Novellakísérlet (folytatás)

3.

Jánossal ugyanazon a napon szabadultunk a váci börtönből. Beültünk egy kocsmába, és ott János elmesélte, amiről odabent mindvégig hallgatott. Elmondta nekem, miért került börtönbe.

Fiatal korában Jánosnak kétpetéjű ikerfiai születtek egy nőtől, aki a szülés után szinte azonnal lelépett, és magára hagyta az újdonsült apát gyermekeivel. Két fiával János néhai szüleinek tanyasi házába költözött, és pálinkafőzésből próbálta eltartani anya nélkül maradt családját. A zord vidéken - különösen a hideg téli estéken - a világtól szinte teljesen elzárva éltek.

János beszerzett két megtermett kutyát, akiket arra idomított, hogy megvédjék gyermekeit, ha ő nincsen odahaza. Hamarosan azonban rákapott saját pálinkájára, és alkoholista lett. Később egyre gyakrabban nekiindult, és ellátogatott a falu kocsmájába is, a kutyák őrizetére bízva csöppnyi fiait. Nemegyszer reggel ébredt az árokba dőlve, ahová hazafelé igyekezvén esett be. Egy alkalommal valaki még a cipőjét is ellopta, János erősen meghűlt, ágynak esett, és csaknem belehalt a tüdőgyulladásba.

A fiúkon, ahogy cseperedtek, kezdett kiütközni a barátságtalan vidék nyersessége, és az anyai gondoskodás hiánya. Sokat civakodtak egymással, és János fizikai fenyítéseket is alkalmazott, hogy rendet tegyen közöttük. Egy reggel ismét az árokban ébredt, újfent cipő nélkül, s mikor hazatámolygott, a veszekedő gyerekek kiabálása fogadta. A házban az egyik fiú kést szorított a másik álla alá. János agya elborult, összetörte az összes pálinkásüvegét, a tartalmát szétlocsolta a házban, majd gyerekestül felgyújtotta. Mezítláb, hajdonfőtt menekült a sáros mezőn.

Külföldre szökött, ahol új életet kezdett. Megismerkedett egy nővel, aki aztán szintén gyerekeket szült neki, mégpedig két egypetéjű ikerlányt. Miután azonban János továbbra sem hagyott fel az alkohollal, ez a nő is elhagyta. János kislányaival visszajött Magyarországra, és a fővárosba költözött. Kölcsönöket vett fel, és pálinkakereskedést nyitott. Amikor a lányok a meglehetősen erőszakos apa mellett nem kevés keserűség árán felnőttek, János a boltban kezdte dolgoztatni őket. Mivel a lányok nem voltak éppen csúnyák, számos udvarlójuk akadt volna, csakhogy a rettegett apa valamennyit elkergette a közelükből.

Volt azonban két fiatalember, akik egymással rivalizálva, és a szigorú atya elől eltitkolva, versengeni kezdtek a leányok kezeiért. A lányok azonban annyira hasonlítottak egymásra, hogy a fiúk képtelenek voltak megkülönböztetni őket. Így aztán fel sem tűnt nekik, amikor a lányok - eleinte csupán a tréfa kedvéért, de később már egyféle szenvedélyből - cserélgetni kezdték a szerepeiket, s így mindketten intim órákat töltöttek mindkét férfiúval.

Történt azonban, hogy hamarosan mindketten teherbe estek, s egyikük sem tudta, melyik fiútól fogant gyermeke. Megrémültek, és bevallották apjuknak a kalandot. János iszonyú haragra gerjedt. Behívatta magához a mit sem sejtő fiúkat, s mikor először megpillantotta őket, szörnyű sejtelme támadt, mely rövid időn belül be is bizonyosodott. Két saját, addig halottnak vélt fiát látta maga előtt. A fiúk elbeszéléséből kiderült, hogy a kutyák kicibálták az égő házból, s külön-külön két szomszédos faluba vitték őket. Mintha szándékosan akarták volna elválasztani a veszekedő testvéreket, gondolta utóbb János. A fiúk úgy nőttek fel, hogy nem is tudtak egymásról.

János a tragikus találkozás súlya alatt kétségbeesetten nézett lányaira, fiaira, összeomlott, kiabálni kezdett, majd végül összetörte a boltot, s fiaival, lányaival együtt magára gyújtotta. A tűzoltóknak egyedül őt sikerült megmenteniük.

