzeletbeli földrengés pillanatában ábrázolt különböző személyeket, amint a váratlan lökéshullám hatására hirtelen görcsösen belekapaszkodnak valamibe. Mint egyszer elmondta, őt szenvedélyesen érdekli az a pillanat, amikor az ember elveszíti az egyensúlyát, s úgy gondolja, ilyenkor rendkívül jellemző az is, hogy öntudatlanul ki mibe kapaszkodik. Az volt a terve, hogy egy százezer fős kitalált város valamennyi lakosát ábrázolni fogja ezeken a képeken, sőt, tőle telhetően a lakosság ismeretségi viszonyait is igyekezni fog fölvázolni, és ilyen módon próbálja megfogalmazni a kollektív bűntudatot, mely szerinte napjaink jellemző vonása, úgymond kortünet. Kiszámoltam, hogy ha minden rajzhoz csupán 5 percre volna szüksége, és megállás nélkül alkotna, akkor is csaknem egy évig tartana kivitelezni a gigászi tervet.
Hurka mindenesetre rendíthetetlenül alkotott, s képein lassanként mégis kezdett kibontakozni egy képzeletbeli társadalom. Volt ott anyja emlőibe fogódzkodó csecsemőtől kezdve, saját kötelébe markoló öngyilkoson át, férfifenék húsába vájódó női körmökig minden, amit az elszabadult fantázia, és egyúttal a valósághű részletek utáni végtelen érdeklődés megengedett. Az egyik legjobban sikerült művén Hurka egy olyan férfit jelenít meg, aki a saját árnyékát ragadja meg eleséstől való félelmében. Egy hűtőházban egy ember az egyik lecsüngő féldisznót öleli át, miközben a többi állat ott ingázik körülöttük. Hurka önmagát is ábrázolta, amint szétröpdöső kockásfüzetei után kapdos. S ez valóban jellemezte is őt. Babonás félelemmel óvta füzeteit, senkinek sem adta a kezébe, nem engedte, hozzáérjünk. Ha oly-olykor mutogatta rajzait, akkor is ő maga lapozgatta azokat, de szinte már attól is rettegett, hogy a tekintetünkkel elkoptatjuk becses gyűjteményét. A füzeteket egy fadobozban, matraca alatt tárolta, s az sem izgatta, hogy fekhelyét a kemény doboz minden bizonnyal rendkívül kényelmetlenné tette.
Hurkáról az a hír járta, hogy pedofília miatt került rács mögé. S valóban, kitalált városának lakossága átlagosan rendkívül fiatal volt. Rengeteg gyereket rajzolt, láthatóan élvezettel, nagy gondossággal: pufók és vézna kisfiúk, csodaszép és betegesen csúf kislányok, megannyi megállapíthatatlan nemű gyermeki vagy gyermeteg lény, sokszor hiányos öltözékben, például fürdőkádban. Egyik "főművén" egy teljes óvodai csoportot megjelenít, amint mindannyian különböző játékaikba kapaszkodnak, s a szemlélőnek az a benyomása, mintha egy hatalmas civakodás kellős közepén toppant volna be a terembe közéjük.
A pedofília ugyanakkor nem tartozott a "népszerű" bűnök közé. Hurkát rengetegen gyűlölték, s nem mindennapi hobbija és a körülötte folytatott folyamatos feltűnősködő aggódása csak tovább növelte az ellenszenvet iránta.
Az egyik nap az udvari sétáról bejövet dobozát a cella közepén találta kinyitva, s benne lángoltak rajzos füzetei. Kétségbeesve próbálta megmenteni őket, de a tűz addigra lényegében mindent elpusztított. A szeme előtt kunkorodtak össze szeretett figurái, feketedtek el, és váltak végképp az enyészet martalékává. Hurka sírt, üvöltözött, reszkető kezekkel próbálta összegyűjteni a az elszenesedett papírlapokat, s látva reménytelen küzdelmét, fejére szórta őket, elkente az arcán, beledörzsölte a ruhájába. Magán kívül volt.
Három napot töltött magánzárkában. Amikor kijött, jobb kezén kötést viselt, higgadtnak tűnt, és senkihez egy szót sem szólt. Aznap este olyan iszonyú földrengés rázta meg a várost, hogy a börtön egy teljes emelete beomlott, és mindenki szörnyet halt, akit betemetett.
Később volt alkalmam pár napot eltölteni abban a bizonyos magánzárkában, ahol Hurka is raboskodott. Az egyik sarokban a falba karistolva felfedeztem egy rajzot. Egy üres tenyeret ábrázolt, melynek felületéről nagy darabokban le volt verve a vakolat.
Eszembe jutott egy mondat, melyről egészen biztosan éreztem, hogy szerepel a nagybácsim cikkében: "Rettenetes erő szabadul el, és garázdálkodik közöttünk."
(Folyt. köv.)
Nagybátyám fiának, Tivadarnak ikerlányai voltak. A lányok annyira hasonlítottak egymásra, hogy soha életemben nem tudtam megkülönböztetni őket. Amikor börtönbe vonultam, még kislányok voltak, amikor kijöttem, csaknem felnőttek lettek. Szabadulásom után pár hónapig Tivadarék budai házában lakhattam. A család nagyon kedves volt hozzám, úgy kezeltek, mint aki egy nagy betegségből lábadozik. Cserébe gondoztam a kertet, a kutyákat, s afféle házitanítóként besegítettem a lányok iskolai feladataiba is. Keveset beszélgettünk. Azt hiszem, szégyelltem magam előttük, s nem is amiatt, amit a múltban tettem, hanem mert csodáltam őket tisztaságukért.
Az egész család ilyen volt: megdolgoztak a pénzükért, szerették és tisztelték egymást, ápolták kapcsolataikat, sosem hazudtak sem egymásnak, sem másoknak, meghatódtak a rákos gyerekeken, akiket a tévében láttak, és pénzt utaltak át a bankszámlájukra, sosem veszekedtek, és még hosszan sorolhatnám mindazt, melynek hiányában a családok elromlani és tönkremenni szoktak. Ők azonban másként mentek tönkre.
Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a lányok egyike ott áll az ágyam felett. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, mozdulni sem bírtam. Hirtelen arra gondoltam, hogy csak álmodom. Sokáig a lány sem mozdult, de a sötéten át is éreztem rám vetülő tekintetét. Jelenléte először nyugtalanítónak tűnt, akár valami fekete angyalé, de lassacskán elöntött a meleg otthonosság érzete, és akkor visszaaludtam.
Reggel megint olybá tűnt, hogy az egészet csak álmodtam. Egész nap figyeltem a lányokat, hogy észreveszek-e rajtuk bármi különöset, de erről valahogy képtelen voltam ítéletet alkotni. A következő éjszakákon minden megismétlődött. Aggódni kezdtem, de nem tudtam magam miatt tegyem, vagy kettejük közül az egyik miatt. egy héttel az első eset után bezártam a szobám ajtaját, de mikor reggel felébredtem, sehogy sem bírtam eldönteni, hogy a titokzatos látomás előző éjjel is meglátogatott-e. A következő éjjel az ajtó nyitva maradt, a lány belépett, én pedig megszólítottam:
- Mit akarsz?
Nem válaszolt. Bebújt a takaróm alá, és hozzám simult. Ruhátlan volt. Csókolgatni kezdett, ami ellen nem tiltakoztam. Megtörten vettem tudomásul, milyen jól esik testének közelsége, melege, illata, sóhajai. Elengedtem a személyét, anonim testének és szellemének adtam át magam. Az egyetlen lett a világon, aki létezik, hosszú nélkülözésem minden célja és értelme. Bárki volt is, álom vagy valóság, beleszerettem.
- Aludj - mondta később. Nem akartam elengedni. - Aludj.
Reggel egyedül ébredtem, és tudtam, hogy végem van, elvesztem. Vasárnap volt, a családi ebéd ideje. Tivadar kedélyesen viccelődött lányaival, a felesége sürgött forgott a konyha és az ebédlő között. Gyanúsan méregettem a lányokat.
- Mi a baj, kuzin? Olyan gondterhelt az ábrázatod, mint aki rossz hírt készül bejelenteni.
- Furcsa álmom volt.
Tovább nevetgéltek, én pedig egyre idegesebb lettem.
- Na és mi volt az a furcsa álom?
Hallgattam. Tivadar bohócpofákat vágott a lányoknak, akik visongva nevettek rajta. Komor hangulatomat parodizálva mély, hörgő hangon ismételte meg:
- Mit álmodtál olyan furcsát, kuzin?
A lányok kacagtak. Tivadar folytatta:
- Kuzin, kuzin! Ne búsulj kuzin lovag, ilyen hölgyek társaságához nem illik a búskomor képed! Mit álmodtál, kuzin?
Megőrjített a lányok ártatlankodó vihogása. Gyűlöltem valamennyiüket.
- Azt álmodtam, hogy ágyba bújok az egyik lányoddal, de nem tudom, melyikkel, mert teljesen ugyanolyanok!
Elkomorultak. Tivadar felállt az asztaltól, a lányok zavarban voltak.
- Csak vicceltem, tréfa volt - mondtam hirtelen. Próbáltam olyan képet vágni, mint aki saját rosszul sikerült poénja fölött sajnálkozik, majd csendesen hozzátettem: - A börtönről álmodtam. Ne haragudjatok.
