Vasárnapok

Nem emlékszem egészen pontosan, de mondjuk 5 és fél éve a vasárnapok jelentik számomra a színházi ünnepnapokat, vagyis a munkát, munkálkodást - a színházon, magunkon. A vasárnapoknak semmivel össze nem téveszthető hangulata van: míg az emberek többsége megérdemelt (vagy nem megérdemelt) pihenését tölti, álmoskás sétákat tesz a Margitszigeten, vagy a vasárnapi ebédet költi el, s nyújtózik el utána a szombati újságmellékletek társaságában, nekem kedvem buzog, tett- és alkotóvágy önt el, energiám felszökik, s bár nem vagyok korán kelő, ilyenkor mégis bírom és szeretem a reggeleket.

Korábban a vasárnapokat nem szerettem, tunya napnak tartottam, unalmas, polgári napnak. Sosem tudtam úgy beleereszkedni, mint sokan, akik számára ez szabadnap. Nem is értem azt a szót, hogy szabadnap. Van netán nem szabadnap is, az pedig ugye a hétköznapok, avagy a fogság, rabság napjai? Számomra minden nap szabadnap. És minden szabadnap feladatok sorát hívja elő.
Pedig a vasárnap egyáltalán nem szabadnap. A vasárnap ünnepnap ugyanis, csak mióta senki sem (vagy oly kevesen) járnak templomba, vagy ilyesféle helyekre, mert nincs mit ünnepelniük, azóta a vasárnap kiszürkült, levetette ünneplőjét, bágyadt, fakó nap lett belőle. Én sosem jártam templomba, de mióta a vasárnap a színházcsinálásom legfontosabb napja, azóta számomra újra piros betűs ünnep lett.

Persze vasárnap és vasárnap között is van különbség. Nekem a próbakezdés időpontja mindig is szent dolog volt, a pontosságot még gyerekkoromban megtanultam (A Monte Cristó-n nőttem fel), csakhogy ezzel a pontossággal nem mindenki hajlandó/képes megajándékozni a másikat, a többieket, pontosabban: mindig vannak, akik erre nem hajlandók/nem képesek. Érdekes módon a színpadon is azok tudnak pontosak-megbízhatóak lenni, akik az élet eme időbéli problémáival már baráti viszonyba kerültek.

Pedig a költő is mondja: "dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." Úgy érdemes! Egyébként pedig nem érdemes. Hát ez van.

A másik jelzőről is essen szó: szépen. Mi az, hogy szépen?! Mi a szép módja a munkának? Kant szerint például a szépség a tárgy célszerűségének a formája. Célszerű formában dolgozni pedig valami olyasmit jelenthet, hogy formában tartani magam, vagyis: készülni a munkára, munka közben jelen lenni a munkában, munka után visszagondolni a munkára. Szépen akkor dolgozik valaki, ha készen-létben van. Készen lenni valamire pedig annyit jelent, hogy van az energiának egy felfüggesztett tartománya, a dolog számára fenntartott része, mondhatnánk szentélye, belső tűzhelye, melynél-melyből a munka közben áldoz. Ezt a tartományt azonban tisztán kell tartani. Az amatőr együttesek sok hibája közül az egyik, hogy csak a legritkább esetben képesek egy ilyen közös tisztást megnyitni maguknak. Márpedig enélkül, ugyebár, nem érdemes.

A munka, az áldozat és az ünnep összetartozó fogalmak. Mai világunk számára ez három különböző szint. A munka a megúszás, az áldozat az elvakultság, az ünnep a bárgyú nyegleség szinonímájává lett.

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán!"

Az emberek veszélyes közelsége

A zsezsegés anatómiája

A nyári fesztiválokat az őszi nyitó- és házibulik váltják szerte Budapesten. Tegnap ismét volt szerencsém egy ilyesféle rendezvényen részt venni. Egy hatalmas lakás zsúfolásig emberekkel, ismeretlen ismerősökkel, ahogyan ez lenni szokott. Mit tehet az ember: ismerkedik. Megfigyelésem forradalmian egyszerű. Mindig elérkezik egy pillanat, amikor a folyamatos zsezsegés szétbillenti az egymás érzékeny felületén tapogatózó lényeinket. Amikor egy-egy ember már túl sok lesz nekünk, amikor valami menthetetlenül befagy közöttünk, ahol hirtelen egymás terhére leszünk, figyelmünk a másikra maga a teher, mert a figyelem kölcsönösséget feltételez, s kizár két ember világából minden zsezsegést, mely zsezsegés viszont maga a kölcsönösség ígérete. Fontosabb nekünk a kölcsönösség ígérete, mint a figyelem kölcsönössége. Nem bírjuk elviselni egymást. Nem bírunk megismerkedni egymással egy olyan helyen, ahová ismerkedni jöttünk. Idegenkedünk egymástól, mert ismerkedni vágyásunk beletaszít a taszításba.

