Előzmények:
Egmontius kolostorba vonul
Egmontius a kolostorban - Előszó
Mindazok után tehát, hogy Egmontius végigzarándokolt Isten kiöltött nyelvének sétányán, és legyőzte a félelmetes mocsarat is, azon szerzetesi kolostor kapujához érkezett, ahol ezután több hónapot töltött el legnagyobb szellemi és lelki megnyugvás közepette. A szerzetesek tisztelettel és megértéssel fogadták. Egy tiszta szobába vezették, ahol a mester három teljes napot végigaludhatott, hogy nehéz útját kipihenje. A negyedik napon azonban felébresztették, s a kolostor vezetőjével egy hosszú, csendesen beszélgetős sétát kellett tennie a Megérkezők Udvarán. Ez a séta Egmontiusnak igencsak kedvére való volt, úgy érezte, mintha a saját lelke kertjében lépegetne, s ez a bájos önazanosság derűvel és nyugalommal töltötte fel.
A kolostor vezetőjét Omugnetsi-nek hívták, mely cs-vel ejtendő, s jelentése a szerzetesek nyelvén annyit tesz: valamennyi kóborló lélek tavacskája. Az Egmontius-szal nagyjából egyidős szerzetes így beszélt a mesterhez:
- Jöveteled a jóstekercsek már jelezték számunkra. Tudjuk azt is, mi űzött el otthonról, s miféle gyötrelmeket kellett kiállnod utad során. Most azonban meg kell tervezned, mivel töltöd idődet falaink között. Ez talán még az idevezető útnál is nehezebb feladat lesz. Hét napot kell leélned a Szándékok Kamrájában, mely az épület keleti szárnyában található, és ahol mélységes csönd és sötétség vesz majd körül. Találkozni fogsz félelmeiddel és vágyaiddal. A kamrán két ajtó van: az egyik kifelé vezet, a világba, ahonnan jöttél. Ezt bármikor kinyithatod, és szabadon távozhatsz. A másikat csak hét nap múltán nyithatod ki, pontosan akkor, amikor meggyőződsz róla, hogy az idő lejárt. Ekkorra kell döntést hoznod kolostori tevékenységeidről. A hét nap alatt ételt és italt nem vehetsz magadhoz. Most pedig három kérdést feltehetsz nekem.
Számtalan anekdota kering arról, mi volt Egmontius három kérdése, amelyet Omugnetsi-nek intézett. A művészettörténészek többsége úgy véli, Egmontius praktikus kérdéseket tett fel a Szándékok Kamráját vagy a kolostor rendjét illetően. Mások szerint a jóstekercsek és Omugnetsi személye érdekelték. Van egy kis támogatottságú, ámde figyelemreméltó változat, miszerint a festő nem élt a kérdezés lehetőségével, ami a rendfőnöknek igen kedvére való volt, mert nem szeretett sokat beszélni, a kérdezősködést pedig ki nem állhatta.
A kolostori dokumentumok és Egmontius saját elbeszélése az ügyben ellentmondásba keveredik egymással, s nekem magamnak is sok fejtörést okozott, hogy a végső választ megtaláljam. Végül az álomfejtés és a grafológiai vizsgálatok nyomán kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy mind a kolostori dokumentum feljegyzői, mind maga Egmontius szégyellték a valójában elhangzott párbeszédet, így azt nem is hiteles formában adták tovább.
Aki azonban ismeri a mester Egy tó arcvonásai című misztikus festményét, könnyedén rájöhet, mi volt a valóságosan lefolytatott beszélgetés. Egmontius e munkája közvetlenül a kolostorban töltött időszak után készült. Bizonyos egyházi vezetők ki is átkozták a mestert, az Egy tó arcvonásait ugyanis mélyen eretnek műnek találták. A kép Isten tóba ejtett tekintetét ábrázolja. Isten, amint megpillantja magát a víztükörben, nárcisztikus bűnhődésbe esik, mégpedig anélkül, hogy valódi bűnt követett volna el. Az önmagát csodáló Isten egyúttal - a víz hullámainak mentén - párbeszédbe elegyedik önmagával. Ha a képpel szemben felállítunk egy tükröt, majd a kép és tükörképe között forgatjuk tekintetünket, mintha egy teniszmeccset néznénk, akkor a hullámok formálta szájmozgásról a következő beszélgetést olvashatjuk le:
- Ha a tó befagy, hová tűnik a tükörképem?
- A tó álma őrzi azt.
- És ha kiszárad?
- A felhők őrzik azt.
- Nincs, ami megfoszthat tükörképemtől?
- Isten nem vész el, csak átalakul.
Ezután a két tó pironkodva elmosolyodik, és Isten szégyenlősen elfordul a víztükör fölül.
A szégyenlős Isten témája Egmontius munkásságában többször visszatér. Itt kell megjegyeznünk, hogy mint minden érzékeny ember, Egmontius is rendkívül szégyenlős volt. Minthogy azonban szégyenét szégyellte, igyekezett azt jól elleplezni, még önmaga elől is. Ezt persze nagyon szégyellte, mert szíve mélyén szeretett volna leplek nélkül élni. De hát szégyenlős volt... Egmontius úgy képzelte, hogy Isten szégyenében teremtette a világot, hogy legyen mi mögé elbújnia, miként ő maga is azért festett, mert szégyenkezett. "Szégyenletes, amikor a szégyen eme eredendő állapotát elfogadjuk, és már nem szégyenkezünk miatta!" - írta le egyszer a mester a naplójába, majd hozzáfűzte: "Ilyet leírni is szégyen!" De ez utóbbit áthúzta.
Amikor tehát Omugnetsi és Egmontius szégyenlősen elfordultak egymástól, életre szóló barátságuk megalapozódott.
