Novellakísérlet

A következő 7 részesre tervezett folytatásos novellát ajánlom szíves figyelmetekbe. Várok ötleteket a mindenkori folytatásra, mondjuk kommentként a bejegyzés alá. A címet a végén döntöm el.

1.

Nagybátyám, aki festő volt és amatőr spiritiszta, internetes naplójában részletesen leírja az életből való kilépés hét fokozatát. E blog-bejegyzés egyébiránt az utolsó, s a szöveg azt állítja magáról, hogy ténylegesen az elhalálozás folyamán született. Nagybátyám szerint az életet a hét függőségi gyűrűből való kilépés szünteti meg. "A halál hét alapvető felismeréssel azonos", írja. "Jelen pillanatban hattal rendelkezem, s a szöveg végére eljutok a hetedikig is, s akkor meghalok. Kérem az olvasót, hacsak nem szeretne meghalni, ne olvassa végig ezt a bejegyzést."

Bevallom, sosem volt bátorságom végigolvasni a nagybácsi írását. Még akkor sem, ha állítását az olvasó esetleges haláláról persze csak tréfának tartottam. S amit mégis elolvastam belőle, azt is igyekeztem a leggyorsabban elfelejteni. Pedig Laci, a nagybátyám, nem is a számítógépe mellett halt meg. Úgy múlt ki, mint bárki más: egy zsúfolt metrókocsiban szívrohamot kapott.

Az állítólagos szörnyű titok egyszerre vonzott és taszított. Valósággal belebetegedtem a félelembe, hogy egyszer valahogy mégis el találom olvasni a bácsi cikkét, akaratlanul is rákattintok az Interneten, és bár nem akarom, de végigolvasom, és akkor meghalok. Kerülni kezdtem az Internetet, és csakhamar újságot se vettem többé a kezembe, hátha le találják közölni Laci írását. Nem néztem televíziót, irtózni kezdtem minden médiától, az utcán a fal mellett osontam be a munkahelyemre, ahol lehetőleg mindenkitől elzárkóztam, hazafelé sem használtam a tömegközlekedést, és igyekeztem minél jobban befelé figyelni, nehogy elcsípjek akár csak egy félmondatot is a rettegett szövegből. Úgy képzeltem, a bácsi írását bármikor szájára veheti a köznép, s a veszélyes tudás könnyedén a fülembe juthat. A feleségemnek lelkére kötöttem, hogy bármilyen információt szerez is az ügyben, azt velem nem oszthatja meg. Az asszony eleinte kinevetett, aztán elfogadta különös félelmeimet. Hamarosan elhidegültünk, mert rettegtem, hogy álmában mégis kibeszéli a megtudott titkokat, s így kiköltöztem közös hálónkból, és a dolgozószobámban aludtam.

Az életem gyökeresen megváltozott. Kedélyes társasági emberből beteges, zárkózott lénnyé változtam. Felmondtam a munkahelyemen és senkivel sem érintkeztem. Tudtam, ha ezt így folytatom, tönkremegy az életem, és az rosszabb a halálnál is. Mégsem voltam képes másképp cselekedni.

Aztán egy éjszaka álmomban felmentem az Internetre, rákattintottam a bácsi blogjára, fellapoztam az utolsó bejegyzést és olvasni kezdtem.

"Első felismerés: a félelem. Felismerjük, hogy minden, amit tudunk vagy tudhatunk, veszélyes. Felismerjük, hogy az emberek közelsége veszélyes. Felismerjük, hogy önmagunk közelsége veszélyes. Felismerjük, hogy a félelem és a veszély a változás kulcsa. Felismerjük, hogy szomjazzuk a halált."

Amikor itt tartottam, a gép lefagyott. Összetörtem a komputert, és kényszerítettem magam, hogy ébredjek fel.

2.