De mindez nem kritika kíván lenni, nem az értelmetlen értelmiségi éjszakák (hoppá!) fölötti sajnálkozás. Ez antropológiai megfigyelés. Hiszen valljuk be: nem tesszük-e ugyanezt barátainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, sőt, még legintimebb pillanatainkban is, tehát szerelmeinkkel is? Eredendő félelem, avagy szorongás működik bennünk. Nyáron szétszórjuk az energiáinkat, ősszel minden a begyűjtés jegyében áll. Szorulunk össze a terekben, ahová beűz minket a természet. Szorult terekben meglepetten látjuk, hogyan szorongunk. Beűz minket a vágy a szerelembe, beűz minket a szeretet a szeretetbe. És látjuk egymáson, hogy ott benn szorongunk. A vágy a szorongás maga. A szeretet a szorongás maga. Az ember a szorongás maga. A szorongás természeti állapot: bábállapot. Nincs benne semmi különös. A szorongás a születés maga.

Az est győztese az lesz, aki valahogy megszereti szorongását. Kombinatorikai feladat ez. Tili-toli emberdarabkákkal. Aki tovább bírja, biztos hogy nyer. Világos, hogy az út a végén egyetlen emberhez vezet, aki miatt ide el kellett jönnöd. Én tegnap végül megtaláltam a magam emberét, aki miatt elmentem oda. Kiderült, hogy közös múltunk van. Valaki, aki annak idéjén ismert egy helyet, egy Próbatársulat nevű színházi csoportot Szegeden. Aki tudta, mit jelent az a név, hogy Koy Gábor. Aki önmagának nagy részét szintén onnan nyeri.

Miért megyünk szorongani oda, ahol kiderülhet, hogy szorongunk? Nem azért mert unatkozunk. Nem a melankólia, nem a sznobéria formái a lényegesek. Ezek legfeljebb kísérik mindezt. Azért megyünk, mert az identitásunkat keressük. Vadászunk. Nőre, pasira, érzelemre. De ezekben végül persze csalódunk. Csak akkor nem csalódunk, ha valahol mélyen tudjuk, hogy önmagunkat keressük. Ehhez azonban önmagunkat el kell vesztenünk. Porrá kell zúznunk magunkat egymás szikláin.

Odüsszeusz egyetlen nő miatt utazott 10 évet. És több nőt hagyott el közben. Csekély kín egy éjszakát utazni. Csekély kín szorongani, ha a túloldalon - csak mert hiszel benne - a fény ragyog. Hazatérni csakis az idegenségen átutazva lehet.

"Az emberek veszélyes közelsége" - ezt a kifejezést is tegnap tanultam valakitől, állítólag Somlay Artúr mondta az 50-es évek színházi közegére. Számomra ez is antropológia. Vannak akik félnek és elmenekülnek. Állathasonlat: nyulak. Vannak, akik maradnak, de nem tudják, hogy félnek, pedig félnek. Ők lesznek a ragadozók. És vannak páran, akik tudják, hogy félnek, és mivel félnek, maradnak. Homo sapiens. A bűnösök. A bűn tudatában.

Közel lenni önmagában veszély. De az emberről, aki végtelen érdeklődésünk tárgya, csakis közelről lehet valamit megtudni. És akkor talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk, és az életünk, amely addig kicsinyes volt, biztonságos és kilátástalan, hirtelen nagyívű lesz, veszélyes és hittel, reménnyel, szeretettel teli. Persze lehet, hogy mindez illúzió. Vannak vidékek, ahol a kategóriák a leggyalázatosabban összekeverednek. Hiszen végül is minden sorskérdés. Vagy nem?

Minderről így énekel a Kispál és a Borz:

Etetés

Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva

Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára

De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja, hogy
A bukott angyalok etetése tilos

És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak

Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe

Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne

Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen,
és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrű éjben

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlen
egysötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

Kányádi Sándor: Metszet

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután

1982

A Kultúrházban voltunk

Utcaszínházi társulatunkról készített 6 perces riportot itt tekintheted meg:
http://www.mtv.hu/magazin/cikk.php?id=231799

Egy különös álom

Azt álmodtam, hogy E., aki egy egy fontos nő az életemben, gyilkos lett.
E.-t 10 év börtönre ítélték. Minden visszafordíthatatlan!
E. számomra tökéletesen elveszett.

