Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Színház a váci börtönben

Szeptember 11-én commedia dell'arte jelenteinkkel a váci börtönbe látogattunk, ahol kb. 40 rabnak játszottunk az épület kultúrtermében.

Félelem és reszketés

Soha életemben nem féltem ennyire előadás előtt. A Kálvária téren történtek (lopás, értetlenkedések, beszólások, fenyegetőzések) után attól tartottunk, és azzal "kecsegetettek" minket, hogy még rosszabbra számíthatunk. Például ott volt a sok csavarral megtekert álomból álomba lépkedős New York-os jelenet, melynek kapcsán jelentős szorongás gyűlt bennünk össze, hogy semmit sem fognak érteni a történetből. Ráadásul abban ugyebár alsónadrágra vetkőzöm, ami a Kálvária teres köcsögözést követően börtönbéli kilátásaimat nem festette túl derűsre.

Szeptember 11. miatt azonban ezt a jelenetet mindenképp szerettük volna eljátszani, hiszen hőseink tanúi és elszenvedői is lesznek a tornyok leomlásának. És Imivel, aki a partnerem - és minden más szerepet ő játszik -, nagyon szeretjük ezt a kis etűdöt. És ha egyszer már arra vállalkoztunk, hogy olyan helyekre viszünk színházat, ahová egyébként nemigen jutna el, akkor ne legyünk szégyenlősek sem az intellektusunkra, sem a testünkre-lelkünkre, sem pedig esetleges színészi hibáinkra.

A feladat azért is ígérkezett nehéznek, mert nem csak ruháimtól fosztanak meg a jelenet során, hanem amikor meghalok, a maszk is lekerül rólam, és a Liliom-os fordulat során valamiképp a túlvilágra kerülök, ahol kifaggatnak és számon kérnek addigi életem felől. Itt pedig meztelen arccal és némileg meztelen lélekkel kicsit magamat, a saját életemet is beleszövöm az improvizációba. Ha itt értetlenség, netán köcsögözés vagy hasonló történik, akkor ott lenni a rabokkal szemben és végigcsinálni a jelenetet nagyon kínos lesz - ezt azért jó előre felmértem, rettegésem ebből is táplálkozott, valamint nyilván az ismeretlenből: azoktól a sötét alakoktól, akiket az ember a börtönbe képzeletben feltételez.

Az igazság odaát van

Aztán jött az idő, és mint a hideg vízbe, akármennyire is nem akaródzik, mégis belemész, mert hát szeretsz úszni. A rabok, amikor bekísérték (elővezették???) őket, szimpatikusnak(!) tűntek. Ha belegondolok, hogy saját kulturált nézőink hogyan foglalják el helyeiket kulturált színházainkban, bizony itt sokkal több nyílt tekintetet, kíváncsiságot éreztem. Olykor Budapest különféle színházaiban járva azt lehet gondolni: itt mindenki halálosan unja, ami történik, és nem csupán magát az előadást, hanem úgy ahogy vagyunk, mi, kultúrfogyasztók és -termelők, unjuk egymást mérhetetlenül (én is unom, engem is unnak, haj, de mennyire!).

Szegeden a Csillagban működött egy színházi csapat, a nevük az volt, hogy Álló Idő Színháza. (Sajnos nem láttam az előadásukat.) Olykor idekint is elkelne néha, ha képesek lennénk megállítani magunkban, magunk körül az időt.

Szóval olyan érzés volt, mintha valami elmeszanatóriumban lennénk, a nyugtatóktól mindenki kicsit belassulva, de meglehetősen békésen. Félelmeink persze még nem párologtak el, hiszen ki tudja mit rejtenek az ember különféle maszkjai, ugyebár.

Úgy ültünk le, hogy mi, akik épp nem szerepeltünk az adott jelenetben, a színpad mellől figyelhettük az eseményeket, s így oda-oda kukkanthattunk a rab urakra is, miként fogadják a látottakat. Sokat nevettek, végig mosolyogtak, de legalábbis a tekintetük folyamatosan derűs volt és nyitott. Sokszor kommentáltak, de nem úgy ahogy a Kálvária téren, tehát cseppet sem a dolog ellen, s nem agresszíven, hanem támogatólag, és a felismerés örömével. (Itt azért megérezni a commedia dell'arte igazi hatóanyagát, ami ténylegesen nem más, mint a közönség figyelme, aktivitása, ahogyan a képzeletével kiegészíti a látottakat, s amiben mi vagy úszunk, vagy elúszunk!)

A New York a második jelenet volt, s mint ilyen, a legjobb helyen szerepelt a műsorban. Ahogy elkezdtem, azonnal örülni kezdtek, a fene se gondolta volna, hogy ennyire szeretik a vonatzakatolást, meg hogy majd így veszik a lapot, mert bizony az elejétől a végéig vették az egészet, szinte minden poén ült (pedig tényleg sok úgymond intellektuális vicc van benne), s amikor a végén lejöttünk a színpadról, az egyik figura az első sorból egyenesen nekem mutogatott, és nagyokat mosolyogva közölte, hogy mennyire jól csináltam.

Amikor a jelentek elfogynak, az irodalom szakkörösök 8 fős csoportja a teremben marad és egy jó 3/4 órát beszélgetünk velük. Előtte még az eltávozók közül többen odajönnek kezet rázni. A beszélgetés során már némileg elvegyülünk köztük. A New York-jelenet kapja tőlük az "Arany Oroszlánt", azt szerették a legjobban, Imit is, engem is dícsérnek agyba-főbe. És nagyon jókat szólnak hozzá a másik kettőhöz is. És aztán, amikor bevalljuk nekik, hogy mennyire féltünk ettől a fellépéstől, ők is bevallják, hogy ezt bizony érezték is rajtunk (kivéve persze a New York-ot! ...amit nem is értek, hiszen én is féltem, de lehet, hogy színészileg kompenzáltzam?!). De azt is elmondják ám, hogy ők is féltek tőlünk! Én ezen azóta komolyan elgondolkoztam, és azt hiszem mára megértettem, miért...

Két verset is elmondanak, az egyik az idősebb bácsi Megy az öreg című saját verse volt. Kiderül, hogy a másik öreg az ÉS-ből vagdos ki verseket, s füzetekbe beragasztva gyűjti őket. Az olvasás, a színház mind menekülés a valóságos környezet elől a fantázia világába. A végén a Dezső nevő egyfogú cigány, aki tavasszal 9 év után szabadul, valami vallásos dalt énekel gitározva, állítólag a börtönben tért meg.

