Íme a befejező 2 rész. (Javaslatokat most már csak a novella címére várok. Hátha az könnyebb lesz.)
6.
Sok-sok évvel korábban, még gyerekkoromban, találtam egy könyvet szüleim polcán, melynek borítója felkeltette az érdeklődésemet, és olvasni kezdtem. A távoli jövőben játszódott, és arról szólt, hogy régészek megtalálják az egykori Budapest romjait, ásni kezdenek, és előkotorják az egész várost, pontosabban ami megmaradt belőle. Restaurátorok érkeznek, és legjobb tudomásuk szerint kipofozzák az épületeket, ahogyan az szerintük a 20. században kinézhetett. Történelmi játékokat szerveznek, és emberekkel népesítik be a várost, akik korabeli ruhákban és korabeli szokások gyakorlásával töltik idejüket. Néhány kisebb csoport le is telepedik a városban, és 20. századi módon kezdenek élni. A regény főhőse egy, már ott megszülető fiú, aki nem is sejti, hogy csupán egy történelmi színjáték részese, s mindazt a komikus alakoskodást, melyet mások magukra öltöttek, ő teljes valóságként éli meg.
A történetet nem tudtam végigolvasni, mert amikor anyám meglátta a kezemben, gyorsan elvette tőlem, mondván, az a könyv nem gyereknek való. Valahová gondosan elrejthette, mert soha többé nem láttam a polcon.
Harmincéves voltam, amikor apám után nem sokkal anyám is meghalt. A házat a bútorokkal együtt eladtam, de a személyes holmik összepakolása végett egy napot és egy éjszakát még ott töltöttem. Szomorú dolog volt a már régen elhagyott, s mostanra teljesen üressé vált családi fészekben egyedül pakolgatni, s a múlt maradékát is felszámolni. És valahogy eszembe jutott a Budapestről szóló könyv. Átfésültem az egész házat, de sehol sem találtam. Rábukkantam viszont anyám naplójára, melyről azelőtt nem is volt tudomásom, s mikor belelapoztam, döbbentem vettem tudomásul, hogy anyám érzékelhető magzatkoromtól egészen haláláig feljegyzéseket írt rólam. A vaskos kötet elképesztő részletességgel napi szinten számol be az eseményekről, valamint szinte pimasz őszinteséggel vall anyámnak hozzám fűződő érzelmeiről. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fontos lehetek az anyámnak. Amikor azonban alaposabban belemélyedtem az írásba, még nagyobb megrázkódtatás ért. A nevektől, a helyszínektől és egy-két apróbb történetfoszlánytól eltekintve az események teljes mértékben kitaláltak voltak! Anyám fiktív barátokkal, barátnőkkel, valamint rám egyáltalán nem jellemező cselekedetekkel ruházott fel, tizennyolcévesen például jogi egyetemre küldött, sportsikereket könyvelt el nekem, nem létező külföldi utazásaimról írt. A legdöbbenetesebb az volt, hogy még egy Bali-szigetekről küldött képeslapot is beillesztett a lapok közé, melyet a nevemben, kézírásomat igyekezvén utánozni, ő maga írt meg! A naplóból egy sosem létezett, de mindig is vágyott fiú képe kezdett kirajzolódni. Anyám elképesztő irodalmi tevékenységet végzett. A legjelentéktelenebb részletekig felépítette fiktív önéletrajzomat. Émelyegni kezdtem, és azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Az egész addigi életem zárójelbe került.
Nem voltam képest többé hozzáérni a naplóhoz. Éjszaka alig aludtam. Éber hánykódásaim közepette azt is sejteni kezdtem, miért tiltott el anyám a Budapest-regénytől. Én magam voltam annak a könyvnek a főhőse, a fiú, aki azt hiszi, a valóságban nő fel, miközben körülötte minden csupán fikció.
7.
Bizonyos voltam benne: Othelló is tudja, Sára első gyermeke tőlem fogant. Nem volt nehéz a nyomukra bukkannom. Belvárosi lakásukkal szemben volt egy kávézó, ahonnan néha leskelődtem utánuk. Az egyik szombaton az egész család együtt lépett ki a kapun, s úgy néztem kamasz fiamra, mint korábbi önmagamra. Egyáltalán nem illett a környezetébe, s különösen nem illett vélt apja mellé. Soha életemben nem volt világosabb felismerésem: a fiúnak meg kell ismernie a valódi apját, tudnia kell, hogy én vagyok az, mert meghamisított apaképpel az élet értelmetlenül lesz boldogtalan, és sosem fog rájönni, miért szenved! Még akkor is, ha elé kell tárnom mindazt a sok szörnyűséget, amit életemben elkövetettem.
