Soltis-tábor, 4. nap

Minden napnak megvan a saját karaktere, így a mai is teljesen különbözött az előzőektől. Minden folyamatban természetes állapot a mélypont, általában a felén éppen túl, amikor a kezdet újdonságának erejét átveszi a befejezéshez már közelebb vagyunk típusú kapuzárási pánik. Mindenki fáradtabb, kevésbé ötletes, kevésbé energikus. Ezzel együtt is jó nap volt, bár az a pici plusz hiányzott. Belőlem is. Ilyenkor kell jól beletaposni még a gázba, a célegyenesre!

Kezdődött azzal, hogy sokan - így én is - elaludtuk a reggeli tornát, így egy közös energiai hangolódás helyett darabosan indult a nap. Befejeztük és bemutattuk a Caliban-etűdünket, ami elég jól sikerült. A kis kakiforma (égett fadarab), csikkszemű Caliban, az Alkonyat-filmek sztárját magán viselő műanyag pohár Prospero szerepében, és egy kis kerámia-maci Mirandaként. Az asztalon megelevenedett a sziget. A végén én jöttem be felnőtt Calibanként, és feldúlva a terepasztalt, meg kívántam erőszakolni a mesélő Mirandát. Örülök, hogy erről Somogyinak nagyon sok problémafelvetés jutott eszébe - a nevelés kérdésétől a szexualitáson át a civilizációig. Mindez azt jelenti, hogy viszonylag pontosan sikerült feltennünk a Viharban eleve benne rejlő kérdéseket.

A Don Quijote-jelenetekkel nem voltam túlságosan elégedett, a srácokon nagyon lehetett érezni a hullámvölgyet. Bár minden jelenetben volt valami értékes és tanulságos. Aztán sokat beszéltünk ezekről, és ennek során mindenkinek sikerült többet megértenie a célba vett anyagról. Holnap viszont muszáj rögzítenünk a struktúrát, hogy a vasárnapi tábor-bemutatóra elérkezhessünk egy bizonyos pontig. És nem is csak a megmutatás miatt. Fontos lenne átesni a rendezői kérdéseken, hogy még legyen idő a szerepeken finomítani, ami számukra most egyébként a leghasznosabb lehet. Jó lenne úgy befejezni ezt a tábort, hogy a végén mindenkiben benne maradjon: milyen jó lenne ezen tovább dolgozni, esetleg egy teljes előadást készíteni erre a témára. Az már eredmény lenne!

Az esti csoporttal a kontakt-elemeket gyakoroltuk, ismételtük. Improvizáltunk, kutatva azokat az inspirációs vagy stimuláns pontokat, ahol a test számára megnyithatjuk a kommunikáció csatornáját, lecsitítva-kiiktatva a túlságosan kontrolláló elmét. Az eredmény megint biztató volt, de szinte teljes szúnyog-inváziónak lettünk elszenvedői, ami kicsit nehezítette a munkát. De megint nagyon jó érzésekkel, és sok tanulsággal gazdagabban hagyhattuk ott a kastély előtti, most már igencsak megkopott füves placcot.

Beszélgetés, sör, tábortűz: ezek zárták megint az estét, no és persze ez a blogírás.

Túl a harmadikon, azaz féltávon

Kezd körvonalazódni a vönöcki tábor. A kezdeti tapogatózó lépések után finom irányok születnek, kezdetben eltérőnek tűnt energiák érnek össze. Ilyen ez a matematikában is: bármely két különböző ponton keresztül húzható egy, és csakis egy egyenes. De a harmadik pont már - hacsak nem esik az egyenesre - egy egész síkot meghatároz. Hat nap alatt persze a dimenziók száma nem növelhető túl sokáig. Részleteiben és egészében is látnunk kell, hol tartunk.

A délelőtti Somogyi-féle jelenetalkotásban egész jól megfogtuk a Prométheusz-történetet, melynek során a fa tetejéről szódásüvegből spricceltem a zeuszi villámokat. Márió kiváló volt Prométheusznak, az Ady-vers (A tűz csiholója) - miközben üvöltött a máját tépő fájdalomtól, nagyon életre kelt a szájából. Aztán elkezdtem elmesélni a Caliban-novellámat. Mesélni nehéz. Különösen hosszú és szövevényes történeteket. De mesélni egyszerre élvezet. A mesélés magas szintű kommunikáció... Holnap Caliban-bábszínház lesz, még nem tudjuk, hogy rakjuk össze a sztorit, túl sok a lehetőség. Mindenesetre lesz egy szép terepasztal valami elvadult tájban, ez már biztos, és azzal fog kezdődni, hogy Sycorax, földöntúli kínok között megszüli Calibant.

