Hollétünk terei - újabb útinapló

Egyre a lehajló faágakat nézi, s a fölöttük előbukkanó égi magasságot, a levelek zizegnek, lágy hullámok csobbannak, és ahogy a csónak lassan úszik egyre befelé, a maga mögött hagyott partok emlékképei elgyengülnek, s ő megérkezik önmaga jelen terébe. Érzi a testét, érzi a testét körülvevő csónakot, érzi a csónak körül a roppant vizet, érzi a vízből kiálló, föléje hajló fák figyelmét. Maga alatt a mélységet, maga fölött a magasságot. A fák figyelnek a vízre, a csónak az égre, minden figyel mindenre. Ebben az erdei vízi-világban minden egyszerre létezik.

Újabb házak lesznek fontosak, újabb szobák. Ahogy ezekben közlekedik, észreveszi testének bizonytalanságát. Lelassít, megáll. A tér ereje, a tér múltja, egy otthon múltja. Ott állnak egymással szemben, a múlt és a jövő remegő membránjai kettejük között. A vonzás szálai végigfutnak a hártyákon, áthatolnak a város utcáin, az idő alagútjain. Egyetlen érintéstől sorsok fordulnak meg. Senki sem tud róluk, mégis mindenki őket figyeli.

Olyan tétova a fogalmazást illetően, mint két egymásba merülő szempár. Csodálatos tétovaság tettenérése. A pillanatokban világok cserélődnek. Alig választja el valami a boldogságot és a fájdalmat. A gondolatot és a tettet. Az álom és a valóság szövete összefonódik, s mint egy selyemfüggöny nyílik szét. Belépnek abba a belső térbe, ahová egymást vezetik. A dolgok mögötti térbe.

Kilépnek az esőbe, a kapualjból nézik a zuhogást. Az eső mossa az utat, a szél mossa az esőt. Az emlékek belekapaszkodnak a szélbe, széthullanak az eső pergésében, a vízcseppekkel gördülnek az aszfalton, beivódnak a talajba. Lépkednek a vizes járdán. A fák felszívják emlékeiket, és belelélegzik azokat a száradó városba.

Hollétünk terei - Műhely után 1.

Csetneki Gábor egyhetes kurzusa csütörtökön véget ért.

Próbál tehát számot vetni az ember, honnan hová, mettől meddig, és hogy azután.

Régen voltam intenzívebb színészi workshopon szereplőként, s ahogy magamban előre megjósoltam, sok-sok rozsdaréteget kellett megvakargatni, hogy valami belsőbb utat kivívjak magamnak.

Belső út? Belül a csontok, a zsigerek, a hús van, mondja a Karnevál egyik szereplője, s valóban: hol az az út, ami színészi jelenlété, hol az az út, a milyen út is?

Gábor tréningje szűkszavú, kevés instrukcióval dolgozik, vagy pontosabban lassan, alaposan. A munkát neked kell elvégezni, nincsenek itt illúziók, helyettesítő technikák, vagy színészi pótlékok. Keresned kell a mondanivalód, a tested határait, a formákat, a jelentéseket, a jelenléteket, a kapcsolatokat, mindent egyszerre. Miközben semmit sem muszáj.

Ez nagyon nehéz: sokszor azt éreztem, több segítségre lenne szükség, több tippre, több súgásra, több visszajelzésre, több technikai instrukcióra. Aztán végül nem ez történt, nem pontosan ez. Mert mindez valahol máshol alakul ki, nehéz megmondani hol (megint ez a hol!), talán mélyebben, egy múltabb vagy jövőbb vagy jelenebb időben, szélesebben, sőt, talán tényleg belül: a csontokban, az izmokban, a zsigerekben, az érzékelés csatornáiban, a szívben, az idegrendszerben.

Tény, hogy elképesztő energiával töltött fel ez az egy hét (2 és fél napot kénytelen voltam kihagyni belőle), sok, talán nem is triviálisan letapogatható színházi gondolattal, inspirációval. De személyesen is, érzelmileg, lelkileg - ahogy ez talán kiolvasható a kurzus során írt naplóimból.

Összességében valamiféle anyagcsere-folyamat zajlott le itt, miként a színházban van ez: cselekszel, néznek, érzel, éreznek, látnak, látod magad, vezeted a tekintet, vezetik az érzéseid, vezetik és vezetsz, együtt lélegeztek, együtt haladunk a jelenben, együtt szűnünk meg annak lenni, aki még az előbb voltunk.

Felfrissülés és elfáradás, újjá alakulás és a múltba visszalépés játékait játszottuk.

Folyt. köv.

Színészi tréningjegyzetek, 1. nap

Tegnap kezdődött a Tűzraktérben Csetneki Gábor színházi kurzusa, A színészi jelenlét tere címmel. Az egyhetes workshop közben születő jegyzeteimet publikálom és utólag kommentálom a következő napokban.

• 05.13. délelőtt/1

Mindennek a végén, bár nem tudni előre, hogyan, elkezdődik valami új.

Valami a kicsinyes énünkből esetleg.

Nem mindig a nagyságunkból.

Végül is tehát komédiázunk.

Mert szerencsétlenek vagyunk.

(itt helyesebb lett volna talán egyes szám első személyben fogalmazni)

A test eredendő, természetes rázkódtatásai.

Nem tudni, előbb a test vagy a lélek, vagy hol.

De az álmokban világok nyílnak.

A cselekvő álmot szőni kell

fonni kell

az anyag, amire figyelni kell.

(az improvizációban az ember nem tudja feltétlenül, és főleg nem előre, hogy mit szeretne közölni, mi a mondanivalója, mi annak a valaminek a legjobb kifejezési formája - a tréning célja eszerint nem is lehet más, mint "csupán" a testi és lelki és szellemi rugalmasság megteremtése, a lehetséges színészi eszközök feltérképezése, egy csoportnyi ember színházi munkára való összehangolása. ebben a tekintetben nem sokban különbözik az élettől magától, már ha azt a bizonyos életet elég intenzíven éljük. szóval az életről kéne itt megtudni valamit)

Meg hogy nincs garanciád.

A szó kevés most lezárni ezt a kört.

Úgyis elkezdődik valami új.

"És a végén mindenki összeáll majd egy képpé... tara-rara-rara-ra"

(Kispál és a Borz)

• 05.13. délelőtt/2

Az asszociációkra a test minimális váltása, az állapot maximális váltása.

Azonban a tér: ezt létre kell hozni.

A kép nem csupán belső, szükséges a külső tér valaminő definiálása.

A belső inger és a külső cselekvés viszonya.

Egy lényegi megtestesüléshez az állapot maximálisan legyen személyes, különben az illusztráció ural el minket.

(Mitől lesz valami személyes???)

• 05.13. délután/1

Átjárható legyek érzelmileg.

A magunkba záródás nem jó.

De csendjét valahogy valaminek.

"A test, ha elfárad, van hol pihennie, de ha a lélek elfárad, hol pihenjen?"

(nem biztos hogy pontos idézet a Leonce és Lénából)

A legapróbb dolgokban bújik itt a lényeg.

Lehet, hogy lemállanak életben alakított szerepeink?

(jó-jó, de mi van ez alatt? mi van e maszkok alatt? megint a Leonce és Léna jut eszembe: "felséged egy nagy könyv, teleírva, csupa üres lappal", valami ilyesmi. lehet, hogy illúzió azt hinnünk, hogy majd elérünk egy tisztább létezést. csak a színházi forma által és az arra nevelés-rendezés - megmunkált gondolat - által lesz tisztább bármi is. az élet koszos, legalábbis nem steril)

• 05.13. délután/2

A gömbös feladatnál begolyóztam.

Úgy éreztem, nincs ebben számomra még egy felvonás.

(ha már az ember rákényszerül, hogy maga írja-rendezze is jelenlét-folyamát, hát joga van lezárni egyszer csak, nem? formai mérlegelés nélkül képtelen vagyok, és nem is szeretnék dolgozni)

van néha, hogy sok a jóból(?)

(mi a jó, ugye...)

elfogyott a cérnám, na

(magyarázom itt a bizonyítványomat, felesleges. sok szempontból lehetett volna máshogy felépíteni a tréninget, úgy, hogy jobban számíze szerint való legyen, hogy személyesebb legyen, hogy csoportépítőbb legyen, ilyen hiányok az első nap után maradtak bennem, de meglátjuk, mit hoz a mai nap)

Folyt. köv.

E blog 167. bejegyzése, mely elmeséli a vönöcki tábor záróeseményeit, szól jópár arra érdemes személyről, valamint említést tesz egynéhány egyébről...

Oly nagyon vége lett a Soltis-tábornak, hogy immár megint a Tűzraktérben vagyok, fél nap alvás és egy napnyi tréning után, éjszaka van, lent szól a szokott rakteres zene (tábortűz helyett ez adatik, sajnos) valamint iszonyú hőség, és sok-sok mondanivaló. Ma este például igen gyakran azt "flesseltem", hogy valamelyik Soltis-tag jön befelé a Tűzbe, aztán jobban megnézve csalódnom kellett. Többször látni véltem ma például Csengét, Sárát, sőt, azt hiszem Máriót, Arnoldot, és még másokat is, egy-egy szemsarokból elkapott mozdulat, forma, vagy testtartás miatt, ami a tudattalanban megidézte őket nekem. Nem kell nagy lelki boncolást végezni, hogy miért történt ez.