Nem tudtuk meg, ki miért ül, mert nem is kérdeztük. Valahogy nem is volt fontos, annak ellenére sem, hogy a kíváncsiságunk ez irányban a találkozás révén csak nőtt. De olykor arra azért lehet gondolni, hogy idekint a dolgok messze nem tökéletesek, s azok az öklök, vagy akár szavak, egyszóval indulatok, amiket idegeskedő életünkben hamarabb eresztünk neki a másik arcának, talán nem sülnének el olyan gyorsan, ha valahogy megtanulnánk, ami ott bent néhányan nálunk már sokkal jobban tudnak. S ebben nincs semmi romantika, mert egyrészt a kényszer tanítta meg velük ezt, másrészt pedig messze nem mindenkit. Az egyikük szerint: a börtönlakók 10%-a az, akivel egyáltalán valahogy szóba lehet állni.

Az idejük végtelenül beosztott. Ez a szakkör egyben színházat is csinál. Heti egyszer próbálhatnak, másfél-2 órát. Ha az őröknek rossz napja van, befejeztetheti velük hamarabb is. Nem számít az sem, ha egy jelenethez még 5 perc kellene. Ha be kell fejezni, be kell fejezni. Elvégre ők a szabadságukat vesztették el.

A színházban bizonyára ezt a szabadságot élik meg felfokozva, nézőként, alkotóként egyaránt. Nem ritka, hogy az ember akkor érez meg valamit igazán, amikor elveszik tőle. Amikor mi megérkezünk, talán ennek a szabadságnak a nyomait kutatják az arcunkon. Ennek örülnek, amikor a színházunkat láthatják. S talán előzőlegesen éppen attól féltek, hogyan fognak ebbe a tükörbe belenézni. Önmaguktól féltek. Mint ahogy valójában mi is önmagunktól féltünk.

Sosem voltam még börtönben. Talán - remélem - Vácra visszamegyünk még játszani. Ilyenkor persze az ember eljátszik a gondolattal: ha egyszer lecsuknak, mert elúszom az adósságban vagy ilyesmi, akkor vajon lenne-e erőm még ott bent is folytatni. Nem baj, ha erre a kérdésre sosem tudom meg a választ. Egyébként meg nekem idekint van dolgom, s ahhoz sem csekély erő kell.

A fotók:

Az első kép Teknős Miklós fotója, ajánlom a börtönben készült riportját: http://www.nol.hu/cikk/376722/

A másik két fotó Középesy Gábor munkája, az ő képanyaga a börtönről: http://merengo.hu/galeria/?id=728

Dob és tánc

Színház erdőben, erdő a színházban

Augusztus elején Patcán, Somogy megye legkisebb falujában egy 3 napos lagzin volt szerencsém részt venni. Ott készült el, a túristaház melletti kiserdőben - Weöres Sándor versének nyomán -a performansz első változata. Az erdőbéli térinstalláció, melynek hivatása volt hallhatóvá tenni az erdő csöndjét, hogyan változzon színházi előadássá? - tettem fel magamnak a kérdést még aznap, s azóta sokszor.

A mongoloknál obónak hívják az emlékhelyeket. Emlékeztető a halottakra. És valamiképp az élőkre is. Emlékezetető az Emberre.

Az ember színházat visz az erdőbe, vagyis rendezett formákat karistol az élő burjánzásba. Időt, teret állít, határokat jelöl ki (fönt, lent, elöl, hátul, oldalt). De a burjánzás ilyen határokat nem ismer. Az ember már a saját benne létével is tagadja magát az erdőt. Vagyis sosem lehet az erdőben. Ahhoz erdővé kellene válnia.

Visszaadni az erdőnek, ami az erdőé! Valamiért elfogott hát az az érzés, hogy az installációt ott kell hagyni a performansz után. Az erdő visszarendezetlenedése az erdő saját performansza, cselekvése, élete, lüktetése. Nyilvánvaló, hogy a találkozásban (az ember és az erdő között) új élet születik. Talán azért, mert a valódi találkozásban, vagyis a valamiféle erdőbéli meditáció folyamatában, az erdő ránkboruló csöndjében elsuhan (vagy inkább betölt) egy gondolat, vagy sejtés egy születendő szerelemről, gyermekről. Ki érti ezt?

Nem elemeztem a helyzetet, a környezetet, hanem használtam. Nekem, mint előadónak egyetlen feladatom volt: végigvinni a közös meditációt.

A mesterséges színházban talán fölösleges is lenne az erdő érzetének előállításával próbálkozni. A csönd minősége bizonyára egészen más lesz, de végül is minden helynek van szelleme. Persze rést kellene valahogy ütni az épület, a város falán, s mindazt, ami rendezett, szabályos és kiszámított összevetni az enyészet és a tenyészet sűrű illataival, hangjaival, sajátos idejével. Ez a bizonyos résütés régóta foglalkoztat. Nem tudom hogyan kellene ezt megcsinálni. Az lenne az igazi, ha a színházat, mint helyet örökre ott lehetne valahogy hagyni.

Íme a vers:

Weöres Sándor: Dob és tánc

csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény

kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke

szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke

reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány

béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke

Zsiráfivóhely

Közelítések a költői színházhoz

1.
A színészet az átalakulás képessége
Minden átalakulás abszurd
A színészet abszurd

2.
A színház az átalakítás képessége
Minden átalakítás költészet
A színház költészet

ÁTALAKULÁS - az egyensúlyban maradás képessége, a kibillenés merészsége, lépés a sötétben
ÁTALAKÍTÁS - vágyat ébreszteni a megmozdulás iránt, emlékeztetni az egyensúlyra

***

Egy színházi jelenet ne szóljon többről, mint erről:

„Gestalt"

Reggel áttetsző edénye:
semleges pezsgés, az érzés
átütő alapszinébe
még nem ártva, képre kép

széles ablakon nyüzsög be:
ég az ággal, fű a széllel,
függönyárnnyal rögtönöznek
másra újra mást, mikor

jössz: figyelmem összecsődül
erjedő, izgága ponttá,
és a látvány fókuszából
háttérré szivárog el.

Itt azonban meg kell mutatnunk saját lehetetlen valónkat, vagyis azt például, hogy az utcai lámpa valójában nem más, mint a gerincünk meghosszabbítása, s mi magunk is azért ácsorgunk kint a sötétben a lámpa fénykörében, hogy észrevegyenek, még ha szégyelljük is magunkat.

