A nyári hajcihő miatt elhanyagoltam a blogom, de hamarosan újra jelentkezem. Beszámolok a Don Quijote kezdeti munkálatairól, a szegedi Thealterről, műhelymunkánkról Oleg Zsukovszkij-jal, akivel a Szentivánéji álom című előadást készítjük elő. Természetesen folytatódik hamarosan a miniesszé-író verseny is.
Addig olvasgassátok az Egmontius-novellákat!
2007. július 25., szerda
2007. július 15., vasárnap
A hét hét kérdése - 4. forduló
Elérkeztünk a következő körhöz, mikor is - habár az előző kérdésekre egyetlen válasz sem érkezett, - rendületlenül folytatom "művészetszociológiai" kutatásomat. Egyúttal megjegyzem, hogy kutyaütők vagytok, mert ha ezekről a kérdésekről nem cserélünk eszmét, minden hiábavaló! Nyár ide, nyár oda, kell, hogy tudjunk mondani valamit.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
2007. július 11., szerda
Koncentrációs tábor
Két napot töltöttem nemrégiben egy koncentrációs táborban. Filmet forgattak ugyanis az amerikaiak Budapesten, és a Sorstalanság díszletében, Fóton vették fel az utolsó jelentet, egy 8 perces snittet, amikor a főhős körbesétál a táborban. Ehhez 500 statiszta kellett, köztük én is ott álltam, csíkos ruhában, "Rab Úr"-ként, mint ahogy ahogy az öltöztető nevezett bennünket, kopaszokat.
A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
Itt van Viggo Mortensen festménye, önarcképe, a neten találtam. Nohát gondoljunk most minden statiszta lelke elé-mögé ilyen képeket. Lássuk jobban a valóságot. Képzeljük el a valóságot!
A Rab Urak között volt mindenféle szerzet. Hajléktalonoktól kissrácokig, okosoktól kívülállókig (mint magam is), szép emberek és csúnyák, eszesek és bolondok. Ott járkáltunk föl és alá két napig a csíkos pizsamában. Az idő nagy részét elmélkedéssel töltöttem. Nem szívesen beszélgettem. Legfeljebb végighallgattam a monológokat a magyar valóságról, volt gyári munkás beszélt nekem arról, hogy verték szét a Taurust (gumigyár), tanár tartott kiselőadást a magyar gazdaság kérdéseiről, ostoba filmekről beszéltek, vagy csak hallgattunk, én a Don Quijote olvasásába merültem, mások újságba, egy SS-t játszó amerikai srác Radnóti Sándor (tanárom ő nekem, esztéta!) könyvét olvasta Hamisítás címmel - angol fordításban.
Egyszer felmásztam az egyik őrtoronyba, onnan néztem át a tábort. Senki sem szólt rám. Még a főszereplő korabeli autójába is beültem egy lopott pillanatban. Megtaláltam a szövegkönyvet. Apró kis kellékeket: térkép, ilyesmi.
Micsoda szabadság, micsoda tétlen várakozás a filmesekre! A statiszta élete, akár egy rendszer elítéltjéé: mit tudtunk mi a filmről, arról, mi történik majd a következő pillanatban! Hányszor beállítottak kezdőpozícióba (stand-by position!) anélkül, hogy történt volna valami. Azért a két másodpercért, amíg átvonultunk a kamera előtt. Hányszor átnézték a ruháinkat, sminkünket (volt az is bizony, sebem, herpeszem, koszom!). De milyen nagy csönd lett arra 8 percre, amikor a kamera forgott! Micsoda koncentrált végállapot! Micsoda minőség! Nem tudom, ezt filmezték-e, de megtörtént. Isten bizony megtörtént!
Ez is egy szerep volt. Nem nagy szerep. Egészen pici szerep. Én ezt már feldolgoztam egyszer, A fénydublőr avagy a szabadságharc mártírja című kisfilmemben! Nem tévedtem, bizony nem! Most meg Rab Úr lettem két napra. Éppúgy nem találtam ott sem a helyem, mint máshol. S épp annyira mégis megtaláltam. Leskelődtem, elmerengtem. Sokat gondolkoztam azon például, hogyan lopjam el a rabruhát. De nem tettem, még a sapkát se, pedig azt igazán könnyű lett volna. De a teljes kosztümöt is ellophattam volna. Egy teljes rab-jelmez! De nem loptam el, nem is tudom miért. Nem is tudom miért, de - bocsássátok meg e hasonlatot - én magam mint a Sorstalanság főhőse, elkezdtem magam otthon érezni a lágerben. A díszletek között, ahol életre kelt egy szelet másmilyen valóság. És nekik, a valóság megteremtőinek fogalma sem volt arról, milyen mélyen átéltem, megformáltam a magam szerepét abban kis sétában, pedig úgylehet nem is látszok majd a filmben. De hát nekik szólt ez egyáltalán? Nem, nem nekik szólt. Magamnak, a Senkiföldje Hermészének. Én is világot kreáltam ott, nem csak ők. Valami meg születik együtt is, egy film, ami 2008-ban majd ott lesz a mozikban, jó lesz-e, rossz, nem tudom. Csak a magam szerepét tudom, csak azt éltem át.
Hogy a történelem milyen szerepet szán nekünk, ezt érezni, akármilyen parány is, felemelő érzés! De hogy érezhetnénk ezt abban a káoszban, ami minket idekint, a való világban, mintegy valóságként, folyamatosan körülvesz?
Ember, szemet a végre vessél...
2007. július 7., szombat
Szabó Réka workshopjáról
Élménybeszámoló nem csak táncosoknak!
A hét elején részt vettem Szabó Réka műhelymunka és válogatás címen hirdetett kurzusán, néha szoktam ugyanis ilyesmit csinálni, a magunkfajta szívesen lát, tanul attól, akitől éppen lehetséges. Aztán majd 40 táncos között találtam magam, és Katát is, akit én csábítottam oda. Szóval néztünk nagyokat. No nem is az elején, bár már bizonyos bemelegítő gyakorlatokhoz sem találtam a testemet elég rugalmasnak. Majd ezen dolgozni kell, ezt jól tudom, a lehetséges biológiai adottságokig.
Még jó, hogy 4 éve űzöm-hajszolom a mozgásszínházat, így aztán csak ragadt rám egynémely kontakt-táncos elem, meg improvizációs készség, meg még holmi testtudat is, meg bátorság és nélkülözöm a szerepléstől való félelmeket, - mindenélkül igen nagy bajba jutottam volna.
Aztán jött az a bizonyos mozdulatkombináció a Lomtalanításból, hogy azt tanuljuk meg, ugye. A röpke táncos hölgyek-urak még csak-csak bírták követni valahogy a tempót, az én színész agyamnak azonban mindez ilyen rövid idő alatt igazán sok volt, elvesztettem a fonalat, majd bölcsen szemlélődésbe fordultam inkább. Vigasztal, hogy a táncosok közül sem tudta mindenki megcsinálni.
Kívülállásom
Hogy ilyen szerepben találtam magam, mit sem jelez jobban, mint színészi vénámat. Ugyanakkor el kellett gondolkodnom ennek kapcsán egynémely dolgon, ami az életemet sokféleképpen érinti. Mert ugyan mondhatom én, hogy táncosok között színész vagyok, de színészek között meg kénytelen vagyok magam mozgásszínészként definiálni, de a mozgásszínészek között viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy én vonzódom a szöveges színházhoz, és amikor még ebben a kategóriában is találok hasonlatosságot valakivel, akkor be kell valljam, hogy nem csak színész, de bizony író és rendező is vagyok, sőt, társulatvezető. Ott viszont már szinte csaknem egyedül vagyok, kivéve, hogy vannak páran, akik híresek, én viszont nem vagyok híres. Definiálni magam tehát csakis végső egyedülmaradásom árán tudom. Pedig milyen jó lenne tartozni valahova, mondanám, ha szentimentális lennék.
De így volt ez mindig is! Sem újságíró, sem jegyszedő, sem mentős, sem matematikus nem voltam teljesen. Szerelmes is mindig csak megkülönböztető jelzésekkel, csakúgy mint gyerek, barát, vagy albérlő, egyetemista, statiszta, kollégista, esztéta vagy kritikus. Amikor Zalaszentgrótra jelentkeztem a színházas és filmes táborba 18 évesen, kiderült, én vagyok az egyetlen filmes. 200 ember színházat csinált ott, én egyedül a büfében ültem, és a forgatókönyvön törtem a fejem, kamera is alig volt, a szervezők zavarban voltak, és persze mindenki rajtam röhögött. Amikor viszont filmrendező szerettem volna lenni, különösen hogy díjat is nyertem már kisfilmmel, túl tapasztalatlannak tituláltak. Amikor színházrendező szakra felvételiztem, már túl tapasztalt lettem. Nem vagyok iskolázott semmiben, de nem is hagyták soha, hogy rendesen iskolázzam magam. Amikor meg hagyták volna, abból én nem kértem. Lehet hogy innen gyökerezik mizantrópiám?
Valójában csak egyetlen helyen érzem otthon magam, és annak, aki valójában vagyok: éspedig a saját mindenkori társulatom vezetőjeként. Az előző csapatot ezért robbantottam szét: már nem éreztem otthon benne magam. És ez ilyenkor nálam végzetes érzés.
A táncosok munkájáról
Egyrészt van a táncos-agy, ami merőben különbözik a színész-agytól, ezt azért mindig is sejtettem, de most alaposan megfigyelhettem. Itt a koreográfia, fogják, nekiesnek. Semmi töprengés, semmi morfondírozás, semmi filozófia, hogy ez most mit jelenthet, jó-e egyáltalán, nem, ők már csinálják. Én meg a magam módján próbálom megérteni, megjegyezni egyáltalán, mi miután jön. Tudom én, hogy a test is gondolkozhat, - de kérem, a gondolat az nem mindig improvizáció?! - meg hogy nem kellene agyalni, csakhogy! Engem a koreográfia - ez sem, más sem, mint egy megoldott matematikai egyenlet - egyáltalán nem érdekel. Engem az ember érdekel, aki táncol. Aki fejt, aki megold! Csakhogy itt nagy ravaszság van kérem! A táncost nem érdekli önmaga mint ember, mint lét-forma, őt önmaga mint test-forma érdekli. Engem az meg egyáltalán nem. És itt van egy nagy különbség: Réka koreográfiája működik az ő testére, az ő idegeire, úgymond hiszti-játékára, de egyáltalán nem működik a többi táncos 90%-ára. Na jó, persze, egy válogatás során ennél jobb mérce nem is kell. (Erre még visszatérek!)
Aztán itt van viszont a tánc maszkja-ügy, hogy megint a Barbára utaljak (lásd idézet oldalt a fotó alatt), márpedig a társaság fele legalább folyamatosan ilyen maszkot hordott magán, még az improvizációkban is. Hol van a táncos előadói minősége? Egyáltalán mi az? Egyéniség? Őszinteség? Vallomás? A Grotowski-féle negatív út? Vagy az akármilyen zárt formán belüli spontaneitás? Talán mindez együtt.
Eltáncolt nevek, avagy bemutatom magam
Volt azért sokféle gyakorlat, ami nekem nagyon hasznos volt, tovább vihetem, megmutathatom a csapatomnak, átalakíthatom a saját nyelvemre.
1. A futás: azonos lábdobbanás-ritmusban 9 percig futunk körbe-körbe, azt csinálunk, amit akarunk, majd megbeszéljük, és persze megismételjük! A második körben a tanulságok összegződnek, elképesztően erős figyelem egymásra, elképesztő energiacsere!
2. A zenészért párbajozunk: ketten táncolnak külön stílusban, a szaxofonos zenész arra improvizál, aki jobban inspirálja. Rendkívül mulatságos, olykor nagyon-nagyon szép etűdök alakulnak ki, különösen, ha a zenész váltogat, mert mindketten inspirálják. Jó humorú, bátor zenész kell hozzá, és itt volt!
3. Kontakt-tánc: úgy, hogy az egyik állandóan érintkezni akar, de a másik fél tőle, próbálja lerázni, távol tartani, míg kifelé fenn kell tartani a minden rendben látszatát. Gyanítom, ezt a gyakorlatot tisztítani kell, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek felszínre emelkedjenek, de így is izgalmas volt.
4. Legyél macska: a macska mindig tud az egész testéről. Még akkor is, ha éppen látszólag semmit sem csinál. Mozogjunk úgy csoportosan a térben, ahogy a macska a testében él! Improvizáció kevés vagy sok színészre.
5. Név és tánc: a csoport körbeül, valaki táncol középen, s közben beszél a saját nevéhez való viszonyáról. Szereti-nem szereti, milyen bece- vagy gúnynevei voltak, hogyan viszonyul ezekhez, mi szeretne inkább lenni, stb. Ezek rövid etűdök, 2-3 perces minivallomások. Fontos, hogy tánc közben beszéljünk, és ne a tánc szüneteiben, bár ezt a szabályt "Gőzpista" etűdje mint kivétel erősítette. A gyakorlat sokféle irányba eltolható, attól függ, ki mit keres benne, ki merre szeretné fejleszteni a társulatát vagy milyen színházat-táncot kíván majd létrehozni. Azonban bizonyos, hogy alapvetően a tudattalan mozgásaira épít. Nem tudsz sem a táncra, sem a szövegre olyan mértékben figyelni, ahogy megszoktad, a figyelmed mégis aktívabb, mint általában. Mondjuk kb. 2/3-nyi tánc, 2/3-nyi szöveg, de az együtt 1,5! Szóval kinyílik egy koncentrált tudattalan, egy fegyelmezett spontaneitás. A tánc is, a szöveg is, a kettő viszonya is, friss lesz, meglepő, és mégis pontos!
A feladat nyilván helyettesíthető más szóbeli megkötéssel, de fontosnak tűnik, hogy olyan téma legyen, amelyen nem kell külön elgondolkoznia a résztvevőknek, hanem amelyekkel úgymond együtt élünk. Néhány hirtelen ötlet: beszélni a lábfejemről, vagy a kézfejemről (és egyéb testrészek is szóba jöhetnek); mit tennék, ha király lennék; ha nyernék a lottón; és talán egyre lehet dramatizálni, etűdcímek: Don Quijote lázálmai, Rozenkrantz és Guildenstern politikai beszédei, Hamlet sóhajai, stb. De mielőtt vadabb terepre merészkedünk, drága színész barátaim, mindig kezdjük az egyszerűbbek felől! Aztán persze el lehet mondani így előre megírt szövegeket, saját irományokat például adott témában, vagy verseket, akár úgy is, hogy csak magunkba mondjuk. És máris Oleg Zsukovszkij műhelyében kötünk ki!
Volt egy menet, míg a közel 40 ember végignyomta a szólóit, köztük néhány szenzációs megnyilvánulással. Mik vannak néha a nevek mögött, miféle öntudattal bírnak emberek! Csodálatos, játékos, olykor megrendítő!
Réka ízlése inkább abba az irányba dől, hogy a mozgás és a szöveg fusson két külön pályán, míg többeknél, talán nálam is, inkább a spontán összekötések, kvázi illusztrációk mentén haladt a dolog. Ez akkor lehet érdekes, ha abszurddá válik, vagy költőivé, mint egy haiku. Számomra úgy tűnik, ez lehet a legizgalmasabb út a gyakorlatban. De milyen fontos, amit Réka mondott! Mindenki próbálja ki a másik utat is.
Nos, igen, színészeim, van mit tanulni a táncosoktól! Táncosaim, van mit ellesni a színházból. De Szabó Réka Társulata, mint ez a műhelymunkában, és előadásaikon is kiderült, éppen ebben a köztes tartományban halászgat. Inkább táncos, de játékosan. És egyszer talán a koreográfiák kódjait is feltörik majd azok, akik eleget gyakorolják őket. És akkor tánc és színház, nohát, összeér!
(És ígérem, egy év múlva én is megcsinálom az akrobatikus elemeket, mert baromi jól néznek ki!)
A hét elején részt vettem Szabó Réka műhelymunka és válogatás címen hirdetett kurzusán, néha szoktam ugyanis ilyesmit csinálni, a magunkfajta szívesen lát, tanul attól, akitől éppen lehetséges. Aztán majd 40 táncos között találtam magam, és Katát is, akit én csábítottam oda. Szóval néztünk nagyokat. No nem is az elején, bár már bizonyos bemelegítő gyakorlatokhoz sem találtam a testemet elég rugalmasnak. Majd ezen dolgozni kell, ezt jól tudom, a lehetséges biológiai adottságokig.
Még jó, hogy 4 éve űzöm-hajszolom a mozgásszínházat, így aztán csak ragadt rám egynémely kontakt-táncos elem, meg improvizációs készség, meg még holmi testtudat is, meg bátorság és nélkülözöm a szerepléstől való félelmeket, - mindenélkül igen nagy bajba jutottam volna.Aztán jött az a bizonyos mozdulatkombináció a Lomtalanításból, hogy azt tanuljuk meg, ugye. A röpke táncos hölgyek-urak még csak-csak bírták követni valahogy a tempót, az én színész agyamnak azonban mindez ilyen rövid idő alatt igazán sok volt, elvesztettem a fonalat, majd bölcsen szemlélődésbe fordultam inkább. Vigasztal, hogy a táncosok közül sem tudta mindenki megcsinálni.
Kívülállásom
Hogy ilyen szerepben találtam magam, mit sem jelez jobban, mint színészi vénámat. Ugyanakkor el kellett gondolkodnom ennek kapcsán egynémely dolgon, ami az életemet sokféleképpen érinti. Mert ugyan mondhatom én, hogy táncosok között színész vagyok, de színészek között meg kénytelen vagyok magam mozgásszínészként definiálni, de a mozgásszínészek között viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy én vonzódom a szöveges színházhoz, és amikor még ebben a kategóriában is találok hasonlatosságot valakivel, akkor be kell valljam, hogy nem csak színész, de bizony író és rendező is vagyok, sőt, társulatvezető. Ott viszont már szinte csaknem egyedül vagyok, kivéve, hogy vannak páran, akik híresek, én viszont nem vagyok híres. Definiálni magam tehát csakis végső egyedülmaradásom árán tudom. Pedig milyen jó lenne tartozni valahova, mondanám, ha szentimentális lennék.
De így volt ez mindig is! Sem újságíró, sem jegyszedő, sem mentős, sem matematikus nem voltam teljesen. Szerelmes is mindig csak megkülönböztető jelzésekkel, csakúgy mint gyerek, barát, vagy albérlő, egyetemista, statiszta, kollégista, esztéta vagy kritikus. Amikor Zalaszentgrótra jelentkeztem a színházas és filmes táborba 18 évesen, kiderült, én vagyok az egyetlen filmes. 200 ember színházat csinált ott, én egyedül a büfében ültem, és a forgatókönyvön törtem a fejem, kamera is alig volt, a szervezők zavarban voltak, és persze mindenki rajtam röhögött. Amikor viszont filmrendező szerettem volna lenni, különösen hogy díjat is nyertem már kisfilmmel, túl tapasztalatlannak tituláltak. Amikor színházrendező szakra felvételiztem, már túl tapasztalt lettem. Nem vagyok iskolázott semmiben, de nem is hagyták soha, hogy rendesen iskolázzam magam. Amikor meg hagyták volna, abból én nem kértem. Lehet hogy innen gyökerezik mizantrópiám?
Valójában csak egyetlen helyen érzem otthon magam, és annak, aki valójában vagyok: éspedig a saját mindenkori társulatom vezetőjeként. Az előző csapatot ezért robbantottam szét: már nem éreztem otthon benne magam. És ez ilyenkor nálam végzetes érzés.
A táncosok munkájáról
Egyrészt van a táncos-agy, ami merőben különbözik a színész-agytól, ezt azért mindig is sejtettem, de most alaposan megfigyelhettem. Itt a koreográfia, fogják, nekiesnek. Semmi töprengés, semmi morfondírozás, semmi filozófia, hogy ez most mit jelenthet, jó-e egyáltalán, nem, ők már csinálják. Én meg a magam módján próbálom megérteni, megjegyezni egyáltalán, mi miután jön. Tudom én, hogy a test is gondolkozhat, - de kérem, a gondolat az nem mindig improvizáció?! - meg hogy nem kellene agyalni, csakhogy! Engem a koreográfia - ez sem, más sem, mint egy megoldott matematikai egyenlet - egyáltalán nem érdekel. Engem az ember érdekel, aki táncol. Aki fejt, aki megold! Csakhogy itt nagy ravaszság van kérem! A táncost nem érdekli önmaga mint ember, mint lét-forma, őt önmaga mint test-forma érdekli. Engem az meg egyáltalán nem. És itt van egy nagy különbség: Réka koreográfiája működik az ő testére, az ő idegeire, úgymond hiszti-játékára, de egyáltalán nem működik a többi táncos 90%-ára. Na jó, persze, egy válogatás során ennél jobb mérce nem is kell. (Erre még visszatérek!)
Aztán itt van viszont a tánc maszkja-ügy, hogy megint a Barbára utaljak (lásd idézet oldalt a fotó alatt), márpedig a társaság fele legalább folyamatosan ilyen maszkot hordott magán, még az improvizációkban is. Hol van a táncos előadói minősége? Egyáltalán mi az? Egyéniség? Őszinteség? Vallomás? A Grotowski-féle negatív út? Vagy az akármilyen zárt formán belüli spontaneitás? Talán mindez együtt.
Eltáncolt nevek, avagy bemutatom magam
Volt azért sokféle gyakorlat, ami nekem nagyon hasznos volt, tovább vihetem, megmutathatom a csapatomnak, átalakíthatom a saját nyelvemre.
1. A futás: azonos lábdobbanás-ritmusban 9 percig futunk körbe-körbe, azt csinálunk, amit akarunk, majd megbeszéljük, és persze megismételjük! A második körben a tanulságok összegződnek, elképesztően erős figyelem egymásra, elképesztő energiacsere!
2. A zenészért párbajozunk: ketten táncolnak külön stílusban, a szaxofonos zenész arra improvizál, aki jobban inspirálja. Rendkívül mulatságos, olykor nagyon-nagyon szép etűdök alakulnak ki, különösen, ha a zenész váltogat, mert mindketten inspirálják. Jó humorú, bátor zenész kell hozzá, és itt volt!
3. Kontakt-tánc: úgy, hogy az egyik állandóan érintkezni akar, de a másik fél tőle, próbálja lerázni, távol tartani, míg kifelé fenn kell tartani a minden rendben látszatát. Gyanítom, ezt a gyakorlatot tisztítani kell, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek felszínre emelkedjenek, de így is izgalmas volt.
4. Legyél macska: a macska mindig tud az egész testéről. Még akkor is, ha éppen látszólag semmit sem csinál. Mozogjunk úgy csoportosan a térben, ahogy a macska a testében él! Improvizáció kevés vagy sok színészre.
5. Név és tánc: a csoport körbeül, valaki táncol középen, s közben beszél a saját nevéhez való viszonyáról. Szereti-nem szereti, milyen bece- vagy gúnynevei voltak, hogyan viszonyul ezekhez, mi szeretne inkább lenni, stb. Ezek rövid etűdök, 2-3 perces minivallomások. Fontos, hogy tánc közben beszéljünk, és ne a tánc szüneteiben, bár ezt a szabályt "Gőzpista" etűdje mint kivétel erősítette. A gyakorlat sokféle irányba eltolható, attól függ, ki mit keres benne, ki merre szeretné fejleszteni a társulatát vagy milyen színházat-táncot kíván majd létrehozni. Azonban bizonyos, hogy alapvetően a tudattalan mozgásaira épít. Nem tudsz sem a táncra, sem a szövegre olyan mértékben figyelni, ahogy megszoktad, a figyelmed mégis aktívabb, mint általában. Mondjuk kb. 2/3-nyi tánc, 2/3-nyi szöveg, de az együtt 1,5! Szóval kinyílik egy koncentrált tudattalan, egy fegyelmezett spontaneitás. A tánc is, a szöveg is, a kettő viszonya is, friss lesz, meglepő, és mégis pontos!
A feladat nyilván helyettesíthető más szóbeli megkötéssel, de fontosnak tűnik, hogy olyan téma legyen, amelyen nem kell külön elgondolkoznia a résztvevőknek, hanem amelyekkel úgymond együtt élünk. Néhány hirtelen ötlet: beszélni a lábfejemről, vagy a kézfejemről (és egyéb testrészek is szóba jöhetnek); mit tennék, ha király lennék; ha nyernék a lottón; és talán egyre lehet dramatizálni, etűdcímek: Don Quijote lázálmai, Rozenkrantz és Guildenstern politikai beszédei, Hamlet sóhajai, stb. De mielőtt vadabb terepre merészkedünk, drága színész barátaim, mindig kezdjük az egyszerűbbek felől! Aztán persze el lehet mondani így előre megírt szövegeket, saját irományokat például adott témában, vagy verseket, akár úgy is, hogy csak magunkba mondjuk. És máris Oleg Zsukovszkij műhelyében kötünk ki!
Volt egy menet, míg a közel 40 ember végignyomta a szólóit, köztük néhány szenzációs megnyilvánulással. Mik vannak néha a nevek mögött, miféle öntudattal bírnak emberek! Csodálatos, játékos, olykor megrendítő!
Réka ízlése inkább abba az irányba dől, hogy a mozgás és a szöveg fusson két külön pályán, míg többeknél, talán nálam is, inkább a spontán összekötések, kvázi illusztrációk mentén haladt a dolog. Ez akkor lehet érdekes, ha abszurddá válik, vagy költőivé, mint egy haiku. Számomra úgy tűnik, ez lehet a legizgalmasabb út a gyakorlatban. De milyen fontos, amit Réka mondott! Mindenki próbálja ki a másik utat is.
Nos, igen, színészeim, van mit tanulni a táncosoktól! Táncosaim, van mit ellesni a színházból. De Szabó Réka Társulata, mint ez a műhelymunkában, és előadásaikon is kiderült, éppen ebben a köztes tartományban halászgat. Inkább táncos, de játékosan. És egyszer talán a koreográfiák kódjait is feltörik majd azok, akik eleget gyakorolják őket. És akkor tánc és színház, nohát, összeér!
(És ígérem, egy év múlva én is megcsinálom az akrobatikus elemeket, mert baromi jól néznek ki!)
2007. július 6., péntek
Don Quijote nyeregben alszik
Munkanapló - 2. rész
Don Quijote nyeregben alszik, dárdájára támaszkodva. Őrködik. Az alvó ember őrködik. Az alvó ember ártatlan, mondják, érezzük. Nem bolond. Don Q. ébren bolond, álmában valódi kóbor lovag. Pontosabban alvás közben, alakjában, fizikumában, posztjában! Mások akkor sem kóbor lovagok. Mások - mások. Don Q. önmaga tudatának áldozata, tudattalanjának viszont hőse. Ez a tudás (vagy nemtudás) nem közvetíthető - hogy Kierkegaard-ra utaljak. Ez egy régebbi, ősibb tudás, túlnő az egyénen. Don-unkat elragadja egy múltbéli szellemi kihívás. Komikus és tragikus is egyszerre, ahogyan ennek megfelelni képtelen. Abszurd módon mégis képes. Ezért itt most helyes, ha a múltba utazunk, ha onnan magunkat származtatni kívánjuk. De jó tudni, hogy ez talán nemes cselekedet, egyúttal komikus és tragikus is. Ezért túl sok megértésre nem számíthatunk. A naplopó zenész, a naplopó festő - nem zenél, nem fest, csak ő hallja, csak ő látja. Csak ő tudja, hogy dolgozik. A társadalom szemete, terhe, nyűge, fölöslege, nem hajt hasznot, kolonc, veszélyes, kiismerhetetlen, amije van, meg se érdemli. De talán szentelhetnénk neki nagyobb figyelmet is. Ez is csupán piaci kérdés. Tessék tévé helyett bolondokat, álmodozókat nézni. Van olyan szórakoztató, van olyan szenvedélyes, sőt!
Don Quijote nyeregben alszik, dárdájára támaszkodva. Őrködik. Az alvó ember őrködik. Az alvó ember ártatlan, mondják, érezzük. Nem bolond. Don Q. ébren bolond, álmában valódi kóbor lovag. Pontosabban alvás közben, alakjában, fizikumában, posztjában! Mások akkor sem kóbor lovagok. Mások - mások. Don Q. önmaga tudatának áldozata, tudattalanjának viszont hőse. Ez a tudás (vagy nemtudás) nem közvetíthető - hogy Kierkegaard-ra utaljak. Ez egy régebbi, ősibb tudás, túlnő az egyénen. Don-unkat elragadja egy múltbéli szellemi kihívás. Komikus és tragikus is egyszerre, ahogyan ennek megfelelni képtelen. Abszurd módon mégis képes. Ezért itt most helyes, ha a múltba utazunk, ha onnan magunkat származtatni kívánjuk. De jó tudni, hogy ez talán nemes cselekedet, egyúttal komikus és tragikus is. Ezért túl sok megértésre nem számíthatunk. A naplopó zenész, a naplopó festő - nem zenél, nem fest, csak ő hallja, csak ő látja. Csak ő tudja, hogy dolgozik. A társadalom szemete, terhe, nyűge, fölöslege, nem hajt hasznot, kolonc, veszélyes, kiismerhetetlen, amije van, meg se érdemli. De talán szentelhetnénk neki nagyobb figyelmet is. Ez is csupán piaci kérdés. Tessék tévé helyett bolondokat, álmodozókat nézni. Van olyan szórakoztató, van olyan szenvedélyes, sőt!Rettentő, gigantikus vállalkozás Don Quijote-é. Rettentő, és gigantikus. Cseppnyi reménnyel sem kecsegtet. Olyannyira, hogy néha, sokszor kifejezetten ellenszenves alakként ábrázolja Cervantes. Csak a romatikus kenőcs csinált belőle rajzfilmfigurát. Ez egy nagyon durva, nagyon kegyetlen történet. Végtelenül szomorú és hideg mese. Ezért lehet, hogy ha valaki belekezd Cervantes-be, eleinte csalódhat. Kicsi a nézettség, na, mondanánk ma! Mindenki imeri a sztorit, de ki olvas manapság Cervantest? Ja, az a kóbor lovag! Tudjuk. Letudjuk. Aranyos. Tanulságos, megindító. Ő meg a kövérkés Sancho-ja. De a nyelvezete ennek a Cervantes-nek felettébb avitt, kérem. Hja, hát mert régies a lelkem. Ezen mi már túl vagyunk! Pláne, hogy cseppet sem tanulságos, cseppet sem szentimentális.
Később azonban ráérezhetünk, ha nem vagyunk restek, mekkora egzisztenciális drámát ás hőse köré. Arcunkra dermed a lefitymálás. Elképesztően csípős pofon, amit Cervantes ránk legyint.
Don Quijote valójában történelemfilozófus. Sőt több: hagyományőrző. Nem formailag - azt aláássa Cervantes, mert ott komikus. Álmában, alvás közben őrzi a hagyományt. Az aszketikus hóbortok mélyén szunnyadó ember végtelenül közel jut önmagához, eredetéhez. De el sosem érheti.
A kóbor lovag, a búsképű lovag. Meg a Tükrök lovagja, a másik oldalon. Idáig tart Don Q. birodalma. Nincs itt egy percnyi, pillanatnyi remény sem, egy pillanatnyi felsóhajtás sem.
Nincs mit őriznie a lovagnak. Hát mit őriz mégis? Mégis, mit őriz? Hamvas Karneváljában van a figura, aki hajnalban kel, hogy ordítson, mert ha nem ordít, nem kel fel a Nap. Az indiánok nem vették észre a feléjük közeledő vitorlás hajókat, mert a tudatukban ilyen dolgok nem léteztek. Nem lehetséges, hogy mi nem látunk valamit abból, amit Don Q. őriz? Hogy mi nem halljuk a zenét, mi nem látjuk a képet, mert a tudatunk merőben mást keres? Hogy mi nem látjuk esélyünket mássá lenni egy társadalomban, csak ahová besorolnak, mert tudatunk nem hajlandó mást észlelni? S ha mégis kiállnánk a rendből, vajon ott mit vennénk észre, s akkor mire ítéltetnénk életünk további részében? Riogatnak a munanélküliséggel, a hajléktalanokkal, statisztikákkal, gazdagsági ellehetetlenülésekkel. Na bumm! Bravó, idáig tart a kor erénye!
Jó! Ki meri ezt megpróbálni? Ki meri összeroppantani saját elméjét, hogy onnan újjászületve tudósítson más igazságokról? Ki meri tönkretenni az életét, hogy az lehessen, akinek valójában született? S ki meri ezt akkor is megtenni, megpróbálni, ha tudja, hogy ez a vállalkozása cseppet sem sikerülhet?
Oda lépjünk ki most, még egy lépést, egy színház erejéig, vagy talán annál is tovább! Azt hiszem, muszáj lesz némiképpen illetlennek lennünk.
(A képen Peter O'Toole Don Quijote szerepében)
A hét hét kérdése - 3. forduló
Kedves Olvasók,
Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!
De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.
Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.
Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...
Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?
Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.
Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.
Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.
Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.
Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.
Vagytok, akik vagytok, szevasztok!
Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!
De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.
Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.
Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...
Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?
Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.
Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.
Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.
Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.
Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.
Vagytok, akik vagytok, szevasztok!
2007. június 28., csütörtök
Ketten egyedül?
Lichthof-napló 3.
Témánk mégis kihívta a kérdést, s arra legalább egy lehetséges válasz kezdetét. Itt bújkált mindez az elejétől fogva. Nem lehet duót csinálni akkor, ha valójában a magány izgat bennünket. Legalábbis így tűnik számomra. A megoldás, és egyúttal fontos előrelépés: két, párhuzamos szólót kell létrehozni, azonos témában, azonos objektumokkal, hasonló motívumokkal, de más nyelven. Hogy legyen mindez inkább az egyedüllétek párbeszéde, mint a párbeszéd álarcába rejtett egyedüllét. Ami csakis hazugsághoz vezethez.
A közös munkának vannak alapvető előfeltételei: ki kell alakítani egy közös mozgásnyelvet, ami óriási munka és nyilvánvalóan nem a mozdulatok formáiról szól, hanem, úgyszólván, a mozdulatok születéséről. Egy ilyen tréningsort levezetni, abban résztvenni azonban egészen más munka, mint amire engem Eszter felkért. De hát ezt persze sejthettem volna előre, de megint naiv voltam, és könnyelmű.
Sebaj. Végül azt hiszem mégis fontos ponthoz jutottunk. A dupla szóló ötletét így kétnapos távlatból igen gyümölcsözőnek tartom. Szimbolikája magáért beszél: képzeljük el a két szobát, a kettéválasztott közönséggel. A szomszédban zajlik a másik szóló, néha ide, a miénkbe is átszűrődik a zene, vagy a zajok, olykor a két szobát elválasztó duplaszárnyas ajtó kinyílik. Tudunk egymásról, de nem látjuk egymást. Aztán félidőben az előadók térfelet cserélnek. Most mindenki megnézheti azt, ami már egyszer lement odaát. Az eleve elrendelt kettéválasztásban már egy csomó mindent nem kell megmagyarázni. Azért nincs kontaktus, mert nem is lehet. Két élet van, két nyelv. Mindenkinek a saját fényudvara.
Tehát jelentem: elindultunk.
Témánk mégis kihívta a kérdést, s arra legalább egy lehetséges válasz kezdetét. Itt bújkált mindez az elejétől fogva. Nem lehet duót csinálni akkor, ha valójában a magány izgat bennünket. Legalábbis így tűnik számomra. A megoldás, és egyúttal fontos előrelépés: két, párhuzamos szólót kell létrehozni, azonos témában, azonos objektumokkal, hasonló motívumokkal, de más nyelven. Hogy legyen mindez inkább az egyedüllétek párbeszéde, mint a párbeszéd álarcába rejtett egyedüllét. Ami csakis hazugsághoz vezethez.
A közös munkának vannak alapvető előfeltételei: ki kell alakítani egy közös mozgásnyelvet, ami óriási munka és nyilvánvalóan nem a mozdulatok formáiról szól, hanem, úgyszólván, a mozdulatok születéséről. Egy ilyen tréningsort levezetni, abban résztvenni azonban egészen más munka, mint amire engem Eszter felkért. De hát ezt persze sejthettem volna előre, de megint naiv voltam, és könnyelmű.
Sebaj. Végül azt hiszem mégis fontos ponthoz jutottunk. A dupla szóló ötletét így kétnapos távlatból igen gyümölcsözőnek tartom. Szimbolikája magáért beszél: képzeljük el a két szobát, a kettéválasztott közönséggel. A szomszédban zajlik a másik szóló, néha ide, a miénkbe is átszűrődik a zene, vagy a zajok, olykor a két szobát elválasztó duplaszárnyas ajtó kinyílik. Tudunk egymásról, de nem látjuk egymást. Aztán félidőben az előadók térfelet cserélnek. Most mindenki megnézheti azt, ami már egyszer lement odaát. Az eleve elrendelt kettéválasztásban már egy csomó mindent nem kell megmagyarázni. Azért nincs kontaktus, mert nem is lehet. Két élet van, két nyelv. Mindenkinek a saját fényudvara.
Tehát jelentem: elindultunk.
2007. június 27., szerda
A hét hét kérdése - 2. forduló
Kedves Olvasóim!
Köszönöm azoknak, akik az első fordulóban megnyilvánultak. A kérdésekhez csatolt kommentekben olvashatók a válaszok. Kissé csalódott vagyok, hogy csupán ennyien mutattak bárminemű érdeklődést, de üsse kő! Folytassuk! Remélem, most jobban ki tudjátok elégíteni a kíváncsiságomat!
Mivel itt némi időbeli csúszás állt be, az új kérdésekre jövő hét szerda éjfélig várom a válaszokat!
A 2. hét kérdései
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólit meg bennetek?
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Válaszaim az előző kérdéssorra:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
Teljes mértékben kifejezem reményemet az iránt, hogy tökéletesen azonosul. Másrészt az iránt is, hogy egyáltalán nem azonosul. Nem is lehet ez másképp: úgy sejtem, e két alkotói attítűd közötti játékban termékenyül meg igazán a kérdés, s az etikai-vallásos szférából mintegy esztétikai világgá lesz. Számomra a művészet mindig is titokzatos és rejtélyes volt, de éppen maga a titok és rejtély teszi olyannyira vonzóvá. A Stalker esetében a filmbéli kérdésfelvetés éppen ez: megdönthetetetlen-e a hit, a vallomás, a csoda, az út? Vagy mindez talán magában a kételkedés folyamatában jön létre? Akkor viszont paradoxon.
A főhős dilemmája éppen hogy paradoxon. Nem bizonyítható, vagy ahogy Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben Ábrahám hite kapcsán: "nem közvetíthető". Csakhogy a Stalker mégis megpróbálja közvetíteni.
A Stalker egyszerre gyenge és erős ember. Retteg és rettenthetetlen. Hisz és kételkedik. Azt mondanám, esélyes ember. A múltkor láttam egy dokumentumfilmet Tempo di viaggio címmel arról, hogyan keresték a helyszíneket a Nosztalgia forgatásához. Maga Tarkovszkij rendezte Tonino Guerrá-val, forgatókönyvírójával közösen. Kiderült belőle, hogy Andrej nagyon szerette a történeteket. Sok története volt, amiből filmet szeretett volna csinálni. Egyszerű történetek emberek közötti viszonyokról. Sok titok, de semmi misztika. Úgy éreztem, hogy Tarkovszkij mindezeken teljesen kívül áll, a következő pillanatban pedig hogy egészen személyes mindehhez a kötődése. Nem értettem, honnan ez a hatás. Most se értem. Hacsak annyi nem elég, hogy többször elmondja: "szeretem ezt a történetet". Szeretni - nos ez vajon azonosulás, vagy inkább valamilyen külső szemlélet tisztasága? Hát nem mind a kettő maximálisan?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
Az együtteseket vezetni kell. Hogy ne csak nevében, formájában, de útjában is együttes maradjon. A vezető színész, ha egy csoportnak van ilyen, az, aki mesterségbéli tudása és emberi minősége, energiái révén "szakmailag" meg tudja mozdítani, a színpadi impulzusok és a figyelem mentén össze tudja gyűjteni a többieket, s ilyen módon összekötő tud lenni a külső rendezés és a belső cselekvések, mozdulatok között.
A vezető színész önmagán túl egyúttal vállalja a többiek terhét is. A vezető színész tökéletesen a rendező kezére játssza a csoportot. Vezető színész csak az lehet, akinek van rendezője is, akár saját maga. Ilyen volt Moliére, vagy újabban filmen Chaplin és Woody Allen.
A vezető színésznek kell a legjobban ismernie a színészet mély titkait. Ilyen értelemben bizony vannak félrevezető színészek is, akik hatalmas károkat képesek okozni az együttes fejlődésében. Mindenesetre boldog lehet az a rendező, akinek egy igazi vezető színésze van, esetleg többis, s igen nehéz a dolga annak, akinek ilyen színésze nincs. A rendező ugyanis, mint kívülálló, mint első néző - akár a közönség később - elképesztő azonosulási vággyal fürkészi folyton a színpadot. A vezető színész az, aki általában először biztosítja a rendező számára, hogy a világba, melyet megalkotni készül, valóban betekinthessen.
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
Maugham-nak van egy kisregénye, Az ördög sarkantyúja, mely egy fiktív Gauguin-életrajz. A főhős, aki a család egy jóbarátja, éppen ezt a kérdést igyekszik tisztázni a maga számára. A cím jól kifejezi a választ is, amit a könyv a kérdésre ad.
Én a magam részéről inkább azt a társadalmat ítélném el - és nem az egyes embert -, aki az ilyen cselekvéseken felháborodik, értetlenkedik, aki foglyul ejti legnagyobb tehetségeit, aki az embert elképesztő színeiből, melyet eredendően hordoz, szürkévé, egyszerűvé, könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá silányítja. A nyárspolgári milliőből csak menekülni lehet. S olyan színekkel válaszolni neki, mint amilyen színeket Gauguin használt a képein. Sokat kellene még tennünk azért, hogy ne a menekülés legyen az egyetlen megoldás. Ehhez azonban folyvást menekülnünk kell.
Gauguin a családjával elhagyott pár embert. A festészetével pedig megtalált milliókat. De nem is a végeredmény a fontos. Hanem az az elementáris késztetés, melyet megértenünk nem lehet anélkül, hogy egynémely esetben mi magunk is ne hoznánk ilyesféle döntéseket. Vagyis aki érezte már egyszer is az ördög sarkantyújának szorítását, nemigen feledheti el, miféle színeket remélhet azon túlsó oldalon.
Azt csak a nyárspolgárok gondolhatják, hogy ez önzőség. Ők ugyanis önzőnek találják azt, aki őket elhagyja.
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
Maugham-nak van egy másik regénye, az Örök szolgaság. Ebben a fiktív önéletrajzban voltaképp azt meséli el, miért lett festő helyett orvos. A válasz igen egyszerű: nem találta magát kellően tehetségesnek a festészethez. Középszerű festő pedig nem akart lenni. Teljesen igaza is van. Főleg, hogy végül kiváló író lett belőle! Bár mindenki idejében rájönne, hol az ő igazi helye a világban.
Van még két lehetőség persze: a kétségtelenül nagy tehetség elhagyja a művészetét a családért, illetve, hogy a kételkedő teszi ugyanezt. A kételkedő helyzete egyszerű: ha ő maga sem tudja, mit tegyen, ki ítélheti el? Tegyen, amit jónak lát. Az igazi tehetséget azonban kötelezi saját tehetsége. Persze elítélni őt sem lehet. A művészet számomra semmiképp sem tűnik olyan individualista műfajnak, mint ahogy sokan szeretik látni. Ha valaki nem szeretne élni a tehetségével, majd él vele más. Mégpedig ugyanazzal a tehetséggel! Ne legyünk olyan nagyképűek, hogy azt gondoljuk, a tehetségünk hozzánk tartozik és csakis hozzánk. Nem, az egyéniség az egy másik kérdés.
"Ti mindannyian egyéniségek vagytok!"
A tehetség nagy titok, és lényegében döntheti el az ember életét. Ugyanakkor a tehetség transzformálható. Ha valaki a művészetét, méghozzá nagyszabású művészetét hagyja el, annál nagyobb felelősséggel tartozik a családjának. Mert ott az örökség nem anyagiakban mérhető.
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
Lehet. Sőt, igazából csak ezt kellene tenni. Csakhogy nagyon nehéz. Vallomást tenni, méghozzá saját magadnak, s ebből cselkekvéseket kikristályosítani, majd azt közölhetővé tenni, nos, igen nagy kihívás.
De a munka tétje nem nagyon lehet más. Legalábbis azoknak, akik valamely egyetemes lelki-szellemi terhet magukon érezni vélnek. Az állandóan tükörbe nézegető, önmagukon egyéni színeket keresgélők, a másokon állandóan fanyalgók, a szakmai és emberi alázattól mentesek állnak a legmesszebb mindettől. A félelem tönkreteszi a színházat, a színjátszást. A félelem azonban eredendő. A vezeklés a másik irány, amerre a félelemből visszafelé mégis elindulhatunk.
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
"Sors, nyiss nekem tért,
hadd tegyek az emberiségért valamit."
Figyelemreméltó lelkesedés. Valamit! Bár tudnánk ehhez fölérni!
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Dehogy pihent! Ünnepelt. Ránézett a képére, mint a festők, s aztán már festőnek tudta magát. Istenből Teremtő lett. Bár mindig is benne volt a lehetőség. No de most! Most aztán! Képzeljük csak el, mekkora idegrendszer kellett ahhoz, hogy abbahagyja a teremtést. Ha már ennyire belejött. Ezek után pihenni! Mintha elfáradt volna. Dehogy! Mámoros lett inkább, diadalittas. Féktelen. Csodálta és nem értette a saját művét. A mű több lett mint az alkotó! Hordozza az alkotót, de még mást is. Isten többre képes Istennél. Ezek után magába fordultan pihenni! Ünnep ez, kétségtelen: a Teremtés ünnepe. Hogy ez formailag tánc, heje-huja, dínom-dánom, vagy egy függőágyban való merengés, melynek során át-átlibbennünk az álomba, s a vasárnapi tyúkhúsleves illatára ébredünk, nos, ez szinte alig számít.
Köszönöm azoknak, akik az első fordulóban megnyilvánultak. A kérdésekhez csatolt kommentekben olvashatók a válaszok. Kissé csalódott vagyok, hogy csupán ennyien mutattak bárminemű érdeklődést, de üsse kő! Folytassuk! Remélem, most jobban ki tudjátok elégíteni a kíváncsiságomat!
Mivel itt némi időbeli csúszás állt be, az új kérdésekre jövő hét szerda éjfélig várom a válaszokat!
A 2. hét kérdései
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólit meg bennetek?
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Válaszaim az előző kérdéssorra:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
Teljes mértékben kifejezem reményemet az iránt, hogy tökéletesen azonosul. Másrészt az iránt is, hogy egyáltalán nem azonosul. Nem is lehet ez másképp: úgy sejtem, e két alkotói attítűd közötti játékban termékenyül meg igazán a kérdés, s az etikai-vallásos szférából mintegy esztétikai világgá lesz. Számomra a művészet mindig is titokzatos és rejtélyes volt, de éppen maga a titok és rejtély teszi olyannyira vonzóvá. A Stalker esetében a filmbéli kérdésfelvetés éppen ez: megdönthetetetlen-e a hit, a vallomás, a csoda, az út? Vagy mindez talán magában a kételkedés folyamatában jön létre? Akkor viszont paradoxon.
A főhős dilemmája éppen hogy paradoxon. Nem bizonyítható, vagy ahogy Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben Ábrahám hite kapcsán: "nem közvetíthető". Csakhogy a Stalker mégis megpróbálja közvetíteni.
A Stalker egyszerre gyenge és erős ember. Retteg és rettenthetetlen. Hisz és kételkedik. Azt mondanám, esélyes ember. A múltkor láttam egy dokumentumfilmet Tempo di viaggio címmel arról, hogyan keresték a helyszíneket a Nosztalgia forgatásához. Maga Tarkovszkij rendezte Tonino Guerrá-val, forgatókönyvírójával közösen. Kiderült belőle, hogy Andrej nagyon szerette a történeteket. Sok története volt, amiből filmet szeretett volna csinálni. Egyszerű történetek emberek közötti viszonyokról. Sok titok, de semmi misztika. Úgy éreztem, hogy Tarkovszkij mindezeken teljesen kívül áll, a következő pillanatban pedig hogy egészen személyes mindehhez a kötődése. Nem értettem, honnan ez a hatás. Most se értem. Hacsak annyi nem elég, hogy többször elmondja: "szeretem ezt a történetet". Szeretni - nos ez vajon azonosulás, vagy inkább valamilyen külső szemlélet tisztasága? Hát nem mind a kettő maximálisan?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
Az együtteseket vezetni kell. Hogy ne csak nevében, formájában, de útjában is együttes maradjon. A vezető színész, ha egy csoportnak van ilyen, az, aki mesterségbéli tudása és emberi minősége, energiái révén "szakmailag" meg tudja mozdítani, a színpadi impulzusok és a figyelem mentén össze tudja gyűjteni a többieket, s ilyen módon összekötő tud lenni a külső rendezés és a belső cselekvések, mozdulatok között.
A vezető színész önmagán túl egyúttal vállalja a többiek terhét is. A vezető színész tökéletesen a rendező kezére játssza a csoportot. Vezető színész csak az lehet, akinek van rendezője is, akár saját maga. Ilyen volt Moliére, vagy újabban filmen Chaplin és Woody Allen.
A vezető színésznek kell a legjobban ismernie a színészet mély titkait. Ilyen értelemben bizony vannak félrevezető színészek is, akik hatalmas károkat képesek okozni az együttes fejlődésében. Mindenesetre boldog lehet az a rendező, akinek egy igazi vezető színésze van, esetleg többis, s igen nehéz a dolga annak, akinek ilyen színésze nincs. A rendező ugyanis, mint kívülálló, mint első néző - akár a közönség később - elképesztő azonosulási vággyal fürkészi folyton a színpadot. A vezető színész az, aki általában először biztosítja a rendező számára, hogy a világba, melyet megalkotni készül, valóban betekinthessen.
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
Maugham-nak van egy kisregénye, Az ördög sarkantyúja, mely egy fiktív Gauguin-életrajz. A főhős, aki a család egy jóbarátja, éppen ezt a kérdést igyekszik tisztázni a maga számára. A cím jól kifejezi a választ is, amit a könyv a kérdésre ad.
Én a magam részéről inkább azt a társadalmat ítélném el - és nem az egyes embert -, aki az ilyen cselekvéseken felháborodik, értetlenkedik, aki foglyul ejti legnagyobb tehetségeit, aki az embert elképesztő színeiből, melyet eredendően hordoz, szürkévé, egyszerűvé, könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá silányítja. A nyárspolgári milliőből csak menekülni lehet. S olyan színekkel válaszolni neki, mint amilyen színeket Gauguin használt a képein. Sokat kellene még tennünk azért, hogy ne a menekülés legyen az egyetlen megoldás. Ehhez azonban folyvást menekülnünk kell.
Gauguin a családjával elhagyott pár embert. A festészetével pedig megtalált milliókat. De nem is a végeredmény a fontos. Hanem az az elementáris késztetés, melyet megértenünk nem lehet anélkül, hogy egynémely esetben mi magunk is ne hoznánk ilyesféle döntéseket. Vagyis aki érezte már egyszer is az ördög sarkantyújának szorítását, nemigen feledheti el, miféle színeket remélhet azon túlsó oldalon.
Azt csak a nyárspolgárok gondolhatják, hogy ez önzőség. Ők ugyanis önzőnek találják azt, aki őket elhagyja.
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
Maugham-nak van egy másik regénye, az Örök szolgaság. Ebben a fiktív önéletrajzban voltaképp azt meséli el, miért lett festő helyett orvos. A válasz igen egyszerű: nem találta magát kellően tehetségesnek a festészethez. Középszerű festő pedig nem akart lenni. Teljesen igaza is van. Főleg, hogy végül kiváló író lett belőle! Bár mindenki idejében rájönne, hol az ő igazi helye a világban.
Van még két lehetőség persze: a kétségtelenül nagy tehetség elhagyja a művészetét a családért, illetve, hogy a kételkedő teszi ugyanezt. A kételkedő helyzete egyszerű: ha ő maga sem tudja, mit tegyen, ki ítélheti el? Tegyen, amit jónak lát. Az igazi tehetséget azonban kötelezi saját tehetsége. Persze elítélni őt sem lehet. A művészet számomra semmiképp sem tűnik olyan individualista műfajnak, mint ahogy sokan szeretik látni. Ha valaki nem szeretne élni a tehetségével, majd él vele más. Mégpedig ugyanazzal a tehetséggel! Ne legyünk olyan nagyképűek, hogy azt gondoljuk, a tehetségünk hozzánk tartozik és csakis hozzánk. Nem, az egyéniség az egy másik kérdés.
"Ti mindannyian egyéniségek vagytok!"
A tehetség nagy titok, és lényegében döntheti el az ember életét. Ugyanakkor a tehetség transzformálható. Ha valaki a művészetét, méghozzá nagyszabású művészetét hagyja el, annál nagyobb felelősséggel tartozik a családjának. Mert ott az örökség nem anyagiakban mérhető.
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
Lehet. Sőt, igazából csak ezt kellene tenni. Csakhogy nagyon nehéz. Vallomást tenni, méghozzá saját magadnak, s ebből cselkekvéseket kikristályosítani, majd azt közölhetővé tenni, nos, igen nagy kihívás.
De a munka tétje nem nagyon lehet más. Legalábbis azoknak, akik valamely egyetemes lelki-szellemi terhet magukon érezni vélnek. Az állandóan tükörbe nézegető, önmagukon egyéni színeket keresgélők, a másokon állandóan fanyalgók, a szakmai és emberi alázattól mentesek állnak a legmesszebb mindettől. A félelem tönkreteszi a színházat, a színjátszást. A félelem azonban eredendő. A vezeklés a másik irány, amerre a félelemből visszafelé mégis elindulhatunk.
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
"Sors, nyiss nekem tért,
hadd tegyek az emberiségért valamit."
Figyelemreméltó lelkesedés. Valamit! Bár tudnánk ehhez fölérni!
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Dehogy pihent! Ünnepelt. Ránézett a képére, mint a festők, s aztán már festőnek tudta magát. Istenből Teremtő lett. Bár mindig is benne volt a lehetőség. No de most! Most aztán! Képzeljük csak el, mekkora idegrendszer kellett ahhoz, hogy abbahagyja a teremtést. Ha már ennyire belejött. Ezek után pihenni! Mintha elfáradt volna. Dehogy! Mámoros lett inkább, diadalittas. Féktelen. Csodálta és nem értette a saját művét. A mű több lett mint az alkotó! Hordozza az alkotót, de még mást is. Isten többre képes Istennél. Ezek után magába fordultan pihenni! Ünnep ez, kétségtelen: a Teremtés ünnepe. Hogy ez formailag tánc, heje-huja, dínom-dánom, vagy egy függőágyban való merengés, melynek során át-átlibbennünk az álomba, s a vasárnapi tyúkhúsleves illatára ébredünk, nos, ez szinte alig számít.
2007. június 22., péntek
Körkörös idő
Lichthof-napló 2.
Ajjaj! Megint belenyúltunk a méhkasba, én már látom. Mert próbálja az ember a világ legegyszerűbb képét megfejteni: állsz egy falakkal körülvett szűk térben, fölötted magasodik az ég, oda nézel, a fény onnan rád sugárzik, és valamit érzel. Nyilvánvalóan van ebben valami közös, tehát hogy mindenki ugyanazt érzi némileg. Ha ugyanis nem érezné ugyanazt, többé emberek között semmi meg nem történhetne, csak a folyamatos félreértés állapotában lennénk. Egymásnak többé élményeinkről nemhogy a művészet, de a legegyszerűbb szavak, mozdulatok által sem lennénk képesek beszámolni.
Ajjaj! Megint belenyúltunk a méhkasba, én már látom. Mert próbálja az ember a világ legegyszerűbb képét megfejteni: állsz egy falakkal körülvett szűk térben, fölötted magasodik az ég, oda nézel, a fény onnan rád sugárzik, és valamit érzel. Nyilvánvalóan van ebben valami közös, tehát hogy mindenki ugyanazt érzi némileg. Ha ugyanis nem érezné ugyanazt, többé emberek között semmi meg nem történhetne, csak a folyamatos félreértés állapotában lennénk. Egymásnak többé élményeinkről nemhogy a művészet, de a legegyszerűbb szavak, mozdulatok által sem lennénk képesek beszámolni.
No, nem mondom, ilyen is van, az úgynevezett kötözködőkre kell gondolnunk, akik előszeretettel csimpaszkodnak bele bármilyen szóba és leginkább bármilyen mozdulatba, éppen azok az emberek, akik ettől remélik önnön létük megerősödését, kötik ugye az ebet a karóhoz, roppant idegesítőek és kicsinyesek, de persze nekik folyton igazuk van, másuk sincs, csak igazuk - tehát őket is ismerjük, mint ama másik, fontosabb érzést.
A lichthof - hogy földi cselekvéseitől most eltekintsünk - az eget keretezi. Keretében az eget kiemeli, tudja ezt bárki, aki gondterhei közepette valaha is felpillantott és sóhajtott már felé. Megsejtjük azonban, hogy ezúttal a falak mi magunk vagyunk, saját lényünk ugyebár keretezi fölöttünk az eget. Látunk belőle oda, mintegy csőből kifelé. Elmondhatatlan nosztalgia (nem tudom, milyen más szót lehetne ide illeszteni) tör ránk, mert egyfelől önmagunktól, mint börtöntől szabadulnánk, de mégiscsak innen nyer oly nagy jelentőséget az a lepedőnyi kék, az a megváltásnyi fény. De itt még többről is szó van. Mert az ember - számomra így tűnik - csak félig fénylény, másik felében bizony árnyéklény. És itt erre különös tekintettel kell lennünk, mert megváltódni is ugyebár csak bizonyos vétkek elkövetése után ér valamit.
Mint jó drámához illik - mégiscsak színházról lesz itt szó, kérem szépen! - sarkítsunk. Gondoljuk el a legkomolyabban ama pillanatot, amikor felpillantunk. (Szinonímák: pilla, rebben, lidérc, szerelem, hit.) Tehát hogy abban az egyetlen pillanatban lehetséges a világ mindenestül, mert abban a pillanatban minden összefut, és ehhez nem szükséges múlt és jövő, ehhez nem szükséges vágy és emlék, hanem mindezek csupán következmények, mint ahogy bárhogy képzeljük el - minő heroizmus! - a világ Teremtését, annak legelső pillanatát - ami miről is szól? -, azt csakis mindennel együtt és mégis minden nélkül tudjuk csak megélni. (Beszivárog mindez bármilyen teremtésbe, alkotásba, legyen az akár csak egy egyszerű asztal elkészítése, s jönnek is a platóni ideák, meg minden, de hogy az asztal végül hogyan lehetséges, tehát miért nem adjuk fel az első perctől, és miért gondoljuk azt hirtelen, törésszerűen, hogy azt megalkotni nem lehetetlen, miközben a maga teljességében elgondolni nem bírjuk, ez nagyon merész tett, mondhani a kezdeti tett, mely valamiképp megelőzi az ideát is!) Szinonímák: ihlet, hit, szívdobbanás.
Vállalkozzunk ennek mintájára egy még lehetetlenebb (ezt fokozni!) kísérletre: azt a pillanatot, mint felbonthatatlant, terítsük ki mégis, mint egy térképet. Benne keressünk mozgásokat, konfliktusokat, dramaturgiát, időt. A megállított idő ideje hogyan telik tehát? - ez itt és most a mi nagy kérdésünk.
(Ne felejtsük, nem öncélú a játék, hanem az élmény közvetítéséről próbálunk gondoskodni, egy ihletett pillanat kibontásáról, hogy ne maradjon csupán a miénk. Mondhatnám úgy is, hogy a pillanatnyi időt transzformáljuk át a kiterjedt térbe, a színházi térbe. Ez persze alkímia, nem vagyunk naívak, sem ál-naívak, tudjuk, hogy ez elsősorban átváltozási tudomány, önmagáért űzzük, de nem a haszon végett - ezt csak az ostobák gondolják, - hanem belső, úgymond biológiai kényszerből. Kinek a teste nincs bedugaszolva, mint a befőtt, annak a teste lélegzik, mint a tangóharmonika, és abból zene kívánkozik, barátaim!)
Sarkítunk tehát, és minden életet belesűrítünk ebbe a pontba, majd onnan kiteregetünk újra, de ugyebár jó eséllyel egészen mást kapunk, mint amit az elején, mint életünket bedobtunk. A kettős transzformáció a következő: az élet megszűnik, az élet kibomlik. És ez teljességgel egyszerre történik!
Arra gondolok tehát, hogy mondjuk én, a 28 éves Formanek Csaba másfelől például egy ezeréves arcképfestő vagyok, de egyúttal még csak a megfoganás pillanata előtti angyali gyermek. De nem azért, mert ez általában így van. Nem. Itt csupán egy pillanatról van szó. Nem érdekes, hogy ez a pillanat megismétlődhet-e. Ez a pillanat az ismétlődést nem önmagán kívül, hanem belül hordozza. Ebben a pillanatban én ismétlődöm.
Nagyon szeretem, és mind a mai napig nem értem a következő sorokat: "Már a kérdésfelvetés sugallja - legalább - egy válasz kezdetét. Nemcsak azért, mert az emlékezet fogalmának legegyszerűbb, legevidensebb értelmezése magába foglalja az "azonos", az "azonosság", tehát az ikerség gondolatát az esemény és múltja, a kép és emléke között (mely utóbbi sok másik emlékpárt egyesít tükrében), de azért is, mert a mese szerint születésükkor Kasztor és Pollux, bár ikrek és látszatra megkülönböztethetetlenek voltak, ennek ellenére, láthatatlanul, különböztek." Jacques Roubaud
Hogy én, mint én miért egyedül és miért így születtem a világra, azt nem értem igazán. Holott egyrészt lehetséges volt minden, hogy mivé lehetnék, másrészt - erre a megfejthetetlen pillanatra, ami a születés, és ami persze pillanatában is folyamat, és folyamatában is pillanat, emlékezve (holott nem emlékezhetek) - nem tudhatom magam egyedül elképzelni. Tehát van nekem egy valamilyen meg nem született ikertestvérem (és nem ideám!), aki létezés nélkül is társam, és van nekem számtalan életem, melyek megvalósulás nélkül is életeim. A kettő egymástól elválaszthatatlan.
Van bennem tehát egy másik világból átszakadt önazonossági vágy és emlék (itt és most eredendőbb szót és csupán egyet kellene használni, de ilyet nem tudok), és emiatt egyszerre teszem az elrejtőzés és a kinyílás aktusát, ami csak látszatra ellentmondás.
Ez a lichthof: az elrejtőzés és a kinyílás azonos aktusa. Ha a lichthof-ban vagyok, ha tényleg ott vagyok, akkor bármit csinálok, ezt az aktust hajtom végre folyton. Ez a születés és a halál azonos pillanata, időtlenül, mégis időben. Fényudvar. Végtelenül átvilágítom magam, és végtelenül sötét maradok.
Licht: fény, világosság, gyertya; világos, gyér, belső.
Magamat másképp, mint körkörös időt járva-táncolva, elképzelni nem bírom. De igazából az idő jár bennem körkörös táncot.
Ebből cselekményt kivonni már nem nehéz. Ennek mozgás- és egyéb formáit megtalálni, ha elég szorgalmasak vagyunk, szintén nem nehéz. Ama átvilágítás-elsötétítés aktusát megtenni viszont mindenekfelett nehéznek tűnik.
Ami most jön azt csak sejtem, de döntő sejtés: azon aktust megtenni csakis úgy lehet, ha azzal önmagunk életét azonosítjuk. Ugyanis az életben ezt elkerülhetetlenül tesszük. Az életünket odáig tisztítani, hogy ez a félelmetes és eredendő tudás olykor zavartalanul fölragyoghasson, miközben etikai, esztétikai, biológiai gyanúsítgatásoknak vagyunk folyton kitéve, nos, ez a mi munkánk, és nem is kevés.
Én szurkolok magunknak, hogy erre képesek legyünk. Abban biztos vagyok, hogy akik eddig ismertek, ezután nem fognak ránk ismerni.
(Olvasd el a Lichthof-napló 1. bejegyzését!)
(Nézd meg ezeket a fantasztikus képeket, melyek azt hiszem a fenti írásnál jobban kifejezik azt, amiről szólni akartam. http://www.spavia.com/photo/)
2007. június 21., csütörtök
Archív töredékek
Amolyan archív színházi naplót gyártok most az elmúlt fél év során elkövetett színházrendezői jegyzeteimből, vallomásaimból, melyek az iwiw különböző fórumain jelentek meg. Tanulságosnak tűnik újraolvasni őket, némileg jobban értem már a folyamatokat, melyek révén oda jutottam, ahol most vagyok. Címeik természetesen akkor még nem voltak.
A legjobb színész
2006. december 19. 14:55
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre - a szó szoros értelmében - tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvivő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi; akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában, valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve, hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak a néző előtt történik; a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. De végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. De végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
A mester születése
január 2., 16:45
Grotowski írja: "A színésszel való munkában lehetséges a "születés" sajátos, kétszemélyes jelensége. Ekkor a színész - még egyszer - megszületik, nem annyira szakmailag, sokkal inkább mint személyiség. Az ő "születéséhez" társul, újra és újra, a műveletet vezető mester "születése", aki figyelemmel kíséri őt és aki - bocsássák meg nekem e fogalmazást - közel áll az emberi lény végső elfogadásához."
És talán ez nem csak a rendezőre, de bizonyos módon a nézőre is igaz. Számomra nem érdekes az a színház, amely nem tesz engem mint nézőt "mesterré", vagy nem engedi, hogy az lehessek. És az sem érdekes közönség, aki nem akar "mesterré" válni.
Nem tudok mást mondani: dolgozni kell. Akik kívülállók, azok pedig egyszerűen kívülállók, még akkor is, ha ezt olykor fájdalmas megélni.
Így fejezi be Barba a könyvét
január 12., 20:10
"Van közös magány,
amely szerelmet ébreszt...
Csak annyit mondhatok: hívjátok segítségül elveszettségeteket, hogy felfedezhessétek a tánc maszkja mögött rejtőző arcotokat! Ne feledjétek, hogy munkátoknak és jelenléteteknek "szerelmet kell ébresztenie"!
Elérkeztünk a véghez, és most mindegyikünk megkezdi visszatérését magányába." (Eugenio Barba: Papírkenu)
A legsötétebb komédiák
január 15., 21:29
Thomas Bernhard drámáival szórakoztatom magam a napokban. Azt kell mondjam, zseniális! Meglepő, hogy bár 7 éve a kedvenc íróim egyike, újra és újra fel kell és lehet fedezni. Sötétebb komédiákat ember még nem vetett papírra. Ajánlom mindenkinek, aki embergyűlöletét szeretné igazolni és ugyanakkor felszámolni is. A hazugság anatómiáját is alaposan megismerheti az ember... Minden főhőse őrült és mániákus, tehát természetesen egyszer szeretném eljátszani valamelyiket.
Szörnyeteg szívem
január 25., 13:31
Mint előadóművészettel foglalkozó ember, és mint irodalommal foglalkozó ember, és mint gondolatokkal foglalkozó ember, úgy kell nekem is a visszajelzés, mint egy falat kenyér, és mint ember, újra és újra rá kell ismernünk önmagunkra, egymásra, ha nap mint nap megváltozunk is. A művészet feladata talán a szörnyeteg szívek megszelídítése, s ez alól a sajátom nem kivétel, hanem első a sorban. Van valaki bennem, akinek tudnia kell, szörnyeteg szíve fölött van-e még uralma. Azt hiszem ránk borul a borzalom, ha ilyen tudásaink elvésznek. A jelek, amik e tudás alapját adhatják, élő emberek.
(Vagy holt emberek. Itt persze az élőkkel szoktunk kommunikálni. A halottaimmal másképp szoktam, máshol, bár nem feltétlenül másmiért.)
Az alkotóélet nehézségei
február 17., 22:06
Csak annyit szeretnék most mondani, hogy ez nagyon nehéz, […] és én most igazán nagyon fáradt vagyok, egész életemre elég lehet ez a fáradtság, öt éve úszom az árral szemben megszakítás nélkül, hallottam szirének énekét, összezúzott Szkülla és Kahrübdisz, éltem és sóhajtoztam Kirké szigetén, szelet fogtam, vetettem, falovakat építettem és Trója alatt reméltem barátságot, társakat gyűjtöttem és hagytam el, társak találtak meg és maradtak el, főztünk pecsenyéket ünnepkor, bolyogtunk a tengeren hazavágyva, sok nép eszejárását kitanultam, istenek háborgatták a tengert vagy gondoskodtak sorsomról, bekukkantottam az Alvilágba. De most igazán nagyon szeretnék hazatérni, átlőni 12 fejsze fokán, a kérőket legyilkolni, s végül egyetlen hosszú álom nélküli alvásban megpihentetni a testet-lelket, melegben ébredni, mosollyal, félelem és feszültség nélkül. De vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges, ha az ember még csak félúton van hazafelé? Mi hajthat még, miben hihetek? Honnan szerezzek több erőt, ha nem erőre, hanem valami másra lenne szükség?
És hogy mindez nem csak határos a lehetetlenséggel, hanem gyakorlatilag az. Csakhogy a kocka el van vetve, és én most már nem választok új mesterséget. Ennél könyörtelenebb átok önmagunkra nem vetődhet. Hogy a pillangó kikeljen, el kell pusztítania a bábot. Ha mégoly fájdalmas is. Remélem, kibírom. Remélem. Remélem. Remélem...
A Mizantróp rendezői naplójából, mely végül Egmontiushoz vezetett
március 14., 16:37
Most sebtiben szeretnék néhány támpontot adni az előadáshoz.
1. Gábor Miklós írja Alceste szerepe kapcsán:
"Minden szerepet úgy kell felépítenem, hogy szabadon mozoghassak. Lehetőséget kell adnom magamnak a teljes feladásra, a meditáció és csend pillanataira, amikor szinte megunom és abbahagyom a játékot; és lehetőséget kell teremtenem a temperamentum kitöréseire is, az elrugaszkodásra, egész a ripacskodásig, a kiáltásig és pofavágásig. Ha ez megvan, akkor a szerep jól van felépítve. ez biztosítja szuverenitásomat. A közönség talán nem tudja mindig követni a gondolataimat, de a mozgásnak látványa és változatossága leköti. És néha úgy érzem, hogy Moliére engem ebben akadályoz!"
2. Michael Camille művészettörténész A szerelem középkori művészete című könyvéből jön pár részlet:
"Egy virág a képben nem virág, csak egy alak;
Akárki fest is egy virágot, nem egy virág illatát festi le.
Ez a szerelem középkori művészetének legfontosabb iróniája, mind verbális, mind vizuális értelemben. A szerelmes számára a kép egyfelől illúzió, a vágy mindig megfoghatatlan tárgya, de másfelől ez a nagy üresség nélkülözhetetlen támasztékként szolgál a vágy szerkezetében. Kép nélkül a szerelem nem létezhetne."
3. Ez is Camille, és ez elég durva szerintem:
"Mai freudi fogalmaink szerint Nárcisz vétke az volt, hogy önmagával esett szerelembe. Régen azonban ezt nem így értelmezték, hanem úgy, hogy egy képbe szeretett bele, ez az ő bűne. Eme mítosz tehát a művészet szabadságáról szól, és főként a 15. században vált a képzelet játékává. Még az olyan anyagok, mint pl. egy faliszőnyeg is képes volt a víztükör hatását kelteni Nárcisz elképzelt kútjában az árnyékolás és a fonalszövés technikájának segítségével. Az ilyen remekművek révén vált ez a mítosz annyira erőteljessé a középkori szerelmi költészetben, ahol a tükörkép megelevenedését jelképezte. A fiatalemberen kívül még egy önmaga által elbűvölt teremtményt is láthatunk ezen a faliszőnyegen: egy fácánt, aki szintén önmagát szemléli a víztükörben. A Le Livre du Chase du Roy Modus-ban (1377 előtt) azt írják a fácánról, hogy olyan madár, melyet könnyen el lehet fogni egy tükör segítségével. Nem azért, mert az hiszi a látványról, hogy az önmaga, hanem mert riválisának gondolja, ezért "féltékeny lesz a saját tükörképére". A faliszőnyeg hátterében látható még több más állat, mely a hiúságot ábrázolja.
<ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!!>
Egyes történészek Nárcisz zárt vágykörében egyfajta homoerotikus impulzust véltek felfedezni az iránt, hogy megkettőződjön, tehát hogy a hím egy magához hasonlót hozzon létre. Mások szerint az alak inkább megnőiesedik, így a nőt mint felszínt, a férfit pedig az alatta rejlő lényegként értelmezhetjük. A Nárcisz-paradoxon valószínűleg abban rejlik, hogy a fiatal férfinak nincs önazonossága és a víz sírjában elveszíti önmagát a képi megszállottság által. Leon Battista Alberti humanista művészettudós Della Picturá-jában (1436) Nárciszt így jellemezi: "ő a költők által elképzelt festészet feltalálója...""
4. Az előzőhöz kapcsolódóan csattan az ostor:
"Nincs jobb közvetítője a hatalomnak és a férfiúi sóvárgásnak, mint az egyszarvú: egy állat, amely soha nem létezett. Mint ahogy számos, ebben a fejezetben említett jelkép, ami első látásra egy kölcsönös pillantásnak tűnik, nem más, mint az önszerelem hosszas merengése. Az egyszarvú is kizárólag önmagában talál kielégülést, mint ahogy azt számos szerelmet ábrázoló középkori jelkép is mutatja, melyeket egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra vonatkoztatva szeretnénk idealizálni, de amelyek valójában egyoldalú, férfiközpontú megközelítések."
5. És még Andreas Capellanus elővigyázatos leírása A férfi rápillant a hölgyre tárgyában:
"Amikor egy férfi megpillant egy nőt, aki éppen hozzá illő szerelemre és az ő ízlésének is megfelelő, a szíve mélyén elkezd érte sóvárogni, majd minél többször gondol rá, annál jobban égeti a szerelem, míg elérkezik egy bensőséges elmélkedéshez."
És az hiszem a kör bezárult. Tehát:
Moliére Mizantrópja az egyik legtitokzatosabb darab a világon. Elsőre egyszerűnek, sőt esetleg semmitmondónak vagy idegesítőnek tűnhet. A nyelvezete mintha kopott lenne. A téma, ezek az alakok olyan régiek, unalmasak! Pedig dehogy!!! A ravasz mester nagyon telibe talált valamit. Ezt általában nyelvileg szokták elemezni, illetve a cselekmény felől. Mi megpróbáltuk a szöveg és a cselekmény nélkül megérteni a darabban mozgó erőket. És ez pedig mindenekfelett az a hiúság, melynek okán mind Nárcisz, mind Echo nimfa megkapta a maga isteni büntetését, ahogyan Moliére esetében Alceste és Celiméne sem képes igazából egymásba szeretni. Az önkép témája új és új (magán)mítoszokat, vagyis álmokat nyit ki. Ennek a zárt vágykörnek az olykor kinyíló, egymástól elforduló, vagy olykor egymásba másolódó formációi és belső működésének törvényei izgattak - sokkal inkább, mint a sztereotip színházi sablonok perfekt alkalmazása. Tulajdonképpen ezt a témát járja körbe Moliére is, a valódi cselekménye ez a darabnak, ez a logika, ez a nyelvi ösztönző is. "Önmagammal így elégedett vagyok" - mondja Acaste márki. Ez az önmagába harapó (benyaló) mondat képi megfelelője a Nárcisz-mítosz környékén keresendő. A játék és a provokáció arról szól - és ebben válhat Alceste ördögivé, - hogy ezt a folyton vissza és visszazáródó vágykört kinyissuk-kirobbantsuk - a szerelemben megkövetelt éberség(!) vágya válik itt dühhé, vagy varieté-ünneppé. De mindkét kimenet végén ott áll, hogy őrá magára is rázárul e vágyszerkezet. És hogy itt ezen a ponton a dolog lételméleti kérdéssé válik. Felöleli valamennyi emlékünket, látomásunkat, jövőnket és múltunkat, sorsunkat és teremtőerőnket. Be kell lássunk a varieté mögé: nagyon fáj! kiabálja minden. Csakhogy ez itt az ünneplés világa!!! Csengő-bongó verssorokba áll minden össze. De ha mindezt Oronte költi, nos, akkor a világ, a divatmagazinok mintájára, nárcisztikus önünneplésbe lép önmagával. És az Oronte-ok mindig sikeremberek. És a sikeremberek mindig bemaszatolják a veszteseket is. Borzalmasan erős tehetségre van szükség ahhoz, hogy az ember ne váljon maga is korrupttá. Alceste rémálma mi más lehetne, mint hogy ennek a falkának éppen ő lesz a vezére?
Szóval bonyolult egy világ ez, de korunk bűne sem más, mint éppen ez az önszerelem, ráadásul annak ünneppé emelése!, melyből sehogy sem tudunk kivergődni, és ez minimum Moliére óta itt kísért minket legmélyebb álmainkba is beszivárogva. Ezt fogalmaztam meg régebben úgy, hogy a történelem végét ünnepeljük, mert hiszen akkor ez minimum metafizikailag vérfertőzés! Ha-ha-ha!
Egyébként minimum a középkor óta tart ez a dolog.
Lírai gondolatok Portugáliában
március 25., 05:05
A színész kifejező eszköztára végtelenül gazdag. A színészi módszer végtelenül gazdag. A módszer megközelítése végtelenül gazdag. A precizitásban bújó spontán lehetőségek végtelenül gazdagok. Az öröm, vagy a bánat, vagy a kétségbeesés, vagy a bizonytalanság vagy az erő érzete végtelen lehet. A színészetben végtelen szabadság rejlik, mely egyúttal rémisztő. Aki itt sajnálja, félti, óvja magát, lusta, elfáradt, eltompult, stb. annak nincs esélye semmit sem megközelíteni. Legfeljebb egész életében álmodhat arról, hogy egyszer majd létrehozza a nagy művet. De igazában folyamatos lemaradásban van. Mert nem a szabadságot választja. Ez ilyen egyszerű (bar nem könnyű). Arra vágyom, hogy ezt az állapotot elérjük. És ennek csak a tiszta formája lehetséges, nem olyan félmegoldások, mint amilyenekre jelenleg is folyamatosan rászorulunk. (Bár minden korábbinál kevésbé!)
Emberek! A világ hatalmas, és bizony sokan vannak, akik társaink lehetnének, ha akarnánk. Tanuljunk egymástól sokkal többet, mint eddig. Tanítsuk egymást sokkal több elmélyüléssel mint eddig. Válasszuk egymást sokkal tudatosabban, mint eddig!
(Én ezen mind a Gondoskodást, és a Gondolatot értem.)
Bizony többet kell gondolnunk egymásról.
Többet kell gondolnunk egymásra.
Többet kell tennünk egymásért.
Az embereket az Isten talán nem "igazságosan" szórta szét a földön. Vannak itt olyanok, akik pont olyan helyre vágynak, mint Budapest. Budapesten pedig olyanok, akik épp ide vágynak. De végül szerintem az emberek vonzzak egymást, és a tájak ugyan nem, de az emberek utazhatnak, megtalálhatják egymást. Fontos tudni, hogy mindig vannak helyek, ahol rád varnak.
A színházi emberek például azt hiszem a világ minden táján mindig megértik egymást.
A jövőbe vetett művészi öntudat
április 3., 18:52
Bizony bármi is történjen, érdemes "önkifejezni". Csak ilyen fába jó belevágni a fejszénket, ami viszont nem működik, azt el kell hagynunk az életünkből. Ez a tisztulás útja, ez az egyetlen út, ami önmagunkhoz vezet. Mióta bemutattam a szólóelőadásomat a Fringe-n, egyre biztosabban érzem, merre visz tovább a (színházi) sorsom. Most minden át fog alakulni, és ebben nagy segítségre lesz szükségem azoktól, akikre még számíthatok, és akik igazán fontos emberek az életemben. Jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ugorgyunk!
Fontos, hogy az a pár ember, aki még érdeklődik és nyitott és figyel és aktív és megismerésre vágyik, legyen hová mennie, legyen kire várnia, legyen hol elmondania. Legyen. Lesz.
Így zártam egy korszakot
április 13., 19:11
"Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé." (Hamvas Béla)
Bábok
április 23., 19:49
Ha sikerülne olykor az élő színésznek is bábként használnia önmagát, mint eszközt, a nárcizmus és a hisztéria is eltűnne végre színpadjainkról. De nem akarom Craig elméleteit előcitálni most, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a színházban a színészen túl mindennél fontosabb, hogy mi mozgatja a dolgokat. A mozgatóelv (egy pár cipő is lehet, ami mozog!) alá vetni magunkat pedig alázatot kíván. Bár tudnánk a bábok alázatával ás pontosságával azok lenni, akik éppen vagyunk!
Az élet értelméről elmélkedtem
május 24., 14:24
Ne feledkezzünk meg egy Ödipusz nevű emberről, akit most nem Freud miatt citálok elő, hanem inkább mert ő egy olyan pasas volt állítólag, aki megfejtve a szfinx rejtélyét, a titkok mélyébe pillantva, önsorsának tragikumát meglátta, s beteljesítette. Az élet értelmét fürkésző embernek tehát - ezzel sajnos egyet kell értsek, bár nem túl fényes jövőt jósol - szembe kell néznie a teljes értelmetlenséggel. De ne feledjük, hogy Ödipusz története még nem ér véget az első drámában, jön az Oedipus Kolonos-ban, majd az Antigoné! Szóval ez egy szent ember lesz!
Nem lesz azonban mindenki szent, aki az élet értelmét - azonos ez az eredet kérdésével? asszem igen - kutatja, s abba belebukik. Ezt igen nagy tehetséggel kell csinálni. Mondhatnám: nyughatatlan tehetséggel.