Itt van amúgy, amit Petinek e-mailben küldtem, hogy mivel szeretnék dolgozni a táborban:

"A tábor során egyszerű fizikai gyakorlatokból és szituációkból építkezve keresünk majd izgalmas színészi állapotokat és folyamatokat. Vizsgálni fogjuk a tudattalan szerepét a színpadon, olyan fizikai impulzusok mentén, amely a színészben a pillanat teremtő erejét képesek megnyitni. Módszerünk elsősorban az improvizáció, tárgyunk a jelen időben létrejövő kontaktusok, felismerések, színpadi döntések mechanizmusa, anyagunk az alkotó jelenléttel bíró színész, személyes törekvéseivel, érdeklődésével, testével, beszédével, mozgásával. A vélhetően egyre konkrétabb munka során rögzített formákat, vagy dramaturgiai pontokat is keresünk, folyamatokat építünk fel (vagy építünk le), térbeli, érzelmi kompozíciókat hozunk létre, s mindkét csoportmunkát egy irányított, vagy részben rögzített improvizációs etűdsorral zárjuk. Röviden: a semmiből próbálunk majd új világot teremteni, s abban felfedezéseket tenni - önmagunkból, de nem csak önmagunkért... Mozgásra alkalmas öltözék szükségeltetik, valamint bármilyen hangszer."

Azt hiszem ezt nagyjából teljesült. Nagyjából, mert a naccsoporttal a tréningmunka csak amolyan ízelítő tudott lenni (átnyergeltünk hipp-hopp a konkrét Don Quijote-anyagra), a tréningcsoporttal pedig szintén izgalmas lett volna még egy hetet dolgozni, és engedni tovább duzzadni a bővülő energiákat.

A Don Quijote-anyagot végül nagyon megszerettem. Szívem csücske Bálint lett, aki egyszerre (vagyis egymásra váltva) vitte Don Quijoté-t, az autista beteget, a vallatóbírót, a Tükrök Lovagját és az orvost. Nagy meló volt, megérte. Pepe - Czene Zoli után - az első színész akiről el tudom képzelni, hogy meg tudja csinálni azt a Don-t, akit igazán szeretnék látni, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki sűríti magában a naiv kamaszfiút, a kamaszsága miatt zavart felnőttet, a meggárgyult öregembert, a hős szerelmest, a kérlelhetetlen lovagot, és a halált kihívó metafizikust. Hát, ez nem könnyű, amúgy. Pepének is csak részben sikerült ezt megcsillantani, de a próbák és tréningek során mindegyik színt láttam tőle külön-külön, összeötvözni pedig egyszerűen nem volt elég időnk. Roland a legjobb Sancho Panza életemben (Csák Gyuri mellett), igazán és őszintén a szívéből dolgozott, hozzátudta adni a lovag figurájához azt is, ami picit hiányzott belőle. És persze mindenki más: a három festő-halálmadár elképesztő energiája, amivel a tulajdonképpen statiszta szerepeket fel tudták tölteni, pedig három társulati húzóemberről van szól: Zsuzsi, Viki, Peti (nincs kis szerep, csak kis színész... na ők nem kicsik ebben sem!), aztán a két kiváló őrünk, még kisebb szerepekben (Márió és Arnold, utóbbi játszott Sanchót is picit, kiválóan) maximálisan biztosították a háttér energiáját és színeit. Nagyszerű volt András, és nagyszerű volt Dóri a két törvényszéki szolga avagy szanatóriumi ápoló szerepében. Ha Dulcinea, akkor pedig Sára mindig eszembe fog jutni. Miként a szép fogolynő szerepében Csenge, akinek szintén kisebb szerep jutott, mint amiben igazán kiteljesedhetett volna. De ez ilyenkor megtörténik. Örülök annak, hopgy éppen Bálint és Pepe kapott nagyobb feladatot. 6 nap alatt minden nem fér bele. Ilyenkor a hiányérzet jó, helyes, örvendetes. Mert további munkakedvről árulkodik.

A Don Quijote-bemutatónk nagy erénye volt szerintem a térkezelés, a (döccenésektől nem mentes) dramaturgiai folyamat, amin végigvittük szereplőket, ahogy a vcégn kiderül, hogy mindenki egy szanatórium lakója, még az orvos is bolond, és mindenki agyon nyugtatózva, Pepe bácsival együtt támolyog a kertben, valami állítólagos belső békés tájban, mely amúgy ott van a szemünk előtt, és benne rohangál az orvosszerepből visszavedlett, boldog autista. Van-e ennél megrázóbb-felemelőbb kép önmagunkról?

A tréningcsoport bemutatója rögvest ezután következett. Hihetetlen kihívás, valójában lehetetlen feladat elé állítottam a csoportot: 5-ször 2-3 órás térningek után mindenféle rávezetés nélkül bedobni őket a közönség elé egy tréning-bemutatóval, amely tréningen egyébként csak maga a bemelegítés hosszabb, mint amit nekik műsorként ezúttal meg kellett csinálniuk. Nagyon helyt álltak, de mégis sajnálom, hogy nem volt 2 óránk előtte felkészülni. Ha azt látták volna, ami akkor kijön belőlük!!! Íme a nevek: Franci, Leti, Bea, Arnold, Márió, András. Fiatalok (érettségi előtt) és mindannyian titánok!

És a többi fantasztikum.

Neveket mondok most még, és élményeket. Aki kimarad, az csak azért marad ki, mert fáradt vagyok, és túl sok minden foglalkoztat.

GÁBOR - A társulat vezetője, aki egyszerre tud nagyon szigorú és nagyon kedves is lenni. Szeretni való tekintélye van, és tekintélyes szeretetre méltósága. Csak keveset beszélgettünk, pláne nem dolgoztunk együtt, de minden számított ebben a 6 napban, amikor csak láttam, amikor csak találkoztunk. Hihetetlen, hogy ennyi emberre van figyelme és türelme és szíve!

SOMOGYI - Sokat tanultam tőle arról, milyen nehéz és nemes feladat mesélni, hogy ennek milyen hagyományai vannak (az ember lelkében is) arról, hogy milyen fontos a saját történeteinkhez való viszony, és emlékezetett arra, hogy milyen mélyen bennünk van a színház, amit valójában szeretnénk megalkotni. Nem akart mintákat adni - ezt többen felrótták, mint hibát, és valóban kicsit lusta volt... - nekem ez tetszett, valószínűleg mert én is erre vágyom rendezőként, és én is belül mélyen nagyon lusta vagyok, csak nem sikerül megcsinálnom, nem merem megmutatni (csak kicsit)... Valamit megértettem az éneklés fontosságából is. (Höhö...)

SIPI - Először egy kisfiúnak tűnt, aztán megjelent benne valami mindenen túli, például Soly-nál gyerekpszichológust játszott (játszott??? - dehogy, inkább azzá vált) és nem tudtam nem elhinni, nem tudtam nem látni a figurát, aki sokkal idősebb volt, és vele együtt valódi. Sipi sosem tűnt fáradtnak, nyűgösnek, sem pedig nem okoskodott, sem pedig nem gyerekeskedett sehogyan sem. Kicsit olyan ő, mint Hiro a Hősökben(!) Lehet, hogy otthon másmilyen, de én most így láttam. Nagyon lelkesítő ilyen srácokat látni, és arra gondolni, hogy ezért érdemes. Egyébként ráférne (nem csak rá...) egy alapos, sok időn átnyúló mozgástréning. Sipi nélkül ez a tábor nem lett volna ugyanaz...

CSENGE - Senki sem akarja elhinni, hogy mindössze 17 éves, például Kazincbarcikán sem gondolták volna, én sem, direkt megnéztem a Facebook-on, vajon tényleg úgy-e, hát biza... Nekem amit a Somogyi-féle csoportban együtt dolgozhattunk, az nagyon jól esett, és persze különösen csodáltam a Hídavatás összeállításánál, ami roppantul komplex és veszélyes feladat volt, és nem csinálta ám rosszul! Szóval nekem Csenge inkább 25 éves, akkor is, csak azért is!

***

Itt most befejezem mára, kimerültem, reggelig tudnám folytatni. Remélem folytatom, van még mondanivalóm, bár el kellene kezdenem a saját csapatos tréningekről szóló munkanaplót is, rögvest. Írni vagy élni??? Bárcsak fel bírnék kelni 6-kor. De nem bírok... Grrr.

Folyt. köv, és fotók köv!

A kaszabaszás ötödik

Most még sokkal tovább maradtam ébren, pedig szerettem volna - reggeli gondolat volt! - még éjfél körül ágyba hullani. No, nem! Most mindjárt 3 óra, és 7 körül kelni kell. Olyan intenzívek az álmaim - bár alig emlékszem rájuk, legfeljebb érzésként, hogy szinte alig érzem, hogy pihentem volna. Az álmaim egyébként mindig túlságosan intenzívek, jobb is, hogy elfelejtem őket. Viszont mindig kimerítő az ébredés.