Jelentős különbség van éjszakai és nappali lényünk között. Ezzel is számolnunk kell, tehát hogy a fényviszonyok nem csupán holmi körülmények, hanem a legszorosabb értelemben, tehát fizikailag hozzánk tartoznak.

A lámpa alatt ácsorgó ember ugyanakkor nyilvánvalóan valamerre néz, kifelé néz, hiszen vár, méghozzá hűségesen, sőt! állhatatosan vár, bár kissé szégyenkezve. Figyel. Ő maga a lámpa, s figyelme a lámpa újabb fénykörét jelöli ki. Mondhatnánk: az ember, aki kint vár, fénykörökkel labdázik. Egy geometriai mutatvány kellős közepén leljük őt. Avagy!: Ő maga a geometriai mutatvány, akit bizonyos fénykörök játéka csal életre.

Ez az ember az, aki ránk vár, aki szerelmével vár ránk, aki bonyolult lényével mindjárt belép otthonunkba, de most még csak vár, és most még mi magunk sem tudunk róla, az ajtó mögött vár ez az ember, akiről nem tudunk.

Előadásunk célja mi más lehetne, mint hogy az ajtó mögött várakozó embert megmutatssuk, vagyis azt az ajtót kinyissuk, kitárjuk, s végül, hogy magunkkal együtt Titeket is emlékeztessünk azokra a láthatatlan emberekre, akik minden ajtók és életek mögött rejteznek.

***

Halott emberek szellemeivel vagyunk tele. Tereink, mozdulataink, tárgyaink őrzik őket, itt bolyonganak bennünk. Folyton sustorognak, folyton késztetnek minket valamire. Kitárják sebzett lényüket, ha odafülelünk rájuk. De fölismerhetjük azt is, hogy a halál képesség.

***

Szeretünk embereket, és ha nem szerethetünk, akkor gyűlölünk.

"hiányával betelten
tegyem most már hova"

Valaki hiányozhat úgy is, hogy ott van. Amikor nem igazán önmaga. Amikor nem igazán őt szereted. Valaki hiányozhat úgy is, hogy nem is ő hiányzik. Valaki megtestesítheti magát a Szerelmet. Valaki lehet az Éhség maga. Hiánnyal lehet telítkezni, éhséget lehet elemészteni.

Van olyan is, hogy ez évekig tart. Van talán olyan is, hogy örökké? Lehetséges, hogy valaki annyira mélyen beléd ég, hogy inkább hurcolod magaddal (hiányát) egész életedben, mintsem valaki mással telítsd meg a helyét? Lehet, hogy valakinek a hiánya több mint a jelenléte? Lehet, hogy valaki jobban vágyik a másik hiányára, mint jelenlétére? Lehet, hogy valakinek csak hiánya lehetséges, mert sosem képes jelen lenni? S ha igen, vajon mire emlékezetet ilyenkor minket ez a hiány, miféle égi többlet lenyomatát őrzi, hogy olyan mélyen és torokszorítóan szomorú, hogy soha őt elérni, megérinteni - nem csak többé, hanem sosem, sehol sem, és semmikor - nem lehetséges?

"Ami szilárd volt, végleges volt,
kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe
épül és időbe."

Az örök változásban élünk. Nem megszereznünk kell az átalakulás képességét, hanem csak használnunk. A használat a változás maga. A hiány lenyomata a szerelem.

Szeretném használni a hiány képességét, hogy - bár ez lehetetlen, - valóságosan is megtaláljam, aki valóságosként csupán hiánynak képes mutatkozni.

MATT

Sajtóanyag a commedia dell'artés előadásokhoz

Utcaszínházi társulatként lépnek fel magyar és olasz színészek a VIII. kerületi Kálvária téren szeptember 8-án, 9-én és 16-án délután 18h-kor, a Városi Színház és a Nocturne kezdeményezésére. További előadásaik a hónapban: 11-én a Váci Fegyház és Börtönben és 15-én Tatabányán, az Újvárosi lakótelepen.

„Hosszú távú feladatunknak tekintjük, hogy laza társulásból szorosabb formációt hozzunk létre. Az elkövetkező években olyan repertoárt hívunk életre, amely színháztól elzárt vagy elzárkózó emberek számára is átélhető és értelmezhető módon fogalmazza meg világunk és társadalmunk alapvető kérdéseit.

Matt. Előadásaink összefoglaló címe ez. A sakkjáték utolsó lépése. A végpont ahonnan úgy tűnik nem érdemes kiutat keresni. Mindennapjaink és kényszereink látszólag áthághatatlan viszonyrendszere. A képzelt és valós hiányérzetét mindenáron enyhíteni vágyó ember ismétlődő kálváriája, vagyis - matt.

Jeleneteink témáit a közelmúlt magyar bűneseteiből merítjük. A fekete krónikákat a bennük megjelenő sorsokat kutatva és a mögöttük érzékelhető társadalmi folyamatokat, jelenségeket kitapintva formáljuk színpadi művekké.

Előadásaink formanyelve a Commedia dell' Arte, de nem tévesztjük szem elől magyar színházi kultúránk elemző gondolkodásmódját sem. Szívesen nyúlunk a burleszk, az abszurd, és a groteszk eszközeihez, és nem vetjük meg az operett, a cirkusz és a kabaré elemeit sem, hogy tapasztalt valóságunkat a legpontosabb formában ragadjuk torkon.

Maszkos színészetünk különleges fizikai és lelki jelenlétet követel. Éberséget, amely lehetővé teszi a műfaj misztériumát adó improvizációt, de kizárja a túlzott részletezést, a lelki folyamatok valósághű interpretációját és az elmesélő, sajnálkozó hangvételt.

Kellékeket nem használunk, segédeszköz nélkül egészüljön ki színészek és nézők közös képzeletében a játék.”

Társulatunk színész tagjai: Baksa Imre, Giorgio Branca, Chován Gábor, Andrea Collavino, Cseh Judit, Formanek Csaba, Gergelyi Júlia, Janicsek Péter, Kálmánchelyi Zoltán, Naszlady Éva, Ónódi Péter, Stefano Rota, Szirmai Melinda, Viola Gábor

Munkatársaink: Pápai Andrea, Rada Lilla, Török Tamara, Záray Szilvia, Deme László valamint Kárpáti Enikő és Kürner Ildikó

Maszkjaink, a rendkívüli mester, Stefano Perocco munkái.

