Az ember, aki megette az apját

- Monodráma 2 felvonásban, a szünetben közjátékkal -

Kissé szorongva publikálom most egy csaknem 4 évvel ezelőtt nagyrészt egy szép kertben írott színdarabomat, melyet lényegében változatlanul közlök. Témája fontos, bár a megvalósítás némiképp naiv. E sajátossága azonban talán egyúttal erénye is. Nem tudom. Döntsétek el Ti, ha van hozzá türelmetek.

Szereplők:

FIÚ
APA

A két szereplőt természetesen ugyanaz a színész játssza.


I. FELVONÁS

1. jelenet

A Fiú a színpad bal oldalán, elöl. Felülről van megvilágítva egy fényoszloppal, ennek a közepén áll. Kezében bőrönd, zakót visel, elegánsan és zártan van öltözve. Csak áll, elgondolkodva. Hogy szóljon-e zene, ez későbbi megfontolás tárgya. Kialszik a fény, tőle jobbra megjelenik egy másik oszlop. A Fiú oda megy, beleáll. Ismét elgondolkodik. Megint sötét, majd hátul középen megjelenik a harmadik fényoszlop. A Fiú beáll. Feljön a másik két oszlop is.

A Fiú járkál a háromszögben, mindegyik oszlopban megáll kicsit, de egyre kevesebb időre. A jelenetet odáig fokozzuk, hogy végül már megállás nélkül futkározik körbe, mint aki megkergült. A tempó fokozásánál kísérletezzük ki azt a leglassabb emelkedést, amit még a színész érdekessé tud tenni, ugyanakkor nem lesz nyomasztóan hosszú a jelenet a többihez képest. Tehát futkározik, mint a bolond, liheg, majd hirtelen észbe kap, leállítja magát.

FIÚ
Na jó, nyugodjunk le. Csak kényelmesen. (Beáll a bal oldali oszlopba.) Urasan. (Pózol.) Minek rohanni? (Kivesz egy újságot a zakójából, a bőröndöt leteszi a földre, kényelmesen olvasni kezd.) Külpolitika! Belpolitika! (Lapoz.) Kultúra! (Lapoz, észrevesz valamit, nézi, egészen közel hajol, nem érti, furcsálja, lapoz.) Fiatal nő párját keresi 40 éves korig. (Elgondolkozik.) Fiatal nő. (Tovább gondolkodik, lapoz, visszalapoz, felnéz.) Milyen lehet egy nő? (Próbálja elképzelni.) Egy nő az egy olyan… (Elakad, vissza az újságba, aztán hirtelen felkapja a fejét.) Az olyan… (Gyanúsan néz az újságra.) Na nem! Nem, nemnem! (Csóválja a fejét.) Hát ez olyan, mint a Mikulás-sztori! (Nevet.) Még hogy nő! (Lapoz, még mindig nevet. Vádlón:) Hát van itt nő?! Van?! (Körülnéz.) Látható. Ha van nő, jöjjön elő. (Vár.) Jöjjön csak. (Vár.) Ugye? (Összehajtja a újságot, a hóna alá gyűri, s kimért léptekkel átmegy a jobb oldali oszlopba.) És itt? Itt sincs! Vagy van? Nincs! (Átmegy hátulra.) És itt? Nem, itt se. (Balra.) Se itt, (jobbra) se itt, (hátulra) se itt! (Megint egyre gyorsabban, végül rohangál.) Sehol. Sehol. Sehol!… (Kifulladva.) Állj! Már megint mi van? Hát értelmes ez? Ilyet csinálni?! (Kényeskedve megtörli az arcát egy kendővel.) Pontosan tudjuk, hogy ez sehova sem vezet. És különben is… Meg aztán, úgymond, ugyebár. Azonkívül. Igen, azon kívül. Hát persze. (Legyezi magát a kendővel.) Mindenekfelett.

Elteszi a kendőt, megigazít mindent, megfogja a bőröndöt, áll, mint az elején. Gondolkozik. Feszengeni kezd, vakarózik. Leteszi a bőröndöt, leveszi a zakót, összehajtja, kinyitja a bőröndöt, hogy beletegye, de elakad, amikor belenéz. Nézi. Lassan kivesz egy ruhadarabot. Kibontja, egy női ruha. Ámulva nézi. Vissza a bőröndhöz. Egy pár női cipő, egy melltartó, egy női alsónemű. Álmélkodva rakja ki maga elé őket. Nézi a ruhadarabokat. Megfogja az egyik cipőt, a magáéhoz hasonlítja. Leveszi a cipőjét, felveszi a nőit, majd a másikat is kicseréli. Lépeget. Furcsa, teljesen visszafogott izgatottság, mint amikor a gyerek először kap egy ismeretlen játékot ajándékba. Nézi a melltartót, forgatja, nem bír rájönni az értelmére. Nézi a bugyit, forgatja, a fény felé tartja. Beleszagol. Félreteszi, felemeli a ruhát. Nézi, majd magához méri. Áll elgondolkodva, kezében a ruhával. Megvakarja a tökét. Vállat von, a ruhákat visszapakolja a bőröndbe.

FIÚ
Na! Hát így állunk? Sebaj. (Kialszik a hátsó fény.) Aha! (Elhelyezi a bőröndöt, kialszik a jobb oldali fény.) Hát jól van. (Lekuporodik, a bőröndöt párnaként használva lefekszik.) Nem mostam fogat. (Sötét.)


2. jelenet

Sötét van, éjszaka. Egyszerű, csontfekete éjszaka, a Fiú álmának belső tere. Vagy valami hasonló, a pontos a meghatározást bízzuk az elemzőkre. Lassan feljön egy halvány, de erősödő, kissé narancsos fény középen, szemből. A Fiú egy szál alsónadrágban összegörnyedve áll, embriószerű pózban. Oldalról látjuk. A fényerő növekedésével párhuzamosan lassan, félve nyílik ki, enyhe remegésekkel, pici fordulásokkal. Néha visszagörnyed egy árnyalatnyit. Szégyenlős, félős, de életigenlő kibontakozás, a lábujjaktól a kéz ujjaiig, az egész testet uralóan. A kinyílással párhuzamosan fordul a közönség felé. A végére teljesen a közönség felé fordul, folytatva a felemelkedést. Sejtenként járja át az élet, s a kitárulkozás az élet felé. Már azt hinnénk lassan "megistenül", amikor törés következik be a folyamatban. Hirtelen átjárja a veszély, a szégyenlősség, a dermesztő hideg, a létbe kivetettség érzése. Megrogyik. Apró, alig észrevehető elhárító mozdulatokat tesz. Fél-embrióban megrekedt pózából lassanként elkezd kifelé tekintgetni. Az energia most a helyzetváltoztató mozdulatokból a helyváltoztatás felé tör. Lassan, de szaggatottan, esetlenül és groteszk módon kezd lépkedni, a közönségnek félig háttal, oldalra igyekszik, a jobb oldali irányba, mintegy a lét széle felé. Izmai feszesek, a végtagok görcsbe fordulnak. A Fiú távolodásával a fény tágul, úgy, hogy mindig bőven benne maradjon. Már látjuk a másik oldalon a bőröndöt, és a ruháit, melyek egy alvó alakot formálnak. Néha picit jobban összegörnyed, máskor kienged kissé. Eléri lassan a jobb oldali falat, először a vállával ér hozzá. Fokozatosan fordul testével a fal felé. Először menekülésnek, elrejtőzésnek látszik, később egyre inkább valami kamaszos vágynak. Végül egészen ráhasal a falra, fokozatosan, egyre inkább, remegőn öleli vagy ölelni próbálja. Először inkább mint gyermek az anya védelmét, lassanként azonban mint szeretőt. A végtagok felől ezzel párhuzamosan az ölelés vágya a központ felé koncentrálódik. A szétágazó mozgás a csípőből kezd irányítódni, egységesülni. Eleinte gyengéden, szelíd hintázással vagy simogatással, aztán egyre hevesebben, szaggatottan. A fény egyre erősödik, s a Fiú egyre erőteljesebben és határozottabban menekül tőle a fal felé. De már nem is menekülés ez, hanem bosszúállás. Lázadás a fal ellen, a fal meggyilkolása, s egyúttal a fallá válás maga. Különböző, a mozgáshoz megfelelő hangot kezd kiadni. Egyre hevesebb, rángatózó végtagok és csípő. A fény erősödik. Aztán felgyulladnak a nézőtérrel szembe állított fények, először csak enyhén, s hirtelen a lassú emelkedésből elvakítják a nézőket. Egy kitartott pillanatnyi vakító fehérség, majd ismét csont sötét, teljes némaság, melyet egy rövid idő után a Fiú lihegése tör meg. A lihegés egyre halkul, míg csak néma nem lesz újra minden. Kitartott sötét. Egy reflektor pásztázza gyorsan végig a terepet, mintha egy elhajtó autó fényszórói lennének. Egy pillanatra látjuk a Fiút, amint valahol hátul, nekünk háttal a földön összegörnyedve fekszik. Ismét sötét és nagy csönd. A színpad két legvégén, elöl egy-egy apró fénypont ébred. A Fiút nem látni, talán éppen csak sejteni lehet, de inkább még ezt sem. Csak a vaksötét és a két pont. A Fiú szólal meg, de most máshogy, mondjuk női hangján, vagyis női énjének hangján, de semmiképpen sem tőle idegen hangon.

FIÚ
Tavasz volt, frissen mosott lepedők csapódtak arcodba.
Néha egy-egy szilva lehullott.
Apa a paradicsomot locsolta.
Anya süteményt sütött.

Anya frissen hazaindult a szomszédoktól.
Apa a járdát locsolta.
A diófáról recsegve esett le egy ág.

A postaládában Apa friss újságja.
Anya szilvát tesz el a konyhában.
Jószagú, szúrós pokrócot ölelsz.

(A jobb oldali fénypont kialszik. Szünet.)

Apa későn ér haza a munkából.
Anya ideges, a vacsora kihűlt.
Apa már nem tanít semmire téged.
Anya nem ölel már sose többé.

Apa alszik.
Anya főz.
Játékaiddal zörögsz.

Apa öregszik.
Anya halványodik.
Játékaiddal zörögsz.

Apa elfordul.
Anya halványodik.
Játékaiddal zörögsz.

(Kialszik a bal oldali fény is.)

Apa!
Anya!

Anya!
(Visszhang.)

Csend. Sötét. Rádió hangja.

RÁDIÓ
…szélsőséges időjárás. Az osztrák hegyekben hárman meghaltak, mert autójuk útközben lefulladt. A szerencsétlenül járt német turisták halálra fagytak. Olaszország déli részén viszont a hőség okoz tragédiákat. Több helyről érkezett hír autóban maradt csecsemőkről, kigyulladt faházakról és erdőtűzről…

Neszeket hallani. A Fiú járkál. Egyre hangosabban lépked. Mindenféle zajokat okoz. Fémtárgyakat püföl, egymáshoz veri őket, felborít dolgokat. Minden zaj előbb-utóbb beáll egy ütemre, ritmusra. Amikor a ritmusban feloldódik, lassan áttér egy másik zajokozó módszerre, mely mintegy megsemmisítő indulattal irányul az előzőre. Keresi a rendszertelenséget. De mindenből rendszer áll össze. Tör-zúz, de abból is rendszer képződik. Már teljesen átadja magát az improvizatív rombolásnak, a totalitás felé halad. Lassan a néző is kezdi veszélyben érezni magát. A káosz felé törő zajszimfónia ezen a ponton, a néző halálfélelmének kezdetén hirtelen véget ér.

FIÚ
Nem tudok megőrülni.

Csendesen járkál a sötétben. Megáll. Csend.


3. jelenet

Meggyújt egy gyufát, amíg ég, igyekszik körülnézni a fényénél. Bal oldalt áll a bőrönd közelében. Még egyet, hasonló körültekintés következik. A harmadik gyufánál végre észreveszi, amit keres, a sötétben hallani, ahogy szalad oldalra. Feljön a fény középen. Egy fémbilivel tér vissza, kissé szégyenlősen mosolyog. Leteszi a bilit középre, mögé áll, nézi. Hátat fordít, lehúzza az alsónadrágját, ráül a bilire. A nézőtérnek háttal ül a "Gondolkodó ember" szoborra emléketető pózban, de nem pont úgy. Megpróbál egyensúlyozni a bilin. Karjait oldalra nyújtja, lábait maga elé. Kicsit megremeg, egyensúlyoz. Egyszer csak hátradől a bilivel. Lába lelendül kissé, bokáján a gatyával. Úgy fekszik, mint egy hátára esett bogár. Nem bír visszalendülni, fekszik, kapálózik. Ahogy elfárad, egyre inkább olyan, mint egy csecsemő. Már nem kapálózva, hanem gyermekien nyúlkál felfelé, markolássza a levegőt. Múltidéző, nosztalgikus zene szólal meg, s egy kellemes, dallamos hangú narrátor.

