Nagy nyári miniesszé-író verseny
Kedves Barátaim, erre tévedt Vándorok!
Magánpályázatot hirdetek, melynek célja, hogy bizonyos (leginkább a színház és a kultúra terültetét illető) kérdésekben véleményformálásra buzdítsalak Titeket, megismerjem a véleményeteket, gondolataitokat, s azokat megismertessem másokkal is. Ennek szellemében: a következő 7 héten, minden kedden 7 kérdést fogok feltenni Nektek, olyan kérdéseket, melyekre magam sem tudom a választ, talán nincsenek is egyértelmű válaszok, de a problémák jogosak, és mostanában erőteljesen foglalkoztatnak. A játék szabályait az első kérdéssor alatt találjátok.
Az 1. hét kérdései:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Játékszabályok:
- Minden kérdésre 1-2-3 bekezdésnyi választ várok Tőletek, minimum 5 sort, maximum egy oldalnyi terjedelemben.
- A válaszokat a következő kedd este 8 óráig várom, utána jön a következő 7 kérdés, illetve a saját - versenyen kívüli - válaszaim az előzőekre.
- Nem szükséges minden kérdésre válaszolni, és nem szükséges a válaszokat egyszerre megadni. Az egy hét során javításra-változtatásra van lehetőség, később azonban már nincs.
- A válaszokat a kérdéssorhoz fűzött comment-ként tölthetitek fel a blogba, és/vagy az iwiw-en a zsűritársnak felkért Manga Dániel barátom Színészettudomány című topicjába bejegyzésként.
- Nem tudományos fejtegetéseket várok, hanem frappáns, kreatív megközelítéseket, a gondolat szabadsága, a szellem találékonysága jegyében. Értékeljük a humort, az iróniát, a nyelvi és stiláris ötletességet, a személyességet, a kérdésekhez való "kritikai" hozzáállást, a társadalmi érzékenységet és bármilyen műfaji alternatívát.
- A kérdésekhez nem kell "érteni".
- Egymáshoz bármilyen értelemben hasonló fejtegetések közül az elbírálásnál a korábban publikáltat részesítjük előnyben, már ami magát a hasonlatosságot illeti. Tehát a gyorsaság fontos lehet.
- A blogomon a commentek publikálását jóvá kell hagynom, ezt minden esetben megteszem, hacsak a bejegyzés nem felel meg a "formai" kéréseknek. (pl. ha a válasz csak annyi hogy "igen" vagy nem a témához kapcsolódik).
- A versenyzők álnéven is indulhatnak, de az első három helyezett a végén köteles felfedni magát.
- A verseny akkor is lezajlik, ha senki sem indul rajta.
- Bármilyen kérdésed van, a formanek.csaba@gmail.com címen felteheted, mindenkinek válaszolok.
A díjak:
1. helyezett - 1 tábla Tibi csokoládé szabadon választott ízesítésben
2. helyezett - 1 db nyalóka
3. helyezett - 1 (kis) csomag pirított napraforgó (szotyi)
A verseny végén közönségszavazást hirdetünk, melynek nyertese egy családi kiszerelésű szotyi boldog tulajdonosa lehet.
Minden nyertes oklevelet kap.
Az ünnepélyes díjátadóra minden pályázót és olvasót szeretettel várunk! (részletek később...)
Legyetek ügyesek, játékosak és szorgalmasak!
2007. június 19., kedd
2007. június 18., hétfő
Az arcképfestő szerelmei 5. - Cordélia
- Drága Cordéliámmal, ki mind közül a legsebzettebb madárkám volt, bizony alaposan elbántam, ami miatt mindmáig gyötör a szégyen és a bűntudat – mondta fennhangon Egmontius, midőn A szív arcképcsarnokának következő képkeretét műhelyében felállította. – Így aztán ezzel a portréval egyszersmind vezeklésemet is le kell folytatnom felé, aki azóta a világban nyom nélkül eltűnt, s hány álmatlan éjszakámon igyekeztem valahogy újra közelébe férkőzni képzelgéseimmel, s tőle ekképp bocsánatért esedezni.
A mester, hogy lelkét a szép Cordélia emlékével feltöltse, úgy határozott, hogy felkeresi a kis erdei viskót, szerelmes együttléteik helyszínét, s ott illatoktól, tapintható felületektől, az árnyas sarkoktól remélve a régmúlt kibomlását, a lány nyomába eredhet. Felkerekedett hát, s kedves kanyargós ösvényén a házikó felé indult. Útközben a csobogó vizű patakban mosta meg az arcát, ami akkoriban Cordéliával sok meztelenkedő fürdőzésüknek szolgált helyszínéül, s ahogy Egmontius most a víz fölé hajolt, s annak tükrében szakállas, ráncos arcát megpillantotta, felrémlett előtte ifjúkori önmaga, finom, sima bőre, pelyhedző arcszőrzete, dúsan lobogó göndör fürtjei, s persze Cordélia, nagy barna szemeivel, izmos testével, combjaival, víztükörhöz hasonlatosan törékeny lelkületével.
Egmontius előtt a lány alakja olyan élesen bontakozott ki, hogy bár a mester fantáziálásra való önnön hajlamát jól ismerte, most mégis megdöbbent a kép valószerűségén. Ott állt Cordélia a patakban, térde fölött hömpölygött a víz, s ő piciket lépdelve furcsa táncot lejtett, tipegése közben karjait enyhén megemelte, a finom szellőkön zongorázott ujjaival, tarkójára tűzött hosszú alatt szépívű nyakát látta a megbűvölt festő.
- Cordélia, Cordélia – szólt hozzá halkan, nehogy megijessze, vagy durva hangjával elriassza a látomást. – Cordélia! Hát te vagy az, szóval mégis te vagy.
Cordélia azonban, - mint egykoron, most is - hallani, megszólalni képtelen volt, az örök csönd és némaság birodalmában élt, hiszen születésénél fogva süketnéma volt.
- Cordélia – suttogta a mester, - milyen csodálatos és jámbor teremtés vagy, s milyen bolond is voltam én, hogy sok-sok évvel ezelőtt a szívemből téged kitagadtalak!
A lány azonban nem vette észre a leselkedő festőt, aki csöndesen kibújt ruháiból, s a tünékeny káprázat felé indult. Lassan, áhítattal telve lépkedett Egmontius a patakban, de Cordélia alakját sehogy sem bírta vágyaihoz mérten eléggé megközelíteni, a lány mindig odébb sodródott, s a festő követte őt a kanyargó vízi ösvényen, egyre beljebb s beljebb a sűrű erdőbe.
Cordélia pataki tánccal röppenő ruganyos teste, mellyel a mezítlen öregembert maga után csalogatta, mindig épp ugyanolyan távolságra volt a mestertől, ki talán megérinteni, puha nyakát megcsókolni vágyott, vagy csak szemléletét benne kiteljesíteni, maga sem tudta volna bizonyossággal megmondani. Tánc közben Cordélia a víz fölé hajló ágakról leveleket, gallyakat tört, s azokat a régi kedvese felé csordogáló patakba szórta, s Egmontius e tündéri szórványokat sorban összegyűjtötte. Aztán egy helyen, ahol a lombok között a napfény sugarai bearanyozták a víztükör felületét, s az oda kilépő Cordélia homlokát, vállait, csípőjét, a lány vállára egy erdei rigó röppent, s madárszemeivel a festőre pislantott. Cordélia nem mozdult, és Egmontius is megtorpant.
Ha a szívem itt menten meghasadna, azt se bánnám, szebb halálra sosem vágytam, gondolta a festő. Hasadj meg hát szív! Behunyta a szemét és úgy várta a reá minden bizonnyal rögvest lecsapó halált. De nem halt meg. Mikor a végítélet felhőjéből felocsúdott, maga előtt már nem Cordéliát látta, hanem a patak közepéből kinőtt korhadt, méltóságos fatörzset, mely egészen a lány iménti alakjára emlékeztette, s a rigó is ott ült az egyik ágán a furcsa jelenséget, ami a mester volt, szemlélgetve, reá kacsingatva, oda-oda fütyörészve, biztatgatva ki tudja mire, de talán madárnyelven kikacagva öreges bohémságát, céltalan őgyelgését, lírikus pátoszát, mellyel a természetbe így belevetkezett.
Egmontius odalépkedett a fatörzshöz - a rigó meg átszökkent a vállára -, s ujjaival az érdes kérget végigtapogatta, illatát tüdejébe szippantotta, nyelvét pici odvaiba dugdosván megízlelte belső tartalmait, majd miután úgy találta, hogy a fával bensőséges viszonyt sikerült kialakítania, felkapaszkodott egyik vastagabb ágára. Ott gubbasztott Egmontius jó ideig, s rajta gubbasztott az erdei rigó. Ott fütyörészett magában, s rajta a madár második szólamként kísérte.
Aztán egy kecses őz érkezett a patakpartra, s miután szomját csillapította, Egmontius fájához lépkedett, s míves fejbúbját a mester talpa alá illesztette, s gyengéden megnyomogatta. A festő megértette a jelzést, az ágról óvatosan az őz hátára kászálódott, s a madárral hármasban a patak vizében továbbindultak. Később az őz kibotorkált a vízből, s a fák között nyargaltak oly szélsebesen, hogy a mester még a fejében sem tudott gyorstérképet rajzolni útvonalaikról, így aztán tájékozódási lehetőségeit hamarosan elveszítette. De bízott az őzben, s bízott a madárban, de legjobb bízott a szép Cordéliában, az erdei tündérben, hogy ha ők vigyáznak rá, semmi baja sem eshet, s ha mégis esnék, az sem számítana már, hogy ilyen csodás birodalomba érkezhetett Cordélia emléke után eredvén.
Oly sokáig vágtattak a sűrűben, hogy lassan sötétedni kezdett, s akkor az őz megállt, Egmontius lepattant a hátáról, a madár pedig fölröppent Egmontius válláról, s az őznek segédkezve a vastag avarból takarót bontottak utasuknak. A puha levélágyba befeküdt akkor Egmontius, s az állatok betakargatták, virágokkal rakták körül nyughelyét, majd egyenként hozzásimultak fejükkel arcához, és ahogy besötétedett, úgy szunnyadt mély álomba az arcképfestő.
Az erdő fölött a Hold így énekelt:
Az álom szüntelen lépkedés az ébrenlét felé,
s józanon az álomba vágyunk egyre csak,
minden arcunk hanyatlik a vágy egén,
kit legjobban szeretünk, végül cserbenhagy.
És mi is mind elhagyjuk legszebbik szeretőnk,
de ő álmainkba még kísértve járogat,
ébred az új nap, de húsunkba már belenőtt,
de legyintünk: ah! csecsemőnyi áldozat!
Halott babákkal csontozzuk ki magunk,
ártatlan ábrázattal esünk-kelünk,
karikaugró festett bohócok vagyunk,
mindig csak a túlsó oldalon nevetünk.
Tekints magadra vándor, az éj leple alatt!
Ide-oda hurcolván kincseid, szívedben végül mi maradt…
S az első napsugárra Egmontius fölébredt, és saját házában találta magát.
Megfestette azután Cordélia portréját, ahogyan öreg fává változva még egyszer visszatekint éledező-virulni vágyó arca, mély fájdalmat őrző barna szemei, bennük a csalódás, a lemondás, a belenyugvás átsuhanó pillanatával, éppen úgy, ahogy a patakban átalakuló Cordélia a csukott szemű, halálra váró mesterre visszanézhetett, s tőle a maga számára táncait, érzéki testét, rebbenő lelkét illetően immár semmit sem remélhetett.
A mester, hogy lelkét a szép Cordélia emlékével feltöltse, úgy határozott, hogy felkeresi a kis erdei viskót, szerelmes együttléteik helyszínét, s ott illatoktól, tapintható felületektől, az árnyas sarkoktól remélve a régmúlt kibomlását, a lány nyomába eredhet. Felkerekedett hát, s kedves kanyargós ösvényén a házikó felé indult. Útközben a csobogó vizű patakban mosta meg az arcát, ami akkoriban Cordéliával sok meztelenkedő fürdőzésüknek szolgált helyszínéül, s ahogy Egmontius most a víz fölé hajolt, s annak tükrében szakállas, ráncos arcát megpillantotta, felrémlett előtte ifjúkori önmaga, finom, sima bőre, pelyhedző arcszőrzete, dúsan lobogó göndör fürtjei, s persze Cordélia, nagy barna szemeivel, izmos testével, combjaival, víztükörhöz hasonlatosan törékeny lelkületével.
Egmontius előtt a lány alakja olyan élesen bontakozott ki, hogy bár a mester fantáziálásra való önnön hajlamát jól ismerte, most mégis megdöbbent a kép valószerűségén. Ott állt Cordélia a patakban, térde fölött hömpölygött a víz, s ő piciket lépdelve furcsa táncot lejtett, tipegése közben karjait enyhén megemelte, a finom szellőkön zongorázott ujjaival, tarkójára tűzött hosszú alatt szépívű nyakát látta a megbűvölt festő.
- Cordélia, Cordélia – szólt hozzá halkan, nehogy megijessze, vagy durva hangjával elriassza a látomást. – Cordélia! Hát te vagy az, szóval mégis te vagy.
Cordélia azonban, - mint egykoron, most is - hallani, megszólalni képtelen volt, az örök csönd és némaság birodalmában élt, hiszen születésénél fogva süketnéma volt.
- Cordélia – suttogta a mester, - milyen csodálatos és jámbor teremtés vagy, s milyen bolond is voltam én, hogy sok-sok évvel ezelőtt a szívemből téged kitagadtalak!
A lány azonban nem vette észre a leselkedő festőt, aki csöndesen kibújt ruháiból, s a tünékeny káprázat felé indult. Lassan, áhítattal telve lépkedett Egmontius a patakban, de Cordélia alakját sehogy sem bírta vágyaihoz mérten eléggé megközelíteni, a lány mindig odébb sodródott, s a festő követte őt a kanyargó vízi ösvényen, egyre beljebb s beljebb a sűrű erdőbe.
Cordélia pataki tánccal röppenő ruganyos teste, mellyel a mezítlen öregembert maga után csalogatta, mindig épp ugyanolyan távolságra volt a mestertől, ki talán megérinteni, puha nyakát megcsókolni vágyott, vagy csak szemléletét benne kiteljesíteni, maga sem tudta volna bizonyossággal megmondani. Tánc közben Cordélia a víz fölé hajló ágakról leveleket, gallyakat tört, s azokat a régi kedvese felé csordogáló patakba szórta, s Egmontius e tündéri szórványokat sorban összegyűjtötte. Aztán egy helyen, ahol a lombok között a napfény sugarai bearanyozták a víztükör felületét, s az oda kilépő Cordélia homlokát, vállait, csípőjét, a lány vállára egy erdei rigó röppent, s madárszemeivel a festőre pislantott. Cordélia nem mozdult, és Egmontius is megtorpant.
Ha a szívem itt menten meghasadna, azt se bánnám, szebb halálra sosem vágytam, gondolta a festő. Hasadj meg hát szív! Behunyta a szemét és úgy várta a reá minden bizonnyal rögvest lecsapó halált. De nem halt meg. Mikor a végítélet felhőjéből felocsúdott, maga előtt már nem Cordéliát látta, hanem a patak közepéből kinőtt korhadt, méltóságos fatörzset, mely egészen a lány iménti alakjára emlékeztette, s a rigó is ott ült az egyik ágán a furcsa jelenséget, ami a mester volt, szemlélgetve, reá kacsingatva, oda-oda fütyörészve, biztatgatva ki tudja mire, de talán madárnyelven kikacagva öreges bohémságát, céltalan őgyelgését, lírikus pátoszát, mellyel a természetbe így belevetkezett.
Egmontius odalépkedett a fatörzshöz - a rigó meg átszökkent a vállára -, s ujjaival az érdes kérget végigtapogatta, illatát tüdejébe szippantotta, nyelvét pici odvaiba dugdosván megízlelte belső tartalmait, majd miután úgy találta, hogy a fával bensőséges viszonyt sikerült kialakítania, felkapaszkodott egyik vastagabb ágára. Ott gubbasztott Egmontius jó ideig, s rajta gubbasztott az erdei rigó. Ott fütyörészett magában, s rajta a madár második szólamként kísérte.
Aztán egy kecses őz érkezett a patakpartra, s miután szomját csillapította, Egmontius fájához lépkedett, s míves fejbúbját a mester talpa alá illesztette, s gyengéden megnyomogatta. A festő megértette a jelzést, az ágról óvatosan az őz hátára kászálódott, s a madárral hármasban a patak vizében továbbindultak. Később az őz kibotorkált a vízből, s a fák között nyargaltak oly szélsebesen, hogy a mester még a fejében sem tudott gyorstérképet rajzolni útvonalaikról, így aztán tájékozódási lehetőségeit hamarosan elveszítette. De bízott az őzben, s bízott a madárban, de legjobb bízott a szép Cordéliában, az erdei tündérben, hogy ha ők vigyáznak rá, semmi baja sem eshet, s ha mégis esnék, az sem számítana már, hogy ilyen csodás birodalomba érkezhetett Cordélia emléke után eredvén.
Oly sokáig vágtattak a sűrűben, hogy lassan sötétedni kezdett, s akkor az őz megállt, Egmontius lepattant a hátáról, a madár pedig fölröppent Egmontius válláról, s az őznek segédkezve a vastag avarból takarót bontottak utasuknak. A puha levélágyba befeküdt akkor Egmontius, s az állatok betakargatták, virágokkal rakták körül nyughelyét, majd egyenként hozzásimultak fejükkel arcához, és ahogy besötétedett, úgy szunnyadt mély álomba az arcképfestő.
Az erdő fölött a Hold így énekelt:
Az álom szüntelen lépkedés az ébrenlét felé,
s józanon az álomba vágyunk egyre csak,
minden arcunk hanyatlik a vágy egén,
kit legjobban szeretünk, végül cserbenhagy.
És mi is mind elhagyjuk legszebbik szeretőnk,
de ő álmainkba még kísértve járogat,
ébred az új nap, de húsunkba már belenőtt,
de legyintünk: ah! csecsemőnyi áldozat!
Halott babákkal csontozzuk ki magunk,
ártatlan ábrázattal esünk-kelünk,
karikaugró festett bohócok vagyunk,
mindig csak a túlsó oldalon nevetünk.
Tekints magadra vándor, az éj leple alatt!
Ide-oda hurcolván kincseid, szívedben végül mi maradt…
S az első napsugárra Egmontius fölébredt, és saját házában találta magát.
Megfestette azután Cordélia portréját, ahogyan öreg fává változva még egyszer visszatekint éledező-virulni vágyó arca, mély fájdalmat őrző barna szemei, bennük a csalódás, a lemondás, a belenyugvás átsuhanó pillanatával, éppen úgy, ahogy a patakban átalakuló Cordélia a csukott szemű, halálra váró mesterre visszanézhetett, s tőle a maga számára táncait, érzéki testét, rebbenő lelkét illetően immár semmit sem remélhetett.
Az arcképfestő szerelmei 4. - Mariane (3. rész)
(A novella első része és a második része)
3. rész
- Csak azt mondja meg nekem Egmontius uram, ha magában ilyen erő, tehetség rejtezik, tudását az anyagiak tekintetében miért nem kamatoztatja, s miért nyomorog kunyhójában évtizedek óta, s ha a szerelem művészetében olyannyira jártas, miért maradt vénségére ilyen nagyon egyedül, hogy egy magamfajtát kelljen társául fogadnia kivirágzó mondókái napjaiban?
A mester könnyedén legyintett, s csak ennyit mondott:
- Ez, kedves barátom, alkati kérdés.
Aztán elértek a festő házához, s ott a borozgatós asztalnál helyet foglaltak. Akkor Lajos megkérte Egmontiust, hogy fejtse ki bővebben is azon bizonyos alkati vonatkozást, melynek révén a mester önmagát úgymond az anyagi és lelki nyomor szélére sodorta.
- Nem bánom, szeretve tisztelt favágó uram, ehhez azonban Mariane-om mélyebb megismertetését kell végrehajtanom, s minthogy egyébként is emiatt ültünk ma itt össze, késleltetés nélkül neki kezdek. Mikoron Mariane-t megismertem, eszemmel már jócskán sejtettem, hogy számomra a művészi pálya adatott erre az életre, de akkoriban még nagy hírnévről, gazdagságról ábrándoztam, s úgy gondoltam, üstökösként ívelek majd fölfelé bárminemű művészi ranglétrákon. És így volt ez azért is, mert a férfiúi hatalomhoz egyebek mellett a siker és gazdagság föltételét is odatartozónak véltem. Milyen könnyen magam mellett tarthattam volna Mariane-t sok pénzzel, utazásokkal. S most így emlékeznék: hányféle ősz hajú zenész közelébe eljuttattam, szeméből mennyi rengeteg könnyet kicsaltam! Gazdagságom révén még némi atyai szerepre is jogot formálhattam, s ő végül végképp belém szeretett! Ámde gyorsan rájöttem, hogy sem Mariane, sem jómagam nem érnénk semmiféle boldogság közelébe, mert bár magunkat vergődésünkben elkábíthatnánk, a gyönyörök kertjébe belépőjegyet szerezhetnénk, de akkor Mariane sosem végezne az apai árnyképpel, én pedig sosem vetkőzném le az ártatlanság gőgjébe torzult maszkomat, melyet csakis kemény és könyörtelen munkával, a művészet tisztító és láttató hatásai közepette végezhetek el tökéletesen, de nekem ehhez elsőként a Mariane okozta bűntudatra, a belőle áradó bűnös szenvedélyre van szükségem, hogy az élet erjedt, keserű ízeit is megismerhessem, s erre Mariane alkalmas volt, csak ő volt alkalmas, engem Mariane-ban éppen kölcsönös szerelmünk teljes abszurditása izgatott, s ha ő egyszer tényleg belém szeretett volna, kétségbeesve menekültem volna a közeléből. De erre nyilvánvalóan semmi esély sem volt.