Úgy döntöttem, titokban, csak előtte fedem fel kilétem, és megkérem, hogy családja előtt hallgasson a dologról. Egy délután megvártam az iskola előtt, s amikor kijött és hazaindult, a nyomába szegődtem. Útközben azonban hívták a mobiltelefonján, és irányt változtatott. Hamarosan betért egy kocsmába. Követtem, de amikor beléptem a füstös helyiségbe, hirtelen nem láttam sehol sem. Aztán felfedeztem: egy asztalnál ült egy emberrel, aki nekem háttal volt, így az arcát nem láthattam. Az első asztalnál helyet foglaltam, kértem egy pohár sört, s onnan figyeltem őket. Az idegen sokat beszélhetett, mert a fiú alig szólt, csak figyelt rá. Aztán egyszer csak rám pillantott, de elkapta a tekintetét. A mozdulat hamarosan megismétlődött, és a beszélgetés érezhetően egyre forróbb témára váltott. Mire felfogtam, hogy rólam folyik a szó, az idegen megfordult, rám nézett, én pedig döbbentem ismertem fel. János volt.
A testem és az agyam elzsibbadt, alig bírtam felállni, s odalépni az asztalukhoz. Némán leültem, és csak néztem rájuk. A fiú lesütötte a szemét. János mindhármunknak kért egy-egy pálinkát, s miután felhajtottuk, így szólt:
- Nem mondtam el neked mindent magamról. Az első nap, amikor megérkeztél a börtönbe, tudtam, hogy a történetem még nem ért véget, s hálát adtam az Istennek, hogy nem hagyott meghalni sem a tűzben, sem amikor a börtönben próbáltam véget vetni az életemnek. Hálát adtam, hogy esélyt adott valamit rendbe tenni abból, amit elrontottam. Az eseményekben az a legbotrányosabb, hogy minden valószínűtlenségük ellenére megtörténnek. Amikor megláttalak a börtönben, felismertem, hogy a látszólagos véletlenek csupán számunkra ismeretlen törvényeket fednek el. A véletlen Isten frappáns megoldása, hogy megóvja az embereket az összeroppanástól, mellyel rejtett összefüggéseibe pillantva reagálnának. De olykor Isten is hibázhat.
Rendelt még egy kör pálinkát, melyet szertartásosan meg kellett innunk, majd folytatta.
- Nem két fiam volt, hanem három. A tűzvészből megmenekülve a harmadik fiú is nevelőszülőkhöz került, akiknek saját gyermekük nem lehetett. Úgy nevelték fel, mintha a sajátjuk lenne, s a fiú sosem tudta meg, hogy csupán örökbefogadták. Erről a fiúról sokáig semmit sem tudtam. s jó darabig úgy véltem, ő még gyerekként bennégett a tanyasi házban. Egész addig így véltem ezt, amíg meg nem jelentél a börtönben. Te vagy a harmadik fiam. Miután kiszabadultam, azt is megtudtam, hogy az egyik lányom túlélte a tűzvészt, de saját kérésére ezt eltitkolták előlem. Attól rettegett, hogy ha kijövök a börtönből, újra meg akarom majd ölni őt. Hamar megtudtam azt is, hogy Sára a feleséged volt.
A fiamra nézett, aki továbbra is lesütött szemmel ült az asztalnál, és nem lehetett tudni, mire gondol, vagy mit érez. János mélyen a szemembe nézett.
- A többit most már értitek.
***
Nem volt könnyű kitalálnom a nagybátyám blogjának jelszavát. Végigpróbáltam minden nevet és fogalmat, ami vele kapcsolatban eszembe jutott. Egyik sem stimmelt. Aztán szórakozottan beírtam azt a szót, hogy "emlékezés". Majd gondoltam egyet, és begépeltem: "felejtés". Szezám kitárult. Megkerestem a "blog törlése" elnevezésű funkciót.
Laci bácsi blogja eltűnt a világhálóról.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése