Erdő, erdő, erdő

Szóval azzal, hogy a történet véget ér, bebizonyosodik, hogy a történet nem ér véget.

A látszólag elkanyarodó ösvények visszavisznek az erdőbe, vissza a tudattalan terepére, ahol a találkozás önmagunkkal ismét szükséges, és ismét szükséges, hogy majd újra feltörjenek a fénybe és ott megforogjanak mindazok az álmok, melyeket hajszolunk.

Az évek haladtával, ahogyan egyre inkább azok leszünk, akik, egyre többen csalódnak bennünk, és mi is csalódunk másokban. Nem teljesítjük be mindazt, amit emberileg elvártunk egymástól. Holott jól lehet, sokáig elhallgattuk a bajainkat. Mert azt reméltük a másiktól, hogy majd megváltozik, úgy kezeltük, mint aki a változásban áll, és az feltétlenül arra tart, amilyennek őt látni szeretnénk a magunk számára. Elképzeljük előre, és persze ez nem sikerül.

Nem egymásban csalódunk, hanem az álmainkban.

Aztán ezek a tervek szétfoszlanak, és ott állunk, hogy merre tovább.

A jövőnkkel együtt a múltunk is kártyavárként összeomlik. Milyen tehetségesen elhitetjük magunkkal, hogy szükségünk van egymásra, aztán azt vesszük észre, hogy egyszer csak már azon ábrándozunk: mennyivel jobb is volna valahogy máshogyan. A kötelékek egy ideig erősítenek, utána viszont - mert erőnk szabadságot szül - növekvő szabadságunk útjában állnak. Márpedig szabadság nélkül alkotni is, élni is lehetetlen. Az robbantja szét a világot, ami összetartotta. Szétrobbantja, és önmagába roskasztja.

Ezért tehát az ötödik, eddigi legméretesebb Oberon világai-galaxis most bezárul - belénk zárul -, hogy majd hamarosan újra kinyílhasson. Másképp. Máshol. Robbanó energiával, és újféle célok sokaságával.

Három nap őrlődésen vagyok túl.

Munkára fel!

A kérdőív

Kértem a csoporttól, hogy válaszoljon pár kérdésre, ami a közös munkánk múltját, jelenét, jövőjét illeti.
Jópár napja én magam is válaszoltam ezekre a kérdésekre.
Következzék most ennek kicsit újrafésült változata.

A) Mik a Radikálisnál eddig töltött időd alapvető tapasztalatai?

1. az Oberon-előadást illetően

Számomra egyértelmű, hogy az eddigi rendezéseim közül a legkomplexebb, legnagyobb vállalás, valamint a legszebb és legprofibb csapatmunka. Szívemhez közel áll.

Arról szól, hogy végül minden szétbomlik, és ebben a változásban éljük az életünket. Szeretem, amikor erre valaki rájön, vagyis hajlandó az előadás témájával foglalkozni, és nem a bűvölet vagy az ellenérzések nyelvén kommunikál róla. Hanem valóban megérinti, esetleg megrázza ennek a mélysége.

Az előadás lehetséges fejlődése: belső arányok finomítása. A színészi játék lehetőségeinek további kibontása. Hiányzik egy, a Kossuth-dalhoz hasonló későbbi energiabomba-jellegű tetőpont (a burleszk jó, de nem pótolja). Sok helyütt feszesebbre lehetne húzni a jeleneteket, a váltásokat még pengébben kivitelezni, megoldani a függönyhúzást :)

Kedvenc személyes képeim, pillanataim:
Zsuzsi az amazonoknál piros bohócorrban hátat fordít, és kacsint.
Adri klorofillja
Leó baszakodik a zárral
Mesi és Lili hátra kaszabaszál az amazonoknál
Zsolt „széthull darabokra”
Ahogy Süti mondja:”A Dével meg a Balázzsal söröztünk”
Csilla kilapítja a zsiráfot
Réka a zászlókkal
Női madárkar mögöttük a fiúk
Poxy lábujjára száll a madár, amitől megrándul álmában

2. A munkafolyamatot illetően
Szerettem a workshopokat, melyek ehhez az előadáshoz vezettek, és különösen szerettem a merenyei tábort. A szabadság levegője itatta át. Nem éreztem a produkció kényszerét, sem az elvakult munkamánia érzetét. Történt annyi, amennyi mondanivalónk volt. Ugyanakkor nagyon nehéz volt, mert sosem tudtam pontosan, mit is szeretnék látni. (nem szerettem volna látni...)

A próbákon nem szerettem a késéseket, mert meg kell tisztelni egymást a jelenlétünkkel.
Nem szerettem a nyavalygásokat, amit a lelki-testi kényelmetlenségek szültek, mert valójában csak egoista trükkök, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Jobb lenne ezt színházi munkával megszerezni.

Nagyon szerettem merenyén a tréning közbeni ablakon kimászást.
Vagy amikor 4-en elmentünk a sötét erdőbe.

A farönköket.

Sok-sok jó élmény gyűlt össze.

3. A közösségi létet illetően

Épp a minap jutott eszembe, hogy jó pár előadásban, így az Oberonban is, a közösségi lét, vagyis egy közösségben zajló élet érdekelt leginkább. Ezzel is indult a "karrierem". A Mélységes érzelmek... című előadás kocsmai törzsközönsége, vagy a Brutus hátterét adó láthatatlan közösségi állam vezetői, vagy az el nem készült Don Quijote lázálmai színházi társulata mind azért küzdenek, hogy a közösségre vágyó egyén és a darabokra hulló közösség konfliktusát megoldják.

Hol találunk szabadon választható közösségeket a kolostorokon és a Facebook-on kívül? Én csak a színházban találok ilyet, és ez ráadásul mind a kolostoroknál, mind a Facebook-nál jobb. Egyelőre nem tudnék másként élni. Az individualista világban az egyén gyorsabban tud haladni, mint egy közösség csoportosan. Ezért sem könnyű. De mindent megteszek, hogy ez a közösségi jelleg maradjon, fejlődjön. Azokkal, akik szintén szeretnék. Ezért az egyéni teljesítményeknél nekem fontosabb a csapatmunka. Sokszor látok jeleket arra, hogy ez nem könnyű az egyes tagoknak. Nem azért mert alkalmazkodni kell, persze azért is. De azért, mert a közösség ténylegesen lelassít kicsit. De kérem, végül is ki mondta, hogy rohanni kell? Mellesleg érdemes megtanulni, hogyan lehet megspórolni bizonyos időket, hogy a közösség mégse lassítson le. Ha a közösség együtt elég formálható és rugalmas, akkor senki sem fogja érezni sem a lassítást, sem a siettetést.

4. Az emberi tényezőket illetően

Nagyon érzékeny dolog, kitől fogadunk el tanácsot, utasítást, feladatot. A közösségnek meg kell alkotnia saját íratlan kódexét is, hogy ezeken a napi nehézségeken felülemelkedjék. Mindenkit alapvetően kérni kell valamire, nem utasítani. Fenntartva az ellentmondás jogát. Láttunk mostanában pár esetet, amikor ez nem így volt.

Nekem az a dolgom, hogy néha pedagógiai erőfeszítéseket tegyek, és rávegyek valakit valaminek az elvégzésére. Főként a szerep bizonyos szükségesnek tűnő aspektusai miatt. Ezért néha nem vagyok udvarias, a szülés néha fájdalommal jár, de remélem ezt senki sem veszi a szívére. Másnak viszont ilyet tennie nem szabad. (Más esetben nekem sem.)