Mariane persze korántsem volt olyan szuggesztíven sugárzó nő, mint ahogy én közelnézetből láttam. Idegenek előtt, s intellektuális témákban úgy botladozott, mint ma született kecskegida a köves patakparton. Fejét leszegte, szavai el-elakadoztak, mondatait elharapta, lenyelte, Mariane-ban iszonyú félelem és rettegés uralkodott, valljuk be, jogosan, e kegyetlen világban, ami csillogó érceivel körülvette. Ő maga a bőrökhöz, tollakhoz vonzódott, az olyan szikár világokat, mint ami engem is jellemzett, magába nem szívesen fogadta. Az okos embereket bár csodálta, nem szerette, délre vágyott nap tüzében égni, állatok közt kóborolni. Mindazt, amit a nyugati civilizáció rápakolt, csak álruhaként hordta, a hűvös északiság, a szemlélődő kelet, az iparkodó nyugat neki neurózis volt, benne neurózist keltett. Én az északi pólusból saját meghatározottságom erősítettem az ő déli világába tett vágyódó kalandozásokkal, miközben attól mégis idegenkedtem, a déli temperamentumot valójában gyűlöltem, megvetettem, undorodtam tőle, és ekképpen Mariane-t meggyűlölnöm sem esett nehezemre, ha arra került a sor. Így lehetett, hogy amikor elszakadtunk egymástól, mégis egymás mértékénél megmaradtunk, önmagunkra, mint korábban, többé nem gondolhattunk.
S mint ahogy egymástól szakadtunk el, úgy szakadtam el a művészet sikertoposzától, és sodoródtam egyre messzebb bármiféle külső ítélkezés hatásaitól, s úgy erősödött bennem, hogy minden létkérdés lehetséges nyitjára vezető útra hogyan lépjek, s a többit magamtól fölényesen elhajítsam. Mert Mariane hiányában nekem a Mariane-tól tanult szenvedélyt immár egyedül kellett folyvást megteremtenem és fenntartanom. Mással dolgom mint magammal nincs, így fogalmaztam meg ezt akkor, s ezáltal a világ felé elképesztő éleslátásba fordultam, lidérceim elpárologtak, az arcokról leestek a maszkok, s magammal együtt minden létező létezését felismertem. A szívem megpuhult, s a vasakat magába engedte. S láttam, hogy általuk nem elpusztulok, hanem további életerők lépnek bennem működésbe. Akkor döntöttem úgy, drága Laiosz uram, hogy nekem anyagi, érzelembéli támaszra, védelemre szükségem nincs, sőt, azok éleslátásom csak eltompítanák. Éber lettem és cselekvésre kész, ahogy a kényelem ködfátyolát magam elől leszakítottam. S az élet keserű oldalába magamat szívesen belevetettem, s ott burjánzó gazdagságot, a lét sokrétű harci és nászi mozgásait fedeztem fel. Így vettem birtokba saját szenvedélyemet, mely, ad absurdum, aszkézis remeterongyait öltötte magára, s mai életem ezért élem úgy, ahogy itt most maga is láthatja.
No ehhez aztán egyéb nőszemélyek is jelentősen hozzájárultak, mondanom sem kell, róluk azonban most nem ejthetünk szót, hiszen témánk továbbra is Mariane kell legyen még egy darabig. Ugyanis hiteles portréjának megfestéséhez még egy nagy tettre van szükségünk, s ebben nekem, kedves barátom, nagy segítséget kell nyújtania.
- Ugyan mi volna az Egmontius uram, amivel én kegyelmed szolgálatára lehetnék?
- Megmondom. Mariane arcképét én még ma éjszaka megfestem, s maga Laiosz uram annak megtekintése céljából holnap munkából jövet betér hozzám. Csakhogy én Mariane portréját több más női arcképem között elkeverem, s azokkal együtt ide a műhely közepibe kiállítom. Maga pedig eddigi leírásaim alapján kiválasztja közülük a Mariane-t ábrázolót. S minthogy ez idáig a hölgy kinézetére vonatkozóan semmit sem árultam el, haj- vagy szemszínét, arcának bármilyen jellegzetességét nem ismerheti, kénytelen lesz a lelki és szívbéli jellemzőkre hagyatkozni.
A favágó belegyezett a próbatételbe, majd miután koccintottak még egyet, hazaindult Irmájához.
Másnap a favágó csakugyan meg is érkezett, s így köszöntötte a mestert:
- Nagy kópé maga Egmontius uram! Máskor oly sok gyötrődéssel teli eszem a mai favágás közben egyfolytában a maga Mariane-ján járt, hogy vajon felismerem-e a képek közül, s ha igen, miről. Annyit tornáztattam körülötte a gondolataimat, hogy bizony mondom, a végére már egészen magam előtt láttam az arcát.
- Nocsak, nocsak! – kuncogott a festő. Ez igen biztató fejlemény. De lássuk most a képeket, s azután válasszon, melyiket gondolja leginkább Mariane-nak.
Bevezette a műhelybe, ahol vagy húsz arckép volt felállítva a terem különböző részeibe, s mindről egy-egy fiatal lány nézett vissza rájuk. Lajos csendesen végiglépkedett mellettük, mindegyiket alaposan megszemlélte, majd így szólt:
- Fogalmam sincs.
- Ugyan-ugyan, Laiosz uram, mit súgnak az érzékei?
- Hát bizony azt súgják, a kisasszony portréja nincsen ezek között!
- Azt bizony helyesen súgják.
- Hol van hát a Mariane-kép?
- Nem festettem meg – vallotta be a festő.
- Miért nem? – hökkent meg a favágó.
- Mert sírtam.
- Sírt?!
- Sírtam egész éjszaka. Jó Laiosz, jöjjön vissza holnap, addigra a képpel elkészülök, s maga a többi közül végre kiválaszthatja majd.
Így is lett. Lajos, ahogy ígérte, újra megjelent a festő műhelyében. Ott pedig újabb húsz arckép sorakozott. A favágó újra végigment, s igen csalódottan fordult a mesterhez:
- Megint nem festette meg.
- Nem – nyugtázta a festő.
- Megint sírt?
- Megint sírtam.
- Jöjjek vissza holnap?
- Jöjjön.
A favágó hazament, de már aludni sem tudott, annyira nyugtalanította a Mariane-kép, s Egmontius éjszakai siránkozásai. Nagyon a szívére veszi azt a Mariane-t, gondolta Lajos, még a végén belebetegszik. Szegény Egmontius! Ki hitte volna, hogy a festészet ilyen gyötrelmes foglalkozás. Na meg az a nagy egyedüllét, ami éjjelről éjjelre a mesterre rátelepedhet, nem csoda, hogy a kis Mariane emléke ilyen erős érzelmeket csikar ki belőle. Nagyon szerethette azt a lányt, tán abba bolondult bele.
S a favágó másnap munka közben is egyre a szerelmespárra gondolt, s bizony nagyon remélte, hogy a festmény mostanra csakugyan elkészült. De ismét csalódnia kellett, s még sok-sok nap hiába ment el Egmontius házába, a portrénak se híre, se hamva nem volt, csak a tehetetlen, a kialvatlanságtól kóválygó festő tördelte a kezeit a műhely közepiben.
A portréválogató kudarcsorozattal egy időben azonban Lajos önmagán különös változásokat kezdett észlelni. Ahogy Mariane felé nőttön-nőtt az érdeklődése, úgy lett egyre kíváncsibb saját Irmájára is. S lassanként favágás közben Mariane helyett már Irma járt a fejében, s végül egészen eltelt vele. Hazafelé például olykor virágot szedett neki a réten, de egy darabig mindig elhajította, mielőtt hazaért, mert szégyellte volna átnyújtani neki. Egyszer aztán mégis átnyújtotta. Pár nap múltán egy kis versikével állított be a festőhöz, melyet feleségének fabrikált, s a mester véleményére volt kíváncsi poézisét illetően. Lajos versikéje így hangzott:
A favágó szerelme
Szellő szólít, szívem szárnyal,
A fát kivágom a baltámmal,
De nem baltázom el a szívem,
Dolgoznék én érted ingyen.
Vágom a fát, hasítom, darabolom,
Nincsen szavam, csak sok gondolatom,
Mind rólad vesz mértéket, csodálkozok,
Döntöm a tőkét, nem siránkozok.
Mégis csak hiányzol, ezt tudnod jó!
Lággyá teszel, mint halat a folyó,
Pedig kemény vagyok, mint egy fakopáncs,
Suttogj, pisszenj, mondd, mire vágysz.
Vágyol ide, vágyol hozzám?
Bújsz előlem? Ide hoz tán
Mégis majd a szép szíved,
S lehántom majd arról a kérget.
Lehántalak, megízlellek,
Jó szorosan átölellek,
Szavunk elakad, szívünk ver csupán,
Öklünk már nem. Legyél a múzsám!
Egmontiusnak nagyon tetszett a favágó versikéje, a naiv költészet remekének tartotta, csodálta nyers líraiságát, merész szófűzéseit, hasonlatait, melyek mind a természet közelében élő és dolgozó ember környezetét jelenítették meg. S boldog volt Lajos, hogy első ízben kipróbált költészete nem szenvedett kudarcot a mester előtt. S bizony örült annak Irma is, bár felét sem értette, amikor Lajos hadarva felolvasta neki, majd gyorsan ágyba fektetette, és a líraiság egészen más területeire kanyarította estéjüket.
Aztán egy napon egészen különleges ajándékot készített a favágó neje számára: egy fatáblára Irma arcát kifaragta. Amikor pedig azt Irmának átnyújtotta, az asszony a meghatottságtól sírva fakadt, s könnyeit látva Lajos is zokogásban tört ki.
A következő délután Egmontius műhelyében a favágó megpillantotta Mariane portréját.
- Ő az! – kiáltotta.
A mester szeme könnybe lábadt.
- Bizony, Laiosz uram, ő az. S ezért én e képet magának adományozom.
A favágó alig bírt megszólalni.
- No de Egmontius uram, hiszen hetekig várt rá kegyelmed, hogy Mariane-ja elkészüljön, s most ilyen könnyedén nekem adja!
Így szólt akkor a mester:
- Laiosz komám, én téged magázni már nem nagyon bírlak, oly nagyon megkedveltelek, s kérlek, te is tegezzél most már engem. Ez a kép, melyet most kiválasztottál, bizony nem az én Mariane-om, hiszen azt én már az első éjszakán megfestettem. Ezen a képen a te Mariane-od látható, s neked készült az első perctől. S bizony a te Mariane-od megalkotása sokkalta nehezebb feladat volt, mint a sajátomé. Jó pár női arcot kellett vászonra hordanom álmatlan éjszakáimon, mire sikerült. De sikerült, s ez kettőnk érdeme, s úgy lehet, mondhatom: barátságunké!
Akkor a festő meg a favágó egymást megölelték, majd forró könnyeket ontottak meghatódottságukban. Azután pár pohár borral, egy-két jó szivarral barátságukat megpecsételték. Későre járt, mire Lajos elbúcsúzott, s hóna alatt Mariane-jával hazafelé indult Irmájához.
Egmontius pedig elővette saját Mariane-ját, a műhely közepére felállította, s így szólt hozzá szép szavakkal:
- Látod, Mariane, még most is csodákat művelsz az életemben, pedig milyen régen és keservesen váltam el tőled. Köszönöm neked, hogy mindezzel megajándékoztál, s a szeretet hatalmára, mely az egyetlen hatalom égen és földön, megtanítottál. Ránézve most arcodra, melyet ezúttal minden szimbólum nélkül, a maga természetességében próbáltam megalkotni, visszarepülnék azon régi időkbe, de ekkora utazáshoz bizony már fáradt vagyok. Így hát a másik irányba indulok, s sugárzó lényed után következő szerelmem veszem témámul, s A szív arcképcsarnokában újabb lépést teszek, hogy mit rám örökül hagytál, méltón beteljesíthessem.
Vége
3. rész
- Csak azt mondja meg nekem Egmontius uram, ha magában ilyen erő, tehetség rejtezik, tudását az anyagiak tekintetében miért nem kamatoztatja, s miért nyomorog kunyhójában évtizedek óta, s ha a szerelem művészetében olyannyira jártas, miért maradt vénségére ilyen nagyon egyedül, hogy egy magamfajtát kelljen társául fogadnia kivirágzó mondókái napjaiban?
A mester könnyedén legyintett, s csak ennyit mondott:
- Ez, kedves barátom, alkati kérdés.
Aztán elértek a festő házához, s ott a borozgatós asztalnál helyet foglaltak. Akkor Lajos megkérte Egmontiust, hogy fejtse ki bővebben is azon bizonyos alkati vonatkozást, melynek révén a mester önmagát úgymond az anyagi és lelki nyomor szélére sodorta.
- Nem bánom, szeretve tisztelt favágó uram, ehhez azonban Mariane-om mélyebb megismertetését kell végrehajtanom, s minthogy egyébként is emiatt ültünk ma itt össze, késleltetés nélkül neki kezdek. Mikoron Mariane-t megismertem, eszemmel már jócskán sejtettem, hogy számomra a művészi pálya adatott erre az életre, de akkoriban még nagy hírnévről, gazdagságról ábrándoztam, s úgy gondoltam, üstökösként ívelek majd fölfelé bárminemű művészi ranglétrákon. És így volt ez azért is, mert a férfiúi hatalomhoz egyebek mellett a siker és gazdagság föltételét is odatartozónak véltem. Milyen könnyen magam mellett tarthattam volna Mariane-t sok pénzzel, utazásokkal. S most így emlékeznék: hányféle ősz hajú zenész közelébe eljuttattam, szeméből mennyi rengeteg könnyet kicsaltam! Gazdagságom révén még némi atyai szerepre is jogot formálhattam, s ő végül végképp belém szeretett! Ámde gyorsan rájöttem, hogy sem Mariane, sem jómagam nem érnénk semmiféle boldogság közelébe, mert bár magunkat vergődésünkben elkábíthatnánk, a gyönyörök kertjébe belépőjegyet szerezhetnénk, de akkor Mariane sosem végezne az apai árnyképpel, én pedig sosem vetkőzném le az ártatlanság gőgjébe torzult maszkomat, melyet csakis kemény és könyörtelen munkával, a művészet tisztító és láttató hatásai közepette végezhetek el tökéletesen, de nekem ehhez elsőként a Mariane okozta bűntudatra, a belőle áradó bűnös szenvedélyre van szükségem, hogy az élet erjedt, keserű ízeit is megismerhessem, s erre Mariane alkalmas volt, csak ő volt alkalmas, engem Mariane-ban éppen kölcsönös szerelmünk teljes abszurditása izgatott, s ha ő egyszer tényleg belém szeretett volna, kétségbeesve menekültem volna a közeléből. De erre nyilvánvalóan semmi esély sem volt.
Mariane persze korántsem volt olyan szuggesztíven sugárzó nő, mint ahogy én közelnézetből láttam. Idegenek előtt, s intellektuális témákban úgy botladozott, mint ma született kecskegida a köves patakparton. Fejét leszegte, szavai el-elakadoztak, mondatait elharapta, lenyelte, Mariane-ban iszonyú félelem és rettegés uralkodott, valljuk be, jogosan, e kegyetlen világban, ami csillogó érceivel körülvette. Ő maga a bőrökhöz, tollakhoz vonzódott, az olyan szikár világokat, mint ami engem is jellemzett, magába nem szívesen fogadta. Az okos embereket bár csodálta, nem szerette, délre vágyott nap tüzében égni, állatok közt kóborolni. Mindazt, amit a nyugati civilizáció rápakolt, csak álruhaként hordta, a hűvös északiság, a szemlélődő kelet, az iparkodó nyugat neki neurózis volt, benne neurózist keltett. Én az északi pólusból saját meghatározottságom erősítettem az ő déli világába tett vágyódó kalandozásokkal, miközben attól mégis idegenkedtem, a déli temperamentumot valójában gyűlöltem, megvetettem, undorodtam tőle, és ekképpen Mariane-t meggyűlölnöm sem esett nehezemre, ha arra került a sor. Így lehetett, hogy amikor elszakadtunk egymástól, mégis egymás mértékénél megmaradtunk, önmagunkra, mint korábban, többé nem gondolhattunk.
S mint ahogy egymástól szakadtunk el, úgy szakadtam el a művészet sikertoposzától, és sodoródtam egyre messzebb bármiféle külső ítélkezés hatásaitól, s úgy erősödött bennem, hogy minden létkérdés lehetséges nyitjára vezető útra hogyan lépjek, s a többit magamtól fölényesen elhajítsam. Mert Mariane hiányában nekem a Mariane-tól tanult szenvedélyt immár egyedül kellett folyvást megteremtenem és fenntartanom. Mással dolgom mint magammal nincs, így fogalmaztam meg ezt akkor, s ezáltal a világ felé elképesztő éleslátásba fordultam, lidérceim elpárologtak, az arcokról leestek a maszkok, s magammal együtt minden létező létezését felismertem. A szívem megpuhult, s a vasakat magába engedte. S láttam, hogy általuk nem elpusztulok, hanem további életerők lépnek bennem működésbe. Akkor döntöttem úgy, drága Laiosz uram, hogy nekem anyagi, érzelembéli támaszra, védelemre szükségem nincs, sőt, azok éleslátásom csak eltompítanák. Éber lettem és cselekvésre kész, ahogy a kényelem ködfátyolát magam elől leszakítottam. S az élet keserű oldalába magamat szívesen belevetettem, s ott burjánzó gazdagságot, a lét sokrétű harci és nászi mozgásait fedeztem fel. Így vettem birtokba saját szenvedélyemet, mely, ad absurdum, aszkézis remeterongyait öltötte magára, s mai életem ezért élem úgy, ahogy itt most maga is láthatja.
No ehhez aztán egyéb nőszemélyek is jelentősen hozzájárultak, mondanom sem kell, róluk azonban most nem ejthetünk szót, hiszen témánk továbbra is Mariane kell legyen még egy darabig. Ugyanis hiteles portréjának megfestéséhez még egy nagy tettre van szükségünk, s ebben nekem, kedves barátom, nagy segítséget kell nyújtania.
- Ugyan mi volna az Egmontius uram, amivel én kegyelmed szolgálatára lehetnék?
- Megmondom. Mariane arcképét én még ma éjszaka megfestem, s maga Laiosz uram annak megtekintése céljából holnap munkából jövet betér hozzám. Csakhogy én Mariane portréját több más női arcképem között elkeverem, s azokkal együtt ide a műhely közepibe kiállítom. Maga pedig eddigi leírásaim alapján kiválasztja közülük a Mariane-t ábrázolót. S minthogy ez idáig a hölgy kinézetére vonatkozóan semmit sem árultam el, haj- vagy szemszínét, arcának bármilyen jellegzetességét nem ismerheti, kénytelen lesz a lelki és szívbéli jellemzőkre hagyatkozni.
A favágó belegyezett a próbatételbe, majd miután koccintottak még egyet, hazaindult Irmájához.
Másnap a favágó csakugyan meg is érkezett, s így köszöntötte a mestert:
- Nagy kópé maga Egmontius uram! Máskor oly sok gyötrődéssel teli eszem a mai favágás közben egyfolytában a maga Mariane-ján járt, hogy vajon felismerem-e a képek közül, s ha igen, miről. Annyit tornáztattam körülötte a gondolataimat, hogy bizony mondom, a végére már egészen magam előtt láttam az arcát.
- Nocsak, nocsak! – kuncogott a festő. Ez igen biztató fejlemény. De lássuk most a képeket, s azután válasszon, melyiket gondolja leginkább Mariane-nak.
Bevezette a műhelybe, ahol vagy húsz arckép volt felállítva a terem különböző részeibe, s mindről egy-egy fiatal lány nézett vissza rájuk. Lajos csendesen végiglépkedett mellettük, mindegyiket alaposan megszemlélte, majd így szólt:
- Fogalmam sincs.
- Ugyan-ugyan, Laiosz uram, mit súgnak az érzékei?
- Hát bizony azt súgják, a kisasszony portréja nincsen ezek között!
- Azt bizony helyesen súgják.
- Hol van hát a Mariane-kép?
- Nem festettem meg – vallotta be a festő.
- Miért nem? – hökkent meg a favágó.
- Mert sírtam.
- Sírt?!
- Sírtam egész éjszaka. Jó Laiosz, jöjjön vissza holnap, addigra a képpel elkészülök, s maga a többi közül végre kiválaszthatja majd.
Így is lett. Lajos, ahogy ígérte, újra megjelent a festő műhelyében. Ott pedig újabb húsz arckép sorakozott. A favágó újra végigment, s igen csalódottan fordult a mesterhez:
- Megint nem festette meg.
- Nem – nyugtázta a festő.
- Megint sírt?
- Megint sírtam.
- Jöjjek vissza holnap?
- Jöjjön.
A favágó hazament, de már aludni sem tudott, annyira nyugtalanította a Mariane-kép, s Egmontius éjszakai siránkozásai. Nagyon a szívére veszi azt a Mariane-t, gondolta Lajos, még a végén belebetegszik. Szegény Egmontius! Ki hitte volna, hogy a festészet ilyen gyötrelmes foglalkozás. Na meg az a nagy egyedüllét, ami éjjelről éjjelre a mesterre rátelepedhet, nem csoda, hogy a kis Mariane emléke ilyen erős érzelmeket csikar ki belőle. Nagyon szerethette azt a lányt, tán abba bolondult bele.