A következő napokban a családi légkör feszült lett. Keveset mozdultam ki a szobámból, melyet éjszaka mindig gondosan bezártam. Kerültem a többiek tekintetét, a lányokkal való házitanítóskodásomat is felfüggesztettem. Úgy éreztem, én vagyok a család élő rossz lelkiismerete. Arra készültem, hogy fogom a sátorfámat és továbbállok, de képtelen voltam rászánni magam, hiszen annyi pénzem sem volt, hogy valahol egy szobát kivegyek. A helyzet viszont tarthatatlanná vált, jelenlétem a családi fészekben egyre kínosabb lett, ráadásul végül be kellett látnom, hogy valóban beleszerettem a lányok egyikébe, bár nem tudom melyikükbe, talán mindkettőbe. Álmaimban János történetét éltem át újra és újra, különböző változatokban, visszatért Othelló és Sára, és a nagybácsi átkozott blogja, mely minden baj forrásának bizonyult. Az összes történet egyetlen kusza hálózat volt, idegsejtek közötti kaotikus vibrálás, fájdalmaktól hemzsegő tenyészet.
Aztán az egyik nap eszembe jutott a börtönévek egy különös epizódja, melynek addig nem tulajdonítottam kellő jelentőséget.
5.
A 7-es cellában lakott egy igen furcsa ember, akit mindenki csak Hurka néven emlegetett, bár egyáltalán nem volt testes, sőt, csupa csont és bőr figura volt. Hurkának rendkívüli rajztehetsége volt, s az évek során rengeteg képet készített kockás füzeteibe, melyekbe olykor újságból kivágott képeket is ragasztott. Rajzain csakis egy témával foglalkozott: egy képzeletbeli földrengés pillanatában ábrázolt különböző személyeket, amint a váratlan lökéshullám hatására hirtelen görcsösen belekapaszkodnak valamibe. Mint egyszer elmondta, őt szenvedélyesen érdekli az a pillanat, amikor az ember elveszíti az egyensúlyát, s úgy gondolja, ilyenkor rendkívül jellemző az is, hogy öntudatlanul ki mibe kapaszkodik. Az volt a terve, hogy egy százezer fős kitalált város valamennyi lakosát ábrázolni fogja ezeken a képeken, sőt, tőle telhetően a lakosság ismeretségi viszonyait is igyekezni fog fölvázolni, és ilyen módon próbálja megfogalmazni a kollektív bűntudatot, mely szerinte napjaink jellemző vonása, úgymond kortünet. Kiszámoltam, hogy ha minden rajzhoz csupán 5 percre volna szüksége, és megállás nélkül alkotna, akkor is csaknem egy évig tartana kivitelezni a gigászi tervet.
Hurka mindenesetre rendíthetetlenül alkotott, s képein lassanként mégis kezdett kibontakozni egy képzeletbeli társadalom. Volt ott anyja emlőibe fogódzkodó csecsemőtől kezdve, saját kötelébe markoló öngyilkoson át, férfifenék húsába vájódó női körmökig minden, amit az elszabadult fantázia, és egyúttal a valósághű részletek utáni végtelen érdeklődés megengedett. Az egyik legjobban sikerült művén Hurka egy olyan férfit jelenít meg, aki a saját árnyékát ragadja meg eleséstől való félelmében. Egy hűtőházban egy ember az egyik lecsüngő féldisznót öleli át, miközben a többi állat ott ingázik körülöttük. Hurka önmagát is ábrázolta, amint szétröpdöső kockásfüzetei után kapdos. S ez valóban jellemezte is őt. Babonás félelemmel óvta füzeteit, senkinek sem adta a kezébe, nem engedte, hozzáérjünk. Ha oly-olykor mutogatta rajzait, akkor is ő maga lapozgatta azokat, de szinte már attól is rettegett, hogy a tekintetünkkel elkoptatjuk becses gyűjteményét. A füzeteket egy fadobozban, matraca alatt tárolta, s az sem izgatta, hogy fekhelyét a kemény doboz minden bizonnyal rendkívül kényelmetlenné tette.
Hurkáról az a hír járta, hogy pedofília miatt került rács mögé. S valóban, kitalált városának lakossága átlagosan rendkívül fiatal volt. Rengeteg gyereket rajzolt, láthatóan élvezettel, nagy gondossággal: pufók és vézna kisfiúk, csodaszép és betegesen csúf kislányok, megannyi megállapíthatatlan nemű gyermeki vagy gyermeteg lény, sokszor hiányos öltözékben, például fürdőkádban. Egyik "főművén" egy teljes óvodai csoportot megjelenít, amint mindannyian különböző játékaikba kapaszkodnak, s a szemlélőnek az a benyomása, mintha egy hatalmas civakodás kellős közepén toppant volna be a terembe közéjük.
A pedofília ugyanakkor nem tartozott a "népszerű" bűnök közé. Hurkát rengetegen gyűlölték, s nem mindennapi hobbija és a körülötte folytatott folyamatos feltűnősködő aggódása csak tovább növelte az ellenszenvet iránta.
Az egyik nap az udvari sétáról bejövet dobozát a cella közepén találta kinyitva, s benne lángoltak rajzos füzetei. Kétségbeesve próbálta megmenteni őket, de a tűz addigra lényegében mindent elpusztított. A szeme előtt kunkorodtak össze szeretett figurái, feketedtek el, és váltak végképp az enyészet martalékává. Hurka sírt, üvöltözött, reszkető kezekkel próbálta összegyűjteni a az elszenesedett papírlapokat, s látva reménytelen küzdelmét, fejére szórta őket, elkente az arcán, beledörzsölte a ruhájába. Magán kívül volt.
Három napot töltött magánzárkában. Amikor kijött, jobb kezén kötést viselt, higgadtnak tűnt, és senkihez egy szót sem szólt. Aznap este olyan iszonyú földrengés rázta meg a várost, hogy a börtön egy teljes emelete beomlott, és mindenki szörnyet halt, akit betemetett.
Később volt alkalmam pár napot eltölteni abban a bizonyos magánzárkában, ahol Hurka is raboskodott. Az egyik sarokban a falba karistolva felfedeztem egy rajzot. Egy üres tenyeret ábrázolt, melynek felületéről nagy darabokban le volt verve a vakolat.
Eszembe jutott egy mondat, melyről egészen biztosan éreztem, hogy szerepel a nagybácsim cikkében: "Rettenetes erő szabadul el, és garázdálkodik közöttünk."
(Folyt. köv.)
2008. január 10., csütörtök
Novellakísérlet (folytatás)
3.
Jánossal ugyanazon a napon szabadultunk a váci börtönből. Beültünk egy kocsmába, és ott János elmesélte, amiről odabent mindvégig hallgatott. Elmondta nekem, miért került börtönbe.
Fiatal korában Jánosnak kétpetéjű ikerfiai születtek egy nőtől, aki a szülés után szinte azonnal lelépett, és magára hagyta az újdonsült apát gyermekeivel. Két fiával János néhai szüleinek tanyasi házába költözött, és pálinkafőzésből próbálta eltartani anya nélkül maradt családját. A zord vidéken - különösen a hideg téli estéken - a világtól szinte teljesen elzárva éltek.
János beszerzett két megtermett kutyát, akiket arra idomított, hogy megvédjék gyermekeit, ha ő nincsen odahaza. Hamarosan azonban rákapott saját pálinkájára, és alkoholista lett. Később egyre gyakrabban nekiindult, és ellátogatott a falu kocsmájába is, a kutyák őrizetére bízva csöppnyi fiait. Nemegyszer reggel ébredt az árokba dőlve, ahová hazafelé igyekezvén esett be. Egy alkalommal valaki még a cipőjét is ellopta, János erősen meghűlt, ágynak esett, és csaknem belehalt a tüdőgyulladásba.
A fiúkon, ahogy cseperedtek, kezdett kiütközni a barátságtalan vidék nyersessége, és az anyai gondoskodás hiánya. Sokat civakodtak egymással, és János fizikai fenyítéseket is alkalmazott, hogy rendet tegyen közöttük. Egy reggel ismét az árokban ébredt, újfent cipő nélkül, s mikor hazatámolygott, a veszekedő gyerekek kiabálása fogadta. A házban az egyik fiú kést szorított a másik álla alá. János agya elborult, összetörte az összes pálinkásüvegét, a tartalmát szétlocsolta a házban, majd gyerekestül felgyújtotta. Mezítláb, hajdonfőtt menekült a sáros mezőn.
Külföldre szökött, ahol új életet kezdett. Megismerkedett egy nővel, aki aztán szintén gyerekeket szült neki, mégpedig két egypetéjű ikerlányt. Miután azonban János továbbra sem hagyott fel az alkohollal, ez a nő is elhagyta. János kislányaival visszajött Magyarországra, és a fővárosba költözött. Kölcsönöket vett fel, és pálinkakereskedést nyitott. Amikor a lányok a meglehetősen erőszakos apa mellett nem kevés keserűség árán felnőttek, János a boltban kezdte dolgoztatni őket. Mivel a lányok nem voltak éppen csúnyák, számos udvarlójuk akadt volna, csakhogy a rettegett apa valamennyit elkergette a közelükből.
Volt azonban két fiatalember, akik egymással rivalizálva, és a szigorú atya elől eltitkolva, versengeni kezdtek a leányok kezeiért. A lányok azonban annyira hasonlítottak egymásra, hogy a fiúk képtelenek voltak megkülönböztetni őket. Így aztán fel sem tűnt nekik, amikor a lányok - eleinte csupán a tréfa kedvéért, de később már egyféle szenvedélyből - cserélgetni kezdték a szerepeiket, s így mindketten intim órákat töltöttek mindkét férfiúval.
Történt azonban, hogy hamarosan mindketten teherbe estek, s egyikük sem tudta, melyik fiútól fogant gyermeke. Megrémültek, és bevallották apjuknak a kalandot. János iszonyú haragra gerjedt. Behívatta magához a mit sem sejtő fiúkat, s mikor először megpillantotta őket, szörnyű sejtelme támadt, mely rövid időn belül be is bizonyosodott. Két saját, addig halottnak vélt fiát látta maga előtt. A fiúk elbeszéléséből kiderült, hogy a kutyák kicibálták az égő házból, s külön-külön két szomszédos faluba vitték őket. Mintha szándékosan akarták volna elválasztani a veszekedő testvéreket, gondolta utóbb János. A fiúk úgy nőttek fel, hogy nem is tudtak egymásról.
János a tragikus találkozás súlya alatt kétségbeesetten nézett lányaira, fiaira, összeomlott, kiabálni kezdett, majd végül összetörte a boltot, s fiaival, lányaival együtt magára gyújtotta. A tűzoltóknak egyedül őt sikerült megmenteniük.
Börtönévei elején János több ízben öngyilkosságot kísérelt meg, ezek azonban mind meghiúsultak. Később vallásos bűnbánatot tanúsított, s vezeklésként teljes mértékben Istennek ajánlotta fel önmagát. A bűntudat évei hol lelki, hol testi önsanyargatásokon keresztül a teljes befelé fordulás és szemlélődés fázisaiig íveltek. Mikor megismertem, rendkívül zárkózott, mégis tettrekész ember benyomását keltette, aki szinte megbölcsesült állapotban lebeg saját körülményei és környezete fölött. A börtönben János - kimondatlanul is - egyféle lelki vezetőm lett. Saját bűntudatom fázisain és kételyeim őrjítő állapotain nyersen, mégis atyai tekintéllyel, jórészt észrevétlen eszközökkel segített át. Vagy sokszor egyszerűen csak magamra hagyott.
Az utolsó években János gyakran emlegette, hogy Isten megkegyelmezett neki. Bűnhődésének okait odabent sosem mondta el, mégis éreztem, hogy rendkívüliek, ahogyan szenvedései is azok voltak.
Szabadulását a teljes isteni kegyelem megnyilatkozásaként élte meg. Ahogy kiléptünk a kapun, és ránéztem, úgy éreztem, hogy egy szent ember mellett állok. Lassú áhítattal kortyoltam hát sörömet a váci kocsmában, bár magam is nevetségesnek tartottam a meghatódást egy elvetemült gyilkos eltompult személye iránt. Valószínűleg azon morfondíroztunk, hogy mit kezd majd a másik visszakapott szabadságával. János Istennek szentelt élete számomra is csábító lehetőségként kínálkozott, s egy kurta mondat erejéig ezt tudattam is vele.
- Nem - mondta. - Te nem vagy a szenvedélyek embere, aki élete alkonyán megnyugvást és oltalmat keres. Épp ellenkezőleg. Nyugodt, hűvös ember vagy, aki csak áhítozik a szenvedélyre. A te utad oda vezet. Azt hiszed, szerelemből gyilkoltál? Nem. Csak a szerelem iránti vágyból gyilkoltál. Hűvösen, józanul. Nem élted át az ölés kéjét és kényszerét, nem élvezted, nem vetetted bele lényed teljes egészét. Bűntudatod csak éned egy szűkös részét illetően lehet. Ez a bűntudat nem te vagy. De te vagy a szenvedély iránti kamaszos érdeklődés, te vagy a szenvedélytől és szenvedéstől való félelem maga. Te vagy a hűvös, józen ész, aki megbicsaklik a saját taktikájában.
Elhallgatott. Kiment a pulthoz, és hozott egy-egy pálinkát.
- Azt hiszed, élhetsz úgy, mint szent ember? Idekint? Csalódni fogsz. Visszamész a városba, s rövid időn belül ott találod magad, ahol voltál, mindegy mibe bonyolódsz bele.
Aztán, mint egy próféta, így folytatta:
- A társadalom függőségekbe taszít, melyek nagyon is hasonlítanak vágyainkra, mégsem ugyanazok. Látszatra tökéletesen egyformák, mint az én ikerlányaim voltak. Valójában mégis rivalizálnak egymással, s egyaránt kegyeinket keresik. Öntudatlanul követjük el a legsúlyosabb bűnöket.
Már nem egészen tudtam követni, s némileg nevetségesnek is kezdett látszani a kocsmai kinyilatkoztatás, melynek csúcsai csak ezután következtek.
- Amikor Isten megteremtette az embert, majd az asszonyt, s vele a szaporodás képességét, nem tudta megállni, hogy azt ne tegye egyszerre kényszeressé is. Ez a mozzanat a Teremtésben magában foglaltatik. A Teremtés csúcsa azonban mindig maga az összeomlás. Az önmagunkról való ítéletmondás kényszere ellentmond a teremtés kényszerének. Létezésünk ezáltal elviselhetetlen és abszurd. Évezredek politikai és technológiai tornája csak arra való, hogy e nyilvánvaló igazságot elrejtse előlünk. Az ember azonban nem tud Isten módjára önmaga elől elrejtőzni. A bűneink határoznak meg minket, önismeretünk maga a bűntudat, létformánk a vezeklés.
János hosszan égette kezében az öngyújtót, és a lángba bámult. Felhajtotta a pálinkáját, és nagyon egyszerűen és tisztán így folytatta:
- Én már semmit sem tudok újra kezdeni. Annyi erőm volt, hogy végigvezekeljem ezt a 20 évet, s valahogy magam mögött tudjam, amit elkövettem. Kegyelmet kaptam. És most annyira üres vagyok, mint aki nem is létezik. Kitöröltem saját sorsom könyvének lapjait.
A kocsma után János megkért, hogy sétáljunk ki a Duna-partra. Néztük a hömpölygő vizet, és a ködös téli levegőt. Olyan érzés fogott el, mintha egyedül lennék. Vagy legalábbis kettesben, önmagammal.
(Folyt. köv.)
Jánossal ugyanazon a napon szabadultunk a váci börtönből. Beültünk egy kocsmába, és ott János elmesélte, amiről odabent mindvégig hallgatott. Elmondta nekem, miért került börtönbe.
Fiatal korában Jánosnak kétpetéjű ikerfiai születtek egy nőtől, aki a szülés után szinte azonnal lelépett, és magára hagyta az újdonsült apát gyermekeivel. Két fiával János néhai szüleinek tanyasi házába költözött, és pálinkafőzésből próbálta eltartani anya nélkül maradt családját. A zord vidéken - különösen a hideg téli estéken - a világtól szinte teljesen elzárva éltek.
János beszerzett két megtermett kutyát, akiket arra idomított, hogy megvédjék gyermekeit, ha ő nincsen odahaza. Hamarosan azonban rákapott saját pálinkájára, és alkoholista lett. Később egyre gyakrabban nekiindult, és ellátogatott a falu kocsmájába is, a kutyák őrizetére bízva csöppnyi fiait. Nemegyszer reggel ébredt az árokba dőlve, ahová hazafelé igyekezvén esett be. Egy alkalommal valaki még a cipőjét is ellopta, János erősen meghűlt, ágynak esett, és csaknem belehalt a tüdőgyulladásba.
A fiúkon, ahogy cseperedtek, kezdett kiütközni a barátságtalan vidék nyersessége, és az anyai gondoskodás hiánya. Sokat civakodtak egymással, és János fizikai fenyítéseket is alkalmazott, hogy rendet tegyen közöttük. Egy reggel ismét az árokban ébredt, újfent cipő nélkül, s mikor hazatámolygott, a veszekedő gyerekek kiabálása fogadta. A házban az egyik fiú kést szorított a másik álla alá. János agya elborult, összetörte az összes pálinkásüvegét, a tartalmát szétlocsolta a házban, majd gyerekestül felgyújtotta. Mezítláb, hajdonfőtt menekült a sáros mezőn.
Külföldre szökött, ahol új életet kezdett. Megismerkedett egy nővel, aki aztán szintén gyerekeket szült neki, mégpedig két egypetéjű ikerlányt. Miután azonban János továbbra sem hagyott fel az alkohollal, ez a nő is elhagyta. János kislányaival visszajött Magyarországra, és a fővárosba költözött. Kölcsönöket vett fel, és pálinkakereskedést nyitott. Amikor a lányok a meglehetősen erőszakos apa mellett nem kevés keserűség árán felnőttek, János a boltban kezdte dolgoztatni őket. Mivel a lányok nem voltak éppen csúnyák, számos udvarlójuk akadt volna, csakhogy a rettegett apa valamennyit elkergette a közelükből.
Volt azonban két fiatalember, akik egymással rivalizálva, és a szigorú atya elől eltitkolva, versengeni kezdtek a leányok kezeiért. A lányok azonban annyira hasonlítottak egymásra, hogy a fiúk képtelenek voltak megkülönböztetni őket. Így aztán fel sem tűnt nekik, amikor a lányok - eleinte csupán a tréfa kedvéért, de később már egyféle szenvedélyből - cserélgetni kezdték a szerepeiket, s így mindketten intim órákat töltöttek mindkét férfiúval.
Történt azonban, hogy hamarosan mindketten teherbe estek, s egyikük sem tudta, melyik fiútól fogant gyermeke. Megrémültek, és bevallották apjuknak a kalandot. János iszonyú haragra gerjedt. Behívatta magához a mit sem sejtő fiúkat, s mikor először megpillantotta őket, szörnyű sejtelme támadt, mely rövid időn belül be is bizonyosodott. Két saját, addig halottnak vélt fiát látta maga előtt. A fiúk elbeszéléséből kiderült, hogy a kutyák kicibálták az égő házból, s külön-külön két szomszédos faluba vitték őket. Mintha szándékosan akarták volna elválasztani a veszekedő testvéreket, gondolta utóbb János. A fiúk úgy nőttek fel, hogy nem is tudtak egymásról.
János a tragikus találkozás súlya alatt kétségbeesetten nézett lányaira, fiaira, összeomlott, kiabálni kezdett, majd végül összetörte a boltot, s fiaival, lányaival együtt magára gyújtotta. A tűzoltóknak egyedül őt sikerült megmenteniük.
Börtönévei elején János több ízben öngyilkosságot kísérelt meg, ezek azonban mind meghiúsultak. Később vallásos bűnbánatot tanúsított, s vezeklésként teljes mértékben Istennek ajánlotta fel önmagát. A bűntudat évei hol lelki, hol testi önsanyargatásokon keresztül a teljes befelé fordulás és szemlélődés fázisaiig íveltek. Mikor megismertem, rendkívül zárkózott, mégis tettrekész ember benyomását keltette, aki szinte megbölcsesült állapotban lebeg saját körülményei és környezete fölött. A börtönben János - kimondatlanul is - egyféle lelki vezetőm lett. Saját bűntudatom fázisain és kételyeim őrjítő állapotain nyersen, mégis atyai tekintéllyel, jórészt észrevétlen eszközökkel segített át. Vagy sokszor egyszerűen csak magamra hagyott.
Az utolsó években János gyakran emlegette, hogy Isten megkegyelmezett neki. Bűnhődésének okait odabent sosem mondta el, mégis éreztem, hogy rendkívüliek, ahogyan szenvedései is azok voltak.
Szabadulását a teljes isteni kegyelem megnyilatkozásaként élte meg. Ahogy kiléptünk a kapun, és ránéztem, úgy éreztem, hogy egy szent ember mellett állok. Lassú áhítattal kortyoltam hát sörömet a váci kocsmában, bár magam is nevetségesnek tartottam a meghatódást egy elvetemült gyilkos eltompult személye iránt. Valószínűleg azon morfondíroztunk, hogy mit kezd majd a másik visszakapott szabadságával. János Istennek szentelt élete számomra is csábító lehetőségként kínálkozott, s egy kurta mondat erejéig ezt tudattam is vele.
- Nem - mondta. - Te nem vagy a szenvedélyek embere, aki élete alkonyán megnyugvást és oltalmat keres. Épp ellenkezőleg. Nyugodt, hűvös ember vagy, aki csak áhítozik a szenvedélyre. A te utad oda vezet. Azt hiszed, szerelemből gyilkoltál? Nem. Csak a szerelem iránti vágyból gyilkoltál. Hűvösen, józanul. Nem élted át az ölés kéjét és kényszerét, nem élvezted, nem vetetted bele lényed teljes egészét. Bűntudatod csak éned egy szűkös részét illetően lehet. Ez a bűntudat nem te vagy. De te vagy a szenvedély iránti kamaszos érdeklődés, te vagy a szenvedélytől és szenvedéstől való félelem maga. Te vagy a hűvös, józen ész, aki megbicsaklik a saját taktikájában.
Elhallgatott. Kiment a pulthoz, és hozott egy-egy pálinkát.
- Azt hiszed, élhetsz úgy, mint szent ember? Idekint? Csalódni fogsz. Visszamész a városba, s rövid időn belül ott találod magad, ahol voltál, mindegy mibe bonyolódsz bele.
Aztán, mint egy próféta, így folytatta:
- A társadalom függőségekbe taszít, melyek nagyon is hasonlítanak vágyainkra, mégsem ugyanazok. Látszatra tökéletesen egyformák, mint az én ikerlányaim voltak. Valójában mégis rivalizálnak egymással, s egyaránt kegyeinket keresik. Öntudatlanul követjük el a legsúlyosabb bűnöket.
Már nem egészen tudtam követni, s némileg nevetségesnek is kezdett látszani a kocsmai kinyilatkoztatás, melynek csúcsai csak ezután következtek.
- Amikor Isten megteremtette az embert, majd az asszonyt, s vele a szaporodás képességét, nem tudta megállni, hogy azt ne tegye egyszerre kényszeressé is. Ez a mozzanat a Teremtésben magában foglaltatik. A Teremtés csúcsa azonban mindig maga az összeomlás. Az önmagunkról való ítéletmondás kényszere ellentmond a teremtés kényszerének. Létezésünk ezáltal elviselhetetlen és abszurd. Évezredek politikai és technológiai tornája csak arra való, hogy e nyilvánvaló igazságot elrejtse előlünk. Az ember azonban nem tud Isten módjára önmaga elől elrejtőzni. A bűneink határoznak meg minket, önismeretünk maga a bűntudat, létformánk a vezeklés.
János hosszan égette kezében az öngyújtót, és a lángba bámult. Felhajtotta a pálinkáját, és nagyon egyszerűen és tisztán így folytatta:
- Én már semmit sem tudok újra kezdeni. Annyi erőm volt, hogy végigvezekeljem ezt a 20 évet, s valahogy magam mögött tudjam, amit elkövettem. Kegyelmet kaptam. És most annyira üres vagyok, mint aki nem is létezik. Kitöröltem saját sorsom könyvének lapjait.
A kocsma után János megkért, hogy sétáljunk ki a Duna-partra. Néztük a hömpölygő vizet, és a ködös téli levegőt. Olyan érzés fogott el, mintha egyedül lennék. Vagy legalábbis kettesben, önmagammal.
(Folyt. köv.)
2008. január 8., kedd
Novellakísérlet
A következő 7 részesre tervezett folytatásos novellát ajánlom szíves figyelmetekbe. Várok ötleteket a mindenkori folytatásra, mondjuk kommentként a bejegyzés alá. A címet a végén döntöm el.
1.
Nagybátyám, aki festő volt és amatőr spiritiszta, internetes naplójában részletesen leírja az életből való kilépés hét fokozatát. E blog-bejegyzés egyébiránt az utolsó, s a szöveg azt állítja magáról, hogy ténylegesen az elhalálozás folyamán született. Nagybátyám szerint az életet a hét függőségi gyűrűből való kilépés szünteti meg. "A halál hét alapvető felismeréssel azonos", írja. "Jelen pillanatban hattal rendelkezem, s a szöveg végére eljutok a hetedikig is, s akkor meghalok. Kérem az olvasót, hacsak nem szeretne meghalni, ne olvassa végig ezt a bejegyzést."
Bevallom, sosem volt bátorságom végigolvasni a nagybácsi írását. Még akkor sem, ha állítását az olvasó esetleges haláláról persze csak tréfának tartottam. S amit mégis elolvastam belőle, azt is igyekeztem a leggyorsabban elfelejteni. Pedig Laci, a nagybátyám, nem is a számítógépe mellett halt meg. Úgy múlt ki, mint bárki más: egy zsúfolt metrókocsiban szívrohamot kapott.
Az állítólagos szörnyű titok egyszerre vonzott és taszított. Valósággal belebetegedtem a félelembe, hogy egyszer valahogy mégis el találom olvasni a bácsi cikkét, akaratlanul is rákattintok az Interneten, és bár nem akarom, de végigolvasom, és akkor meghalok. Kerülni kezdtem az Internetet, és csakhamar újságot se vettem többé a kezembe, hátha le találják közölni Laci írását. Nem néztem televíziót, irtózni kezdtem minden médiától, az utcán a fal mellett osontam be a munkahelyemre, ahol lehetőleg mindenkitől elzárkóztam, hazafelé sem használtam a tömegközlekedést, és igyekeztem minél jobban befelé figyelni, nehogy elcsípjek akár csak egy félmondatot is a rettegett szövegből. Úgy képzeltem, a bácsi írását bármikor szájára veheti a köznép, s a veszélyes tudás könnyedén a fülembe juthat. A feleségemnek lelkére kötöttem, hogy bármilyen információt szerez is az ügyben, azt velem nem oszthatja meg. Az asszony eleinte kinevetett, aztán elfogadta különös félelmeimet. Hamarosan elhidegültünk, mert rettegtem, hogy álmában mégis kibeszéli a megtudott titkokat, s így kiköltöztem közös hálónkból, és a dolgozószobámban aludtam.
Az életem gyökeresen megváltozott. Kedélyes társasági emberből beteges, zárkózott lénnyé változtam. Felmondtam a munkahelyemen és senkivel sem érintkeztem. Tudtam, ha ezt így folytatom, tönkremegy az életem, és az rosszabb a halálnál is. Mégsem voltam képes másképp cselekedni.
Aztán egy éjszaka álmomban felmentem az Internetre, rákattintottam a bácsi blogjára, fellapoztam az utolsó bejegyzést és olvasni kezdtem.
"Első felismerés: a félelem. Felismerjük, hogy minden, amit tudunk vagy tudhatunk, veszélyes. Felismerjük, hogy az emberek közelsége veszélyes. Felismerjük, hogy önmagunk közelsége veszélyes. Felismerjük, hogy a félelem és a veszély a változás kulcsa. Felismerjük, hogy szomjazzuk a halált."
Amikor itt tartottam, a gép lefagyott. Összetörtem a komputert, és kényszerítettem magam, hogy ébredjek fel.
2.
Második feleségemmel egy csoportterápián ismerkedtem meg. Itt különböző kényszerképzetekkel élő emberekkel foglalkoztak. Volt, aki titkosügynöknek hitte magát, és az emberiség megmentésén fáradozott. Volt, aki beszélt az állatok nyelvén. Egy professzor váltig állította, és számításaival bizonygatta, hogy az ősrobbanás tavaly újra megtörtént. Sára, későbbi feleségem színésznő volt. Desdemonát játszotta az Othellóban, és az egyik előadás közben fejébe vette, hogy partnere valóban meg akarja ölni őt.
- Láttam a gyilkos indulatot a szemében - mondogatta még hónapok múlva is.
- Hiszen csak eljátszotta - válaszoltam neki mindig. Általában hallgatott. Azt gondoltam, csak szeretné újra és újra hallani.
- Nem, nem csak játszott - mondta egyszer. - Tényleg meg akart ölni. - Hozzám bújt, és a városokról kezdett el beszélni, arról, hogy egymás mellett él a sokmillió ember, mindenki házakban, szobákban lakik, mindenkinek van foglalkozása, adót fizet, de mindezek csak szerepek, melyek elrejtik előlünk az emberek valódi szenvedélyeit. És hogy ő vidékre vágyik, a hegyekbe, állatok közé, mert azt a sok fölösleget, amivel az emberek körülveszik magukat, és amikben elfojtják vágyaikat, ő már nem bírja látni, nem bírja megélni.