Másnap Egmontius beköltözött a Szándékok Kamrájába. A tökéletes csöndben és sötétségben azonban már egy óra múlva kétségbeesett, hiszen azt sem tudta megállapítani, hogy életben van-e még. A kamrát a ravasz szerzetesek valahogy úgy szerkesztették meg, hogy a bentlévő által keltett zajokat vagy hangokat is elnyelje. A mester később úgy mesélte: a hét nap során többször is valódi halált halt a Szándékok Kamrájában. Egmontius pontosan hét halálesetet számolt össze, amely őt a sötét csendben érte. Ezek pedig a következők voltak: fulladásos halál, miután a kamrában minden levegő elfogyott; szívroham, amelyet az egyedüllétből eredő pánik hozott létre; végső elgyengülésből eredő halál; kiszáradás, majd éhhalál; öngyilkosság, melyet lelki okokból követett el, akaratereje segítségével; és végül a mindenről való lemondással együttjáró, lassú, finom halál, avagy a tudat fokozatos elenyészése, semmivé válása. Mindeközben azonban Egmontius-nak volt egy nagyon különös érzése is egy másik valóságban való létéről. Azzal egyidőben, hogy hét napot és hét éjszakát a kamrában töltött, egyúttal ő volt a bibliai Noé is, akihez így szólt Isten:
- Noé, minthogy nincs bárkád, és idő sincs rá, hogy összeeszkábáld, használd menedékül az állatoknak a saját tested. Hamarosan özönvizet zúdítok a világra, s akkor neked ki kell nyitnod a tested, hogy az állatok egy-egy hím- és nőpéldánya oda bemászhasson, s amíg tart a pusztító áradás, a felszínen lebegő testedben védelmet találhassanak.
Így is lett. A Noéként funkcionáló Egmontius kinyitotta a testét, és az állatok szép sorban bemásztak Egmontiusba. Sosem látott karneváli felvonulás volt. Az egysejtűek nyitották a sort, majd a különféle tengeri élőlények (Egmontius nem értette, ők minek jönnek, ha úgyis vízben élnek), aztán a csigák, férgek, és a legkülönfélébb rovarok, bogarak és pókok, majd a hüllők, és bár a mester kezdte úgy érezni, hogy teljesen megtelt, meglepetésére egy krokodil is könnyedén belecsusszant, nem beszélve az olyan nagytestűekról, mint a medvék, a lovak és az elefánt. Amikor mindenki beszállt, eleredt az eső, és Egmontius hamarosan ott lebegett az özönvíz felszínén. Akkor eszébe jutott, hogy Isten megfeledkezett az ő női párjáról és családjáról (minthogy nem is volt neki ilyen), és felkiáltott a felhők felé:
- Uram, engem miért hagytál így egyedül?
Az Úr azonban nem válaszolt. Teltek a vízen lebegő napok, Egmontius teste már igencsak szétázott a rengeteg esővízben, de elméjében egyfolytában hiányzó családja járt. Fel nem foghatta, hogyan követhetett el az Isten ekkora hibát, hogy őt, magányos embert szemelte ki erre a feladatra.
Sok nappal később Egmontius teste végre megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, és az özönvíz szépen apadni kezdett. Isten pedig kikukkantott a felhők mögül, és így szólt:
- Noé, most ismét nyisd ki a tested, és egyenként engedd ki belőle az állatokat. Ámde itt e nagy sziklafalra fesd meg mindegyikük képmását, dicsőítendő teremtményeimet, és ennek révén magát a Teremtést.
- És azután énvelem mi lesz, Uram? - kérdezte a mester, és újra előhozakodott a feleség- és gyerekkérdéssel.
- Az már igaz, hogy kicsit pórul jártál - bólogatott az Úr. - De ha a festmény jól sikerül, talán kedvet kapok tőle még egy kis teremtéshez, s akkor csinálok neked egy társat, akivel kedvedre gyarapíthatod majd fajtádat.
Ámde az Úr a festéshez mit sem értett, és semmiféle eszközt, vagy festéket nem biztosított Egmontiusnak, aki ott állt a hatalmas, kopár sziklafal tövében, és azon töprengett, mivel álljon neki a rettentő műnek. És végül meglelte a megoldást. A vörös színt az állatok vérének megcsapolásával, a sárgát a madarak tojásainak felhasználásával, a kéket pedig arra érzékeny állatok könnycseppjeinek értő megkeverésével nyerte ki. Sok festékre volt azonban szükség, s nem volt könnyű az állatokat a hatnapos festés alatt folyamatos vérzésre, tojásra és sírásra buzdítani, úgy, hogy közben még modellt is kellett állniuk, de Egmontius valahogy mégis sikerrel járt. A három alapszínből már könnyedén kikevert mindenféle árnyalatot, sziklaporral kedvére sűrítette, hígította a festéket és mindezzel roppant művészi hatásokat tudott elérni. Palettája jobb híján a tenyere lett, olykor pedig az egész teste, ecsetét pedig szakállából sodorta meg.
A hatodik nap végén a sziklafal megtelt az állatok ábrázataival, és Egmontius ott állt előtte, végignézett a gigászi munkán, és boldog volt. Soha nem érezte magát ilyen közel a természethez, a teremtéshez, az élethez, mint most, amikor valamennyi állat az ő keze nyomán hirdette Isten dicsőségét a sziklafalon. A képpel valóban nem lehetett betelni. Nem csak külön-külön mutatta meg az élőlényeket, de valahogy - bár ez a szándék nem volt erőteljesen rányomva a képre - a közöttük lévő fejlődési és függőségi viszonyokat is tartalmazta, ráadásul - és ez volt a sziklafestmény valódi csodája - az állati formákat egészen új, dinamikus esztétikai keretbe ágyazta. Egmontius a festészet eszközeivel (színek, kompozíció, formák csoportosítása) képes volt ábrázolni a természet organikus, rejtett törvényeit. Ezért aztán a képnek A Teremtés nyelve címet adta, s izgatottan várta, mit szól majd Isten a munkájához, s leginkább, hogy valóban kedvet kap-e, hogy számára nőt alkosson.