S a favágó másnap munka közben is egyre a szerelmespárra gondolt, s bizony nagyon remélte, hogy a festmény mostanra csakugyan elkészült. De ismét csalódnia kellett, s még sok-sok nap hiába ment el Egmontius házába, a portrénak se híre, se hamva nem volt, csak a tehetetlen, a kialvatlanságtól kóválygó festő tördelte a kezeit a műhely közepiben.
A portréválogató kudarcsorozattal egy időben azonban Lajos önmagán különös változásokat kezdett észlelni. Ahogy Mariane felé nőttön-nőtt az érdeklődése, úgy lett egyre kíváncsibb saját Irmájára is. S lassanként favágás közben Mariane helyett már Irma járt a fejében, s végül egészen eltelt vele. Hazafelé például olykor virágot szedett neki a réten, de egy darabig mindig elhajította, mielőtt hazaért, mert szégyellte volna átnyújtani neki. Egyszer aztán mégis átnyújtotta. Pár nap múltán egy kis versikével állított be a festőhöz, melyet feleségének fabrikált, s a mester véleményére volt kíváncsi poézisét illetően. Lajos versikéje így hangzott:
A favágó szerelme
Szellő szólít, szívem szárnyal,
A fát kivágom a baltámmal,
De nem baltázom el a szívem,
Dolgoznék én érted ingyen.
Vágom a fát, hasítom, darabolom,
Nincsen szavam, csak sok gondolatom,
Mind rólad vesz mértéket, csodálkozok,
Döntöm a tőkét, nem siránkozok.
Mégis csak hiányzol, ezt tudnod jó!
Lággyá teszel, mint halat a folyó,
Pedig kemény vagyok, mint egy fakopáncs,
Suttogj, pisszenj, mondd, mire vágysz.
Vágyol ide, vágyol hozzám?
Bújsz előlem? Ide hoz tán
Mégis majd a szép szíved,
S lehántom majd arról a kérget.
Lehántalak, megízlellek,
Jó szorosan átölellek,
Szavunk elakad, szívünk ver csupán,
Öklünk már nem. Legyél a múzsám!
Egmontiusnak nagyon tetszett a favágó versikéje, a naiv költészet remekének tartotta, csodálta nyers líraiságát, merész szófűzéseit, hasonlatait, melyek mind a természet közelében élő és dolgozó ember környezetét jelenítették meg. S boldog volt Lajos, hogy első ízben kipróbált költészete nem szenvedett kudarcot a mester előtt. S bizony örült annak Irma is, bár felét sem értette, amikor Lajos hadarva felolvasta neki, majd gyorsan ágyba fektetette, és a líraiság egészen más területeire kanyarította estéjüket.
Aztán egy napon egészen különleges ajándékot készített a favágó neje számára: egy fatáblára Irma arcát kifaragta. Amikor pedig azt Irmának átnyújtotta, az asszony a meghatottságtól sírva fakadt, s könnyeit látva Lajos is zokogásban tört ki.
A következő délután Egmontius műhelyében a favágó megpillantotta Mariane portréját.
- Ő az! – kiáltotta.
A mester szeme könnybe lábadt.
- Bizony, Laiosz uram, ő az. S ezért én e képet magának adományozom.
A favágó alig bírt megszólalni.
- No de Egmontius uram, hiszen hetekig várt rá kegyelmed, hogy Mariane-ja elkészüljön, s most ilyen könnyedén nekem adja!
Így szólt akkor a mester:
- Laiosz komám, én téged magázni már nem nagyon bírlak, oly nagyon megkedveltelek, s kérlek, te is tegezzél most már engem. Ez a kép, melyet most kiválasztottál, bizony nem az én Mariane-om, hiszen azt én már az első éjszakán megfestettem. Ezen a képen a te Mariane-od látható, s neked készült az első perctől. S bizony a te Mariane-od megalkotása sokkalta nehezebb feladat volt, mint a sajátomé. Jó pár női arcot kellett vászonra hordanom álmatlan éjszakáimon, mire sikerült. De sikerült, s ez kettőnk érdeme, s úgy lehet, mondhatom: barátságunké!
Akkor a festő meg a favágó egymást megölelték, majd forró könnyeket ontottak meghatódottságukban. Azután pár pohár borral, egy-két jó szivarral barátságukat megpecsételték. Későre járt, mire Lajos elbúcsúzott, s hóna alatt Mariane-jával hazafelé indult Irmájához.
Egmontius pedig elővette saját Mariane-ját, a műhely közepére felállította, s így szólt hozzá szép szavakkal:
- Látod, Mariane, még most is csodákat művelsz az életemben, pedig milyen régen és keservesen váltam el tőled. Köszönöm neked, hogy mindezzel megajándékoztál, s a szeretet hatalmára, mely az egyetlen hatalom égen és földön, megtanítottál. Ránézve most arcodra, melyet ezúttal minden szimbólum nélkül, a maga természetességében próbáltam megalkotni, visszarepülnék azon régi időkbe, de ekkora utazáshoz bizony már fáradt vagyok. Így hát a másik irányba indulok, s sugárzó lényed után következő szerelmem veszem témámul, s A szív arcképcsarnokában újabb lépést teszek, hogy mit rám örökül hagytál, méltón beteljesíthessem.
Vége
2007. június 16., szombat
Az arcképfestő szerelmei 4. - Mariane (2. rész)
A novella első része itt olvasható.
2. rész
A mester itt szünetet tartott elbeszélésében, belekortyolt borába, majd ellenőrizte hallgatója éberségét, aki foteljében ücsörögve egykedvűen pislogott Egmontiusra. Egy darabig farkasszemet néztek, majd Egmontius így folytatta Mariane történetét:
- Mariane-t vonzotta az idegenség, s ez az érzés nyilvánvalóan elveszett édesapjának megismerési vágyaiból fakadt. Minden szenvedélye, melyből bőven mért rá a Teremtő, az elérhetetlenség káprázataiból gyűrűzött, s ifjonti áttetszőségem számára alkalmatlan volt, hogy a vonzás tárgyának tekintsen. Mindez azonban csak tovább korbácsolta bennem az áhítatot, mellyel őt magamhoz tartozónak vélhettem, s szívem egyre mélyebbre ereszkedett volna e sötét titok középpontja felé, amit rá biológiailag hagyományozott a sors. Hiszen rajta keresztül a férfikorba lépés lehetősége tárult elém. Ő azonban leánykorából eképpen nem remélhetett szabadulást. Két sérült madárka voltunk, akik a szárnyalástól – egymásba kapaszkodásuk okán – magukat s a másikat is megfosztják. Két sóvárgó vágygóc voltunk, akiknek szerelme az égben kötetett, de földi kudarcra ítéltetett.
Minthogy igen okos, nyíltszívű fiatalemberek voltunk, mindketten felismertük szerelmünk lehetetlenségét, de annál jobban meghatódtunk egymás tisztaságán, s így mindig újra avattuk romlásba hanyatló nászunkat.
Aztán egy napon felbőszült hiúságom nem bírta tovább elviselni az ellenállási ingajátékot, s Mariane-nal kapcsolatunkat kénytelen voltam megszakítani. Ő hamarost egy idősebb férfiú karjaiban találta magát, én pedig szégyenemben a világ elől messzire bujdostam, s égő sebeimet művészetem forrásvidékeire húzódván csobogó költészettel locsolgattam.
Én, drága Laiosz mester, sok párhuzamos életem közül az egyiket, talán a legtisztábbat, legnemesebbet Mariane mellett hagytam, s lelkem jókora darabkája azóta is vele él, habár jól tudom, felőle ilyen lélekdarab nem sugárzik énfelém. De jól figyeljen, favágó uram, mert amit most mondok, annak tanulsága nem csekély! Lelkem e Mariane-hoz nőtt darabkája, miután az ezzel kapcsolatos hisztériám leülepedett, azóta is támaszt nyújt az ingatag szív ügyeiben, s így nem csupán Mariane emléke, de ténylegesen Mariane, mint beteljesült szerelem, a további lélekutazáshoz számomra biztos szigetet jelöl egy vad és idegen tenger térképén. Mariane – bár nem tudott róla – e szigeten táplált és nevelt, mint gyermekét, s csak azért lökött el magától, mert kijelöltetett utamat máskülönben sehogy se folytattam volna. E térképen Mariane-t magamnak bejelöltem, s hozzá mérhettem további kalandjaim során is a földrajzi és csillagászati távolságokat, melyek a szív univerzumában elém, mint kanyargós ösvények újra és újra kitárultak.
Mert nem minden szerelem tart örökké, de a szerelem mégis örökké tart. Így csak az idő lehet mértéke a szerelemnek, s ez kölcsönösséget bizony nem feltételez. Gazdagnak érzem magam, mert Mariane iránt ez az érzés bennem még megvan, itt az egyebek között is elfér, bántatlanul, gyötrő lidércek nélküli szenvedéllyel szeretem most is, mint szerettem akkor, amikor hangját először meghallottam.
Egmontius befejezte beszédét, a favágó pedig gúnyosan elfintorodott, s a mester legnagyobb döbbenetére így szólt:
- Csakhogy Egmontius uram, meséjében önmagáról igen terebélyesen beszélt, de mit sem árult el Mariane-járól, róla nekem a maga szép szavain túl semmiféle képzetem ki nem alakulhatott, s tán azt is feltételezhetném, hogy maga az egész históriát csak kitalálta. A maga Mariane-ja – akárhogyis – most már csak a maga fejében létezik, őt megérteni, vele szóba elegyedni már képtelen. Bottal üthetjük hát Mariane nyomát, mert egy Egmontius nevű festőember öreg napjain túl belőle magából semmit sem találunk. S ha a szerelem titkát efféle szófűzérek önszórakoztató láncolataiban véli megtalálni, úgy holnap kénytelen lesz velem az erdőszélen fát hasogatni, s ott én magát a favágók szerelmes titkaiba munka közben bevezetem. Aztán talán szeretett hölgye portréját már meg is festheti, az akkor már teljesen mindegy is lesz.
És azzal Lajos összeszedelőzködött, s holnap hajnali látogatását még egyszer kilátásba helyezve vállán a fejszével hazaballagott.
Egmontiust igen zavarba hozta, s zavarában nagyon felbosszantotta a fafejű favágó cinizmusa, amivel romba döntötte szívbéli és művészi toposzát.
- Ezeknek a gyalázatos pórnépeknek csak a jól pengő forintokon jár az eszük. Amit durva mancsaikkal meg nem tapogathatnak, az számukra már nem is létezik! No de A szív arcképcsarnokát így bemocskolni, annak létfontosságát kétségbevonni, s magam választotta, nehezen kivívott mesterségem fölött ily könnyedén ítélkezni senkit sem engedek. Mert ha azt gondolják ezek a kétkezi hangyanépek, hogy baltát-fejszét forgatni nemesebb és hasznosabb tevékenység, mint szavakat s ecsetet, úgy majd bebizonyítom nekik, hogy saját szakmájukban is lepipálom őket, s akkor dölyfös berzenkedésüket a szív és a művészet dolgai iránt egycsapásra félresöpröm.
Másnap a favágó jóval napkelte előtt érkezett Egmontius házához, hogy a köztudottan délelőttjeit végigalvó mestert ezzel is móresre tanítsa, de igen meglepődött, mert Egmontius frissen és üdén nyitott neki ajtót, jókedvűen kávéval, kaláccsal kínálta, majd így szólt:
- Jó Laiosz uram, mérjük össze a tudásunkat a favágást illetően, s meglátjuk majd, melyikünk bizonyul ügyesebbnek. Mert bizony úgy érzem én, festészeten nevelkedett izmaim méltó ellenfelei lehetnek a maga vaskos tagjainak.
Nevetett a favágó Egmontius párbajfelhívásán, s készséggel elfogdta azt. Kiballagtak hát az erdőszélre, s ott a maguk első fáit kiszemelték, s munkához is láttak volna, Egmontius azonban még a jókora fejszét is alig bírta feje fölé emelni, nemhogy erőteljes csapást mérni vele a vastag fatörzsre.
- Sajnálom én ezeket a szegény növényeket, sehogy se visz rá a lélek, hogy életeiktől őket megfosszam – panaszkodott a mester.
- Márpedig úgy nemigen lesz mivel tüzelni a télen, hacsak nem a festményeit dobálja a kályhába – élcelődött a favágó.
- De Laiosz uram, nem látja-e, hogy ezek a fák milyen haragosan tekintenek reánk, ahogy gyilkolásukra készülődünk?
- Amennyire a maga Mariane-ja szerelmesen rámtekint elbeszéléseiből, csak annyira.
- Elvarázsolt egy erdő ez, Laiosz uram.
- A maga feje van elvarázsolva, drága mester.
Azzal a favágó megragadta a fejszéjét, s jókorát belecsapott a fába, de menten össze is csuklott, ahogy a fa nagyot kondult, a fejsze éle róla visszapattanva a nyele végéig rúgdalta hátrafelé a beléfektetett erőt.
- Ajaj! – mondta Egmontius – Úgy látszik, mégiscsak jól sejtettem én, hogy nem közönséges erdő ez.
A favágó dühödten kezdte csapokdni a fát, de az továbbra is az előzőekhez hasonlatosan viselkedett. Ki is csorbult rajta a favágó szerszáma.
- Úgy látom a versenyt mégiscsak megnyertem, hiszen legalább a fejszém épségben maradt. Hanem én azt most mégis magának adom, mert szerszámának a halála bizony az én lelkemen szárad.
Azzal a mester a fához lépett, törzséről leoldozta a megfestett vashengert, amit az éjszaka leple alatt csatolt föl a fa derekára, majd sorba levette a többit is, végig az egész erdősoron.
- Látja, barátom, bizonyos erőkkel, hiába fektetjük be őket, életünk számára táplálékot ki nem nyerhetünk. Ilyen a szerelm valósága is, hogy a felszínére festett szigorú ábrázatok mélyén puha igazságok rejlenek. Aki azonban ezeknek fejszével igyekszik nekiesni, a lágyabb lényegekhez hozzá nem férkőzhet. Hasonlatosan csalóka játék a festészet és a költészet. Ha abból maga valóságot és hasznot próbál kiorozni, a művészet fölényesen kiveti önt kegyeiből, ha azonban kínálkozó játékaiba szívesen beleengedi magát, végül teste-lelke felfrissülést nyer, s bizony még éhen sem kell maradnia. És hát nem éppúgy védi-e magát az élet is a kemény csapásoktól, hogy bizonyos bogarak kemény páncélszárnyakat növesztenek magukra, vagy bizonyos asszonyok erőszakos férjeik elől durva bódulatokba ringatják magukat, s egy idő után ütéseit a másiknak már fel sem veszik. És vajon éppen ezért nem jobb-e magunktól a kemény eszközöket távol tartani, s vagdalkozás helyett könnyű táncra lépni az élettel, mely ettől védőruháit levetkezi, s magába bennünket szívélyesen befogad? Bizony magam is sok ilyen hibát elkövettem a szerelem művészetének gyakorlása közben, cskúgy, mint festészetemben. Mert lelkünk finom moccanásaihoz képest milyen durva eszköz a szó és az ecset is, de ha általuk a világot elvarázsolni képzeletünk mégis képessé válik, úgy könnyedén megsejtjük a vasálarcok mögé rejtező lényeget. Amit a természet képében az Isten létrehozott, ugyanilyen göcsörtös vászonként feszül elénk, melyet átszabdalni, elpusztítani vágyunk, hogy minket rémlátványaival ne riogasson. Így hát az én Mariane-om valószerű megelevenedését elvárni éppoly fölösleges, mint vashengereket baltával kaszabolni. Ámde, kedves favágó uram, mert látom alaposan leizzadt a nagy hasogatásban, csak dőljön itt le a tisztásra, nézegesse egy darabig a vonulgató felhőket, én addig ígért munkámat elvégzem, sőt a magáét is, azután hajlékomba visszatérünk, s Mariane alakjáról a rárakódott abroncsokat finom borok társaságában lecsatolgatjuk, s meglátja, mire hazatér, szívében igen lágy mozgásokat fedez majd fel Irmája irányába.
S azzal Egmontius, midőn tanításait befejezte, megmarkolta a jókora fejszét, s korát, testalkatát meghazudtolón iszonyú iramban kezdte nyesegetni, aprítani a fákat, s pár óra elteltével mindkettőjük munkáját elvégezte. A favágó szóhoz sem jutott a festő teljesítménye láttán.
- Drága Laiosz, csak nem gondolja, hogy nekem, aki olykor három napig ácsorgok szakadatlanul vásznaim előtt, s közben csuklóm, ujjaim hajlékonyságát, egész testem miniatűr részletekre való koncentráltságát is meg kell őrízzem, egy kis favágás gondot jelenthet.
Lajos később úgy mesélte, a festő akkor egy hatalmas fatörzset levegőbe hajított, nadrágjából ecsetet, festékestégelyt kapott elő, a színeket gyorsan kikeverte, s a lezuhanó monstrumra esés közben a favágó portréját fölpingálta.
A munka végeztével elindultak hát Egmontius viskója felé, s út közben a favágó jódarabig igen szótlannak, s elmélyültnek mutatkozott. Aztán mégis megszólalt, s a következő szavakat intézte a mesterhez:
A harmadik és egyben befejező rész itt olvasható.)
2. rész
A mester itt szünetet tartott elbeszélésében, belekortyolt borába, majd ellenőrizte hallgatója éberségét, aki foteljében ücsörögve egykedvűen pislogott Egmontiusra. Egy darabig farkasszemet néztek, majd Egmontius így folytatta Mariane történetét:
- Mariane-t vonzotta az idegenség, s ez az érzés nyilvánvalóan elveszett édesapjának megismerési vágyaiból fakadt. Minden szenvedélye, melyből bőven mért rá a Teremtő, az elérhetetlenség káprázataiból gyűrűzött, s ifjonti áttetszőségem számára alkalmatlan volt, hogy a vonzás tárgyának tekintsen. Mindez azonban csak tovább korbácsolta bennem az áhítatot, mellyel őt magamhoz tartozónak vélhettem, s szívem egyre mélyebbre ereszkedett volna e sötét titok középpontja felé, amit rá biológiailag hagyományozott a sors. Hiszen rajta keresztül a férfikorba lépés lehetősége tárult elém. Ő azonban leánykorából eképpen nem remélhetett szabadulást. Két sérült madárka voltunk, akik a szárnyalástól – egymásba kapaszkodásuk okán – magukat s a másikat is megfosztják. Két sóvárgó vágygóc voltunk, akiknek szerelme az égben kötetett, de földi kudarcra ítéltetett.
Minthogy igen okos, nyíltszívű fiatalemberek voltunk, mindketten felismertük szerelmünk lehetetlenségét, de annál jobban meghatódtunk egymás tisztaságán, s így mindig újra avattuk romlásba hanyatló nászunkat.
Aztán egy napon felbőszült hiúságom nem bírta tovább elviselni az ellenállási ingajátékot, s Mariane-nal kapcsolatunkat kénytelen voltam megszakítani. Ő hamarost egy idősebb férfiú karjaiban találta magát, én pedig szégyenemben a világ elől messzire bujdostam, s égő sebeimet művészetem forrásvidékeire húzódván csobogó költészettel locsolgattam.
Én, drága Laiosz mester, sok párhuzamos életem közül az egyiket, talán a legtisztábbat, legnemesebbet Mariane mellett hagytam, s lelkem jókora darabkája azóta is vele él, habár jól tudom, felőle ilyen lélekdarab nem sugárzik énfelém. De jól figyeljen, favágó uram, mert amit most mondok, annak tanulsága nem csekély! Lelkem e Mariane-hoz nőtt darabkája, miután az ezzel kapcsolatos hisztériám leülepedett, azóta is támaszt nyújt az ingatag szív ügyeiben, s így nem csupán Mariane emléke, de ténylegesen Mariane, mint beteljesült szerelem, a további lélekutazáshoz számomra biztos szigetet jelöl egy vad és idegen tenger térképén. Mariane – bár nem tudott róla – e szigeten táplált és nevelt, mint gyermekét, s csak azért lökött el magától, mert kijelöltetett utamat máskülönben sehogy se folytattam volna. E térképen Mariane-t magamnak bejelöltem, s hozzá mérhettem további kalandjaim során is a földrajzi és csillagászati távolságokat, melyek a szív univerzumában elém, mint kanyargós ösvények újra és újra kitárultak.
Mert nem minden szerelem tart örökké, de a szerelem mégis örökké tart. Így csak az idő lehet mértéke a szerelemnek, s ez kölcsönösséget bizony nem feltételez. Gazdagnak érzem magam, mert Mariane iránt ez az érzés bennem még megvan, itt az egyebek között is elfér, bántatlanul, gyötrő lidércek nélküli szenvedéllyel szeretem most is, mint szerettem akkor, amikor hangját először meghallottam.
Egmontius befejezte beszédét, a favágó pedig gúnyosan elfintorodott, s a mester legnagyobb döbbenetére így szólt:
- Csakhogy Egmontius uram, meséjében önmagáról igen terebélyesen beszélt, de mit sem árult el Mariane-járól, róla nekem a maga szép szavain túl semmiféle képzetem ki nem alakulhatott, s tán azt is feltételezhetném, hogy maga az egész históriát csak kitalálta. A maga Mariane-ja – akárhogyis – most már csak a maga fejében létezik, őt megérteni, vele szóba elegyedni már képtelen. Bottal üthetjük hát Mariane nyomát, mert egy Egmontius nevű festőember öreg napjain túl belőle magából semmit sem találunk. S ha a szerelem titkát efféle szófűzérek önszórakoztató láncolataiban véli megtalálni, úgy holnap kénytelen lesz velem az erdőszélen fát hasogatni, s ott én magát a favágók szerelmes titkaiba munka közben bevezetem. Aztán talán szeretett hölgye portréját már meg is festheti, az akkor már teljesen mindegy is lesz.