Megegyeztünk abban, hogy hamarosan vidékre költözünk, de aztán a mindennapok során elhatározásunk megkopott. Engem a munkám foglalt le, Sárát a háztartás, melyen keresztül mégis csak ragaszkodni kezdett a lakáshoz és városi életmódunkhoz. Szerelmesek voltunk egymásba, gyerekeket terveztünk, s ahamarosan visszajött a gondolat: idős korunkban majd veszünk egy házat vidéken, no persze nem a hegyekben, és az év nagy részét ott töltjük majd.
De Sára képzete az Othellót játszó színésszel kapcsolatban csak nem akart eltűnni. Úgy hitte, még mindig veszélyben van. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Sokat mesélt arról a színészről, s ennek örültem, mert úgy véltem, talán kibeszéli magából a problémát. Mindig csak Othellónak hívta. Othelló szerinte szerelmes volt belé, s akkor ott a színpadon rádöbbent, hogy érzelmei nem találhatnak viszonzást. Akkor határozta el Othelló, hogy megöli őt. Sára szerint ezt az előadás során meg is tette volna, ha Sára ki nem menekül a színpadról.
Számtalanszor elmesélte a történetet, mígnem szinte más téma már szóba sem jöhetett közöttünk. Kezdett borzalmas állapotba kerülni. Elhatároztam, hogy megoldom az ügyet. Úgy gondoltam először, hogy szembesítem Othellóval, s amikor majd látja, hogy a színész nem bántja, megszabadul a tehertől. De féltem, hogy esetleg engem gyűlöl meg, ha csak a találkozásnak az ötletét is felvetem. Végül úgy döntöttem, megölöm Othellót. Minthogy ilyet még sosem csináltam, alapos tervre volt szükségem. A mérgezéstől az autós gázolásig sok minden megfordult a fejemben. Végül, bárhogy küzdöttem ellene, nem bírtam lebeszélni magam egy különleges változat kipróbálásáról. A színház honlapján megkerestem Othelló e-mail címét, majd elmentem egy netcaféba, ahol gyártottam magamnak egy hamis e-mail címet, és küldtem egy levelet Othellónak. Ebben mint filmproducer mutatkozom be, felkérem egy szerepre egy misztikus thrillerben, mely egy különleges blog-bejegyzés alapján íródik. Biztosítom róla, hogy hamarosan küldöm a forgatókönyvet, addig is olvassa el a bejegyzést - és mellékelem a nagybácsim blogjának címét.
A következő napokban egyre a híreket és a színház honlapját figyeltem. De Othelló haláláról semmi hír, a darabok, melyekben játszik, műsoron vannak, a szereposztás változatlan. A levélre nem válaszolt. Talán nem használja a postafiókját? Vagy viccnek találta az egészet? Esetleg ő maga is megrémült a bácsi blogjától?
Az egyik este túlórát füllentettem Sárának, elmentem a színházhoz, és megvártam az előadás végét. Éjfél is elmúlt, mire kijött a művészbejárón. Két nővel és egy férfival volt, akiket a kollégáinak véltem. Követtem őket. Egy éjszakai bárba mentek. Kértem egy sört, és figyeltem, ahogy nevetgélnek. Othelló felkérte az egyik nőt táncolni. Hamar összemelegedtek, csókolóztak, majd' befalták egymást. Kényelmetlenül éreztem magam. Amikor végre Othelló kiment a mosdóba, utána eredtem. A falnál állt, a piszoárba vizelt. Háromszor hátba szúrtam, majd sietve távoztam a bárból. Csak később, a rendőrségi kihallgatáson tudtam meg, hogy rossz személyt öltem meg. Othelló az egyik fülkében volt.
(Folyt. köv.)
1.
Nagybátyám, aki festő volt és amatőr spiritiszta, internetes naplójában részletesen leírja az életből való kilépés hét fokozatát. E blog-bejegyzés egyébiránt az utolsó, s a szöveg azt állítja magáról, hogy ténylegesen az elhalálozás folyamán született. Nagybátyám szerint az életet a hét függőségi gyűrűből való kilépés szünteti meg. "A halál hét alapvető felismeréssel azonos", írja. "Jelen pillanatban hattal rendelkezem, s a szöveg végére eljutok a hetedikig is, s akkor meghalok. Kérem az olvasót, hacsak nem szeretne meghalni, ne olvassa végig ezt a bejegyzést."
Bevallom, sosem volt bátorságom végigolvasni a nagybácsi írását. Még akkor sem, ha állítását az olvasó esetleges haláláról persze csak tréfának tartottam. S amit mégis elolvastam belőle, azt is igyekeztem a leggyorsabban elfelejteni. Pedig Laci, a nagybátyám, nem is a számítógépe mellett halt meg. Úgy múlt ki, mint bárki más: egy zsúfolt metrókocsiban szívrohamot kapott.
Az állítólagos szörnyű titok egyszerre vonzott és taszított. Valósággal belebetegedtem a félelembe, hogy egyszer valahogy mégis el találom olvasni a bácsi cikkét, akaratlanul is rákattintok az Interneten, és bár nem akarom, de végigolvasom, és akkor meghalok. Kerülni kezdtem az Internetet, és csakhamar újságot se vettem többé a kezembe, hátha le találják közölni Laci írását. Nem néztem televíziót, irtózni kezdtem minden médiától, az utcán a fal mellett osontam be a munkahelyemre, ahol lehetőleg mindenkitől elzárkóztam, hazafelé sem használtam a tömegközlekedést, és igyekeztem minél jobban befelé figyelni, nehogy elcsípjek akár csak egy félmondatot is a rettegett szövegből. Úgy képzeltem, a bácsi írását bármikor szájára veheti a köznép, s a veszélyes tudás könnyedén a fülembe juthat. A feleségemnek lelkére kötöttem, hogy bármilyen információt szerez is az ügyben, azt velem nem oszthatja meg. Az asszony eleinte kinevetett, aztán elfogadta különös félelmeimet. Hamarosan elhidegültünk, mert rettegtem, hogy álmában mégis kibeszéli a megtudott titkokat, s így kiköltöztem közös hálónkból, és a dolgozószobámban aludtam.
Az életem gyökeresen megváltozott. Kedélyes társasági emberből beteges, zárkózott lénnyé változtam. Felmondtam a munkahelyemen és senkivel sem érintkeztem. Tudtam, ha ezt így folytatom, tönkremegy az életem, és az rosszabb a halálnál is. Mégsem voltam képes másképp cselekedni.
Aztán egy éjszaka álmomban felmentem az Internetre, rákattintottam a bácsi blogjára, fellapoztam az utolsó bejegyzést és olvasni kezdtem.
"Első felismerés: a félelem. Felismerjük, hogy minden, amit tudunk vagy tudhatunk, veszélyes. Felismerjük, hogy az emberek közelsége veszélyes. Felismerjük, hogy önmagunk közelsége veszélyes. Felismerjük, hogy a félelem és a veszély a változás kulcsa. Felismerjük, hogy szomjazzuk a halált."
Amikor itt tartottam, a gép lefagyott. Összetörtem a komputert, és kényszerítettem magam, hogy ébredjek fel.
2.
Második feleségemmel egy csoportterápián ismerkedtem meg. Itt különböző kényszerképzetekkel élő emberekkel foglalkoztak. Volt, aki titkosügynöknek hitte magát, és az emberiség megmentésén fáradozott. Volt, aki beszélt az állatok nyelvén. Egy professzor váltig állította, és számításaival bizonygatta, hogy az ősrobbanás tavaly újra megtörtént. Sára, későbbi feleségem színésznő volt. Desdemonát játszotta az Othellóban, és az egyik előadás közben fejébe vette, hogy partnere valóban meg akarja ölni őt.
- Láttam a gyilkos indulatot a szemében - mondogatta még hónapok múlva is.
- Hiszen csak eljátszotta - válaszoltam neki mindig. Általában hallgatott. Azt gondoltam, csak szeretné újra és újra hallani.
- Nem, nem csak játszott - mondta egyszer. - Tényleg meg akart ölni. - Hozzám bújt, és a városokról kezdett el beszélni, arról, hogy egymás mellett él a sokmillió ember, mindenki házakban, szobákban lakik, mindenkinek van foglalkozása, adót fizet, de mindezek csak szerepek, melyek elrejtik előlünk az emberek valódi szenvedélyeit. És hogy ő vidékre vágyik, a hegyekbe, állatok közé, mert azt a sok fölösleget, amivel az emberek körülveszik magukat, és amikben elfojtják vágyaikat, ő már nem bírja látni, nem bírja megélni.
Megegyeztünk abban, hogy hamarosan vidékre költözünk, de aztán a mindennapok során elhatározásunk megkopott. Engem a munkám foglalt le, Sárát a háztartás, melyen keresztül mégis csak ragaszkodni kezdett a lakáshoz és városi életmódunkhoz. Szerelmesek voltunk egymásba, gyerekeket terveztünk, s ahamarosan visszajött a gondolat: idős korunkban majd veszünk egy házat vidéken, no persze nem a hegyekben, és az év nagy részét ott töltjük majd.
De Sára képzete az Othellót játszó színésszel kapcsolatban csak nem akart eltűnni. Úgy hitte, még mindig veszélyben van. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Sokat mesélt arról a színészről, s ennek örültem, mert úgy véltem, talán kibeszéli magából a problémát. Mindig csak Othellónak hívta. Othelló szerinte szerelmes volt belé, s akkor ott a színpadon rádöbbent, hogy érzelmei nem találhatnak viszonzást. Akkor határozta el Othelló, hogy megöli őt. Sára szerint ezt az előadás során meg is tette volna, ha Sára ki nem menekül a színpadról.