Gondoljatok bele 10 év mennyi idő!
Hogy vigyázzon az ember valakire (vagy saját magára) egy női börtönben?
Az "eset" végtelenül megérintett.

Az utolsó szó Tatabányán

Gondolatok a népszínház fogalmához

Minden színházi előadás, de különösen a commedia dell'arte, a közönség előtt fejlődik a legjobban. Feltéve persze, ha a játszók és a publikum között valamiféle párbeszéd képes kialakulni. Hogy ez végső soron min múlik? Talán a kölcsönös játékkedven. Valamiféle közös izgatottságon dolgainkat illetően. A színház annak is próbaköve, hogy nem beszélünk-e el egymás mellett.

Vannak pillanatai egy-egy előadásnak, amikor úgymond az igazság fokára emelkedik egy szó, gesztus, vagy tekintet. Abban az ember nem kételkedik, sem akkor, sem később, sem nézőként, sem alkotóként. Ilyen volt a váci börtönben a New York-jelenet vége, amikor az Amerikából visszatérő magyar színész, Mr. Csaba elsorolja a közönségnek, mi mindentől fosztották meg. Valahogy így:

"Megfosztottak a ruháimtól. Elrabolták a bőröndömet, benne a személyes holmimmal. Megfosztottak a pénzemtől. Megfosztottak minden illúziómtól... bár, ezek az illúziók bizony hamisak voltak, nem kár értük! Elvették tőlem az emberekbe vetett bizalmamat... de végül is az emberekbe vetett hitemet, a hitemet! azt nem tudták tönkre tenni. Megfosztottak színészi tekintélyemtől... de a színház iránti szeretetemtől nem tudtak megfosztani. Megfosztottak az identitásomtól... nem, attól nem fosztottak meg. Az vagyok, aki voltam. stb."

Amikor ez a szöveg a rabok előtt elhangzott, úgy éreztem, mintha 40 kihegyzett rádióantenna venné a nézőtéren az adást, s mindegyik készülék előtt egy-egy magába mélyedt ember hallgatná a műsort, mely közben saját zátonyra futott életüket gondolják végig. De még ez is kevés! Azonosak lettek önmagukkal, ez történt. És én is azonos lettem önmagammal.

Tatabányán a délutáni előadás egészen másként ért véget. A két tízemeletes panel között fölácsolt színpad körül vagy 100 néző gyűlt össze, jó részük gyermek volt. Volt közöttük o9lyan is, aki már látta a délelőtti műsort, s most tanár apukájával tért vissza, s újra végignézte az egészet. A második jelenetnél a bátrabb gyerekek már odaálltak a színpad elejéhez, a vadócabbak felnyúlkáltak a színészek lábához, és gyakran beleszóltak az előadásba is. A Jósnő-jelenetben a besurranó tolvaj láttán hangosan kiabálni kezdtek, figyelmeztetve a főszereplőt a veszélyre.

Elérkezett a záródarab, a New York, s addigra már igen féktelenek lettek. Elkezdem tehát a jelenetet, ahogy kell, a vonaton üléssel, zakatolással, stb. Mit hallok lentről? "Te ki vagy? Mit csinálsz? Szarsz? Ez vonaton szarik..." Rögtön gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom.

A pokolbéli vallatás során van egy rész, amikor Baksa Imi megkérdezi, mikor hívtam fel utoljára az anyukámat. ("Ugye Csaba, 3 éve nem hívta fel?" Ez persze némileg túlzás, de valóban ritkábban beszélünk mostanában, mint kellene...) A gyerekek ekkor egy mobiltelefonnal kínáltak meg, amit természetesen nem lehetett nem elfogadni. Így aztán furcsa irányt vett a jelenet, hiszen beszélni kellett anyukámmal. Gyorsan improvizáltam valamit. Több se kellett a gyerekeknek. Látva beavatkozásom sikerét, egészen nekibátorodtak.

(Megjegyzem, már Diszelben is a gyerekek voltak a legjobb közönségünk, pedig ott Rakovszky Zsuzsa verseivel dolgoztunk. Úgy látszik, a témával szemben inkább a játékmód az, ami érdekli őket. A gyerekek zsigeri nézők.)

A jelenet vége, hogy a tatabányai vasútállomáson ébredek, s mindenemet ellopták. Segélykérésemre a gyerekek elkezdték levenni magukról a ruhákat, s feldobálni nekem a színpadra. Még a színpadmesterek szerszámos ládikáját is megszerezték valahogy, s bőrönd gyanánt nyújtották fel nekem. Aztán elszabadultak az "indulatok", megrohamoztak, én meg fejvesztve menekültem, rájuk hagytam az egész színpadot. Az utolsó monológ kimaradt. Amit elveszítettem, azt ők pótolták. Megváltoztatták a jelenet végét. A játékból karnevál lett. Ünnep.