A délutáni nagycsoporttal ráfordultunk a Don Quijote témájára. A végén megszületett etűdök között sok érték volt. A legjobb színészpáros Pepe és Roland voltak, a legjobban eltalált jelenet Bálint és Arnold játszótéri etűdje lett. Kiváló abszurdot hozott Peti és Dödi. Közben összeraktam egy kis Don Quijote-sztorit, amiben mindenki szerepelhet, és használhatjuk az eddigi fizikai gyakorlatokat is. Úgy tűnik tetszik a srácoknak, holnap - egy kis rávezetés után - ezzel foglalkozunk majd.

Az esti 6 fős csoporttal nehezen indult a munka, de kitartottunk, s végül kontakt-elemeket gyakoroltunk (elég jól), a végén pedig egy szabad tánccal zártunk. Az utolsó 20 perc frenetikus volt (addig is sok lelkes pillanat és felismerés történt), megnyílt a tudattalan mélye, lazák voltak, érzelmesek, intelligensek, és nagyon együtt volt a csoport. Maguktól egyszerre álltak meg mozgás közben, egyetlen keresett mozdulat sem volt, minden spontaneitás a születő rend részévé vált. Áttörő volt. Velük tehát a "minden emberi érzelmek tánca" című műsorral készülhetünk a vasárnapi bemutatónapra.

Utána kis pálinkázás, sör, pizza, majd az emeleti erkélyen Somogyival sámán- és népdalokat énekeltünk a temérdek csillagok alatt, majd újra tűzgyújtás, és merengő sörözgetés, füstölődés.

Most, hogy a felénél járunk a távnak, máris érzem, hogy még egy hét milyen jól esne, ezzel a beosztással, milyen szélesre nyílik (nyílhatna még) az élményhalmaz egy olyan táborban, ahol történetmesélés, mozgás, ének, zene, beszéd, egyéb játékok, és sok-sok mondanivaló mind egy közegben fejlődhet. Néha nehéz, mert feltöredezik a nap a különféle foglalkozások révén, és ugye napi három(-négy) étkezést kell mindannyiszor nekiállni megemészteni, és a feladatok terhei, és a pihenés szüksége, de mindig kevés volta...

De a jó energiák végül mégiscsak megkeresik egymáshoz az utakat. A mai nap talán erről szólt számomra. Hogy minden jelenlét hiteles.

Most megyek, és lefekszem.

A második nap Vönöckön

Ma semmi különös nem történt.
Ma semmi különös nem történt, végre!
Ma semmi különösképp mesélni való nem történt.
Ma nem kellene mesélni a mai napról.

Ma semmi rendkívüli nem történt.
Ami ma történt, az rendjén való.
Ma este tehát a rendről kellene írnom.

A rend ma jól esett, a rend ma megnyugtatott, a rendben rendeződtem.

A fizikai gyakorlatok megnyugtatják az elmét.
A háborgó elme újat akar tapasztalni (mesélni). Most viszont a leghívebb dolog az lenne, ha szép nyugodtan, például Robbe-Grillet módjára elkezdenék leírni egy-két mozgásetűdöt, részletezve fölrajzolni a mozdulatokat.

Például. Felemelte bal karját, miközben állával picit biccentett, s mellkasa kidomborodott, közben azonban megfigyeltem, hogy bár a karjára próbálja helyezni a hangsúlyt, a valódi történés a térde megroggyanásban volt, a többi csak mímelés. Aztán ezt nem mondtam, mert aki aknaszedőnek áll, nem kell tudnia rögtön, hogy valóban minden pillanatban felrobbanhat, és hát sajnos fel is fog. A lényegre úgyis mindenki maga jön rá, ezt is tudjuk.

Rend és spontaneitás - egymást erősítő folyamatok (is tudnak lenni). Ha a rend megtanul bánni a spontaneitással, s ha a spontán mozzanatok bírnak a rendezhetőség értékével is. Ha a test elfogadja, amit az érzések diktálnak, s ha az érzések elfogadják (képesek meghallani azt), amit a test.

Nagyon sok mindenre nincs idő, mindig akkor kell vége legyen, amikor elkezdenék már egy újabb kört. Ezzel szemben holnap, valamennyire, mindig újra kell kezdeni az egészet. Déva vára másnapra mindig omlik kicsit. Milyen áldozat az, ami mégis összetartja a téglákat?

Finom volt ma a tűznél ülni, egészen átizzított, megfüstölt, vad energiával töltött fel. Rendes, nyers, megnyugtató fáradtság visz ma ágyba.

Vönöcki Soltis-tábor 1. nap

Lezajlott a tábor első napja, ahová a Soltis Lajos Színház csapata hívott meg, hogy vezessek foglalkozásokat. Igyekszem ez idő alatt minden este leszűrni majd a tanulságokat itt, e blogon.

Be kell valljam, hogy nagyon izgultam, hiszen saját csoporton kívül még sosem tartottam tábori tréningeket. A munka azonban nagyon jól esett. A srácok rugalmasak, úgy tűnik, érdekli őket, amiket csinálunk, és persze nagyon tehetségesek. Nem tudom mit lehet elérni 5-6 nap alatt, mennyire segíti majd mindez őket a továbbiakban. De amikor a tréningek zajlottak, ezzel nem kellett foglalkozni. Amivel foglalkoztunk, azok nagyon is a jelen pillanat dolgai voltak, konkrét ügyek: figyelem, energia, fizikai aspektusok. Impulzusok, a képzelet szabadsága, a test "tanácsai".

A legfontosabb most az nekem, hogy az első, "bemelegítő" napon is tudtunk (és akartunk) dolgozni. Nem igazán foglalkoztam az ismerkedéssel, elkezdtük a tréningeket, és magától elkezdtük megismerni is egymást (én őket, hiszen ők már együtt dolgoznak - mondjuk talán ma volt egy-két meglepetésük egymás felé is...). Nekem egyébként nagyon fontos tapasztalat mindig, ha a színpadról, játék közben tudok valakit megismerni. Ilyenkor általában nem győzöm csodálkozni, mennyire más az életben. Az első benyomások nagyon, nagyon fontosak.

A tréningek eredményei általában napról napra látszani szoktak. Mennyire kell elmennünk az alapokig, hogy a fejlődés tapintható legyen? Mennyire szabad előretörni, hogy azért közben a tapasztalat valóban beépülhessen, megszilárdulhasson? Minden színész más ilyen tekintetben. A csoportok pedig különböző színészekből állnak. Én viszonylag gyorsan tanulok, ezért lehet hogy belül eleve ilyet várok és feltételezek mindenkiről. 5-6 nap legfeljebb bizonyos szemléletek megismerésére, felvillantására lehet elegendő. Ami azért nagy eredmény lenne, ha összejönne! (Folyt. köv.)

Démonvariációk, avagy életünk árnyékának súlya

Mert ha a démonok végül bennünk vannak, és mintegy félelmeinkkel vagy vágyainkkal azonosak, akkor minden bizonnyal ott ülnek a testünkben, befészkelték magukat, ahogy életünk során megtöltöttük velük a választásaink hézagait. Így például minden döntésünk, melyet valaha meghoztunk, méginkább azok, melyek mellett nem döntöttünk, mint egy csók, egy nő, egy érintés, egy barátságos pillantás, vagy valaki, akit elűztünk így vagy úgy magunk mellől, ésatöbbi, ott lapulnak a múltunk sötét zugaiban, bebörtönözve, a falak mögött, melyeket tartunk, míg erőnk bírja. A testünkben, az idegrendszerünkben: mi magunk vagyunk a démontanya. Önmagunk csak az álcánk.

A saját történeteim idebent keringenek. Minél többet dolgozom, hogy múlttá váljanak, annál makacsabbul törnek a jelenbe. Minden út valami régi, rettenetesen erős pillanatba vezet, hogy az idő múlásában csak még tisztábbá váljék az a sűrű, szerelmes kötelék.

A hiánnyal járó fájdalom mőgül csak több és több kép sziporkázik elém, oly temérdek, oly tömör, mint egy test, egy rejtekhely, és e képek mögött már képtelen, ábrázat nélküli démonok bújnak, nincs mit elijeszteni, tükörképünk megszűnik képszerűnek lenni, az ember elveszíti önmaga képét.

...

Rezignált boldogság Facebook-falra 4 részben

Az ünnephez, amit tervezel, mindig sok ember kellene, hogy ünnepi voltát megteremtse, de a megjelentek általában alkalmatlanok az ünnepre, akiknek meg kéne, azok nem jelennek meg. Így a szándék mindig megvalósítatlan marad. Így a színház csak látszat. Mondjuk soha sehol sem lehet reálisabb látszatot teremteni.