Számtalanszor elmesélte a történetet, mígnem szinte más téma már szóba sem jöhetett közöttünk. Kezdett borzalmas állapotba kerülni. Elhatároztam, hogy megoldom az ügyet. Úgy gondoltam először, hogy szembesítem Othellóval, s amikor majd látja, hogy a színész nem bántja, megszabadul a tehertől. De féltem, hogy esetleg engem gyűlöl meg, ha csak a találkozásnak az ötletét is felvetem. Végül úgy döntöttem, megölöm Othellót. Minthogy ilyet még sosem csináltam, alapos tervre volt szükségem. A mérgezéstől az autós gázolásig sok minden megfordult a fejemben. Végül, bárhogy küzdöttem ellene, nem bírtam lebeszélni magam egy különleges változat kipróbálásáról. A színház honlapján megkerestem Othelló e-mail címét, majd elmentem egy netcaféba, ahol gyártottam magamnak egy hamis e-mail címet, és küldtem egy levelet Othellónak. Ebben mint filmproducer mutatkozom be, felkérem egy szerepre egy misztikus thrillerben, mely egy különleges blog-bejegyzés alapján íródik. Biztosítom róla, hogy hamarosan küldöm a forgatókönyvet, addig is olvassa el a bejegyzést - és mellékelem a nagybácsim blogjának címét.
A következő napokban egyre a híreket és a színház honlapját figyeltem. De Othelló haláláról semmi hír, a darabok, melyekben játszik, műsoron vannak, a szereposztás változatlan. A levélre nem válaszolt. Talán nem használja a postafiókját? Vagy viccnek találta az egészet? Esetleg ő maga is megrémült a bácsi blogjától?
Az egyik este túlórát füllentettem Sárának, elmentem a színházhoz, és megvártam az előadás végét. Éjfél is elmúlt, mire kijött a művészbejárón. Két nővel és egy férfival volt, akiket a kollégáinak véltem. Követtem őket. Egy éjszakai bárba mentek. Kértem egy sört, és figyeltem, ahogy nevetgélnek. Othelló felkérte az egyik nőt táncolni. Hamar összemelegedtek, csókolóztak, majd' befalták egymást. Kényelmetlenül éreztem magam. Amikor végre Othelló kiment a mosdóba, utána eredtem. A falnál állt, a piszoárba vizelt. Háromszor hátba szúrtam, majd sietve távoztam a bárból. Csak később, a rendőrségi kihallgatáson tudtam meg, hogy rossz személyt öltem meg. Othelló az egyik fülkében volt.
(Folyt. köv.)
2008. január 2., szerda
Ez volt 2007 - 2. rész
Október: a szokásos próbák és egyebek mellett egy kanadai hölgy jelenléte tette különlegessé ezt a hónapot. De erről nem fogok részletekbe bocsátkozni. Az ő hatására egyébként alaposan végig kell gondolnom színházi dolgaimat éppúgy, mint a személyiségemmel járó következményeket. Valamint a saját országomhoz, városomhoz fűződő viszonyomat is. Korábban például sosem gondoltam komolyan arra, hogy huzamosabb ideig élhetnék külföldön. De most már ebben nem vagyok olyan biztos.
November: lezajlik a Színváltások fesztivál, melyben főszervezői feladataim mellett bemutatjuk Zsiráfivóhely című új előadásunkat is. Bár a fesztivál is, az előadásunk is teltházakkal ment, mégsem vagyok elégedett. Az igazi cél az lett volna, hogy kiszámíthatóbbá tegyük a jövőt. Ehhez képest mint mindig, a jövő bizonytalan, ráadásul ugyanúgy bizonytalan. Hol játsszuk tovább a Zsiráfivóhelyet? Mit kell tenni azért, hogy tényleg létrejöjjön az a bizonyos Egyetemi Színpad? stb.
December: a legsötétebb hónap, mint mindig. Gyakorlatilag nincs miről beszámolni. Leszámítva, hogy következő darabunk Paul Foster Brutusa lesz. Valamint hogy év végére végignéztem a 24 valamennyi évadát.
És még valami:
Szilveszterkor meghatottan gondoltam "halottaimra". Érthetetlen nosztalgiám lett a 80-as évek iránt, de nem mint gyerek, hanem mint felnőtt. Talán azért, mert akkoriban 2008-ra gondolni még oly messzinek tűnhetett. Vajon ma hogy gondolnánk például 2030-ra? Leírni is dermesztő, hogy 51 éves leszek... Ha leszek! Kire számítunk, hogy körülvesznek minket, s kiket fog elnyelni az idő alagútja? És lesz-e még közünk akkorra mai önmagunkhoz? És egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy most, 2008-ra ide jutottunk?
Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú.
November: lezajlik a Színváltások fesztivál, melyben főszervezői feladataim mellett bemutatjuk Zsiráfivóhely című új előadásunkat is. Bár a fesztivál is, az előadásunk is teltházakkal ment, mégsem vagyok elégedett. Az igazi cél az lett volna, hogy kiszámíthatóbbá tegyük a jövőt. Ehhez képest mint mindig, a jövő bizonytalan, ráadásul ugyanúgy bizonytalan. Hol játsszuk tovább a Zsiráfivóhelyet? Mit kell tenni azért, hogy tényleg létrejöjjön az a bizonyos Egyetemi Színpad? stb.
December: a legsötétebb hónap, mint mindig. Gyakorlatilag nincs miről beszámolni. Leszámítva, hogy következő darabunk Paul Foster Brutusa lesz. Valamint hogy év végére végignéztem a 24 valamennyi évadát.
És még valami:
Szilveszterkor meghatottan gondoltam "halottaimra". Érthetetlen nosztalgiám lett a 80-as évek iránt, de nem mint gyerek, hanem mint felnőtt. Talán azért, mert akkoriban 2008-ra gondolni még oly messzinek tűnhetett. Vajon ma hogy gondolnánk például 2030-ra? Leírni is dermesztő, hogy 51 éves leszek... Ha leszek! Kire számítunk, hogy körülvesznek minket, s kiket fog elnyelni az idő alagútja? És lesz-e még közünk akkorra mai önmagunkhoz? És egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy most, 2008-ra ide jutottunk?
Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú.
2007. december 30., vasárnap
Ez volt 2007
Fogalmam sincs mi történt januárban és februárban. Azon túl, hogy a Mizantrópot próbáltuk gőzerővel. Semmi más nem jut eszembe. Talán csak az, hogy iszonyú nehéz volt.
Március 12-én a Mizantróp nyilvános főpróbája a Kiss János alt. u. -ban. Enyhén szólva: nem aratunk nagy sikert. De engem ez nem nagyon érdekel, a premierre kell koncentrálni. Mindenesetre bánt, hogy a külön meghívott nézőink nagy része rendkívül ellenségesen viszonyul ahhoz, amit látott. És nincs igazuk. De nekünk most ezt is tudni kell jó irányba terelni magunkon belül. Most már tudom, hogy kell védekezni az ilyen "személyes" támadások ellen. Például soha többet nem szabad hagyni befolyásolni magam nézői vélemények kapcsán a színészek képességeit illetően. És egyáltalán: nem szabad a nézői véleményeket firtatni. Aki fontosnak tartja, majd elmondja. Aki nem, hallgassa el mindörökre. Hiszen a tét mindig sokkal nagyobb ennél. Akkor mindezt még nem tudtam.
18-án Portugáliában megtartjuk a premiert. Ami az előadást illeti, nekem lett igazam. Mégis, a Portugáliában töltött csodás 10 nap alatt egyre inkább úgy éreztem, ezzel a csapattal nem érzem jól magam. És ők sem bíznak bennem úgy, ahogy az elején talán még bíztak.
24-én Portugáliából indítom el ezt a blogot, mintegy véletlenül, eredetileg csak azért, hogy a közben e-mailen megkapott hazai Mizantróp-fotókat valahogy nyilvánosságra hozzam az itthon maradottaknak. De hamar rájövök, hogy ez szólhatna akár többről is. Most, a 103. bejegyzésnél már úgy látom, az egy új korszak kezdete volt, még ha akkor nem is tudtam róla.
31-én a Fringe Fesztiválon bemutatom Hermész a Senkiföldjén című szólóelőadásomat. Bevallható, hogy alig készültem fel, nem volt rá idő, talán némileg meg is ijedtem attól a nagy munkáétól, amit magamra mértem. De úgy gondoltam, mégis belemegyek. Aztán történt, ami történt, nem bántam meg, és fontos állomás volt egyrészt az önismeret terepén, másrészt pedig azon asszociációs dramaturgia és térszerkesztés mentén, amelyet régóta kutatok.
Április 11-én, születésnapomon összegyűlik a Radikális Szabadidő Színház csapata a Sirályban, hogy a jövőről szót ejtsünk. Itt teszek javaslatot, hogy a társulatot oszlassuk fel. Teszem ezt azzal együtt, hogy senkinek sem ajánlom fel a további együttműködést, pedig bizonyára egy-két ember- talán joggal - számíthatott volna rá. Mindezt annak tudatában követem el, hogy régi barátságokat teszek kockára. Legyünk őszinték: mostanra belátható, hogy ezek a barátságok valóban elvesztek. Mindez hihetetlenül fájdalmas, de törvényszerű. És ha hagytuk elveszni őket, akkor ennek talán jobb is így lennie. Szégyenletes persze, amit ez ügyben kölcsönösen elkövettünk. De az azóta eltelt idő fényében az is szégyenletes, amit előtte elkövettünk, hogy személyes szívügyeket próbáltunk kovácsolni a színházból, vagy színházat a személyes szívügyekből. És ezt így nem lett volna szabad, ezeket összekeverve, mert legalább az egyik hamis volt. Mindenesetre tiszta, nyílt és világos döntés volt. Talán az év legjobb döntése.