A délelőtt ma is viszontagságos volt, éppen ezért. Nem csak a reggeli tornát, de a reggelit is átaludtam, s mikor az 5 perces gyors-zuhanyzást szerettem volna véghez vinni, kiderült, hogy az egész házban nincs víz valami csőkitörés miatt, s tessék, ételen, szomjan, kifacsartan, tisztátlanul kellett vonszolódnom órákig. Néztünk ismét etűdöket, a mienket pedig (Arany János Hídavatás című balladájára készült, Csenge rendezte-vezette-koordinálta reflexiónkat) estére halasztottuk. Nehéz volt figyelni a többiek etűdjeire, de ezt elsősorban magamnak köszönhetem. Aztán ismét mesélés a "szalonban", megint beszundítottam közben, erre Somogyi mondta, hogy én jövök, ami jót tett, mert muszáj volt felserkennem. Nagyjából elmeséltem a Hét mozzanat az örökkévalóság megértéshez című novellám első részét, ami szerencsére (belőlem is) elég derültséget váltott ki ahhoz, hogy a külvilág felé bármiféle kötődéseket érezzek.

A Don Quijote-töredékdarabunk sokat tisztult a délutáni próbák alatt. Bálint kiválóan hozza az elmebeteg autistából önmagát professzorrá, s Tükrök Lovagjává nemesített egyveleg-embert. Roland isteni Sancho, Pepe derekasan küzd Don Quijotéval. Kiemelkedők még az őrök, s persze a játszótéri jelenet, de azt meg 2 napja nem próbáltuk, egyszerűen adottnak vettük. Kicsit fájlalom, hogy sokakat nem tudtam igazán szerepbe hozni, bár a pici karakterszerepekben is nagyszerű munka van, de nehéz ezekben igazán távlatokat jelölni meg. Pedig itt mindenki megérdemelné! Az időre fogom, a napi 3 órára, ami teljesen lehetetlenné teszi ennyi ember bonyolult, de letisztulás felé tartó közös elmélyülését. Maga a szerkezet, avagy a holnapi vélhetően megtörténő Don Quijote-töredék egyébként igen pontosnak tűnik, sokrétegű, és színházilag sok érdekes problémát vet föl, izgalmas megoldásokkal él. De még nagyvonalakban is hiányzik a sokféleségek közötti egyensúly.

Az esti csoporttal megint a csúcson kapirgáltunk. A tensegrity-s bemelegítés után sok-sok testkép-rajzzal foglalkoztunk, hol a test ezen pontja, hol amaz vezette a mozgásokat, hol a pontok közötti váltásokra tettük a hangsúlyt. Változó tempókkal, térbeli irányokkal, érzetekkel, érzésekkel. Aztán egyre szabadabban, egyre szabadabban, még a szúnyogok mellett is, besötétedett ráadásul, a végén már alig láttam a srácokat. " Az emberek összes lehetséges érzelmei" - szólt a végső instrukcióm, s azt hiszem láttam ebből valamit, valamit, ami földön túli, ami onnan belülről, mindent (sok mindent) maguk mögött hagyva engedhettek csak meg maguknak. Csodálatos emberek, csodálatos nyitottsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és érzékenységgel. Megint irigy lettem a Soltis Színházra.

Aztán sör, pálinka, szavak, majd a Hídavatás-etűd, az éjszakába ugrásra kész fekete alakokkal a kastély párkányáról, hidegkirázó hangulatban. Szerintem sikerült a kastélyt egy lélektani horror helyszínévé emelni, komolyan!, azt éreztem közben, hogy pár százéves vámpíros-romantikus ódonság abszurditása vesz körül minket. A Sátán bálján éreztem magam. Vagyis próbáltam, mert nekem valami ilyesmi érzékelés állt össze a "próbák" alatt.

És még hosszú beszélgetés, pici ének, játék, sörök, plusz pálesz, és egy igen mély beszélgetés Bálinttal - mindez akadályozta - ó, egek! - korai lefekvésem.

Holnap, vagyis ma pedig a több mint 3 órás táborbemutató jön, előtte a felkészülésekkel, benne a mi részünkről a Don Quijoté-val, a mozgás-demonstrációval, és a Hídavatással. A reggel mindjárt itt zörömböl.

Ideje párnák közé vackolódni.

Soltis-tábor, 4. nap

Minden napnak megvan a saját karaktere, így a mai is teljesen különbözött az előzőektől. Minden folyamatban természetes állapot a mélypont, általában a felén éppen túl, amikor a kezdet újdonságának erejét átveszi a befejezéshez már közelebb vagyunk típusú kapuzárási pánik. Mindenki fáradtabb, kevésbé ötletes, kevésbé energikus. Ezzel együtt is jó nap volt, bár az a pici plusz hiányzott. Belőlem is. Ilyenkor kell jól beletaposni még a gázba, a célegyenesre!

Kezdődött azzal, hogy sokan - így én is - elaludtuk a reggeli tornát, így egy közös energiai hangolódás helyett darabosan indult a nap. Befejeztük és bemutattuk a Caliban-etűdünket, ami elég jól sikerült. A kis kakiforma (égett fadarab), csikkszemű Caliban, az Alkonyat-filmek sztárját magán viselő műanyag pohár Prospero szerepében, és egy kis kerámia-maci Mirandaként. Az asztalon megelevenedett a sziget. A végén én jöttem be felnőtt Calibanként, és feldúlva a terepasztalt, meg kívántam erőszakolni a mesélő Mirandát. Örülök, hogy erről Somogyinak nagyon sok problémafelvetés jutott eszébe - a nevelés kérdésétől a szexualitáson át a civilizációig. Mindez azt jelenti, hogy viszonylag pontosan sikerült feltennünk a Viharban eleve benne rejlő kérdéseket.

A Don Quijote-jelenetekkel nem voltam túlságosan elégedett, a srácokon nagyon lehetett érezni a hullámvölgyet. Bár minden jelenetben volt valami értékes és tanulságos. Aztán sokat beszéltünk ezekről, és ennek során mindenkinek sikerült többet megértenie a célba vett anyagról. Holnap viszont muszáj rögzítenünk a struktúrát, hogy a vasárnapi tábor-bemutatóra elérkezhessünk egy bizonyos pontig. És nem is csak a megmutatás miatt. Fontos lenne átesni a rendezői kérdéseken, hogy még legyen idő a szerepeken finomítani, ami számukra most egyébként a leghasznosabb lehet. Jó lenne úgy befejezni ezt a tábort, hogy a végén mindenkiben benne maradjon: milyen jó lenne ezen tovább dolgozni, esetleg egy teljes előadást készíteni erre a témára. Az már eredmény lenne!

Az esti csoporttal a kontakt-elemeket gyakoroltuk, ismételtük. Improvizáltunk, kutatva azokat az inspirációs vagy stimuláns pontokat, ahol a test számára megnyithatjuk a kommunikáció csatornáját, lecsitítva-kiiktatva a túlságosan kontrolláló elmét. Az eredmény megint biztató volt, de szinte teljes szúnyog-inváziónak lettünk elszenvedői, ami kicsit nehezítette a munkát. De megint nagyon jó érzésekkel, és sok tanulsággal gazdagabban hagyhattuk ott a kastély előtti, most már igencsak megkopott füves placcot.

Beszélgetés, sör, tábortűz: ezek zárták megint az estét, no és persze ez a blogírás.

Túl a harmadikon, azaz féltávon

Kezd körvonalazódni a vönöcki tábor. A kezdeti tapogatózó lépések után finom irányok születnek, kezdetben eltérőnek tűnt energiák érnek össze. Ilyen ez a matematikában is: bármely két különböző ponton keresztül húzható egy, és csakis egy egyenes. De a harmadik pont már - hacsak nem esik az egyenesre - egy egész síkot meghatároz. Hat nap alatt persze a dimenziók száma nem növelhető túl sokáig. Részleteiben és egészében is látnunk kell, hol tartunk.

A délelőtti Somogyi-féle jelenetalkotásban egész jól megfogtuk a Prométheusz-történetet, melynek során a fa tetejéről szódásüvegből spricceltem a zeuszi villámokat. Márió kiváló volt Prométheusznak, az Ady-vers (A tűz csiholója) - miközben üvöltött a máját tépő fájdalomtól, nagyon életre kelt a szájából. Aztán elkezdtem elmesélni a Caliban-novellámat. Mesélni nehéz. Különösen hosszú és szövevényes történeteket. De mesélni egyszerre élvezet. A mesélés magas szintű kommunikáció... Holnap Caliban-bábszínház lesz, még nem tudjuk, hogy rakjuk össze a sztorit, túl sok a lehetőség. Mindenesetre lesz egy szép terepasztal valami elvadult tájban, ez már biztos, és azzal fog kezdődni, hogy Sycorax, földöntúli kínok között megszüli Calibant.