Második feleségemmel egy csoportterápián ismerkedtem meg. Itt különböző kényszerképzetekkel élő emberekkel foglalkoztak. Volt, aki titkosügynöknek hitte magát, és az emberiség megmentésén fáradozott. Volt, aki beszélt az állatok nyelvén. Egy professzor váltig állította, és számításaival bizonygatta, hogy az ősrobbanás tavaly újra megtörtént. Sára, későbbi feleségem színésznő volt. Desdemonát játszotta az Othellóban, és az egyik előadás közben fejébe vette, hogy partnere valóban meg akarja ölni őt.
- Láttam a gyilkos indulatot a szemében - mondogatta még hónapok múlva is.
- Hiszen csak eljátszotta - válaszoltam neki mindig. Általában hallgatott. Azt gondoltam, csak szeretné újra és újra hallani.
- Nem, nem csak játszott - mondta egyszer. - Tényleg meg akart ölni. - Hozzám bújt, és a városokról kezdett el beszélni, arról, hogy egymás mellett él a sokmillió ember, mindenki házakban, szobákban lakik, mindenkinek van foglalkozása, adót fizet, de mindezek csak szerepek, melyek elrejtik előlünk az emberek valódi szenvedélyeit. És hogy ő vidékre vágyik, a hegyekbe, állatok közé, mert azt a sok fölösleget, amivel az emberek körülveszik magukat, és amikben elfojtják vágyaikat, ő már nem bírja látni, nem bírja megélni.

Megegyeztünk abban, hogy hamarosan vidékre költözünk, de aztán a mindennapok során elhatározásunk megkopott. Engem a munkám foglalt le, Sárát a háztartás, melyen keresztül mégis csak ragaszkodni kezdett a lakáshoz és városi életmódunkhoz. Szerelmesek voltunk egymásba, gyerekeket terveztünk, s ahamarosan visszajött a gondolat: idős korunkban majd veszünk egy házat vidéken, no persze nem a hegyekben, és az év nagy részét ott töltjük majd.

De Sára képzete az Othellót játszó színésszel kapcsolatban csak nem akart eltűnni. Úgy hitte, még mindig veszélyben van. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Sokat mesélt arról a színészről, s ennek örültem, mert úgy véltem, talán kibeszéli magából a problémát. Mindig csak Othellónak hívta. Othelló szerinte szerelmes volt belé, s akkor ott a színpadon rádöbbent, hogy érzelmei nem találhatnak viszonzást. Akkor határozta el Othelló, hogy megöli őt. Sára szerint ezt az előadás során meg is tette volna, ha Sára ki nem menekül a színpadról.

Számtalanszor elmesélte a történetet, mígnem szinte más téma már szóba sem jöhetett közöttünk. Kezdett borzalmas állapotba kerülni. Elhatároztam, hogy megoldom az ügyet. Úgy gondoltam először, hogy szembesítem Othellóval, s amikor majd látja, hogy a színész nem bántja, megszabadul a tehertől. De féltem, hogy esetleg engem gyűlöl meg, ha csak a találkozásnak az ötletét is felvetem. Végül úgy döntöttem, megölöm Othellót. Minthogy ilyet még sosem csináltam, alapos tervre volt szükségem. A mérgezéstől az autós gázolásig sok minden megfordult a fejemben. Végül, bárhogy küzdöttem ellene, nem bírtam lebeszélni magam egy különleges változat kipróbálásáról. A színház honlapján megkerestem Othelló e-mail címét, majd elmentem egy netcaféba, ahol gyártottam magamnak egy hamis e-mail címet, és küldtem egy levelet Othellónak. Ebben mint filmproducer mutatkozom be, felkérem egy szerepre egy misztikus thrillerben, mely egy különleges blog-bejegyzés alapján íródik. Biztosítom róla, hogy hamarosan küldöm a forgatókönyvet, addig is olvassa el a bejegyzést - és mellékelem a nagybácsim blogjának címét.

A következő napokban egyre a híreket és a színház honlapját figyeltem. De Othelló haláláról semmi hír, a darabok, melyekben játszik, műsoron vannak, a szereposztás változatlan. A levélre nem válaszolt. Talán nem használja a postafiókját? Vagy viccnek találta az egészet? Esetleg ő maga is megrémült a bácsi blogjától?

Az egyik este túlórát füllentettem Sárának, elmentem a színházhoz, és megvártam az előadás végét. Éjfél is elmúlt, mire kijött a művészbejárón. Két nővel és egy férfival volt, akiket a kollégáinak véltem. Követtem őket. Egy éjszakai bárba mentek. Kértem egy sört, és figyeltem, ahogy nevetgélnek. Othelló felkérte az egyik nőt táncolni. Hamar összemelegedtek, csókolóztak, majd' befalták egymást. Kényelmetlenül éreztem magam. Amikor végre Othelló kiment a mosdóba, utána eredtem. A falnál állt, a piszoárba vizelt. Háromszor hátba szúrtam, majd sietve távoztam a bárból. Csak később, a rendőrségi kihallgatáson tudtam meg, hogy rossz személyt öltem meg. Othelló az egyik fülkében volt.

(Folyt. köv.)