A társulat vezetője: Simon Balázs

Köszönjük az NKA, a Színházi Dolgozók Szakszervezete és a Tatabányai Jászai Mari Színház támogatását, valamint a Zsámbéki Színházi Bázis segítségét

Íme egy "korrekt" cikk a munkabemutatókról a kultúra.hu-n.

És Bóta Gábor "lesajnáló" írása a Magyar Hírlapban.

A végén, de nem végül! (és nincs is vége...)

Commedia dell'arte workshop, 2. rész

Immár a végén vagyunk a 2 hetes próbafolyamatnak, s oly sok mindenről kellene szót ejteni, oly sok fotóval kellene mindezt alátámasztani, s oly sok munka volt szinte megállás nélkül ezidáig, hogy tisztességesen számot adni az eseményekről nem nagyon tudok most itt, különösen, hogy holnap is vár még egy utolsó nagy menet! Aztán szeptemberben folytatjuk.

Túlzó terv a magam számára is, de szeretnék MINDENRŐL írni, amit megtanultam a commedia dell'arte műfajáról. Összeállítani egy kis magán-lexikont: szócikkekkel, élményleírásokkal, fotókkal.

Régi probléma: (meg)írni vagy (meg)élni? Összegezni kellene a Don Quijote-próbáinak tanulságait csakúgy, mint a patcai esküvői eseményeket, nem is beszélve a jövőről, a tervekről, a koncepciókról, az álmodozás magasröptű sorairól tehát. Erre most módom nincs, de emlékezni fogok, és folyamatosan pótlom az elmaradásokat.

A komédiázásról tehát csak röviden:

Ma két jelenetben is benne voltam: az elsőben egy 95 éves öregembert (Pantaloné-t) alakítottam, aki rettegésben tartott macskáiból tolvajbandát szervez. A macskák fellázadnak, az öreget foglyul ejtik, s Columbo hadnagy hathatós segítsége szükségeltetik, hogy a banda lelepleződjék, s így Géza bácsi kiszabadulhasson a szekrényből. Columbo a bácsit, mint bandavezért, nem teszi hűvösre, mert megszánja a kora miatt. Az öreg végül, oldandó nagy magányát, két kutyát szeretne, akiket a közönség soraiból igyekszik beszervezni-beédesgetni következő kompániájába.

A másik jelenetben egy Zanni-t (eredetileg egy buta szolga) játszottam, aki nagy reményekkel érkezik vonattal New York-ba: színész szeretne lenni. Elsőként egy krisnás húzza le (róla a nadrágot), majd egy drogárus szívatja meg (a táskájába - és kis híján az életébe - kerül az a kis kokain, amitől jobb színészi képességeket helyez kilátásba a díler), majd Mr. Hooker, a rendőr veszi kezelésbe hősünket. Mindez szeptember 11-be oltódik bele, ledől a két torony, Mr. Hooker a nagy káoszban eltűnik, de kiderül , hogy mindez valójában filmforgatás, és hogy én magam vagyok a főszereplő. Mr. Spielberg-gel megbeszéljük a jelentek tanulságait, majd újra a vonaton vagyunk, ahol megjelenik Jim, mint embercsempész, átszökünk a határon, de a sivatagban majdnem szomjan halunk. Akkor megérkezünk egy oázisba, ahol egy büfében sört iszunk, de Jim elmegy WC-re, én meg elmerengek, amiből a vasutas riaszt fel, hogy hol a jegyem. Nem nagyon értem, hol vagyok, hiszen ez a jelenet nincs benne a forgatókönyvben. Spielberg azonban nem jön, s végül a szőrös szívű kalauz leszállít a vonatról. Így érkezem a Kálvária térre, ahol nagyon megörülök hazám fiainak a nagy utazás után. Aztán jön hátulról Imi, hogy "Csaba menjünk most már próbálni." Kérdem tőle, milyen volt a New York-os jelenet, amit nem nagyon ért, el vagyok varázsolva, az egészet csak képzeltem. Le is vesszük a maszkokat. A rendezővel és közönséggel való párbeszédbe oldódik a jelenet.

Nagyon szerettem ezt az utóbbi jelenetet, melyben rajtam kívül minden más szerepet (krisnás, drogárus, Hooker rendőr, Spielberg, embercsempész, Imi) Baksa Imi alakított. A jelenet létrejöttében sokat segített Deme Laci, aki az első és legfontosabb próbánkat külső szemmel követte és nagyszerű ötleteivel járult hozzá a sztorihoz, valamint a színészi munkához.

A mai nap az eddigi legfontosabb, szerintem a csoport életében is: ma sikerült igazán kommunikálnunk a közönséggel. Mindez bátorság, döntés, jelenlét és valamiféle szeretet kérdése, mint ahogy egyébként a félelem, a bizonytalanság, a hiány és a gyűlölet - melyek az elmúlt napokban oly sokat környékeztek minket, - éppúgy kellettek a mához. Mindezek egy-egy szócikket érdemelnek majd a Komédiás Lexikonban.

Rengeteget tanultam ebben a 2 hétben, s azt hiszem életem legintenzívebb és legszeretetreméltóbb színházi munkája volt ezidáig. Örülök, hogy végre színész lehettem. Nagyon szeretek színész lenni. S ha vannak, akikre támaszkodhatok, partnerek és rendezők, akkor minden energia felbuzdul bennem. Stefano és Andrea, az olasz mesterek jelenléte éppoly inspiráló volt, mint Simon Balázs valóságos helyzetekhez ragaszkodó, a jelenetek belső tartalmát illető igazságot kutató fáradhatatlan rendezői attítűdje.

Szólni fogok még a Stefano által prezentált Castaneda-féle energetikás (varázslós-sámános-mágikus...) gyakorlatokról (a neve: Tensegrity), melyek jelentősége felfoghatatlan egyelőre, de abszolút érezhető és a hatása lényegi (talán az egész 2 hét legfontosabb mozzanata), a maszkok viseléséről, a commedia dell'arté-s szabályokról-szempontokról, az improvizáció nehézségeiről, a fáradtságról és a fellendülésről, néhány jelenetről, ami fontos volt, néhány színésztársamról, akikkel találkoztam, néhány gondolatról, ami ezek kapcsán bennem elindult, és persze a közönségről, akik ott és akkor megjelentek.