A hetedik napon tehát Egmontius megpihent, s jóízűen várakozott az Úrra. Eközben az állatok szépen feloszlottak a szélrózsa minden irányába, magára hagyva a mestert és művét. Isten azonban a nyolcadik napon sem jelentkezett, majd újabb hét nap telt el, de mindhiába. Egmontius szólítgatta, könyörgött hozzá, rituális táncot járt, hogy előcsalogassa, egy alkalommal még meg is fenyegette, hogy a képet megsemmisíti (ez utóbbit nem gondolta komolyan), de az Úrnak se híre, se hamva nem volt, szőrén-szálán eltűnt.
- Milyen szeszélyes ez az Isten - gondolta Egmontius, amikor már a második hét is a végére járt. Úgy döntött, búcsút vesz hát tőle és gyönyörű festményétől is, mégpedig egy jókora szobor kifaragásával, mely végül Istent magát fogja ábrázolni, amint a sziklafalra festett teremtményeit szemléli megelégedve.
Egmontius egy hatalmas kőtömböt görgetett a szikalfal elé, és nekiállt a munkálatoknak. Éjt nappallá téve fúrt és faragott, csiszolt és kalapált, teljesen elveszítve időérzékét, és az éles kötömbön véresre marcangolva közben a testét. Amikor elkészült, ott állt Egmontius a szobor előtt, cafatokban lógott rajta a ruhája, teste csupa seb és festékfolt volt, haja, szakálla csomókban tapadt a fejére, s ha valaki akkor látta volna, bizonyára nagyon megszánta volna, olyan ágrólszakadtnak tűnt.
Állt ott Egmontius, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mert akkor látta csak, hogy Isten szobra őt magát, Egmontiust ábrázolta. Ekkor félelmében összerezzent, vacogva térdre esett, és valamit mondani szeretett volna, de elméjébe nem jutottak el a szavak, és mellkasában benne szorult minden hang. És akkor még furcsább dolog történt. Az eddig a sziklafestményt szemlélő kőszobor rápillantott a reszkető festőre, ajkai mozogni kezdtek, és így szólt:
- Köszönöm, Noé.
A szerzetesek írásaiból kiderül, hogy miközben Egmontius a Szándékok Kamrájában tartózkodott, minden nap, pontban éjfélkor, sosem látott mennyiségű és fajtájú állat gyűlt össze a kolostor keleti falánál, és várakozott csendben egész reggelig. Napfelkeltekor a csoportosulás feloszlott, de a következő éjjelen ismét visszatértek.
A nyolcadik napon, hajnalhasadván, Egmontius elhagyta a Szándékok Kamráját, s azután az állatok már nem jöttek vissza.
- Mivel kívánod hát eltölteni idődet kolostorunkban? - kérdezte Omugnetsi a mestertől.
- A fény és árnyék viszonyainak vizsgálatával - felelte Egmontius.
Omugnetsi bólintott, majd magára hagyta Egmontiust a gyönyörű kertben, hadd élvezze nyugodtan a friss és szabad levegő jótékony hatásait.
(Folyt. köv.)
2008. május 17., szombat
2008. május 13., kedd
Egmontius a kolostorban - Előszó
Mint Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő egyetlen, hitellel bíró életrajzírója, megérettnek látom az időt - saját irodalmi kvalitásaimat tekintve csakúgy, mint korunk és kortársaink szellemi fejlettségét szemügyre véve -, hogy a mester több hónapos, kolostorban töltött, aszkézissel és mámorral teljes élményeiről végre beszámoljak. Úgy remélem, e kalandok leírása nem csak a festő életművéhez nyújt majd gyökeresen új aspektusokat, hanem általában véve minden emberi alkotás és cselekedet magyarázatához is hozzájárul.
Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.
Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.
Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.
A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.
Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.
Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.
Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.
Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.
(Folyt. köv.)
Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.
Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.
Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.
A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.
Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.
Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.
Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.
Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.
(Folyt. köv.)
2008. május 10., szombat
2008. május 8., csütörtök
Palindrómák
2005-ben ezekkel, de különösen a Nászágy-gyal nyertem meg egy palindróma-író versenyt:
(palindróma: visszafelé olvasva is ugyanaz...)
(BASTILLE)
Te ne, madam! –
Átkölt Rozi verset dallá:
Kasza, tőr; apa: rőt a szakállad, te!,
S revizort lök,
Támad a menet.
(MÁSSAL A BÁLBA)
Ó, szirén, ős-ékem!,
Időn: zár.
Márki-bálra masszív,
Régi szív visz,
Ígér, visszamar!
Lábikrám ráz:
„Nőd, íme, későn éri szó!”
(NÁSZÁGY)
Nász-ágyadon rí,
Sav-rúd mar, ugye kín?
Te reszketsz: ihlettel
rébusz-szobrot ábrázolsz,
ázol száz évet,
elosztogat, ó, százzá tép a talány!
A lány irtja hanyag agyagod.
Ló bassza meg, ne gyík!
„Ondód, nos, kell!
e merész érmem: öröm,
és eme ígéret:
lesz kefe, lesz enerdzsi, mi lő.”
Zűr-ügy lenne?
Démon, gyáva!
Vágynom Édennel gyűrűzöl, imidzsre.
Nesze!, lefekszel,
te régi Emesém,
örömem részére mellek!
„S Ondód! No ki, gyenge massza!
boldog agyag-anya
Hajt!”, rinyál a nyála…
Tapétázzá’ szótagot szó!
…
Letevé…
Zászló. Zászló-zár.
Bátor bosszú?
Bérlettel hisztek! -
Szeretni: kegy, Uram.
Durva sírnod a gyászán.
(palindróma: visszafelé olvasva is ugyanaz...)
(BASTILLE)
Te ne, madam! –
Átkölt Rozi verset dallá:
Kasza, tőr; apa: rőt a szakállad, te!,
S revizort lök,
Támad a menet.
(MÁSSAL A BÁLBA)
Ó, szirén, ős-ékem!,
Időn: zár.
Márki-bálra masszív,
Régi szív visz,
Ígér, visszamar!
Lábikrám ráz:
„Nőd, íme, későn éri szó!”
(NÁSZÁGY)
Nász-ágyadon rí,
Sav-rúd mar, ugye kín?