A délutáni nagycsoporttal ráfordultunk a Don Quijote témájára. A végén megszületett etűdök között sok érték volt. A legjobb színészpáros Pepe és Roland voltak, a legjobban eltalált jelenet Bálint és Arnold játszótéri etűdje lett. Kiváló abszurdot hozott Peti és Dödi. Közben összeraktam egy kis Don Quijote-sztorit, amiben mindenki szerepelhet, és használhatjuk az eddigi fizikai gyakorlatokat is. Úgy tűnik tetszik a srácoknak, holnap - egy kis rávezetés után - ezzel foglalkozunk majd.

Az esti 6 fős csoporttal nehezen indult a munka, de kitartottunk, s végül kontakt-elemeket gyakoroltunk (elég jól), a végén pedig egy szabad tánccal zártunk. Az utolsó 20 perc frenetikus volt (addig is sok lelkes pillanat és felismerés történt), megnyílt a tudattalan mélye, lazák voltak, érzelmesek, intelligensek, és nagyon együtt volt a csoport. Maguktól egyszerre álltak meg mozgás közben, egyetlen keresett mozdulat sem volt, minden spontaneitás a születő rend részévé vált. Áttörő volt. Velük tehát a "minden emberi érzelmek tánca" című műsorral készülhetünk a vasárnapi bemutatónapra.

Utána kis pálinkázás, sör, pizza, majd az emeleti erkélyen Somogyival sámán- és népdalokat énekeltünk a temérdek csillagok alatt, majd újra tűzgyújtás, és merengő sörözgetés, füstölődés.

Most, hogy a felénél járunk a távnak, máris érzem, hogy még egy hét milyen jól esne, ezzel a beosztással, milyen szélesre nyílik (nyílhatna még) az élményhalmaz egy olyan táborban, ahol történetmesélés, mozgás, ének, zene, beszéd, egyéb játékok, és sok-sok mondanivaló mind egy közegben fejlődhet. Néha nehéz, mert feltöredezik a nap a különféle foglalkozások révén, és ugye napi három(-négy) étkezést kell mindannyiszor nekiállni megemészteni, és a feladatok terhei, és a pihenés szüksége, de mindig kevés volta...

De a jó energiák végül mégiscsak megkeresik egymáshoz az utakat. A mai nap talán erről szólt számomra. Hogy minden jelenlét hiteles.

Most megyek, és lefekszem.

A második nap Vönöckön

Ma semmi különös nem történt.
Ma semmi különös nem történt, végre!
Ma semmi különösképp mesélni való nem történt.
Ma nem kellene mesélni a mai napról.

Ma semmi rendkívüli nem történt.
Ami ma történt, az rendjén való.
Ma este tehát a rendről kellene írnom.

A rend ma jól esett, a rend ma megnyugtatott, a rendben rendeződtem.

A fizikai gyakorlatok megnyugtatják az elmét.
A háborgó elme újat akar tapasztalni (mesélni). Most viszont a leghívebb dolog az lenne, ha szép nyugodtan, például Robbe-Grillet módjára elkezdenék leírni egy-két mozgásetűdöt, részletezve fölrajzolni a mozdulatokat.

Például. Felemelte bal karját, miközben állával picit biccentett, s mellkasa kidomborodott, közben azonban megfigyeltem, hogy bár a karjára próbálja helyezni a hangsúlyt, a valódi történés a térde megroggyanásban volt, a többi csak mímelés. Aztán ezt nem mondtam, mert aki aknaszedőnek áll, nem kell tudnia rögtön, hogy valóban minden pillanatban felrobbanhat, és hát sajnos fel is fog. A lényegre úgyis mindenki maga jön rá, ezt is tudjuk.

Rend és spontaneitás - egymást erősítő folyamatok (is tudnak lenni). Ha a rend megtanul bánni a spontaneitással, s ha a spontán mozzanatok bírnak a rendezhetőség értékével is. Ha a test elfogadja, amit az érzések diktálnak, s ha az érzések elfogadják (képesek meghallani azt), amit a test.

Nagyon sok mindenre nincs idő, mindig akkor kell vége legyen, amikor elkezdenék már egy újabb kört. Ezzel szemben holnap, valamennyire, mindig újra kell kezdeni az egészet. Déva vára másnapra mindig omlik kicsit. Milyen áldozat az, ami mégis összetartja a téglákat?

Finom volt ma a tűznél ülni, egészen átizzított, megfüstölt, vad energiával töltött fel. Rendes, nyers, megnyugtató fáradtság visz ma ágyba.

Vönöcki Soltis-tábor 1. nap

Lezajlott a tábor első napja, ahová a Soltis Lajos Színház csapata hívott meg, hogy vezessek foglalkozásokat. Igyekszem ez idő alatt minden este leszűrni majd a tanulságokat itt, e blogon.

Be kell valljam, hogy nagyon izgultam, hiszen saját csoporton kívül még sosem tartottam tábori tréningeket. A munka azonban nagyon jól esett. A srácok rugalmasak, úgy tűnik, érdekli őket, amiket csinálunk, és persze nagyon tehetségesek. Nem tudom mit lehet elérni 5-6 nap alatt, mennyire segíti majd mindez őket a továbbiakban. De amikor a tréningek zajlottak, ezzel nem kellett foglalkozni. Amivel foglalkoztunk, azok nagyon is a jelen pillanat dolgai voltak, konkrét ügyek: figyelem, energia, fizikai aspektusok. Impulzusok, a képzelet szabadsága, a test "tanácsai".

A legfontosabb most az nekem, hogy az első, "bemelegítő" napon is tudtunk (és akartunk) dolgozni. Nem igazán foglalkoztam az ismerkedéssel, elkezdtük a tréningeket, és magától elkezdtük megismerni is egymást (én őket, hiszen ők már együtt dolgoznak - mondjuk talán ma volt egy-két meglepetésük egymás felé is...). Nekem egyébként nagyon fontos tapasztalat mindig, ha a színpadról, játék közben tudok valakit megismerni. Ilyenkor általában nem győzöm csodálkozni, mennyire más az életben. Az első benyomások nagyon, nagyon fontosak.

A tréningek eredményei általában napról napra látszani szoktak. Mennyire kell elmennünk az alapokig, hogy a fejlődés tapintható legyen? Mennyire szabad előretörni, hogy azért közben a tapasztalat valóban beépülhessen, megszilárdulhasson? Minden színész más ilyen tekintetben. A csoportok pedig különböző színészekből állnak. Én viszonylag gyorsan tanulok, ezért lehet hogy belül eleve ilyet várok és feltételezek mindenkiről. 5-6 nap legfeljebb bizonyos szemléletek megismerésére, felvillantására lehet elegendő. Ami azért nagy eredmény lenne, ha összejönne! (Folyt. köv.)

Színésztréningek

Mindazoknak, akik komolyabban érdeklődnek munkánk iránt, esetleg csatlakozási szándékuk gyengítésére-megerősítésére vágynak, hasznos lehet, ha összefoglalom, milyen típusú gyakorlatokkal töltjük időnk egy jelentős szeletét. Ezeket most összefoglalóan színésztréningeknek hívom, ám nem árt sietve kijelenteni, hogy számos gyakorlatnak - úgylehet: az összesnek - valójában csak nagyon áttételes köze van a színházi praxishoz. Ennek oka nagyon egyszerű: az előadásainkra való konkrét felkészülés során maga az aktuális anyag termel ki sajátos gyakorlatokat, ezekről azonban már túlságosan bonyolult, illetve felesleges is lenne leírásokat adni.

Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.

A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.

Íme tehát a gyakorlatok:

1. Bemelegítések

Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.

A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.

2. Kontakt-improvizációk

Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.

3. "A négy elem" gyakorlatok

Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.

Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.

Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.

"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.

4. Ellentétek tánca

A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.

Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).

5. Tensegrity

Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.

6. Írásgyakorlatok

Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).

Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.

Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!

7. "Keserű-féle" tréning

A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.

A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.

8. Sok egyéb játékok

Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.

Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.

De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.

Vasárnapok

Nem emlékszem egészen pontosan, de mondjuk 5 és fél éve a vasárnapok jelentik számomra a színházi ünnepnapokat, vagyis a munkát, munkálkodást - a színházon, magunkon. A vasárnapoknak semmivel össze nem téveszthető hangulata van: míg az emberek többsége megérdemelt (vagy nem megérdemelt) pihenését tölti, álmoskás sétákat tesz a Margitszigeten, vagy a vasárnapi ebédet költi el, s nyújtózik el utána a szombati újságmellékletek társaságában, nekem kedvem buzog, tett- és alkotóvágy önt el, energiám felszökik, s bár nem vagyok korán kelő, ilyenkor mégis bírom és szeretem a reggeleket.

Korábban a vasárnapokat nem szerettem, tunya napnak tartottam, unalmas, polgári napnak. Sosem tudtam úgy beleereszkedni, mint sokan, akik számára ez szabadnap. Nem is értem azt a szót, hogy szabadnap. Van netán nem szabadnap is, az pedig ugye a hétköznapok, avagy a fogság, rabság napjai? Számomra minden nap szabadnap. És minden szabadnap feladatok sorát hívja elő.
Pedig a vasárnap egyáltalán nem szabadnap. A vasárnap ünnepnap ugyanis, csak mióta senki sem (vagy oly kevesen) járnak templomba, vagy ilyesféle helyekre, mert nincs mit ünnepelniük, azóta a vasárnap kiszürkült, levetette ünneplőjét, bágyadt, fakó nap lett belőle. Én sosem jártam templomba, de mióta a vasárnap a színházcsinálásom legfontosabb napja, azóta számomra újra piros betűs ünnep lett.