Börtönévei elején János több ízben öngyilkosságot kísérelt meg, ezek azonban mind meghiúsultak. Később vallásos bűnbánatot tanúsított, s vezeklésként teljes mértékben Istennek ajánlotta fel önmagát. A bűntudat évei hol lelki, hol testi önsanyargatásokon keresztül a teljes befelé fordulás és szemlélődés fázisaiig íveltek. Mikor megismertem, rendkívül zárkózott, mégis tettrekész ember benyomását keltette, aki szinte megbölcsesült állapotban lebeg saját körülményei és környezete fölött. A börtönben János - kimondatlanul is - egyféle lelki vezetőm lett. Saját bűntudatom fázisain és kételyeim őrjítő állapotain nyersen, mégis atyai tekintéllyel, jórészt észrevétlen eszközökkel segített át. Vagy sokszor egyszerűen csak magamra hagyott.

Az utolsó években János gyakran emlegette, hogy Isten megkegyelmezett neki. Bűnhődésének okait odabent sosem mondta el, mégis éreztem, hogy rendkívüliek, ahogyan szenvedései is azok voltak.

Szabadulását a teljes isteni kegyelem megnyilatkozásaként élte meg. Ahogy kiléptünk a kapun, és ránéztem, úgy éreztem, hogy egy szent ember mellett állok. Lassú áhítattal kortyoltam hát sörömet a váci kocsmában, bár magam is nevetségesnek tartottam a meghatódást egy elvetemült gyilkos eltompult személye iránt. Valószínűleg azon morfondíroztunk, hogy mit kezd majd a másik visszakapott szabadságával. János Istennek szentelt élete számomra is csábító lehetőségként kínálkozott, s egy kurta mondat erejéig ezt tudattam is vele.

- Nem - mondta. - Te nem vagy a szenvedélyek embere, aki élete alkonyán megnyugvást és oltalmat keres. Épp ellenkezőleg. Nyugodt, hűvös ember vagy, aki csak áhítozik a szenvedélyre. A te utad oda vezet. Azt hiszed, szerelemből gyilkoltál? Nem. Csak a szerelem iránti vágyból gyilkoltál. Hűvösen, józanul. Nem élted át az ölés kéjét és kényszerét, nem élvezted, nem vetetted bele lényed teljes egészét. Bűntudatod csak éned egy szűkös részét illetően lehet. Ez a bűntudat nem te vagy. De te vagy a szenvedély iránti kamaszos érdeklődés, te vagy a szenvedélytől és szenvedéstől való félelem maga. Te vagy a hűvös, józen ész, aki megbicsaklik a saját taktikájában.

Elhallgatott. Kiment a pulthoz, és hozott egy-egy pálinkát.

- Azt hiszed, élhetsz úgy, mint szent ember? Idekint? Csalódni fogsz. Visszamész a városba, s rövid időn belül ott találod magad, ahol voltál, mindegy mibe bonyolódsz bele.

Aztán, mint egy próféta, így folytatta:

- A társadalom függőségekbe taszít, melyek nagyon is hasonlítanak vágyainkra, mégsem ugyanazok. Látszatra tökéletesen egyformák, mint az én ikerlányaim voltak. Valójában mégis rivalizálnak egymással, s egyaránt kegyeinket keresik. Öntudatlanul követjük el a legsúlyosabb bűnöket.

Már nem egészen tudtam követni, s némileg nevetségesnek is kezdett látszani a kocsmai kinyilatkoztatás, melynek csúcsai csak ezután következtek.

- Amikor Isten megteremtette az embert, majd az asszonyt, s vele a szaporodás képességét, nem tudta megállni, hogy azt ne tegye egyszerre kényszeressé is. Ez a mozzanat a Teremtésben magában foglaltatik. A Teremtés csúcsa azonban mindig maga az összeomlás. Az önmagunkról való ítéletmondás kényszere ellentmond a teremtés kényszerének. Létezésünk ezáltal elviselhetetlen és abszurd. Évezredek politikai és technológiai tornája csak arra való, hogy e nyilvánvaló igazságot elrejtse előlünk. Az ember azonban nem tud Isten módjára önmaga elől elrejtőzni. A bűneink határoznak meg minket, önismeretünk maga a bűntudat, létformánk a vezeklés.

János hosszan égette kezében az öngyújtót, és a lángba bámult. Felhajtotta a pálinkáját, és nagyon egyszerűen és tisztán így folytatta:

- Én már semmit sem tudok újra kezdeni. Annyi erőm volt, hogy végigvezekeljem ezt a 20 évet, s valahogy magam mögött tudjam, amit elkövettem. Kegyelmet kaptam. És most annyira üres vagyok, mint aki nem is létezik. Kitöröltem saját sorsom könyvének lapjait.

A kocsma után János megkért, hogy sétáljunk ki a Duna-partra. Néztük a hömpölygő vizet, és a ködös téli levegőt. Olyan érzés fogott el, mintha egyedül lennék. Vagy legalábbis kettesben, önmagammal.

(Folyt. köv.)