Mindenki nehéz személyiség, mert minden személyiség nehéz. A fő ellenségek: lustaság, gyávaság, fölösleges kényelmi szempontok, függőségek személyektől, anyagoktól. Mindezeket teljesen felszámolni nem lehet, nem vagyunk katonai szervezet, de folyamatosan csökkenteni kívánatos. Szeretném, ha mindenki képes lenne felismerni a nemkívánatos függőségeit. Hiszen ezekkel ártunk önmagunknak a legtöbbet.

A színházi munka bár csoportépítést igényel, azzal jár, nem feltétlenül a barátságok fő helyszíne. Tudjuk, ez is megtörténik, sőt, szerelmek is születnek (és múlnak el) de nagyon fontos, hogy a színpadi munkában munkatársak vagyunk. A munka munka. Emberileg pedig épp ezért megengedőbbnek kell legyünk egymással, mint egyébként. Valahogy türelmesebbnek és gondoskodóbbnak, és persze nyitottabbnak és őszintébbnek.

B) milyen ambíciók vezérelnek, hogy itt dolgozz?

Hát, nem is tudom. Talán leírtam fentebb, de annyi minden van még.
Ez az otthonom.
Ezt hoztam létre.
Pillanatnyi bűbáj csak, holnapra talán minden leomlik.
A jelenidejűség nagyon jó. Kiélez.
Bár sokszor elfáradok...

C) milyen visszatartó erők dolgoznak ez ellen (külső-belső)?

Anyagi kérdések, bizalmi viszonyok, az állandó változásban-lét nem könnyű, minden közösség ami van, széthull darabokra. Ebben se legyen hamis illúziónk.
Meg aztán én magam is elég makacs, önfejű tudok lenni.
Olykor a régi idők reflexei működnek (nem volt mindig ilyen önzetlen a csapat), és eszerint reagálok dolgokra, jó lenne különválasztani a múltat a jelentől.


D) milyen típusú előadásokban szeretnél itt részt venni a jövőben?

Olyanokban, amelyekben meg tudjuk fogalmazni valahogy magunkat.

E) milyen képzésekben szeretnél részt venni?

Beszéd, ének, hangképzés
tánc, mozgás
akrobatika
színészmesterség
filmszínészet

F) milyen képzésekre szorul szerinted alapvetően a csoport?

A fentiekre

G) milyen ötleteid, javaslataid vannak ezekre (foglalkozás, tréner, iskola, stb)?

Előkészületben!

I) várhatóan milyen anyagi kondíciókkal és időkeretben tudsz jelen lenni a Radikális 2011-es évében?

Hát ahogy eddig... éjtnappallá téve, annyiért, amennyi juthat.

J) előre láthatóan milyen egyéb Radikálison kívüli színházi munkáid lesznek 2011-ben?

Egyelőre nem tudom. Felkértek egy rendezésre, még nem tudom mikor lesz.

K) Mik a következő év egyéb nagyobb színházon kívüli tervei számodra?

Feleség, család, autó, ház :)

- mennyire független ez (akár lelkileg) az itteni munkától?
Abszolút függő vagyok önmagamtól.

L) mik a pozitívumok a társulat eddigi munkáját illetően?
Kitartó, érdeklődő, helyes, szép, tehetséges emberekből állunk :)

M) hogyan működhetne jobban a csapat?
(és ennek érdekében Te mit tehetsz?)

Tagbővítésre van szükség, több kisebb előadásra, képzésekre, a feladatok továbbosztására, pályázati pénzekre, szponzorra.
Ráfekszem a menedzsmentre.

N) miben vállalnál az eddigiekhez képest nagyobb szerepet? (X-et tegyél és röviden hogyan képzeled el...)

színészet
csapatszervezés    X - egyeztetés és kommunikáció gyorsabbá-pontosabbá tétele, havi társulati ülések
pályázatírás    X - lehetőleg mindenre, ami szóba jöhet
menedzsment    X - ezt alaposan végig kell gondolni, rengeteg rész-feladatra bontani a feladatokat, és azokat még részekre...
dokumentáció    X - nagyon fontos - archivum létrehozásával
webfejlesztés    X - domain, meg minden egyéb!
közönségszervezés
technika
pr, sajtó és reklám
logisztika    X - az előbbiekre építve
adminisztráció
karbantartás
takarítás
egyéb, éspedig...

X) bármi egyéb fontos mondandó, kérdés, élmény, ami eszedbe jut:

most nem, majd új bejegyzésben.

A kör négyszögesítése

Szeptember 25-én hivatalos Oberon-premier lesz Budapesten. Nem munkabemutató, nem workshop-prezentáció, hanem egy önálló előadás létére jogot formáló anyag. A „végleges” Oberon. Ha tetszik, egy korszak lezárása, s remélem, hogy egy új korszak nyitánya. Tehát így is kell, hogy sikerüljön. Nem szabad hibáznunk. Az előadásnak hordoznia kell valamiképpen az előző 5 (vagy 7) workshop és munkabemutató tapasztalatait, élményeit.

Nagy az elvárásom önmagammal szemben, és a társulattal szemben is. Szerintem ez az elvárás jogos, és talán a nézők részéről is létezik. És azt is tudom, hogy messze az elvárások fölött kell teljesíteni, hogy az elvárások elillanjanak. Magunkat is meg kell lepni.

Ezért sem lehet az Oberon-előadás az eddigi Oberonok összeollózott változata, még akkor sem, ha az dramaturgiailag jól van összefűzve. Nem lehet az eddigieket szerencsésen ötvöző és mégis új utakat nyitó merenyei Oberon tűzrakteres adaptációja sem. Akkor viszont milyen legyen az előadás?

A merenyei tábor előtt megfogalmaztam 13 szálat, amelyek keringőjéből gondoltam összefésülni a végleges anyagot. Merenyén ezekből erőteljessé vált 4 szál:

Oberon, Titánia és az indiai gyermek

Az erdő szférája

Titánia tündérkara

Szerelmesek

megjelentek még többé-kevésbé:

Égeus, a mágikus tárgyak embere

Oberon manói vagy szellemei (Puck)

Az indiai gyermek története

Thézeusz és a Nők Városa

és van 5 szál, amivel lényegében – jelenetszerűen - nem foglalkoztunk:

A rozzant révész

A hazautazók

Mesteremberek

A függöny mögé leselkedő lány

Az ünnepi készülődés

Úgy sejtem, hogy a Tűzraktérben minden másképp fog megszólalni. A „Leó vagyok és benne vagyok ebben a fában” mondat egészen másként hangzik egy természeti környezetben, mint a Belváros szívében egy teremben, egy mesterséges színházi közegben. Az egyéni álomjelenetek, de talán a párosok is, mit érnek a maguk sétálós, nagy térbeli ívet leíró jellegük nélkül?

Merenyén adott volt egy tér és az azzal járó környezet, amit észre kellett vennünk, ki kellett használnunk, és ez a tér adta az előadás szellemiségét. Most van egy tér Budapesten, de az lényegében üres, és nekünk kell kitalálnunk, milyen erők működtessék általa az előadást. Szükséges tehát egy (vagy inkább több) szcenikai ötlet, amely vélhetően hordozza Oberon világainak alapvetéseit. A frontális teret, melyet függönyökkel megtörhetünk és nyithatunk-zárhatunk, de mégis frontális marad, csakis a kör dinamikájával ellensúlyozhatjuk. Például forgószínpaddal.

Egy 3 méter átmérőjű, mobilis forgószínpadon (és körülötte) talán elférne Oberon összes világa.