Te reszketsz: ihlettel
rébusz-szobrot ábrázolsz,
ázol száz évet,
elosztogat, ó, százzá tép a talány!
A lány irtja hanyag agyagod.
Ló bassza meg, ne gyík!
„Ondód, nos, kell!
e merész érmem: öröm,
és eme ígéret:
lesz kefe, lesz enerdzsi, mi lő.”
Zűr-ügy lenne?
Démon, gyáva!
Vágynom Édennel gyűrűzöl, imidzsre.
Nesze!, lefekszel,
te régi Emesém,
örömem részére mellek!
„S Ondód! No ki, gyenge massza!
boldog agyag-anya
Hajt!”, rinyál a nyála…
Tapétázzá’ szótagot szó!
…
Letevé…
Zászló. Zászló-zár.
Bátor bosszú?
Bérlettel hisztek! -
Szeretni: kegy, Uram.
Durva sírnod a gyászán.
2008. május 7., szerda
Patyomkin-rap
Rajongóinknak íme a Radikal Rappers legújabb agymenése:
Örök tisztelet Neked
Radikal Rappers:
Potemkin Battleship
Refrén (2X)
Az élet egy korty vodka
aminek hánytató az íze.
Az ember mégis megissza,
mert erre van igénye.
Az élet egy hajó
amit dobálnak a vizek,
mi vagyunk a matrózok
és csapatjuk a szelet.
Van egy hajó: Patyomkin
fedélzetén sok legény
A flotta alultáplált
de annál inkább kemény.
Eltaláltad Iván
Szeretem a hazám
De nem eszek meg akármit
Ne higgyed már komám.
Odakinnt a tengeren
szolgálom a hazám
az éhség miatt lapos a has
pusztuljon a morál!
Lázadás a hajón
terjed az eszme
mellettem itt hever
a haverom holtteste
Azt is megenném már
De a propaganda
azt kiáltja inkább
legyek kommunista.
Nyet Kalasnyikov
Da akasztás
Nincs mit tenni,
Kitör a lázadás.
Ez nem az orosz sztyepp
nem is a tundra
Kiáll értünk egy város
a hős Odessa.
Vérszagra a parton
összegyűl a nép
Érkezik a cári parancs
Oszoljatok szét!
De Odessa nem mozdul
az eszme mellett kiáll
cári sortűz dördül
dübörög a halál!
Koxos köcsög kozákok
legyilkolták Anyuskát
Hazudni nem tudnak
Azt mondják elkúrták.
Vége van a rémálomnak
minden tiszta vér
Kár volt annyi halott
az eszme mit sem ér.
Örök tisztelet Neked
Odessa népe
Jó volt a kezdet
csak szar lett a vége.
REFRÉN (2x)
ismét köztes szöveg:
Az élet egy hajó
Mi csapatjuk a szelet
Az egyik felem oszlat
A másik meg tüntet
Ez nem az orosz sztyepp
ez Magyarország
Ki tudja hogy mi jó?
És mi az igazság?
Fél Magyarország kifosztva
nyet libertatis
2008 tavasz Gödör lépcső
Ez a radikális
Radikális igen
radikális nem
az számít hogy ki vagyok
nem a véleményem.
Nyet, igen
yes, nein,
no, si,
no, da,
no, da,
Nyet, igen, yes, nem
Dászvidányjá!
2008. április 29., kedd
Kisvárosi fények
Brutust játszottunk Nagykanizsán
Április 26-án a kanizsai Plakátmúzeumban (melyet magtárból alakítottak át egy gyönyörű épületté) játszottuk Brutus című előadásunkat. A csodálatos belső térhez azonban sehogy sem illett a frontális színház: kb. 5 percnyi merengés után már tudtam, a Brutust ezúttal körbenülős változatban (aréna jellegű térben) fogjuk bemutatni. Sütő barátom (Brutus megformálója, a kanizsai kirándulás főkolomposa, zalamerenyei lakos) igencsak megrökönyödött az ötleten, és minden eszközzel próbált ellene dolgozni - egy darabig. Aztán csakhamar ő is megértette, amit persze még én is csak sejtettem korábban: az arénában a "játék és képzelet" fokozott lehetőségei tárultak elénk.
Az előadásokat megelőző pénteki nap kora reggeltől éjfélig próbával telt, hogy merész tervünket kivitelezni tudjuk. És még így sem jutottunk a végére.
Süti aggályai részben megjelentek a csapaton belül is: sokan még nem játszottak ilyen jellegű térben. A hosszú próba, az azt megelőző utazás, magánéleti gondok mindenkit feszültté, idegessé tettek. Másnap pedig folytattuk, szintén reggeltől, és alig készültünk el délután 3-ra, amikor az első előadás elindult.
Az előadásokat megelőző pénteki nap kora reggeltől éjfélig próbával telt, hogy merész tervünket kivitelezni tudjuk. És még így sem jutottunk a végére.
Süti aggályai részben megjelentek a csapaton belül is: sokan még nem játszottak ilyen jellegű térben. A hosszú próba, az azt megelőző utazás, magánéleti gondok mindenkit feszültté, idegessé tettek. Másnap pedig folytattuk, szintén reggeltől, és alig készültünk el délután 3-ra, amikor az első előadás elindult.
Süti félelmei közé tartozott az is, hogy a vidéki közönség nem fogja megérteni, jó szívvel venni ezt a körbeülős teret, meg hogy majd át kell menniük a hálószoba-jelenethez a másik terembe... Nos, ismét bebizonyosodott, hogy a vidéki közönség nem kevesebb a budapestinél, sőt! Az első előadáson kevesen voltak, nagyjából 15-en, s jórészt idősek vagy kamaszok. Nem is volt az a harsogó röhögés, amihez hozzászoktunk a darab egyes részeit illetően, mégis: én az első pillanattól éreztem a figyelemnek egy olyan minőségét, amihez a rohangálós, kultúrafogyasztásra beállt, önmagát végtelen ravasz pozícióban tudó fővárosi figyelemnek semmi köze.