13-án kiírom az új tagtoborzót. Előtte sokat gondolkoztam, belevágjak-e. Hiszen itt lett volna a szabadulás lehetősége, hogy abbahagyni ezt az egészet, ami minden mást elemészt maga körül, párkapcsolatokat, barátságokat, civil karriereket, mindent. Végül talán csak azért tettem, mert kíváncsi voltam, kik jelentkeznek majd? Vagy mert makacs vagyok, és csak azért sem adom fel? Vagy mert tényleg menthetetlen vagyok ebből a szerelemből, ami a színházhoz fűz? Ma sem tudom, ma is ugyanazok a kérdéseim ezt illetően.
29-én újabb őrült szólót mutatok be, ezúttal a Performansz Fesztiválon, a Patyomkin Projekt 2. címűt. Újra elkövetem ugyanazt, amit elkövettem a Hermész-szel.
Májusban elkezdődik a munka az új csapattal, de mondani sem kell, mivel elég lazán indulunk, meglehetősen egyedül és kiürülten érzem magam az elmúlt hónapok és évek(!) feszített aktivitásai után. Minden bizonnyal ezért kezdek neki az Egmontius-novelláknak, és pörög föl ez a blog is a napi szintű bejegyzésekig (május: 29, június: 22 bejegyzés).
A június szintén ennek jegyében telik, sokszor hajnalig, vagy olykor reggelig tartó írással, a vele járó álmatlansággal, sok reménytelenséggel, és sok boldog, telített perccel.
A július és az augusztus az irodalom után a színházé lett: Szabó Réka workshopja és a Thealter Fesztivál Szegeden rádiós műsorvezetői minőségemben, majd rövid és számomra csúfos eredményekkel járó műhelymunka Oleg Zsukovszkijjal, de annál lelkesítőbb, pici, de sűrű próbaidőszak Manga Dani barátommal Szegeden Don Quijote ügyében. Közben volt még egy 3 napos esküvő is Patcán, Somogy megyében, ahol két performanszban is bűnrészes voltam. Aztán a commedia dell'arte kurzus következett, (amiből mára társulatszerű képződmény próbál létrejönni), közben 1 hét Radikális-tábor Diszelben, a végén sikeres(!) munkabemutatóval.
Szeptemberben folytatódott a commedia dell'arte előadások sorozata, voltunk a váci fegyházban és Tatabányán, mely élmények sorsfordítók voltak színházi működésemben.
(folyt. köv.)
Március 12-én a Mizantróp nyilvános főpróbája a Kiss János alt. u. -ban. Enyhén szólva: nem aratunk nagy sikert. De engem ez nem nagyon érdekel, a premierre kell koncentrálni. Mindenesetre bánt, hogy a külön meghívott nézőink nagy része rendkívül ellenségesen viszonyul ahhoz, amit látott. És nincs igazuk. De nekünk most ezt is tudni kell jó irányba terelni magunkon belül. Most már tudom, hogy kell védekezni az ilyen "személyes" támadások ellen. Például soha többet nem szabad hagyni befolyásolni magam nézői vélemények kapcsán a színészek képességeit illetően. És egyáltalán: nem szabad a nézői véleményeket firtatni. Aki fontosnak tartja, majd elmondja. Aki nem, hallgassa el mindörökre. Hiszen a tét mindig sokkal nagyobb ennél. Akkor mindezt még nem tudtam.
18-án Portugáliában megtartjuk a premiert. Ami az előadást illeti, nekem lett igazam. Mégis, a Portugáliában töltött csodás 10 nap alatt egyre inkább úgy éreztem, ezzel a csapattal nem érzem jól magam. És ők sem bíznak bennem úgy, ahogy az elején talán még bíztak.
24-én Portugáliából indítom el ezt a blogot, mintegy véletlenül, eredetileg csak azért, hogy a közben e-mailen megkapott hazai Mizantróp-fotókat valahogy nyilvánosságra hozzam az itthon maradottaknak. De hamar rájövök, hogy ez szólhatna akár többről is. Most, a 103. bejegyzésnél már úgy látom, az egy új korszak kezdete volt, még ha akkor nem is tudtam róla.
31-én a Fringe Fesztiválon bemutatom Hermész a Senkiföldjén című szólóelőadásomat. Bevallható, hogy alig készültem fel, nem volt rá idő, talán némileg meg is ijedtem attól a nagy munkáétól, amit magamra mértem. De úgy gondoltam, mégis belemegyek. Aztán történt, ami történt, nem bántam meg, és fontos állomás volt egyrészt az önismeret terepén, másrészt pedig azon asszociációs dramaturgia és térszerkesztés mentén, amelyet régóta kutatok.
Április 11-én, születésnapomon összegyűlik a Radikális Szabadidő Színház csapata a Sirályban, hogy a jövőről szót ejtsünk. Itt teszek javaslatot, hogy a társulatot oszlassuk fel. Teszem ezt azzal együtt, hogy senkinek sem ajánlom fel a további együttműködést, pedig bizonyára egy-két ember- talán joggal - számíthatott volna rá. Mindezt annak tudatában követem el, hogy régi barátságokat teszek kockára. Legyünk őszinték: mostanra belátható, hogy ezek a barátságok valóban elvesztek. Mindez hihetetlenül fájdalmas, de törvényszerű. És ha hagytuk elveszni őket, akkor ennek talán jobb is így lennie. Szégyenletes persze, amit ez ügyben kölcsönösen elkövettünk. De az azóta eltelt idő fényében az is szégyenletes, amit előtte elkövettünk, hogy személyes szívügyeket próbáltunk kovácsolni a színházból, vagy színházat a személyes szívügyekből. És ezt így nem lett volna szabad, ezeket összekeverve, mert legalább az egyik hamis volt. Mindenesetre tiszta, nyílt és világos döntés volt. Talán az év legjobb döntése.
13-án kiírom az új tagtoborzót. Előtte sokat gondolkoztam, belevágjak-e. Hiszen itt lett volna a szabadulás lehetősége, hogy abbahagyni ezt az egészet, ami minden mást elemészt maga körül, párkapcsolatokat, barátságokat, civil karriereket, mindent. Végül talán csak azért tettem, mert kíváncsi voltam, kik jelentkeznek majd? Vagy mert makacs vagyok, és csak azért sem adom fel? Vagy mert tényleg menthetetlen vagyok ebből a szerelemből, ami a színházhoz fűz? Ma sem tudom, ma is ugyanazok a kérdéseim ezt illetően.
29-én újabb őrült szólót mutatok be, ezúttal a Performansz Fesztiválon, a Patyomkin Projekt 2. címűt. Újra elkövetem ugyanazt, amit elkövettem a Hermész-szel.
Májusban elkezdődik a munka az új csapattal, de mondani sem kell, mivel elég lazán indulunk, meglehetősen egyedül és kiürülten érzem magam az elmúlt hónapok és évek(!) feszített aktivitásai után. Minden bizonnyal ezért kezdek neki az Egmontius-novelláknak, és pörög föl ez a blog is a napi szintű bejegyzésekig (május: 29, június: 22 bejegyzés).
A június szintén ennek jegyében telik, sokszor hajnalig, vagy olykor reggelig tartó írással, a vele járó álmatlansággal, sok reménytelenséggel, és sok boldog, telített perccel.
A július és az augusztus az irodalom után a színházé lett: Szabó Réka workshopja és a Thealter Fesztivál Szegeden rádiós műsorvezetői minőségemben, majd rövid és számomra csúfos eredményekkel járó műhelymunka Oleg Zsukovszkijjal, de annál lelkesítőbb, pici, de sűrű próbaidőszak Manga Dani barátommal Szegeden Don Quijote ügyében. Közben volt még egy 3 napos esküvő is Patcán, Somogy megyében, ahol két performanszban is bűnrészes voltam. Aztán a commedia dell'arte kurzus következett, (amiből mára társulatszerű képződmény próbál létrejönni), közben 1 hét Radikális-tábor Diszelben, a végén sikeres(!) munkabemutatóval.
Szeptemberben folytatódott a commedia dell'arte előadások sorozata, voltunk a váci fegyházban és Tatabányán, mely élmények sorsfordítók voltak színházi működésemben.
(folyt. köv.)
2007. december 29., szombat
Szilimono és Palamauki II
(Részlet Oravecz Imre: Hopik könyve című művéből)
Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
2007. december 28., péntek
Fear of Loss
This performance was made in October 2007, in Toldi Cinema.
Performers: Nathalie Baroud, Formanek Csaba, Formanek István.
Texts: Oravecz Imre
Photos: Tr.Szabó György
Performers: Nathalie Baroud, Formanek Csaba, Formanek István.
Texts: Oravecz Imre
Photos: Tr.Szabó György
2007. december 21., péntek
Brutus
Feljegyzések, megfontolások, személyeskedések
1.
Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.
A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.
4.
De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.
5.
Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.
Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.
Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.
A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.
Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!
Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.
A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.
Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.
1.
Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.
Fred Martin A tökéletesen éles kés című festménye, leendő Brutus-előadásunk plakátja (http://www.fredmartin.net/)
Aki szembe tud nézni a színház eredendő abszurditásával, annak jó esélye van meglátni az emberi lét eredendő abszurditását (vagy fordítva), s azon iszonyatos, mély kútba pillantván kétségtelenül csak a kétségbeesés marad.
Kétségbeesni jó, mert az igazi kétségbeesés leleplezi azt az ál-kétségbeesős színjátékot, amit egyébként társadalmilag kénytelenek vagyunk élni. A legnagyobb abszurditás ugyanis az, hogy miközben eleve végtelenül abszurd a létezésünk, folyton valami korlátolt, kicsinyes, jellegtelen és jellemtelen abszurditásba kábítjuk magunkat.
2.