Káoszelmélet, lelkek az erdőben és a tündérlátomás

A merenyei napló folytatása

Onnan mesélem tovább, ahol egy hete abbahagytam. Tehát belekerültem egy vakon tapogatózásba a munkaanyag kapcsán, s a legnagyobb félelmem nem is az lett, hogy majd így vakon elrontom a képet, amit alkotok, hanem az, hogy én magam esetleg soha nem is fogom látni már az elkészült munkát. S valóban, bizonyos érzéketlenség lett úrrá rajtam a saját születendő rendezésem előtt.

Mostanra jobban látom, hogy ez nem teljesen volt így: a szereplőimet figyeltem, az alkotótársaimat, és arra voltam kíváncsi, mi az ő mesélni valójuk. Hiszen végső soron ők fogják interpretálni a közös darabunkat, és ehhez tudnom kell, mi az ő legbelsőbb kényszerük, mi az, ami hajtja őket a színházi munka felé, mik azok a történetek, amiket valójában szeretnének elmesélni, amit valóban ismernek, amit viszont esetleg eltitkolnak, esetleg maguk sem tudnak annak létezéséről, vagy nem tudják hogyan kifejezni, nos, ehhez a forráshoz szerettem volna eltalálni, megközelíteni, vagy ha tetszik, kivenni az útból a fát, hogy lássuk az erdőt (sic!).

És eközben a szülőorvosi feladat közben nem nagyon érdekelhetett maga a „rendezés”. Rendezni akkor kell, amikor már elég nagy a káosz. Addig csak a káosz teremtésével lehet foglalkozni. Egyébként a káoszítás összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a rendezés. Nem lesz bármilyen káoszból rend, sőt bizonyos káoszok teljesen érdektelenek, még akkor is, ha rend lesz belőlük. A káosz az alkotásban talán a lelkünk azon részeinek lenyomata, amelyek azt kiáltják, meséljük el őket. Ez önmaga a káosz: ez a kiáltozás több szólamban, kiszámíthatatlanul, összebogozódva, disszonánsan, néha egyenesen rémisztően: tényleg ezek szólalnak meg belőlem?! Olykor egyetlen hangot sem lehet külön kivenni a tömegből. Máskor meg egymással vitatkoznak, hogy kit illet meg az elsőbbség. Harcolnak egymással ezek a hangok, sőt, minden bizonnyal vannak álhangok is, akik valójában nem is léteznek, csak a többiek szólamaiból furcsa módon, mint egy démon, összeállnak. Hány ilyen hang szól egy emberből egyszerre, és hányféle hang szól 15 emberből!

Az alapállapot persze a csend, az a csend, amikor a karmester felemeli a pálcáját. Az a csend, ahogy a toll az üres papír fölött időz egy pillanatig. Hosszú-hosszú csend. Ugrásra kész csend. Ezt akkor is lehet hallani, ha általában igyekszünk agyon nyomni mindenféle civil szájtépéssel. Ebben a csendben senki sem tudja, mi a következő, vagyis az első lépés. Mindent nem lehet egyszerre elkezdeni, és ugyebár az sem mindegy, nem tűnik annak, hogy mivel kezdjünk. Mint a sakkban. Ha már elkezdtük, abból nem lehet bármilyen játszma. Ez a fojtott, feszült csend egyszer csak megtörik. Kavicsot dobunk a nyugodt tó tükrébe. Figyelhetjük a hullámait. Újabb kavics, újabb hullámok. Több kavics egyszerre, stb. Egy kívülálló számára mindez úgy tűnhet: mire jó ez a sok kavics, csak egy kaotikus össze-vissza hullámzás jön létre. Ezt hívjuk mi próbának. Fel kell fedezzük, mit tudunk kidobálni magunkból. Aztán jönnek az egyéni kavicsdobálások. Tőle azt kértem, hogy egy sziklát dobjon a vízbe, pedig csak egy pici követ szeretne, a másikkal viszont fordítva. Meg kell tapasztalni azt is, amit nem szeretünk. Amiről azt véljük, hogy nem szeretjük. A színészben ne legyenek előítéletek. (Viszont lehetnek és legyenek is benne előfeltevések.)

A rendezőnek mindent meg kell jegyeznie, hogy átlássa a káoszt. A káoszt persze nem lehet átlátni, mert túl gyorsan terjed, és nem rögtön nyilvánvalóak az erővonalak, ami mentén valójában burjánzik. Ezért nagyon fontos, hogy a káosz teremtésekor ne veszítsük el az irányvonalainkat. Emlékezzünk rá, milyen erővel hoztuk létre a káoszt. Annak ott kell lennie a káoszban. Csak folyamatosan átalakul. Ezért a káosz teremtésekor létfontosságú, hogy meg tudjuk különböztetni a káoszba nem illő elemeket. Lehet olyan, ami nem illik a káoszba? Miféle káoszt építünk? És mi történik, amikor magunkat is káosszá kaotizáljuk, s akkor mire lehet egyáltalán emlékezni?

Azt hiszem van egy pont, óhatatlanul mindig van, és ha még sincs: az baj, tehát egy pont, ahol a káosz elszabadul. Vagy ahol bele kell vetni magunkat, a saját lelkünket is a káoszba. Erősebbnek tűnik már ez a káosz, mint bármely kontroll. Ha ez nem történik meg, akkor vélhetően nem nyúltunk elég mélyre magunkban, vagy túl korán elkezdünk rendszert építeni, és madárkalitkát építünk majd, mittudomén, a kutyánknak. Tehát jó, ha ez a káoszerő áttör, és átitat minket is.

Ilyen káoszt sikerült már létrehoznom korábban is: A Mizantrópnál a társulat nem bírta idegileg, úgyhogy a kocsmában ordibáltunk órákig egymással. (Én azt nem bírtam idegileg, hogy ők nem bírják idegileg...) Aztán Portugáliában taroltunk. A Zsiráfivóhelynél azt hiszem csak az utolsó változatban sikerült a káoszt visszarendezni, s ez a tapasztalatlanságom miatt volt, amikor rosszul káoszítottam az anyagot, és nem főztem elég sokáig a némileg összecsapódott levest. A Gyors 1.0 esetében a káosz tetőpontja az 50 jelenetes struktúra fölül elhulló (elszálló) színészeim. A megoldás a fölösleg leválasztásában és ihlettel megáldott magára hagyásában állt. (Így lett még két, mások által rendezett Gyros, amiknek örültem.)

Merenyén a falunapi szombatra érte el a káosz a csúcspontját, éppúgy alkotóilag, mint ahogyan a lelkemben is. Megvoltak a formák, a jelentések, a tartalmak. Külön-külön. De hidegen, szanaszét, mint egy teljesen szétcsavarozott televízió. Hogy lesz ebből műsor? Főleg ha nem is tévé lesz belőle, hanem mondjuk tank. De ki akart itt tankot csinálni? Szóval mi értelme az egésznek egyben? És mit kell tegyünk, hogy amit összerakunk, az sugározzon, az működjön, az hordozza az átváltozás képességét, és tükrözze a világ sokarcúságát, és megjelenítse a világ valamiféle egységét. Hogy világ legyen. (Hm, vajon miért adtam többesszámú címet Oberon világainak?)

Velem most két dolog történt, ami megmentett, és mindkettő kellett ahhoz, hogy megszülessen a merenyei Oberon világai. Az egyik az volt, hogy nem estem pánikba. Nem kezdtem el kapkodni, hanem szinte tudatosan lelassítottam a próbafolyamatot, és azzal áltattam magunkat, hogy most még mélyebbre megyünk. Valójában nem mentünk mélyebbre, csak elkezdtük összeillesztgetni a formákat, a tartalmakat, a jelentéseket. Elkezdtük tudatosítani, hogy a sokféle hang, ami belőlünk kiszakadt, az nagyon is egyazon dologról szól. Egyetlen titokzatos meséről. A káosz hangjai lassan szavakká, mondatokká, történetrészekké kezdtek összeállni. Azzá, amit közösen akartunk elmesélni, csak korábban nem tudtunk róla.