A tér kiválóan működött, és kiválóan működtek benne a színészek is. A Brutus Kanizsán eseménnyé vált, nem csak amiatt, mert rengetegen segítettek nekünk az előadás megvalósításán, nem csupán a jól megszervezett reklám, és a tavaly érettségizett Süti visszatérése miatt - bár ezek nélkül aligha boldogultunk volna - hanem mert ezen a játéktéren keresztül a közönség és a színházi előadás minden korábbinál jobban tudott kommunikálni. Én például, a fénypult mögött a második, teltházas előadást végigkuncogtam, annyi meglepetés ért engem is.
De sokat erről nem akarok írni, hiszen aki még nem látta, de látni szeretné a Brutust, az megnézheti májusban a Sirályban (frontális változat), valamint nyáron Szegeden (az egyetem udvarán, körbeülősen), és talán még itt-ott-amott, reméljük, minél több helyen. Aki pedig látta már, az is jöjjön el újra, hiszen ki tudja miféle érdekes kanyarokat vesz még ez az előadás.
Végül pedig itt a zalamerenyei templom, azon 197 fős falucskáé, ahol szállásunk volt, és ahol annyi vendégszeretetben részesültünk:
2008. április 16., szerda
Utca SzAK - bemutató
Videóanyag commedia dell'arte társulatunk munkájáról, rendezői kommentárok, szakmai szempontok, részletek a váci börtönben és a Kálvária téren játszott előadásból, beszélgetés a rabokkal, stb. >>
2008. április 10., csütörtök
István öcsém filmplakátja
Nyáron Manga Dani barátommal belevágtunk Don Quijote-projektünkbe. Egy filmplakáton már szerepelünk! És remélhetőleg hamarosan folytatódik a Próféta és Királyfi Társulás konkrét színházi munkája is.
2008. április 6., vasárnap
Visszatérés a Patyomkin páncélosra
Egy performansz munkálatai - 1. rész
Ismét egy őrült terv! Az előző két év kísérletei után megint belevágok az Eisenstein-film reflexiójába, megint a Gödör a lépcsőjén, hogy a macska rúgja meg! Hát nem volt elég kétszer?! És ráadásul most mintegy 15 szereplővel... Ma elég sokat gondolkodtam a dolgon, és be kell valljam, állandóan kicsúszkál a kezemből az anyag. Már abban sem vagyok biztos, inspirál-e még ez az egész ügy. Mit lehet hozzátenni, hogyan lehet aktualizálni a Patyomkint, vagy annak bármely szegmensét, motívumát, esztétikai minőségét? Nem kellene-e inkább visszafognom magam, és valós élményeket gyűjteni, mielőtt újra nekiesek egy témának? Hiszen csak most készült el a Brutus, s éppen elég feladat van azzal is, meg szeretném a Zsiráfivóhelyet is tovább játszani (ha ugyan ez lehetséges szerteszaladó figuráimat látva...), és egyéb színházas ügyeim is aktuálisak (három másik csapatban is dolgozom éppenséggel...)
No de ezt most már mégis megcsináljuk, és soha többet Patyomkin, ígérem!
Formai feladatokat persze könnyedén kicsikarok magamból, így például a tömegmozgás (-mozgatás), a lépcső, a háború, mindenféle tengerészeti és forradalmi asszociáció, nők és férfiak, a tér hatalmas kihívása. De egyelőre nem igazán találom a belső motivációt, bár ehhez nagyban hozzájárulhat ma esti 16 órás alvás utáni nyomott hangulatom is. Kimerültem az elmúlt napokban. Bizony, az embernek kell lelki hátország is ahhoz, hogy tevékenységeit ne érezze egy idő után öncélúnak, automatikusnak. Kísért a múlt is: sok ember hiányzik, akik egykor részei voltak életemnek, de azóta eltűntek, felszámolódtak, megváltoztak. Azt sem tudom, ők hiányoznak, vagy akik voltak, vagy akik lehettek volna...
Ha visszatérhetnék a múltba, most szívesen kipróbálnám, hogyan csinálnám másképp a dolgokat. Kiket engednék el ugyanúgy, és kiket nem engednék el már. Ki tudja, talán éppen ugyanúgy történne minden.
A múltat megélni a játék és képzelet valamennyi kellékével és eszközével: ezt kerestem legutóbb a Zsiráfivóhelyben és a Brutusban is. Aztán a múltból jövő lett. Jövőkép, bizalom, csapat, energia, és végre valódi radikális szabadidő. De mi lett azokból a szeretetekből, amelyek a múltban voltak? Azok mégsem tudnak átalakulni, jöhetnek új szeretetek, de nem pótolhatják a régit: a régiek kísértenek.
Minden gyülekezőhely, így a színház sajátossága is, hogy előbb-utóbb "hazamennek a legények". Noé bárkájáról éppúgy szétoszlik minden faj térben és időben, mint Bábel tornyából özönlik ki a soknyelvű emberiség, vagy ahogyan a forradalmi tömegek oszlanak egyénekké, s majd az úgynevezett békeidők lassú mérgeit szívják magukba, ki-ki a maga elkülönült sorsa vagy szenvedélye mentén.
Hamvas Béla írja (kiemelések tőlem):
"A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt.
Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen.
Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"
A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.
A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerű és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.
A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti."
Hát talán ezért kellene visszatérni arra a Patyomkin páncálosra is.
Ismét egy őrült terv! Az előző két év kísérletei után megint belevágok az Eisenstein-film reflexiójába, megint a Gödör a lépcsőjén, hogy a macska rúgja meg! Hát nem volt elég kétszer?! És ráadásul most mintegy 15 szereplővel... Ma elég sokat gondolkodtam a dolgon, és be kell valljam, állandóan kicsúszkál a kezemből az anyag. Már abban sem vagyok biztos, inspirál-e még ez az egész ügy. Mit lehet hozzátenni, hogyan lehet aktualizálni a Patyomkint, vagy annak bármely szegmensét, motívumát, esztétikai minőségét? Nem kellene-e inkább visszafognom magam, és valós élményeket gyűjteni, mielőtt újra nekiesek egy témának? Hiszen csak most készült el a Brutus, s éppen elég feladat van azzal is, meg szeretném a Zsiráfivóhelyet is tovább játszani (ha ugyan ez lehetséges szerteszaladó figuráimat látva...), és egyéb színházas ügyeim is aktuálisak (három másik csapatban is dolgozom éppenséggel...)
