Novellakísérlet (újabb folytatás)

4.

Nagybátyám fiának, Tivadarnak ikerlányai voltak. A lányok annyira hasonlítottak egymásra, hogy soha életemben nem tudtam megkülönböztetni őket. Amikor börtönbe vonultam, még kislányok voltak, amikor kijöttem, csaknem felnőttek lettek. Szabadulásom után pár hónapig Tivadarék budai házában lakhattam. A család nagyon kedves volt hozzám, úgy kezeltek, mint aki egy nagy betegségből lábadozik. Cserébe gondoztam a kertet, a kutyákat, s afféle házitanítóként besegítettem a lányok iskolai feladataiba is. Keveset beszélgettünk. Azt hiszem, szégyelltem magam előttük, s nem is amiatt, amit a múltban tettem, hanem mert csodáltam őket tisztaságukért.

Az egész család ilyen volt: megdolgoztak a pénzükért, szerették és tisztelték egymást, ápolták kapcsolataikat, sosem hazudtak sem egymásnak, sem másoknak, meghatódtak a rákos gyerekeken, akiket a tévében láttak, és pénzt utaltak át a bankszámlájukra, sosem veszekedtek, és még hosszan sorolhatnám mindazt, melynek hiányában a családok elromlani és tönkremenni szoktak. Ők azonban másként mentek tönkre.

Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a lányok egyike ott áll az ágyam felett. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, mozdulni sem bírtam. Hirtelen arra gondoltam, hogy csak álmodom. Sokáig a lány sem mozdult, de a sötéten át is éreztem rám vetülő tekintetét. Jelenléte először nyugtalanítónak tűnt, akár valami fekete angyalé, de lassacskán elöntött a meleg otthonosság érzete, és akkor visszaaludtam.

Reggel megint olybá tűnt, hogy az egészet csak álmodtam. Egész nap figyeltem a lányokat, hogy észreveszek-e rajtuk bármi különöset, de erről valahogy képtelen voltam ítéletet alkotni. A következő éjszakákon minden megismétlődött. Aggódni kezdtem, de nem tudtam magam miatt tegyem, vagy kettejük közül az egyik miatt. egy héttel az első eset után bezártam a szobám ajtaját, de mikor reggel felébredtem, sehogy sem bírtam eldönteni, hogy a titokzatos látomás előző éjjel is meglátogatott-e. A következő éjjel az ajtó nyitva maradt, a lány belépett, én pedig megszólítottam:

- Mit akarsz?

Nem válaszolt. Bebújt a takaróm alá, és hozzám simult. Ruhátlan volt. Csókolgatni kezdett, ami ellen nem tiltakoztam. Megtörten vettem tudomásul, milyen jól esik testének közelsége, melege, illata, sóhajai. Elengedtem a személyét, anonim testének és szellemének adtam át magam. Az egyetlen lett a világon, aki létezik, hosszú nélkülözésem minden célja és értelme. Bárki volt is, álom vagy valóság, beleszerettem.

- Aludj - mondta később. Nem akartam elengedni. - Aludj.

Reggel egyedül ébredtem, és tudtam, hogy végem van, elvesztem. Vasárnap volt, a családi ebéd ideje. Tivadar kedélyesen viccelődött lányaival, a felesége sürgött forgott a konyha és az ebédlő között. Gyanúsan méregettem a lányokat.

- Mi a baj, kuzin? Olyan gondterhelt az ábrázatod, mint aki rossz hírt készül bejelenteni.
- Furcsa álmom volt.

Tovább nevetgéltek, én pedig egyre idegesebb lettem.

- Na és mi volt az a furcsa álom?

Hallgattam. Tivadar bohócpofákat vágott a lányoknak, akik visongva nevettek rajta. Komor hangulatomat parodizálva mély, hörgő hangon ismételte meg:

- Mit álmodtál olyan furcsát, kuzin?

A lányok kacagtak. Tivadar folytatta:

- Kuzin, kuzin! Ne búsulj kuzin lovag, ilyen hölgyek társaságához nem illik a búskomor képed! Mit álmodtál, kuzin?

Megőrjített a lányok ártatlankodó vihogása. Gyűlöltem valamennyiüket.

- Azt álmodtam, hogy ágyba bújok az egyik lányoddal, de nem tudom, melyikkel, mert teljesen ugyanolyanok!

Elkomorultak. Tivadar felállt az asztaltól, a lányok zavarban voltak.

- Csak vicceltem, tréfa volt - mondtam hirtelen. Próbáltam olyan képet vágni, mint aki saját rosszul sikerült poénja fölött sajnálkozik, majd csendesen hozzátettem: - A börtönről álmodtam. Ne haragudjatok.

A következő napokban a családi légkör feszült lett. Keveset mozdultam ki a szobámból, melyet éjszaka mindig gondosan bezártam. Kerültem a többiek tekintetét, a lányokkal való házitanítóskodásomat is felfüggesztettem. Úgy éreztem, én vagyok a család élő rossz lelkiismerete. Arra készültem, hogy fogom a sátorfámat és továbbállok, de képtelen voltam rászánni magam, hiszen annyi pénzem sem volt, hogy valahol egy szobát kivegyek. A helyzet viszont tarthatatlanná vált, jelenlétem a családi fészekben egyre kínosabb lett, ráadásul végül be kellett látnom, hogy valóban beleszerettem a lányok egyikébe, bár nem tudom melyikükbe, talán mindkettőbe. Álmaimban János történetét éltem át újra és újra, különböző változatokban, visszatért Othelló és Sára, és a nagybácsi átkozott blogja, mely minden baj forrásának bizonyult. Az összes történet egyetlen kusza hálózat volt, idegsejtek közötti kaotikus vibrálás, fájdalmaktól hemzsegő tenyészet.