Persze: mi a tehetség? Figyeljetek! nyelvi játék jön: tesz, tehet, tehetős; vagy: tesz, tehet, tehetség. Érezzük-e a különbséget? Az első van: mindegy, épp teszi-e vagy sem, ő tehetős. A másik "csak" egy lehetőség. Mikor lehet? Ha a cselekvését, ami a tőben rejlik (tesz) megvalósítja. Tehetséges: bír ezzel a lehetőséggel.
A tehetség, mivel egyéb feltétele nincs, önfarkába harapó kígyó, önmagát igazolja, semmi más őt nem igazolhatja. Legfeljebb kanonizálhatja. A tehetségbe betörni igen nagy lehetetlenség. A titkát feltörni: ez ellentmond önmagának. Vagyis: aki tehetséggel saját létének értelmét, titkát feltöri, tehetségébe nyerve így bepillantást (az eszköz itt céllá válik hirtelen!), annak már csak tehetsége romba dőlésének, elpusztulásának látványa marad.
Másképp: a titok oltárán önmagát feláldozó embert nevezzük szent embernek. Még másfelől azonban a tehetség önfarkába harapó kígyója igen gyenge jellem maradna, ha őt magát sorozatosan ilyen kísérleteknek nem tennénk ki. Az élet értelmének kutatása ott nyeri el értelmét(!), ahol ezt a kígyót - az ellenállás révén - izmosítgatja. Na most egyre nagyobb tehetség egyre nagyobb nyomást gyakorol önmagára. Képzelhetitek, mi lesz ennek a vége.
Vannak ugyanakkor óvatos tehetségek. És vannak önpusztító tehetségek. És vannak eltékozolt tehetségek. A tehetség, nyilvánvalóan, az élet, az eredet kérdéseinek nekifeszülő ember kaliberét hivatott megjelölni.
Oedipus esetében ez igen nagyszabású volt, hatalmasat zuhant, nem a trónról lefelé, hanem önmagába befelé. Ezért - mint egy teremtésmítoszban - olyan fontos, hogy hová temetik el. (Szent lesz a föld, ahová halála után a teste kerül, szól a jóslat.) Nem tudom világos-e? Olyan ez, mint egy egzisztenciális, gyógyhatású sugárfertőzés. Bizonyos élő emberek közelében is lehet érezni hasonló energiákat. Kisebb mértékben mindenkinél.
Az Oidipusz-problematikához
június 2., 17:20
Dramaturgia című írásában Hevesi Sándor így ír:
"A krízis állapota egyúttal a vétek állapota. Az ember vétkezik, amikor szemét a sorsra függeszti. Meghal, aki meglátja az Istent, mondták a régiek. Ez a vétek csak a nagy lelkek privilégiuma, s nem azonos a bűnnel. A bűn és a bűnhődés problémája nem ide tartozik, ezt már Schopenhauer is világosan kimutatta."
Négy jelentős részlet Kierkegaard-tól
június 8., 21:45
"[...] a végkifejlet csak utoljára következik, és ha az ember valóban tanulni akar valamit a nagy dolgokból, különösen a kezdetre kell figyelnie. Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel semmit sem segít; mert a végkifejletet már csak akkor ismeri meg, amikor túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte."
"Az ember meghatódik, visszavágyik azokba a szép időkbe, édes, gyengéd sóvárgás vezérli céljához, hogy Krisztust az ígéret földjén vándorolni lássa. Elfelejti a szorongást, a szükséget, a paradoxont. Oly könnyű volt talán nem tévedni? Nem volt-e félelmetes, hogy az az ember, aki a többiek között járt-kelt, Isten volt, nem volt-e félelmetes vele egy asztalnál ülni? Oly könnyű volt-e apostolának lenni? De a végkifejlet, az 1800 év, az hozzásegít, igen az hozzásegít ehhez a nyomorúságos csaláshoz, amellyel az ember magát és másokat ámít."
"Tragikus hőssé az ember saját erejéből válhat, a hit lovagjává azonban nem. Ha egy ember a tragikus hős bizonyos értelemben nehéz útjára lép, akadnak majd, akik tanácsot adhatnak neki; aki azonban a hit keskeny csapásán halad, annak senki nem tanácsolhat semmit, azt senki nem értheti meg. A hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle; mert az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit - szenvedély."
"Mint ismeretes, Lukács (14, 26) figyelemre méltó tanítást közöl az Istennel szembeni abszolút kötelességről: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Ezért aztán ritkán is hallani. Ez a némaság azonban pusztán kibúvó, amely semmit sem segít."
(Kierkegaard: Félelem és reszketés)
A legjobb színész
2006. december 19. 14:55
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre - a szó szoros értelmében - tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvivő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi; akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában, valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve, hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak a néző előtt történik; a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. De végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. De végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
A mester születése
január 2., 16:45
Grotowski írja: "A színésszel való munkában lehetséges a "születés" sajátos, kétszemélyes jelensége. Ekkor a színész - még egyszer - megszületik, nem annyira szakmailag, sokkal inkább mint személyiség. Az ő "születéséhez" társul, újra és újra, a műveletet vezető mester "születése", aki figyelemmel kíséri őt és aki - bocsássák meg nekem e fogalmazást - közel áll az emberi lény végső elfogadásához."
És talán ez nem csak a rendezőre, de bizonyos módon a nézőre is igaz. Számomra nem érdekes az a színház, amely nem tesz engem mint nézőt "mesterré", vagy nem engedi, hogy az lehessek. És az sem érdekes közönség, aki nem akar "mesterré" válni.
Nem tudok mást mondani: dolgozni kell. Akik kívülállók, azok pedig egyszerűen kívülállók, még akkor is, ha ezt olykor fájdalmas megélni.
Így fejezi be Barba a könyvét
január 12., 20:10
"Van közös magány,
amely szerelmet ébreszt...
Csak annyit mondhatok: hívjátok segítségül elveszettségeteket, hogy felfedezhessétek a tánc maszkja mögött rejtőző arcotokat! Ne feledjétek, hogy munkátoknak és jelenléteteknek "szerelmet kell ébresztenie"!
Elérkeztünk a véghez, és most mindegyikünk megkezdi visszatérését magányába." (Eugenio Barba: Papírkenu)
A legsötétebb komédiák
január 15., 21:29
Thomas Bernhard drámáival szórakoztatom magam a napokban. Azt kell mondjam, zseniális! Meglepő, hogy bár 7 éve a kedvenc íróim egyike, újra és újra fel kell és lehet fedezni. Sötétebb komédiákat ember még nem vetett papírra. Ajánlom mindenkinek, aki embergyűlöletét szeretné igazolni és ugyanakkor felszámolni is. A hazugság anatómiáját is alaposan megismerheti az ember... Minden főhőse őrült és mániákus, tehát természetesen egyszer szeretném eljátszani valamelyiket.
Szörnyeteg szívem
január 25., 13:31
Mint előadóművészettel foglalkozó ember, és mint irodalommal foglalkozó ember, és mint gondolatokkal foglalkozó ember, úgy kell nekem is a visszajelzés, mint egy falat kenyér, és mint ember, újra és újra rá kell ismernünk önmagunkra, egymásra, ha nap mint nap megváltozunk is. A művészet feladata talán a szörnyeteg szívek megszelídítése, s ez alól a sajátom nem kivétel, hanem első a sorban. Van valaki bennem, akinek tudnia kell, szörnyeteg szíve fölött van-e még uralma. Azt hiszem ránk borul a borzalom, ha ilyen tudásaink elvésznek. A jelek, amik e tudás alapját adhatják, élő emberek.
(Vagy holt emberek. Itt persze az élőkkel szoktunk kommunikálni. A halottaimmal másképp szoktam, máshol, bár nem feltétlenül másmiért.)
Az alkotóélet nehézségei
február 17., 22:06
Csak annyit szeretnék most mondani, hogy ez nagyon nehéz, […] és én most igazán nagyon fáradt vagyok, egész életemre elég lehet ez a fáradtság, öt éve úszom az árral szemben megszakítás nélkül, hallottam szirének énekét, összezúzott Szkülla és Kahrübdisz, éltem és sóhajtoztam Kirké szigetén, szelet fogtam, vetettem, falovakat építettem és Trója alatt reméltem barátságot, társakat gyűjtöttem és hagytam el, társak találtak meg és maradtak el, főztünk pecsenyéket ünnepkor, bolyogtunk a tengeren hazavágyva, sok nép eszejárását kitanultam, istenek háborgatták a tengert vagy gondoskodtak sorsomról, bekukkantottam az Alvilágba. De most igazán nagyon szeretnék hazatérni, átlőni 12 fejsze fokán, a kérőket legyilkolni, s végül egyetlen hosszú álom nélküli alvásban megpihentetni a testet-lelket, melegben ébredni, mosollyal, félelem és feszültség nélkül. De vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges, ha az ember még csak félúton van hazafelé? Mi hajthat még, miben hihetek? Honnan szerezzek több erőt, ha nem erőre, hanem valami másra lenne szükség?
És hogy mindez nem csak határos a lehetetlenséggel, hanem gyakorlatilag az. Csakhogy a kocka el van vetve, és én most már nem választok új mesterséget. Ennél könyörtelenebb átok önmagunkra nem vetődhet. Hogy a pillangó kikeljen, el kell pusztítania a bábot. Ha mégoly fájdalmas is. Remélem, kibírom. Remélem. Remélem. Remélem...
A Mizantróp rendezői naplójából, mely végül Egmontiushoz vezetett
március 14., 16:37
Most sebtiben szeretnék néhány támpontot adni az előadáshoz.
1. Gábor Miklós írja Alceste szerepe kapcsán:
"Minden szerepet úgy kell felépítenem, hogy szabadon mozoghassak. Lehetőséget kell adnom magamnak a teljes feladásra, a meditáció és csend pillanataira, amikor szinte megunom és abbahagyom a játékot; és lehetőséget kell teremtenem a temperamentum kitöréseire is, az elrugaszkodásra, egész a ripacskodásig, a kiáltásig és pofavágásig. Ha ez megvan, akkor a szerep jól van felépítve. ez biztosítja szuverenitásomat. A közönség talán nem tudja mindig követni a gondolataimat, de a mozgásnak látványa és változatossága leköti. És néha úgy érzem, hogy Moliére engem ebben akadályoz!"
2. Michael Camille művészettörténész A szerelem középkori művészete című könyvéből jön pár részlet:
"Egy virág a képben nem virág, csak egy alak;
Akárki fest is egy virágot, nem egy virág illatát festi le.
Ez a szerelem középkori művészetének legfontosabb iróniája, mind verbális, mind vizuális értelemben. A szerelmes számára a kép egyfelől illúzió, a vágy mindig megfoghatatlan tárgya, de másfelől ez a nagy üresség nélkülözhetetlen támasztékként szolgál a vágy szerkezetében. Kép nélkül a szerelem nem létezhetne."
3. Ez is Camille, és ez elég durva szerintem:
"Mai freudi fogalmaink szerint Nárcisz vétke az volt, hogy önmagával esett szerelembe. Régen azonban ezt nem így értelmezték, hanem úgy, hogy egy képbe szeretett bele, ez az ő bűne. Eme mítosz tehát a művészet szabadságáról szól, és főként a 15. században vált a képzelet játékává. Még az olyan anyagok, mint pl. egy faliszőnyeg is képes volt a víztükör hatását kelteni Nárcisz elképzelt kútjában az árnyékolás és a fonalszövés technikájának segítségével. Az ilyen remekművek révén vált ez a mítosz annyira erőteljessé a középkori szerelmi költészetben, ahol a tükörkép megelevenedését jelképezte. A fiatalemberen kívül még egy önmaga által elbűvölt teremtményt is láthatunk ezen a faliszőnyegen: egy fácánt, aki szintén önmagát szemléli a víztükörben. A Le Livre du Chase du Roy Modus-ban (1377 előtt) azt írják a fácánról, hogy olyan madár, melyet könnyen el lehet fogni egy tükör segítségével. Nem azért, mert az hiszi a látványról, hogy az önmaga, hanem mert riválisának gondolja, ezért "féltékeny lesz a saját tükörképére". A faliszőnyeg hátterében látható még több más állat, mely a hiúságot ábrázolja.
<ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!!>
Egyes történészek Nárcisz zárt vágykörében egyfajta homoerotikus impulzust véltek felfedezni az iránt, hogy megkettőződjön, tehát hogy a hím egy magához hasonlót hozzon létre. Mások szerint az alak inkább megnőiesedik, így a nőt mint felszínt, a férfit pedig az alatta rejlő lényegként értelmezhetjük. A Nárcisz-paradoxon valószínűleg abban rejlik, hogy a fiatal férfinak nincs önazonossága és a víz sírjában elveszíti önmagát a képi megszállottság által. Leon Battista Alberti humanista művészettudós Della Picturá-jában (1436) Nárciszt így jellemezi: "ő a költők által elképzelt festészet feltalálója...""
4. Az előzőhöz kapcsolódóan csattan az ostor:
"Nincs jobb közvetítője a hatalomnak és a férfiúi sóvárgásnak, mint az egyszarvú: egy állat, amely soha nem létezett. Mint ahogy számos, ebben a fejezetben említett jelkép, ami első látásra egy kölcsönös pillantásnak tűnik, nem más, mint az önszerelem hosszas merengése. Az egyszarvú is kizárólag önmagában talál kielégülést, mint ahogy azt számos szerelmet ábrázoló középkori jelkép is mutatja, melyeket egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra vonatkoztatva szeretnénk idealizálni, de amelyek valójában egyoldalú, férfiközpontú megközelítések."
5. És még Andreas Capellanus elővigyázatos leírása A férfi rápillant a hölgyre tárgyában:
"Amikor egy férfi megpillant egy nőt, aki éppen hozzá illő szerelemre és az ő ízlésének is megfelelő, a szíve mélyén elkezd érte sóvárogni, majd minél többször gondol rá, annál jobban égeti a szerelem, míg elérkezik egy bensőséges elmélkedéshez."