NARRÁTOR
K. úr ekkor még egyáltalán nem volt tisztában nemi hovatartozása felől. A világ számára puszta fényjáték volt, impotens impresszionizmus, mondhatni. Lágyan, ártatlanul markolászta a levegőt. De ahogy egyre többet szívott belőle, egyre inkább megtelt az élet akarásával. Nem csak megszokta, de követelni is kezdte az életet. S ahogy egyre több lett belőle, már nem volt neki elég a sajátja, hanem elkezdett másoké iránt is vágyódni. Egyre jobban vágyódott mások életére, életéhségét a mérges levegő csak tovább fokozta, s K. úr áhítozott más életekre, gyötrődött, hogy övé legyen minden élet, s akkor K. úr elkezdte felfalni mások életét. Egyre csak falta és falta a környező életeket, s egyre éhesebb lett. K. úr egyre szélesedő fekete lyuk lett, s elnyelt mindenkit, aki a közelébe került. S még mielőtt K. úr felfedezte volna férfiasságát annak minden kellékével, dramaturgiájával és katarzisával együtt, felfalt mindenkit, aki ebben neki segítségére lehetett volna, avagy nemi célját rajta megvalósíthatta volna. Így aztán K. úr egyedül maradt az univerzumban, s gyomrában ott feküdt minden más élet - férfiak, nők vegyest - akik csak arra vártak, hogy mielőtt végképp felemésztődnek K. úr szervezetében, talán egyiküket-másikukat felbüfizi a falánk férfiú. Erre különösen azért láttak esélyt, mert a falatozás közben sok levegőt is elnyelt, s e levegőadagok odabent erjedve egyre nagyobb nyomással igyekeztek más gázneműekkel elegyedni, általában felfelé törve utat maguknak. Hm, igen. Szóval reménykedtek, hogy egy-egy ilyen szellő őket is visszasodorja majd a világba. K. úr a világ összes teremtményének felfalása után péniszének nagy mértékű kisebbedésére lett figyelmes. De ez különösebben nem zavarta, hiszen úgyis felesleges szervnek tartotta. Ennek ellenére óvón vigyázott rá, gondozta, ápolta, talán - őszintén szólva - még egy kicsit túlzásba is vitte. K. úr nemisége a körülmények folytán gyermekkori szinten maradt. Ahogy azonban a felfalt életek emésztődtek, K. úr is kitavaszodott, s megjelentek az első rügyek…

A Fiú mindvégig csecsemőpózban volt a szöveg alatt, édesen markolászta a levegőt. Amikor vége a narrációnak, karjai a gyermeki kapkodásból a zene dallama mellett haladva finoman hajló fiatal fatörzsekké lesznek. Indáznak egymás körül, felfelé növekednek, s lassan egymásra fonódnak. Az egész testet eluralja a tavaszi harmónia, az új életre vágyásnak szép tánca. Közben megszabadul a bokáján tekergő gatyától is, s most meztelenül kígyózik, hajlong, születik benne az élet. Tánc közben, ahogy egyre szebb, emberibb, egészségesebb mozdulatokat végez, lassan közelít a bőrönd felé. A zene is kibomlik, fakadnak, nyílnak az új harmóniák, a futamok robbanékonyak, erőtől duzzadók. Végül a Fiú ott tart a térben, ahol az első jelenet végén elaludt. Folytatja a táncot, közben vált a fény, hirtelen átkapcsol a három fényoszlopra. A zene azonnal elhallgat. A Fiú folytatja a mozgássort, mely épp az ellentétesek egyesüléséről szól. A ritmikus mozgást a zene lekapcsolásával a Fiú lázálomszerű, a suttogásból egyre emelkedő hangerejű szövege kíséri.

FIÚ
Apa, anya, apa, anya, apa, anya, apa, anya, apa…

Hirtelen felébred, megrémül. Szégyenkezve rejti el a testét a közönség elől. Egészen összegörnyed, ruháival takargatja magát, s azok ráncai mögül pislog a közönség felé. Magához húzza a bőröndöt, igyekszik belemászni. Mindig kilóg valamije, hiába rakja ki a női cuccokat. Egészen összehúzza magát, hátha belefér, de sehogy sem sikerül. Ha a közönség nevetne, reagáljon úgy, mintha kinevetnék, kigúnyolnák, tehát fokozódjon a szégyenkezés és az elbújási, eltűnési szándék. Végül olyan helyzetbe jut, hogy csak a végtagjai lógnak ki a bőröndből. Olyan, mint egy teknősbéka. Kezével a földet tapogatja. Elindul hátrafelé a bőrönddel, mászik. Bemászik a hátsó fénybe. Onnan pislog vissza a női ruhák felé. Valami hirtelen eszébe jut. Kiráncigálja a ruhákkal együtt begyűrt újságot a hasa alól. Lapozza, lapozza, keresi. Megtalálja, nézi, majd a női ruhákat. Újra vissza az újsághoz, majd megint a ruhák. Gyermeki örömmel fedezi fel a hasonlóságot. Visszamélyed az újságba. Kibetűzi a képaláírást.

FIÚ
Isadora Duncan 1904-ben. (Nézi a képet, végigsimít rajta az ujjával.) De hát… (Elakad, körülnéz.) De hát… (Elkezd emlékezni, egyre fojtogatóbban. Fájdalmas izgalmában felpattan, mit sem törődve pucérságával.) Az nem lehet. (Futkározik körbe, lassan sötétedik.) Ne menj el fény! (Kétségbeesetten rohangál.) Apa! Hallasz? Nyisd ki az ajtót! Most már… megbüntettél. (Egyre sötétebb van.) Engedj ki, te szarházi! (Teljes sötét, hallani, hogy odavágja a bilit a falhoz.)

Hosszú szünet. Csend.
Kinyílik egy ajtó a hátsó falból, fény ömlik be, megvilágítja a fiú földön térdelő alakját.

FIÚ
Apa? (Szünet.) Apa, gyere be. Ha itt vagy, gyere be. (Magának.) Igen, mondjuk meg neki. Hát persze. (Kifelé.) Amíg te ott kint vagy, én nem mehetek ki tisztán. (Odamászik a bilihez, megmarkolja.) Gyere be. Nem. Nem. (Lehajtja a fejét.) Apa, gyere ki. Gyere ki onnan most már. Most már mindenki jöjjön ki! Vagy én megyek be. Igen, menjünk csak be. Bemegyek. (Feláll, markolja a bilit, elindul az ajtó felé.) Bemegyek. Menj csak, igen, menjél.

Odaér az ajtóhoz. Sötét.

A szünetben közjátékkal szórakoztatjuk a közönséget, mert egyrészt a darab második része nem olyan hosszú, másrészt az odakint végbemenő hétköznapi csevegések, bratyizások, büfézés és pisi a rossz nézőket csak még jobban eltávolítja az előadástól, a jó nézőknek pedig felesleges perceket okozunk, amikor csak azon bosszankodhatnak, hogy csevegés, bratyizás, büfézés és pisi közben a nézőtér másik része még inkább eltávolodik az előadástól. Ráadásul a 2. felvonás kezdetére többen nem érnének vissza időben, ami, tekintve az előadás jellegét, teljességgel megengedhetetlen. Röviden tehát: folyamatos nyomás alatt legyen a közönség. A közjáték kitalálása még előttünk álló feladat.


II. FELVONÁS

1. jelenet

A jól megvilágított térben egy görnyedt hátú, csíkos pizsamás férfi. Ő az Apa. Egy fehér kockán ül a színpad jobb oldalán, a Gondolkodó emberre emlékeztetően, de nem pont úgy. Hátul nyitva az ajtó. Apa maga elé néz, gondolkodik. Finom, klasszikus zene szól. A közjátékról visszatérő nézők elhelyezkednek. Egyszer csak a zene elnémul, Apa felkapja a fejét.

APA
Fiam. Kisfiam… (Elhallgat, néz maga elé, keres valamit a gondolataiban.) Nem! Nem! Már nem. (Feláll, lehajolva átöleli a kockát, egész testével rátapadva. Gurul vele a földön, átgurul a színpad bal oldalára. Leteszi a kockát, feláll, leül, mint az előbb, éppen tükörképe az előbbi póznak.) Habár minden valószínűség szerint az Élet nem múlt el teljesen, sőt, az Élet középpontjában állunk, mégis, e küszöbön átlépve az elmúlásnak adjuk át magunk. (Elgondolkozik azon, amit mondott.) Mert hiszen most már élveznünk kellene, amit létrehoztunk. (Körülnéz.) Én élvezem, amit létrehoztam. (Hátradőlne, mintegy karosszékben, leesik a kockáról.) Hm. (Visszaül, óvatosabban dől hátra, lábát előrenyújtva egyensúlyozik a kockán. Kifárad, próbál visszaülni, nem bírja felhúzni magát. Olyan, mint egy hátára esett bogár, kapálózik.) Ö… ö… ö… (Végül lendít egy nagyot magán, s oldalt lefordul a kockáról. Feláll, visszaül. Keresztbe rakja a lábát. Kényelmetlen, nem bír így ülni. Megtámaszkodik a kocka peremén a kezével. Csúszik le a feneke. Visszaül, köhécsel. Előredől, kezeivel a térdén könyököl. Szorítja a lába közét a póz, szétveti a lábát, begörcsöl a dereka, felszisszen. Próbálja kiegyenesíteni a hátát, mélyeket lélegez. Sikerült, ül mereven. Egyszer csak feláll, megragadja a kockát, dühében elhajítja. Utána megy, megint megragadja, elhajítja. Áll, nézi a kockát. Kitör rajta a pesszimista hangulat.) Ilyen hát az élet, csupa keserűség, bánat! Az ember dolgozik, dolgozik egész életében, s mire megnyugodna, már elmegy a kedve az egésztől. De jó így, persze, hogy jó, ez van! (Ettől a felismeréstől megnyugszik.) Éppen megfelelő így. Mi mást kívánhatnánk? (Odamegy a kockához, megfogja, leteszi középre, ráül, mint király a trónjára, elégedett bölcsességgel néz szét birodalmán.) Tisztességes ember voltam. Nem hazudtam, nem loptam, nem csaltam. A munkámat elvégeztem. A családomat (szünet) felneveltem. Az élvezeteket nem hajszoltam, mindig elég volt, ami éppen volt. (Szünet.) No! Hát persze. Öreg napjaimat békességgel, nyugodt pihenéssel töltöm. Várom a halált: nem sietek elébe, de nem is menekülök. Én már elvégeztem, amit tudtam. Ennyire tellett. (Dühösen, mintha valaki vádolná.) Mi mást tehettem volna?! Majd te azt csinálsz, amit akarsz! Úgy csinálod, ahogy akarod. Mit érdekel engem, a te dolgod, hagyom, csinálj, amit akarsz, és úgy, ahogy te akarod. Úgy is azt csinálod, neked teljesen mindegy, mit mondok! Én nem mondok semmit, csináld, ahogy akarod. Csináld, ahogy akarod. (Egyre fásultabb.) Engem nem érdekel. Mit érdekel engem! Én már nem mondok semmit. Hagyjad, úgyis azt csinál, amit akar. Hadd csinálja. De azért mindennek van határa! Egyelőre. Azért még hadd mondjam meg, mit csinálj. Mert azért még… még nem tartunk ott. Majd annak is eljön az ideje. De neked úgyis mindegy! Neked hiába beszélek akármit! Úgyis azt csinálsz, amit akarsz. De azért még ne csinálj azt, amit akarsz! Pontosan tudod, hogy ez sehova sem vezet.
Hallgass rám is. Még egyelőre nem csinálhatsz azt, amit akarsz. Az ember nem csak azt csinál, amit akar. Amihez kedve van! De te… nekem mindegy, csinálj, amit akarsz… ha annyira akarod.

Elfordul a kockán oldalra, kissé sértődötten. Végiggondolja az életét, elérzékenyül.
Sötét. Csend.


2. jelenet

Sötét.

FIÚ
Apám… apám! Boldog vagy?
(Csend.)
Apám… én boldog vagyok. Isten bizony, boldog. Mesélek neked az életemről, apám. Elmesélem a boldogságom. Figyelj, most figyelj rám, úgy figyelj most, mint gyerekkoromban, amikor a rajzaimat, meg a játékkockából épített váraimat mutattam neked. Na figyelj, de jól figyelj, figyelsz? Lerajzolom az életemet.

Nagyon szeretek élni és sok minden történik velem. Nagyon sok nagyszerű ember van körülöttem, igen, és nem gonoszak, apám, az emberek nem gonoszak és az utcák biztonságosak, igen, és én örülök az embereknek, majdnem mindig örülök nekik, és sokat járkálok az országban és a városban, figyelem ezeket az embereket, jól megfigyelem őket. Meg szoktunk játszani, sokat játszunk. Játszani szeretek a legjobban. És sokat töprengek az élet igazságain, igen, az igazságon. Sokszor szomorú vagyok, de ne ijedj meg, nem kell félned ettől, szeretem a szomorúságomat is. Néha egészen kilátástalan minden, igen, ez gyakran előfordul, egyre gyakrabban. Sokat gondolok arra, hogy íme, már felnőtt lettem, hogy íme, minden csoda véget ért, hogy nincs megváltás, hogy nincs szerelem. De mindig vannak színek, apám, és fák, nyújtózkodnak a fény felé, hatalmasak és egyszerűek. És öregek, nagyon öregek. És a fény! Mindent ő rajzol a világra. Ha csak azt figyelnénk egész nap, hogyan változik folyton, s hogyan teremti szemlélve a világot, már ez is a boldogság maga lenne.

Üldögélek itt egymagam, nem messze tőled. Minden ma kezdődik, s ma is múlik el. Beszélgethetnénk. Nem tudom, tudsz-e még figyelni rám. Apám, ha majd újságolvasás közben elalszol, ne haragudj, ha zörögni fogok a játékaimmal.

Csend. Sötét.

Apám… apám! Boldog vagy? Taníts meg engem a boldogságra, szép szóval, mesekönyvből olvasd fel, mutasd meg a rajzokat, aztán rajzolj te is valamit, azután pedig válaszolj türelmesen a kérdéseimre, ne haragudj a butaságomra, s a különvéleményemre, sose fáradj el ilyennek lenni, vigyél el mindenhová, fedezzük fel együtt a világot.

Apám! Elaludtál? Jól van, aludj, pihend ki magad. De majd utána mutasd meg, hogy működik az írógép, hogy ha nagy leszek, tudjak neked levelet írni. Leírom majd benne, miket rajzoltam és miket építettem, mert akkor már messze fogunk lakni, én is nagy leszek, lesz házam, ahová mindig jöhetsz, amikor csak akarsz.


3. jelenet

Csend. Feljön a fény lassan, Apa a kockán ül. Öregebb, mint az előbb volt. Csend. Néz maga elé, bambán, fásultan. Feláll, nagyon lassan a színpad eleje felé lépked. Hunyorog, rosszul lát. Kijön egészen a közönségig, néz a távolba.

APA
Megint nem lesz eső… Telefonált? Nem jön a fél 5-össel sem.(?) Legalább telefonálna. De nem telefonál.