Legközelebb szeptember elején folytatom a naplót, most egy újabb munka következik, egy hét tábor, melyről szintén élménybeszámolót olvashat majd az, aki ide ellátogat.

Kié itt a tér? (Commedia dell'arte, 1. rész)

Kié itt a tér?

Avagy egy workshop-ról, félidőben

Ezek itt a képen még nem mi vagyunk, de törekszünk nagyon.

Energetika - A commedia dell'arte a legtöbb energiát kívánó színház, amivel ezidáig találkoztam. Rájöttem például arra, hogy színészként mindig is ezt kerestem, habár rendezőként egyáltalán nem. Ezt azt jelenti, hogy valószínűleg sosem rendeznék ilyen előadást, de színészi tréningként alkalmazni a most megtanult alapvetéseket és gyakorlatokat mérhetetlenül hasznos. A commedia dell'arte óriási segítséget nyújt abban, hogy a színész megtalálja az őt működtető energiáinak a központját, hogy sokat megtanuljon annak működéséről, minőségéről, saját intenzitásának titkairól, feltérképezhesse pszichés-mesterségbéli-fizikai akadályait, s azokat sok munkával kitisztítsa, vagy legalább a munka irányait kijelölhesse.

Kié itt a tér? - A munka során csupán a test eszközeivel kell tudni megszervezni a figyelmet, elmesélni a történetet, és mivel hagyományosan improvizációról van szó, ez vonatkozik a saját színészi figyelmünkre és történeteinkre is. Mert bár a történet vázlata előre rögzített, a kanavász igazi élettel való feltöltése a színész feladata, mégpedig itt és most. Ez folyamatos teremtő állapotot kíván, egyrészt tehát valamiféle belső feszültséget, óriási adag fizikai és érzelmi energiát (hiszen a cselekménynek pörögnie kell!), ugyanakkor valamiféle ellazulást is, ami nem azonos a relaxációval(!), hanem inkább a hirtelen megragadott események elfogadást jelenti, tehát a cenzúra kiiktatását. A tér végül azé lesz, aki megműveli. A munka pedig igazán fáradtságos: képzeljétek el, hogy a maszk tud izzadni! (Állítólag az igazán jó munka feltétele, hogy közben a maszk tényleges megizzadjon.)

Ezen a képen Stefano Rota látható, a kurzus szakmai vezetője (az interneten bogarásztam)

Megfelelni, megfelelni, megfelelni - A commedia dell'arté-ban azonnal látható válik minden valós esemény. Hiszen a maszkok bár látszólag eltakarják az arcot, valójában minden állapotot felnagyítanak. Valahogy bele kell lépni ebbe a nagy állapotba. Sokan hozzá vagyunk szokva, hogy ilyen-olyan okokból kritizáljuk magunkat, egymást, tetszeni akarjunk, bizonyításra törekedjünk. Emiatt aztán nem az eseményben vagyunk, hanem sokrészben valahol egészen máshol. Kiesünk tehát a saját színházunkból, mert nem bírjuk követni azt. Nekem a rendező ma a próbán azt mondta, túl sokat reagálok saját magamra, és aztán csak úgy "elméletileg" a partnerre, amikor később rájövök, mi volt az akció, amiről lekéstem. Ez a tétovaság, önreflexió vagy filozofálgatás (ami gyakori színészi hiba) ebbe a műfajba nemigen fér bele.

A téren, a munkabemutatón viszont mindent beleadtam, és úgy érzem, részben sikerült átrobbantani a tétovaságból felgyülemlett falat. Igaz, hogy az ára az a bizonyos "hadoválás" lett, melynek során sokszor tovább erősítgettem a partnerem hadoválását - legalábbis szövegben- , és ennél valóban több lehetőség lenne arra, hogy az élet ott és akkor a nézők szeme láttára kibomoljon. Keresem tovább az utam. Az energetikai hullámvölgyön és megfelelés-kényszeren is túllendültem, ezen is túl leszek!

Zanni-maszkok

Maszk - Persze épp csak most kóstoltam bele a műfajba, így aztán nagyon sokat nem tudhatok róla, sem az élményanyagról mesélni, sem magáról a színészi technikáról. Nem eshetek abba a hibába, hogy döntéseket hozok a valós és jelenlegi kérdéseimet illetően. Most végső soron csak jegyzetelek, ezt nem árt tisztázni.

Nekem állítólag - és most hízelgek magamnak visszafelé - jól állnak ezek a maszkok. Nyilvánvaló, hogy ez a műfaj alkati kérdés is. (De mi az, hogy alkat?!) Az elején sem a maszkokat, sem a maszk mögött rejlő önmagunkat nem ismertük, sem pedig a hagyományok által őrzött-sugallt karakterisztikát (tehát beszédmódot, járást, stb.) Mostanra ezek a figurák némelyike már kedves ismerősünk. Voltam már Capitano, Zanni és Pantalone is, ezekben meg is találtam nagyjából a lehetőségeket. De ha Stefano vagy Andrea megy föl játszani, mindig rá kell jönnöm, milyen bátortalan, enervált, leblokkolt, fantáziátlan és színpadképtelen vagyok. Azután persze valahogy mégis megtalálja az ember a saját maga stimulánsait. Ha sikerül olykor átizzasztani a maszkot - a szó átvitt és szoros értelmében egyaránt, - akkor valami olyasmi történik, ami egyébként az élet netovábbja, teremtés és meghatódás, vagyis folyamatos benne-lét, kommunikáció, szárba szökés és virágba borulás. Ilyenkor nem szabad magunkra engedni a melankóliát, mert az bizony jönne, gyűrne le minket önmagunk szemlélődésébe csábítóan.

A maszkjainkat, melyek az életben is rajtunk vannak (mint például fizikai adottságaink, az arcunk, a jellemünk, stb.), nem téphetjük le, de megtanulhatunk vele részt venni az életben. A commedia dell'arte nem csupán társadalomkritikai éle, hanem színésztechnikai módszerei miatt is önismeretre tanít, spontaneitásra és fegyelemre, vallomásra buzdít és éles figyelemre késztet. Vagyis a metamorfózis és az állandóság nagy kérdéseit firtatja, éppen úgy, ahogy mindez engem a saját "bambán költői" színházamban is minden szinten érdekel. (A folytatást, vagyis a 2. részt itt olvashatod)

Bevezetés a komédia művészetébe

Gyertek utcaszínházat nézni!!!