A másik egy élmény volt, ha úgy tetszik látomás: felébresztett egy tündér.

(Igazából volt egy harmadik is, de arra csak később jöttem rá (jelesül ma): ez pedig az esti spontán erdei séta volt. Bementünk (négyen: két fiú, két lány) a legsötétebb erdőbe a világon, a káoszba, a félelembe (nem, a várthoz képest ez nem volt félelmetes), és ott béke volt, csend és nyugalom. És mi. És lehetett érezni a lelkeinket, ahogy a testünkhöz kötözve lebegnek a fák között. Ezt most ilyen szépen-lilán tudom (van kedvem) csak megfogalmazni, de akkor ott nagyon egyszerű volt és valós.)

Ahogy alakultak a próbák, ahogy tisztultak a vonalak, ahogy át- és egymásba és megint visszaértek a motívumok, a káosz szépen elrejtőzött a formák mögé. Visszabújt oda. De ott maradt. Mint aki tudja, hogy ő hozta létre, s joga van visszavenni. Mint az ördög a kenyérrel abban a mesében. Ott volt velünk a bemutatóban is, készen arra, hogy bármikor kipattanjon. Én pedig a másik oldalon, hogy azonnal tetten érjem, ha kipattan. Ott zsibongott a forma mögött. Őrületesen izgalmas volt. És köztünk ott voltak a színészek, az alkotótársaim, akik e kétféle figyelő erő harcában („a húsuk került bele a moslékba”) remekül állták a sarat. A káosz nem pattant ki, és álom szállt a szemekre.

Nem írom le az előadást, bár ezt az előadást már soha senki sem látja többet. A merenyei környezet, mint egy anyaméh, gondozta ezt a produkciót. A születés csak egyszer volt. A gyermekünk, az általunk megtermékenyített Merenye, és a Merenye által megtermékenyült társulat közös gyermeke megszületett. Kihordtuk, és megszültük. És most elhoztuk az anyától, elszakítottuk az anyától. Vigyáznunk kell rá, hogy szépen nőjön fel.

Vö.: http://hu.wikipedia.org/wiki/Káoszelmélet

nem!

"A fában nincsen kettős izgalom, hanem kettős nyugalom. Mindkét nem egymás felé fordult. A fa a hermafrodita teljes ellentéte. A hermafrodita rosszul, a fa a jól megoldott és feloldott kétneműség, a házasság. A fa együtt él a táplálékkal, a fában együtt él a két nem. A nemek állandó ölelésben vannak, éppen úgy, ahogy a fa állandó ölelésben van a földdel. Csak a fában levő két nem ölelése szorosabb. A tápláléktól elválasztható, ha az elválasztás életébe is kerül, a fát ki lehet ásni, gyökerét ki lehet emelni, vagy tépni a földből. A két nemet egymástól elválasztani nem lehet, nem lehet kiásni belőle a férfit, nem lehet kitépni a nőt. A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól. Már megvannak, nem úgy, mint a kőben, ahol a szexusnak nyoma sincs - már láthatók benne, a fáknak már van neme, de két neme van, egyben mind a kettő, egybeolvadva, feloldhatatlan szorossággal egymásban. Minden fában egy életre kötött házasság van, elszakíthatatlan házasság, amely állandóan a tetőn úszik. A súly itt ismét az állandóságra esik, a szünetnélküliségre, minden rohamosság, szakadás, ugrás távollétére, megszakíthatatlanságára. A fa születése, a benne levő két nem nászának kezdete. A nász megszakítás nélkül folyik. Hogy a nász a növekedés maga? Ez maga a táplálkozás? Csak ebből érthető meg teljesen a fa földhözkötöttsége? Ez a sötét mag, ami a fa személyisége? Ez a ragaszkodó kötöttség és kötés, amivel a táplálékhoz és a talajhoz tapad, amivel egymáshoz tapad a két nem. Csak ebből, még a fa számára is elérhetően középpontból érthető meg a fa lénye? Ez az, amit úgy lehet mondani, hogy a fa egzisztenciája?" Hamvas Béla

Világok között

Most hagyom, hagynom kell, hogy egészen benne maradjak. Hogy bennem maradjon.

Nem vagyok itt, ott maradtam. Sehová sem érkeztem meg. De ott sem vagyok már.

Nem vagyok ott. Nem vagyok itt. Hol vagyok?

Sehol se vagyok.

A fára égett önarcképek helyén vagyok. Abban az erdőben vagyok, amit másnapra lebontottak. Abban a tekintetben vagyok, amire felébredtem. Abban a patakban vagyok, ami elfolyt mellettünk. Abban az egyensúlyban vagyok, amiben nyolc tündér. Abban a fejszében, ami alatt madár száll. Abban a ravasz, tollpihés könyvben. Abban a kék tóban, amiben minden szem megkékül.

Nem lehetek túl sokáig így.

Itt kell lennem. Ott kell lennem.

Vissza kell térni, fel kell ébredni.

Abban a tekintetben leszek, amire felébredek.

Merenyei napló

Hétfő óta ez az első - de talán nem utolsó - bejegyzésem a merenyei nyári táborunkról. Az elmúlt napokban nagyjából 2 órányi munkaanyagot hoztunk létre Oberon világaiból (-ba).

Az első rész egy nagyjából félórás elemeltebb, absztraktabb nyelven zajló rendezői színházi sűrítmény egymásba átjátszó álomtöredékekből. Azaz tipikusan "oberonos" anyag, mely ötvözi az eddigi munkabemutatók elemeit, motívumait, stílusát, nyelvi fordulatait. Ez a folyamatosan változó természeti-lelki (tér)kép, mint egy mozgó festmény avagy tudatjáték a tündérek világában játszódik, és megjelenik benne az Oberon-Titánia viszály különféle nagyításokban.

A második rész egy meglepő stílusfordulat - öt, szinte bergmani jellegű, ellehetetlenült párkapcsolatot látunk, realista stílusban, néhol az abszurditás határait súrolva. A kommunikáció képtelensége vagy sekélyessége, vagy a lelki kifelé tartás és az egymásba marás pszichológiai játszmáira épülnek ezek az etűdök. A párok világai csak látszólag illeszkednek, valójában nincs hely a másik számára, vagy a másikat a neki szánt hely nem elégíti ki, talán nem is veszi észre, s a kapcsolatokat csak valamely külső körülmény tartja össze. A válság minden esetben feloldhatatlannak látszik.

A harmadik rész körülhatárolása volt a legnehezebb: hogyan folytatódjon egy ennyire ellenpontozott anyag, egy olyan folyamat, amely látszólag inkább két külön műsor felé tart? A tegnap délelőtti kísérletünk meg is bukott, ebben a tündérek színházában szerettük volna elmesélni az előzőleg megtapasztalt emberi kapcsolatok minőségét. Ez azonban túl absztrakt feladatnak bizonyult, és sehogy sem sikerült konkrétumokat megragadni belőle. Végül azonban megnyílt egy másik lehetőség: a második rész szereplőinek álmait készítettük el, 10 külön szólójelenetet, amely a művelődési ház körüli nagy kertben egy jókora félkör sétálós színházi helyszíneit jelölte ki. Az előzőleg látott realista figurák problémái az álom elemelt szintjére kerültek, mindannyiszor azzal a lehetőséggel bírva, ami a szereplőt belső változásra késztetheti, vagy önmaga határainak áttörése felé vezetheti.