Visszatipeg a kockához. Áll elgondolkodva. Hátramegy, kinyitja az ajtót. Visszamegy, leül. Fényváltás. Sötét, csak az ajtón ömlik be a sárga fény, kirajzolva Apa alakját. Csend, várakozás mozdulatlanul.

FIÚ
Apa, meséld el nekem a nőket.

Nagyon hosszú szünet. Apa nagyon lassan feláll, elmegy az ajtóhoz, áll a fényben az ajtónyílás másik oldalán. Lassan elsötétedik.

A Fiú jelenik meg oldalt, egyenként kézen fogva kivezeti a nézőket.

Vége

Taliándörögd-Budapest, 2003. június

A tanítvány

Egy alkalommal Egmontius tanítványt fogadott maga mellé.
- Mi a festészet titka? - kérdezte a tanítvány.
- Mi a tanítványság titka? - kérdezte Egmontius.

Mit látott Egmontius megdermedt állapotában?

Ezt a régi vázlatos állapotából frissen született novellámat István öcsémnek ajánlom, ő tudni fogja, miért.

Egy napon Egmontius ráeszmélt, hogy embergyűlölővé érett. A férfikor e szép napjaiban, melyek új öntudatra ébredését követték, lelke belsejébe szállt, és ott egy nagy kertben sétálgatott. Barna faleveleket gyűjtött a séták közben, és azokkal betakarta az összes arcot, amire emlékezett.

Amikor mindezzel végzett, mindent csupa barna falevél borított. Egyedül ő maga volt az, aki elütött környezetétől. Ezért hát Egmontius önmagát is befedte, és akkor Egmontius önmaga számára elveszett.

Sokáig nem történt semmi: eső áztatta a rengetegnyi falevelet, szél söpörte-zörgette azokat, ha megszáradtak. Az elröppenő levelek alól újabb s újabb levélrétegek bukkantak elő, míg amott landoló társaik is hozzájuk hasonlatos egyedek közé érkeztek, s mint megannyi egymáson forgolódó papírlapocska, ereikbe karcolt titkos verseiket suttogván, lomha tenyészetben tagozódtak elveszendő önképeikbe, vagy keveredtek el s cseréltek múltőrző álarcokat a kerti bál téli álmot megelőző, s arra kecses komolysággal várva váró forgatagában, mert ez így is lett, mert hó esett, és sokáig, nagyon sokáig csupa fehér volt minden.

Bárki, kinek arcát falevéllel fedni Egmontius elmulasztotta volna, láthatta volna talán e fehér takaró ilyen-olyan minőségeit, de tekintet erre, a mester gondossága folytán, nem találtatott. Így a fehér árnyalatai csak önmagukkal játszották teremtő játékaikat, pompájukat pazarolva csupán egymás fényeit verték vissza önmagukba, s e teljes megfosztottság állapotában a fehér szín tökéletességét saját létük palettáján könnyedén kikeverték. Ha vakító fehéret elképzelni tudnánk anélkül, hogy képzeletünk el ne vakulna, talán elképzelhetnénk, miként festett ez a látvány. De pillantásunk, sejthetően, még ekkor is bepiszkítaná e minden patyolatok legtisztábbját, legfényesebbikét, s így legfeljebb azt érezhetjük meg, miféle lelki kalandokra vállalkozott az arcképfestő Egmontius, amikor negligálta magában nemcsak mestersége, de egzisztenciája minden alapvetését, eszközét és célkitűzését, vágyát és emlékét.

Az önmaga számára elveszett Egmontius minderről persze mit sem tudott, hiszen valamiképpen – ha ezt ésszel fölérhetjük egyáltalán – maga is e fehér világszellembe oldódott bele, vagy nyugodott alatta – mint ahogy erre nyelvi fordulatot is csak igen elbizonytalankodva alkalmazhatunk, tekintve mind a megfelelő ige, mind a tér- és mozgásbéli kifejezések eme helyzetre – bár ősi tudásként bennünk szunnyadó, onnan mégis – előhívhatatlan jellegét. Mint ahogy az akkor kétségkívül valamiképp zajló idő múlására sem tudhatjuk mennyiségi fogalmainkat igénybe venni. S mindennek révén a bárminemű tökéletességet kereső ember könnyedén beláthatja a témában biológiailag eleve elrendelt vereségét.

Nehéz arról képet alkotnunk, hogy a makulátlan fehérség miként hatott a fehérséget magát viselő anyagi hordozóra, tehát a hóra, mint tapintható állagra, mindenesetre a hó önnön fényességének fényében fürödve, saját hólétének tükrében egykedvűen tetszelegve, s onnan magát mintegy meglehetős hidegséggel pironkodóan kiizzasztva, egy idő után olvadozni kezdett.

Amikor a hó elolvadt, fekete föld bújt elő, és semmi más. E feketeséget leírnunk ugyancsak roppant vállalkozás lesz, hiszen miként megvilágító szavainkat a nagy fehérség az imént mind visszaverte, s így róla igaz állítást mondanunk nem sikerülhetett, akként a fekete föld minden kifejezésünket elnyelőn, állításaink bármelyikét – előre sejthetően – éppúgy igaznak fogadja majd el, de hogy Egmontius lelki sétájának tanulságait kiemelhessük, hogy művészetének további fejlődését és személyiségének vonásait megérthessük, mintegy saját mesterségünket is negligálva, az irodalmi abszurditást, s ennek révén a nevetségessé válás fenyegető árnyékát is vállalnunk kell, s bizony a fekete föld jellemzésébe halasztást nem tűrően bele kell fognunk.

A fekete föld, minthogy önmagán kívül másba nem tekinthetett, s más létet magához semmilyen módon nem fogadhatott, márpedig e befogadás nélkül önnön létezése meg nem történhetett volna, jobb híján önmagába tekintett, s önmaga létét önmagába befogadta. E teleszkópikus elmélyülésében az időt mint olyat, harmonikaszerűen, spirális formában, s végtelenségig apró darabokra törvén, de sosem megszüntetőn maga köré csavarta. Ez a másfelől tekintve fúrópajzs módjára a föld egyre mélyülő belsejébe hatoló időcsavar, ami voltaképp azonossá válik itt és most oda immár utólag sikamló tekintetünkkel, mint amolyan céljából eszközt nyerő spirituális fallosz, egyre hevesebb hegyesedésében végül a föld középpontját – el nem érve, de szüntelen törekvésében – kijelölve és ezáltal létrehozva, majd a szilárd térbeliségtől imígyen visszarettenve megrándult, s lökődésszerű visszacsapódásaiban hátrafelé kisimult. S akkor időt nyerve, a közben felforrósodott központ a már megnyugodott földben elkezdte hőjét ontani, s ezáltal a földet erjeszteni. Az így létrejött gömb alakú földképződmény egyúttal maga körül légüres teret alkotván, csak félig-meddig foglalkozhatott a benne megindult burjánzó folyamatokkal, másik irányultságát az imént létrejött univerzum foglalta le, melybe hatoló fürkésző gondolatai tárgyat maguknak nem találhattak. E semmibe tartó földi gondolatok végül, hogy áldatlan állapotukat megszüntessék – ezt kissé nehéz lesz megértenünk – magukból, mint lényegében a semmibe hanyatló semmiségekből, anyagot, mégpedig fekete földet hoztak létre. Ilyen módon születtek és szaporodnak azóta is az égitestek.

Ami erjedő földünket illeti, mint legelső égitest, a fallikus időkúptól oly jelentős, lételméletileg zsigeri lökést kapott, valamint ennek gondolatilag oly megrázó volta miatt, nagyfokú energiákat a középpont felé visszanyelve, egy olyan fényes energiatöbblet keletkezett, hogy az immár képtelen volt ekkora nyomás alatt az erjedéstől elkülönülni, s ezért azzal egyesült, s így jött létre a föld felszínére fokozatosan kiülő penész, mellyel az élet voltaképpen kezdetét vette.

Évmilliók teltek el, míg az emberi faj ebből kifejlődött. Egmontius újra megszületett, miután egy nő kitolta magából. Eleinte semmire sem emlékezett, élte az életét, míg egy napon ráeszmélt, hogy embergyűlölővé érett. A férfikor e szép napjaiban, melyek új öntudatra ébredését követték, lelke belsejébe szállt, ott egy nagy kertben sétálgatott, s mindent ugyanúgy csinált, mint évmilliókkal azelőtt. És akkor minden újra az elejéről kezdődött.

Egyszer, amikor Egmontius már a lelke legmélyebb bugyraiban rótta mizantróp zarándoklatát, úgy találta, a férfikor szép napjai véget értek. Felpillantott tehát a lelki szemlélődésből. Pillantása ezerszer és ezerszer megtört a lélek optikai hálózatában, míg felszínre került.

- Nagy kaland volt – sóhajtott fel Egmontius, és többé nem gyűlölte embertársait. Utána természetesen jó ideig csupán fekete-fehér képeket festett.

Egmontius álma

Ez is novella
Kedves Olvasóim, ha ugyan vagytok, a mai napon sok közölnivalóm támadt, s ezért most mindezeket ide felpakolom, hogy olvasgassátok őket legalább olyan figyelemmel, mint amilyen lelkesedéssel jómagam megalkottam őket. Találtok itt frissen két Egmontius-novellát, valamint a Vihar-levelek másik két darabját, alattuk a tegnap közzétett harmadikkal, azalatt pedig még egy Egmontius-történet vár Titeket még szerdáról, A Hálósipkás önarckép. De menjünk sorba: ami most először jön, annak vázlata két és fél éves, a kidolgozás ma reggel a Múzeum kávéházban történt.

Álmában megvakult, és így, nem látva maga körül a valóságot, kör alakú vásznakat készített Egmontius, az érzékeny lelkű művészmester. A vásznak közepéből tenyérnyi átmérőjű karikákat vágott ki, majd felállított egy ekképp meglékelt darabot az erre a célra összeszerelt állványra. Megkerülte a szerkezetet, a háta mögé állt, és a karikán átnyúlva, csuklójával körbevezetve az ecsetet a vásznon, különféle formákat keltett életre.

Amikor a kép elkészült, egy mitológiai gyűrűt ábrázolt, mely egyfelől az evolúció alakzataira és kronológiai szerkezetére emlékeztethette volna a szemlélőt, másfelől valamiképp a végítélet látomásának is tűnhetett volna. Mindenesetre csodálatos gondossággal volt megfestve, a legapróbb részletekig lehetett a kép mélységeibe merülni, míg meglepő dinamikája a fürkésző tekintetet újabb és újabb váratlan irányokba terelte, s az ember, ha Egmontius álmaiba hatolhatott volna, egy minden ízében illatosan omló-újraépülő, mégis kecses nyugalmat árasztó kertben sétálgathatott volna, s minden bizonnyal megérthette volna a festészet – vizuális eszközeiben rejlő – lételméleti jelentőségét csakúgy, mint az emberi lélek falára vetülő különféle ábrándok sorsalakító erejét, de egyúttal mindezt összehasonlíthatta volna egyéni és mindenféle világtörténetek leképezéseivel, vagy a természet bármely alakzatának felépítményével, vagy a bárminemű tudományok logikai konstrukcióival és a hézagokban húzódó sötét rejtélyekkel, de joggal gondolhatott volna az érzelmek hullámjátékaira, vagy csak egyszerűen a kép láttán szégyentelenül elérzékenyülhetett volna, azt sem vethetnénk szemére, oly sokrétűen érvényes festmény alkotott álmában e különös eljárással Egmontius.

Amikor pedig Egmontius aranyat érő csuklóját kivette a nyílásból, a vászon lassan forogni kezdett, s e csodálatos mozgásban táncra perdült minden látomány, amelyet eddig oly részletesen jellemeztünk, s melyek a forgás által, mint az idő tavában úszó virágkelyhek nyitották-csukták újabb s újabb önarcképeiket, akár megannyi szemecske pislogtak fel a festékfolyadékból, mely végső soron magába nyelt s visszatükrözött minden beléeresztett tekintetet, hogy e tekintetek olykor már-már a teljes beleveszés határán szédelegtek, mígnem a legveszélyesebb, lélegzetmegállító pillanatban mégis szilárd összképpé terpeszkedve visszarántsák önmagukat a kép előtt álló, önmagát már elveszettnek hitt szemlélőbe, s így mintegy friss öntudatra rándítván, újabb kalandokra tegyék kívánkozónak a – mondjuk ki! – magát az Univerzumot ábrázoló festmény művészi tájaiba.

Sok képet készített Egmontius ezzel a technikával, és végül a műhely telis-tele lett forgó festményekkel.

Aztán fogta a kivágott karikákat, és így, megvakulva, csupán a csuklójára s pókhálókat egymástól megkülönböztetni képes finomságú ujjaira bízva a szemlélődést, arcképeket festett rájuk, és amikor ezzel is elkészült, a portréket beillesztette a nyílásokba, és akkor a forgás abbamaradt.

Egmontius felébredt és a Föld forgását érezte, és látta a saját arcát, ami mozdulatlan, és hogy körülötte, mint egy mitológia ügyesen elszórt darabkái, forog az összes egyéb, jól megmunkált látványosság, ami mintegy valóságként, a festék-, olaj-, kátrány- és még ki tudja milyen szagú műhelyében körülvette.

Egmontius és a kultikus ablak

Novella
Íme az Egmontius-sorozat egy következő darabja, melynek vázlata 2 és fél éve született, jelen formája ma hajnali virrasztásom terméke.

Egy napon Egmontius, az arcképfestő elhatározta, hogy nem fest többé képet. Döntését nemcsak véglegesnek, de felszabadítónak is találta annyi sok évtizednyi oly szörnyű tehertétel után, amit az állandó alkotólét tőle megkövetelt.