Tapasztaltam, hogy az egy-másfélórás műremekeink túl rövidek, hogy átlendüljön a civil lény egy másvilágba. Jöjjenek tehát az eposzi művek! Nos, így mondanivalóim legcsekélyebb mennyiségét tekintve is szép, összetett formájú mondatokban tudom kifejezni magam. És ennek hatását lemérném, ha tudnám bárhogy. De oly nagy a kuss.

Gyűlöletes számomra e hangtalanság, mondandónélküliség, ahogyan nap mint nap pörögnek a lények. S a tervek, miket létrehoznak, mily idegen attól, ahogyan élnek. Ahogyan élni vágynak, vagy vágy nélkül ahogyan semmivé foszlanak a mindennapi teljesítés igézetében vagy átkaiban.

Emiatt aztán nem tudok jobbat, mint folytatni a reménytelen, ámde gyönyörű küzdelmet, hogy megpróbáljuk magunkat legalább e kor nemcsak valamely specialistájává, de mint érzőközpont, valamiféle csomópontjává is megnemesíteni. Hogy a végén lehet-e vörös gömböt lengetni a nagy közös takarón? S közösen csendesíteni a hullámokat? Vagy növelni azokat, s mégis óvni a gömböt? Ki érti meg ezt figyelmeztetés nélkül?

Oberon sötétedő világai

Új munkába kezdtünk tavaly novemberben, melynek témája a Szentivánéji álom kapcsán a szerelem, a kapcsolatok lehetőségei. A felkészülés a majdani előadáshoz több lépcsőben valósul meg. Most a harmadik workshopnál járunk, és készülünk a harmadik munkabemutatóra, mert ezek a workshopok mindannyiszor ilyesfélével végződnek.

Ha egy témában többször elmélyülünk, mindig más árnyalatai bukkannak fel, másféle énünket kis fedezzük fel magunkban. Az első anyag naiv volt, ártatlan és boldog. A végén mindenki egymásra talált, és egy fotó erejéig ünnepi képpé állt össze. A második pesszimista volt, sötét és kiábrándult. Az egyéni fájdalmak örvényéből csak részlegesen lehet kilépni, a Földgolyó egyedül gurul tovább a hatalmas űrben.

S most itt a harmadik, melyben az illúzióktól a legmesszebb kerülünk. Újraolvastuk ma szöveget, és nocsak!, ebben a darabban minden végtelenül cinikus. Micsoda geci pojáca ez a Thézeusz, csak a saját ünneplése érdekli, csak a reprezentáció. Milyen gyenge lélek ez a Hyppolita, hajlik, mint a nádszál, csak hogy a világ tetején maradhasson. Ezek a szerelmesek! Ha nem gördül elébük akadály, nyomát sem látnánk e nagy szenvedélynek. A darab végén ők is felkapaszkodnak a reprezentációhoz, fel sem ismerik már, hogy a mesteremberek játéka őket gúnyolja ki.

A tündérek, manók, az egész szellemvilág! Nyoma nincs itt a romanikus szerelemnek, sőt, sokkal inkább annak komédiája ez a darab. Hazugság az egész, amit művelnek!

A darab kineveti a nagy szerelemre igyekvőket. Kineveti a szenvelgőket, a lelkesedőket, kineveti a szerelemben dilettánsokat, mi több, rámutat, hogy mindannyian azok vagyunk. A szépség, a reprezentáció mégis hat ránk. Ha nem szeretnénk végtelenül reménytelen előadást készíteni, hazudnunk kell. Vagy kiutat találni ebből a csapdából. Ha magamban keresem e kiutat most, nem sok esélyt látok. Ha lehullanak az illúziók, mi marad a helyén?

Sötétedik. Áthatolni az alkonyzónán...

(Polli képei)

2009-ről

Jó év volt.
Munkás év volt.
Fejlődő év volt.

Sok-sok embert kellene említenem, akikkel, akik miatt, akikért, akiknek köszönhetően...
Fordulatos év.

Valami reménytelenség végképp elmúlt.
Derű, hőskorszak. A nyavalygás vége, mintha kezünkbe vettük volna a sorsunkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt, ez van, létezik, nem tudjuk meddig és hogyan lesz tovább, de tervek és erők és álmok között élünk.

Mindaz, amiről nem írtam év közben, de kellett volna, megérne egy-egy külön bejegyzést, némelyik többet is. Sajnálom, hogy nem vezettem a munkanaplókat.
Megfogadom, hogy 2010-ben vezetni fogom (?!)