És az hiszem a kör bezárult. Tehát:
Moliére Mizantrópja az egyik legtitokzatosabb darab a világon. Elsőre egyszerűnek, sőt esetleg semmitmondónak vagy idegesítőnek tűnhet. A nyelvezete mintha kopott lenne. A téma, ezek az alakok olyan régiek, unalmasak! Pedig dehogy!!! A ravasz mester nagyon telibe talált valamit. Ezt általában nyelvileg szokták elemezni, illetve a cselekmény felől. Mi megpróbáltuk a szöveg és a cselekmény nélkül megérteni a darabban mozgó erőket. És ez pedig mindenekfelett az a hiúság, melynek okán mind Nárcisz, mind Echo nimfa megkapta a maga isteni büntetését, ahogyan Moliére esetében Alceste és Celiméne sem képes igazából egymásba szeretni. Az önkép témája új és új (magán)mítoszokat, vagyis álmokat nyit ki. Ennek a zárt vágykörnek az olykor kinyíló, egymástól elforduló, vagy olykor egymásba másolódó formációi és belső működésének törvényei izgattak - sokkal inkább, mint a sztereotip színházi sablonok perfekt alkalmazása. Tulajdonképpen ezt a témát járja körbe Moliére is, a valódi cselekménye ez a darabnak, ez a logika, ez a nyelvi ösztönző is. "Önmagammal így elégedett vagyok" - mondja Acaste márki. Ez az önmagába harapó (benyaló) mondat képi megfelelője a Nárcisz-mítosz környékén keresendő. A játék és a provokáció arról szól - és ebben válhat Alceste ördögivé, - hogy ezt a folyton vissza és visszazáródó vágykört kinyissuk-kirobbantsuk - a szerelemben megkövetelt éberség(!) vágya válik itt dühhé, vagy varieté-ünneppé. De mindkét kimenet végén ott áll, hogy őrá magára is rázárul e vágyszerkezet. És hogy itt ezen a ponton a dolog lételméleti kérdéssé válik. Felöleli valamennyi emlékünket, látomásunkat, jövőnket és múltunkat, sorsunkat és teremtőerőnket. Be kell lássunk a varieté mögé: nagyon fáj! kiabálja minden. Csakhogy ez itt az ünneplés világa!!! Csengő-bongó verssorokba áll minden össze. De ha mindezt Oronte költi, nos, akkor a világ, a divatmagazinok mintájára, nárcisztikus önünneplésbe lép önmagával. És az Oronte-ok mindig sikeremberek. És a sikeremberek mindig bemaszatolják a veszteseket is. Borzalmasan erős tehetségre van szükség ahhoz, hogy az ember ne váljon maga is korrupttá. Alceste rémálma mi más lehetne, mint hogy ennek a falkának éppen ő lesz a vezére?
Szóval bonyolult egy világ ez, de korunk bűne sem más, mint éppen ez az önszerelem, ráadásul annak ünneppé emelése!, melyből sehogy sem tudunk kivergődni, és ez minimum Moliére óta itt kísért minket legmélyebb álmainkba is beszivárogva. Ezt fogalmaztam meg régebben úgy, hogy a történelem végét ünnepeljük, mert hiszen akkor ez minimum metafizikailag vérfertőzés! Ha-ha-ha!
Egyébként minimum a középkor óta tart ez a dolog.
Lírai gondolatok Portugáliában
március 25., 05:05
A színész kifejező eszköztára végtelenül gazdag. A színészi módszer végtelenül gazdag. A módszer megközelítése végtelenül gazdag. A precizitásban bújó spontán lehetőségek végtelenül gazdagok. Az öröm, vagy a bánat, vagy a kétségbeesés, vagy a bizonytalanság vagy az erő érzete végtelen lehet. A színészetben végtelen szabadság rejlik, mely egyúttal rémisztő. Aki itt sajnálja, félti, óvja magát, lusta, elfáradt, eltompult, stb. annak nincs esélye semmit sem megközelíteni. Legfeljebb egész életében álmodhat arról, hogy egyszer majd létrehozza a nagy művet. De igazában folyamatos lemaradásban van. Mert nem a szabadságot választja. Ez ilyen egyszerű (bar nem könnyű). Arra vágyom, hogy ezt az állapotot elérjük. És ennek csak a tiszta formája lehetséges, nem olyan félmegoldások, mint amilyenekre jelenleg is folyamatosan rászorulunk. (Bár minden korábbinál kevésbé!)
Emberek! A világ hatalmas, és bizony sokan vannak, akik társaink lehetnének, ha akarnánk. Tanuljunk egymástól sokkal többet, mint eddig. Tanítsuk egymást sokkal több elmélyüléssel mint eddig. Válasszuk egymást sokkal tudatosabban, mint eddig!
(Én ezen mind a Gondoskodást, és a Gondolatot értem.)
Bizony többet kell gondolnunk egymásról.
Többet kell gondolnunk egymásra.
Többet kell tennünk egymásért.
Az embereket az Isten talán nem "igazságosan" szórta szét a földön. Vannak itt olyanok, akik pont olyan helyre vágynak, mint Budapest. Budapesten pedig olyanok, akik épp ide vágynak. De végül szerintem az emberek vonzzak egymást, és a tájak ugyan nem, de az emberek utazhatnak, megtalálhatják egymást. Fontos tudni, hogy mindig vannak helyek, ahol rád varnak.
A színházi emberek például azt hiszem a világ minden táján mindig megértik egymást.
A jövőbe vetett művészi öntudat
április 3., 18:52
Bizony bármi is történjen, érdemes "önkifejezni". Csak ilyen fába jó belevágni a fejszénket, ami viszont nem működik, azt el kell hagynunk az életünkből. Ez a tisztulás útja, ez az egyetlen út, ami önmagunkhoz vezet. Mióta bemutattam a szólóelőadásomat a Fringe-n, egyre biztosabban érzem, merre visz tovább a (színházi) sorsom. Most minden át fog alakulni, és ebben nagy segítségre lesz szükségem azoktól, akikre még számíthatok, és akik igazán fontos emberek az életemben. Jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ugorgyunk!
Fontos, hogy az a pár ember, aki még érdeklődik és nyitott és figyel és aktív és megismerésre vágyik, legyen hová mennie, legyen kire várnia, legyen hol elmondania. Legyen. Lesz.
Így zártam egy korszakot
április 13., 19:11
"Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé." (Hamvas Béla)
Bábok
április 23., 19:49
Ha sikerülne olykor az élő színésznek is bábként használnia önmagát, mint eszközt, a nárcizmus és a hisztéria is eltűnne végre színpadjainkról. De nem akarom Craig elméleteit előcitálni most, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a színházban a színészen túl mindennél fontosabb, hogy mi mozgatja a dolgokat. A mozgatóelv (egy pár cipő is lehet, ami mozog!) alá vetni magunkat pedig alázatot kíván. Bár tudnánk a bábok alázatával ás pontosságával azok lenni, akik éppen vagyunk!
Az élet értelméről elmélkedtem
május 24., 14:24
Ne feledkezzünk meg egy Ödipusz nevű emberről, akit most nem Freud miatt citálok elő, hanem inkább mert ő egy olyan pasas volt állítólag, aki megfejtve a szfinx rejtélyét, a titkok mélyébe pillantva, önsorsának tragikumát meglátta, s beteljesítette. Az élet értelmét fürkésző embernek tehát - ezzel sajnos egyet kell értsek, bár nem túl fényes jövőt jósol - szembe kell néznie a teljes értelmetlenséggel. De ne feledjük, hogy Ödipusz története még nem ér véget az első drámában, jön az Oedipus Kolonos-ban, majd az Antigoné! Szóval ez egy szent ember lesz!
Nem lesz azonban mindenki szent, aki az élet értelmét - azonos ez az eredet kérdésével? asszem igen - kutatja, s abba belebukik. Ezt igen nagy tehetséggel kell csinálni. Mondhatnám: nyughatatlan tehetséggel.
Persze: mi a tehetség? Figyeljetek! nyelvi játék jön: tesz, tehet, tehetős; vagy: tesz, tehet, tehetség. Érezzük-e a különbséget? Az első van: mindegy, épp teszi-e vagy sem, ő tehetős. A másik "csak" egy lehetőség. Mikor lehet? Ha a cselekvését, ami a tőben rejlik (tesz) megvalósítja. Tehetséges: bír ezzel a lehetőséggel.
A tehetség, mivel egyéb feltétele nincs, önfarkába harapó kígyó, önmagát igazolja, semmi más őt nem igazolhatja. Legfeljebb kanonizálhatja. A tehetségbe betörni igen nagy lehetetlenség. A titkát feltörni: ez ellentmond önmagának. Vagyis: aki tehetséggel saját létének értelmét, titkát feltöri, tehetségébe nyerve így bepillantást (az eszköz itt céllá válik hirtelen!), annak már csak tehetsége romba dőlésének, elpusztulásának látványa marad.
Másképp: a titok oltárán önmagát feláldozó embert nevezzük szent embernek. Még másfelől azonban a tehetség önfarkába harapó kígyója igen gyenge jellem maradna, ha őt magát sorozatosan ilyen kísérleteknek nem tennénk ki. Az élet értelmének kutatása ott nyeri el értelmét(!), ahol ezt a kígyót - az ellenállás révén - izmosítgatja. Na most egyre nagyobb tehetség egyre nagyobb nyomást gyakorol önmagára. Képzelhetitek, mi lesz ennek a vége.
Vannak ugyanakkor óvatos tehetségek. És vannak önpusztító tehetségek. És vannak eltékozolt tehetségek. A tehetség, nyilvánvalóan, az élet, az eredet kérdéseinek nekifeszülő ember kaliberét hivatott megjelölni.
Oedipus esetében ez igen nagyszabású volt, hatalmasat zuhant, nem a trónról lefelé, hanem önmagába befelé. Ezért - mint egy teremtésmítoszban - olyan fontos, hogy hová temetik el. (Szent lesz a föld, ahová halála után a teste kerül, szól a jóslat.) Nem tudom világos-e? Olyan ez, mint egy egzisztenciális, gyógyhatású sugárfertőzés. Bizonyos élő emberek közelében is lehet érezni hasonló energiákat. Kisebb mértékben mindenkinél.
Az Oidipusz-problematikához
június 2., 17:20
Dramaturgia című írásában Hevesi Sándor így ír:
"A krízis állapota egyúttal a vétek állapota. Az ember vétkezik, amikor szemét a sorsra függeszti. Meghal, aki meglátja az Istent, mondták a régiek. Ez a vétek csak a nagy lelkek privilégiuma, s nem azonos a bűnnel. A bűn és a bűnhődés problémája nem ide tartozik, ezt már Schopenhauer is világosan kimutatta."
Négy jelentős részlet Kierkegaard-tól
június 8., 21:45
"[...] a végkifejlet csak utoljára következik, és ha az ember valóban tanulni akar valamit a nagy dolgokból, különösen a kezdetre kell figyelnie. Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel semmit sem segít; mert a végkifejletet már csak akkor ismeri meg, amikor túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte."
"Az ember meghatódik, visszavágyik azokba a szép időkbe, édes, gyengéd sóvárgás vezérli céljához, hogy Krisztust az ígéret földjén vándorolni lássa. Elfelejti a szorongást, a szükséget, a paradoxont. Oly könnyű volt talán nem tévedni? Nem volt-e félelmetes, hogy az az ember, aki a többiek között járt-kelt, Isten volt, nem volt-e félelmetes vele egy asztalnál ülni? Oly könnyű volt-e apostolának lenni? De a végkifejlet, az 1800 év, az hozzásegít, igen az hozzásegít ehhez a nyomorúságos csaláshoz, amellyel az ember magát és másokat ámít."
"Tragikus hőssé az ember saját erejéből válhat, a hit lovagjává azonban nem. Ha egy ember a tragikus hős bizonyos értelemben nehéz útjára lép, akadnak majd, akik tanácsot adhatnak neki; aki azonban a hit keskeny csapásán halad, annak senki nem tanácsolhat semmit, azt senki nem értheti meg. A hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle; mert az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit - szenvedély."
"Mint ismeretes, Lukács (14, 26) figyelemre méltó tanítást közöl az Istennel szembeni abszolút kötelességről: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Ezért aztán ritkán is hallani. Ez a némaság azonban pusztán kibúvó, amely semmit sem segít."
(Kierkegaard: Félelem és reszketés)
2007. június 20., szerda
Epilógus A szív arcképcsarnokához
Mint megannyi önarcképem, úgy vagyok
némán és bölcselőn immár, túl a sok
szerelmen, csordultig telten veletek,
ki ha kérné, hogy el ne felejtsetek,
mint önmagán kacagó éjjeli madár,
nyekergő szélkakas holdudvar ajtaján,
saját szívembe úgy lopóznék újra be,
magamtól koldulnék, tőletek sohase.
A szív arcképcsarnoka halotti tor,
és a büszke várúr asztalaitól
keretbe vert lelkeitekkel távozom,
nézem képem képeitekben, álmodom.
Álmodom, mintha ti lennétek, önmagam,
S kérdem hétszer is: egyedül mért maradtam?
némán és bölcselőn immár, túl a sok
szerelmen, csordultig telten veletek,
ki ha kérné, hogy el ne felejtsetek,
mint önmagán kacagó éjjeli madár,
nyekergő szélkakas holdudvar ajtaján,
saját szívembe úgy lopóznék újra be,
magamtól koldulnék, tőletek sohase.
A szív arcképcsarnoka halotti tor,
és a büszke várúr asztalaitól
keretbe vert lelkeitekkel távozom,
nézem képem képeitekben, álmodom.
Álmodom, mintha ti lennétek, önmagam,
S kérdem hétszer is: egyedül mért maradtam?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)