- Nem kenegetek többé – mondta ki hangosan, mintegy önmagának, hiszen – mint elmélyült művészemberhez illő, általában és így most is – egyedül volt. Jobb kezéből az iménti sorsfordító gondolat előtt éppen piros festékbe mártott ecsetét bal kezében pihenő, sokatpróbált palettájára fektette, majd a palettát – a rajta nyugvó ecset legkisebb megbillenése nélkül – kedvenc görgős festőszekrénykéjére helyezte, majd a szekrénykét a sarokba gurította, s ott egy hatalmas festőabrosszal finoman letakarta, minekutána féligkész festménye elé lépett, s farkasszemet nézve a kidolgozatlan önarcképpel, művétől úgymond idegenkedő (mások szerint búcsúzkodó) gesztussal halkan vakkantott egyet, a képet állványostul megragadta, és a fal felé fordítva a szoba legárnyékosabb szélére helyezte. Aztán odaült a kertre nyíló ablakhoz, kedves, támla nélküli hokedlijének keresztrúdjaira támasztva papucsos lábfejeit, és csak nézett kifelé mozdulatlanul. Ha ág reccsent, ha fűszál sercent a zöldellő nyári kertben, Egmontius szemrebbenés nélkül az esemény lényegéig hatolt figyelmével, mint ahogy bármely könnyű huzatos szellő lebbentette meg a mester egy hajszálát vagy szempilláját, a kert is hasonló éberséggel vett tudomást amaz ablakon túli változásról. A két világ között kialakult derűs idill jól illett a festő természetéhez. S a hirtelen jött elhatározás, majd a belőle kifolyó mozdulatlansághoz olyan mély kötődés kezdte fűzni, hogy végül egészen megdermedt, s a külvilág felé semmiféle jeleket sem sugárzott már.

Jöttek hozzá messziföldről, hogy képet rendeljenek, de Egmontius hajlíthatatlan maradt. Csakhamar híre járta, hogy a neves festő megbolondult; mások megvilágosodásról, szentté dicsőülésről sugdolóztak. Sokan olyan kíváncsiak lettek, hogy elzarándokoltak a házához. A kertben verték fel a sátraikat, onnan lesték az ablakban ülő Egmontiust. Éjszakánként tábortüzet raktak; a sötét ablakban néha felderengett a mozdulatlan alak. Volt, aki úgy mesélte, Egmontius belülről fénylett, és körülötte halvány aranygömb látszott kirajzolódni. Mások szerint épp ellenkezőleg, a környezetéből szívta magához a fényeket, s azokat mintegy a bőrén át, a szokványos emberi levegővételhez hasonlatos adagokban és ritmusban, belélegezte. Az a nagy csőcselék horda, aki Egmontius háza körül akkor összegyűlt, nem tekinthető túl szavahihetőnek, azonban tény, hogy némelyek nemcsak az állítólagos lángbaborulást tagadják, de kétségbe vonják a derengést mint olyat is, sőt, inkább úgy látták, a festő körül az elvárhatónál is kevesebb volt a fény, szinte teljes sötétségben tanyázott a házában, s még a szeme fehérje is alig-alig villant ki. Egy szemtanú szerint, aki később terjedelmes, ámde meglehetősen semmitmondó naplóleírásokban számolt be az emlékezetes eseményről, Egmontius hol fénylett, hol taszította magától a fényt. E jeles férfiú arról is megemlékezik, hogy társaival egy éjszaka hogyan vetették alá fénypróbának a különös, ellentmondó jelenséget. A kísérlet során égő fáklyákkal közeledtek a nevezetes ablakhoz, s árgus szemekkel figyelték a mester testi felületén tapasztalható változásokat. Már egészen közel sejtették magukat a festőhöz, amikor egyikük a jeges iszonyattól borzadva sikított fel, a fáklyát elhajította, s fejvesztve menekülni kezdett. A többiek pedig tőle ijedtek meg, s mindannyian rémülten szaladtak vissza a kert belsejébe. Ott kifaggatták a még mindig halálfélelemtől ziháló társukat, mi váltotta ki heves reakcióját. Az meg valahogy elmesélte: a nagy feketeségből egyszer csak az orra előtt rémlett fel Egmontius arca, kitátotta előtte félelmetes száját, s hosszú, villaszerű nyelvével föl akarta nyársalni. Ezen a többiek aztán jót nevettek, újra fáklyát gyújtottak, s megint nekiindultak a festő fényhatásait megvizsgálni. E második roham során még különösebb dolog történt velük: elérkeztek ugyan a ház falához, a rajta lévő ablakot azonban sehogy sem találták. Már arra gondoltak, s nagy sugdolózva meg is beszélték, hogy a sötétben véletlenül rossz irányból érkeztek oda, azért aztán elhatározták, hogy lassan és módszeresen körüljárják a házat. Két csoportra oszlottak, s két irányba indultak el felkutatni az eltűnt ablakot. Minden józan ész szerint előbb-utóbb találkozniuk kellett volna – innen is sejthető e hanyag naplóleírások hiteltelen volta -, a két brigád egészen hajnalhasadtáig osont a fal mellett anélkül, hogy egymásba vagy az ablakba botlott volna. Reggel aztán csüggedten kullogtak vissza a kertbe, s kigúvadt, táskás szemekkel figyelték a láthatóan éppoly mozdulatlan, ablakban ülő Egmontiust.

Sok hasonló történet és fantazmagória kapott szárnyra a kertlakók Egmontiusnál töltött idejéből, melyekre kár is szót vesztegetni, hiszen valamennyi szedett-vedett história mélyén csak a mítoszteremtés aljas, öncélú irányultsága lappang, s nem is várhatunk mást egy olyan bugris gyülekezettől, akinek lelkében a legkevesebb érzékenység sem rejlik azon felülemelkedő és sorsfordító elhatározás, valamint azon nemes és művészetét az életébe kiterjesztő gesztus iránt, melyet Egmontius mester a további alkotómunka felfüggesztésével, az ablakba való kiüléssel, valamint a csakúgy testi, mint szellemi és lelki dermedésbe fordulásával önmagán – a külvilággal való dacolás legcsekélyebb szándéka nélkül – elkövetett.

Mondanunk sem kell például, hogy a kertlakók között hamar elterjedt a szóbeszéd, miszerint a nagy festő a halálára készül. Ezt egyesek kimerülő művészi ihletével, mások romló fizikai állapotával hozták összefüggésbe, de voltak olyanok is, akik előszeretettel hangoztatták, hogy a mester esetleg már el is halálozott, s érdemes volna erőszakkal a házát feltörni, s az ablakban mumifikálódó földi maradványait illő módon eltemetni. Bár ennek jócskán ellentmondott, hogy a nagy nyári melegben a hosszú napok és hetek során sem indult oszlásnak Egmontius teste, erre is született elképzelés, jelesül hogy a festő a művészetéhez elengedhetetlenül szükséges kémiai vegyülékekből halotti balzsamot kotyvasztott magának, majd azzal a testét bekente, s utolsó alkotásaként önmagát az ablakba kiállította. Ez a vélekedés sokáig igen nagy népszerűségnek örvendett, s bizonyára előbb-utóbb a házba való behatolással járt volt, ha a kertben tanyázók között fel nem üti a fejét egy merőben másféle viszonyulás a mozdulatlan Egmontiushoz.

Mindez valahogy egész természetes módon zajlott. A kertlakók ugyanis egyre többen lettek, s további hírek érkeztek már úton lévő újabb és újabb ide igyekvő csoportokról vagy magányos zarándokokról, s miként ez ilyenkor lenni szokott, a már magukat kultikus helyen, vagy méginkább kultikus személynek tudók úgy gondolták, nem foszthatják meg a titokra oly kíváncsi embertársaikat a kultusz gyakorlásának eme lehetőségétől, sőt, inkább a gyakorlat támogatása és elősegítése lenne valamiképp a kívánatos, különösen hogy a már halott Egmontius felé is minden bizonnyal ez volna a legtiszteletadóbb magatartás, ahogy azt az öreg mester utolsó művével végső soron feléjük sugalmazza is.

Nagy szerencse, hogy a feledés jótékony homálya fedi, mivel töltötte ideje jó részét az Egmontius kertjében csak egyre szaporodó, nem éppen úri szalonba kívánatos társaság. Sajnos azonban kötelességem beszámolni egynémely további eseményről, melyeket – bár erősen megkérdőjelezhető források alapján – írásos dokumentumok rögzítenek. Mert amit valaha valaki papírra vetett, azt írástudó embernek figyelembe, s ha módja adódik, használatba is kell vennie, különösen ha saját igazságait illetően későbbi írástudók közvetítésére kíván számítani, még akkor is, ha azon hivatkozásokban föllelhető históriai anyag éppenséggel sem az ő, sem olvasói dicsőségére nem válik helyenként az obszcenitás határát súroló jellege, másfelől sekélyes tanulságai miatt.

Különböző feljegyzésekben többen megemlékeznek tehát bizonyos reggeli és esti rítusokra, melyeket a kertben összegyűlt, mindazonáltal korántsem egységes csoportosulás különféle tagjai, mint amolyan szellemi halotti tor résztvevői, vagy mint a művészet fenséges komolyságát elviselni sehogyan sem képes csúfolódók, a híres ablakkal szemben végrehajtottak.

A misztikus vonulat képviselőinek szertartása, mint ahogyan arról egy, állítólag a helyszínen járt kalandor szerzetes bőbeszédű vallási füzeteiben névtelenül beszámol, az Egmontius, a Mozdulatlan Isten Imádása címet viselte. Ennek során olyan mozgáskombinációkat mutattak be, amelyek tulajdonképpen megsemmisítették önmagukat. Így aztán létrejött a heves dermedtség állapota, melyben a lélek, némi fizikai vergődés után, szabadon szárnyalhatott az univerzumban. Ez az eljárás egyesítette magában a keleti harcművészetek technikáit és filozófiáját, valamint a nyugati gondolkodás legkiválóbb elemeit, különösen a racionális kételkedés módszerét, mely az önmagukat eltörlő mozdulatok elvégzésének vált az elméleti alapjává. A szerzetes leírja, hogyan esett transzba a rítus alatt egy terhes asszony, aki gyermekének a világra hozatalát a kultikus ablak előtt kívánta megvalósítani. A transz során a szülés megindult, de a visszavont mozdulatok folytán nemigen haladt előre. Később többen úgy vélték, emlékszik vissza a szerzetes, hogy a születendő gyermek szintén transzba esett, s ezzel segítette az anyját a rítusban való részvételben. Csakhogy az anya, mivelhogy a rítus közben szeretett volna szülni, további erőteljes, de persze önmagukat megsemmisítő szülési mozdulatokat tett, amire a gyermek hasonlóan válaszolva, tovább odázta világrajövetelét. A probléma jódarabig megoldhatatlannak tűnt, s eközben sokak fejében össze is fűződött a halállal kapcsolatos Egmontius-magyarázatokkal. Mígnem végül az asszony elájult a fájdalomtól, s akkor a gyermek egy nagy sóhajtással – a szerzetes szavai ezek – előbotorkált a fekete anyaméhből. Volt nagy öröm: a miszikus vonal első nagy sikereként értékelték az eseményt, a gyermeket mindennek elmondták, ami csak eszükbe jutott, s természetesen Egmontiusnak nevezték el. Mivel azonban az anyja szülés közben kilehelte a lelkét, a kisfiút a kalandor szerzetes maga vitte el egy árvaházba, s azóta senki sem hallott felőle.

A Mozdulatlan Isten Imádásának egy másik formája a fényhez kapcsolódik, s légzőgyakorlatok formájában nyilvánult meg. A rítust végzők a Nap útját követték az égbolton mintegy 6 órányi lassú körülfordulás során, s ez idő alatt megpróbálták a levegővel együtt a rájuk eső fényt is belélegezni. Ehhez nagyrészt a képzelőerejüket hívták segítségül, s végigkövették a fény útját a testükben. A rítust vezető, önmagát olasz borbélymesterként bemutató ember tanítása szerint a test a fény szempontjából olyan, mint egy távcső vagy mikroszkóp. Optikai lencsék finoman hangolt hálózatából épül fel, s az ember bizonyos elsajátítható technikák révén ezeket a lencséket tudatosan irányíthatja, így például a fény gyógyító energiáit a test különféle helyeire küldheti, aminek eredményeként, persze csak hosszú gyakorlás után, akár emberfeletti cselekedetek megvalósítására is képes lehet, de ha a leghelyesebben használja az égi ajándékot, akkor azt lelkének épülésére fordítja, s ennek révén a szeretet és a bensőséges élet útjára léphet. A napra forgó, fényt belégző gyakorlatoknak köszönhetően a kerti társaság misztikus vonulatának egy jókora csoportja oly erős szeretetrohamokat észlelt önmagán, különösen éjszakánként – nyilvánvalóan a külső fényhiányból eredően jobban észlelték és vágyták egymás belső fényeit -, hogy gyakorta úgynevezett szeretetsétákat tettek egymás sátrai felé, majd azokban egymást vendégül látva kimerítő látogatásokat tettek testük optikai hálózataiban, ahol olyan további fényenergiák birtokába kerültek, hogy ennek változatos hangokkal járó híradásait a tábor minden lakója kénytelen volt végigfülelni. A kertből sértve távozó olasz borbélymester szerint misztikus tudományát az arra érdemtelen társaság közönséges paráználkodásba fordította át, de mások szerint az olaszt valójában az bántotta, hogy a szeretetséták során az ő sátrát elkerülték, és őt magát sem látták vendégül sehol, ez pedig állítólagos elviselhetetlen lábszaga miatt volt így. Akárhogyis, az olasz távozása után a napra forgók nappal már inkább csak az ágyban forgolódtak, annyira kimerültek az éjjeli szeretetséták során. Mesterüknek azonban mégis igaza lehetett, hiszen a napi gyakorlatok hiányában hamar kifogytak az energiából, s a szeretetséták lassanként elmaradoztak, majd megszüntek, a tagok pedig beolvadtak másféle kerti csoportosulásokba, vagy csüggedten hazamentek családjukhoz.