Pedig jó lett volna a Gyros-ról, meg a Zsiráf-felújítókról (milyen hasznosak voltak a régi bejegyzések...), és mindenképp kellett volna még dolgokról, amik itt voltak közben, mondjuk a workshopok, különösen az olaszokkal...

Mit fogadjak még meg?

- kevesebbet fogok lazsálni.
- alaposabban dolgozom.
- több kapcsolatot építek a természettel.
- többet megyek külföldre.
- többet fogok olvasni és írni.
- további falakat török át.

Egyébként tényleg jó volt. Furcsa, általában nem szoktam ilyet érezni...
Úgyhogy most ennyi.

A cirkuszi eset folytatása

Azután ez az igazgató - illetve csak volt igazgató, hiszen az előző részben felmondott - együtt élt azzal a nővel, aki a kötéltáncosnő volt. Azaz valószínűleg a kötéltáncosnő volt, de az is lehet, hogy az ikertestvére, ezt már nem lehetett tudni pontosan. Hiszen miről ismerni meg az embert? Miről ismerni meg, kibe is szerettünk bele?

Sokak szerint csak ideákba szeretünk bele, valami égi képmásba, melynek nyomai földi körülmények között elbizonytalanodnak.

"Hiszen a saját nevünk is csak egyféle idea. Azt mondom: a nevem Vendelín, miként ez is a nevem. De mit jelent ez a név? Minden, ami Vendelínhez köthető, Vendelín nevével jelezhető. Vandál vagy egy szent? Csak egy jel. Vendelín mindig múlt idő vagy jövő idő, vagy elképzelt jelen. Vendelín nincs. Ha Jurij lennék, mi változna? Semmi. "A volt igazgató így morfondírozott. Mégis, ha önmagára gondolt, elősorban Vendelínként gondolt magára, sőt, úgy is gondolt magára, mint valami megváltoztathatatlanra, már ami vendelínségét illeti. Mint ahogy a kötéltáncosnő is mindig Milena volt, és Vendelin eszerint gondolt rá, milenaság nélkül Milena sem lehetett volna.

Milena neve sok-sok érzéki tapasztalattal töltődött fel. Illattal, érintéssel, csókok emlékével, szavak búgásával. Lélegzéssel. De hogy Milena az volt-e, az a húsvér létező, aki tegnap vagy azelőtt, arról miféle bizonyosságot nyerhetett volna. Vendelín gyűjtötte a Milena névhez kapcsolható emlékeit. És így szerelmes is lett, maradt, remélt maradni Milenába, aki nem Milenaként erre a szeretetre már nem lett volna érdemes, ez a szeretet a Milena nevű fogalomhoz tartozott, a fogalom pedig egybegyűjtötte mindazt, amit Vendelín Milena révén valaha is gondolt, érzett vagy amire emlékezett, vagy amire vágyott. "Kit érdekel, mit tartalmaz Milena fogalma! Milena fogalma van, és épül, és építhető, és olyan általa, mintha Milena valóban létezne. Nyerhető ennél nagyobb bizonyosság?!"

Többször elképzelte, mi történne, ha Milena egyszer bevallaná, hogy ő valójában nem Milena, hanem a testvére, és Milena halott, ő pedig valójában undorodik Vendelíntől, nyápicnak találja, nem szereti a szagát, idegesíti a jelenléte. Mindez előfordulhatna, ki lehetne biztos abban, hogy a helyes személybe szerelmes? Vendelín persze félt ettől, tartott ettől, nem szeretett volna magára egy hatalmas gyászmunkát felvenni, hogy megsirassa a halott Milenát, és ennek kapcsán egyedül maradt önmagát. Ezért végül úgy döntött magában, hogy amennyiben Milena önazonosságát illetően ilyen kétségek merülnek fel, esetleg a Milena-kép (idea, bálvány, szómágia-rendszer) összeomlik, úgy ő is semmissé teszi vendelínségét, névtelenségbe borul, majd idővel új nevet talál magának, ez ma már könnyűszerrel elintézhető, hogy még a saját neve se hirdesse önmaga számára Milenát, mint fogalmat, mint képet, mint ideát, mint illúziót. Mert ha Milena illúzió, úgy Vendelín is az.

A szerelmi életről beszámolni, azt mintegy közzétenni, íróilag vagy másképp, leírni találkozásaik, intim pillanataik sokaságát, nos ez nem lehet tárgyunk most. Mindez nem rejt túl sok fordulatot, drámai erőt, sem költői kihívást. Témánk inkább Vendelín egy bizonyos alvással töltött öt perce, melynek során még mélyebbre hatolt Milena milenaságát illetően, s mintegy rádöbbent saját vendelínségének határaira.