Kár tagadni, hogy sokukban bőven volt agresszió is. Párbeszédünk nem fedte tökéletesen egymást. A mi apollóni vízióinkat ők dionüszoszi mámorba oltották. Ez az erő pedig végképp felszámolni igyekszik azt a határt, amit színpad és nézőtér közé korábban jólnevelten és egyezményesen meghúztunk.

A karneváli forgatagban keresem a trikómat, amit a jelenet közben jó messzire elhajítottam. Végül nagy nehezen megtalálom a jelmezes zsákban, ahová Giorgio betette, azt gondolván, hogy oda tartozik. Pedig az a saját jelmezem. S akkor odajön az egyik színpadépítő mester egy Tatabánya Óváros feliratú pólóval. Mondom neki, hogy már megtaláltam az enyémet. Mégis nekem adja a pólóját. És ezt sem lehetett nem elfogadni.

Még mielőtt hazaindulunk, a színház irodájában iszunk egy kis pezsgőt és kávét. Előbbit az ünnepre, utóbbit a fáradtságra. Valahogy nagyon szépen, egyszerűen és gyorsan érünk Budapestre.

Tatabányán járt utcaszínházunk

Képes beszámoló
(fotók: Szitás Balázs)

"(New) York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."

Az áruház előtt toboroztuk az embereket, hogy legyen sok nézőnk. Jómagam ebben a maszkban igyekeztem megnyerő lenni.

Giorgio Branca a disznóölő-jelenetben.

Kint is vagyok...

Chován Gábor, mint Pulcinella a jósnő-jelenetben

Ónodi Péter a jósnő-jelenetben, Halott Katalin jósnő szerepében.

Viola Gábor, Chován Gábor és Szirmai Melinda a "Felmosós"-jelenetben

Kerékcsere ebédszünetben.

Nyúl a nyárson

Peace, Love, Freedom, Happiness (Nyúl a tengerparton).

Nyúl a pácban (Naszlady Éva).

Jómagam Puma Gyula szerepében.

Szilárd kígyó szerepében Janicsek Péter

Naszlady Éva és Janicsek Péter.

A Nyúl végül sajnos tényleg a nyárson végzi.

New York 911, kedvenc jelenetem

Megérkezem. A vonat ablakában.

"Halló! Police? I have a problem here." (A jelenet Baksa Imrével játszottuk.)

Mr. Csaba és Mr. Hooker

Az első repülő becsapódik a World Trade Centerbe.

Imi mint Mr. Góranga.

Imi mint T.J. Hooker.

Mr. Hooker letartóztat.

Mr. Csabát bombatalálat érte szeptember 11-én, New Yorkban.

"Very good concentration..."

Pokolbéli vallatásom

Elmondom az életem.

Tudtam, hogy megkérdezi!


New York-Tatabánya, avagy ruháikért cserébe hogyan foglalták el a színpadot a gyerekek...

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Színház a váci börtönben

Szeptember 11-én commedia dell'arte jelenteinkkel a váci börtönbe látogattunk, ahol kb. 40 rabnak játszottunk az épület kultúrtermében.

Félelem és reszketés

Soha életemben nem féltem ennyire előadás előtt. A Kálvária téren történtek (lopás, értetlenkedések, beszólások, fenyegetőzések) után attól tartottunk, és azzal "kecsegetettek" minket, hogy még rosszabbra számíthatunk. Például ott volt a sok csavarral megtekert álomból álomba lépkedős New York-os jelenet, melynek kapcsán jelentős szorongás gyűlt bennünk össze, hogy semmit sem fognak érteni a történetből. Ráadásul abban ugyebár alsónadrágra vetkőzöm, ami a Kálvária teres köcsögözést követően börtönbéli kilátásaimat nem festette túl derűsre.

Szeptember 11. miatt azonban ezt a jelenetet mindenképp szerettük volna eljátszani, hiszen hőseink tanúi és elszenvedői is lesznek a tornyok leomlásának. És Imivel, aki a partnerem - és minden más szerepet ő játszik -, nagyon szeretjük ezt a kis etűdöt. És ha egyszer már arra vállalkoztunk, hogy olyan helyekre viszünk színházat, ahová egyébként nemigen jutna el, akkor ne legyünk szégyenlősek sem az intellektusunkra, sem a testünkre-lelkünkre, sem pedig esetleges színészi hibáinkra.