Persze vasárnap és vasárnap között is van különbség. Nekem a próbakezdés időpontja mindig is szent dolog volt, a pontosságot még gyerekkoromban megtanultam (A Monte Cristó-n nőttem fel), csakhogy ezzel a pontossággal nem mindenki hajlandó/képes megajándékozni a másikat, a többieket, pontosabban: mindig vannak, akik erre nem hajlandók/nem képesek. Érdekes módon a színpadon is azok tudnak pontosak-megbízhatóak lenni, akik az élet eme időbéli problémáival már baráti viszonyba kerültek.

Pedig a költő is mondja: "dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." Úgy érdemes! Egyébként pedig nem érdemes. Hát ez van.

A másik jelzőről is essen szó: szépen. Mi az, hogy szépen?! Mi a szép módja a munkának? Kant szerint például a szépség a tárgy célszerűségének a formája. Célszerű formában dolgozni pedig valami olyasmit jelenthet, hogy formában tartani magam, vagyis: készülni a munkára, munka közben jelen lenni a munkában, munka után visszagondolni a munkára. Szépen akkor dolgozik valaki, ha készen-létben van. Készen lenni valamire pedig annyit jelent, hogy van az energiának egy felfüggesztett tartománya, a dolog számára fenntartott része, mondhatnánk szentélye, belső tűzhelye, melynél-melyből a munka közben áldoz. Ezt a tartományt azonban tisztán kell tartani. Az amatőr együttesek sok hibája közül az egyik, hogy csak a legritkább esetben képesek egy ilyen közös tisztást megnyitni maguknak. Márpedig enélkül, ugyebár, nem érdemes.

A munka, az áldozat és az ünnep összetartozó fogalmak. Mai világunk számára ez három különböző szint. A munka a megúszás, az áldozat az elvakultság, az ünnep a bárgyú nyegleség szinonímájává lett.

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán!"

Szabó Réka workshopjáról

Élménybeszámoló nem csak táncosoknak!

A hét elején részt vettem Szabó Réka műhelymunka és válogatás címen hirdetett kurzusán, néha szoktam ugyanis ilyesmit csinálni, a magunkfajta szívesen lát, tanul attól, akitől éppen lehetséges. Aztán majd 40 táncos között találtam magam, és Katát is, akit én csábítottam oda. Szóval néztünk nagyokat. No nem is az elején, bár már bizonyos bemelegítő gyakorlatokhoz sem találtam a testemet elég rugalmasnak. Majd ezen dolgozni kell, ezt jól tudom, a lehetséges biológiai adottságokig.

Még jó, hogy 4 éve űzöm-hajszolom a mozgásszínházat, így aztán csak ragadt rám egynémely kontakt-táncos elem, meg improvizációs készség, meg még holmi testtudat is, meg bátorság és nélkülözöm a szerepléstől való félelmeket, - mindenélkül igen nagy bajba jutottam volna.

Aztán jött az a bizonyos mozdulatkombináció a Lomtalanításból, hogy azt tanuljuk meg, ugye. A röpke táncos hölgyek-urak még csak-csak bírták követni valahogy a tempót, az én színész agyamnak azonban mindez ilyen rövid idő alatt igazán sok volt, elvesztettem a fonalat, majd bölcsen szemlélődésbe fordultam inkább. Vigasztal, hogy a táncosok közül sem tudta mindenki megcsinálni.

Kívülállásom

Hogy ilyen szerepben találtam magam, mit sem jelez jobban, mint színészi vénámat. Ugyanakkor el kellett gondolkodnom ennek kapcsán egynémely dolgon, ami az életemet sokféleképpen érinti. Mert ugyan mondhatom én, hogy táncosok között színész vagyok, de színészek között meg kénytelen vagyok magam mozgásszínészként definiálni, de a mozgásszínészek között viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy én vonzódom a szöveges színházhoz, és amikor még ebben a kategóriában is találok hasonlatosságot valakivel, akkor be kell valljam, hogy nem csak színész, de bizony író és rendező is vagyok, sőt, társulatvezető. Ott viszont már szinte csaknem egyedül vagyok, kivéve, hogy vannak páran, akik híresek, én viszont nem vagyok híres. Definiálni magam tehát csakis végső egyedülmaradásom árán tudom. Pedig milyen jó lenne tartozni valahova, mondanám, ha szentimentális lennék.

De így volt ez mindig is! Sem újságíró, sem jegyszedő, sem mentős, sem matematikus nem voltam teljesen. Szerelmes is mindig csak megkülönböztető jelzésekkel, csakúgy mint gyerek, barát, vagy albérlő, egyetemista, statiszta, kollégista, esztéta vagy kritikus. Amikor Zalaszentgrótra jelentkeztem a színházas és filmes táborba 18 évesen, kiderült, én vagyok az egyetlen filmes. 200 ember színházat csinált ott, én egyedül a büfében ültem, és a forgatókönyvön törtem a fejem, kamera is alig volt, a szervezők zavarban voltak, és persze mindenki rajtam röhögött. Amikor viszont filmrendező szerettem volna lenni, különösen hogy díjat is nyertem már kisfilmmel, túl tapasztalatlannak tituláltak. Amikor színházrendező szakra felvételiztem, már túl tapasztalt lettem. Nem vagyok iskolázott semmiben, de nem is hagyták soha, hogy rendesen iskolázzam magam. Amikor meg hagyták volna, abból én nem kértem. Lehet hogy innen gyökerezik mizantrópiám?

Valójában csak egyetlen helyen érzem otthon magam, és annak, aki valójában vagyok: éspedig a saját mindenkori társulatom vezetőjeként. Az előző csapatot ezért robbantottam szét: már nem éreztem otthon benne magam. És ez ilyenkor nálam végzetes érzés.

A táncosok munkájáról

Egyrészt van a táncos-agy, ami merőben különbözik a színész-agytól, ezt azért mindig is sejtettem, de most alaposan megfigyelhettem. Itt a koreográfia, fogják, nekiesnek. Semmi töprengés, semmi morfondírozás, semmi filozófia, hogy ez most mit jelenthet, jó-e egyáltalán, nem, ők már csinálják. Én meg a magam módján próbálom megérteni, megjegyezni egyáltalán, mi miután jön. Tudom én, hogy a test is gondolkozhat, - de kérem, a gondolat az nem mindig improvizáció?! - meg hogy nem kellene agyalni, csakhogy! Engem a koreográfia - ez sem, más sem, mint egy megoldott matematikai egyenlet - egyáltalán nem érdekel. Engem az ember érdekel, aki táncol. Aki fejt, aki megold! Csakhogy itt nagy ravaszság van kérem! A táncost nem érdekli önmaga mint ember, mint lét-forma, őt önmaga mint test-forma érdekli. Engem az meg egyáltalán nem. És itt van egy nagy különbség: Réka koreográfiája működik az ő testére, az ő idegeire, úgymond hiszti-játékára, de egyáltalán nem működik a többi táncos 90%-ára. Na jó, persze, egy válogatás során ennél jobb mérce nem is kell. (Erre még visszatérek!)

Aztán itt van viszont a tánc maszkja-ügy, hogy megint a Barbára utaljak (lásd idézet oldalt a fotó alatt), márpedig a társaság fele legalább folyamatosan ilyen maszkot hordott magán, még az improvizációkban is. Hol van a táncos előadói minősége? Egyáltalán mi az? Egyéniség? Őszinteség? Vallomás? A Grotowski-féle negatív út? Vagy az akármilyen zárt formán belüli spontaneitás? Talán mindez együtt.

Eltáncolt nevek, avagy bemutatom magam

Volt azért sokféle gyakorlat, ami nekem nagyon hasznos volt, tovább vihetem, megmutathatom a csapatomnak, átalakíthatom a saját nyelvemre.

1. A futás: azonos lábdobbanás-ritmusban 9 percig futunk körbe-körbe, azt csinálunk, amit akarunk, majd megbeszéljük, és persze megismételjük! A második körben a tanulságok összegződnek, elképesztően erős figyelem egymásra, elképesztő energiacsere!

2. A zenészért párbajozunk: ketten táncolnak külön stílusban, a szaxofonos zenész arra improvizál, aki jobban inspirálja. Rendkívül mulatságos, olykor nagyon-nagyon szép etűdök alakulnak ki, különösen, ha a zenész váltogat, mert mindketten inspirálják. Jó humorú, bátor zenész kell hozzá, és itt volt!

3. Kontakt-tánc: úgy, hogy az egyik állandóan érintkezni akar, de a másik fél tőle, próbálja lerázni, távol tartani, míg kifelé fenn kell tartani a minden rendben látszatát. Gyanítom, ezt a gyakorlatot tisztítani kell, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek felszínre emelkedjenek, de így is izgalmas volt.

4. Legyél macska: a macska mindig tud az egész testéről. Még akkor is, ha éppen látszólag semmit sem csinál. Mozogjunk úgy csoportosan a térben, ahogy a macska a testében él! Improvizáció kevés vagy sok színészre.