Commedia dell'arte munkabemutatóink (improvizációk, kisebb-nagyobb jelentek, sok humorral, maszkokkal) a Kálvária téren, a Városi Színház előtt fölácsolt színpadon.

Augusztus 20. hétfő du. 3-tól, majd csütörtöktől vasárnapig minden nap este 6-tól.

Mindez persze ingyen!

Szentivánéji álombrigád

Avagy miért léptem ki egy színházi munkából, és miként értékeltem ezek után a főpróbát, valamint saját magamat, mint nézőt, és egyéb nevezetes eseményekről

"Történt pedig, hogy Don Formanek de la Panza akkor azt gondolta, hogy bizonyos szélmalomharcokban márpedig mégsem érdemes küzdeni, mert biz' az nem kóbor lovagoknak való elfoglaltság. Legfeljebb olyanoknak, akiket a főmágus varázsló, bizonyos Don Zhukovsky immár hatalmába kerített. Don Formanek azonban ennek a bűvöletnek semmiképpen sem tudta magát átadni, ami miatt önmagát is sokszor megvádolta, s a bűntudat és szomorúság nem kevés érzésével lelkében tért le korábban oly sok reménnyel kecsegtető útjáról. Don Formanek, aki persze annyi lovagregényt olvasott, hogy végül önmagát is menthetetlenül lovagnak és ezzel együtt az igazság bajnokának gondolta (mily tévesen!), nehezen viselte, hogy egy másik, hozzá hasonlatos szerzet őt, Don Formaneket nem méltatja kellő tisztelettel (minő arcátlanság!), márpedig az minden kóbor lovagnak kijár..."

"Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó’tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát."

Tegnap egy 17 éves lány, aki látta a darab főpróbáját, - amiben végül is ugyebár nem szerepeltem - elképesztő ráérzéssel ragadta meg a lényeget: hogy volt ott az az ember, aki ordibált az elején (Oleg), a többiek meg mintha féltek volna tőle és a játéktól, így aztán egyszerre volt az előadásban egy alapvető félénkség és egy alapvető erőszakosság.

A kettő egymásnak egyébként tükörképe. Bevallom, én is féltem mindig Olegtől. És végül is azt hiszem azért, mert többet gondol rólam, mint amennyit valójában tud. Amikor dícsér, mintha hájjal kenegetnének. Amikor harcra buzdít, tűzben edzettnek véled magad. De nem érdemelsz dícséretet, és nem vagy tűzben edzett. Nem, nem ő hazudik! Világos, hogy én hazudok magamnak. Csakhogy neki nem szabadna engednie, hogy általa jöjjön mindez létre!

Igaz ez a színházára is. Mert a mélység és az őszinte(!) figyelem minden ízében hiányzott belőle. Rendkívüli tehetséggel megálmodott, megküzdött, a szabadság és a pontosság minden ízével megkínált, mégis (hogy lehet ez?) lapos, unalmas előadás született. Talán azért, mert a valódi mélység mégiscsak a valóságos kapcsolatokban mutatkozik meg, s bizony ehhez egyenrangú társakra van szükség. Oleg rendezett magának egy előadást, amiben kisegítő szerep jut a többieknek, akik feladataikat változó minőségben teljesítik, attól függően persze, egyáltalán mennyire vannak tisztában a feladatukkal, milyen az önképük. Sokszor semennyire sincsenek tisztában, sokszor teljesen torz az önképük. És nem mernek rákérdezni. Én sem mertem. Nekem is torz az önképem. Vagyis reménytelennek találtam mindezt. Talán nagyon is erős az önképem. Talán mindez szükségszerű, és így szükségszerű. Nem is tudom. A gyávaság és az öntudat között néha nagyon kicsi a különbség.

De ez mindegy. Engem nem nagyon érdekel, hogy valakinek mekkora a tekintélye, mekkora dicsőség vele együtt dolgozni. A minőség érdekel, ami igazából pusztán az emberi kapcsolatok minősége. Én abban hiszek, hogy a színház minőségét alapvetően ez dönti el. Tanulni szeretek, tanítani szeretek. A tudást mindenki kapja, mindenkinek az a dolga, hogy továbbadja. A tudás nem misztikus dolog. A tudásra nem kell érdemesnek lenni. A tudás hozzáférhető, természetes dolog. Mindenkitől lehet tanulni valamit. Én sokat tanultam Olegtől, és sok mindent el kell felejtenem ebből. A munka sosem ér véget. Ebben a munkában is hittem sokáig. Büszkén hittem. Büszke voltam. De Oleg álmának megvalósítására én alkalmatlan, képtelen és kedvtelen is lettem. Az én álmaim meg Oleget nem érdeklik. Akkor meg mi más tehető, mint békében búcsút inteni? De minek ennyit fecsegni róla?

Mert a dolog mégsem zárult le. Az előadásból rengeteget tanultam. A legtöbbet abból, mit kell magamból is kitörölnöm. A saját hibáim éppúgy benne vannak ebben a játékban, mint a többieké. (Peró tudott mélységet adni Oleg mögé. Ebben a csapatban ilyen kaliberű ember nem volt.)

Sok baj van az előadással, gyökeres bajok. A giccs az, amit az ember úgy akar éreztetni, és elhitetni, hogy valójában éppen a munkájának illatával, szagával, aurájával cáfolja azt. A színpadra tett csecsemő nem arról szól, hogy van a világban egy gyermek, aki majd egyszer elindul, hanem arról, hogy valaki a sötétben őt oda betette, majd onnan a rákövetkező sötétben kiveszi. Nem az emberben lévő titkokról szól, hanem a kiszámítottságról. Ez hatásvadászat, mely bakot lő. Minden érzés ellen elkövetett tekintet, mozdulat tönkreteszi a földobott formát. Nem végzetes hiba persze. Haragudni érte nem lehet.

A csapaton érezni, hogy úgy szeretnének mozogni, ahogyan Oleg mozog. Oleg mozdulatainak imitációival van tele az egész színpad. Pedig sokszor Oleg is blöfföl. Bennem is van sok ilyen bevésődés, sok ilyen blöff, sok ilyen modor. Ki fogom nyesni magamból, hiszen minden panelt ki kell nyesni, és ki is lehet nyesni.