A feladat azért is ígérkezett nehéznek, mert nem csak ruháimtól fosztanak meg a jelenet során, hanem amikor meghalok, a maszk is lekerül rólam, és a Liliom-os fordulat során valamiképp a túlvilágra kerülök, ahol kifaggatnak és számon kérnek addigi életem felől. Itt pedig meztelen arccal és némileg meztelen lélekkel kicsit magamat, a saját életemet is beleszövöm az improvizációba. Ha itt értetlenség, netán köcsögözés vagy hasonló történik, akkor ott lenni a rabokkal szemben és végigcsinálni a jelenetet nagyon kínos lesz - ezt azért jó előre felmértem, rettegésem ebből is táplálkozott, valamint nyilván az ismeretlenből: azoktól a sötét alakoktól, akiket az ember a börtönbe képzeletben feltételez.

Az igazság odaát van

Aztán jött az idő, és mint a hideg vízbe, akármennyire is nem akaródzik, mégis belemész, mert hát szeretsz úszni. A rabok, amikor bekísérték (elővezették???) őket, szimpatikusnak(!) tűntek. Ha belegondolok, hogy saját kulturált nézőink hogyan foglalják el helyeiket kulturált színházainkban, bizony itt sokkal több nyílt tekintetet, kíváncsiságot éreztem. Olykor Budapest különféle színházaiban járva azt lehet gondolni: itt mindenki halálosan unja, ami történik, és nem csupán magát az előadást, hanem úgy ahogy vagyunk, mi, kultúrfogyasztók és -termelők, unjuk egymást mérhetetlenül (én is unom, engem is unnak, haj, de mennyire!).

Szegeden a Csillagban működött egy színházi csapat, a nevük az volt, hogy Álló Idő Színháza. (Sajnos nem láttam az előadásukat.) Olykor idekint is elkelne néha, ha képesek lennénk megállítani magunkban, magunk körül az időt.

Szóval olyan érzés volt, mintha valami elmeszanatóriumban lennénk, a nyugtatóktól mindenki kicsit belassulva, de meglehetősen békésen. Félelmeink persze még nem párologtak el, hiszen ki tudja mit rejtenek az ember különféle maszkjai, ugyebár.

Úgy ültünk le, hogy mi, akik épp nem szerepeltünk az adott jelenetben, a színpad mellől figyelhettük az eseményeket, s így oda-oda kukkanthattunk a rab urakra is, miként fogadják a látottakat. Sokat nevettek, végig mosolyogtak, de legalábbis a tekintetük folyamatosan derűs volt és nyitott. Sokszor kommentáltak, de nem úgy ahogy a Kálvária téren, tehát cseppet sem a dolog ellen, s nem agresszíven, hanem támogatólag, és a felismerés örömével. (Itt azért megérezni a commedia dell'arte igazi hatóanyagát, ami ténylegesen nem más, mint a közönség figyelme, aktivitása, ahogyan a képzeletével kiegészíti a látottakat, s amiben mi vagy úszunk, vagy elúszunk!)

A New York a második jelenet volt, s mint ilyen, a legjobb helyen szerepelt a műsorban. Ahogy elkezdtem, azonnal örülni kezdtek, a fene se gondolta volna, hogy ennyire szeretik a vonatzakatolást, meg hogy majd így veszik a lapot, mert bizony az elejétől a végéig vették az egészet, szinte minden poén ült (pedig tényleg sok úgymond intellektuális vicc van benne), s amikor a végén lejöttünk a színpadról, az egyik figura az első sorból egyenesen nekem mutogatott, és nagyokat mosolyogva közölte, hogy mennyire jól csináltam.

Amikor a jelentek elfogynak, az irodalom szakkörösök 8 fős csoportja a teremben marad és egy jó 3/4 órát beszélgetünk velük. Előtte még az eltávozók közül többen odajönnek kezet rázni. A beszélgetés során már némileg elvegyülünk köztük. A New York-jelenet kapja tőlük az "Arany Oroszlánt", azt szerették a legjobban, Imit is, engem is dícsérnek agyba-főbe. És nagyon jókat szólnak hozzá a másik kettőhöz is. És aztán, amikor bevalljuk nekik, hogy mennyire féltünk ettől a fellépéstől, ők is bevallják, hogy ezt bizony érezték is rajtunk (kivéve persze a New York-ot! ...amit nem is értek, hiszen én is féltem, de lehet, hogy színészileg kompenzáltzam?!). De azt is elmondják ám, hogy ők is féltek tőlünk! Én ezen azóta komolyan elgondolkoztam, és azt hiszem mára megértettem, miért...