No de ezt most már mégis megcsináljuk, és soha többet Patyomkin, ígérem!
Formai feladatokat persze könnyedén kicsikarok magamból, így például a tömegmozgás (-mozgatás), a lépcső, a háború, mindenféle tengerészeti és forradalmi asszociáció, nők és férfiak, a tér hatalmas kihívása. De egyelőre nem igazán találom a belső motivációt, bár ehhez nagyban hozzájárulhat ma esti 16 órás alvás utáni nyomott hangulatom is. Kimerültem az elmúlt napokban. Bizony, az embernek kell lelki hátország is ahhoz, hogy tevékenységeit ne érezze egy idő után öncélúnak, automatikusnak. Kísért a múlt is: sok ember hiányzik, akik egykor részei voltak életemnek, de azóta eltűntek, felszámolódtak, megváltoztak. Azt sem tudom, ők hiányoznak, vagy akik voltak, vagy akik lehettek volna...
Ha visszatérhetnék a múltba, most szívesen kipróbálnám, hogyan csinálnám másképp a dolgokat. Kiket engednék el ugyanúgy, és kiket nem engednék el már. Ki tudja, talán éppen ugyanúgy történne minden.
A múltat megélni a játék és képzelet valamennyi kellékével és eszközével: ezt kerestem legutóbb a Zsiráfivóhelyben és a Brutusban is. Aztán a múltból jövő lett. Jövőkép, bizalom, csapat, energia, és végre valódi radikális szabadidő. De mi lett azokból a szeretetekből, amelyek a múltban voltak? Azok mégsem tudnak átalakulni, jöhetnek új szeretetek, de nem pótolhatják a régit: a régiek kísértenek.
Minden gyülekezőhely, így a színház sajátossága is, hogy előbb-utóbb "hazamennek a legények". Noé bárkájáról éppúgy szétoszlik minden faj térben és időben, mint Bábel tornyából özönlik ki a soknyelvű emberiség, vagy ahogyan a forradalmi tömegek oszlanak egyénekké, s majd az úgynevezett békeidők lassú mérgeit szívják magukba, ki-ki a maga elkülönült sorsa vagy szenvedélye mentén.
Hamvas Béla írja (kiemelések tőlem):
"A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt.
Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen.
Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"
A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.
A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerű és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.
A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti."
Hát talán ezért kellene visszatérni arra a Patyomkin páncálosra is.
2008. április 4., péntek
2008. április 2., szerda
A kertitörpe lázadása (...?!)
Fringes előadásunk után odajön hozzám Sz., és elkezd arról beszélni, hogy hogyan nincs megrendezve, végiggondolva, elemezve, összerakva a Brutus. Erről írtam már tegnap is. Egy megnevezés azonban mégis nagyon beült a fejembe, amitől nem nagyon tudok - bár valójában nem is akarok - megszabadulni. Igazán groteszk megfogalmazás, hogy a mi Brutusunk egy kertitörpe lenne! A kertitörpe fellázad, s mögé áll egy állam, egy gépezet, s végül az ügy gyilkossággal ér véget. Ez lenne egy rövid szinopszis?! Nyilvánvalóan ez a fura hasonlat a mi Sütink karakterére-alkatára reflektál, s valójában egy nagyon lényeges észrevételt rejt. Jelesül, hogy a színház annyira valóságos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a játszók minden tudatosság és tehetség fölött is megnyilvánuló adottságait.
Persze hogy kivé válik Brutus a mi színpadunkon, azt nagyon nehéz jól megragadni, és az előadás szolgálatába állítani. Mi lehet tehát a kertitörpe hasonlat legjobb hozadéka számunka? A mai próbánk alapján talán úgy tűnik: jót tesz a darabnak, a drámai részének is, ha a Brutus és Cat, illetve Brutus és Caesar közötti viszonyok groteszkebbek, szürreálisabbak, némiképp komikusabbak és játékosabbak. A Brutus valószínűleg akkor lesz jobb, ha a karaktereket közelítjük a játszókhoz, és immár nem fordítva! De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert a köldöknézegetés árnyékának sem szabad rávetülnie! Jelenleg a végsőkig próbáljuk kidolgozni a jeleneteket, az utolsó gesztusig, tekintetig, s keressük azok igazságát. Ez a munka némiképp dekonstruálja is az eddigi koreográfiákat, a szövegek hangsúlyait, és sokmindenben a dolgok tartalmi részét is. Összességében mindez a cinkosság irányába tolja a szereplők viszonyait csakúgy, mint a színészek játékmódját. Ami nagyon jót tesz szerintem az egésznek, mert rákényszerít mindannyiunkat, hogy sokkal jobban figyeljünk egymásra. És feltöri a beülepedett gesztusok és szöveghangsúlyok mechanikusságát.
A színház nyilván valamilyen módon az élet modellezése. Az életből kell fakadnia, és oda kell visszatalálnia. De a kettő között iszonyú hosszú az út. És arról nagyon könnyű letérni, eltévedni. Amíg azonban játszani tudunk saját anyagunkkal, saját magunkkal, saját adottságainkkal, és azokat, mindezeket nagyon konkrétan fel is tudjuk fedezni, meg is tudjuk ragadni, akkor azt hiszem oda tartunk, ahová valójában is szeretnénk eljutni.
Az az ország azonban, ahol a kertitörpe végül legyilkolja a kertészt, az már nem a történelemkönyvek és Appianus Rómája. Az az abszurditás már nagyon is itt van valahol körülöttünk.