Ma szünetet tartunk, tekintettel a merenyei falunapra, amelyből természetesen igyekszünk kivenni a részünket (Mesi, Réka és Leó a 250 éves templom ünnepségén mondtak verset, Poxy benevezett a főzőversenyre - az egész falu döbbent kíváncsisággal várja a hús nélküli bográcsosát, no meg nézelődünk, ismerkedünk, stb.) Jómagam, Zsolt társaságában, végignéztem Szirtes András beszélgetős életút-filmjét Székely B. Miklósról (egy 60 éves amatőr-alternatív színész számotvetése pályájával, ami személyesen nekem számos tanulsággal szolgál és egyúttal félelemmel is tölt el).

A legmélyebb félelmeim persze nem itt vannak, vagyis ezzel azért összefüggenek. A Szentivánéji álom témája miatt igencsak bele kellett menni a szerelem "elemzésébe", vagyis bizonyos lelki tartalmak és folyamatok felismerésébe, ami a közös munka (a közösbe való "bedobálás") után is foglalkoztatja (zaklatja) az embert (engem, és talán nem csak engem), így például számos múltbéli emlék és jövőbéli vágy tört utat magának, s ez bizony nagy mennyiségben tud fájdalmas lenni. Pedig azt hittem, ehhez már elég erős vagyok. És ezzel párhuzamosan nagyon megterhelt az álomképek megalkotása, a pszichológia és a képzőművészet összekötésének kreatív feladata. Kevés nap alatt óriási mennyiségű feladatot adtunk magunknak. És bár óraszámban kevesebbet dolgoztunk minden eddigi nyári tábornál, ez a munka most minden korábbinál nehezebb.

És ha fölmerül ez a nehézség, akkor felmerül bennem az is, hogy vajon képes leszek-e szeptember 25-ére létrehozni azt az oberoni világot, amit valóban keresek. A szerelem írásjegyei és a Zsiráfivóhely volt utoljára ilyen személyes munka (no meg persze a Mizantróp is, igen), de akkor mindannyiszor felszabadult voltam, és indulatokkal teli, és ráadásul magányos hősökről beszéltem. Most mintha nem vezetne valamely múzsa (magányom múzsája?), mert miközben dolgozni tudok, úgy érzem magam, mint aki vakon fest. És lehet, hogy a kép jól sikerül, de én magam képtelen vagyok látni azt, képtelen vagyok mögé nézni, és képtelen vagyok azt érezni, amit a múzsa csókjában érez az ember.

Egyelőre a legnagyobb személyesség közepette figyelem a magam érzéketlenségét. Problem.

(folyt. köv.)

8 és fél

Holnap indulunk Zalamerenyére, fogy az időm, és nagyon sok mindent végig kellene gondolni a készülő előadás kapcsán. A tegnapi töprengések eredménye egyfajta szűk kivonat arról, hol tartunk jelenleg, avagy én hol tartok fejben az egész anyagot illetően.

A 13-as lista (nem, nem a kimaradó kispajtások listája, hanem a cselekményszálaké) optimizmussal tölt el. De vajon hogyan lehet összefésülni mindezeket? És mi a dolgunk Zalamerenyén? További szálakat kutatni? Az eddigieket megerősíteni? Honnan tudhatom, hogy vége az anyaggyűjtésnek? Vagy gyűjtsünk anyagot a szálakon belül? Apró elágazásokat, variációkat? Esetleg mindezt egyszerre? Kilenc (8 és fél) teljes napunk van a munkára, ami nagyon jó, ezalatt nagyon sokat lehet dolgozni!

Nézzük újra a listát:

1. A reggel felkelő magányos ember - ÉGEUS története
akit saját ébredező teste, álmokban ragadt elméje csalogat a varázslatok világába. A körülötte életre kelő és megszemélyesülő tárgyak balettje mögött a világ összes lelki mozgása éled föl.

A téma az Oberon 2. workshopján merült fel, a munkabemutatóba nem is került bele. A szerep egyértelműen Poxy-é, ő a tárgyak mágikus embere. De mi köze lehet neki a Szentivánéji világához? Lehetne ő például a szigorú Égeus, Hermia apja? Aki - tegyük fel -, miután (vagy mielőtt) észleli lánya eltűnését, furcsa látomásokat kezd érzékelni maga körül. Mi lenne, ha esetleg a szerelmesek után indulna az erdőbe? Avagy öntudatlanul is, a lányáról mit sem sejtve, az erdőbe űzi őt is valami, egy sejtelem, a repülő tárgyakban öltve testet, és és...

Kivel találkozik Égeus az erdőben? Egyfelől tutira belebonyolódik a szerelmesek körüli hajcihőbe, valamint tutira összeakad Titánia tündéreivel is, esetleg ő maga is Titánia hálójába kerülhet, a végső megoldás pedig egészen bizonyosan az indiai gyermek körül keresendő: talán ő maga szabadítja ki, és a háttérben ott lappang a saját elhunyt feleségének az emléke is.

Égeus-jelenetek:
- Civakodás Hermiával (talán Thezeusz és Hippolita előtt)
- Ébredés otthon, sejtelem
- Bolyongás az erdőben, szerelmesek, Titánia tündérei
- Titánia hálójában
- A lakodalmi ünnepség

2. Oberon és Titánia viszálya az indiai gyermekért
vagyis maga a hatalom, nem csupán a javak birtoklásának értelmében, hanem úgy is, hogy csak azt tisztelhetjük igazán, aki szabad, míg a szerelem és a vonzódás minden esetben e szabadság ellen tör. Viszont nem lehetünk szerelmesek abba, aki túlságosan kötődik hozzánk. Aki a függetlenség-kötődés kettősségét irányítani képes, az hatalommal bír. A kérdés, hogy az irányítás külső vagy belső mechanizmus. (Ez egyébként a szféraátlépés kulcsa.)

Minthogy erre a viszályra épül az előadás, ez a szál adja a fővonalat. Hamar exponálni kell magát a cívódást. Minthogy jól kell gazdálkodnom a fiúszereplőkkel, adódik, hogy az Oberont játszó színész más szerepet is alakítson. Ebből pedig kínálkozik egy álomsorozat lehetősége, ahol Oberon álmában szférákon utazik át, s ilyen formán hol Lysander, hol Zuboly szerepében találja magát. Ez van Leó... Titániát nyilván Réka kell kapja. (Belelendültem.)

De vajon hányszor találkozik Oberon és Titánia az előadás során?
- Cívódás - Oberon beront Titánia játszótéri tündérvilágába (Lysanderként ébred belőle)
- Titánia figyeli a Lysanderré változott Oberont
- Legközelebb Oberon Zubolyként ébred, és bekerül a Titánia-hálóba, itt kiderülhet, hogy Égeusból lett Oberon, amitől a Zubolyként létező valódi Oberon szenved. Vagyis Égeus ál-Oberonként elengedheti az indiai gyermeket.
- A mesteremberek előadását figyeli Titánia és az ál-Oberon
- A végét nem tudom... :)

3. A rozzant révész, vagy határőr
a cseppet sem megbízható lelki vezető és illuzionista, a szemfényvesztő, aki tulajdonképpen az egész előadás szertartásmestere. Mindenki fölött áll, mert meggyőzödése, hogy az eseményeket ő irányítja. Ebből a hitéből (viselkedéséből) semmi sem zökkentheti ki, még az sem, ha esetleg meghal.