5. Név és tánc: a csoport körbeül, valaki táncol középen, s közben beszél a saját nevéhez való viszonyáról. Szereti-nem szereti, milyen bece- vagy gúnynevei voltak, hogyan viszonyul ezekhez, mi szeretne inkább lenni, stb. Ezek rövid etűdök, 2-3 perces minivallomások. Fontos, hogy tánc közben beszéljünk, és ne a tánc szüneteiben, bár ezt a szabályt "Gőzpista" etűdje mint kivétel erősítette. A gyakorlat sokféle irányba eltolható, attól függ, ki mit keres benne, ki merre szeretné fejleszteni a társulatát vagy milyen színházat-táncot kíván majd létrehozni. Azonban bizonyos, hogy alapvetően a tudattalan mozgásaira épít. Nem tudsz sem a táncra, sem a szövegre olyan mértékben figyelni, ahogy megszoktad, a figyelmed mégis aktívabb, mint általában. Mondjuk kb. 2/3-nyi tánc, 2/3-nyi szöveg, de az együtt 1,5! Szóval kinyílik egy koncentrált tudattalan, egy fegyelmezett spontaneitás. A tánc is, a szöveg is, a kettő viszonya is, friss lesz, meglepő, és mégis pontos!

A feladat nyilván helyettesíthető más szóbeli megkötéssel, de fontosnak tűnik, hogy olyan téma legyen, amelyen nem kell külön elgondolkoznia a résztvevőknek, hanem amelyekkel úgymond együtt élünk. Néhány hirtelen ötlet: beszélni a lábfejemről, vagy a kézfejemről (és egyéb testrészek is szóba jöhetnek); mit tennék, ha király lennék; ha nyernék a lottón; és talán egyre lehet dramatizálni, etűdcímek: Don Quijote lázálmai, Rozenkrantz és Guildenstern politikai beszédei, Hamlet sóhajai, stb. De mielőtt vadabb terepre merészkedünk, drága színész barátaim, mindig kezdjük az egyszerűbbek felől! Aztán persze el lehet mondani így előre megírt szövegeket, saját irományokat például adott témában, vagy verseket, akár úgy is, hogy csak magunkba mondjuk. És máris Oleg Zsukovszkij műhelyében kötünk ki!

Volt egy menet, míg a közel 40 ember végignyomta a szólóit, köztük néhány szenzációs megnyilvánulással. Mik vannak néha a nevek mögött, miféle öntudattal bírnak emberek! Csodálatos, játékos, olykor megrendítő!

Réka ízlése inkább abba az irányba dől, hogy a mozgás és a szöveg fusson két külön pályán, míg többeknél, talán nálam is, inkább a spontán összekötések, kvázi illusztrációk mentén haladt a dolog. Ez akkor lehet érdekes, ha abszurddá válik, vagy költőivé, mint egy haiku. Számomra úgy tűnik, ez lehet a legizgalmasabb út a gyakorlatban. De milyen fontos, amit Réka mondott! Mindenki próbálja ki a másik utat is.

Nos, igen, színészeim, van mit tanulni a táncosoktól! Táncosaim, van mit ellesni a színházból. De Szabó Réka Társulata, mint ez a műhelymunkában, és előadásaikon is kiderült, éppen ebben a köztes tartományban halászgat. Inkább táncos, de játékosan. És egyszer talán a koreográfiák kódjait is feltörik majd azok, akik eleget gyakorolják őket. És akkor tánc és színház, nohát, összeér!

(És ígérem, egy év múlva én is megcsinálom az akrobatikus elemeket, mert baromi jól néznek ki!)

Mozgástréningek

Munkanapló 3.

"Színészi tréning nélkül ma színházat csinálni illúzió", mondta egyszer Csetneki Gábor, s bizony - ami engem illet - igazat kell adnom neki, habár közös útjaink azóta már jócskán elváltak. Vagy talán olyan nagyon mégsem. A közös utak elválása is illúzió, mondhatnám a parafrázist.

Az alapvetés igen egyszerű: a színpadon álló színész, mivel látható, testében látható. Nem is kérdés például a festészetben vagy a szobrászoknál, hogy látható anyagukkal mélységes belső viszonyt kell kialakítaniuk. A zenészek folyton gyakorolnak. Mit tehet a színész? Megismeri a saját testét, amelynek persze része a hangja is, sőt, hamar rájövünk: az érzelmei, szelleme, minden, ami ő maga lehet. A színház elsősorban energia, s csak azután lehet belőle dráma vagy rituálé, vagy költészet, vagy bármi.

A testi problematika ugyanakkor nem ilyen egyszerű. Sokan összekeverik a tánccal, a szép mozgással, az akrobatikával. Kétségtelenül ez mind része lehet a színháznak, de önmagában kevés. A test azonban a személyiség kapuja is lehet a színpadon, erről sokan elfelejtkeznek. A személyiség valamiféle gócpont: nemzedékek, sorsok, történetek emlékei csakúgy, mint vágyak, álmok és törekvések terepe. A test valamiképpen pályaudvar (resti!), ahol a legfontosabb az áthaladás lehetősége, bizonyos lételméleti logisztika, avagy metamorfózis. Várakozással, rugalmassággal, szervezőerővel. Van erre még egy szép szó: szervezet! A test ilyen értelemben hordozza a színpadi alkalmasságot. Ha valakinek erre a szervezésre-szervezettségre sikerül tisztán rákérdeznie, alkalmas a rákérdezésre mint olyanra, akkor máris ott vagyunk vele a közlés folyamatában.

Csodálatos dolog, amikor a test organikus működésbe lép. A hétfői próbán ennek erőteljes megnyilvánulásaival találkozhattunk. Köszönöm azoknak, akik éppen ott voltak. Igazából erről szeretnék most írni, ha lehet egyáltalán e témában az embernek verbális mondanivalója, ami nem túl személyes ahhoz, hogy itt leíródhassék.

Önreflexió: sokaktól tanultam az utóbbi években színpadi mozgást, s azokat a gyakorlatokat, mögöttes filozófiákat, melyeket igaznak éreztem, azóta is rendszeresen használom, ami itt azt jelenti, hogy kutatom, fejlesztem, tehát megőrzöm és átalakítom, összekapcsolom és szétválasztom. A másik oldalon mindig ott vannak azok a nagyon is konkrét munkatársak, akikkel éppen együtt dolgozunk, a legkülönfélébb emberek, valahol 15 és 61 éves kor között, különböző sorsok különböző elhivatottsággal, tapasztalattal, rugalmassággal, és bizony különböző tehetséggel.

A tét ilyenkor sosem csupán az, hogy egy-egy játszó hogyan tud fejlődni színészetében, hanem az is, hogy az együttes milyen formán képes összeállni. Van-e például igazi érdeklődés egymás iránt, önmagunk iránt, van-e kellő bizalom, munkakedv, pontosság, végső értelemben tehát, hogy tudunk-e egymásra megtermékenyítőleg hatni.

A hétfőhöz kellett a vasárnap, ami előtte volt. A sikerhez, az eredményhez kell a kudarc, vagy - itt és most - a nehezebb próbatétel. Például a vasárnapi ejtőernyős gyilkos. A biztonsághoz kell a sérülékenység tudata. A bizalomhoz a bizalmatlanság. A próbatermi parkettához a margitszigeti füves placc, poros fákalja, ostoba focisták, de rögtön az angyali gyermek is.

Hogy a test kivirágozzék, nem technikai tudásra van szükség. A technika teljes mértékben lefedi az embert, s láthatatlanná teszi a legfontosabbat. A technika nem feltétel, hanem kísérőjelenség, avagy gyűjtőfogalom, mély értelemben semmit sem jelent. A kivirágzáshoz emlékekre és vágyakra van szükség, valamint valamire még, amit nehéz megmagyarázni. A jelenidő ízére. Az egyszeriség intimitására. A rebbenő pillanat erotikájára. Amiben végül - de csak végül és általában - minden emlék és vágy összefut. Ez azonban nem a tudat terepe. Ez valóban a hánytorgó óriáscet terepe. Az óceán emléke, vágya, a sikátor jelene, erjedt ízei, az eső, a félelem, a hiány, a boldogság megkísértő vágya.

Végezetül nem tudom másképp zárni ezt a bejegyzést, akkor sem, ha megbotránkoztató a kijelentés: az együttes sikere azon múlik, hogy tagjai között lángra kap-e újra s újra valamiféle szeretet érzése. Hogy ez az egyénnek szól-e vagy a jelenségnek, amit az egyén képvisel? Hát aki színházzal foglalkozik, annak a kettő vajon nem ugyanaz-e?

Szóval: egy mindenkiért, mindenki egyért. Minden értelemben.

Gondolatok, vázlatok, tréfák egy lehetséges színház elé

Munkanapló Don Quijote-hoz

1. A harmonikás teremtés

Hajh, az előkészületek! A módszertan! Helyes, alapos előkészületekkel, érzékenyen szilárd és tömörré sűrített módszerrel egy csapásra eljutunk célunkig a színházban is.