A színház csapdája, hogy a közönség közönségessé teszi. Valahogy el kellene érni, hogy ezek az emberek ne érezzék magukat olyan kényelmes vagy kényelmetlen fogyasztói minőségben, hanem serkentsük aktivitásra őket. A színház szóljon a tér és az idő szabadságáról! A színház szóljon a legtisztább (és legkockázatosabb) jelenidejű valóságról! (A kockázat nem akrobatika. A kockázat az, hogy itt és most meg tudom-e valósítani a közléshez szükséges mindennemű pszichikai és technikai kívánalmat.)
3.
A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.
4.
De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.
5.
Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.
Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.
Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.
A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.
Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!
Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.
A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.
Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.
2007. december 7., péntek
Színésztréningek
Mindazoknak, akik komolyabban érdeklődnek munkánk iránt, esetleg csatlakozási szándékuk gyengítésére-megerősítésére vágynak, hasznos lehet, ha összefoglalom, milyen típusú gyakorlatokkal töltjük időnk egy jelentős szeletét. Ezeket most összefoglalóan színésztréningeknek hívom, ám nem árt sietve kijelenteni, hogy számos gyakorlatnak - úgylehet: az összesnek - valójában csak nagyon áttételes köze van a színházi praxishoz. Ennek oka nagyon egyszerű: az előadásainkra való konkrét felkészülés során maga az aktuális anyag termel ki sajátos gyakorlatokat, ezekről azonban már túlságosan bonyolult, illetve felesleges is lenne leírásokat adni.
Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.
A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.
Íme tehát a gyakorlatok:
1. Bemelegítések
Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.
A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.
2. Kontakt-improvizációk
Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.
3. "A négy elem" gyakorlatok
Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.
Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.
Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.
"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.
4. Ellentétek tánca
A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.
Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).
5. Tensegrity
Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.
6. Írásgyakorlatok
Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).
Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.
Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!
7. "Keserű-féle" tréning
A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.
A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.
8. Sok egyéb játékok
Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.
Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.
De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.
Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.
A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.
Íme tehát a gyakorlatok:
1. Bemelegítések
Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.
A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.
2. Kontakt-improvizációk
Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.
3. "A négy elem" gyakorlatok
Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.
Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.
Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.
"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.
4. Ellentétek tánca
A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.
Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).
5. Tensegrity
Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.
6. Írásgyakorlatok
Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).
Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.
Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!
7. "Keserű-féle" tréning
A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.
A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.
8. Sok egyéb játékok
Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.
Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.
De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.
2007. november 30., péntek
Végkimerültség
Nem kell megijednetek. Nem rólam van szó, hanem egy újabb témáról, ami izgatni kezdett. Mindennek sok köze lehet a 24 című sorozathoz, melynek - bevallom - rajongója vagyok, és éppen megszállottan nézem a 4. évadot DVD-ről.
Egyik színházi csoportosulásunkban, miután elvetettük egy kortárs német dráma színpadra állításának tervét, több ötlet is merült bennünk új téma gyanánt. A legjobb terv szerintem a következő: csináljunk színházi jeleneteket Jarmusch Kávé és cigaretta című filmjének mintájára, tehát alkossunk egy szkeccs-színházat, melyben az egyes részeket valamilyen közös motívum és egy egységes világ köré szervezzük.
Aztán nézem most a 24-et, és eszembe jut ez a szó: végkimerültség. Szép szó. Összetett szó. Nézzük csak meg alaposabban! Vég - vége, végzet, végső, véges, ... - mindenképpen valamilyen határhelyzetről van szó. Merül - mélységet sejtünk alatta... Hm. A végkimerültség esetleg tehát határállapot, valamely mélységből felbukkanás transzformációja. Ez a szó minden olyan helyzetre érvényes lehet, ahol a szélsőségekig elmegyünk energiáinkat illetően. És ezen a határon az energia valami mássá, új minőséggé kezd átalakulni. Arra gondoltam tehát, legyen ez az összekötő motívum.
Másrészt itt van ugye a 24. Melynek minden másodperce tömény cselekvés. Olyanannyira, hogy egy idő után rájössz, ez már több egyszerű tévésorozatnál, meg forgatókönyvírásnál. Ez egy szemlélet. Nézd csak meg, hogyan épül egyre kompaktabbá az egész sorozat évadról évadra. A 4-diket nézve már az az érzésem, hogy teljes mértékben lemodellezi a világot! De mindennek a hajtómotorja az akció, mégpedig a legszélesebb értelemben: act, acting, action, actor,...
Az utóbbi években a színházban mindig azt kerestem, hogyan lehetne megállítani az időt, hogyan lehetne az időn átívelő, az időben, "a málnadzsemben ragadt" állapotokat megmutatni. A Zsiráfivóhellyel eljutottunk ennek egyféle maximumáig. Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van! A 24-ben egyetlen egy felesleges kép, mozdulat, tekintet vagy szó sincs. Minden belezuhan ebbe a cselekményörvénybe és belülről tágítja, fejleszti azt!
Na ez az! Szóval egy ilyen cselekményörvényt szeretnék én is létrehozni.
A végkimerültség ehhez jó téma. Sok minden miatt lehet végképp kimerültnek lenni. Attól függ ugyebár, minek a mélye az, ahonnan éppen kiaknázzuk az energiáinkat. Ki lehet merülni a szerelemtől éppúgy, mint a magánytól. Ki lehet merülni jól és rosszul. A végkimerültség eredménye lehet szeretet, de lehet közöny is, sőt, gyűlölet is. A végkimerültségben az ember átadja magát a sorsának.
Olyan karaktereket kell tehát megfigyelnünk, akik idáig eljutnak. Azt kell jól megmutatnunk, ahogyan elengednek maguktól dolgokat, (mert mondjuk kénytelenek elengedni) és ebben az elengedésben hirtelen valamilyen más arcukat mutatják, mint korábban. Olyan emberek történeteit kell megalkotnunk, akik elveszítenek valamit, ami nélkül talán el sem tudták volna képzelni magukat korábban. Ez a veszteség lehet bármi. Lehet olyan, amit sajnálni kell, de olyan is, aminek örülünk, hogy megszabadultunk tőle.
Talán a történetek összefügghetnek valamilyen módon. Talán nem kell összefüggeniük. Talán akkor is összefüggenek majd, ha nem függenek össze! Majd a srácok megtöltik összefüggésekkel. Akkor tehát kalandra fel, minden Jack Bauer, 24 órában, végkimerülésig!
Egyik színházi csoportosulásunkban, miután elvetettük egy kortárs német dráma színpadra állításának tervét, több ötlet is merült bennünk új téma gyanánt. A legjobb terv szerintem a következő: csináljunk színházi jeleneteket Jarmusch Kávé és cigaretta című filmjének mintájára, tehát alkossunk egy szkeccs-színházat, melyben az egyes részeket valamilyen közös motívum és egy egységes világ köré szervezzük.
Aztán nézem most a 24-et, és eszembe jut ez a szó: végkimerültség. Szép szó. Összetett szó. Nézzük csak meg alaposabban! Vég - vége, végzet, végső, véges, ... - mindenképpen valamilyen határhelyzetről van szó. Merül - mélységet sejtünk alatta... Hm. A végkimerültség esetleg tehát határállapot, valamely mélységből felbukkanás transzformációja. Ez a szó minden olyan helyzetre érvényes lehet, ahol a szélsőségekig elmegyünk energiáinkat illetően. És ezen a határon az energia valami mássá, új minőséggé kezd átalakulni. Arra gondoltam tehát, legyen ez az összekötő motívum.
Másrészt itt van ugye a 24. Melynek minden másodperce tömény cselekvés. Olyanannyira, hogy egy idő után rájössz, ez már több egyszerű tévésorozatnál, meg forgatókönyvírásnál. Ez egy szemlélet. Nézd csak meg, hogyan épül egyre kompaktabbá az egész sorozat évadról évadra. A 4-diket nézve már az az érzésem, hogy teljes mértékben lemodellezi a világot! De mindennek a hajtómotorja az akció, mégpedig a legszélesebb értelemben: act, acting, action, actor,...
Az utóbbi években a színházban mindig azt kerestem, hogyan lehetne megállítani az időt, hogyan lehetne az időn átívelő, az időben, "a málnadzsemben ragadt" állapotokat megmutatni. A Zsiráfivóhellyel eljutottunk ennek egyféle maximumáig. Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van! A 24-ben egyetlen egy felesleges kép, mozdulat, tekintet vagy szó sincs. Minden belezuhan ebbe a cselekményörvénybe és belülről tágítja, fejleszti azt!
Na ez az! Szóval egy ilyen cselekményörvényt szeretnék én is létrehozni.
A végkimerültség ehhez jó téma. Sok minden miatt lehet végképp kimerültnek lenni. Attól függ ugyebár, minek a mélye az, ahonnan éppen kiaknázzuk az energiáinkat. Ki lehet merülni a szerelemtől éppúgy, mint a magánytól. Ki lehet merülni jól és rosszul. A végkimerültség eredménye lehet szeretet, de lehet közöny is, sőt, gyűlölet is. A végkimerültségben az ember átadja magát a sorsának.
Olyan karaktereket kell tehát megfigyelnünk, akik idáig eljutnak. Azt kell jól megmutatnunk, ahogyan elengednek maguktól dolgokat, (mert mondjuk kénytelenek elengedni) és ebben az elengedésben hirtelen valamilyen más arcukat mutatják, mint korábban. Olyan emberek történeteit kell megalkotnunk, akik elveszítenek valamit, ami nélkül talán el sem tudták volna képzelni magukat korábban. Ez a veszteség lehet bármi. Lehet olyan, amit sajnálni kell, de olyan is, aminek örülünk, hogy megszabadultunk tőle.
Talán a történetek összefügghetnek valamilyen módon. Talán nem kell összefüggeniük. Talán akkor is összefüggenek majd, ha nem függenek össze! Majd a srácok megtöltik összefüggésekkel. Akkor tehát kalandra fel, minden Jack Bauer, 24 órában, végkimerülésig!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)