És azzal Lajos összeszedelőzködött, s holnap hajnali látogatását még egyszer kilátásba helyezve vállán a fejszével hazaballagott.
Egmontiust igen zavarba hozta, s zavarában nagyon felbosszantotta a fafejű favágó cinizmusa, amivel romba döntötte szívbéli és művészi toposzát.
- Ezeknek a gyalázatos pórnépeknek csak a jól pengő forintokon jár az eszük. Amit durva mancsaikkal meg nem tapogathatnak, az számukra már nem is létezik! No de A szív arcképcsarnokát így bemocskolni, annak létfontosságát kétségbevonni, s magam választotta, nehezen kivívott mesterségem fölött ily könnyedén ítélkezni senkit sem engedek. Mert ha azt gondolják ezek a kétkezi hangyanépek, hogy baltát-fejszét forgatni nemesebb és hasznosabb tevékenység, mint szavakat s ecsetet, úgy majd bebizonyítom nekik, hogy saját szakmájukban is lepipálom őket, s akkor dölyfös berzenkedésüket a szív és a művészet dolgai iránt egycsapásra félresöpröm.
Másnap a favágó jóval napkelte előtt érkezett Egmontius házához, hogy a köztudottan délelőttjeit végigalvó mestert ezzel is móresre tanítsa, de igen meglepődött, mert Egmontius frissen és üdén nyitott neki ajtót, jókedvűen kávéval, kaláccsal kínálta, majd így szólt:
- Jó Laiosz uram, mérjük össze a tudásunkat a favágást illetően, s meglátjuk majd, melyikünk bizonyul ügyesebbnek. Mert bizony úgy érzem én, festészeten nevelkedett izmaim méltó ellenfelei lehetnek a maga vaskos tagjainak.
Nevetett a favágó Egmontius párbajfelhívásán, s készséggel elfogdta azt. Kiballagtak hát az erdőszélre, s ott a maguk első fáit kiszemelték, s munkához is láttak volna, Egmontius azonban még a jókora fejszét is alig bírta feje fölé emelni, nemhogy erőteljes csapást mérni vele a vastag fatörzsre.
- Sajnálom én ezeket a szegény növényeket, sehogy se visz rá a lélek, hogy életeiktől őket megfosszam – panaszkodott a mester.
- Márpedig úgy nemigen lesz mivel tüzelni a télen, hacsak nem a festményeit dobálja a kályhába – élcelődött a favágó.
- De Laiosz uram, nem látja-e, hogy ezek a fák milyen haragosan tekintenek reánk, ahogy gyilkolásukra készülődünk?
- Amennyire a maga Mariane-ja szerelmesen rámtekint elbeszéléseiből, csak annyira.
- Elvarázsolt egy erdő ez, Laiosz uram.
- A maga feje van elvarázsolva, drága mester.
Azzal a favágó megragadta a fejszéjét, s jókorát belecsapott a fába, de menten össze is csuklott, ahogy a fa nagyot kondult, a fejsze éle róla visszapattanva a nyele végéig rúgdalta hátrafelé a beléfektetett erőt.
- Ajaj! – mondta Egmontius – Úgy látszik, mégiscsak jól sejtettem én, hogy nem közönséges erdő ez.
A favágó dühödten kezdte csapokdni a fát, de az továbbra is az előzőekhez hasonlatosan viselkedett. Ki is csorbult rajta a favágó szerszáma.
- Úgy látom a versenyt mégiscsak megnyertem, hiszen legalább a fejszém épségben maradt. Hanem én azt most mégis magának adom, mert szerszámának a halála bizony az én lelkemen szárad.
Azzal a mester a fához lépett, törzséről leoldozta a megfestett vashengert, amit az éjszaka leple alatt csatolt föl a fa derekára, majd sorba levette a többit is, végig az egész erdősoron.
- Látja, barátom, bizonyos erőkkel, hiába fektetjük be őket, életünk számára táplálékot ki nem nyerhetünk. Ilyen a szerelm valósága is, hogy a felszínére festett szigorú ábrázatok mélyén puha igazságok rejlenek. Aki azonban ezeknek fejszével igyekszik nekiesni, a lágyabb lényegekhez hozzá nem férkőzhet. Hasonlatosan csalóka játék a festészet és a költészet. Ha abból maga valóságot és hasznot próbál kiorozni, a művészet fölényesen kiveti önt kegyeiből, ha azonban kínálkozó játékaiba szívesen beleengedi magát, végül teste-lelke felfrissülést nyer, s bizony még éhen sem kell maradnia. És hát nem éppúgy védi-e magát az élet is a kemény csapásoktól, hogy bizonyos bogarak kemény páncélszárnyakat növesztenek magukra, vagy bizonyos asszonyok erőszakos férjeik elől durva bódulatokba ringatják magukat, s egy idő után ütéseit a másiknak már fel sem veszik. És vajon éppen ezért nem jobb-e magunktól a kemény eszközöket távol tartani, s vagdalkozás helyett könnyű táncra lépni az élettel, mely ettől védőruháit levetkezi, s magába bennünket szívélyesen befogad? Bizony magam is sok ilyen hibát elkövettem a szerelem művészetének gyakorlása közben, cskúgy, mint festészetemben. Mert lelkünk finom moccanásaihoz képest milyen durva eszköz a szó és az ecset is, de ha általuk a világot elvarázsolni képzeletünk mégis képessé válik, úgy könnyedén megsejtjük a vasálarcok mögé rejtező lényeget. Amit a természet képében az Isten létrehozott, ugyanilyen göcsörtös vászonként feszül elénk, melyet átszabdalni, elpusztítani vágyunk, hogy minket rémlátványaival ne riogasson. Így hát az én Mariane-om valószerű megelevenedését elvárni éppoly fölösleges, mint vashengereket baltával kaszabolni. Ámde, kedves favágó uram, mert látom alaposan leizzadt a nagy hasogatásban, csak dőljön itt le a tisztásra, nézegesse egy darabig a vonulgató felhőket, én addig ígért munkámat elvégzem, sőt a magáét is, azután hajlékomba visszatérünk, s Mariane alakjáról a rárakódott abroncsokat finom borok társaságában lecsatolgatjuk, s meglátja, mire hazatér, szívében igen lágy mozgásokat fedez majd fel Irmája irányába.
S azzal Egmontius, midőn tanításait befejezte, megmarkolta a jókora fejszét, s korát, testalkatát meghazudtolón iszonyú iramban kezdte nyesegetni, aprítani a fákat, s pár óra elteltével mindkettőjük munkáját elvégezte. A favágó szóhoz sem jutott a festő teljesítménye láttán.
- Drága Laiosz, csak nem gondolja, hogy nekem, aki olykor három napig ácsorgok szakadatlanul vásznaim előtt, s közben csuklóm, ujjaim hajlékonyságát, egész testem miniatűr részletekre való koncentráltságát is meg kell őrízzem, egy kis favágás gondot jelenthet.
Lajos később úgy mesélte, a festő akkor egy hatalmas fatörzset levegőbe hajított, nadrágjából ecsetet, festékestégelyt kapott elő, a színeket gyorsan kikeverte, s a lezuhanó monstrumra esés közben a favágó portréját fölpingálta.
A munka végeztével elindultak hát Egmontius viskója felé, s út közben a favágó jódarabig igen szótlannak, s elmélyültnek mutatkozott. Aztán mégis megszólalt, s a következő szavakat intézte a mesterhez:
A harmadik és egyben befejező rész itt olvasható.)
2007. június 14., csütörtök
Az arcképfestő szerelmei 4. - Mariane
1. rész
Csendesen csörgedezőn dúdolt magában Egmontius, midőn a hajnal első fénysugara végigsimított fakó műhelyén, s kibontotta onnan a mester szívének színeit, lágyan söpörgetve össze a néhai Mariane emlékét, hogy majd vászonra a szép szeretőt dalolva született mozdulatokkal pakolja föl, mint álmából, friss lepedők közül bőrét mikor kicsomagolta, s gyűrődéseiből elkeveredett illataikat kiszippantotta, úgy kívánt Egmontius Mariane meleg testéhez, arcához, hajához súrlódni most, s remegő izgalommal őt játékos reggeli birkózásra invitálni, tagadván időt, távolságot, Mariane-nal a világ elől fehér takarók nyirkos zugaiba bújni, tágas csarnokokká bővíteni testrészek közeit: lábacska-kézfejecske balettet, kifeszült bordák harmonika-játékát, szemtükrök világlását, pillaredőnyök csukódását, bizsergő ujjak vakvágányát, ki- és betolatását, körömágyak bódító szagocskáját ide-oda adogatón-vonogatón csalafintán előcsalni, Mariane-t további párnás táncokra, lusta koreográfiák mentén kókadozó meditációra bírni kettejük kiléte, álombéli-evilági különbözősége felől, zuhanni Mariane-ba, kihátrálni Mariane-ból, Mariane álmait kifürkészni mindig fürgébb tapintatok láncszemein rá- és odakúszva, haja alatt koponyáját marokra fogva ujjbegyekkel gyógy- és ismerethullámokat beléereszteni, ragaszkodó szeretet, idegenkedő kíváncsiság satujában egyre-egyre szorítani, kiengedni, szégyen elől szégyenbe bújni, kifordulni, szégyent szégyenre, mint ifjúságok záptojásait egymáson össze- és elkenegetni, de jó volt, s de jó lett volna, ha Mariane… no de Mariane, dúdolgatott a mester, hogy ha valaki szobájába toppan, bizonyosan bolondnak nézi, de vele Egmontius – férfi vagy nő akár – táncra perdül, s tánc közben kalimpoló ecsetével a természet minden színébe beöltözteti, de dalát mázolás közben sem feledi, mit hajnalhasadván és törekvőn terjedvén így szólaltatott meg:
Mariane, Mariane, lassan megismerlek, mint folyóvizet,
bár kifogytál, kihunytál életem kertjéből,
de sohasem szűntem meg szeretni téged,
ki először mutattad síkos élét a gyönyörnek.
Ráncokba ringattam halovány emlékmásod,
s kinyitom, kitárom a repedt múltat immár,
most hajolok föléd bár vénember-gúnyában,
látod-e szememben az örök ifjúság hogy lobog?
Egmontius lettem míg te dús halaidat terelgetted
más földrészek vizeibe mohón legelészni,
én itt a műhelyemben jártam nyomodban a világot.
Egymásnak szerzett kincseink mutassuk hát fel.
Felmutatlak, bemutatlak önmagadnak téged,
mint szenvedély asszonyát, kivé lenni vágytál,
de magadba visszafogón félsz hegye piszkált,
s szíved alján görcsökbe torz erő tekert.
Mariane, Mariane, hős- és fogolynő vagy nékem,
saját hősöd-rabod fényes hegytetőn, sötét cellában.
Viselkedj büszkén, bíborba borítlak, tűzruhába,
s imádva tisztelgek örvénylő öntörvényed csacskaságain.
Mariane, végül úgy maradsz magadra mint én,
vágyaid szárnyalón tovarepülnek, s hagynak egyedül,
mint reszkető fiókát a királynő sasmadár,
mint én maradtam utánad, mint te magad után.
Mindez azonban csak könnyed előkészület volt Mariane portréjának megalkotásához, amolyan „lelki rá- vagy félrevezetés”, ahogy a mester gyakran emlegette festői tálentuma újra s újra kibontogatási gyakorlatait, mert Mariane az előzőeknél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb s Egmontius életére - vagyis szívére – nézvést felettébb nagy hatással bíró teremtés volt.
- Ó, hisz életművemet szentelhetném Mariane megfestéseinek, s nekem most önmagam által az jutott osztályrészül, hogy egyetlen arcképbe sűrítsem mindazt a nyiladozó tavaszt, amivel ő akkor megajándékozott!
Mondanunk sem kell, múzsája volt Mariane Egmontiusnak. Hisz valahányszor a lány hosszú haját fésülve önnön szépségében elmerült, Egmontius válogatott verscsokrait szavalgatta, csak úgy, mintha önmagának gyakorolgatná, de alaposan ügyelve, hogy szeretője minden szavát jól értse, s ha lehet, véletlen egybeesésként önmagára a szép sorokat felölthesse, s legmélyebb illatait így Egmontiustól származónak, belőle rásugárzónak vélhesse, és hogy Mariane Egmontius nélkül ezután sehogy se élhesse már életét. És bár Mariane e verses vallomásokból ki tudja kifülelte-e a neki szánt bilincses szerelmet, Egmontius gyönyörűen megtanult lírában beszélni, s művészi lelkének ezáltal termékeny talajt hintett a továbbsarjadáshoz.
Egmontius önmagát Mariane egyetlen és végső párjának gondolta tehát, s e titkos szövetségben, mely csak egyfelől köttetett, betelni sem tudott az előtte álló fényes jövő káprázatával, hanem abba mélyen belehajszolódott, s már múltjában is csak Mariane felé való törekvését látta folyton megvalósulni, így Mariane, ki csak épp keresztezte a mester pályáját, végül azonos lett minden idők Egmontiusával, míg Egmontius azonos lett Mariane iránti végtelen túlcsorduló szerelmével.
S most, reggeli műhelyében az érzés rajta újra erőt vett, olyat, hogy a festő ezt egyedül elviselni nem csak hogy képtelen lett volna, hanem később önmagára igen megharagudott volna, ha örömét és ifjúkorból visszaásott szenvedélyét más élő emberrel azonnal meg nem osztja. Egmontius kiszaladt tehát házából, s az első élő személyt, akivel találkozott, otthonába ellentmondást nem tűrően beráncigálta. Ez a személy pedig az éppen munkájába ballagó favágó volt, bizonyos nagybajuszú ember, aki magyar volt, s Lajosnak hívták. Egmontius legjobb borával, dohányával kínálta az egyszerű, ámde igen csavaros észjárású favágót, az meg alaposan megilletődött, s nem is annyira a bőkezű vendéglátáson, hanem a köztudottan emberkerülő, sőt rossz nyelvek szerint embergyűlölő festő eszement viselkedésén. Lajos, aki a művészekről egyebet mint mihasznaságot feltételezni nem bírt, s termékeik felől egyebet mint időpocsékolást gondolni képtelen volt, most igazán nem tudta, hogy álljon hozzá a dologhoz, így aztán kénytelen volt odáig merészkedni, hogy megkérdezze a másikat:
- Mondja Egmontius uram, mire föl ez a szívélyes fogadtatás? Csak nem akarja rámsózni valamelyik mázolmányát? Mert tudnia kell, hogy se pénzem, se érzékem a művészetekhez, bár a bora, szivarja igencsak kiváló, hanem tán ez is művészet, mondják egyesek, de akkor biz a favágást se hagyjuk ki a sorból, s így már érthető, miért is ülünk ma itt ünnepet, mint művészek, ugyebár.
- Drága Laiosz – így magasztalta a favágót Egmontius lelke emelkedett hangulatához illőn, - a művészetek titka a szívben lakozik, oly közel egy másik érzéshez, hogy azokat, mint összenőtt ikreket szétválasztani sehogy se lehet a másik kára nélkül.
- Bizony Egmontius uram, favágás közben magam is sok keservet, haragot kizúdítok magamból káromkodás formájában, különösen az asszony miatt, aki iszik mint a kefekötő, s mosási munkáival időre el sosem készül. Engem aztán emiatt a faluban igencsak megszólnak, hogy tán puha fából faragtak, s nem merem elfenekelni az asszonyt.
- Boldog lehet, kinek asszonya van a háznál! Nekem is most jutott eszembe egy régi nőszemély, ki azóta tán szintén asszony lett.
- No én az asszonyt verni nem sajnálom, nem restellem, de az enyimnél az mit se ér!
- Hogyne, hiszen a nők leányként szépek és csábosak, de asszonyi mivoltukban lesznek csak érettek, akkorra erjednek össze ízeik, illataik, melyeket nyomokban már viselhettek, de bakfis lelkük még szét-szétnyirbálta teremtő áradásaik bimbózó harmatszirmait.
- Mert rúgkapálnak azok kecskegidaként fiatalon, s nagy hátsójukat meresztik mindhiába később.
- Jómagam egy ilyen bakfisra emlékeztem vissza az imént, s gondoltam, a napját magának is bearanyozom, ha róla ezt-azt elmesélgetek, s azt nagy figyelemmel meghallgatja.
- Ha másképp nem tehetünk, vágjon bele, Egmontius uram, de mivel eközben saját művészetemtől elvon, igen nagy veszteség érhet, ezért aztán ha nékem a délelőtti favágást kifizetné, mindjárt élesebb figyelemmel követhetném mondókáját, s nem foglalna le olyannyira a kenyérkérdés, mely most még teljes mértékben lefoglal.
- Cseppet se aggódjon, Laiosz uram, mert bár pénzem nekem sincs a háznál, és egyebütt se, ám ha mondókámat érdeklődve végigköveti, hálám sem marad el, s megígérem magának, hogy maholnap portréját megfestem, hogy büszke lesz arra minden leszármazottja, s úgy az idők mélyibe dús tekintélyének magvait ezzel elhintjük.
- No arra nekem szükségem ugyan nincs, hisz a festéshez még egyszer ide kell járulnom, s újabb órákat már hogy hizlalnék a tétlenség mezején, mikoron családom éhezik?
- Úgy hát szívem áradását ön meghallgatni nem kívánja?
- Nem bizony.
- Saját lelkét azzal bearanyozni nem vonzó lehetőség?
- Nem bizony.
- A szerelem titkait velem kifürkészni magának smafu?
- Bizony az, Egmontius uram.
- Akkor, Laiosz, maga megtévedt ember. Hisz csak vágja, aprítja a fát halomba, de annak értelmét nem találja, szívének rugói már csak rozsdásan nyikorognak, s életét tudatlan homályban gürcöli végig. Ilyen emberhez szép Mariane-om lerajzolása sehogy sem illik, jobb tehát, ha tovább cammog erdeje felé, s tovább vágja maga alatt kérges szívének fáit, s önnön bánatára, örömére immár fényt sosem vetít.
- S bizony Egmontius uram is jó teszi, ha engem elereszt, s mihaszna művészetének termékeit csak saját örömére szaporítja, mert a magafélék köreiben a munkás ember végtelen tespedtség érzetét veszi magára, s álla hamarosan felkopna, ha a sok emelkedett szólamot elméjébe beeresztené.
- Ugyan, favágó uram, ilyen beszéd nem való derék ember szájába. Gondolja csak meg, asszonya miért nyúl az alkohol bódító szereihez, ha ugyan nem azért, mert kegyelmed őt szeretetével józan irányba billenteni képtelen? Bizony, a művészet segít megismerni a szerelem rejtélyeit, s szerelmes asszonynak munkabéli kedve is megnövekszik, s abból aztán maga nagy hasznot remélhet.
- Úgy véli, mester uram, ez csakugyan segíthet?
- Hát hogyne.
- No, akkor töltsön nekem még abból a borból, s regélje el a kis bakfis történetét, meg a szerelem rejtélyeit, s ha azokból az én Irmámra nézvést bárminemű tapasztalatot kinyerhetek, a téli fára már gondja nem lesz. Ha azonban meséjével mindhiába fáraszt, úgy holnap ketten megyünk az erdőszélre, s maga segít nekem a mai lemaradást bepótolni.
Ebben aztán szerencsésen megállapodtak, az asztalon elegendő mennyiségű bort és szivart helyeztek el, és Egmontius Mariane történetébe belekezdett.
- Tudnia kell, nemes Laiosz uram, hogy Mariane az én szívemet nem első látásra, hanem első hallásra vette birtokába. Mariane hangja valaminő gyerekkori emléket rázott föl bennem, melynek édes gyümölcseit megízlelnem immár kényszeremmé vált. Fiatal voltam, és hát – mondjuk ki – idealista, úgy gondoltam még, ha egyvalaki szerelmet érez a másik iránt, a másiknak éppúgy éreznie kell azt. Így aztán a kacér Mariane minden mozdulatában, tekintetében, duruzsoló hangjában e szerelem kölcsönös bizonyítékát bírtam felfedezni. Csakhogy a lány irányomba ilyesféle érzelmeket cseppet sem táplált, s ezt előbb-utóbb szívszakadva be kellett látnom. De reményeim nem múltak el mégsem, s szívem folyvást bizakodott, hogy Mariane-ból a tiszta lángot végül kipiszkálja, s bakfis lelkét vallomásra készteti, minek révén hozzám fűződő elkerülhetetlen szerelmét beismeri.
Mariane a világban mint tüzes csikó szaladgált tétován, lobogását ilyen-olyan élményekkel táplálta-nyugtatgatta ugyan, s én hűvös megvetéssel szemlélve e pazarlást, szilárdan várakoztam sorsunk beteljesedésére. Mariane engem csakugyan szeretett, testvérének hívott, bátyuskának becézgetett, de látva mogorva kívülállásom, szeretetmegvonást színlelő játékaim, gyönge lelkében fájdalom sarjadt, s a fájdalmat kusza éjjeli álmai szerelmi álruhába öltöztették, s végül forró vágyát irányomba egy nap mégis kifejezte.