Két verset is elmondanak, az egyik az idősebb bácsi Megy az öreg című saját verse volt. Kiderül, hogy a másik öreg az ÉS-ből vagdos ki verseket, s füzetekbe beragasztva gyűjti őket. Az olvasás, a színház mind menekülés a valóságos környezet elől a fantázia világába. A végén a Dezső nevő egyfogú cigány, aki tavasszal 9 év után szabadul, valami vallásos dalt énekel gitározva, állítólag a börtönben tért meg.

Nem tudtuk meg, ki miért ül, mert nem is kérdeztük. Valahogy nem is volt fontos, annak ellenére sem, hogy a kíváncsiságunk ez irányban a találkozás révén csak nőtt. De olykor arra azért lehet gondolni, hogy idekint a dolgok messze nem tökéletesek, s azok az öklök, vagy akár szavak, egyszóval indulatok, amiket idegeskedő életünkben hamarabb eresztünk neki a másik arcának, talán nem sülnének el olyan gyorsan, ha valahogy megtanulnánk, ami ott bent néhányan nálunk már sokkal jobban tudnak. S ebben nincs semmi romantika, mert egyrészt a kényszer tanítta meg velük ezt, másrészt pedig messze nem mindenkit. Az egyikük szerint: a börtönlakók 10%-a az, akivel egyáltalán valahogy szóba lehet állni.

Az idejük végtelenül beosztott. Ez a szakkör egyben színházat is csinál. Heti egyszer próbálhatnak, másfél-2 órát. Ha az őröknek rossz napja van, befejeztetheti velük hamarabb is. Nem számít az sem, ha egy jelenethez még 5 perc kellene. Ha be kell fejezni, be kell fejezni. Elvégre ők a szabadságukat vesztették el.

A színházban bizonyára ezt a szabadságot élik meg felfokozva, nézőként, alkotóként egyaránt. Nem ritka, hogy az ember akkor érez meg valamit igazán, amikor elveszik tőle. Amikor mi megérkezünk, talán ennek a szabadságnak a nyomait kutatják az arcunkon. Ennek örülnek, amikor a színházunkat láthatják. S talán előzőlegesen éppen attól féltek, hogyan fognak ebbe a tükörbe belenézni. Önmaguktól féltek. Mint ahogy valójában mi is önmagunktól féltünk.

Sosem voltam még börtönben. Talán - remélem - Vácra visszamegyünk még játszani. Ilyenkor persze az ember eljátszik a gondolattal: ha egyszer lecsuknak, mert elúszom az adósságban vagy ilyesmi, akkor vajon lenne-e erőm még ott bent is folytatni. Nem baj, ha erre a kérdésre sosem tudom meg a választ. Egyébként meg nekem idekint van dolgom, s ahhoz sem csekély erő kell.

A fotók:

Az első kép Teknős Miklós fotója, ajánlom a börtönben készült riportját: http://www.nol.hu/cikk/376722/

A másik két fotó Középesy Gábor munkája, az ő képanyaga a börtönről: http://merengo.hu/galeria/?id=728

Dob és tánc

Színház erdőben, erdő a színházban

Augusztus elején Patcán, Somogy megye legkisebb falujában egy 3 napos lagzin volt szerencsém részt venni. Ott készült el, a túristaház melletti kiserdőben - Weöres Sándor versének nyomán -a performansz első változata. Az erdőbéli térinstalláció, melynek hivatása volt hallhatóvá tenni az erdő csöndjét, hogyan változzon színházi előadássá? - tettem fel magamnak a kérdést még aznap, s azóta sokszor.

A mongoloknál obónak hívják az emlékhelyeket. Emlékeztető a halottakra. És valamiképp az élőkre is. Emlékezetető az Emberre.

Az ember színházat visz az erdőbe, vagyis rendezett formákat karistol az élő burjánzásba. Időt, teret állít, határokat jelöl ki (fönt, lent, elöl, hátul, oldalt). De a burjánzás ilyen határokat nem ismer. Az ember már a saját benne létével is tagadja magát az erdőt. Vagyis sosem lehet az erdőben. Ahhoz erdővé kellene válnia.

Visszaadni az erdőnek, ami az erdőé! Valamiért elfogott hát az az érzés, hogy az installációt ott kell hagyni a performansz után. Az erdő visszarendezetlenedése az erdő saját performansza, cselekvése, élete, lüktetése. Nyilvánvaló, hogy a találkozásban (az ember és az erdő között) új élet születik. Talán azért, mert a valódi találkozásban, vagyis a valamiféle erdőbéli meditáció folyamatában, az erdő ránkboruló csöndjében elsuhan (vagy inkább betölt) egy gondolat, vagy sejtés egy születendő szerelemről, gyermekről. Ki érti ezt?