Kezdődik minden persze a nagy sötétséggel. Színházat sötéttel kezdeni igen filozofikus, de egyúttal vallomásértékű: hiszen az alkotók sem tudnak még semmit, világukból még semmi sincs kész, mondhatnánk a teremtés előtt állunk. A színház persze mindig teremtéstörténet. Jól lehet, jelen világunk sem maga AZ ELŐADÁS, hanem még csupán PRÓBA. Gondoltatok már erre? Isten próbája. Neki is szüksége lehet később némi kiigazításra.

A jó színész szereti a próbát. A jó színész alkotó színész, a jó ember alkotó ember, az Isten munkatársa.

Ennek feltétele micsoda?

Hogy a teremtés előtti állapotba ringathassuk magunkat, valamilyen módon meg kell semmisítenünk az előző állapotokat, tehát a civil létet, mely a színházba beáramlik nézők formájában. De ez nem nagyon lehetséges, hacsak önmaga meg nem történik, vagyis a közönség ÁTADJA magát a játéknak, ami persze a teremtésről szól, tehát a közönséget tekintsük alkotóknak szintúgy.

Egyezzünk meg a sötétben, meg a csöndben, mondjuk. Sötét és csönd. Ez jó. Még ebből bármi lehet, a közönség bizakodó. Megnyertük őket ügyünknek, melyről még nem is tudnak semmit, és persze mi magunk sem.

Akkor valaminek történnie kell. Hang vagy fény, esetleg mindkettő. Igen erős nagyképűség lenne persze mindjárt az Emberrel kezdeni. Ne legyen szereplő! Annyi minden más van előbbre való. A térrel kell kezdeni, barátaim, ez a legfontosabb. Egy jó tér. Vegyük ezt komolyan! Miből lesz a tér? A fényből épülő tér Isten szeméből, a hangból épülő tér Isten szájából, tehát itt egy tekintet vagy sóhajtás az, ami mindent elindíthat. Képzeljük el, hogy a nagy feketeségből egyszer csak kinyílik egy szem. A SZEM PERSZE MAGA A LEHELET. Hogyan lehetséges ez? Megmondom: a tangóharmonikáról van szó. Ahogy magába szippantja a levegőt és kitágul. Légvétel. Semmi egyéb. Egyelőre.

Most ott állunk a küszöbön, a hangszer megfeszült állapotban, belégzés után a kilégzés jön, amikor Isten dönt, és kileheli magából a világot. Így pumpálódik tele a színpad. És ahogy ezek a ki-be leheletek tágítják a világot, úgy bonyolódik minden. És az első KONFLIKTUS vajon hol lesz? Amikor a pumpálás maga úgy véli, annál a jámbor pumpálásnál bizony többre képes, és megnyilatkozásra szólítja fel saját magát.

A harmonika tüdeje emberi tüdőre cserélődik, mégpedig azért, mert egy forgószék van a színpadon. Látjuk tehát e harmonikáját fújtató ember hátát, ahogy lélegzik. Ő nem más, mint a vak (süket?!) "Homérosz", dalköltő, ki hőst kreál magának, hőst kreál magából. Mert látnunk kell, kedves közönség, hogy bár a zenét nem halljuk, a háttal ülő ember mégis zenél, méghozzá, pimasz módon önmagának zenél, magában zenélget, de közöttünk zenélget, ezért jobb lenne, ha mi is hallanánk e zenét, máskülönben a zenét csak mint illúziót fogadjuk el, és őt akkor innentől bolondként fogjuk tekinteni, ami egyébiránt igen jó szerep színházi berkekben.

2. kontaktusok

Ami két színész között zajlik a színpadon, nem azonos azzal, amikor két színész külön-külön aktusban, cselekvésben van. A kontaktus egyiküké sem, illetve mindkettőjüké. De ténylegesen, fizikailag, térbelileg köztük van. A kontaktus minősége változik a köztük lévő tér minőségével együtt (távolság, irány, dinamika). Nekik ezt a teret kell táplálniuk. A közönség ilyenkor elsősorban a teret figyeli, érzékeli.

3. a tér lelke

valahogy mindig meg kellene határozni a tér lelkét, ami a harmonikás példában a lélegzés és a visszafojtott zene. Milyen lehet a tér lelke, mi lehet az? Hogy ezt jól lássuk, szükségesnek tűnik a visszafojtás. A tér ott sűrű, ahol két erő egymásnak feszül. Az egyik erő a színházban minden esetben a képzelet (nem a psziché!), a másik a valós környezet (tárgyak, cselekvések). Ha a cselekvés áramlik, a képzelet visszafogott, ha a képzelet áramlik, a cselekvés visszafogott. Partnerek között: az egyik cselekszik, a másik figyel. A gyakorlatban: a cselekvő passzívan figyeli a másik ráirányuló figyelmét. A figyelő passzívan cselekszik a másik cselekvésben. A tempó, a dinamika egész változatos lehet. Szinte egybefutnak, amit most mesterségesen kettéválasztottunk. Már nem tudni ki figyel, ki cselekszik, de játék mégis működik. A tér sűrű, lelke van, a két játszó minden rezdülése ugyanarról szól.

4. sűrítés

minthogy ez a játék igen komoly összecsiszolódást feltételez, kívánatosnak tűnik, hogy ebben egymást a színészek alaposan megismerjék. Speciálisan erre fejlesztett improvizációs gyakorlatokkal közelíthetünk. Hamarosan jó eredmények mutatkoznak.

5. szavak és színházi mesterség

a totális színház eszményének megfelelően a játszók maguk írják a szövegeket. Ennek néhány lehetséges verziója:
- a színész magának ír
- a színész partnerének ír
- a színész párbeszédet ír magának és partnerének
- a két színész együtt ír párbeszédet, miután egyikük annak kereteit-játékszabályait megalkotta
az első szövegek alkotásakor nem kell különösebb figyelmet fordítani a drámai egység követelményeire.

6. jelenetek

a két színész szólójeleneteket kér egymástól. A munkát egy kölcsönös személyes és színházi érdeklődés működteti, bár néha provokatívnak tűnhet egy-egy feladat.

Pl. jelenet:
csinálj egy etűdöt erre:

„béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában” (Weöres Sándor)

vagy erre:

Leszállt a tóba
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a fekete tóba. (W.S.)

vagy bármire, ami érdekel minket, hogyan oldaná meg a másik.

7. vallomás

kényszerítenünk kell színházunkat, hogy vallomást tegyen. A kérdéseket önmagunkhoz addig kell fokozni, ameddig a legvégső válasz is fel nem szakad belőlünk. Mindez humor nélkül persze elképzelhetetlen.

8. tét

a munka elején ki kellene jelölni egy, az előbbire vonatkozó belső tétet, mely a későbbiekben módosulhat. Ez nagyjából az, mi érdekel minket, külön-külön, mint aktuális problematika. Engem, mind a Don Quijote-ban, mind ettől függetlenül egyébként is, nagyon régóta foglalkoztat valami olyasmi, ami épp a némán harmonikázó ember története: hogy olykor a világ rajtunk olyat követel, amit nem áll módunkban megadni nekik. Miközben valami más mégis történik. A némán harmonikázó ember a zene előtti csöndet szeretné meghallgattatni a többiekkel, de a többiek a zenét követelik, mert őket az nem érdekli, mi van a zene előtt. Pedig a zene előtt valójában az ember van, aki majd játszani is fog. A némán harmonikázó ember csöndjével, elmélyültségével tüntet. A zenéjét csak az hallhatja, aki hajlandó meghallani a csendjét, lélegzését is. EZ A FORDÍTOTT SZIRÉN-ÉNEK. A zenész odakötözi magát a hangszeréhez.

A gyümölcs nem a fán kezdődik, hanem a talajban, amikor még minden csak mag.

A némán harmonikázó ember esetleg azt képzeli, gyönyörű muzsikát játszik, esetleg még azt is képzeli, ezt mások is hallják. Egy egész világot épít néma hangszere köré. Míg mások csak kiröhögik, lesajnálják. De ő hallja ezt a zenét. Ezzel a zenével arra is vállalkozik, hogy szerelmi vallomást tegyen, mondani sem kell, az eredmény gyalázatos. Hősünket sokféle ilyen megpróbáltatás éri.

Lehet egy másik hősünk is, aki előző hősünk néma zenéjére fest. Egy festő. Csakhogy képei láthatatlanok, mert egy üres vászon előtt ácsorogva csupán a képzeletével alkot. Állandóan üres vásznakat készít. A vásznak előbb-utóbb beborítják az egész teret.

A zenész mozdulataiból, a festő tereiből különös, akusztikus és vizuális tér jön létre. Egy kert.
Ebben a kertben a két figura eljut művészetének csúcsára. És amikor eljutottak, következik a nagy produkció! Nem tudom micsoda. Például a festő meghal, és az ő temetése. Végső nyughelye a vásznak tereiből áll össze, mint remek mívű látvány. A temetésen a zenész valóban megszólaltatja hangszerét.