Egy fűszernek kiváló karakterszerep. Nem tudom még, ki játssza...

4. Az erdő szférája
mely alul-fölül összeölelkező egyedekből áll, harcból, mely a napfényért és a tápanyagért zajlik, az erdő, melyben élet és halál egymásba fonódva létezik, az erdő, mint tudatállapot, és amelyben legmélyebb titkaink jöhetnek velünk szembe. Az erdő fái, mint létezők, mint emlékezők, mint törekvők, mint elhalók. Az erdő, mint rejtekhely, mint anyaméh, mint újjászületés. Az erdő, mint démontanya. Az erdő történetei.

Természetesen mindenki szerepel benne, és talán az illúzionista irányítja az átváltozást. Összevonva a

5 . Hazautazókkal
egy maroknyi ember, egy vonatkocsi közönsége, akik külön-külön mind nagyon vágynak hazajutni, de az utazás lassú, fárasztó, kényelmetlen. A vágyak indulatokká szélesülnek, mígnem megtisztulnak, és oda érkeznek együtt, amire nem számítottak, s megtalálják a valódi otthonukat. Az utazás, mint a távolság feszültsége, és az utazás, mint megtisztulás.

A vonaton utazók álmaiban jelenhet meg az egész darab. Itt a kalauz a révész lehet, például Mesi. Igaz, neki kell lennie Hyppolitának is... A végén kiderülhet, hogy mindannyian a lagzira utaztak. Ezek a jelenetek folyamatosan kísérik a darabot, néha csak a háttérben, atmoszférát biztosítva, akárcsak

6. Titánia tündérkara
akik szertelen, pajkos, szexuálisan túlfűtött lények, testre vágyó angyalok, démonikus beütésekkel, kupleráj-hangulattal, a szépség igéző látványaival. Az összes típusú nő megjelenítése játszótéri stílusban. Egy zsibongó női nemiszerv, aki magába fogadja a férfit, összeszorítja, megkínozza, kibelezi, kidobja. Babusgatja, szereti, gyermekké teszi.

Az összes lány játssza.

(folyt. köv.)

Oberon radikális színeváltozásai

Hétfőn indul a merenyei táborunk, ahol folytatjuk az Oberon világai című tréning-sorozatot és az előkészületeket a produkció létrehozásához. Az eddigi leghosszabb és legintenzívebb szakasza jön most a munkának, muszáj számot vetni a közelmúlt eseményeivel. Így például a sokirányba fejlesztett anyag lehetőségeivel, és a társulat jelentős átalakulásával. S minthogy a kettő összefügg, a dolog mérhetetlenül személyessé vált bennem.

"Az évek szálltak, mint a percek"

2007 április-májusában teljesen megújult a Radikális társulata. A régi csapat felbomlott, és új tagok verbuválódtak. Így kezdődött el a Zsiráfivóhely története, amihez bekapcsolódott a Brutus, és létrejött egy stabil, fiatal, ütőképes társulat. A két előadás sikerei, plusz a Tűzraktér, mint lehetőség, és sok egyéb nagyszerű élmény erősen összekovácsolt minket. A létszám folyamatosan nőtt, csakúgy, mint az előadások száma, a nézőszámunk, a produkciók.

2009-ben a Gyros-trilógiával szintén nagyot szakítottunk, igaz, hogy végül néhány fontos tagunk kimaradt a dologból, a Gyros-okban nem szerepelt Süti, Piri, és Leó sem. A Gyros 1.0 előadás számomra rendezőileg (és íróilag is) nagyon fontos állomás volt, magamban úgy gondolom, hogy az eddigi legjobb színházi munkám. Az eredetileg tervezett kb. 20 szereplő helyett végül 5 színésszel oldottuk meg a Hamlet és a Rosencrantz és Guildenstern halott saját változatát.

Büszke vagyok arra is, hogy a Zsiráfivóhelyet és a Brutust is sikerült nagyon szépen felújítani, és mindkettő nagyszerű utolsó szakaszt tudott futni a Tűzraktérben, csurig teltházakkal. És bravúrosra fejlesztettük az Ételliftet, és kiválóan szórakoztak a nézők a Gyros 3.0 előadásain. A növekedés azonban a terheket is növelte. A sok munka pedig önigazolásra sarkall. Sokakban túlságosan megnőtt a színészi-alkotói öntudat, mások pedig a nagy meló ellenére sem találták színészi önképüket. Plusz a magánélet szálai...

A Gyros 1.0 szereplői közül senki sem lesz ott a merenyei táborban (Poxy ott lesz, ő videón szerepelt a Gyros-ban), a Zsiráf és a Brutus törzsgárdája nagyrészt szintén kimarad. Na nézzük, íme, némileg karikaturisztikus karcolatokban:

Süti máshol vállalt szerepet (nem értem, minek ma veréb, ha lenne holnap túzok is...), ősztől állítása szerint csatlakozik a munkához (remélem is!).
Dét felvették rendező szakra, hívtam ugyan dolgozni Merenyére, de szerinte távol áll tőle az Oberon-univerzum (hülyeség! érdekes milyen hamar felejtenek az emberek: tavaly még vígan dolgozott a Pilinszky-táborban, mintha ez nem ugyanaz lenne...)
Balázs nyűglődött, mint egy hisztis csaj, aztán lelépett a negyedik Oberon első napja után, majd közöltem vele, hogy akkor valóban hagyjuk az egészet.
Minki - miközben nagyszerűen dolgozott és fejlődött - főszerep-halmozásban is jeleskedett, sajnos főként más társulatoknál, majd anyagilag lehetetlen helyzetbe kerülvén, minimálisra kellett csökkentenie a színházat (sajnos éppen minket a legcélszerűbb most hanyagolni)
Máté időközben soproni lakos lett (ismét), hiába reménykedtem, nem jött vissza Budapestre, most a Facebook-on olvasom folyton az őrületes fesztivál- és koncert-bulikról szóló beszámolóit.
Zsuzsi nem tudja vállalni a feltételeimet (pedig nem olyan szigorúak, inkább a többiek lelécelése húzta magával, ilyen ez, tömeges mozgalomba be, mozgalomból ki)
Piri a Brutuson kívül amúgy sem tudott (akart) velünk dolgozni, szerintem túl elvont neki a munka (nem csak neki, és nem is csoda), most felvették Kaposvárra, éljen!
Csaszi végre eldöntötte, hogy semmit sem dönt el, így aztán csak ehhez kell következetesnek lennie, a színház ebben megzavarná.
Kata talán már nem érzi annyira, hogy valamiről lemarad, ha nincs velünk, így aztán fontosabb egzisztenciákkal tölti az idejét (az élet néha igazán színházellenes tud lenni...)
Dóri pénzt keres Merenye helyett (hát igen, közeledik az a felnőttkor, jobb felkészülni)
Bence rendezőin és színész szakon is harmadrostás volt, nem vették fel, most nyilván a saját útját építi (nem értem, miért nem itt is...)
Pisti a fejébe vette, hogy kivonul a társadalomból (a pesszimizmus is színházellenes)
Adri családi elfoglaltságokra hivatkozva "hanyagolja" a merenyei létet (a szülők is igazán színházellenesek tudnak lenni)

Ez hát a bűvös 13-as, ejha, más társulat ebbe a katapult-áradatba belepuszulna, kivéve persze a Radikálist. Bár a múltfeldolgozáshoz nem kevés melót adnak a kiskomák.