Törekvő vágyaink egymáson ki is elégítettük, de betelni egymással így sem tudtunk, mert ő bűnös testvérszerelemnek érezte viszonyunk, míg jómagam csak többet s többet kívántam belőle, egészében vágytam birtokolni őt, ki még akkor önmagának is alig volt birtokában. Boldog napokat és heteket töltöttünk a világban nyargalászva, de én mindig éreztem, hogy Mariane engem bár társául elfogad, de sokkal inkább játszópajtási, mintsem szeretői minőségben. Egy alkalommal valami sármos, ősz hajú zenész játékát hallgattuk a város szökőkútjánál, s Mariane rajongó tekintetét könnyek borították be, egész lényét úgy odaadta a muzsikának, s legfőképpen a muzsika megszólaltatójának. Ekkora odaadásra, jól tudtam, én sosem számíthatok tőle.
A folytatást itt olvashatod.
Csendesen csörgedezőn dúdolt magában Egmontius, midőn a hajnal első fénysugara végigsimított fakó műhelyén, s kibontotta onnan a mester szívének színeit, lágyan söpörgetve össze a néhai Mariane emlékét, hogy majd vászonra a szép szeretőt dalolva született mozdulatokkal pakolja föl, mint álmából, friss lepedők közül bőrét mikor kicsomagolta, s gyűrődéseiből elkeveredett illataikat kiszippantotta, úgy kívánt Egmontius Mariane meleg testéhez, arcához, hajához súrlódni most, s remegő izgalommal őt játékos reggeli birkózásra invitálni, tagadván időt, távolságot, Mariane-nal a világ elől fehér takarók nyirkos zugaiba bújni, tágas csarnokokká bővíteni testrészek közeit: lábacska-kézfejecske balettet, kifeszült bordák harmonika-játékát, szemtükrök világlását, pillaredőnyök csukódását, bizsergő ujjak vakvágányát, ki- és betolatását, körömágyak bódító szagocskáját ide-oda adogatón-vonogatón csalafintán előcsalni, Mariane-t további párnás táncokra, lusta koreográfiák mentén kókadozó meditációra bírni kettejük kiléte, álombéli-evilági különbözősége felől, zuhanni Mariane-ba, kihátrálni Mariane-ból, Mariane álmait kifürkészni mindig fürgébb tapintatok láncszemein rá- és odakúszva, haja alatt koponyáját marokra fogva ujjbegyekkel gyógy- és ismerethullámokat beléereszteni, ragaszkodó szeretet, idegenkedő kíváncsiság satujában egyre-egyre szorítani, kiengedni, szégyen elől szégyenbe bújni, kifordulni, szégyent szégyenre, mint ifjúságok záptojásait egymáson össze- és elkenegetni, de jó volt, s de jó lett volna, ha Mariane… no de Mariane, dúdolgatott a mester, hogy ha valaki szobájába toppan, bizonyosan bolondnak nézi, de vele Egmontius – férfi vagy nő akár – táncra perdül, s tánc közben kalimpoló ecsetével a természet minden színébe beöltözteti, de dalát mázolás közben sem feledi, mit hajnalhasadván és törekvőn terjedvén így szólaltatott meg:
Mariane, Mariane, lassan megismerlek, mint folyóvizet,
bár kifogytál, kihunytál életem kertjéből,
de sohasem szűntem meg szeretni téged,
ki először mutattad síkos élét a gyönyörnek.
Ráncokba ringattam halovány emlékmásod,
s kinyitom, kitárom a repedt múltat immár,
most hajolok föléd bár vénember-gúnyában,
látod-e szememben az örök ifjúság hogy lobog?
Egmontius lettem míg te dús halaidat terelgetted
más földrészek vizeibe mohón legelészni,
én itt a műhelyemben jártam nyomodban a világot.
Egymásnak szerzett kincseink mutassuk hát fel.
Felmutatlak, bemutatlak önmagadnak téged,
mint szenvedély asszonyát, kivé lenni vágytál,
de magadba visszafogón félsz hegye piszkált,
s szíved alján görcsökbe torz erő tekert.
Mariane, Mariane, hős- és fogolynő vagy nékem,
saját hősöd-rabod fényes hegytetőn, sötét cellában.
Viselkedj büszkén, bíborba borítlak, tűzruhába,
s imádva tisztelgek örvénylő öntörvényed csacskaságain.
Mariane, végül úgy maradsz magadra mint én,
vágyaid szárnyalón tovarepülnek, s hagynak egyedül,
mint reszkető fiókát a királynő sasmadár,
mint én maradtam utánad, mint te magad után.
Mindez azonban csak könnyed előkészület volt Mariane portréjának megalkotásához, amolyan „lelki rá- vagy félrevezetés”, ahogy a mester gyakran emlegette festői tálentuma újra s újra kibontogatási gyakorlatait, mert Mariane az előzőeknél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb s Egmontius életére - vagyis szívére – nézvést felettébb nagy hatással bíró teremtés volt.
- Ó, hisz életművemet szentelhetném Mariane megfestéseinek, s nekem most önmagam által az jutott osztályrészül, hogy egyetlen arcképbe sűrítsem mindazt a nyiladozó tavaszt, amivel ő akkor megajándékozott!
Mondanunk sem kell, múzsája volt Mariane Egmontiusnak. Hisz valahányszor a lány hosszú haját fésülve önnön szépségében elmerült, Egmontius válogatott verscsokrait szavalgatta, csak úgy, mintha önmagának gyakorolgatná, de alaposan ügyelve, hogy szeretője minden szavát jól értse, s ha lehet, véletlen egybeesésként önmagára a szép sorokat felölthesse, s legmélyebb illatait így Egmontiustól származónak, belőle rásugárzónak vélhesse, és hogy Mariane Egmontius nélkül ezután sehogy se élhesse már életét. És bár Mariane e verses vallomásokból ki tudja kifülelte-e a neki szánt bilincses szerelmet, Egmontius gyönyörűen megtanult lírában beszélni, s művészi lelkének ezáltal termékeny talajt hintett a továbbsarjadáshoz.
Egmontius önmagát Mariane egyetlen és végső párjának gondolta tehát, s e titkos szövetségben, mely csak egyfelől köttetett, betelni sem tudott az előtte álló fényes jövő káprázatával, hanem abba mélyen belehajszolódott, s már múltjában is csak Mariane felé való törekvését látta folyton megvalósulni, így Mariane, ki csak épp keresztezte a mester pályáját, végül azonos lett minden idők Egmontiusával, míg Egmontius azonos lett Mariane iránti végtelen túlcsorduló szerelmével.
S most, reggeli műhelyében az érzés rajta újra erőt vett, olyat, hogy a festő ezt egyedül elviselni nem csak hogy képtelen lett volna, hanem később önmagára igen megharagudott volna, ha örömét és ifjúkorból visszaásott szenvedélyét más élő emberrel azonnal meg nem osztja. Egmontius kiszaladt tehát házából, s az első élő személyt, akivel találkozott, otthonába ellentmondást nem tűrően beráncigálta. Ez a személy pedig az éppen munkájába ballagó favágó volt, bizonyos nagybajuszú ember, aki magyar volt, s Lajosnak hívták. Egmontius legjobb borával, dohányával kínálta az egyszerű, ámde igen csavaros észjárású favágót, az meg alaposan megilletődött, s nem is annyira a bőkezű vendéglátáson, hanem a köztudottan emberkerülő, sőt rossz nyelvek szerint embergyűlölő festő eszement viselkedésén. Lajos, aki a művészekről egyebet mint mihasznaságot feltételezni nem bírt, s termékeik felől egyebet mint időpocsékolást gondolni képtelen volt, most igazán nem tudta, hogy álljon hozzá a dologhoz, így aztán kénytelen volt odáig merészkedni, hogy megkérdezze a másikat:
- Mondja Egmontius uram, mire föl ez a szívélyes fogadtatás? Csak nem akarja rámsózni valamelyik mázolmányát? Mert tudnia kell, hogy se pénzem, se érzékem a művészetekhez, bár a bora, szivarja igencsak kiváló, hanem tán ez is művészet, mondják egyesek, de akkor biz a favágást se hagyjuk ki a sorból, s így már érthető, miért is ülünk ma itt ünnepet, mint művészek, ugyebár.
- Drága Laiosz – így magasztalta a favágót Egmontius lelke emelkedett hangulatához illőn, - a művészetek titka a szívben lakozik, oly közel egy másik érzéshez, hogy azokat, mint összenőtt ikreket szétválasztani sehogy se lehet a másik kára nélkül.
- Bizony Egmontius uram, favágás közben magam is sok keservet, haragot kizúdítok magamból káromkodás formájában, különösen az asszony miatt, aki iszik mint a kefekötő, s mosási munkáival időre el sosem készül. Engem aztán emiatt a faluban igencsak megszólnak, hogy tán puha fából faragtak, s nem merem elfenekelni az asszonyt.
- Boldog lehet, kinek asszonya van a háznál! Nekem is most jutott eszembe egy régi nőszemély, ki azóta tán szintén asszony lett.
- No én az asszonyt verni nem sajnálom, nem restellem, de az enyimnél az mit se ér!
- Hogyne, hiszen a nők leányként szépek és csábosak, de asszonyi mivoltukban lesznek csak érettek, akkorra erjednek össze ízeik, illataik, melyeket nyomokban már viselhettek, de bakfis lelkük még szét-szétnyirbálta teremtő áradásaik bimbózó harmatszirmait.
- Mert rúgkapálnak azok kecskegidaként fiatalon, s nagy hátsójukat meresztik mindhiába később.
- Jómagam egy ilyen bakfisra emlékeztem vissza az imént, s gondoltam, a napját magának is bearanyozom, ha róla ezt-azt elmesélgetek, s azt nagy figyelemmel meghallgatja.
- Ha másképp nem tehetünk, vágjon bele, Egmontius uram, de mivel eközben saját művészetemtől elvon, igen nagy veszteség érhet, ezért aztán ha nékem a délelőtti favágást kifizetné, mindjárt élesebb figyelemmel követhetném mondókáját, s nem foglalna le olyannyira a kenyérkérdés, mely most még teljes mértékben lefoglal.
- Cseppet se aggódjon, Laiosz uram, mert bár pénzem nekem sincs a háznál, és egyebütt se, ám ha mondókámat érdeklődve végigköveti, hálám sem marad el, s megígérem magának, hogy maholnap portréját megfestem, hogy büszke lesz arra minden leszármazottja, s úgy az idők mélyibe dús tekintélyének magvait ezzel elhintjük.
- No arra nekem szükségem ugyan nincs, hisz a festéshez még egyszer ide kell járulnom, s újabb órákat már hogy hizlalnék a tétlenség mezején, mikoron családom éhezik?
- Úgy hát szívem áradását ön meghallgatni nem kívánja?
- Nem bizony.
- Saját lelkét azzal bearanyozni nem vonzó lehetőség?
- Nem bizony.
- A szerelem titkait velem kifürkészni magának smafu?
- Bizony az, Egmontius uram.
- Akkor, Laiosz, maga megtévedt ember. Hisz csak vágja, aprítja a fát halomba, de annak értelmét nem találja, szívének rugói már csak rozsdásan nyikorognak, s életét tudatlan homályban gürcöli végig. Ilyen emberhez szép Mariane-om lerajzolása sehogy sem illik, jobb tehát, ha tovább cammog erdeje felé, s tovább vágja maga alatt kérges szívének fáit, s önnön bánatára, örömére immár fényt sosem vetít.
- S bizony Egmontius uram is jó teszi, ha engem elereszt, s mihaszna művészetének termékeit csak saját örömére szaporítja, mert a magafélék köreiben a munkás ember végtelen tespedtség érzetét veszi magára, s álla hamarosan felkopna, ha a sok emelkedett szólamot elméjébe beeresztené.
- Ugyan, favágó uram, ilyen beszéd nem való derék ember szájába. Gondolja csak meg, asszonya miért nyúl az alkohol bódító szereihez, ha ugyan nem azért, mert kegyelmed őt szeretetével józan irányba billenteni képtelen? Bizony, a művészet segít megismerni a szerelem rejtélyeit, s szerelmes asszonynak munkabéli kedve is megnövekszik, s abból aztán maga nagy hasznot remélhet.
- Úgy véli, mester uram, ez csakugyan segíthet?
- Hát hogyne.
- No, akkor töltsön nekem még abból a borból, s regélje el a kis bakfis történetét, meg a szerelem rejtélyeit, s ha azokból az én Irmámra nézvést bárminemű tapasztalatot kinyerhetek, a téli fára már gondja nem lesz. Ha azonban meséjével mindhiába fáraszt, úgy holnap ketten megyünk az erdőszélre, s maga segít nekem a mai lemaradást bepótolni.
Ebben aztán szerencsésen megállapodtak, az asztalon elegendő mennyiségű bort és szivart helyeztek el, és Egmontius Mariane történetébe belekezdett.
- Tudnia kell, nemes Laiosz uram, hogy Mariane az én szívemet nem első látásra, hanem első hallásra vette birtokába. Mariane hangja valaminő gyerekkori emléket rázott föl bennem, melynek édes gyümölcseit megízlelnem immár kényszeremmé vált. Fiatal voltam, és hát – mondjuk ki – idealista, úgy gondoltam még, ha egyvalaki szerelmet érez a másik iránt, a másiknak éppúgy éreznie kell azt. Így aztán a kacér Mariane minden mozdulatában, tekintetében, duruzsoló hangjában e szerelem kölcsönös bizonyítékát bírtam felfedezni. Csakhogy a lány irányomba ilyesféle érzelmeket cseppet sem táplált, s ezt előbb-utóbb szívszakadva be kellett látnom. De reményeim nem múltak el mégsem, s szívem folyvást bizakodott, hogy Mariane-ból a tiszta lángot végül kipiszkálja, s bakfis lelkét vallomásra készteti, minek révén hozzám fűződő elkerülhetetlen szerelmét beismeri.
Mariane a világban mint tüzes csikó szaladgált tétován, lobogását ilyen-olyan élményekkel táplálta-nyugtatgatta ugyan, s én hűvös megvetéssel szemlélve e pazarlást, szilárdan várakoztam sorsunk beteljesedésére. Mariane engem csakugyan szeretett, testvérének hívott, bátyuskának becézgetett, de látva mogorva kívülállásom, szeretetmegvonást színlelő játékaim, gyönge lelkében fájdalom sarjadt, s a fájdalmat kusza éjjeli álmai szerelmi álruhába öltöztették, s végül forró vágyát irányomba egy nap mégis kifejezte.
Törekvő vágyaink egymáson ki is elégítettük, de betelni egymással így sem tudtunk, mert ő bűnös testvérszerelemnek érezte viszonyunk, míg jómagam csak többet s többet kívántam belőle, egészében vágytam birtokolni őt, ki még akkor önmagának is alig volt birtokában. Boldog napokat és heteket töltöttünk a világban nyargalászva, de én mindig éreztem, hogy Mariane engem bár társául elfogad, de sokkal inkább játszópajtási, mintsem szeretői minőségben. Egy alkalommal valami sármos, ősz hajú zenész játékát hallgattuk a város szökőkútjánál, s Mariane rajongó tekintetét könnyek borították be, egész lényét úgy odaadta a muzsikának, s legfőképpen a muzsika megszólaltatójának. Ekkora odaadásra, jól tudtam, én sosem számíthatok tőle.
A folytatást itt olvashatod.
Az arcképfestő szerelmei 3. - Charlotte
- Most tehát, mikoron A szív arcképcsarnokát megnyitottam, mást nem tehetek, mint a további nőszemélyeket az idő mélyiből kiásva, a múltamat velük sírva-vigadva temetem újra, s ebben addig nem nyugodhatok, míg e tevékenységtől majdan teljesen áthatva a szerelem titkához közel nem férkőzöm, s e titkot a magam számára meg nem fejtem! – kiáltott a mester a következő nap reggelén, amikor ágyából munkára készen kipattant.
Csakhogy a következő kép megalkotása rendkívüli nehézségek elé állította a festőt.
- Charlotte-nak foglak hívni – fenyegette meg üres vásznát Egmontius, - és hiába is próbálsz előlem jobbra-balra elbujkálni, végül mégis a keretbe kényszerítelek. Mert neved már van, s a neved előhúzza belőled rejtekező jellemed, melyet egyelőre sehogy se bírok mégoly hatalmas festői géniuszommal sem megközelíteni.
Azonban egész napját végiggyötrődve sem volt képes Charlotte-on bárminemű érdekes látványt megragadni, jellemét hiábavalóan firtatta, hozzáfűződő emlékeit mindhiába ráncigálta, Charlotte körül minden teljes mértékben ködösnek, jelentéktelennek, mondanivaló nélkülinek tűnt, Charlotte lehetséges arcai legfeljebb egy statisztikai évkönyv lapjait díszíthették volna, ennél azonban Egmontius – mondanunk sem kell – jócskán többre vágyott.
- Unalmas egy nőcske voltál akkoriban is – vágta a vászon pofájába a dühös festő, s úgy érezve, a nagy fehérség gúnyosan fintorog vissza rá, ravaszkásan összevonta szemöldökét, és amilyen hűvösen csak telt tőle, így szólt: - De ne gondold ám, hogy majd ezzel az unalommal fertőzöm be tiszta vásznamat! Nem. Bizony rád festem én minden érzelmek vad színeit, fúriát csinálok belőled, s úgy foglak ábrázolni, hogy e rettentő teremtőerő ellen, melyet rád mérek, kétségbeesésedben sem tehetsz semmit, saját arcképedből riadtan fogsz visszatekinteni, szuggesztív őrületemmel összetörlek, maszkjaidat szétfeszítem, megkínozlak, ecsetemmel kicsikarom belőled a lelket, hogy lássam, ki lehettél volna, ha nem az lettél volna, aki persze lettél, s ahogy végül mégiscsak ábrázolnom kell téged! Mert te, mint porcelánarcba zárt riadt állatka, riadalmadon folyvást uralkodva méhkirálynőnek képzelted magad, s én akkor szorgos méhecskének önmagam, de te madár voltál, tyúk és galamb, és hiába zümmögtem körülötted, tyúkká-galambbá válni sehogy se bírtam, s ha mégis bírtam volna, te egy kövér macska képében nyújtóztál volna el, aztán vértigris és még ki tudja mi minden nem lett volna belőled, de mivel én téged azzá vagy ahhoz hasonlóvá nem tehettelek, téged én valódi nőnek láttalak volna leginkább, amilyen voltál is, érzéki és buja, te leginkább unalmaddal tüntettél ellenem, miként korábban és később mások ellen is, s ezt az unalomjátékot már velem is odáig fokoztad, hogy végül igazán és mélyen unalmassá váltál, s én melletted még unalmasabbá!
Egmontius durcásan foteljébe kucorodott, és onnan szemlélte leendő festményét. Aztán megbizonyosodott és igencsak rémisztő látomást borított szegény Charlotte-ra:
- Azt fogom elvenni tőled, amivel elcsábítottál. Látom, ez megriaszt. Pedig úgy lesz: csukott szemmel, kis mértékben tátott szájjal foglak megfesteni, alvás közben, s álomképeden szigorú szemmel tekintesz majd alvó önmagadra. Szádból galamb, tyúk röppen majd ki, az ő szemük helyére festem gyönyörű álomszemeid. Rikító tollaikkal szürke porcelánarcod fölött egymással bizarr násztáncot járnak. Két madárszem mered majd ki arcod közepiből! Magamat mint öregembert hajad erdejében botorkáló vak vándorként pingálom föl rád, zsákomból méheket eregetek, hogy belőled váladékokat kigyűjtsenek, s azt nekem táplálékul odahozzák. Orrlikaid mélyiből egy-egy állatka szempárjai guvadnak majd riadtan kifelé, s bár vonásaid békések lesznek, egy hatalmas tigrismancs árnyéka vetül rád. Szemöldöködön mint gyér liget faágain kövér macskák alszanak majd kinyújtózva, bajszukról tej csöpög és folyik szemgödreidbe, ahol az összegyűlt tavacskákból, mint szemkörnyéki ráncok alakzatai, meztelen férfiak lefetyelnek. Leesett álladra finom pihéket festek, ilyen piheágy lesz körülötted, amiben fekszel, s annak gyűrődéseiben érzéki nők vonaglanak, véreznek hiába, férfiaik mind a lefetyelő társaságba igyekeznek, s nőkből folydogáló vékony vérpatakok a kép keretén gyűlnek árokba, s duzzadnak egyre, elborítással fenyegetve idilli álomjátékaid.
És Egmontius ahogy kimondta, meg is festette szörnyű festményét. Állt azután a mester a kép előtt, a Nap már lefelé hanyatlott, narancsos színekbe öltöztette a műhelyt.
- Látod, Charlotte - mondta békésen Egmontius, - ez is bizony mind a szerelem bizonyítéka, mit hordalékul emlékedre fölpakoltam. Nézd, hogy duzzad lehunyt szemhéjad, benne a vérerek mily buzgón lüktetnek, akár most az én szívem, amikor immár tőled is megszabadulva lépkedek tovább a szerelem ösvényein, hogy ott az utolsó képet – sok-sok más kép megalkotása után – végre megpillanthassam, s akkor a szerelem titkát megismerve, a szerelmet, mint olyat, mintegy a ti romjaitok alól kiásva, de magasan fölétek emelve, élő életként önmagamon beteljesítsem.
Csakhogy a következő kép megalkotása rendkívüli nehézségek elé állította a festőt.
- Charlotte-nak foglak hívni – fenyegette meg üres vásznát Egmontius, - és hiába is próbálsz előlem jobbra-balra elbujkálni, végül mégis a keretbe kényszerítelek. Mert neved már van, s a neved előhúzza belőled rejtekező jellemed, melyet egyelőre sehogy se bírok mégoly hatalmas festői géniuszommal sem megközelíteni.