Nem elemeztem a helyzetet, a környezetet, hanem használtam. Nekem, mint előadónak egyetlen feladatom volt: végigvinni a közös meditációt.

A mesterséges színházban talán fölösleges is lenne az erdő érzetének előállításával próbálkozni. A csönd minősége bizonyára egészen más lesz, de végül is minden helynek van szelleme. Persze rést kellene valahogy ütni az épület, a város falán, s mindazt, ami rendezett, szabályos és kiszámított összevetni az enyészet és a tenyészet sűrű illataival, hangjaival, sajátos idejével. Ez a bizonyos résütés régóta foglalkoztat. Nem tudom hogyan kellene ezt megcsinálni. Az lenne az igazi, ha a színházat, mint helyet örökre ott lehetne valahogy hagyni.

Íme a vers:

Weöres Sándor: Dob és tánc

csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény

kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke

szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke

reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány

béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke

Zsiráfivóhely

Közelítések a költői színházhoz

1.
A színészet az átalakulás képessége
Minden átalakulás abszurd
A színészet abszurd

2.
A színház az átalakítás képessége
Minden átalakítás költészet
A színház költészet

ÁTALAKULÁS - az egyensúlyban maradás képessége, a kibillenés merészsége, lépés a sötétben
ÁTALAKÍTÁS - vágyat ébreszteni a megmozdulás iránt, emlékeztetni az egyensúlyra

***

Egy színházi jelenet ne szóljon többről, mint erről:

„Gestalt"

Reggel áttetsző edénye:
semleges pezsgés, az érzés
átütő alapszinébe
még nem ártva, képre kép

széles ablakon nyüzsög be:
ég az ággal, fű a széllel,
függönyárnnyal rögtönöznek
másra újra mást, mikor

jössz: figyelmem összecsődül
erjedő, izgága ponttá,
és a látvány fókuszából
háttérré szivárog el.

Itt azonban meg kell mutatnunk saját lehetetlen valónkat, vagyis azt például, hogy az utcai lámpa valójában nem más, mint a gerincünk meghosszabbítása, s mi magunk is azért ácsorgunk kint a sötétben a lámpa fénykörében, hogy észrevegyenek, még ha szégyelljük is magunkat.

Jelentős különbség van éjszakai és nappali lényünk között. Ezzel is számolnunk kell, tehát hogy a fényviszonyok nem csupán holmi körülmények, hanem a legszorosabb értelemben, tehát fizikailag hozzánk tartoznak.

A lámpa alatt ácsorgó ember ugyanakkor nyilvánvalóan valamerre néz, kifelé néz, hiszen vár, méghozzá hűségesen, sőt! állhatatosan vár, bár kissé szégyenkezve. Figyel. Ő maga a lámpa, s figyelme a lámpa újabb fénykörét jelöli ki. Mondhatnánk: az ember, aki kint vár, fénykörökkel labdázik. Egy geometriai mutatvány kellős közepén leljük őt. Avagy!: Ő maga a geometriai mutatvány, akit bizonyos fénykörök játéka csal életre.

Ez az ember az, aki ránk vár, aki szerelmével vár ránk, aki bonyolult lényével mindjárt belép otthonunkba, de most még csak vár, és most még mi magunk sem tudunk róla, az ajtó mögött vár ez az ember, akiről nem tudunk.

Előadásunk célja mi más lehetne, mint hogy az ajtó mögött várakozó embert megmutatssuk, vagyis azt az ajtót kinyissuk, kitárjuk, s végül, hogy magunkkal együtt Titeket is emlékeztessünk azokra a láthatatlan emberekre, akik minden ajtók és életek mögött rejteznek.

***

Halott emberek szellemeivel vagyunk tele. Tereink, mozdulataink, tárgyaink őrzik őket, itt bolyonganak bennünk. Folyton sustorognak, folyton késztetnek minket valamire. Kitárják sebzett lényüket, ha odafülelünk rájuk. De fölismerhetjük azt is, hogy a halál képesség.

***

Szeretünk embereket, és ha nem szerethetünk, akkor gyűlölünk.

"hiányával betelten
tegyem most már hova"

Valaki hiányozhat úgy is, hogy ott van. Amikor nem igazán önmaga. Amikor nem igazán őt szereted. Valaki hiányozhat úgy is, hogy nem is ő hiányzik. Valaki megtestesítheti magát a Szerelmet. Valaki lehet az Éhség maga. Hiánnyal lehet telítkezni, éhséget lehet elemészteni.