"A Titkot űztük mindahányan"

Nem állíthatom, hogy az Oberon világain végzett munka könnyű pálya. Azt hiszem, a színészek nagy részének nehezére esik megérteni a szándékot, ami ezt a munkamódszert előhívja. Nem könnyű megérteni, hogy egy viszonylag nagyszámú alkotóközösségnek saját előadást kialakítani hosszú és fáradságos folyamat. Egyszerűbb lenne minden, persze, ha lenne egy jól megírt anyag, mint a Brutus, és azt szépen feldolgoznánk. Kényelmes és biztonságos színházcsinálás, jól el lehet benne rejtőzni, sokáig ki sem kell derülnie, ha valakinek semmi személyes mondanivalója és kreatív energiája sincs. Nem könnyű megérteni, hogy a kutatás nem a koncepció hiánya, hanem maga a koncepció. Nem könnyű elfogadni másképp szocializálódott embereknek színházi munkaként egy belső táj felfedezését. Nem könnyű színházi munkaként elfogadni egy természeti környezet felfedezését.

A színház sokak számára szerep, meg dramaturgia, meg darab, meg jelmez, meg közönség. Nekem ezek csak külsőségek, a munka valójában nem erről szól. Hanem valami belső világ kereséséről, felfedezéséről, megnyitásáról, kiengedéséről. Kolombusz elindult Indiába, és felfedezte Amerikát. Lehet hipotézisünk a saját kutatásunkat illetően, sőt, jó ha van. De nem biztos, hogy oda fogunk elérkezni, ahová gondoltuk, és ez nem feltétlenül baj. De be kell látni, hogy alkatilag nem mindenki tudja vállalni az ilyen kalandokat.

Az Oberon világai immár 4, jól elkülönülő munkafázison van túl. Legutóbb, az egynapos kismarosi workshoppal már egészen messze kalandoztunk a Szentivánéji álomtól. Fel kell tenni tehát magamnak a kérdést, hogy merre mutat ez a kutatás. Új hipotézist kell építenem, újra kell rajzolnom Oberon világának hajózási térképét.

Alternatív világot sejtünk legbelül

Hatalmas a nyílt óceán is, de még hatalmasabb az emberi képzelet és a szívünkben rejlő emlékek és vágyak mérhetetlen gazdagsága. Jogos, ha a rémület fogja el az embert, amikor megpróbál pár szálat fölfejteni belőle. Ha egyszerre tekintünk az életünkre, minden zavaros, túl közel vannak a dolgok egymáshoz, nehéz megállapítani, mi fontos, és mi nem az. Különösen, hogy a saját figyelmünk folyamatosan átszínezi mindazt, amire irányul.

Úgy sejtem, hogy az Oberon világai projektben a férfi-nő viszony érdekel leginkább, abból is különösen egy bizonyos férfi-entitás körülírása. E személyes hajtóerő elég rugalmas tud lenni ahhoz, más létállapotokat is megfogalmazhassunk. Így például nincs Oberon Titánia nélkül, és kellenek hozzá minden szféra szereplői is, hogy a vágyott portré megszülessen.

Az eddigiek során kiderült számomra, hogy Oberon rejtőzködő karakterét csakis a többiek által lehet körvonalazni. Az elsődleges cselekmény a viszály közte és Titánia között, ebből származik minden további történés. Az emberek közötti érzelmi viszonyok aszerint változnak, ahogyan egy felettes világ harcai alakulnak. Van, aki bepillantást nyer e felettes világba, és van, aki nem. Titánia például bepillantást nyer egy alantasabb létezésbe. A szférák hierarchiájában állandó mozgás van. Folyton ott a lehetőség, hogy átlépjünk a határvonalakon.

A shakespeare-i darab az Athén melletti erdőben játszódik, talán nem véletlenül. Oberon és a tündérek világa a görög istenek humánus szertelenségét éppúgy hordozza, mint a kelta tündérvilág varázslatos figuráit, akik tulajdonképpen a háttérben munkálkodó természeti erők megszemélyesítői. Shakespeare-nél éppen az a csodálatos, hogy ezek a szintek milyen csalafintán vannak egymásba szőve.

Mindig is lenyűgözött az gondolat (vagy álomkép), hogy van egy személy, akiben egyszerre képes életre kelni az egész világ, de ez a személy nem tipikusan isteni karakterű, hanem egy egészen egyszerű lelkű, magányos figura, aki alternatív világot teremt magának egyedüllétét enyhítendő, avagy még pontosabban: egy létező világot megsejt és álmaiban, képzeletében, zsigereiben megél, és működtet. Avagy ez a világ működteti őt. Valójában pszichológiai folyamatok megszemélyesítői lesznek az ő világának szereplői. Ilyen figura Balim-bo Baru, de ilyen Cat is a Brutusból, vagy régebbi előadásinkban Prospero, és az Apa A szerelem írásjegyeiből. És ha már pszichológia, akkor nem úszhatjuk meg, hogy ezek a világmegsejtő lények ne legyenek bűnökkel terhelt, szorongó, már-már dosztojevszkij-i hősök.

Az Oberon világai leginkább abban különbözik minden eddigitől, hogy nem egy ilyen hősünk van, hanem bármikor bárki egy alternatív világ megsejtőjévé válhat, s lelkének szimbolikus figuráin keresztül szembesülhet önmaga vágyaival, bűneivel, félelmeivel, szükségleteivel. Ráadásul a valóság bármely eleme hirtelen szimbolikussá változhat, vagy minden szimbólum hirtelen kiürülhet varázserejéből, és a valóság tényeivé jegesedhet. Mindezek révén a szereplő szembesülhet saját eredetével is, avagy annak bizonytalanságaival. Olyan, mintha aknamezőn lépkednénk, bárhonnan ránk meredhet egy mélységes titok, ami megszédíti a lelkünket, megfacsarja a szívünket. Innen nézve az élet csak apropója annak, hogy ezt a létjátékot űzhessük.

A legnagyobb kérdés, hogy milyen mértékben van szükség történetmesélésre, és mennyire kell a shakespeare-i cselekményhez ragaszkodni mindahhoz, hogy a fenti játék a maga legteljesebb valójában megmutatkozhasson. Mennyire köti meg a kezünket a történet és a figurák, és mennyiben segíti sűríteni az anyagot?

A Szentivánéji álmot sokan elmesélték már, nekünk biztosan nem egy újabb csinos adaptáció a feladatunk. Bizonyos átfogó szálakra mégis szükség lesz, hiszen nem csupán a dolgok egy-egy állapota és lehetséges víziók érdekelnek bennünket, hanem azok kifejlődése és elhalása is. Ez pedig időben zajló, történetszerű, elmesélhető kell legyen.

Ilyen 13 kedves szál (vagy karaktervázlat) számomra:

A reggel felkelő magányos ember, akit saját ébredező teste, álmokban ragadt elméje csalogat a varázslatok világába. A körülötte életre kelő és megszemélyesülő tárgyak balettje mögött a világ összes lelki mozgása éled föl.

Oberon és Titánia viszálya az indiai gyermekért, vagyis maga a hatalom, nem csupán a javak birtoklásának értelmében, hanem úgy is, hogy csak azt tisztelhetjük igazán, aki szabad, míg a szerelem és a vonzódás minden esetben e szabadság ellen tör. Viszont nem lehetünk szerelmesek abba, aki túlságosan kötődik hozzánk. Aki a függetlenség-kötődés kettősségét irányítani képes, az hatalommal bír. A kérdés, hogy az irányítás külső vagy belső mechanizmus. (Ez egyébként a szféraátlépés kulcsa.)

A rozzant révész, vagy határőr, a cseppet sem megbízható lelki vezető és illuzionista, a szemfényvesztő, aki tulajdonképpen az egész előadás szertartásmestere. Mindenki fölött áll, mert meggyőzödése, hogy az eseményeket ő irányítja. Ebből a hitéből (viselkedéséből) semmi sem zökkentheti ki, még az sem, ha esetleg meghal.