Csalódásom egyébként fájdalmas és örömteli egyszerre. Mint amikor felébredsz egy hosszú, gyönyörű álomból, és körülvesz a csupasz valóság, és tudod, hogy az álmok szertefoszlanak, de az érzések, amelyeket ott és akkor megéltél, mégiscsak a tieid. Minden valóság. Nem elhagytam, hanem keresem tovább Oleg színházát, immár Oleg nélkül, és a többiek nélkül. És meg fogom találni ezt a színházat, azt, amely már az enyém is lesz, és amelyhez Olegnek és mindenki másnak is addigra már nagyon-nagyon csekély köze lesz.

"Don Formanek de la Panza akkor felpattant Rocinantéra, aki persze nagyot nyögött súlya alatt. Pedig nem volt kövér ember a Don. "Vár Itália! Ó, dolce far niente!" És azzal elbaktatott egészen Szegedig, ahol hűséges barátjával 3 napot a fűben heverészve töltöttek egy nagy ligetben, hogy saját álmaiknak tág teret és időt nyissanak. Mikor ezzel végeztek, és igen elégedettek voltak az eredménnyel, megegyeztek, hogy hamarosan újra találkoznak. Don Formanek folytatta útját Itália felé, ahol végül egy maszkos-komédiás csoporthoz verődött, mert szerette volna megtudni, hogy igazából, vagyis valóságosan milyen mértékű és mennyire káros az ő hóbortossága, s arra gondolt, a jó olaszokkal majd jól kibolondozza magát, s akkor végre komolyan léphet fel és majd mások is felismerik lovagias lovagiasságát, melyet most és így és ekként még alaposan elfedett a sok komisz kuszaság, amely elméjében és szívében honolt..."

Próbafotók

Don Quijote-napló 3.

Fényképek az augusztus 9-ei szegedi próbáról (szereplők: Manga Dániel és jómagam)
(köszönet a képekért Formanek Pistinek)

Utószó a Thealter-hez

A szegedi seregszemle sűrű erdejében, miután csaknem minden előadást megnéztem, és közel 30 élőadásos rádiós beszélgetést vezényeltem le, nem könnyű egyenes utakat kijelölni és tanulságokat levonni. Talán nem is szabad. A sokszínűség, a műfaji egyenjogúság, a kísérletezés olyan szavak, melyeket persze említeni érdemes, de valójában semmit sem árul el magáról az élményről. Következzék hát az értelmező tudósítás helyett néhány szubjektív megjegyzés.

A 2007-es fesztiválon számomra a következő előadások emelkedtek ki a mezőnyből:

Finita la Commedia: Woyzeck-koncert

A vándorló nézősereg pulzálása akár maga a dramaturgia Büchner-nél. Lélegzetvisszafojtva figyeljük Woyzeck-et, az Embert, egymást, magunkat; mi magunk vagyunk a kísérlet végrehajtói, tanúi és alanyai. Az embert megértenünk egyenlő-e azzal, hogy az ember útját a gyilkossághoz megértjük? Ábrahám és az ő hite... De hisz-e Woyzeck? Megkérdezhető-e Woyzeck? Ki más lenne Woyzeck ebben az előadásban, mint maga Fehér Feri? És akkor csak a vége hibázik: a gyilkosság valahogy mégsem történhetne itt meg. Ott már minden nagyon előadottá válik. Így aztán mégsem Büchner művét látjuk, hanem valami mást, annak apropóján. Jó a cím. Ez egy koncert. Ha a zene nem húzná alá és mélyítné el mindazt, amire a dráma motívumait fölfűzik, minden összeomlana. Kötéltáncol az előadás, és zseniálisan fönnmarad a vékony pallón. Játék Büchner-rel, önvallomás egy szál gitárral. Majdhogynem naiv színház. Ettől lesz olyan bonyolult mégis.

DAH Színház: Előszó a III. Richárd-hoz

Maszkos, zenekaros rituálé- avagy misztériumjáték, folyamatosan áradó képek, áradó zene, valami ősi opera tehetséges utánzata. Élő bábjáték, elegencia és vad erő keveréke. Ez maga Shakespeare. Csak a humor hiányzik mindebből, és persze mindennel együtt mégis van valami poros íze, mintha nem számolna, nem tudna számolni azzal, hogy bármilyen látványos, izgalmas, lélegzetelállító is a produkció, a rituálé utánzata mégis drasztikusan nevetséges és kiüresedett. De azért borzongtató gondolat, hogy mindez még csak előszó volt. És lehangoló, hogy utána valójában mégsem történik semmi sem.

Artus Stúdió: Sztélé

Ami az előzőből hiányzott, Godáék előadásában hibátlanul megvalósul. Ez a játék egyszerre megy vérre és egyszerre neveti ki saját magát. Valódi Beckett-dráma, csak éppen Artus-nyelven. Az öt színész együttese kiváló, igazi csapatmunka, figyelem és spontaneitás, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva. Úgy sejtem, az előadást úgymond meg lehetne fejteni, csak ez esetben nem nagyon érdemes. Olyannyira zenei felépítésű, hogy nem erről vagy arról szól, hanem mindenről. Az előadás nyelve persze szorgos munkával leírható lenne, és még bizonyára számos nagyszerű konklúziót is levonhatnánk aztán, aminek a végén kiderülne, miféle igazságokat csihol a maga nyelvéből az előadás. Izgalmas munka lenne, de esztétához nem illő módon most megelégszem annyival: gyönyörködtetett!

La Dance Company: 2 solo 1 duet

Direkt egyetlen nevet sem írok le, máshol föllelhetők. Három erőteljes színről van itt szó ugyanis, nem nevekről. Vörös, kék és arany. Egy fehér térbe (vászonra, műterembe, álomtérbe, stb.) fölhúzott alakokról. Absztrakt festészet, élő humor, abszurd dráma. Az eredmény költészet. Három haiku ez valójában, és együtt pedig egy "nagy" haiku. És persze egy műhelymunka bemutatója is. A legnemesebb értelemben. Ugyanis láthatóvá teszi a saját anyagát, a saját kidolgozottságát. Végtelenül áttetsző. Ha tetszik: lecsupaszított. És persze annál titokzatosabb. A rejtély megint csak mi magunk vagyunk. (Külön köszönet azért, hogy a festészet mint olyan megjelent a színházban - sicc!)