Történt ugyanis, hogy Vendelín egy délutánon elszundított kedvese karjai között, s álmában is ott maradt, e jótékony melegségben, egybeolvadásban, összefonódásban. Béke és halálos nyugalom áradt szét tagjaiban, mint aki évtizedek küzdelmeit piheni ki, jól emlékezett később, álmában sírt is, avagy pityergett, akár egy kisgyerek, elsírta minden bántalmát, elfojtását, ami gyerekkora óta rá nehezedett. A csalódások, a felnőtté válás nehézségei, a fogalmak áttörése, aztán a valósággal vívott harcok, a cirkusszal járó felelősségek, az emberek kiismerése, a folytonos éberség, a tettrekészség, az férfinak látszás akadályai, az erő mindenkori tételezése, döntések, és keménykedések, a félelmek, amik elől menekült tudattalanul is, a páncélok, amiket magára pakolt, a páncélok, melyek súlyosabbá, idegenné, nem önmagává tették.

Csakhogy Vendelín nem lehetett újra gyermek Vendelín. Hisz már felnőtt, Vendelín nem volt gyermek. Ha Vendelín gyermek tudott volna lenni újra, akkor megszűnt volna minden lehetősége a felnőtt Milena felé. Ezért Vendelín, az álmában gyermekké lett Vendelín kénytelen volt nagyon gyorsan, még álmában felnőtté lenni újra, s az álom közben felnőtt Vendelín, a felnőttként erre a felnőttségre ébredő Vendelín hirtelenjéban Milenát olyan idegennek, olyan végtelenül másnak látta meg, mint korábban, olyannyira meglepte Milena most tapasztalt egyedisége, hogy egyszeriben elveszítette Milena iránti minden kötődését.

Vendelín lebegett az űrben, ezt az űrt Milenának nevezte el, ő volt a kis bolygó a hatalmas Milenában, és mindez megváltoztatott mindent, amit korábban szerelemről vagy Milenáról vagy önmagáról gondolt.

Vannak történetek, melyeknek sosincs végük. Vendelín is így bolyongott az önmaga keltette világűrben.

Cirkuszi történet

"Elnézem magam, így, nyavalyásan, álmaimból kikelve, hajnali részegség után. Kiégett mesterdetektív pislog belül, nyomokat keresve valami felemelőbbhöz, mint a bénult vágy - vagy emlék -, hozzá, róla, ki megbabonáz, megbabonázott, meg-ba-bo-náz-hat-na. Euthanázia - meggyilkolni a halálos beteg részem, - ez bizony erkölcsi probléma, testi fájdalom, szellemi igézet. Végtelen közelítés a vágy titokzatos tárgyához. "

A cirkuszigazgató szabadnapján - egy késő őszi délutánon, elmélázva csésze kávéja fölött az üres kávézóban - így gondolkozott önmagáról, és egyéb körülményeiről. Ez a cirkuszigazgató - a világ egyik jelentéktelen cirkuszának jelentéktelen igazgatója - szerelemes volt az új kötéltáncosnőbe. Valószínűnek tűnt, hogy a kötéltáncosnő is hajlik az igazgató felé, aki azonban túlságosan félénk ember volt ahhoz, hogy további konkrét lépéseket tegyen a dolog érdekében. Hisz még alig ismerték egymást. Így aztán még abban is kételkedett, hogy kezdődő érzelmei valóban a szerelem kategóriájába esnek-e, vagy csupán valamely egyéb illúzió rabjaként csalják meg érzései. Így töprengett:

"Néha annyira hiányzik a szerelem, annyira vágyunk rá, hogy létrehozzuk mintegy a szerelem érzését, illúzióját, holott valójában nem is vagyunk szerelemesek, főleg nem abba a személybe, akiről azt képzeljük, hogy szerelmesek vagyunk belé. Éppen őbelé egyáltalán nem vagyunk szerelemesek, sőt, a lelkünk éppen olyan személyt keres magának, akiből aztán annál könnyebb lesz a kiábrándulás, a megszabadulás. Elvégre a lelkünk szabadságra vágyik, nem kötelékekre, és e mérhetetlen szabadságvágy nem enged bennünket a valódi szerelem tapasztalatához, mert a valódi szerelem: rabság."