A misztikusokkal szemben egészen más irányt követtek a csúfolkodók. Ők Egmontiust inkább bolondnak, semmint halottnak vagy szentnek gondolták, s ennek megfelelően alakították ki rítusaikat. A Zökkentsd ki Egmontiust! című játékos foglalkozás során például különféle elképesztő produkciókkal és sokkhatásokkal kísérleteztek, hogy mozdulatra bírják az ablakban ülő Egmontiust. Például meztelenül rohangáltak föl-alá, ordítoztak, obszcén szavakat vágtak a mester fejéhez, szidalmazták művészetét – jóllehet nem is ismerték -, ócsárolták ábrázatát, mindenfélével fenyegették, vagy úgy tettek, mintha meg akarnák dobni valamivel a megkövült festőt. Egy pimasz alak egy alkalommal letolta a nadrágját, s hátsó felét a mester felé mutatva félreérthetetlen célzásokat tett arra vonatkozóan, hol látná ő legszívesebben a mester különböző testrészeit, s azokat a mester milyen állapotban kapná vissza. Egy minden bizonnyal őrült francia odáig merészkedett, hogy a szájában jóideig gyűjtögetett nyálcsomóval szembe akarta köpni a békésen dermedt festőt, szerencsére azonban nem találta el. Az ilyen szélsőséges esetek mindazonáltal ritkák voltak. Olykor csak különféle tréfákat sütöttek el, melyeken ők persze halálra kacagták magukat, de Egmontiusra természetesen hatás nélkül maradtak. Csakúgy, mint az ostoba találós vagy műveltségi kérdések, melyekkel állandóan firtatták, s napjában akár százszor feltették neki ugyanazokat a suta kérdéseket, s a jó válaszért cserébe mindenféle csecsebecsét, pénzjutalmat, utazási lehetőségeket, örömlányok ingyenes szolgáltatásait ajánlották fel, azokat részletesen, napjában ugyancsak megszámlálhatatlanul sokszor, kielemezték neki, csak hogy összeroppantsák az idegrendszerét.

A misztikusok azonban, látva, hogyan próbálják meggyalázni, vagy legalábbis kigúnyolni szeretett bálványukat, ellenlépésekre szánták magukat. Eleinte a passzív, együttérző megoldást választották, s a csúfolkodók rítusai közben ők maguk is felsorakoztak a fal mellett, Egmontius mintájára és vele együtt nézve szembe a becstelen bandával. A csúfolkodóknak több se kellett, hatványozottan erősödő kéjjel hajtották végre kizökkentő tréfáikat, a misztikusok pedig hullottak az állhatatosság mezejéről, mint túlérett, féregjárta szilvák egy kacagó szellő rohamában. A misztikusok hamar belátták, hogy sikereik csak felbuzdítják a szatírok e közönséges hordáját, így aztán más megoldáson kezdték törni a fejüket, s mivel jobb nem jutott eszükbe, valamint az idő is sürgette őket, egy napon, a csúfolkodó rituálé közben husángokkal felszerelkezve megrohanták ellenfeleiket, s jól agyba-főbe verték őket. Másnap azonban a csúfolkodók rontottak bele az ő rítusukba, s ugyancsak husángokkal, bár a tegnapiaknál nagyobbakkal, alaposan helyben hagyták a misztikusokat, akiket a támadás ráadásul igen váratlanul, a heves dermedtség tetőpontján ért, így aztán a legcsekélyebb mértékben sem állt módjukban védekezni.

A helyzet napról napra fokozódott, s egy nevezetes vasárnapon, mintegy két évvel Egmontius ablakba ülése után, a két csapat nyílt színen, kölcsönösen felfegyverkezve összecsapott. Ki tudja, hová vezetett volna az öldöklő párviadal, ha egyszer csak, minden előzetes jel nélkül, és az eseményektől emiatt nyilvánvalóan függetlenül, úgymond csoda nem történik. De megtörtént, s ez a két éve zajló gyalázatos eseménysorozatnak véget vetett. Egmontius felállt az ablak mellől.

Mindenki megdermedt a kertben. A várakozás és meglepettség fojtott légköre mindent egyetlen sűrű időgóccá gyúrt az ablakon kívüli világban. Mindannyian a varázsütésre vártak, melyet némileg amonnan, az ablakon belüli világból reméltek. Egy hosszú pillanatig farkaszemet nézett egymással a két világ. És akkor minden korábbinál különösebb, és egyben fájdalmasabb, de mondhatni: minden korábbinál művészibb dolog történt. A festő felemelte jobb karját (egyesek szerint a balt), kiintett a kertjében állóknak, s ezt mondta:

- Helló!

És eltűnt a ház belsejében.

Prospero

A trilógia első darabja
A Shakespeare Viharjának ihletésére mintegy másfél évvel ezelőtt született fiktív levelekben egyúttal legkedvesebb színdarabom egy különleges értelmezését is megkíséreltem. Most szinte változtatás nélkül közlöm őket. A felhasznált Shakespeare-átemelések Mészöly Dezső fordításából valók.

Az első levélhez talán kissé jobban kell ismerni a Vihart, ezért röviden elmondom, hogy Alonso, a nápolyi király szövetkezett Antonióval, hogy a milánói herceget, Prosperót a hatalomtól megfosszák. Családját lemészárolták, és őt is megölték volna, de egy hűséges szolga szíve megesett urán és csöpp leányán, így a tenger kegyelmére bízta őket. Prospero és a kisgyerek Miranda így kerültek a vad szigetre, ahol a darab cselekménye játszódik. A többi azt hiszem magától értetődik...

Nápoly és Milánó urának

Alonsónak

Kelt az Úr kegyelméből, a mai napon

Jó Alonso, olvasd egy holt ember szavait egy nagyon is élő világból, s érezd magad nagyon is élőnek a holtak országában. Átkom, ne félj, áldást hoz rád, eloldoz önmagadtól, ó, bűnben vergődő lélek. Gondolod tán, gonosz tréfa csupán, hogy hajósaid a tengerből úgymond kihalásszák egy régi szellem keze nyomát, így játszva el a kísértetet, mi romba dönti uralmad. Tévedsz. Tréfa, de nem gonosz. Romba dönti, de nem uralmad. Kéznyom, de nem szellemé.

Bosszúm, tudod miért, ha teljesül, felment mindkettőnket.

Addig láncaink csörögnek. Engem e vad szigethez, téged álszent városunkhoz bilincselnek. Ha fájdalmad van, kiabálj, én ezt teszem. A végtelen horizonttá nőtt a szemgolyóm, könnyzacskómban tenger, olyan súllyal nyomja fenekét, hogy önkéntelenül a föld mélyéig hatoló légvételre kényszerít, megbénít egy pillanatra, majd fölsóhajtom állott ízét a földmélyi erjedésnek, s most látom csak, a tengert fölkorbácsolta sóhajom – vagy engem korbácsolt fel a tenger sóhaja? – e vad vihar rád vár Alonso, e viharban elveszted otthonod, s én meglelem magamét.

Kegyes Fortuna immár jó barátném. Kihúroztam a lelkem, hogy játszhassa rajta dallamát. Rajtam keresztül pengeti el a te sorsmelódiád is. De ezt később. Tekintsd mottóul jóslatom. Magányomban múlt s jövő tudója lettem. Azt hinnéd csodás varázslat, mely birtokomba jutott. Megint tévedsz. A jelent nem birtoklom csupán. Emlékszem, bosszúra vágyom. Nevelek egy gyermeket. Minden a múltból gyökérzik és ível át megállás nélkül a jövőbe. Nincs tekintet, mi elkapná idevalóságát. Társam voltál, Alonso, akinek szemében megláttam a jelent. Jelenséggé lett a világ, ha összekötöttük fénysugárra mohó szemeink. A vad férfikor elnyerte méltóságát. Nápoly s Milánó országunk testvércsillagaiként ragyogtak. Mit nem bírt ki ez a tekintet, Alonso? - töprengek éveken át a tengert, saját szemgolyómat bámulva belülről, vajon hányadik önmagam elég ahhoz, hogy legyek? - gondolom ilyenkor, - mit nem bírt ki? - sóhajtok fel, - mit sóhajtasz? – kérdi a tenger, - nem bírom ki – mondom erre, - én se - mondja a tenger, - de te kibírod – mondom én, akárcsak te, mondja a tenger, akárcsak én, mondom én; mondom én, ismétli meg a tenger, - mit nem bírsz ki? – kérdi a tenger, - a teremtést – mondom én; ah! – legyint a tenger, - mit legyintesz? – kérdem én. A tenger csak nyaldossa a szája szélét, akár ha gyerek volna. Hát a férfikor az olyan, mesélem ekkor, mint a mutatványos, aki végiglépked a kifeszített kötélen magasan a fejek fölött, akik csak akkor tartják ám vissza a lélegzetüket, ha egyszerre vagy kecses és halálosan pontos is, nem nagyon lehet ficánkolni, mint előtte vagy utána az egyik partján a szakadéknak. A tenger erre csak hallgat, nyalogatja a szála szélét, majd vállat von, nem érti, hiszen nőnemű, neki elég ha elterpeszkedik, medencéjében kényelmesen növelgeti-fogyassza önmagát. Nem érti a férfitest kudarcát, e terméketlen, kopár test kötelesség-táncát a teremtés kibomló gazdagsága előtt, nem érti a könyörgést, hogy részesülni kíván e burjánzásból a csupasz férfiú, nem érti az azonosulás iránti csillapíthatatlan, de kéregbe burkolt vágyat, nem érti, hogy a kérges test nem beszélhet, nem imádhat, nem sóhajthat csak a kérgén át, és beengedni is csak ekképp, kopársága tudatában, mintegy szerény méltóságtelisége mentén lehetséges számára.

Alonso, amikor mi egymásra néztünk és megragadtuk a jelent egymásban, meg kellett látnunk saját méltóságunk gyászruháját, amibe a természet öltöztetett. Azt a tekintetet nem bírtuk elviselni egymástól, amiben megláttuk, hogy látjuk egymáson, hogy eredendően félünk. Nem valamitől, hanem csak egyszerűen azonosak vagyunk ezzel a szorongással, és minél inkább elteltünk egymás halálos csodálatában, annál inkább szorultunk vissza önmagunkba, Alonso, mert még a ránk egyenként mért természeti katasztrófánál is jobban féltünk valamitől, ami egyszerre elszippantotta volna belőlünk még az álnok méltóságunkat is, éspedig az, Alonso, hogy mi attól rettegtünk egymást erősítve a rettegésben, hogy szerelmesek leszünk egymásba.

Árulásod úgy oldozott fel e rettegés alól, miként bosszúm old majd fel téged árulásod alól. Közel már a férfikor vége, amikor mint a szép kövek, nem vágyunk másra már, csak hogy a folyóvíz simogassa finomra kérgünket. Árulásod, mivel elfordultál tőlem, megvakított. Szellemekkel hadakozom, és közben bölcs tanítóként mutatom magam egy kis jövevénynek, kiben viszont a teremtés maga rejtezik. Ő felnéz rám, holott a csodálandó ő maga, kinek fényéből rám is jut egy kevés. Ezért hálával tartozom neki, mit sosem róhatok le egészen, jól tudom.
Neked fiad van. Sorsuk a szerelem. Ami minket elválasztott, őket összefűzi majd, meglásd. Tekintetünk, mit egymásra vetünk, bennük megszelídül. Nem lehet másképp, tudom; hiába küzdesz ellene.

Akkor tengerbe rejtem majd könyvemet, amivel most tekintetem foglalom el, szabadjára engedem szellemeim, kikkel képzeletem nyugtatom, s mindezt a vad varázst elvetem, s minden harmadik gondolatom alján csak a halállal foglalkozom. A nyugodt halált látjuk majd egymásban Alonso, az utcán kerülgetni fognak, mert végre látni engedjük majd, hogy hiábavalóak vagyunk, az élet nyüzsgése nekünk már csak hab lesz az elmúlás tortáján, ilyen elmúlás-tortákat szervíroznak majd születésnapjainkon, és hiába rakják tele fényes gyertyákkal, mi már csak úgy fogjuk látni, hogy mindig levesznek egyet belőlük.

E palackot Fortuna kegyelmére bízom, jutassa oda és akkor, ahol és amikor a legnagyobb hasznát veszed kéznyomomnak. Egyetlen nagy szemgolyóként figyelem, bosszúm mikor teljesedhet.

Aztán megbocsátok, és Te is bocsáss meg nekem.


Prospero
Milánó bukott ura

Miranda

A Vihar-levelek második darabja
Ezt az írást Fehér Anitának ajánlom, aki egy tőle idegen rendezésben egyszer csodálatosan szólaltatta meg színpadon Mirandát. Ez a levél igazából az ő hangján íródott, legalábbis ahogyan bennem az ő hangja megszólalt.

Édesanyám,

Bár nem ismerlek, s be kell vallanom, nem is emlékszem Rád, a szívemben élsz. Vajon Te ismersz, látsz engem; tudod-e, hogy létezem, tudod-e, hogy sokat gondolok Rád, vajon Te is gondolsz-e olykor énreám?

Látod, ismerem az írás mesterségét, s mégis sohasem írtam még levelet, hiszen nem volt kinek s miért írnom. Ismerem az állat- és növényvilágokat, de – kevés kivétellel – nem tapinthattam még meg fajtáit, ismerem a városok és földrészek és tengerek neveit, de sose láthattam őket, sosem járhattam bennük. Ismerem a szabad szél táncát, a felhők vándorlását, a hajók alakját, a történelmi hősök cselekedeteit, de táncolni csak a széllel, vándorolni a felhőkkel, hajózni csak papírcsónakkal, harcolni csak a szutykos Calibánbánnal engedett a Sors. Hallottam a születés titkairól, de a fejemben mégiscsak úgy él, mintha a tengerből születtem volna, és Te, édesanyám a tenger mélyén rejteznél, drágakincs-birodalomban.

És ismerem a szerelmet, holott nincsen kibe szerelmesnek lennem.