Azonban egész napját végiggyötrődve sem volt képes Charlotte-on bárminemű érdekes látványt megragadni, jellemét hiábavalóan firtatta, hozzáfűződő emlékeit mindhiába ráncigálta, Charlotte körül minden teljes mértékben ködösnek, jelentéktelennek, mondanivaló nélkülinek tűnt, Charlotte lehetséges arcai legfeljebb egy statisztikai évkönyv lapjait díszíthették volna, ennél azonban Egmontius – mondanunk sem kell – jócskán többre vágyott.
- Unalmas egy nőcske voltál akkoriban is – vágta a vászon pofájába a dühös festő, s úgy érezve, a nagy fehérség gúnyosan fintorog vissza rá, ravaszkásan összevonta szemöldökét, és amilyen hűvösen csak telt tőle, így szólt: - De ne gondold ám, hogy majd ezzel az unalommal fertőzöm be tiszta vásznamat! Nem. Bizony rád festem én minden érzelmek vad színeit, fúriát csinálok belőled, s úgy foglak ábrázolni, hogy e rettentő teremtőerő ellen, melyet rád mérek, kétségbeesésedben sem tehetsz semmit, saját arcképedből riadtan fogsz visszatekinteni, szuggesztív őrületemmel összetörlek, maszkjaidat szétfeszítem, megkínozlak, ecsetemmel kicsikarom belőled a lelket, hogy lássam, ki lehettél volna, ha nem az lettél volna, aki persze lettél, s ahogy végül mégiscsak ábrázolnom kell téged! Mert te, mint porcelánarcba zárt riadt állatka, riadalmadon folyvást uralkodva méhkirálynőnek képzelted magad, s én akkor szorgos méhecskének önmagam, de te madár voltál, tyúk és galamb, és hiába zümmögtem körülötted, tyúkká-galambbá válni sehogy se bírtam, s ha mégis bírtam volna, te egy kövér macska képében nyújtóztál volna el, aztán vértigris és még ki tudja mi minden nem lett volna belőled, de mivel én téged azzá vagy ahhoz hasonlóvá nem tehettelek, téged én valódi nőnek láttalak volna leginkább, amilyen voltál is, érzéki és buja, te leginkább unalmaddal tüntettél ellenem, miként korábban és később mások ellen is, s ezt az unalomjátékot már velem is odáig fokoztad, hogy végül igazán és mélyen unalmassá váltál, s én melletted még unalmasabbá!
Egmontius durcásan foteljébe kucorodott, és onnan szemlélte leendő festményét. Aztán megbizonyosodott és igencsak rémisztő látomást borított szegény Charlotte-ra:
- Azt fogom elvenni tőled, amivel elcsábítottál. Látom, ez megriaszt. Pedig úgy lesz: csukott szemmel, kis mértékben tátott szájjal foglak megfesteni, alvás közben, s álomképeden szigorú szemmel tekintesz majd alvó önmagadra. Szádból galamb, tyúk röppen majd ki, az ő szemük helyére festem gyönyörű álomszemeid. Rikító tollaikkal szürke porcelánarcod fölött egymással bizarr násztáncot járnak. Két madárszem mered majd ki arcod közepiből! Magamat mint öregembert hajad erdejében botorkáló vak vándorként pingálom föl rád, zsákomból méheket eregetek, hogy belőled váladékokat kigyűjtsenek, s azt nekem táplálékul odahozzák. Orrlikaid mélyiből egy-egy állatka szempárjai guvadnak majd riadtan kifelé, s bár vonásaid békések lesznek, egy hatalmas tigrismancs árnyéka vetül rád. Szemöldöködön mint gyér liget faágain kövér macskák alszanak majd kinyújtózva, bajszukról tej csöpög és folyik szemgödreidbe, ahol az összegyűlt tavacskákból, mint szemkörnyéki ráncok alakzatai, meztelen férfiak lefetyelnek. Leesett álladra finom pihéket festek, ilyen piheágy lesz körülötted, amiben fekszel, s annak gyűrődéseiben érzéki nők vonaglanak, véreznek hiába, férfiaik mind a lefetyelő társaságba igyekeznek, s nőkből folydogáló vékony vérpatakok a kép keretén gyűlnek árokba, s duzzadnak egyre, elborítással fenyegetve idilli álomjátékaid.
És Egmontius ahogy kimondta, meg is festette szörnyű festményét. Állt azután a mester a kép előtt, a Nap már lefelé hanyatlott, narancsos színekbe öltöztette a műhelyt.
- Látod, Charlotte - mondta békésen Egmontius, - ez is bizony mind a szerelem bizonyítéka, mit hordalékul emlékedre fölpakoltam. Nézd, hogy duzzad lehunyt szemhéjad, benne a vérerek mily buzgón lüktetnek, akár most az én szívem, amikor immár tőled is megszabadulva lépkedek tovább a szerelem ösvényein, hogy ott az utolsó képet – sok-sok más kép megalkotása után – végre megpillanthassam, s akkor a szerelem titkát megismerve, a szerelmet, mint olyat, mintegy a ti romjaitok alól kiásva, de magasan fölétek emelve, élő életként önmagamon beteljesítsem.
2007. június 12., kedd
Egmontius Portugáliában
A mestert egy barátja örökítette meg a portugál tengerpart mellett. Egyesek szerint a portré nem hiteles, és nem is Egmontiust ábrázolja, hanem egy egyszerű halászembert. Az Egmontius művészetét ismerők azonban nyilván nem fognak kételkedni a kép eredetét illetően.
2007. június 8., péntek
Az arcképfestő szerelmei 2. – Rosetta
Hogy szerelmei közül, kik valaha életében szerepet játszottak, még ha oly csekélyt is, melyikük portréját fesse meg elsőként, e kérdés fölött Egmontius hosszan elidőzött. Hiszen az első kép, megnyitván A szerelem arcképcsarnokát – csak ekképp hívta magában a mester a tervezett sorozatot, - annak minden további darabjára nézvést jelentőséggel és befolyással lesz. Végül úgy döntött, először annak a hölgynek állít művészetével emléket, aki az akkor még igen fiatal festő szívét mindenki más előtt sebezte meg, s ezt a hölgyet, kinek alakja már alig derengett előtte, Rosettának nevezte el, s mindenekelőtt azt a feladatot adta magának, hogy Rosetta kilétére némi fényt derítsen a múlt ködfátyolának sűrű takaróit átvilágítván.
Jóllehet, a történelmi hűség kárára, Rosettának zöld szemeket kell festenem, gondolta Egmontius, mert a zöld szemek e túl korai érzelmek éretlenségét éppúgy szimbolizálják majd, mint - ezzel összefüggésben – a soha el nem múló idillikus ártatlanságot, amivel még most is, a felmérhetetlen idő- és térbeli távolságokon átsuhanva, e szempárba bele- és annak környékére, a belőle kisugárzó arcra rápillanthatok, és így saját tekintetemmel az elfeledett Rosettát újra felfedezhetem, magamnak megalkothatom, és ekképpen tehát, hogy a múltigéző léhaságot, mellyel felé most fordulok, ellensúlyozzam, Rosetta arcát kristályszerűen, geometriai szigorúsággal kicsontozva kell ábrázolnom, holott Rosetta nyilvánvalóan nem ilyen arcélekkel bírt, ellenkezőleg, puha és lágy lehetett, e puhaságot és lágyságot azonban majd a remekmívű kidolgozottság fogja biztosítani. E kristályos szerkezet ugyanakkor mégis jól illik elképzelt Rosettám jelleméhez, Rosetta ugyanis őrült volt, s a roppant őrületet, mellyel bírt, magában mind megközelíthetetlenül, úgymond szabályos alakzatok síklapjai közé tömörítve beszorította, s ezért Rosetta, bár suta volt és esetlen, a lapok illesztékei mentén a körülötte tenyésző létet karistolta, vagy a lapok felületével tompán és érzéketlenül azon magát sokszor megtámasztotta. A saját titkaitól rettegő, s azokat mélyen magába temető Rosetta arca éppen ezért maszkká keményedett, de mivel igen fiatal és ártatlan lélek volt, jómagam pedig már akkoriban is éles látású, de még meglehetősen tapintatos, e csábos kősziklaarcon mint áttetsző kristályon keresztül, a féltett titkokról mintegy tudomást sem véve, néztem a nő mögötti világba, s vizsgálgattam, miként színezik át az arc közepén sugárzó zöld smaragdok a hétköznapi jelenségeket.
Rosetta prizma volt számomra, Rosettán keresztül a világot másként szemlélhettem, fénytöréseiben új összefüggéseket, színsugaraiban új öltözékeket véltem megtalálni, miközben maga Rosetta cseppet sem érdekelt, titkai-félelmei nem vonzottak, sem feltörni, sem megismerni azokat nem akartam, de Rosetta nélkül a nyüzsgő élet látványának teljességét nem remélhettem, nélküle magamat elesettnek, a világot félelmetesnek gondoltam volna. Rosetta az élet széteső darabkáit összegyűjtötte, a kényszeresen egymáshoz tapadókat szétválasztotta, összességében a rész és az egész viszonyait tárogatta-csukogatta, rajta áttekintve létjátékot szemlélhetett szeretője, aki akkor kis ideig én lehettem.
Rosettával mint személlyel azonban nem lehetett mit kezdeni, ő maga nem állhatott önképe mögé, e vidám sziporkázásba, melyet éppen ő tartott fenn, nem merülhetett bele, mondhatni: önmagán kívül állt, ártatlanságát bűntudatnak vélte, tisztaságát fojtó ürességnek, áttetszőségét jelentéktelenségnek. Zöld szemei vakok voltak. A begyűjtésnek élt, a kisugárzással, ami lényének lényege volt, mit sem törődött.
Rosetta őrületét csak mélyítette, hogy nagyon okos teremtés volt, így saját őrületének nyomasztó tényeit már zsenge korában, mikor erre még szavai sem lehettek volna, megsejtette, s e különös lelki önismeret tapasztalatában saját boldogságvágyával dacolva, éles polgári intellektusával és remegő gyermeki szívének rideggé emelésével, önmaga félelmetes létlehetőségei fölött – inogva bár de nagyvonalúan – átlépett, s a világ helyett, mely a feloldódást kínálta számára, önmagát választotta saját démoni erőinek tárgyául, s így Rosetta a köznapi emberek maszkjába rejtette tehetségét, s önmagától e döntést elfogadva, valódi létezését mások számára egyszersmind megtagadta.
Így tehát, merengett tovább a mester a hölgy kilétét faggatóan, Rosetta az ősbűn női részét magához vette ugyan, de a férfiúi oldallal már nem törődött, s ez Egmontius szerint nagy hiba volt. S végül így lett Rosettából az emberek nagy részéhez hasonlatosan félvilági szerzet, mert végül sem a bűnt, sem a tisztaságot nem merte, nem tudta választani, önmagát a gyermeki paradicsomból kiűzni hagyta, s a társául adott hasonló félvilági lényt – ki már nem én voltam, s e szerepnek képtelen is lettem volna megfelelni – maga mellett elfogadta, sőt, e félig kívül, félig belül álló embert, ki éppen megfelelt őrületet számára mintegy csendestársul, magához láncolta, és Rosetta akkor a világban eltűnt, gyűjtőerőből jelenséggé alakult, s maradék titkát, mit magába pakolni ideje nem volt, tékozlón, mint hajótörött palackpostáját, a végtelen tengerűrbe hajította. Most e palack dugóját kihúzva, a múltból áradó erjedt szagokkal telítve tüdőmet, s egyéb légüregeim, Rosetta hiteles arcképének megalkotásába, íme, belekezdek.
S a mester a portrét valóban meg is festette. A tenger mélyén nyugvó kristálymaszk, mely a fenti világ minden játszadozását önmagán belül ide-oda tükrözve veri vissza, később A tenger apokaliptikus színeváltozásai című gigantikus festményre is rákerült, hisz Egmontius, midőn három évig dolgozott óriási festményén azon bizonyos portugál kikötőben, újra végiggondolta valamennyi szerelmének történetét, s Rosettát egy-két másik hölggyel egyetemben méltónak ítélte arra, hogy élete főművén – ha csak egészen kicsiny, eldugott helyen is – szerepeljen.
Rosetta arcképe, szerkezetén túl, mintegy szerkezetét meghazudtolón különböző belső motívumokat bírt magán, így például egy futás közben felágaskodó őz fiatal fává átlényegülését, s egy, a hajlékony inas testet kifeszített íjával megcélzó vadászt, egy másik képen ugyanezen növényi őz megbéklyózott tagjait igyekszik 5-6 más férfiú kötélvégen tartani, vagy amott, a szem alatti részekből visszatükröződőn, a virágba borult fa hullajtja leveleit, a levelek egy kis tavacska vizén gyűlnek rétegekbe, s takarják el a fa elől vízbéli mását, s a fölötte kékülő eget. A homlok lapjain játszó gyermekek egy téli domboldalon, amint egymás másait hószobrokból kiformálják, majd azokat színekkel megfestik, s azok életre kelve új játszótársként hozzájuk csatlakoznak. E mimiatűr ábrák egyúttal az arc realisztikus részleteiként is tekinthetők, amint a tenger mély hullámai és a benne úszkáló lények árnyai rávetülnek, ahogy az arcot dermedtségéből megnyugtató simogatással finoman öntudatra s álomképek éber látványaira késztetik. Itt-ott alvó férfiarcok különböző szemszögekből, és egy finom de idősebb női kéz a baloldali arcélen, mintha a maszkon belüli tartalmakat terelgetné puhán egybe, ez a motívum az egész képet ellágyítja,az ajkak mintha ebből a terelgetésből virulnának ki, a szégyenkezés és a meghatottság vörös színeiben lüktetőn. Rosetta egyenes szálú hajában egy-egy tengeri csiga rajzolódik ki, s csontházaik spiráljai a motívumok által ide-oda terelgetett tekintetet végül egy-egy sötét szeplőbe sűrítik. A maszk körül elszórt kagylók pompás formáiban és színeiben a miniatűrök áradása, bár egyre ritkulón, folytatódik. Messzebbről szemlélve az egész festményt azonban csak egy egyszerű, ámbár szuggesztív lányarcot látunk, ki a felé irányuló megismerési vágytól egy bennakadt légvétel erejével elzárkózik, látványával mégis foglyul ejti nézőjét. Ilyen módon az áradó miniatűrök az áradás előtti végtelen pillanat áradását ábrázolják.
Egmontius immár igencsak megsejtette e régi hölgy jelenidejűségét is.
Rosetta, mondta sugárzón a mester, képét szemlélgetve a műhelyében, a tenger asszonya is lehettél volna, s most bizonyára egy szürke hivatalnok mellett nevelgeted a gyerekeid, újabb kis Rosettákat talán, s csak azt kívánom, ha köztük olyan, mint te voltál, akad, segítsd őt azzá lenni, a boldogság és a teljesség oly fokára emelkedni, melyet te, megszüntetve, de el soha nem feledve, az ártatlanság előzetes vélelmének visszafordíthatatlanul megfelelve, s szép erkölcseid magadon beteljesítve akkoriban, gyönyörű sutasággal pecsételve sorsod, magadtól örökre megtagadtál.
Jóllehet, a történelmi hűség kárára, Rosettának zöld szemeket kell festenem, gondolta Egmontius, mert a zöld szemek e túl korai érzelmek éretlenségét éppúgy szimbolizálják majd, mint - ezzel összefüggésben – a soha el nem múló idillikus ártatlanságot, amivel még most is, a felmérhetetlen idő- és térbeli távolságokon átsuhanva, e szempárba bele- és annak környékére, a belőle kisugárzó arcra rápillanthatok, és így saját tekintetemmel az elfeledett Rosettát újra felfedezhetem, magamnak megalkothatom, és ekképpen tehát, hogy a múltigéző léhaságot, mellyel felé most fordulok, ellensúlyozzam, Rosetta arcát kristályszerűen, geometriai szigorúsággal kicsontozva kell ábrázolnom, holott Rosetta nyilvánvalóan nem ilyen arcélekkel bírt, ellenkezőleg, puha és lágy lehetett, e puhaságot és lágyságot azonban majd a remekmívű kidolgozottság fogja biztosítani. E kristályos szerkezet ugyanakkor mégis jól illik elképzelt Rosettám jelleméhez, Rosetta ugyanis őrült volt, s a roppant őrületet, mellyel bírt, magában mind megközelíthetetlenül, úgymond szabályos alakzatok síklapjai közé tömörítve beszorította, s ezért Rosetta, bár suta volt és esetlen, a lapok illesztékei mentén a körülötte tenyésző létet karistolta, vagy a lapok felületével tompán és érzéketlenül azon magát sokszor megtámasztotta. A saját titkaitól rettegő, s azokat mélyen magába temető Rosetta arca éppen ezért maszkká keményedett, de mivel igen fiatal és ártatlan lélek volt, jómagam pedig már akkoriban is éles látású, de még meglehetősen tapintatos, e csábos kősziklaarcon mint áttetsző kristályon keresztül, a féltett titkokról mintegy tudomást sem véve, néztem a nő mögötti világba, s vizsgálgattam, miként színezik át az arc közepén sugárzó zöld smaragdok a hétköznapi jelenségeket.
Rosetta prizma volt számomra, Rosettán keresztül a világot másként szemlélhettem, fénytöréseiben új összefüggéseket, színsugaraiban új öltözékeket véltem megtalálni, miközben maga Rosetta cseppet sem érdekelt, titkai-félelmei nem vonzottak, sem feltörni, sem megismerni azokat nem akartam, de Rosetta nélkül a nyüzsgő élet látványának teljességét nem remélhettem, nélküle magamat elesettnek, a világot félelmetesnek gondoltam volna. Rosetta az élet széteső darabkáit összegyűjtötte, a kényszeresen egymáshoz tapadókat szétválasztotta, összességében a rész és az egész viszonyait tárogatta-csukogatta, rajta áttekintve létjátékot szemlélhetett szeretője, aki akkor kis ideig én lehettem.
Rosettával mint személlyel azonban nem lehetett mit kezdeni, ő maga nem állhatott önképe mögé, e vidám sziporkázásba, melyet éppen ő tartott fenn, nem merülhetett bele, mondhatni: önmagán kívül állt, ártatlanságát bűntudatnak vélte, tisztaságát fojtó ürességnek, áttetszőségét jelentéktelenségnek. Zöld szemei vakok voltak. A begyűjtésnek élt, a kisugárzással, ami lényének lényege volt, mit sem törődött.
Rosetta őrületét csak mélyítette, hogy nagyon okos teremtés volt, így saját őrületének nyomasztó tényeit már zsenge korában, mikor erre még szavai sem lehettek volna, megsejtette, s e különös lelki önismeret tapasztalatában saját boldogságvágyával dacolva, éles polgári intellektusával és remegő gyermeki szívének rideggé emelésével, önmaga félelmetes létlehetőségei fölött – inogva bár de nagyvonalúan – átlépett, s a világ helyett, mely a feloldódást kínálta számára, önmagát választotta saját démoni erőinek tárgyául, s így Rosetta a köznapi emberek maszkjába rejtette tehetségét, s önmagától e döntést elfogadva, valódi létezését mások számára egyszersmind megtagadta.
Így tehát, merengett tovább a mester a hölgy kilétét faggatóan, Rosetta az ősbűn női részét magához vette ugyan, de a férfiúi oldallal már nem törődött, s ez Egmontius szerint nagy hiba volt. S végül így lett Rosettából az emberek nagy részéhez hasonlatosan félvilági szerzet, mert végül sem a bűnt, sem a tisztaságot nem merte, nem tudta választani, önmagát a gyermeki paradicsomból kiűzni hagyta, s a társául adott hasonló félvilági lényt – ki már nem én voltam, s e szerepnek képtelen is lettem volna megfelelni – maga mellett elfogadta, sőt, e félig kívül, félig belül álló embert, ki éppen megfelelt őrületet számára mintegy csendestársul, magához láncolta, és Rosetta akkor a világban eltűnt, gyűjtőerőből jelenséggé alakult, s maradék titkát, mit magába pakolni ideje nem volt, tékozlón, mint hajótörött palackpostáját, a végtelen tengerűrbe hajította. Most e palack dugóját kihúzva, a múltból áradó erjedt szagokkal telítve tüdőmet, s egyéb légüregeim, Rosetta hiteles arcképének megalkotásába, íme, belekezdek.
S a mester a portrét valóban meg is festette. A tenger mélyén nyugvó kristálymaszk, mely a fenti világ minden játszadozását önmagán belül ide-oda tükrözve veri vissza, később A tenger apokaliptikus színeváltozásai című gigantikus festményre is rákerült, hisz Egmontius, midőn három évig dolgozott óriási festményén azon bizonyos portugál kikötőben, újra végiggondolta valamennyi szerelmének történetét, s Rosettát egy-két másik hölggyel egyetemben méltónak ítélte arra, hogy élete főművén – ha csak egészen kicsiny, eldugott helyen is – szerepeljen.