Van olyan is, hogy ez évekig tart. Van talán olyan is, hogy örökké? Lehetséges, hogy valaki annyira mélyen beléd ég, hogy inkább hurcolod magaddal (hiányát) egész életedben, mintsem valaki mással telítsd meg a helyét? Lehet, hogy valakinek a hiánya több mint a jelenléte? Lehet, hogy valaki jobban vágyik a másik hiányára, mint jelenlétére? Lehet, hogy valakinek csak hiánya lehetséges, mert sosem képes jelen lenni? S ha igen, vajon mire emlékezetet ilyenkor minket ez a hiány, miféle égi többlet lenyomatát őrzi, hogy olyan mélyen és torokszorítóan szomorú, hogy soha őt elérni, megérinteni - nem csak többé, hanem sosem, sehol sem, és semmikor - nem lehetséges?

"Ami szilárd volt, végleges volt,
kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe
épül és időbe."

Az örök változásban élünk. Nem megszereznünk kell az átalakulás képességét, hanem csak használnunk. A használat a változás maga. A hiány lenyomata a szerelem.

Szeretném használni a hiány képességét, hogy - bár ez lehetetlen, - valóságosan is megtaláljam, aki valóságosként csupán hiánynak képes mutatkozni.

MATT

Sajtóanyag a commedia dell'artés előadásokhoz

Utcaszínházi társulatként lépnek fel magyar és olasz színészek a VIII. kerületi Kálvária téren szeptember 8-án, 9-én és 16-án délután 18h-kor, a Városi Színház és a Nocturne kezdeményezésére. További előadásaik a hónapban: 11-én a Váci Fegyház és Börtönben és 15-én Tatabányán, az Újvárosi lakótelepen.

„Hosszú távú feladatunknak tekintjük, hogy laza társulásból szorosabb formációt hozzunk létre. Az elkövetkező években olyan repertoárt hívunk életre, amely színháztól elzárt vagy elzárkózó emberek számára is átélhető és értelmezhető módon fogalmazza meg világunk és társadalmunk alapvető kérdéseit.

Matt. Előadásaink összefoglaló címe ez. A sakkjáték utolsó lépése. A végpont ahonnan úgy tűnik nem érdemes kiutat keresni. Mindennapjaink és kényszereink látszólag áthághatatlan viszonyrendszere. A képzelt és valós hiányérzetét mindenáron enyhíteni vágyó ember ismétlődő kálváriája, vagyis - matt.

Jeleneteink témáit a közelmúlt magyar bűneseteiből merítjük. A fekete krónikákat a bennük megjelenő sorsokat kutatva és a mögöttük érzékelhető társadalmi folyamatokat, jelenségeket kitapintva formáljuk színpadi művekké.

Előadásaink formanyelve a Commedia dell' Arte, de nem tévesztjük szem elől magyar színházi kultúránk elemző gondolkodásmódját sem. Szívesen nyúlunk a burleszk, az abszurd, és a groteszk eszközeihez, és nem vetjük meg az operett, a cirkusz és a kabaré elemeit sem, hogy tapasztalt valóságunkat a legpontosabb formában ragadjuk torkon.

Maszkos színészetünk különleges fizikai és lelki jelenlétet követel. Éberséget, amely lehetővé teszi a műfaj misztériumát adó improvizációt, de kizárja a túlzott részletezést, a lelki folyamatok valósághű interpretációját és az elmesélő, sajnálkozó hangvételt.

Kellékeket nem használunk, segédeszköz nélkül egészüljön ki színészek és nézők közös képzeletében a játék.”

Társulatunk színész tagjai: Baksa Imre, Giorgio Branca, Chován Gábor, Andrea Collavino, Cseh Judit, Formanek Csaba, Gergelyi Júlia, Janicsek Péter, Kálmánchelyi Zoltán, Naszlady Éva, Ónódi Péter, Stefano Rota, Szirmai Melinda, Viola Gábor

Munkatársaink: Pápai Andrea, Rada Lilla, Török Tamara, Záray Szilvia, Deme László valamint Kárpáti Enikő és Kürner Ildikó

Maszkjaink, a rendkívüli mester, Stefano Perocco munkái.

A társulat vezetője: Simon Balázs

Köszönjük az NKA, a Színházi Dolgozók Szakszervezete és a Tatabányai Jászai Mari Színház támogatását, valamint a Zsámbéki Színházi Bázis segítségét

Íme egy "korrekt" cikk a munkabemutatókról a kultúra.hu-n.

És Bóta Gábor "lesajnáló" írása a Magyar Hírlapban.