Atyám, férjed, jó ember. Bölcs tanítóm, ki elől sok tudásom titkolnom kell, hisz így is oly nagyokat sóhajt, mikor a tengert szemléli, s bármily büszkén hordja terhét, előlem nem rejtheti tenger bánatát. Olykor hosszú időre, ócska, hatalmas kabátjába burkolózva, pálcával kezében sétára indul. Úgy tesz, mintha dolga rengeteg volna, sok szemlélni és ellenőrizni való, mintha ő lenne a sziget hajókapitánya. S sorba osztaná a parancsokat a láthatatlan legénységnek. Esténként fürdővizet készít nekem, s hagyom, hadd tegye, pedig magam is képes lennék már rá. Lefekvéskor szépen mosolyog, a szeme ragyog, s mintha mesében lennénk, álmot bocsát rám, és én kislánykorom óta mindig elalszom ilyenkor, mert nagyon szeretem ezt a játékot.

Kérdeztem sokszor már, honnan, s mi végre vagyunk itt e szigeten. Atyám nem válaszolt, csak belemarkolt a homokba, felemelte, s a szélbe szórta a szemeket. Aztán lehunyta a szemét és mosolygott. Úgy értettem mindezt, ahogy szánta.
Rólad is kérdeztem, egyszer, amikor megtudtam a születés titkát. Gyönyörű asszony volt, mondta, s akkor, abban a pillanatban, a születéssel együtt a halál titkát is megismertem. Többször nem kérdeztem rólad, inkább sokszor a tenger tükrében, a saját képmásom alatti mélységben, valahol a tükörképem és a kövek közötti fénytörésben kerestelek. Nem akartam megtudni a titkod, csak a titkod milyenségét. Nem akartalak megismerni, csak tudni, hogy létezel. Egyszer nagyon sokáig futottam a szigeten, magam sem tudtam miért, csak vágtáztam teljes erőből, és egyszer csak hirtelen megálltam, visszatartottam a levegőt, és meghallottam a szívem dobogását. Akkor tudtam meg, hogy létezel. Olyan öröm töltött el, olyan forróság, hogy majdnem végképp elfelejtettem levegőt venni, de ahogy levegőt vettem, hirtelen zokogni kezdtem, és ott helyben órákon át sírtam. Atyám talált rám sötétedéskor. Karjába vett, hazavitt, elmondta az álomigét fölöttem, de akkor én – akkor egyszer csupán – csak színleltem az alvást, hallgatóztam, ahogy atyám fennhangon beszélget valakivel, és nagyon megijedtem, mert hirtelen azt hittem, hogy Veled beszélget rólam, alig bírtam ki, hogy moccanatlanul színleljek tovább, de kibírtam valahogy, és csak figyeltem és minden pillanatban előre éreztem átölelő karjaid, aztán rájöttem, hogy buta voltam, csak Calibánbánnal beszélgetett, de mégsem, ahhoz szokatlanul kedves volt, és akkor már tudtam, hogy csakis egy szellem lehet, akivel atyám társalog, egy szellem, akit atyám képzel el magának ebben a pokoli magányában, és akivel titkos szövetséget kötött, hogy engem együtt felnevelhessenek, és hogy az én ép elmémért cserébe atyám a tébolyba varázsolta magát.

Édesanyám, csak Neked mondhatom el ezentúl, amit előle titkolnom kell. Én akkor hirtelen felismertem, hogy atyám tébolyát csakis az én ép elmémmel tarthatom féken, éppen úgy, hogy értelmet adok ennek a tébolynak, és akkor azt is felismertem, hogy ez a téboly az egyetlen lehetőség, hogy ne borítson el minket a teljes értelmetlenség óceánja.

Azóta is játszom ezt a játékot, amiben tényleg elalszom, amiben tényleg nevelődöm, amiben tényleg tisztán tartom magam hófehér kebellel, hiába lőtte már belém Vénusz összes vasnyilát.

De tudom, ha majd ott állok egy szent látomás előtt, és az életem kell adnom valakinek, akkor atyám tébolya sem lesz elég, hogy visszatartson, de ahhoz sem, hogy félredobjam az álságos szemérmet, és akkor Rád lesz szükségem, aki megfogja majd a kezem, és én bátran, behunyt szemmel végigsétálok veled a tenger felszínén, oda, ahol a tükrökben a képmásom a te arcod lesz.

Nem ismerlek, de szeretlek.


Miranda

Caliban

Novella a Vihar-levelek trilógiából
Az alábbi írás kb. másfél évvel ezelőtt született, két másik darab kíséretében, Shakespeare Viharjának ihletésére. Ez a novella voltaképpen Caliban fiktív levele a Holdbéli csudaemberhez. Az írásban felhasznált Shakespeare-szövegek átemelésénél Mészöly Dezső kiváló fordítását használtam. A képek Leonardo da Vinci rajzaiból valók.

Ó, Nagy Holdbéli Csudaember!

Csuda egy ember vagy, éjszakánként nézegetem lakhelyed, onnan ismerlek. Szeretnék érintkezésbe lépni veled, talán azért, mert ez a sziget, mi egykor enyém volt csupán, s most zsarnok rabtartóm itt igában tart – olyan lehet, mint számodra azon holdbéli táj. Olykor úgy hiszem, a Holdat bámulva saját szigetemre tekintek le a Holdból, s benned önmagam csodálom. Tudnod kell, engem itt nem csodál senki. Volt egy anyám, Sycorax, ki elhagyott. A köveket ölelgettem, nyalogattam, mert láttam a tenger is ezt teszi. Ha felsértettem a bőröm, üvöltöttem. Növények nedveit szopogattam, kis állatok mozgását utánoztam. Hangja a szélnek, a tengernek, az állatoknak volt, vagy a köveknek, vagy a saját visszhangomat ismételgettem. Így tanultam meg énekelni, és esténként, ha kerekképű lett a Hold, eldaloltam neked, amit nappal hallottam. Rajzoltam a porba, amiket láttam, megismételtem a formákat. Voltak napok és éjszakák, melyeket kitöltenem kellett valahogy. Felosztottam a látni, hallani, mozogni valókat. Így egyik nap csak a csigákat utánoztam, máskor a tengert, aztán a köveket, a fűszálakat, a piros pöttyös bogarakat, a szőrös kis állatkát, aki odúban lakik; a partra vetett halat három napig, amíg többé nem mozdult. Akkor rájöttem, hogy az már a kő. Figyeltem a kis állatok párzásait. Figyeltem, hogy mindből kettő van és kicsit különbözők. De belőlem, bármerre mentem, nem volt másik. Napokig csak nyüszítettem, nem értettem magamat. Arra gondoltam, talán egybenőtt bennem a két teremtmény, ezért nem találom a páromat. Egy kővel horzsolgattam magam, hogy megtaláljam a választóvonalat. Végül belekarcoltam magamba két lényem határsávját. Igyekeztem megkülönböztetni őket, hagyni, hogy éljék a külön életüket, úgy, ahogy az állatoktól láttam. Az egyiket erősítettem, a másikat hagytam elgyengülni. Az erős vigyázott a gyengére, megvédte, táplálta, szeretgette. A másik hálás volt ezért, s cserébe szépségét adta az elsőnek. Az egyik vad volt és kérges, a másik finom és lágy. Így éltünk egy teljes világban, hiányunk semmiben sem volt.

Míg egy napon a tenger egy hozzám hasonlót öklendezett ki magából. Ott feküdt a homokban, pici csomag a karja alatt. Rohantam boldogan, hogy bemutatkozzunk. Nyalogattam az arcát, ami szép volt és illatos, a kezét, ami puha volt és formás, a lábát, ami rózsaszín volt és kemény. Egy ideig azt hittem kővé lett. De egyszer csak felébredt, rám nézett, és nagyot kiáltott, felpattant a csomagjával együtt és rugdosni kezdett. Hallattam neki a hangokat, mutattam neki a mozgásokat, mindhiába. Ő maga furcsa hangokat adott, mintha énekelne és vizet forgatna a szájában egyszerre. Próbáltam utánozni a hangját, a mozgását, de csak még inkább rugdosott és kiabált. Majd kővel hajigált, mint egy tébolyult, és akkor elmenekültem. A vackomban a sebeimet nyalogattam, de nagyon is örültem, hogy mégsem vagyok többé így kettesben-egyedül.

Másnap óvatosan, rejtekből figyeltem. Rohangált a tengerparton és ordítozott lélekszakadva. Csomagja ott hevert a homokban. Odaosontam, nem vett észre, megragadtam a csomagot és el akartam iszkolni vele, amikor észrevettem, hogy egy kis szempár néz vissza rám a mélyéből. Egy kis állatka, gondoltam, és olyannyira meglepődtem, hogy meg se mozdultam, csak néztem bele a kis szemekbe, még a nyálam is kicsordult, úgy elfeledkeztem magamról. A kis állatka is megörült és hangot adott, olyasfélét, mint a gyengébbik felem, amikor tudja, hogy mindjárt megszeretgetem.

De egyszer csak az az ember kikapta a kezemből a csomagocskát, nyakon ragadott és rázott egyre, én meg visítoztam, mint az ég, mielőtt megnyitja vasvillámait. Akkor az ember egy bottal úgy megvert, hogy már azt hittem, nyomban kővé változnak csontjaim. Otthagyott a homokban, mozdulni se bírtam, csak folydogált belőlem a piros lé. Másnap is ott feküdtem még, a Nap izzott a bőrömön, a torkom kiszáradt odú lett, azt is gondoltam, éppen megfelelő már a szőrös kis állatkának, majd szépen belém költözik, a hasamon meg fűcsomó nő, ahogy a halnál láttam, szemeimet a nagy madarak a tengerbe ejtik. Az ember visszajött, fölém hajolt, és botjával beletúrt a szőrzetembe. Vizsgálgatott, mint ahogy én szoktam az állatkákat.

Arra ébredtem, hogy éjszaka van, és nem tudom, hol vagyok. De olyan meleg volt, akárha nappal lenne. Fényesen lobogott egy rakás valami, épp úgy nézett ki, mint a lemenő Nap hasonmása a tengerben.

Így kerültem tehát Prospero és Miranda családjába. Így lett családom, egy kis időre.

Prospero megnyirbálta szőrzetemet, a tengerbe dugott és hosszan sikálta a bőrömet, valami furcsa dologgal a fogaimat, és megtiltotta, hogy nyalogassam a köveket, hogy utánozzam a csigákat, hogy ismételgessem a visszhangomat. De a legrosszabb az volt, hogy nem engedte, hogy összekarcoljam magam. Hosszú ideig persze nem tudta megakadályozni, hiszen elég volt nekem annyi idő is, amíg egy kisebb felhő elhaladt a Nap előtt, és máris kiújíthattam a határvonalakat. De amikor sebtiben magamra karistoltam az öntudatom emlékrajzát, mindig rettegve tettem már ezt, hogy rajtakap, vagy utána megbüntet a tengerből jött ember, nem pedig úgy, mint korábban: izgatottan és különös erjedésekkel kísérve, alig várván az újabb találkozást kétféle önmagammal. A kétféle önmagamnak így nem jutott ideje arra, hogy szeretgessék egymást, és emiatt féltékenyek lettek, mi több, harcolni kezdtek egymással, egymáson keresztül pedig Prospero szeretete ellen. Aztán egyenként Prospero szeretetéért. Aztán, ahogy a nevelés hatásai egyre formálták személyiségemet, már azért, hogy melyikük maradjon életben, ha a vonal közöttük nem újulhat ki többé.

Az egyik én mindig megakadályozta a másikat, ha Prospero valamely feladatának akart engedelmeskedni. Amikor ez sikerrel járt, ő került felülre, és alig várta a neki szóló feladatot, de akkor meg a másik tört utat magának és rontotta el a végrehajtást. A büntetések pedig, amiket Prospero mért rám mindezért, csak mélyítették az ellentétet kettejük között, mígnem mindketten egy-egy csupa bosszúvágytól ittas ingergóccá nem váltak. Olyat is elkövettek, amit addig soha. Én pedig engedelmeskedtem nekik: mocsárban fürdöttem, sziklába vertem a fejem, csigákat dugtam a végbelembe, csak hogy Prospero haragját kivívjam a másik önmagam ellen. Hamarosan a végletekig gyűlöltem mindkét önmagam.

Prospero megtanított beszélni, írni, az emberi tudás valamennyi területébe bevezetett, de a kezdeti szép fejlődést hirtelen megakadályozta a kíméletlen háború két személyiségem között. Azon vettem észre magam, hogy káromkodok, csúnya szavakat írok, ráadásul egyre rondábban és lassanként olvashatatlanul, a beszédem is egyre érthetetlenebb, hanyagabb, ápolatlanabb lett. A sok tudás, ami a fejembe került, egymást zúzta szét. Minden emberség, vesződség, mit Prospero áldozott rám, csak falra hányt borsó lett. És miközben mégis egyre jobban ragaszkodtam öregedő mesteremhez, mint egyetlen lehetőséghez a javulásra, egyre jobban gyűlöltem is, mert kínjaimat neki köszönhettem.

Közben pedig a kis csomag lakója is növögetett, és a háborúnak végül ő vetett véget. De jaj, csak mélyebbre taszított az öngyűlöletben! Történt ugyanis, hogy egy időben legszívesebben Miranda megfigyelésével töltöttem a szabad órákat, aki akkor már széphajú, illatos kisleány volt, és boldogan szaladgált a szigeten. Prospero mindig is távol tartott tőle, de amikor a háború elindult, és sok rútságot elkövettem, akkor ránéznem sem szabadott már. Titkon lestem meg hát. Miranda meglesésekor a két ellenfél fegyverszünetet kötött. Újra úgy éreztem magam ilyenkor, mint a kezdet kezdetén, az utánozós korszakomban. Mígnem egy napon rájöttem, hogy Miranda – akárhogy szemlélem is – pontosan olyan, mint én vagyok, és én pedig olyan vagyok, mint ő. Hogy minden különösebb képzelgés nélkül, minden különösebb cselekvés nélkül kinézetünk szinte majdnem tökéletesen megegyezik! Ő maga az én másik felem, a tengerből nőtt ki, és ezért akarta a vele érkező Prospero eltörölni a határvonalat belőlem – hiszen erre a megosztásra már semmi szükség! Miranda az én gyengébbik felem. Emlékszem, ott a fák rejtekében a torkomban dobogott a szívem, amikor mindez egy csapásra belém hasított. A határvonal, amit éveken át húzogattam magamban, ott állt készen, közte és köztem, s a mindent egyesítő figyelem maga Prospero volt. Megszabadultam a gyűlölettől azon nyomban.