Az erdő szférája, mely alul-fölül összeölelkező egyedekből áll, harcból, mely a napfényért és a tápanyagért zajlik, az erdő, melyben élet és halál egymásba fonódva létezik, az erdő, mint tudatállapot, és amelyben legmélyebb titkaink jöhetnek velünk szembe. Az erdő fái, mint létezők, mint emlékezők, mint törekvők, mint elhalók. Az erdő, mint rejtekhely, mint anyaméh, mint újjászületés. Az erdő, mint démontanya. Az erdő történetei.

A hazautazók, egy maroknyi ember, egy vonatkocsi közönsége, akik külön-külön mind nagyon vágynak hazajutni, de az utazás lassú, fárasztó, kényelmetlen. A vágyak indulatokká szélesülnek, mígnem megtisztulnak, és oda érkeznek együtt, amire nem számítottak, s megtalálják a valódi otthonukat. Az utazás, mint a távolság feszültsége, és az utazás, mint megtisztulás.

Titánia tündérkara, akik szertelen, pajkos, szexuálisan túlfűtött lények, testre vágyó angyalok, démonikus beütésekkel, kupleráj-hangulattal, a szépség igéző látványaival. Az összes típusú nő megjelenítése játszótéri stílusban. Egy zsibongó női nemiszerv, aki magába fogadja a férfit, összeszorítja, megkínozza, kibelezi, kidobja. Babusgatja, szereti, gyermekké teszi.

Oberon manói (különösen Puck): ők mind izgága hímivarsejtek, akik között vannak fürgébbek és vannak lustábbak, vannak furfangosak és vannak erőt sugarzók, vannak csatárok és vannak hátvédek. Roppant hatékonyan szervezik át mások életét a háttérből, hiszen erre vannak specializálva. Titánia tündérkarához hasonlóan könnyelműek, gyorsan szexre foghatók, néhányuk veszélyes is tud lenni.

Szerelmesek, akiknek vakszerelmük miatt halvány fogalmuk sincs a felsőbb szférákról, tudatlanságuk miatt jó céltáblái a tündéri játszadozásoknak, bőséges táptalajt biztosítva a pszichológiai erők táncának. Álmok és látomások gyötrik őket szüntelen, a szerelmet gyönyörnek vagy kínnak képesek csak megélni. Társadalmi álcájuk oly erős, hogy amikor az erdőbe lépve kénytelenek levenni belőle, a friss lelki roppanások felzaklatják teljes valójukat.

Színjátszók, avagy a mesteremberek, akik öntudatlanul is éles társadalom- és ember-kritikát fogalmaznak meg naiv munkájukban. Mint együgyű lények, egy-egy emberi tulajdonság karikatúrái. Mégis nagy sejtéseik vannak, és közelebb kerülhetnek a létezés csodájához, mint az egyébként társadalmilag felsőbbrendű szerelmesek. Amolyan szent bolondok, lelkileg pedig gyermeki aggastyánok.

A függöny mögé leselkedő lány: aki világokat nyit és csuk a lelkében, félve-csodálva a felmerülő képeket, az áradást, a bőséget, a lány, aki gyermek és felnőtt énje között közlekedik, aki kezdi érteni és észlelni a dolgok fény- és árnyoldalait, saját nemiségét, a létezés végességét.

A férfi (talán Thézeusz vagy Lysander), akinek végig kell haladnia az összes lehetséges nők szerelmén, azok emlékein, vagy a feléjük irányuló vágyakon, egy bűnös Odüsszeia során, és be kell térnie valamiképpen a Nők Városába, ahol élvezet és megalázás képein kell áthaladnia, hogy végső gesztusában önmagára leljen.

Az indiai gyermek története, aki a viszály apropójaként válhat áldozattá, a valódi anya- és apaképet keresve, vagy hazavágyva, sűrítve magában a lehetséges jövőt, a tsiztaságot, az ártatlanságot, de akár a sebzettséget, az egyedülmaradást, ennek különféle fájdalomfokozatait, s aki végül önmaga látomásává válhat, hogy egy idegen világ lényei között sorsot választhasson magának.

Az ünnepi készülődés, a viszály és az éhínség ellenpontja, az azokat elleplező társadalmi tevékenykedés, a szerepek kiosztása, a rend és felszabadultság összefésülésének illúziója, melyben meleg fészket találhat a kirobbanni készülő bármely botrány, valójában haláltánc, torz közösségi fintor a feleslegesen elmúló élet felé, formai kultúra, mely szembeszegül a mélységgel, s amely nélkül az emberi civilizáció valóban nem létezhetne.

Mindezeket a szálakat, figurák történeteit, találkozásait ügyesen szerkesztve kellene felépíteni azt az álomjátékot, amelyből - gondolva immár a leendő nézőre is - bárki összerakhatja azt a női vagy férfi arcképet, amelyik az ő életének álmát tartja össze. Mint egy jóslás, olyannak kell lennie az előadásnak. A felvonuló kártyák közül mindenki kihúzhatja a saját sorsának lapjait.

Oberon sötétedő világai

Új munkába kezdtünk tavaly novemberben, melynek témája a Szentivánéji álom kapcsán a szerelem, a kapcsolatok lehetőségei. A felkészülés a majdani előadáshoz több lépcsőben valósul meg. Most a harmadik workshopnál járunk, és készülünk a harmadik munkabemutatóra, mert ezek a workshopok mindannyiszor ilyesfélével végződnek.

Ha egy témában többször elmélyülünk, mindig más árnyalatai bukkannak fel, másféle énünket kis fedezzük fel magunkban. Az első anyag naiv volt, ártatlan és boldog. A végén mindenki egymásra talált, és egy fotó erejéig ünnepi képpé állt össze. A második pesszimista volt, sötét és kiábrándult. Az egyéni fájdalmak örvényéből csak részlegesen lehet kilépni, a Földgolyó egyedül gurul tovább a hatalmas űrben.

S most itt a harmadik, melyben az illúzióktól a legmesszebb kerülünk. Újraolvastuk ma szöveget, és nocsak!, ebben a darabban minden végtelenül cinikus. Micsoda geci pojáca ez a Thézeusz, csak a saját ünneplése érdekli, csak a reprezentáció. Milyen gyenge lélek ez a Hyppolita, hajlik, mint a nádszál, csak hogy a világ tetején maradhasson. Ezek a szerelmesek! Ha nem gördül elébük akadály, nyomát sem látnánk e nagy szenvedélynek. A darab végén ők is felkapaszkodnak a reprezentációhoz, fel sem ismerik már, hogy a mesteremberek játéka őket gúnyolja ki.

A tündérek, manók, az egész szellemvilág! Nyoma nincs itt a romanikus szerelemnek, sőt, sokkal inkább annak komédiája ez a darab. Hazugság az egész, amit művelnek!

A darab kineveti a nagy szerelemre igyekvőket. Kineveti a szenvelgőket, a lelkesedőket, kineveti a szerelemben dilettánsokat, mi több, rámutat, hogy mindannyian azok vagyunk. A szépség, a reprezentáció mégis hat ránk. Ha nem szeretnénk végtelenül reménytelen előadást készíteni, hazudnunk kell. Vagy kiutat találni ebből a csapdából. Ha magamban keresem e kiutat most, nem sok esélyt látok. Ha lehullanak az illúziók, mi marad a helyén?

Sötétedik. Áthatolni az alkonyzónán...

(Polli képei)