Persze hogy kivé válik Brutus a mi színpadunkon, azt nagyon nehéz jól megragadni, és az előadás szolgálatába állítani. Mi lehet tehát a kertitörpe hasonlat legjobb hozadéka számunka? A mai próbánk alapján talán úgy tűnik: jót tesz a darabnak, a drámai részének is, ha a Brutus és Cat, illetve Brutus és Caesar közötti viszonyok groteszkebbek, szürreálisabbak, némiképp komikusabbak és játékosabbak. A Brutus valószínűleg akkor lesz jobb, ha a karaktereket közelítjük a játszókhoz, és immár nem fordítva! De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert a köldöknézegetés árnyékának sem szabad rávetülnie! Jelenleg a végsőkig próbáljuk kidolgozni a jeleneteket, az utolsó gesztusig, tekintetig, s keressük azok igazságát. Ez a munka némiképp dekonstruálja is az eddigi koreográfiákat, a szövegek hangsúlyait, és sokmindenben a dolgok tartalmi részét is. Összességében mindez a cinkosság irányába tolja a szereplők viszonyait csakúgy, mint a színészek játékmódját. Ami nagyon jót tesz szerintem az egésznek, mert rákényszerít mindannyiunkat, hogy sokkal jobban figyeljünk egymásra. És feltöri a beülepedett gesztusok és szöveghangsúlyok mechanikusságát.
A színház nyilván valamilyen módon az élet modellezése. Az életből kell fakadnia, és oda kell visszatalálnia. De a kettő között iszonyú hosszú az út. És arról nagyon könnyű letérni, eltévedni. Amíg azonban játszani tudunk saját anyagunkkal, saját magunkkal, saját adottságainkkal, és azokat, mindezeket nagyon konkrétan fel is tudjuk fedezni, meg is tudjuk ragadni, akkor azt hiszem oda tartunk, ahová valójában is szeretnénk eljutni.
Az az ország azonban, ahol a kertitörpe végül legyilkolja a kertészt, az már nem a történelemkönyvek és Appianus Rómája. Az az abszurditás már nagyon is itt van valahol körülöttünk.
2008. április 1., kedd
Bru-túszdráma
Megvolt hát a bemutató, és azóta a Fringen is lenyomtuk a Brutust, s jönnek az áprilisi vidéki játékok, majd a májusi Sirály. A munkanapló eszményét nem meghazudtolva összegezni kellene most a tanulságokat, irányokat kijelölni, a fejlesztés lehetőségeit firtatni. Nyilván meg is fog ez történni néhány bejegyzés során.
Jelen pillanatban a Brutusban egy nagy ellentmondás keletkezett, melyet a közönség előtti játék és a nézői reakciók világítottak meg számunkra. Bár ennek a lehetőségével már az elején - nagyjából - tisztában voltam. Sokféleképp meg lehet fogalmazni a dolgot, az igazsághoz talán így közelíthetünk a legjobban: hol vannak annak a nyers igazsága, amit az előadásban megteszünk?
Van, aki azt szeretné, hogy a Brutus jelenetei egyetlen vonalon haladjanak végig, vagyis munkáljon minden jelenetben ugyanaz a kérdés, ugyanaz a probléma. Az illető szerint kevés jó színház van, ha viszont ennek a lehetősége felmerül, mint a mi esetünkben is, akkor nem úszhatjuk meg valami igazán jelentős állásfoglalás nélkül. Jelen pillanatban szerinte a Brutus széttartó elemekkel, jelenetekkel működik, ilyenformán nincs összefogva, sok helyütt nincs megfelelően elemezve, végiggondolva. Sokszor a dolgok túl általánosak maradnak benne: például meg kellene kérdezni magunktól, milyen ma, a 21. században egy jós. Mert hogy Rómában milyen volt, azt nem tudhatjuk. De nagyon nagy találat lehetne, ha korunk hasonló jelenségeire reflektálnánk. Az illető szerint, akinek véleményét most tolmácsolom (és akinek egyébként ez az előadás és ez a csapat valamiért nagyon is szívügye), a Brutus-szal sokszor majdnem megfogunk valami nagyszerű dolgot, aztán mégis kicsúszik a kezünkből. És igaza van. Elvégre nekem is éppen ilyen céljaim voltak, amikor ezt a darabot választottam.
A politikai színház lehetőségeit éppúgy láttam benne, mint a személyes, közvetlen színházét. Az előadással sok mindent megvalósítottunk, amit terveztünk, s amelyeket én is célként tűztem ki magam elé: 100 percen keresztül folyamatos cselekmény van, nem ül le, folyamatosan fenntartja a figyelmet, intenzív, kommunikál a nézőkkel, voltaképpen szórakoztató, működnek benne a komikus és drámai elemek is, a szereplők színpadra való, tehetséges, szerepükkel azonosságot vállaló emberek, akik képesek valódi életet lehelni a színpadra, akik kellően játékosak és figyelmesek, és akikben még bőven maradtak tartalékok a későbbi aprómunkához is, a színpadkép jól komponált, a viszonyokat tisztán megmutatja, mégsem merev, a világítás dramatikus szerepet kap, a hátsó falra vetülő árnyak karakterizálják és egyúttal megemelik az egész darab világát, a jelmezek színeikben, formáikban jól jellemzik a szereplőket, és látványként is hatásosak.
Ami mégis hiányzik, az valóban az a minden pillanatban remegő erő, amelyért az egész játszma zajlik. Ez olykor hatalmas hiánynak tűnik számomra, olykor pedig az aprómunka szükségességét látom benne. A Brutus még korántsem nyerte el végleges minőségét. Az igazi felfedezőút a próbaterembe vezet!
"Rajongóinknak" pedig egy kis ajándék. Íme a rap-betét szövege:
Rome is the City
(written by Caesar, Cleo, Brutus, Bijou)
Róma a város, hol az alkony elborul
Róma a város, hol a konzul az úr
Róma a város, hol a fórum véres
Róma a város, hol a származás kétes
Róma a város, hol mindig hideg van
Róma a város, hol az arcokban
nincs őszinteség, mert a birodalom a lényeg
nincs őszinteség, mert mindegy a lényed
nincs őszinteség, mert úr akarsz lenni,
nincs őszinteség, mert képes vagy ölni!