Rosetta arcképe, szerkezetén túl, mintegy szerkezetét meghazudtolón különböző belső motívumokat bírt magán, így például egy futás közben felágaskodó őz fiatal fává átlényegülését, s egy, a hajlékony inas testet kifeszített íjával megcélzó vadászt, egy másik képen ugyanezen növényi őz megbéklyózott tagjait igyekszik 5-6 más férfiú kötélvégen tartani, vagy amott, a szem alatti részekből visszatükröződőn, a virágba borult fa hullajtja leveleit, a levelek egy kis tavacska vizén gyűlnek rétegekbe, s takarják el a fa elől vízbéli mását, s a fölötte kékülő eget. A homlok lapjain játszó gyermekek egy téli domboldalon, amint egymás másait hószobrokból kiformálják, majd azokat színekkel megfestik, s azok életre kelve új játszótársként hozzájuk csatlakoznak. E mimiatűr ábrák egyúttal az arc realisztikus részleteiként is tekinthetők, amint a tenger mély hullámai és a benne úszkáló lények árnyai rávetülnek, ahogy az arcot dermedtségéből megnyugtató simogatással finoman öntudatra s álomképek éber látványaira késztetik. Itt-ott alvó férfiarcok különböző szemszögekből, és egy finom de idősebb női kéz a baloldali arcélen, mintha a maszkon belüli tartalmakat terelgetné puhán egybe, ez a motívum az egész képet ellágyítja,az ajkak mintha ebből a terelgetésből virulnának ki, a szégyenkezés és a meghatottság vörös színeiben lüktetőn. Rosetta egyenes szálú hajában egy-egy tengeri csiga rajzolódik ki, s csontházaik spiráljai a motívumok által ide-oda terelgetett tekintetet végül egy-egy sötét szeplőbe sűrítik. A maszk körül elszórt kagylók pompás formáiban és színeiben a miniatűrök áradása, bár egyre ritkulón, folytatódik. Messzebbről szemlélve az egész festményt azonban csak egy egyszerű, ámbár szuggesztív lányarcot látunk, ki a felé irányuló megismerési vágytól egy bennakadt légvétel erejével elzárkózik, látványával mégis foglyul ejti nézőjét. Ilyen módon az áradó miniatűrök az áradás előtti végtelen pillanat áradását ábrázolják.
Egmontius immár igencsak megsejtette e régi hölgy jelenidejűségét is.
Rosetta, mondta sugárzón a mester, képét szemlélgetve a műhelyében, a tenger asszonya is lehettél volna, s most bizonyára egy szürke hivatalnok mellett nevelgeted a gyerekeid, újabb kis Rosettákat talán, s csak azt kívánom, ha köztük olyan, mint te voltál, akad, segítsd őt azzá lenni, a boldogság és a teljesség oly fokára emelkedni, melyet te, megszüntetve, de el soha nem feledve, az ártatlanság előzetes vélelmének visszafordíthatatlanul megfelelve, s szép erkölcseid magadon beteljesítve akkoriban, gyönyörű sutasággal pecsételve sorsod, magadtól örökre megtagadtál.
2007. június 6., szerda
Hogyan lett Sernyete Kotron, a szélhámos világfi Egmontius modellje?
Egmontius idejében élt egy különféle neveken ismert másik géniusz is a vidéken, valódi neve szerint Sernyete Kotron, aki a szélhámosság mesterségét fejlesztette tökélyre és művelte szabadidejében.
Sernyete alapelve az volt, hogy csakis ártatlan szélhámosságokat követ el, olyanokat, amelyeket egyébként nagyon is kívánatos volna elkövetni, de arra senki sem hajlandó. Így aztán Sernyetének gyakran a piszkos munka jutott, amiért sokan irigyelték akkoriban. Az irigylés valódi tárgya pedig az a gátlástalanság volt, amivel ez a kivételes személyiség bármikor bármilyen nyugalmat fel tudott kavarni úgy, hogy végül mindenki elégedett lehetett az eredménnyel.
Sernyete ugyanis védőangyal volt, korának profán prófétája, lelki félrevezető, aki körül iskolák dőltek romba és régi rendszerek kaptak elviselhetetlen súlyokat reszkető oszlopaik tetejére, a pusztulás pedig mint megváltás érkezett ezek után, amelynek szemétdombja alól megújhodva ásták ki magukat a mindig aktuális túlélők. Sernyete bizonyos körülmények között lidércként tevékenykedett, máskor csupán a segítségnyújtást tagadta meg, legkreatívabb állapotaiban pedig először felvillantotta a Paradicsom lehetőségét, majd vállát vonogatva kihátrált a közelgő megidézett katasztrófa alól.
Általánosan elmondható, hogy Sernyete ezeket a szélhámosságokat egyáltalán nem vette komolyan, módszerének lényege éppen bizonyos legyintés volt a rá állandóan szúrós szemmel tekintő valós vagy képzeletbeli lények felé, legyintés, mellyel útjára bocsátott egy-egy újabb szenvedéstörténetet. Fontos körülmény, hogy Sernyete Kotron ebből nem kívánt mitológiát vagy démonológiát kovácsolni. Nem, ő csupán a saját idejét igyekezett hasznosan kitölteni. Ezért aztán Sernyete tulajdonképpen feddhetetlen volt, mi több: bűntelen, ártatlan, mint egy gyermek, és előkelő, mint egy éhes, kötelességtudó farkas.
Akkor ősszel, amikor Sernyete Kotron, a szélhámos világfi felkereste Egmontius mestert, különösen hidegre fordult az időjárás. Nem lehetett már sem a bokrok között, sem az árokparton meghúzódni, biztos hajlékra volt szüksége az emberfiának.
- Segédre, nos, nincs szükségem – mondta ki eltöprengve Egmontius.
- Ó, ilyesmi meg sem fordult a fejemben, - mosolygott hamiskásan Sernyete. – De felajánlanám önnek az arcomat. Bármilyen kifejezést, belső állapotot, társadalmi réteget és életkort képes vagyok rajta megjeleníteni. Mondja ki, mit szeretne látni, s felülmúlom a fantáziáját.
Egmontius meghökkent, de egyszerre kíváncsi is lett a furcsa idegenre.
- Nem bánom, tegyünk egy próbát.
Leültette Sernyetét a műhelyében, ő maga pedig a vászon mögé lépett. Sernyete - ha ugyan lehet hinni a szavának – később úgy mesélte, a festő egyszeriben eltűnt a vászon mögött. Hosszú csend következett. Sernyete várt, csak üldögélt a fotelben türelmesen. Olykor elaludt, majd fel-felrebbent álmából, máskor különösen éber állapotba került, s ilyenkor alaposan szemügyre vette a látnivalókat. A szoba minden apró darabkája, a különféle festőszerszámok, a képek, az a kevés bútor, a fal mentén az egérlyuk, a padló repedései, a pókháló a sarokban, az asztalon lévő dió héjának gyűrődései, az ablakból látszó faágak és domboldal minden pici részlete élesen belevésődött az emlékezetébe. Néha egy-egy dalocskával szórakoztatta magát, vagy sajátos gondolati sétákat tett, melyek során – hogy mesterségét se hanyagolja el – igyekezett önmaga eszén túljárni. Néhány bemelegítő tréfa után – hogy például mindig sikerült nagyobb számra gondolnia, mint azt megelőzően, vagy olyan kérdéseket kiagyalnia, amelyekre nem tudott válaszolni, s azután önmagának a megoldást kárörvendve elárulhatta – a trükkös Sernyetének sikerült elhitetnie magával, hogy ő voltaképp nem Sernyete, hanem Egmonius, s csak magányos őszi töprengései során találta ki Sernyete figuráját. Amikor erről végképp meggyőződött, rávette magát, hogy fesse meg Sernyete portréját. A vászonhoz lépett, és dolgozni kezdett. A csel olyannyira jól sikerült, hogy hogy még őt is meglepte, milyen szakszerűen, már-már művészien bánik az ecsettel és a festékekkel. A kép egyszer csak megszületett, s akkor az önmagát Egmontiusnak hívő Sernyete egy második, majd egy harmadik portrét is készített, végül megállás nélkül alkotott. Napok és éjszakák teltek el, s a Sernyete-képek egyre inkább Egmontiusra kezdtek hasonlítani, s eme spontán hasonulás révén Sernyete már egészen biztos lett benne, hogy ő és Egmontius egy és azonos személy, s a Sernyete-képek megrajzolása közben saját fiatalkorára emlékszik vissza szimbolikusan, a saját történelmi arcképcsarnokát festi most meg.
Elmúlt az ősz, elmúlt a tél is, és Sernyete – látva, hogy az időjárás ismét barátságosra fordult – úgy döntött, leleplezi önmagával szembeni csalafintaságát. A szemfényvesztő mosolyával lépett a tükör elé, hogy ott a különbözőség minden kétséget kizáróan megmutatkozzék. Csakhogy Sernyete Egmontius arcát látta viszont a tükörben, s ezen ő maga is meglepődött. De nem esett kétségbe: becsukta a szemét, koncentrált, leleplező gesztust tett önmaga felé, széles vigyort feszített az arcára, és újra a tükörbe pillantott. A kínosan vigyorgó, nagyfogú, szakállas Egmontius tekintett vissza rá.
- Ejnye no – mondta ki hangosan, s nagyot lélegzett. Azután bárhogy kutatott elméjében, emlékeiben és testi érzeteiben, újra és újra meg kellett állapítania, hogy Sernyete és Egmontius egy és ugyanazon személy.
- Én csaptam be önmagam? Vagyis Sernyete csapta be Egmontiust? Esetleg Egmontius Sernyetét? – kérdezte önmagától. De a legrémisztőbb lehetőség az volt, hogy senki sem csapott be senkit. Erre viszont nem volt magyarázat.
Végignézte az összes önmagáról festett képet, s azok mind azt bizonyították, hogy csupán egyetlen személy létezik. Sőt, Egmontius korábbi képei is ugyanazt az arcot ábrázolták.
- Ez csak önmagáról festegetett – gondolta megdöbbenve. – Csak egyetlen személy létezik. Az egész világ egy rémületes ábrázatú Egmontius nevű emberben merül ki, aki a hosszú hónapok magányában megőrült, s önmagát sokszorozva különféle személyiségeket talál ki, hogy így szórakoztassa önmagát!
Kiszaladt a kertbe, majd a földúton a falu felé indult, hogy élő emberrel találkozzon. Sokáig futott így, rongyaiban, hosszú, ápolatlan szakállal, mezítláb. Végül az erdő szélén észrevett egy embert. Favágó volt, vállán a fejszével éppen most jött kifelé a sűrűből.
- Ismersz engem, jóember? – szaladt oda hozzá.
- Hát persze – nézett rá gyanúsan a másik.
- Mi az én nevem?
A favágó összevonta szemöldökét.
- Egmontius mesternek hívnak.
- Nézz meg jobban!
A favágó közelebb hajolt, alaposan végigmérte az arcát, aztán tetőtől talpig is.
- Te vagy Egmontius.
- Nem vagyok én Sernyete Kotron?
- Nem.
- Ismered Sernyete Kotront?
- Nem ismerem.
- Akkor hogy lehetsz biztos abban, hogy nem én vagyok Sernyete?
- Mert te Egmontius vagy.
- Az anyját! – Sernyete egészen elcsüggedt, de hirtelenjében nagyszerű ötlete támadt. – Ha Egmontius vagyok, úgy arcképfestő vagyok, nemde?
- De bizony!
- No akkor gyere velem, lefestelek.
A favágónak tiltakozni sem volt ideje, a szakállas alak máris a háza felé ráncigálta. Ott egy fotelba ültette, szúrós szemmel meredt rá, majd nagyot kiáltott:
- Most kiderül, hová bújt Egmontius! – s azzal a vászon mögé lépett, elbújt a keret mögött, s ott várakozott. Hosszú ideig csend volt. A favágó nem mozdult, Sernyete sem mozdult. Végül óvatosan kikukkantott a vászon mögül. A favágó aludt. Sernyete ecsetet vett a kezébe, s megfestette az alvó arcot. Majd újabb és újabb képeket készített, egészen addig, amíg a favágó portréjából Egmontius tekintett vissza rá. Akkor odalépett a fotelhez, hogy felébressze.
- Jó reggelt, mester!
A favágó nem mozdult. Nem lélegzett. Sernyete a kertben temette el, a fejfára rávéste: „Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő”. Alá pedig ezt írta: „Gyászolja fia, Sernyete Kotron, a szélhámos világfi”.
Amikor Egmontius visszatért az erdőből, igencsak meglepődött a sírhelyen. A ház üres volt, telis-teli egy idegen arc képeivel, különleges tehetséggel megfestve. A mester kényelmesen helyet foglalt kedvenc foteljében, elmerengett a különös eseten, majd álomba merült. Idegen tájakon járt, a kertekből körtét lopott, asszonyok szoknyája alá kukkantott, csobogó patak vizében mosta meg az arcát.
Sernyete alapelve az volt, hogy csakis ártatlan szélhámosságokat követ el, olyanokat, amelyeket egyébként nagyon is kívánatos volna elkövetni, de arra senki sem hajlandó. Így aztán Sernyetének gyakran a piszkos munka jutott, amiért sokan irigyelték akkoriban. Az irigylés valódi tárgya pedig az a gátlástalanság volt, amivel ez a kivételes személyiség bármikor bármilyen nyugalmat fel tudott kavarni úgy, hogy végül mindenki elégedett lehetett az eredménnyel.
Sernyete ugyanis védőangyal volt, korának profán prófétája, lelki félrevezető, aki körül iskolák dőltek romba és régi rendszerek kaptak elviselhetetlen súlyokat reszkető oszlopaik tetejére, a pusztulás pedig mint megváltás érkezett ezek után, amelynek szemétdombja alól megújhodva ásták ki magukat a mindig aktuális túlélők. Sernyete bizonyos körülmények között lidércként tevékenykedett, máskor csupán a segítségnyújtást tagadta meg, legkreatívabb állapotaiban pedig először felvillantotta a Paradicsom lehetőségét, majd vállát vonogatva kihátrált a közelgő megidézett katasztrófa alól.
Általánosan elmondható, hogy Sernyete ezeket a szélhámosságokat egyáltalán nem vette komolyan, módszerének lényege éppen bizonyos legyintés volt a rá állandóan szúrós szemmel tekintő valós vagy képzeletbeli lények felé, legyintés, mellyel útjára bocsátott egy-egy újabb szenvedéstörténetet. Fontos körülmény, hogy Sernyete Kotron ebből nem kívánt mitológiát vagy démonológiát kovácsolni. Nem, ő csupán a saját idejét igyekezett hasznosan kitölteni. Ezért aztán Sernyete tulajdonképpen feddhetetlen volt, mi több: bűntelen, ártatlan, mint egy gyermek, és előkelő, mint egy éhes, kötelességtudó farkas.
Akkor ősszel, amikor Sernyete Kotron, a szélhámos világfi felkereste Egmontius mestert, különösen hidegre fordult az időjárás. Nem lehetett már sem a bokrok között, sem az árokparton meghúzódni, biztos hajlékra volt szüksége az emberfiának.
- Segédre, nos, nincs szükségem – mondta ki eltöprengve Egmontius.
- Ó, ilyesmi meg sem fordult a fejemben, - mosolygott hamiskásan Sernyete. – De felajánlanám önnek az arcomat. Bármilyen kifejezést, belső állapotot, társadalmi réteget és életkort képes vagyok rajta megjeleníteni. Mondja ki, mit szeretne látni, s felülmúlom a fantáziáját.
Egmontius meghökkent, de egyszerre kíváncsi is lett a furcsa idegenre.
- Nem bánom, tegyünk egy próbát.
Leültette Sernyetét a műhelyében, ő maga pedig a vászon mögé lépett. Sernyete - ha ugyan lehet hinni a szavának – később úgy mesélte, a festő egyszeriben eltűnt a vászon mögött. Hosszú csend következett. Sernyete várt, csak üldögélt a fotelben türelmesen. Olykor elaludt, majd fel-felrebbent álmából, máskor különösen éber állapotba került, s ilyenkor alaposan szemügyre vette a látnivalókat. A szoba minden apró darabkája, a különféle festőszerszámok, a képek, az a kevés bútor, a fal mentén az egérlyuk, a padló repedései, a pókháló a sarokban, az asztalon lévő dió héjának gyűrődései, az ablakból látszó faágak és domboldal minden pici részlete élesen belevésődött az emlékezetébe. Néha egy-egy dalocskával szórakoztatta magát, vagy sajátos gondolati sétákat tett, melyek során – hogy mesterségét se hanyagolja el – igyekezett önmaga eszén túljárni. Néhány bemelegítő tréfa után – hogy például mindig sikerült nagyobb számra gondolnia, mint azt megelőzően, vagy olyan kérdéseket kiagyalnia, amelyekre nem tudott válaszolni, s azután önmagának a megoldást kárörvendve elárulhatta – a trükkös Sernyetének sikerült elhitetnie magával, hogy ő voltaképp nem Sernyete, hanem Egmonius, s csak magányos őszi töprengései során találta ki Sernyete figuráját. Amikor erről végképp meggyőződött, rávette magát, hogy fesse meg Sernyete portréját. A vászonhoz lépett, és dolgozni kezdett. A csel olyannyira jól sikerült, hogy hogy még őt is meglepte, milyen szakszerűen, már-már művészien bánik az ecsettel és a festékekkel. A kép egyszer csak megszületett, s akkor az önmagát Egmontiusnak hívő Sernyete egy második, majd egy harmadik portrét is készített, végül megállás nélkül alkotott. Napok és éjszakák teltek el, s a Sernyete-képek egyre inkább Egmontiusra kezdtek hasonlítani, s eme spontán hasonulás révén Sernyete már egészen biztos lett benne, hogy ő és Egmontius egy és azonos személy, s a Sernyete-képek megrajzolása közben saját fiatalkorára emlékszik vissza szimbolikusan, a saját történelmi arcképcsarnokát festi most meg.
Elmúlt az ősz, elmúlt a tél is, és Sernyete – látva, hogy az időjárás ismét barátságosra fordult – úgy döntött, leleplezi önmagával szembeni csalafintaságát. A szemfényvesztő mosolyával lépett a tükör elé, hogy ott a különbözőség minden kétséget kizáróan megmutatkozzék. Csakhogy Sernyete Egmontius arcát látta viszont a tükörben, s ezen ő maga is meglepődött. De nem esett kétségbe: becsukta a szemét, koncentrált, leleplező gesztust tett önmaga felé, széles vigyort feszített az arcára, és újra a tükörbe pillantott. A kínosan vigyorgó, nagyfogú, szakállas Egmontius tekintett vissza rá.
- Ejnye no – mondta ki hangosan, s nagyot lélegzett. Azután bárhogy kutatott elméjében, emlékeiben és testi érzeteiben, újra és újra meg kellett állapítania, hogy Sernyete és Egmontius egy és ugyanazon személy.
- Én csaptam be önmagam? Vagyis Sernyete csapta be Egmontiust? Esetleg Egmontius Sernyetét? – kérdezte önmagától. De a legrémisztőbb lehetőség az volt, hogy senki sem csapott be senkit. Erre viszont nem volt magyarázat.
Végignézte az összes önmagáról festett képet, s azok mind azt bizonyították, hogy csupán egyetlen személy létezik. Sőt, Egmontius korábbi képei is ugyanazt az arcot ábrázolták.
- Ez csak önmagáról festegetett – gondolta megdöbbenve. – Csak egyetlen személy létezik. Az egész világ egy rémületes ábrázatú Egmontius nevű emberben merül ki, aki a hosszú hónapok magányában megőrült, s önmagát sokszorozva különféle személyiségeket talál ki, hogy így szórakoztassa önmagát!
Kiszaladt a kertbe, majd a földúton a falu felé indult, hogy élő emberrel találkozzon. Sokáig futott így, rongyaiban, hosszú, ápolatlan szakállal, mezítláb. Végül az erdő szélén észrevett egy embert. Favágó volt, vállán a fejszével éppen most jött kifelé a sűrűből.
- Ismersz engem, jóember? – szaladt oda hozzá.
- Hát persze – nézett rá gyanúsan a másik.
- Mi az én nevem?
A favágó összevonta szemöldökét.
- Egmontius mesternek hívnak.
- Nézz meg jobban!
A favágó közelebb hajolt, alaposan végigmérte az arcát, aztán tetőtől talpig is.
- Te vagy Egmontius.
- Nem vagyok én Sernyete Kotron?
- Nem.
- Ismered Sernyete Kotront?
- Nem ismerem.
- Akkor hogy lehetsz biztos abban, hogy nem én vagyok Sernyete?
- Mert te Egmontius vagy.
- Az anyját! – Sernyete egészen elcsüggedt, de hirtelenjében nagyszerű ötlete támadt. – Ha Egmontius vagyok, úgy arcképfestő vagyok, nemde?
- De bizony!
- No akkor gyere velem, lefestelek.
A favágónak tiltakozni sem volt ideje, a szakállas alak máris a háza felé ráncigálta. Ott egy fotelba ültette, szúrós szemmel meredt rá, majd nagyot kiáltott:
- Most kiderül, hová bújt Egmontius! – s azzal a vászon mögé lépett, elbújt a keret mögött, s ott várakozott. Hosszú ideig csend volt. A favágó nem mozdult, Sernyete sem mozdult. Végül óvatosan kikukkantott a vászon mögül. A favágó aludt. Sernyete ecsetet vett a kezébe, s megfestette az alvó arcot. Majd újabb és újabb képeket készített, egészen addig, amíg a favágó portréjából Egmontius tekintett vissza rá. Akkor odalépett a fotelhez, hogy felébressze.
- Jó reggelt, mester!
A favágó nem mozdult. Nem lélegzett. Sernyete a kertben temette el, a fejfára rávéste: „Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő”. Alá pedig ezt írta: „Gyászolja fia, Sernyete Kotron, a szélhámos világfi”.
Amikor Egmontius visszatért az erdőből, igencsak meglepődött a sírhelyen. A ház üres volt, telis-teli egy idegen arc képeivel, különleges tehetséggel megfestve. A mester kényelmesen helyet foglalt kedvenc foteljében, elmerengett a különös eseten, majd álomba merült. Idegen tájakon járt, a kertekből körtét lopott, asszonyok szoknyája alá kukkantott, csobogó patak vizében mosta meg az arcát.