Réti Anna: Lélek pulóver nélkül

A rejtély mi magunk vagyunk. Önmagával folytatott testi párbeszéde közben minket mintegy tükörként használ, aztán megmutatja mire megyünk nélküle. Mire megy ő nélkülünk. Hihetetlen, hogy újra rá tudok csodálkozni arra, miféle gyönyörűség, hogy szemben áll egymással az előadó és a néző, ember és ember, ember és tér, ember és sötét; hogy figyelünk egymásra! No lám, ebben, csak ebben de szeretnék elveszett lenni! De mi más vonz minket a színházba, legyen az egyik vagy a másik oldala azon bizonyos határvonalnak, avagy ugyebár a folyamatos pulzálás? Megtanít lélegezni, azon keresztül mindenre, ami ritmus és tér. Sajnálom, hogy nagyon hátul ültem. Legközelebb az első sorból fogom megnézni.

Szakmázzunk!

Kevés szót utálok jobban, mint azt, hogy "szakma". De itt szakmai beszélgetések voltak, amiből persze a "szakma" szó megint csak viccesen cseng. Két okból: egyrészt mert azon bizonyos szakmához, melyet magukénak vélnek tudni az itt egybegyűltek, bizony kevesen konyítanak valójában. Például a táncról egyszerűen senki, de senki sem tud elfogadható módon beszélni. Kínos hallani, milyen szavak hangzanak el ennek kapcsán: "kifacsart", "massza", stb. El is felejtettem a nagy részét gyorsan, mert ragadós!

Másrészt valójában nincs is szakma. Szakma ott van, ahol ipar van. Itt ipar nincs. Az operában, a kereskedelmi színházakban, sőt, a kőszínházak többségében van. Mi szükség akkor itt erre kínos szóra? Mintha a felnőttségünket kellene bebizonyítani! De hát nem lehet, hogy éppen az az erényünk, hogy dadogunk?

Amit még kritizálnom kell, az a nézői szubjektivitással való mérhetetlen előhozakodás. Hogy ki hogy érezte magát az előadás közben. Kit érdekel ez? Nem az az érdekes elsősorban, hogy hogyan működik a néző, hanem az, hogyan működik a mű. Fölösleges olyan nagyon előhozakodni magunkkal, hiszen úgyis mi beszélünk. Ez a mentegetőzős attitűd, ami néha komolykodásba csap át, és dilettáns elméletekként újra és újra fölragyog, ezt ki kellene azért pucolni magunkból. Ha lehet. A másik véglet a végtelen objektivitásba burkolózás, és a véleményformálástól való riadt elzárkózás. Ez meg azt próbálja elhitetni magával, hogy a mű néző nélkül is működik. Ez szintén abszolút szakmaiatlan elképzelés.

De nem is a szakma itt a fontos. Azt hiszem a szavakhoz éppúgy tehetség kell, mint bármilyen alkotáshoz. És persze vezérlő gondolat. A tehetség mibenlétéről itt nem tudok én okosakat mondani. Tudjuk jól, kik azok, akik tehetségesen nyilvánultak meg a beszélgetéseken és kik azok, akik dilettánsan.

De mindez ez nem baj! Mert az egész fölött mégis uralkodott egy sokkal fontosabb döntés: eldöntöttük, hogy figyelünk egymásra. És mindenkit meghallgattunk és nem sértődtünk meg. Talán segítettünk egymásnak, hogy tisztábban lássunk. Hogy közelebb jussunk. Vagy távolabb. De legalábbis mozogjunk. Valamerre. Így az élet látszatát kelthetjük. Az is több a semminél. És a látszatokból olykor valóban előpattan az, ami igazán igazi.

fotók: Kenyeres Csilla

Thealter Rádió

Éteri jelenlétem, avagy az alternatív színház "Hermésze" lettem Szegeden

A véletleneink belülről fakadnak - ezt a bölcsességet húztam ki egy "lelkifröccs" elnevezésű játékban pár nappal ezelőtt. Megígértem, hogy a mellé kapott valódi fröccs társaságában elmélkedni fogok a jeles mondat természetét illetően.

Az mindenesetre bizonyos, hogy az idei Thealter-SZASZSZ színházi fesztivál rádiójának műsorvezetője egy szerencsés - és véletlen - találkozás folytán lettem. Egy hét alatt rengeteg interjút készítettem műsorvezető társammal, Csikós Ildikóval együtt. (41 vendég, 28 beszélgetés)

Megpróbálom felsorolni az alanyokat, ha véletlenül kimarad valaki, elnézést!

Balog József - fesztiváligazgató
Hudi László - Alternatív és Független Színházak Szövetsége, elnök
Szögi Csaba - ua., alelnök
Goda Gábor - az Artus Stúdió műv. vezetője, a versenyprogram válogatója, kiemelt meghívott

Kárpáti Péter - drámaíró, zsűritag
Podmaniczky Szilárd - író, zsűritag
Perovics Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, Turi Tímea - az Előkészültek. Deszkák, pallók... alkotói
Gergye Krisztián, Imre Zoltán - a Pre Actio alkotói
Juhász Anikó, Fehér Ferenc - a Woyzeck-koncert alkotói
Vajdai Vilmos, Peer Krisztián, Schönberger Ádám - a TÁP Színház tagjai
Ladányi Andrea, Kovács Martina - a 2 solo 1 duet szereplői
Roszik Hella, Szilágyi Kata - a K. mama szereplői
Gáspár Máté - a Krétakör Színház egyik vezetője
Simon Balázs -rendező, tavalyi zsűritag
Benkő Imola Orsolya, Pap Erika - a Szegedi Focus Műhely tagjai
Juristovszy Tamara, Budai Enikő, Peer Krisztián - a Landscape-videóáldozat alkotói, ill. Pap Gábor - zenész, kritikus, drámatanár
Répássy András - az ELTE Egyetemi Színpad Alapítvány titkára, régi színpados
Regős János - a Szkéné Színház vezetője, a régi Egyetemi Színpad látogatója
Czékmány Anna - az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa
Hegedüs Sándor - szakíró, tanár
Bóta Gábor - kritikus, Magyar Hírlap
Deme László - fiatal kritikus, a szakmai beszélgetések moderátora
Sebők Borbála, Miklós Melánia - fiatal kritikusok, a szakmai beszélgetések moderátorai
Jászay Tamás - fiatal kritikus
Kenyeres Csilla - a SZASZSZ fotósa
Burg Balázs - régi önkéntes
Czár László - szentesi HMG volt diákja
Orcsik Roland - a Fosszília folyóirat szerkesztője

A műsorok letölthetők: http://www.radiomi.hu/
A fesztivál honlapja: http://www.thealter.hu/, ill. http://www.szaszsz.hu/