Újra szépen kezdtem írni, jól tanultam, tiszta ruhában, egyenesen jártam. Erősnek és finomnak éreztem magam egyszerre. Mintám a csigák, a kövek, a tenger és a halak, majd kétféle önmagam után Miranda és Prospero lett. Kisfiú voltam, múlttal és jövővel, otthonnal és családdal, szeretettel és szerelemmel. Hálásan nézegettem az arcukat, ami tiszta volt és fényes, és úgy hittem, az én arcom is éppolyan tiszta és éppolyan fényes, mint az övék.
De az én arcomon, egy nap észrevettem, rettentő sebhelyek éktelenkednek. Kövek nyomai, szúrós tüskebokrok emlékei, kagylóhéjak karcolásai, tartásomban a csigák tekervényei visszhangoznak, testemen kiszáradt folyómederként tátong a belékaristolt árok, lábujjaim rákmódjára kaparásszák a homokot, körmeim alatt eltemetett föld honol, hajamból csomókban hiányzik a kitépett szőrzet, fogaim fele a tenger mélyén szunnyad, nyelvem durva húsdarabként forog a számban, fülem rojtos mint a kisállatka fülei, térdeim oldalirányba hajlanak, mindig pattanó hangot adnak mozgás közben, álmomban irtózatos hangokat adok ki, zárt ujjaim között kifolyik a tengervíz, bőröm pikkelyes mint a halaké.

Múltam, jövőm szertefoszlott torz tükörképemben. Úgy döntöttem, elpusztítom magam. Egy halom rőzsét összehordtam, rákötöztem őket a testemre, majd tüzet csiholtam, ahogy gazdám tanított, és lángba borítottam magam. De hirtelen akkor óriási szél kerekedett, felkapott a hátára, s belesodort a tengerbe. A sós víz égette megperzselt bőrömet, a szégyen pedig reménytelen lelkemet. Elbujdostam. Napokig rejtőztem jó tanítóm és szép szerelmem elől. A bujkálás tartott életben, ez volt az életem egyetlen értelme, ez volt megbolydult elmém egyetlen gondolata, ez volt felkavart szívem egyetlen érzése.

Aztán visszatért dühöngve a két énem. Soha akkora életet nem követeltek maguknak. Soha annyira nem szerették egymást. Gyűlölve szerették, bálványozták nem csak a másikat, de önmagukat is már. Burjánzott bennem az osztódás, a természet valamennyi alakzata ott tombolt bennem, mint egy együvé zárt negatív evolúció. És mindegyik élni akart, követelte az életet, és a testemet ezek a belső késztetések szétfeszítették, és egy éjszaka nemzőszervemen keresztül kilövellték a már elviselhetetlen többletüket.

Álom és ébrenlét közt megszűnt a határ. A sziget csengett-bongott, felhők nyíltak telve drágakinccsel, már majd ölembe hulltak, s e roppant súly alatt riadva ébredtem át egy másik álomba, hol sirattam az előzőt, valamennyi elpusztult állat fölött megnyílt a föld, s ők szellemként gyötörtek-űztek árkon-bokron át egyik álomból a másikba, s átkoztam gazdám, ki kinyitotta mind e sírokat, s kiűzött valaha volt Paradicsomomból. És csak áradt-áradt kiapadhatatlanul a teremtés, e káprázatos rémálom, és már az öngyilkosság menekítő gondolatát is maguk alá temették rég, csak áradtak bőszült rohammal, és mindennek tetőpontján talált rám Prospero, teremtő istenem és a sátán maga egy személyben.

Végre megöl, gondoltam magamban, és ez olyan megnyugtató volt, olyan csendes, egyszerű gondolat, hogy hirtelen heves szeretetet éreztem iránta. De nem ölt meg, hanem karjába vett gyengéden, és csak vitt, lépkedett velem némán, arra gondoltam, felvisz a szikla tetejére, onnan vet alá a mélybe, vagy a tengerbe fojt nemes könnyűséggel. Szerettem volna azt mondani: „édesapám”, de nem jött ki hang a torkomon. Kunyhójába vitt, gyógyfüvekkel, mesékkel ápolt. De én nem akartam meggyógyulni, rettegtem, hogy újra egészséges legyek és minden gyűlöletem elölről elkezdjem. De szeretetem mégis erősebb volt, így kénytelen voltam észrevenni, hogy egyszer csak meggyógyultam.

Engedelmes lettem. Nem csak hogy mindent végrehajtottam, amit Prospero kért tőlem, de testem csúfságát is alázattal viseltem. Újra jó fiú lettem, jó testvér, jó szolga; nem volt múltam, nem volt jövőm, de mindezt megengedtem magamnak, egyszerű, könnyed szeretettel mostam meg eltorzult arcomat, görcsbe ránduló izmaim türelemmel dörzsölgettem; gyötrő álmaimra a reggel adott enyhítő balzsamot, a nyüszítő éjszakákat a belenyugvó álom oldotta fel. Elfogadtam a sorsom, és így sorsom lett. A sors embere vagyok, mondtam magamnak reggel, majd délben, s végül este is. A sorsom lett a másik énem, s békességben, szeretet s gyűlölet nélkül éltünk egymás mellett. A valóság valóságossá vált, minden azonos lett önmagával. Az ízektől nem vártam mást, csak az ízeket, az illatoktól csak az illatot; a kövek kövek lettek, a csigák csigák lettek, Caliban Caliban lett.

Egy nap, miközben a szokásosnál korábban mentem fáért az erdőszélre, Mirandát vettem észre, ahogyan meztelenül fürdik a tengerben. Gyönyörű sima bőre volt, kicsi, érésnek indult mellei. Mosolyogva néztem, mert mindennél azonosabb volt önmagával, mindennél valóságosabb volt, olyannyira, hogy habár messze voltam tőle, éreztem még a bőre illatát és tapintását is. Végignéztem fürdését, ahogyan felöltözik, ahogyan énekel, ahogyan hazaindul. Én pedig elindultam a fáért, derűs együgyűséggel, a valóság igézetében. Mivel a dolog ilyen véletlenül és ártatlanul sült el, nem volt bűntudatom, sőt, elhatároztam, hogy néha megengedem magamnak ezt a titkos szemlélődést, ezt az izgalom nélküli kis örömet, melytől csak még inkább engedékeny leszek a sorsnak, a rám mért valóságnak. Így is történt, s mindannyiszor vágy nélkül csodáltam őt természet adta szépségéért, s csodáltam a teremtést, mely ilyen gazdag fantáziával a legegyszerűbb, legfinomabb formákat képes létrehozni, s csodáltam a sorsomat, mely mindebbe számomra betekintést enged. És mindenekfelett csodáltam saját magamat, hogy a teremtésben ilyen gyönyörű tisztasággal vagyok képes szemlélődni, miközben a sors oly rútul elbánt fizikai valómmal.

De a csodálat olyan nagyra nőtt bennem, hogy szétfeszítette a sors által kínált kereteket. Napjaim legfontosabb eseményéből szinte nélkülözhetetlen menedékhely lett fürdőleső rejtekezésem. Ha olykor ilyen-olyan okokból – mert gazdám más feladatot rótt rám, vagy Miranda korábban vagy jóval később fürdőzött, - elszalasztottam a reggeli imádságot, napjaim fakón, sőt egy idő után rá - kellett ébrednem - gyötrelmesen teltek. És akár Prospero, akár Miranda hibájából maradt ki számomra az aznapi penzum, egyre nagyobb haragot éreztem a mindenkori bűnös irányába. Különösen, ha e a bűnös én magam voltam – lustaságból vagy időzavar okán – nos, akkor a büntetés sem maradt el. Ilyenkor, Miranda hűlt helyét találva, megvesszőztem magam. Ezzel enyhítettem fájdalmamat.

A vesszőzésekhez lassanként éppoly áhítat kezdett kötni, mint magához a leselkedéshez. Így aztán már később akkor is alkalmaztam e büntetést, ha nem az én hibámból eredt a lemaradás, sőt, egy idő után már akkor is vesszőhöz nyúltam, ha a reggeli élményben is részesülhettem. Miranda fürdőjelenete és az utána következő vesszőzés rituáléja adta meg napjaim legfőbb - majd egyetlen - értelmét. Nem foglalkoztam már sem a sorssal, sem a teremtéssel, minden egyesült e két aktusban. A békesség megmaradt, a valóság továbbra is valóságos volt, betört azonban a rendszerbe valami, amit nem tudtam féken tartani. Miranda napról napra szépült, mellei növésnek indultak, formái gömbölyödtek. Ezt persze csak lassanként észleltem, nem lett volna belőle semmi baj, de a vesszőzések egyre keményebbre sikerültek, egyre erősebben kellett csapkodnom magam, hogy érezzem, és így egyre nagyobb sebeket ejtettem a testemen. Egy alkalommal úgy elbántam magammal, hogy sírva fakadtam a fájdalomtól. De közben határtalanul boldog voltam, és minden korábbinál átszellemültebb. Verseket írtam, csodálatos képeket festettem nagy, sima felületű kövekre, sziklafalakra.

Minden vágyam az lett, hogy megérintsem Miranda testét. Halálos félelem tört rám, napokig nem mentem a fürdőhelyre, nem nyúltam a vesszőhöz, az ételt nem kívántam, az italoktól, bármilyentől, undor fogott el; ha a testemre gondoltam, mardosott a szégyen, rettegtem a kő kőségétől, a csiga csigaságától, Caliban Calibanságától. A szellemek mocorogtak a föld alatt, elborították képzeletem a káprázatok. Ki akartam törni a bűvkörből, csak egyszer megérinteni Mirandát! Csak egyszer, amikor nem is tud róla, álmában! Napokig, hetekig tartott e lázálom, mígnem minden porcikám, minden gondolatom el nem uralta a Miránda utáni vágy. Az erdőbe szaladtam, fából Miranda-szobrot faragtam, és ölelgettem, nyalogattam, harapdáltam órákon át. A körmöm felszakadt, a nyelvem vérző húscsomó lett, fogaim beletörtek a szorításba. Szaladtam az erdőben, a tengerbe szaladtam, és úsztam, úsztam, hogy örökre elhagyjam a szigetet, akkor is, ha a tengerbe veszek. De a hatalmas hullám mindig kisodort a partra. Ott feküdtem összetörve, remegve a sziget iránti gyűlölettől, hogy nem ereszt, a testem iránti gyűlölettől, hogy az sem ereszt, Prosperóra, Mirandára, a kövekre, a csigákra, a szellemekre, a foghíjaimra gondoltam, és azt üvöltöttem: „Nem eresztetek! Nem eresztetek!”, és csak ismételgettem, mintha túl akarnám kiabálni a visszhanghatárt, ami szintén nem ereszt, és foglya vagyok minden teremtésnek, mit égen s földön körém feszítettek. Megint az egyedüllétemre gondoltam, amikor magamat kettéosztva éltem a teljességben, mígnem Prospero és Miranda szét nem zúzták e boldog egységet.

„Öld meg Prosperót”, mondtam magamnak, „s lánya tiéd lesz, pulyákkal szaporíthatod be e kopár szigetet, s a burjánzásnak nem szab határt a szűkös test többé! Öld meg Prosperót, s ha lánya gyűlölni fog, végezz vele is, s élhetsz újra boldog kettősségben. Öld meg Prosperót, s a rabigából kiszabadulsz, meglásd. Öld meg Prosperót, s vele ölöd átkos nyelvét, tanítását, szigorait! Öld meg Prosperót, s vele vesznek szellemei, csúfságod és kárhozatod mindannyian!”

A jeges iszonyat tört rám. „Aljasulj állattá!”, mondtam magamnak, „Aljasulj állattá, hogy ilyen kórság eszedbe jusson! Fedje szörnyeteg szép szíved inkább, minthogy szépség fedje szörnyeteg szíved! Aljasulj, s köss egyességet haszonnal, saját károdra!” Elmém élesült, a föld megnyílt minden szellem fölött. Elmém sziklaszilárd, tekintetem a fényes tiszta égen. Engedd magadra most az összes szellemeket!”

Úgy érintettem meg Mirandát, hogy Prospero idejében észrevegye. Úgy próbáltam megölni őt, hogy leszerelhessen könnyedén, úgy gyűlöltem, hogy ne fájjon neki jobban, mint énnekem.
S úgy káromkodok, hogy biztosan meghallja; akkor zsörtölődöm, ha nincs épp rosszkedve. Gonosz vagyok és undorító, valóságosan. Szellemei gyötörnek, kínoznak folyvást, újabb és újabb gyilkosságokra késztetnek, és muszáj engedelmeskednem, de a végrehajtásban mindig hibázok. Vágyom rá, hogy sikerüljön; rettegek, hogy egyszer sikerül.

Mind gyötrelmesebb minden. Havonta egyszer felengedem magam a szörnyeteg alól, akivel azonos vagyok. Kerek Holdad bámulom, figyelem Calibant, elég aljas-e, hogy a szíve szép maradjon. Megnyugszom, mint most is, s jöhettek újra, démonok.

Bán-bán-Ca-Calibán, hej gazdám, leráztam a rabigám!

Caliban

A Hálósipkás önarckép

Novella az Egmontius-sorozatból

Két és fél évvel ezelőtt belekezdtem egy novellafüzér írásába Egmontiusról, a messze földön híres arcképfestőről. Több kisebb-nagyobb darab született, a legutóbbi éppen tegnap. Ezt teszem most itt közzé, s lassanként a többit is majd, mai képemre és ízlésemre formálva. Az alábbi novellát Rényi András tanár úrnak ajánlom hálával és nagy tisztelettel. F.Cs.