Egmontius halála
A legnagyobb kérdés természetesen az volt Egmontius számára, miként is fejezze be földi pályafutását hozzá méltó módon, avagy miként bízza magát az örökkévalóságra, amely létét egyszer majd mindenestül bekebelezi. Sokféleképpen elképzelte az aktust, segítségül számos halotti maszkot is festett a maga számára, de a sok fölmerülő lehetőség közül nem tudta, melyiket válassza, különösen, hogy egyik sem elégítette ki eléggé nyughatatlan, ámde egyúttal derűs harmóniákkal játszó fantáziáját.
- Hogyan haljak meg? - kérdezte Egmontius mintegy önmagától.
Hiszen egyszerre szeretett volna puha, elnyugvó halált, és egyszerre robbanásszerű, mártírjellegű, emlékezetes kimúlást, hogy a túlvilágon legyen mire gondolnia, ha ott már egyéb elfoglaltságot nem talál. Végeredményben persze olyat kívánt, ami a kettő erényeit egyaránt magában hordozza. Így mondjuk a lassú tűzön szentté égést, vagy a karóba húzás nemes lelki-anyagi tényezőit is számba vette, és egyéb kínhalálokat, melyek során ideje volna az univerzum létezéshez kötött szféráin úgyszólván átzarándokolni.
Különösen vonzotta a szellemi javakkal kényeztetett éhhalál lehetősége - melynek különböző módozatait fiatal korában már alaposan kikísérletezte nyomorgó hétköznapjai során, - esetleg egy légvétel nélküli hosszú pillanat, ennek mentén ugyanis végigtekinthetne összes fontos emlékein, mellyel a fizikai jelenlét valaha is meglephette.
De mindig rémisztő látomások gyötörték, amikor arra gondolt, vajon tényleg felolvad-e a bilincs, ami pőre testéhez láncolja, vagy pedig végtelen hosszan kinyújtott vergődésbe torkollik a szabadulás ebből az érzékekbe szakadt pihegésből, amibe hosszú évekre belelankad az egyszeri létező.
Végül Egmontius halála úgy esett, hogy egy napon, kilépve a fürdőkádból, megcsúszott a vizes csempén, arccal éppen erre az álnok csempére esett, azon megpattant, lenyomatot hagyva maga után. Arcának lenyomata, mondhatni: párlata lassa, méltóságteljesen oszlott szét a fürdő légterében. Ha valaki látta volna ezt a szublimáló lenyomatot, azt gondolhatta volna, a lenyomat az elmúláson gondolkodik.
De éppen akkor nem volt ott senki, aki ezt figyelembe vehette volna.
- Hogyan haljak meg? - kérdezte Egmontius mintegy önmagától.
Hiszen egyszerre szeretett volna puha, elnyugvó halált, és egyszerre robbanásszerű, mártírjellegű, emlékezetes kimúlást, hogy a túlvilágon legyen mire gondolnia, ha ott már egyéb elfoglaltságot nem talál. Végeredményben persze olyat kívánt, ami a kettő erényeit egyaránt magában hordozza. Így mondjuk a lassú tűzön szentté égést, vagy a karóba húzás nemes lelki-anyagi tényezőit is számba vette, és egyéb kínhalálokat, melyek során ideje volna az univerzum létezéshez kötött szféráin úgyszólván átzarándokolni.
Különösen vonzotta a szellemi javakkal kényeztetett éhhalál lehetősége - melynek különböző módozatait fiatal korában már alaposan kikísérletezte nyomorgó hétköznapjai során, - esetleg egy légvétel nélküli hosszú pillanat, ennek mentén ugyanis végigtekinthetne összes fontos emlékein, mellyel a fizikai jelenlét valaha is meglephette.
De mindig rémisztő látomások gyötörték, amikor arra gondolt, vajon tényleg felolvad-e a bilincs, ami pőre testéhez láncolja, vagy pedig végtelen hosszan kinyújtott vergődésbe torkollik a szabadulás ebből az érzékekbe szakadt pihegésből, amibe hosszú évekre belelankad az egyszeri létező.
Végül Egmontius halála úgy esett, hogy egy napon, kilépve a fürdőkádból, megcsúszott a vizes csempén, arccal éppen erre az álnok csempére esett, azon megpattant, lenyomatot hagyva maga után. Arcának lenyomata, mondhatni: párlata lassa, méltóságteljesen oszlott szét a fürdő légterében. Ha valaki látta volna ezt a szublimáló lenyomatot, azt gondolhatta volna, a lenyomat az elmúláson gondolkodik.
De éppen akkor nem volt ott senki, aki ezt figyelembe vehette volna.
2007. június 5., kedd
Saját létén ki hogy mereng
Lichthof-napló 1.
Ez már, igen, a harmadik munkanapló, amibe belekezdek. Mit tegyek, a dolgok így alakulnak. Az ember egyfolytában munkanaplót ír, ahelyett ugye, hogy dolgozna. De a jó munkához idő kell, az idő persze pénz, tehát ha idő, pénz, minden elfolyik, mi marad, ami állandó? A szavak. Az írás. Írás a munkáról. A lehetett volna lenyomatai. Így aztán mégis lesz, legalább betűkben, ez már biztos. Na, ezért kell a munkanapló, és ezért kell minden munkáról munkanaplót vezetni.
Meg azért is, hogy méginkább legyen. A színész gondolkodik a testével, a lelkével, a szellemével, összességében a jelenlétével. De a színésznek, hogy jelen tudjon lenni, a nem-jelenlétével is gondolkodnia kell: merengenie az ottról, amikor nincs ott. És lőn világosság!
Ez már, igen, a harmadik munkanapló, amibe belekezdek. Mit tegyek, a dolgok így alakulnak. Az ember egyfolytában munkanaplót ír, ahelyett ugye, hogy dolgozna. De a jó munkához idő kell, az idő persze pénz, tehát ha idő, pénz, minden elfolyik, mi marad, ami állandó? A szavak. Az írás. Írás a munkáról. A lehetett volna lenyomatai. Így aztán mégis lesz, legalább betűkben, ez már biztos. Na, ezért kell a munkanapló, és ezért kell minden munkáról munkanaplót vezetni.
Meg azért is, hogy méginkább legyen. A színész gondolkodik a testével, a lelkével, a szellemével, összességében a jelenlétével. De a színésznek, hogy jelen tudjon lenni, a nem-jelenlétével is gondolkodnia kell: merengenie az ottról, amikor nincs ott. És lőn világosság!
Benne mereng a színész önnön jelenlétének sötétjében, kérdezvén a sötétet önmaga felől, de a sötétben merengő színészt nem láthatjuk. Mire fény jő, a színész már fényben mereng. De! A sötétben való merengés nem fontosabb-e, mint amikor már a fényben merengünk? Dehogynem. Mint elalvás előtt, mondjuk, akkor jönnek a legjobb gondolatok, sőt, jól tudjuk, hogy legjobban alvás közben tudunk problémákat megoldani. Alvás közben ugyanis sokkal éberebbek vagyunk, mint ébren.
A sötétség önként vállalt börtönében létünk határait úgyszólván körültapogatjuk.
Két szereplőre szóló parafrázisom: a börtön közös, a merengés nem. Közös lét, külön világ.
Kétféle tér lehetséges: a hosszúkás, felülről megvilágított, szűkfalú (a lichthof), és a határtalan sík, melyben a fények természetüknél fogva szintén csőszerűen nyílásokban világítanak, de különböző irányokból jelölik ki a fény-alagutakat. Az első eset allegória a magát megadó, létével megbékélő emberre, a valódi meditáció lehetőségére. A második küzdelem, a tér saját erőből szándékolt definiálása, mozgalmas lét-balett. A kettő egymást feltételezi, egymásba átjátszik, egymásból ezt-azt felhasznál.
Az emberek közös terekben végzett cselekvései (takarítás, szeretkezés, evés-ivás, tévénézés, stb.) mind több különvilág érzékeny egymásba vetítése, beleplántálása, beleérzése, vagy egymástól elkülönítése, elkendőzése, elhallgatása. E fenti cselekvések mind a nem-beszélés eseményei. Ahol beszélgetés alakul ki, ott a játék egy szinttel eltolódik az értelem felé. Nekünk nyilván nem erre van szükségünk. Bár a monológ (elsősorban a kihangosított belső monológ, természetesen) és e monológot hallgató másik ember eszközünk lehet. De ugyanarra. Saját és egymás létébe belefülelő emberekről.
Drámai fényekkel kardozók
A baj persze mindig ott kezdődik, amikor a merengés vággyá gyűlik össze. Ez pedig könnyedén birtoklásba fodulhat (vagy jó eséllyel halálos közönyben hal el). Birtokolni a másik önmaga fölött végzett merengését. Belevilágítani a sötétjébe. Ha csak egy pillanatra is. Biztosnak lenni benne, hogy tényleg ott van. Megízlelni azt az idegen börtönt.
Ez a vétek szükségszerűen húzza maga után az összes többit. Nincs visszaút. Egy Kispál szöveg erre:
A homlokom hozzád nyomom
A homlokom hozzád nyomom
A te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj mint a szifonnak
A beletekert patron
Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz mi meg kint a parton
Ölelkeztünk a fényben
Aztán a hullámok közé futunk
És eltűnünk a messzeségben
De a homlokom addig hozzád nyomom
A Te homlokomhoz az enyém
Aztán belenézek a szemedbe
Te meg visszanézel belém
És nem látod hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz ám.
Annyi csak hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz de már nem figyeljük
Mással mi van s hogy
Buli van az összes szomszédunknál
Az lehet de a mienk jobb
Mert nekünk egész éjjel táncolni kell
Hogy nehogy meghalljak
A nőm meg rendes és táncol ő is
Hadd kopjon a parkett-lakk
Aztán megunja hogy ezt is lehet
A Holdat nézi minek fogy
Minek tűnik minden úgy el
Hogy nekünk attól lesz több meg jobb
Hát így valahogy. Másrészt az is világos, hogy ez az egymásba néző vétek az egyetlen lehetőség, csakis az egyetlen a talán megszülető tisztuláshoz, a termékenységhez, a felnőttkorhoz. Miranda-novellám ajánlom elolvasni e gondolatot illetően.
E különvilágok bárminemű egymásba fésülése a tét. Ez pedig már rendkívül közel van magához a színházi valósághoz: a színészek (micsoda szó ebben az összefüggésben!) egymásba fésülhetik-e kreatív energiáikat, s lehet-e a különmerengésekből közös sötétben közös álmot szőni?
S a nevető harmadik ezúttal az, aki a nézőtéren várja, hogy az egybeesés pulzáló köre őt magát is beszippantsa abba a nagycsoportos álomtérbe.
2007. június 4., hétfő
Triptichon
Munkanapló 2.
A színházi tér olyan, mint a lakásunk: berendezhetjük a legkényelmesebben, a legszebb színekbe öltöztethetjük, minden felszerelést belepakolhatunk - mégsem ettől leszünk otthon benne. Talán inkább attól, ki az, akit odavárunk, mint vendéget, látogatót, hálótársat vagy élettársat, s e várakozásban hogyan töltjük az időt, hogyan töltjük az időt vele, aki még nincs itt, vagy már elment innen (Tovább egy házzal). Vegyük példának Prosperót, a vad sziget urát, aki bosszújára 12 évet várakozott, és azok a hajók mégiscsak felbukkantak egyszer a láthatáron. Nem is lehetett ez máskép. Nekünk is ilyen varázslatokat kellene végrehajtanunk, mert a színházi tér is vágyakból, álmokból építkezik, amit a benne szereplők jelenlétükkel, cselekvéseikkel képviselnek, megingathatatlanul felmutatnak, s benne a közönségnek érzéki-spirituális otthont kínálnak, vagy annak hiányával provokálják nézőiket.
Tereinket közössé kell tehát avatnunk, valamilyen módon. A teret végső soron a benne megjelenő színész (vagy báb) definiálja. Érdemes megnézegetni, hogyan határozódik meg a tér Rakovszky verseiben. Például:
Rakovszky Zsuzsa: Este
Mi kint fehér vörösként
üt át a rozsdabarnán
árnyékszínház a függöny
foszfortócsák a karfán
A szőnyegen mohos fény
szorosra szőtt a párnán
Csak az üveges jeges-kék
szilánkos ellenállás
Égő háromszöget rács-
árny szabdal sok trapézra
Világló könyvgerincek
Fakul a rút tapéta
Szobámat két egyenlő
árny-félre híg parázsfal
metszi Sötét fotelből
mártom belé a lábam
kigyullad visszarántom
kihúny Motoz a keskeny
áramló kéz az ágyon
szánkázik hült helyünkön
Kiformálja redőkből
ott-nyujtóztunk reliefjét
besüppedt délelőttből
kibontott tárgyi emlék
ott árnyék combjaim még
szorítják árny csípődet
Alain-Robbe Grillet-nek vannak ilyen regényei (A radírok, Útvesztő), amikben szinte ábrázológeometriai leírásokból bomlik ki a dráma, és nem is akárhogyan! Ez némiképp filmes perspektívákat jelent: képkivágatok, kameramozgás, montázs, időugrások, flashback, stb. Ugyanakkor ki kellene kerülnünk a filmnyelv csapdáit, s igazi színházat csinálni. Na most ez a sok vászon, meg árnyjáték, ez éppen nagyon is filmes megoldásokat sugall. Valahogyan ezt ellensúlyozni kellene.
A felépített tér lehetőségeit tegnap persze messze nem aknáztuk ki. Túl sokat törődtünk az árnyjátékokkal, meg a zászlólengetéssel, kevesebbet a belső állapotokkal. Ez nem baj, hiszen kevés időnk volt, és még csak ismerkedtünk a térrel. Én azt hiszem, majd az álmainkban fognak ezek a szobák igazán kinyílni, ahogy alszunk rá egyet-kettőt, sokat.
Kik a személyek a térben? Az utóbbi írásomban gnómokról beszéltem. Most az idő felől közelítenék. Valószínű, mint Rakovszkynál is, hogy ezek az alakok már valami után vannak, velük már az a bizonyos esemény megtörtént, s szinte minden versben azt látjuk, hogyan árad szét a testben, az elmében, a környezetben, a nyelvben a hatás, az esemény hatása. Mint egy atomcsapás után. Itt hatás alatt álló emberekről, testekről, térről van szó. Ezek az alakok, ezek a testek, ez a tér folyamatosan pulzál, folyamatosan teremti és zabálja föl magát, ez a tér mondhatnánk hermafrodita tér, kétnemű, önmegtermékenyítő; tükörtér, mely éppen azonosságra vágyik a benne szereplővel, avagy a benne szereplő a térrel, de némi távolság mégis van közöttük: mire a tér az érzelmekhez hasonul, az érzelmek már új árnyalatokkal színeződtek, vagy: mire megszokom ezt a teret, már minden megváltozott benne, mert mondjuk besötétedett, a szomszéd bekapcsolta a rádiót vagy üvölt a gyerekével, vagy egyszerűen az a vasárnapi húsleves-illat kiszellőzött, stb. Melankólia és dráma között feszülő világ ez itt, lassan, alulról rágcsál a dráma, könnyen, felülről lebeg ránk a melankólia. Vagy a dráma már lesújtott, éppen hat, de már készülődik, gyűlik a következő.
Másrészt: bármennyire gazdag is terünk, kevés. Legyen a mostani tér csupán a tábla középső darabja, s legyen kétoldalt egy-egy szárny. A két kisterem. Azt is beépítjük, máshogyan. Másról kell szólnia, mégis ugyanarról. A két kisterem mondjon egymásnak ellent, s oldódjon fel a nagy középsőben, mondjuk. A néző egy színházi triptichont láthat. A két oldalsó tábla valamilyen értelemben behajtható, a kép önmagában megszünhet. Az ajtók nagyon fontosak. A három terem átjárható, a folyosóról mindhárom külön-külön is megközelíthető.
Olvassuk el Rakovszky Triptchon című versét. Hogy viszonyul egymáshoz a három rész?
Nézzétek meg Bosch A gyönyörök kertje című képét (rákattintva nagyban is látható):
Na, ilyet szeretnék én, csak másmilyet színházban csinálni.
A színházi tér olyan, mint a lakásunk: berendezhetjük a legkényelmesebben, a legszebb színekbe öltöztethetjük, minden felszerelést belepakolhatunk - mégsem ettől leszünk otthon benne. Talán inkább attól, ki az, akit odavárunk, mint vendéget, látogatót, hálótársat vagy élettársat, s e várakozásban hogyan töltjük az időt, hogyan töltjük az időt vele, aki még nincs itt, vagy már elment innen (Tovább egy házzal). Vegyük példának Prosperót, a vad sziget urát, aki bosszújára 12 évet várakozott, és azok a hajók mégiscsak felbukkantak egyszer a láthatáron. Nem is lehetett ez máskép. Nekünk is ilyen varázslatokat kellene végrehajtanunk, mert a színházi tér is vágyakból, álmokból építkezik, amit a benne szereplők jelenlétükkel, cselekvéseikkel képviselnek, megingathatatlanul felmutatnak, s benne a közönségnek érzéki-spirituális otthont kínálnak, vagy annak hiányával provokálják nézőiket.
Tereinket közössé kell tehát avatnunk, valamilyen módon. A teret végső soron a benne megjelenő színész (vagy báb) definiálja. Érdemes megnézegetni, hogyan határozódik meg a tér Rakovszky verseiben. Például:
Rakovszky Zsuzsa: Este
Mi kint fehér vörösként
üt át a rozsdabarnán
árnyékszínház a függöny
foszfortócsák a karfán
A szőnyegen mohos fény
szorosra szőtt a párnán
Csak az üveges jeges-kék
szilánkos ellenállás
Égő háromszöget rács-
árny szabdal sok trapézra
Világló könyvgerincek
Fakul a rút tapéta
Szobámat két egyenlő
árny-félre híg parázsfal
metszi Sötét fotelből
mártom belé a lábam
kigyullad visszarántom
kihúny Motoz a keskeny
áramló kéz az ágyon
szánkázik hült helyünkön
Kiformálja redőkből
ott-nyujtóztunk reliefjét
besüppedt délelőttből
kibontott tárgyi emlék
ott árnyék combjaim még
szorítják árny csípődet
Alain-Robbe Grillet-nek vannak ilyen regényei (A radírok, Útvesztő), amikben szinte ábrázológeometriai leírásokból bomlik ki a dráma, és nem is akárhogyan! Ez némiképp filmes perspektívákat jelent: képkivágatok, kameramozgás, montázs, időugrások, flashback, stb. Ugyanakkor ki kellene kerülnünk a filmnyelv csapdáit, s igazi színházat csinálni. Na most ez a sok vászon, meg árnyjáték, ez éppen nagyon is filmes megoldásokat sugall. Valahogyan ezt ellensúlyozni kellene.
A felépített tér lehetőségeit tegnap persze messze nem aknáztuk ki. Túl sokat törődtünk az árnyjátékokkal, meg a zászlólengetéssel, kevesebbet a belső állapotokkal. Ez nem baj, hiszen kevés időnk volt, és még csak ismerkedtünk a térrel. Én azt hiszem, majd az álmainkban fognak ezek a szobák igazán kinyílni, ahogy alszunk rá egyet-kettőt, sokat.
Kik a személyek a térben? Az utóbbi írásomban gnómokról beszéltem. Most az idő felől közelítenék. Valószínű, mint Rakovszkynál is, hogy ezek az alakok már valami után vannak, velük már az a bizonyos esemény megtörtént, s szinte minden versben azt látjuk, hogyan árad szét a testben, az elmében, a környezetben, a nyelvben a hatás, az esemény hatása. Mint egy atomcsapás után. Itt hatás alatt álló emberekről, testekről, térről van szó. Ezek az alakok, ezek a testek, ez a tér folyamatosan pulzál, folyamatosan teremti és zabálja föl magát, ez a tér mondhatnánk hermafrodita tér, kétnemű, önmegtermékenyítő; tükörtér, mely éppen azonosságra vágyik a benne szereplővel, avagy a benne szereplő a térrel, de némi távolság mégis van közöttük: mire a tér az érzelmekhez hasonul, az érzelmek már új árnyalatokkal színeződtek, vagy: mire megszokom ezt a teret, már minden megváltozott benne, mert mondjuk besötétedett, a szomszéd bekapcsolta a rádiót vagy üvölt a gyerekével, vagy egyszerűen az a vasárnapi húsleves-illat kiszellőzött, stb. Melankólia és dráma között feszülő világ ez itt, lassan, alulról rágcsál a dráma, könnyen, felülről lebeg ránk a melankólia. Vagy a dráma már lesújtott, éppen hat, de már készülődik, gyűlik a következő.
Másrészt: bármennyire gazdag is terünk, kevés. Legyen a mostani tér csupán a tábla középső darabja, s legyen kétoldalt egy-egy szárny. A két kisterem. Azt is beépítjük, máshogyan. Másról kell szólnia, mégis ugyanarról. A két kisterem mondjon egymásnak ellent, s oldódjon fel a nagy középsőben, mondjuk. A néző egy színházi triptichont láthat. A két oldalsó tábla valamilyen értelemben behajtható, a kép önmagában megszünhet. Az ajtók nagyon fontosak. A három terem átjárható, a folyosóról mindhárom külön-külön is megközelíthető.
Olvassuk el Rakovszky Triptchon című versét. Hogy viszonyul egymáshoz a három rész?
Nézzétek meg Bosch A gyönyörök kertje című képét (rákattintva nagyban is látható):
Na, ilyet szeretnék én, csak másmilyet színházban csinálni.
A tegnapi próbából nekem leginkább a tekintetek hiányoztak. Erre tekintettel leszünk a jövőben. Kiemeljük magunkból, amit eddig őriztünk. Most majd az ajándékok időszaka következik. És talán a szép álmoké.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)