Éppen ezért az igazgató a lelke mélyén azt remélte, hogy érzései a kötéltáncosnő iránt nem valódiak. Mit is kezdett volna egy ilyen kapcsolatban? Hogyan is nézhette volna végig hölgyét estéről estére a nagy magasságban egyensúlyozva, rettegve attól, hogy mégis rosszul talál lépni...? Az az igazság, hogy a cirkuszigazgató anyja valaha kötéltáncosnő volt, s még az igazgató gyerekkorában lezuhant a kötélről, s élete hátralévő részét nyomorékan töltötte. Egy kisgyereknek ez igen meghatározó élmény. Főleg, ha emellett az apa alkoholizmusba zuhan, s hagyja szétzülleni saját életével együtt egy teljes cirkuszi társulat működését.

Ennek ellenére azonban a cirkuszigazgató szerelmes lett ebbe az új kötéltáncosnőbe, és minden félelmével együtt folyton csak rá gondolt. Álomkóros lett, sokat ivott, az élet egyéb dolgai, mint például a cirkusz működése, egyáltalán nem érdekelte. A munkáját továbbra is ellátta, nem is rosszul, egyfajta külső rutinnal, egyfajta tehetlenségi erővel, mely mégiscsak erő volt, nem is kevés erő, így aztán a környezete nemigen észlelte a belső változást, azt a feszültséget, mely minden pillanatát meghatározta. Csak éppen minden este benn aludt a cirkuszban, pedig volt egy kis lakása a belvárosban, 5 percre a cirkusztól. Képtelen volt egyedül hazamenni. A cirkusz a belső lelki terévé vált. Szeretett egyedül lenni a hatalmas arénában, s a nézőtér fölötti világosító erkélyen berendezett magának egy kis alvóhelyet. Ilyenkor picinek érezhette magát, és a problémáit is. Az aréna volt a világ, melyhez mérhette magát. Alig mozdult ki a cirkuszból. A cirkusznak köszönhette az új érzést, a cirkusz tartotta életben ezt az érzést, de a cirkusz ezt az érzést nem fogadta magába, a cirkusz távol is tartotta saját vágyától, a cirkusz megbénította, cselekvésképtelenné tette. Az igazgató a cirkusz rabja lett. Ez a szerelem megszabadíthatta volna a cirkusztól, de a cirkusz nélkül a szerelem nem lett volna lehetséges. A cirkusz stabil volt, nem volt szüksége szerelemre. Az igazgatónak viszont szüksége volt rá.

Az úgy volt egyébként, hogy világ életében tartózkodott a nőktől.

"Mindig is túlságosan érzékenynek és intelligensnek tartottam magam azokhoz a nőkhöz képest, akik megtetszettek, vagy akikkel egyáltalán találkoztam. Igen, ez nagy gond, ez is hamis illúzió, úgylehet, de nem tudok mit csinálni, bevallhatom magamnak, hogy idealista vagyok, ami nem jó, de nem tudnék nem idealista lenni. Most azonban mérhetetlen gyanú ébredt bennem, hogy ez a kötéltáncosnő hozzám fogható. Hiszen nem is kötéltáncos, ezt a tevékenységet csak mellesleg fejti ki, valójában költő, vagy muzsikus, odafent az élet egészét táncolja el, úgy halad végig a kötélen, mint az ember az életének útján, pontosan oda lép, ahol a sorsa húzódik, és ő uralja a kötelet, ahová lép, ott van a kötél, ott van a sors, ott van az élet."

Kávéja elfogyott, rágyújott egy újabb cigarettára, és töltött egy pohár bort.

Ekkor belépett a kötéltáncosnő. Pontosan az a nő volt, aki az igazgató fejében élt. Elképesztő azonosság! Élhet valaki ennyire azonosan bennünk? Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy ők ketten azonos személy. Vagy talán testvérek. Vagy talán egy azonos angyali létezés kétféle anyagba szakadása. Marhaság! Egy húsvér nő volt. És mégsem.