Egmontius, a messze földön híres arcképfestő életéről és haláláról oly sok bizonytalan eredetű legenda kering arra érdemtelen, beavatatlan krónikások tollából, s különösen e misztikus tehetség munkáit magyarázzák és értik félre oly sokan az önmagukat műértőknek kikiáltott intellektuális lézengők közül, hogy a felbecsülhetetlen szellemi kaland ígérete mellett, s e roppant jelentős személyiség igézetén túl, szent kötelességemnek tekintem a tőlem telhető történeti hűséggel és a romantikus pátosz álságos szavai nélkül beszámolni a mester minden bizonnyal főművének tekinthető Hálósipkás önarckép keletkezési körülményeiről, felsorolva és illő módon megjelölve azokat a szellemi, művészeti és biológiai hatásokat, melyek a művészt képének megalkotására sarkallták. Fontos ez nem csupán e korszakalkotó mű nagysága miatt, hanem azért is, mert a Hálósipkás önarckép, születése után szinte azonnal, egy sajátos művészi magatartás következtében, elpusztult, így alkotóján kívül azóta sem látta senki emberfia. Bár egyesek tudni vélik, hogy az akkoriban a festő mellett segédként tevékenykedő Sernyete Kotron látta a képet, sőt, később, jóval a mester halála után emlékezetből újraalkotta, ez a feltételezés nem csak a Kotron által állítólagosan helyreállított festmény hiánya miatt ingatag, de erősen kétségbe vonható azon történeti tény miatt is, miszerint Kotron és Egmontius ugyanazon napon halálozott el. Egy másik elmélet szerint közös haláluk éppen e kép újraalkotása körüli bonyodalmakból fakadt, és az eszerint magyarázók a Hálósipkás önarckép lényegét a halálhoz való előzetes – és a későbbiekben önsors-beteljesítő – viszony művészi megsejtésében, továbbmenve: a művészet démoni gyökérráncigálásában látják, s ezzel indokolják azt is, hogy a festő a képen mintegy a saját halálát megélve, rémületében semmisítette meg saját keze munkáját. Létezik egy harmadik, igen ravasz, ámde túlságosan kacifántos interpretáció is. Eszerint a képet valójában Sernyete Kotron készítette, kigúnyolva rajta mesterét, aki meglátva a képet oly szörnyű haragra gerjedt, hogy azonnal a tűzbe vetette. Csakhogy ez a verzió nagyon valószínűtlen, tekintve Egmontius igen békés, nyugodt, derűs humorra hajlamos természetét.

A magyarázók egyike sem volt képes épkézláb ötlettel előállni arra vonatkozóan sem, hogy a kép valójában hogyan ábrázolta Egmontiust. A démonikus változat képviselői szerint az álmából felriadó festő holdkóros rémlátomást pingált önmagáról a vászonra, óriásira dülledt, sárga fényben úszó szemekkel, halálos karmolásoknak látszó homlok- és pofaráncokkal, hörgésre tátott sötét szájjal, különös jelentőséggel ruházva fel a kép aljára felkomponált, kaszaélszerűen előreugró födetlen kulcscsontokat, s a háttérben ügyesen elhelyezett tükörben látható, kapaél módjára odavésett lapockákat. Többen úgy vélik, ezzel a festő a földműveléshez fűződő, mélyen személyes viszonyát kívánta mintegy öntudatlanul megjeleníteni, sőt, a földművelés és a festészet rokonságát az emberi testben – önmaga alkotásba görnyedő, a termékenység oltárán minden kényelmét föláldozó aszkétikus testében - összekapcsolni. A műértők hivatkoznak ezzel kapcsolatban Egmontius azon, lényegében ugyancsak elpusztult különféle képeire, melyeket a festő maga ásott el a kertjében egy önítélkezésre szánt napon, s amely képeket később onnan kiemelték. Ezeken a vásznakon a földréteg különböző lenyomatait fedezték fel, s hamarosan A föld arcai-sorozatnak, sőt, -korszaknak keresztelték el a szériát. Az interpretációs utaknak A föld arcait illetően – mondanunk sem kell - se szeri, se száma. A geológiai és geofizikai, valamint a legmodernebb, geobiológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a képeket Egmontius tudatosan helyezte el a kert különböző részeiben, különböző dőlésszögekkel különböző fizikai nyomásokat érve el, valamint más és más növényi környezetbe szánva őket, az élő anyag szín- és állagviszonyaira is tekintettel volt. A növényi származékú festékanyagokat egy német művészettörténész szerint éppen ezzel az eljárással indította el visszafelé a technológiai evolúción, s ezt az is alátámasztja, mondja a német, hogy Egmontius radikálisan az eredet kérdéseit kutatta. Habár a démonikus irányú magyarázatok mellett a mester sok hóbortos és egyedi képalkotó módszere szól, a Hálósipkás önarcképre vonatkozóan ezek csak felületes ránézéssel hozhatók összefüggésbe. Ellentmond mindennek Egmontius fürdőszobában esett halála – mely sajnálatos eseményről egy másik írásban már részletesen beszámoltam -, csakúgy, mint a természet iránt tanúsított egykedvű és egész életében éppúgy jellemző nyugodt, hűvös megvetése. Egmontius nem volt sem lélek-, sem természetbúvár, a búvárkodást, mint olyat, általában életidegennek és emiatt érdektelennek találta, mint ahogy saját egzisztenciális kiszolgáltatottsága sem izgatta különösebben. Ez születésétől fogva így volt, hiszen, mint tudjuk, nagyon nyugodt, szinte a szentek arcvonásaira jellemző ábrázattal jött a világra, s embertársai ordibáló-bőgicsélő megnyilvánulásait később is egzotikus furcsaságként szemlélgette. Egmontiust éppen ezen humanista kívülállása tette az emberi részletek iránti rendkívüli érzékenységűvé. Jó kérdés tehát, mit láthatott érdekesnek saját arcán.

Azok, akik Sernyete Kotron kézművének tartják a Hálósipkás önarcképet, valószínűsítik, hogy a szélhámos segéd – a démoni verziónak mintegy az inverzeként – szemébe csúszott sipkával ábrázolta a mestert, gúnyosan utalva arra, hogy a festő esetleg álmatag ember lehetett, s alkotás közben egészen máson járt az esze. Ezt sokan cáfolják, a gúny szerintük inkább Egmontius azon szokását veszi célba, hogy gyakorta vakon festett. A vakon festés valóban egyike volt Egmontius alkotói technikáinak, miként szállóigévé lett mondása is hirdeti: „Az író a szájával, én a kezemmel látok. Látom azt is, amint művészetemmel befogom az írók száját.” E mondat ars poétikus csengése nyilvánvaló, ha a mester életművét ismerjük. Innen gondolják sokan, hogy a Kotron-féle Hálósipkás önarckép a művészi önmeghatározás ironikus reflexiója. Néhány elvetemült elemző odáig ragadtatta magát, hogy a képet eredetileg Egmontius jegyezhette, de tréfás kedvű segédje átfestette, s a korábban a festő fejbúbján pihenő sipka így csúszott a szemébe. E vegyes elmélet megengedi a földtani fejtegetések igazságát, de előszeretettel kacsingat a vakon festő mester toposza felé is. A legádázabb elmélet szerint Egmontius maga festette önarcképét szemébe csúszott sipkával, mint aki a halál előtt szimbolikusan és ironikusan letakarja tekintetét.

Egy alapos történeti felkészültséggel bíró dán esztéta verziója új utat nyitott az interpretációs káoszban. A dán kutató Egmontius mesterére hivatkozik, bizonyos Eduardus-ra, akit állítólag hálósipkában temettek el, tisztelegvén a nagyhatású mester utolsó négy évtizede előtt, amikor is Eduardus – betegsége folytán – már csak ágyban fekve alkothatott. A temetési szertartás különös motívuma által azt kívánták reprezentálni, hogy Eduardus életműve a festő halála után is tovább él. Ebből kifolyólag azután előbb divattá, majd szinte állandó szokássá vált, hogy az elhunyt festőket hálósipkában temették el, sőt, később hétköznapi halandók is így temettették el magukat, bízva az örökkévalóság rájuk eső szeletében. A dán esztéta fejtegetése szerint Egmontius saját mestereként reprezentálja magát a képen.

Egyes források megerősítik azt a képzetet, hogy a Hálósipkás önarcképen volt még egy fontos attribútum, mégpedig egy úgynevezett éjjeli festőgyertya. A festőgyertyák használata a kor elterjedt gyakorlata volt. A művészek a kép egyes részeinek jobb megvilágításához éppúgy használták, mint a modellek fény- és árnyviszonyainak finomítására, s eszerint léteztek a különböző napszakokhoz alkalmazott reggeli, délelőtti, délutáni, esti, éjjeli és hajnali (vagy virrasztó) festőgyertyák. Emellett a festőgyertya még egy fontos szerepet kapott: a lecsöpögő faggyút a festmény bizonyos részeire kenegették, hogy sajátos színhatásokat érjenek el. A dán esztéta egy másik elemzésében tudni véli, hogy Egmontius ezzel a gyertyával gyújtotta fel festményét, mely cselekedet eredetileg csupán a festékréteg megpörkölésére irányult, de a lángra lobbanó önarckép olyan bűvölettel töltötte el a festőt, hogy végül hagyta elpusztulni alkotását. Ezt a dán szerint alátámasztja Egmontius több más nevezetes képe, az Égő önarckép, a Lángra lobbanó önarckép, illetve a Megpörkölt önarckép. Ezek az alkotások azonban elvesztek, és senki sem látta őket.

A Hálósipkás önarckép megfejtésében fordulat állt be, amikor 5 évvel ezelőtt egy portugál művészettörténész és amatőr festő, állítása szerint, rekonstruálta a képet. Ez a szélhámosság gyanújától nem teljesen mentes portugál férfiú állítólag álmában egyszer csak megpillantotta a híres festményt, majd felriadva gyorsan lefestette. Értő körökben a portugál verzió nagy derültséget váltott ki, nem csak sajátos születési körülményei miatt, hanem azért is, mert magán a képen a hálósipkának nyoma sem volt. A kopasz, torzonborz alakról elképzelni sem lehetett, hogy a híres arcképfestőt ábrázolná, bár a festési technika kétségkívül magas színvonalon, az amatőr portugál feltételezett képességeit messze meghaladónak látszott. Mindenesetre ekkor terjedt el az a nézet, miszerint a Hálósipkás önarcképen valójában nem szerepelt a hálósipka, mert Egmontius éppen így kívánta megkülönböztetni magát mesterétől, Eduardus-tól, s a kor bohókás, ostoba divatjától a hálósipkák kultuszát illetően.

Valójában azonban egyik keletkezéstörténet, és egyik magyarázat sem közelíti meg az igazságot.

A kép születésének éjszakáján Egmontius igen nyugodtan aludt, álom nélküli szelídségben, akár egy gyermek. Amikor reggel felébredt, maga is meglepődött az ággyal szemben felállított festményen, mely őt magát ábrázolta, alvás közben, szeretett hálósipkájában, melyet viszont azon az éjjelen már nem viselhetett, hiszen azt évekkel korábban kedves háziebe szétszaggatta. Egmontius kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy a képet valójában álmában, ténylegesen alvás közben festette önmagáról. Ezt alátámasztotta egyrészt félreismerhetetlen festési technikája, másrészt az, hogy az állvány és a vászon éppen karnyújtásnyira volt az ágyától, s melyet azért állított maga mellé, mert az ablakon besütő erős holdvilág zavarta elszenderedését. A képet vizsgálgatva a mester megállapította, hogy alkotása igen kifejező, s egyszerre minden kifejezés híján van. E kettős erő olyan varázst lopott a képbe, melyet egyik korábbi munkáján sem volt képes elérni. További figyelemreméltó felfedezés volt a hálósipka, melynek kapcsán Egmontiusnak fel kellett ismernie, hogy a vásznon nem előző éjszakai önmagát örökítette meg, hanem sok évvel korábbi alvó arcképét, melynek emlékét minden bizonnyal éveken keresztül magában hordozta. Talán épp egy fontos álomkép pillanata rögzült valahogy és szorult be egyszerre szervezetének festészeti központjába. A festett arcról azonban nem tudta leolvasni ennek az álomképnek semmilyen minőségét. Hogy közelebb jusson saját műve titkához, különös elhatározásra szánta magát: a reggeli verőfény és frissessége ellenére visszaszuszakolta magát az ágyába, s újra elaludt.

Mire felébredt, éjszaka volt. A sötétben nem látott jól, így festőgyertyájával közelített a képhez, hogy ellenőrizze esetleges újabb festési ábrándjait. Ekkor azonban, a hálósipkája a szemébe csúszott, s így elvétette a távolságot: véletlenségből olyan ügyetlenül lépett és nyújtotta maga elé karját, hogy a láng belekapott a vászonba, s a kép kigyulladt. Akkor Egmontius mérgében disznózsírba mártotta a rakoncátlan sipkát, s azt háziebe elé vette, aki menten szétszaggatta. De a festményt már ez sem mentette meg.

A titok egész élete során gyötörte a festőt. Hiába állított éjszakánként üres vagy félig kész vásznakat ágya közelébe, többé sosem festett alvás közben. S hiába gyötörte elméjét a hálósipka rejtélyes előkerülése témájában, nem jutott megnyugtató megoldásra. S hiába próbálta maga elé idézni elpusztult festményét, hogy esetleg éber állapotban újraalkossa, hiába próbálkozott a vakon festés módszerével, a kép nem tudott újra megszületni.

Akkor Egmontius vállat vont, s a következő, azóta szállóigévé lett, némileg ars poétikus mondás szökkent ki belőle: „Az író a szájával, én a kezemmel látok. Amit a kezem munkájából nem látok, azt az írók szájára bízom.”

Így esett tehát a híres Hálósipkás önarckép megalkotása és pusztulása, mely azóta is oly sokat foglalkoztatja a festészet iránt rajongókat. Krónikám ajánlom okulására mindazoknak, akik a festészet titkait igazán megismerni kívánják.