Aztán az egyik nap eszembe jutott a börtönévek egy különös epizódja, melynek addig nem tulajdonítottam kellő jelentőséget.

5.

A 7-es cellában lakott egy igen furcsa ember, akit mindenki csak Hurka néven emlegetett, bár egyáltalán nem volt testes, sőt, csupa csont és bőr figura volt. Hurkának rendkívüli rajztehetsége volt, s az évek során rengeteg képet készített kockás füzeteibe, melyekbe olykor újságból kivágott képeket is ragasztott. Rajzain csakis egy témával foglalkozott: egy képzeletbeli földrengés pillanatában ábrázolt különböző személyeket, amint a váratlan lökéshullám hatására hirtelen görcsösen belekapaszkodnak valamibe. Mint egyszer elmondta, őt szenvedélyesen érdekli az a pillanat, amikor az ember elveszíti az egyensúlyát, s úgy gondolja, ilyenkor rendkívül jellemző az is, hogy öntudatlanul ki mibe kapaszkodik. Az volt a terve, hogy egy százezer fős kitalált város valamennyi lakosát ábrázolni fogja ezeken a képeken, sőt, tőle telhetően a lakosság ismeretségi viszonyait is igyekezni fog fölvázolni, és ilyen módon próbálja megfogalmazni a kollektív bűntudatot, mely szerinte napjaink jellemző vonása, úgymond kortünet. Kiszámoltam, hogy ha minden rajzhoz csupán 5 percre volna szüksége, és megállás nélkül alkotna, akkor is csaknem egy évig tartana kivitelezni a gigászi tervet.

Hurka mindenesetre rendíthetetlenül alkotott, s képein lassanként mégis kezdett kibontakozni egy képzeletbeli társadalom. Volt ott anyja emlőibe fogódzkodó csecsemőtől kezdve, saját kötelébe markoló öngyilkoson át, férfifenék húsába vájódó női körmökig minden, amit az elszabadult fantázia, és egyúttal a valósághű részletek utáni végtelen érdeklődés megengedett. Az egyik legjobban sikerült művén Hurka egy olyan férfit jelenít meg, aki a saját árnyékát ragadja meg eleséstől való félelmében. Egy hűtőházban egy ember az egyik lecsüngő féldisznót öleli át, miközben a többi állat ott ingázik körülöttük. Hurka önmagát is ábrázolta, amint szétröpdöső kockásfüzetei után kapdos. S ez valóban jellemezte is őt. Babonás félelemmel óvta füzeteit, senkinek sem adta a kezébe, nem engedte, hozzáérjünk. Ha oly-olykor mutogatta rajzait, akkor is ő maga lapozgatta azokat, de szinte már attól is rettegett, hogy a tekintetünkkel elkoptatjuk becses gyűjteményét. A füzeteket egy fadobozban, matraca alatt tárolta, s az sem izgatta, hogy fekhelyét a kemény doboz minden bizonnyal rendkívül kényelmetlenné tette.

Hurkáról az a hír járta, hogy pedofília miatt került rács mögé. S valóban, kitalált városának lakossága átlagosan rendkívül fiatal volt. Rengeteg gyereket rajzolt, láthatóan élvezettel, nagy gondossággal: pufók és vézna kisfiúk, csodaszép és betegesen csúf kislányok, megannyi megállapíthatatlan nemű gyermeki vagy gyermeteg lény, sokszor hiányos öltözékben, például fürdőkádban. Egyik "főművén" egy teljes óvodai csoportot megjelenít, amint mindannyian különböző játékaikba kapaszkodnak, s a szemlélőnek az a benyomása, mintha egy hatalmas civakodás kellős közepén toppant volna be a terembe közéjük.

A pedofília ugyanakkor nem tartozott a "népszerű" bűnök közé. Hurkát rengetegen gyűlölték, s nem mindennapi hobbija és a körülötte folytatott folyamatos feltűnősködő aggódása csak tovább növelte az ellenszenvet iránta.

Az egyik nap az udvari sétáról bejövet dobozát a cella közepén találta kinyitva, s benne lángoltak rajzos füzetei. Kétségbeesve próbálta megmenteni őket, de a tűz addigra lényegében mindent elpusztított. A szeme előtt kunkorodtak össze szeretett figurái, feketedtek el, és váltak végképp az enyészet martalékává. Hurka sírt, üvöltözött, reszkető kezekkel próbálta összegyűjteni a az elszenesedett papírlapokat, s látva reménytelen küzdelmét, fejére szórta őket, elkente az arcán, beledörzsölte a ruhájába. Magán kívül volt.

Három napot töltött magánzárkában. Amikor kijött, jobb kezén kötést viselt, higgadtnak tűnt, és senkihez egy szót sem szólt. Aznap este olyan iszonyú földrengés rázta meg a várost, hogy a börtön egy teljes emelete beomlott, és mindenki szörnyet halt, akit betemetett.

Később volt alkalmam pár napot eltölteni abban a bizonyos magánzárkában, ahol Hurka is raboskodott. Az egyik sarokban a falba karistolva felfedeztem egy rajzot. Egy üres tenyeret ábrázolt, melynek felületéről nagy darabokban le volt verve a vakolat.

Eszembe jutott egy mondat, melyről egészen biztosan éreztem, hogy szerepel a nagybácsim cikkében: "Rettenetes erő szabadul el, és garázdálkodik közöttünk."

(Folyt. köv.)