Mindenki más arról beszélt volna, milyen megyötört állapotban találja ott az igazgatót. És szánalmas pillantások kísérték volna a látottakat. De ő nem. Minden olyan természetes volt. Hogy szeretne egy új számot kigyakorolni, szüksége volna próbaidőre, hogy ez arról szólna, hogy ő a kötélen hegedülni fog, és hogy nem is egy kötélen, hanem egy egész hálózaton, kötelek egymás alatt-fölött, és ő azokon átugrálva, átszökellve szeretné bemutatni az ember lelki bolyongását, a tévedéseket és a döntéseket, annak a lélekre gyakorolt hatását, néha csak egy szál gyertya fényében, melyet a hegedű fejére erősítene fel, de úgy, hogy a láng el ne aludjon, máskor meg szűk utcafényekben, vagy pásztázó fejfényben, vagy fellobbanó fénycsóvákban, vagy fények sokirányú áradásában, vagy fénylabirintusban, mely tovább rétegezné a kötélhálózat szerkezetét, vagy olykor teljes sötétben, a tér egyik oldaláról átutazva a másikba, gyorsabb tempóben, mint gondolná a sötétben várakozó, ennek révén meglepve a közönséget, és egyúttal a bolyongás érzetét erősítve, olykor énekelne, vagy legalábbis dúdolna, vagy akusztikai ritmusokat hozna létre, és a végén szeretne arról a kötélről leesni, valóban leesni, mert olyan megrázkódtatást szeretne érezni, amit még életében sosem, erre készül évek óta, erre az esésére, szabad zuhanásra, halálos zuhanásra, a halálos zuhanás túlélésére, erre neki van egy különös technikája, nem trükkje, hanem technikája, de ki kell próbálni, aznap este, csak azon az estén egyszer, emberek előtt, vállalva kockázatot, vállalva, de nem felelőtlenül, neki van egy ikertestvére egyébként, aki - ha ő belehal - helyettesítheti a nézők előtt, a lezuhant test ügyesen elrejthető, ha esetleg belehal, ez volna hát a terve.

A cirkuszigazgató másnap felmondott.

Hónapokkal később ott ült a nézőtéren. A produkció lélegzetelállító volt. A zuhanás tökéletes. Sikolyok, felhördülés, teljes sötét. Fény. Ott állt a fényben. Tudta, hogy ő az. Méginkább ő volt. Nem is számít már, ő vagy az ikertestvére.

Hiperbola

Sajnos nem folytattam úgy, ahogy megígértem. Mindig csak a mentegetőzések, pedig már nem is net-caféból nyomom. Annyi mindenről kellene beszámolni! Jancsó Miklós készülő filmjében, az Oda az igazság!-ban
(fotó: Horniák Ágnes) ... és a következő kép is....

Olyan sok mindenen túl vagyok az elmúlt hónapok révén, és annyi minden áll még előttem, jó volna számot vetni, számot adni, elmerengeni, hogy emlékem is legyenek, legyen jövőképem is...

Például visszaolvastam a régi zsiráfivóhelyes bejegyzéseket, és nagyon sokat segített az előadás felújításában. De nem csak a szakmai dolgokról van itt szó, bár jó, ha abban a köntösben jelenik meg. A szív ügyeire is tekintettel kellene lenni. Erre lenne megoldás, ha folytatnám az Egmontius-sorozatot.

Gyorsabban megy az élet, mint ahogy reagálni tudok rá.

Mostanában a praktikus ügyeket illetően próbálok előre dolgozni, hátha felszabadul némi idő előbb-utóbb, ami saját magamra szánható, de egyelőre a feladat megoldása csak újabb feladatokat szül, újabb vállalások lehetősége bontakozik ki, mindez jó, mert haladás, fejlődés, előremutatás, de hiányzik az a csóró, üres idő, ami annak idején ezt a blogot is létrehozta.

Olyan ez, mint egy matematikai függvény, mint egy hiperbola: folyamatos közelítés a tárgyhoz, és egyúttal folyamatos távolodás is egy másik tárgytól - a két tengely. A két tengely egymással derékszöget zár be. A metszéspont az origó. Amikor legközelebb vagyunk az origóhoz, akkor vagyunk egyenlő távolságra mindkét tengelytől, egyik sincs közelebb mint a másik, és viszonylag mindkettő messze van. A vonzás szabályai?

Az életünk persze sosem csak hiperbola, ez csak egy bizonyos metszet, az idő, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokkal érzékibb.

Sokféle birodalom van, amiben lehet élni. Most Tűzraktér, Radikális Bázis a neve, máskor Szorongás, Szerelem, vagy Hiány. Konkrét fizikai terekben élek. A lelki terek feltérképezése -ezekben is élek, csak nem tudom pontosan, hogyan - talán a közelítő tél feladata.

Figyelmem itt van, itt is van!

Feltámadás!

Szeptembertől folytatom a blogot, de lehet hogy már hamarabb is. Sajnos lefoglal sok tevékenység, mint például hogy rákattantam a horrorfilmekre. Ez önmagában nem helyes, de biztos megvan az értelme. Szóval érdemes lesz visszalátogatni. Addig is... brrrrr....