Mert mondhat bárki bármilyeneket
én egy életre megutáltalak titeket
mert ez akkor is csak poros történelem
de mégis megváltoztatta az életem.
Szeretem a hideget, a tavasz engem zilál
március idusa: közeleg a halál
következetes vagyok, mert Cézár örök
a kocka el van vetve, oda-vissza pörög.
Et tu Brute, Khai szü teknon Brute
mindegyik fiamat másik gádzsi szülte
mondta volna volna Iván a Sirályban
de nem ott vagyunk, hanem Rómában.
Itt van Stahr, ő a sztár
minden gyilkosságot jól analizál
Ptah választottja, azaz Nílus gyöngye
nadragulya-gyökér, atyja: Cleo-pátre.
Fél-Egyiptom kifosztva, no libertate!
Bru-túszdráma, muStahr: hiába
már majdnem készen van a Cézár-saláta
Cassiusító késnyaló kutyák
szenvednek a kanok, röhögnek a szukák.
Brutálesz Brutesz, Radikále Ráte
Cézárt majd újra meggyilkolnád-e?!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Ten!
Jelen pillanatban a Brutusban egy nagy ellentmondás keletkezett, melyet a közönség előtti játék és a nézői reakciók világítottak meg számunkra. Bár ennek a lehetőségével már az elején - nagyjából - tisztában voltam. Sokféleképp meg lehet fogalmazni a dolgot, az igazsághoz talán így közelíthetünk a legjobban: hol vannak annak a nyers igazsága, amit az előadásban megteszünk?
Van, aki azt szeretné, hogy a Brutus jelenetei egyetlen vonalon haladjanak végig, vagyis munkáljon minden jelenetben ugyanaz a kérdés, ugyanaz a probléma. Az illető szerint kevés jó színház van, ha viszont ennek a lehetősége felmerül, mint a mi esetünkben is, akkor nem úszhatjuk meg valami igazán jelentős állásfoglalás nélkül. Jelen pillanatban szerinte a Brutus széttartó elemekkel, jelenetekkel működik, ilyenformán nincs összefogva, sok helyütt nincs megfelelően elemezve, végiggondolva. Sokszor a dolgok túl általánosak maradnak benne: például meg kellene kérdezni magunktól, milyen ma, a 21. században egy jós. Mert hogy Rómában milyen volt, azt nem tudhatjuk. De nagyon nagy találat lehetne, ha korunk hasonló jelenségeire reflektálnánk. Az illető szerint, akinek véleményét most tolmácsolom (és akinek egyébként ez az előadás és ez a csapat valamiért nagyon is szívügye), a Brutus-szal sokszor majdnem megfogunk valami nagyszerű dolgot, aztán mégis kicsúszik a kezünkből. És igaza van. Elvégre nekem is éppen ilyen céljaim voltak, amikor ezt a darabot választottam.
A politikai színház lehetőségeit éppúgy láttam benne, mint a személyes, közvetlen színházét. Az előadással sok mindent megvalósítottunk, amit terveztünk, s amelyeket én is célként tűztem ki magam elé: 100 percen keresztül folyamatos cselekmény van, nem ül le, folyamatosan fenntartja a figyelmet, intenzív, kommunikál a nézőkkel, voltaképpen szórakoztató, működnek benne a komikus és drámai elemek is, a szereplők színpadra való, tehetséges, szerepükkel azonosságot vállaló emberek, akik képesek valódi életet lehelni a színpadra, akik kellően játékosak és figyelmesek, és akikben még bőven maradtak tartalékok a későbbi aprómunkához is, a színpadkép jól komponált, a viszonyokat tisztán megmutatja, mégsem merev, a világítás dramatikus szerepet kap, a hátsó falra vetülő árnyak karakterizálják és egyúttal megemelik az egész darab világát, a jelmezek színeikben, formáikban jól jellemzik a szereplőket, és látványként is hatásosak.
Ami mégis hiányzik, az valóban az a minden pillanatban remegő erő, amelyért az egész játszma zajlik. Ez olykor hatalmas hiánynak tűnik számomra, olykor pedig az aprómunka szükségességét látom benne. A Brutus még korántsem nyerte el végleges minőségét. Az igazi felfedezőút a próbaterembe vezet!
"Rajongóinknak" pedig egy kis ajándék. Íme a rap-betét szövege:
Rome is the City
(written by Caesar, Cleo, Brutus, Bijou)
Róma a város, hol az alkony elborul
Róma a város, hol a konzul az úr
Róma a város, hol a fórum véres
Róma a város, hol a származás kétes
Róma a város, hol mindig hideg van
Róma a város, hol az arcokban
nincs őszinteség, mert a birodalom a lényeg
nincs őszinteség, mert mindegy a lényed
nincs őszinteség, mert úr akarsz lenni,
nincs őszinteség, mert képes vagy ölni!
Mert mondhat bárki bármilyeneket
én egy életre megutáltalak titeket
mert ez akkor is csak poros történelem
de mégis megváltoztatta az életem.
Szeretem a hideget, a tavasz engem zilál
március idusa: közeleg a halál
következetes vagyok, mert Cézár örök
a kocka el van vetve, oda-vissza pörög.
Et tu Brute, Khai szü teknon Brute
mindegyik fiamat másik gádzsi szülte
mondta volna volna Iván a Sirályban
de nem ott vagyunk, hanem Rómában.
Itt van Stahr, ő a sztár
minden gyilkosságot jól analizál
Ptah választottja, azaz Nílus gyöngye
nadragulya-gyökér, atyja: Cleo-pátre.
Fél-Egyiptom kifosztva, no libertate!
Bru-túszdráma, muStahr: hiába
már majdnem készen van a Cézár-saláta
Cassiusító késnyaló kutyák
szenvednek a kanok, röhögnek a szukák.
Brutálesz Brutesz, Radikále Ráte
Cézárt majd újra meggyilkolnád-e?!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Ten!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)