AZ ESENDŐ SZÍNÉSZ, avagy a kísérleti színházról

Publikálom itt és most egy régi, 2 éve született írásomat. Számos ponton ma is nagyon aktuálisnak érzem. Olykor ugyebár jó dolog beletúrni az archív fiókokba. Ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek a (színházi) alkotómunka belső problémái. Íme:

WOLAND megjelenik Moszkvában, mindent felforgat, mi végre? Figyeli az emberi színjátékot a városban, a színházban, figyeli, amit előidézett, aztán persze a rend helyreáll. Mi változott? Egy szerelmespár eltűnik, másokat kísért az emlék - és vannak az érinthetetlenek, a nyomozók, a magyarázók. Azután az emlékezet törlődik. A színpadról figyelni a nézőteret pompás mulatság, legalábbis ördögi értelemben. Ha a játszó azonban esendő emberi lény, félő, hogy a "moszkvai közönség" felzabálja. A színésznek tehát meg kell védenie önmagát, a benne lévő személyest, az érző-őrzőt, valami olyasmit, amit önmagában "isteninek" vél. A színész így megalkotja a technikáját (beszéd, mozgás, állapotok, motivációk, stb.), s a technikáját mintegy pajzsként használva fölényesen szegül szembe azzal a közönséggel, akit utál, gyűlöl és megvet. S mert ki kell magát szolgáltatnia nekik, harcos papként őrzi szent templomának bejáratát, azután a tetszést kegytárgyként hurcolja oltára elé, a kritikát pedig tagadja, száműzi, kiátkozza. Ez a színész, az ilyen színház azonban éppen a "moszkvai közönség" felbujtója. Mert míg ő sem szenved sérülést, a közönség is fellélegezhet: minden a lehető legnagyobb rendben lezajlott - így amiért jöttek, megkapták. Különös dolog olyan Kopasz énekesnő-előadást megnézni például, amely után a közönség jól nevelten tapsol, majd, mint egy startpisztoly dörrenésére (vagyis az elhaló taps csöndjére) tülekedve indul el a ruhatár felé - eszébe sem jut közben, hogy szembeköpje önmagát. Így lesz egy lázadó szellemű, a polgári viselkedésformákat kifigurázó drámából polgári színjáték, vagyis színház a színház körül. Van ennek valami értelme? Ha a színház nem képes megváltoztatni "moszkvai" közönségét, akkor nem tesz mást, mint építi azt. Támogatja és része annak. Ez persze szívjoga. Ez a színház és az általa felmutatott létforma engem nem érdekel, untat és sokszor bosszant. A színész esendősége az egyetlen lehetőség az igazi provokációra. A színésznek el kell buknia a szerepében, akár egy tragédia vagy komédia hősének a drámában. Az a kísérleti színház, melyet az ELTE bölcsészkarán működtetünk, ennek jegyében igyekszik személyiségközpontú előadásokat létrehozni. (Kép: Opitz Tamás A Prospero-szigetek című előadásunkban, Prospero szerepében)

A színész bukása

A JÁTSZÓ persze nem szeretne kudarcot vallani. Nem azért áldozza szabadidejének jó részét a tréningekre, próbákra, előadásokra, hogy azután sikertelennek érezze magát. A színész nagyra tör, nálánál nagyobbra: bukását ez okozza. Amikor felmegyünk a színpadra, nincs más lehetőségünk, mint hogy ott legyünk. A feladatunk, hogy varázsoljunk. Csakhogy nem tudunk. A feladatunk, hogy mások legyünk, de éppen ekkor érezzük, mennyire önmagunk vagyunk. Megpróbáljuk elvégezni a feladatunkat, ténylegesen, nem trükkel, nem csalással, és igazán vágyunk arra, hogy ez sikerüljön. Shakespeare Prosperója varázsló. Szellemlényeket mozgat, akik segítik nagy tervének megvalósításában. Vagy: Prospero egy hóbortos öregúr, aki azt hiszi, parancsol az elemeknek, de csak álmodozik, a történet a lelkekben játszódik le. Mi az igazság? Szerintem az, hogy Prospero vállalja a varázsló szerepét, és végigcsinálja. Vajon mit nyer vele? Nyugodt, békés, öreg napokat Milánóban? Prospero a darab végére elveszíti lányát, Mirandát (kiházasítja), a játszma kezdettől erre ment ki. Prosperónak semmije nem marad. A sziget megsemmisül, a vad varázst el kell vetni, a könyvet a tenger mélyére ereszteni. Prospero nagyobb téttel játszik, mint az elemek fölötti uralom kérdése. Bukása áldozat: egy új Édenért, egy új generációért. A darab számomra leginkább erről szól: hogyan adja át egy generáció a következőnek az élet továbbvitelét, hogyan kell ezt jól csinálni, a Vihar arról szól tehát, hogy hogyan szeressük a gyermekeinket. Léteznek a szeretetnek technikái? A színész úgy ábrázolja az embert, hogy önmagát mutatja fel, miközben túl akar lépni önmagán. A lehetetlen feladat körülrajzolja őt. Esendő, sőt néha egyenesen esetlen lesz mások szemében. Színészként: rossz lesz, a szerepjáték nem sikerül. Erre építeni: provokáció. Azután csak engedni kell, hogy ami akar, megtörténhessen. (Kép: Bakajsza Gáborral az Élőszoba - Részeg angyalok című előadásban)

Magasléc-kísérletek

A SZÍNHÁZI előadások többségében az alkotók nem kívánnak nagyobbat markolni, mint ami biztonsággal végigvihető. A rendezők tisztában vannak a színészek képességeivel, éppen ezek alapján szerződtetik őket, hogy utána kiszolgálják az álmaikat. Karaktertípusok és szerepskatulyák rendszerében működtetik a társulatokat, nem is lehet ez másként, hiszen produkálni kell az új bemutatókat, az éves előadásszámot, és be kell csalogatni a nézőket az államilag fenntartott intézményekbe, hogy létjogosultságukat bebizonyíthassák. Ráadásul olyan kultúrközönség kegyét kell kiérdemelni, akit kezdetben egy színházcsináló generáció örökségül kapott elődeitől - ebből kifolyólag önmaga alatt nagyon is hasonló nézőket nevel ki. A rendszer így biztonságos és kiszámítható, és ha a bőség nem is árasztja el, és nem kényezteti a hivatásos színházakat sem, mégis élhető, éldegélhető. A színészek hozzák a formát, ki lettek erre képezve, talán ők maguk sem akartak soha másként gondolni a színházra, mint annakidején a kultúrközönség részeként, ahol először színészi vágyakat kezdtek érezni magukban. Emiatt aztán nem csak a struktúra, de a benne létező előadások is kiszámíthatók, előre el lehet képzelni a darabban játszó színészek kifinomult gesztusait, hangsúlyozását, a porosan elkényelmesedett cselekménybe bevillanó effektusokat, melyek vagy egy nehezebb dramaturgiai feladat illusztratív megoldásaiként, vagy pedig egy "rejtélyes" művészi gondolat jelzéséül szolgálnak. Az eredeti drámai művek általában lényegesen mélyebb dolgokról szólnak, a színészekkel ellentétben éppen az emberi esendőséget mutatják fel. Ez némileg meg is menti a színházakat: ha annyi érzékenységgel, amivel játszik, maga a színészgárda próbálna saját előadást létrehozni, a nézők hamarosan halálra unnák magukat. Ezért is menekülnek a színházak a drámairodalom kincseibe, hogy terméketlenségüket azzal takargassák. Engem sosem érdekelt ez a fajta alkotótevékenység. (Kép: Tr.Szabó György A szerelem írásjegyeiben)

Társulatunkban igyekszem olyan feladatot adni a színészeknek, ahol - akár hétköznapi, akár színpadi - rutinjaikkal nem sokra mennek. A kísérleti színház azt a magas lécet keresi, amelyet a színész nem tud átugrani. Ha tisztességesen megpróbálja, a legmagasabb ponton egészen kinyúlik, és így pillanatokra meg lehet csodálni, mennyivel hosszabb a teste, mint gondoltuk volna. Aztán zuhanni kezd és akkor kinevethető, lesajnálható - vagy pedig együtt lehet érezni és megsérülni vele. Úgy látom, hogy ez az út sokkal igazabb, izgalmasabb és eredetibb játékhoz vezet, ugyanakkor a színész számára mérhetetlenül nehezebb feladatot jelent. Tapasztalatom szerint mégis sokan vannak, akik nem tudnának másképp színházat csinálni: túlságosan "zavaros" személyiségek ahhoz, hogy betörhetők lennének egy művészeti gépezetbe vagy egy kiszámítható, szabályos színpadi viselkedésbe. Ők azok, akik, ha véletlenül mégis odakeverednek, a színész szak felvételijén az első rostán buknak el. Kísérleti terepen viszont a lehetőségük szinte korlátlan. Más kérdés, hogy a gyakorlat azt mutatja, hogy sokszor itt sem boldogulnak. Munkánk során visszatérő tapasztalat, hogy a játszók gyakran blokkolnak le, és ugrás helyett ők is a biztonságos terepen mászkálnak. Technika hiányában azonban közönséges műkedvelők lesznek. Már esendőségüket is elveszítik: nincsen ugyanis honnan leesniük. A legjobb gyakorlatok, jelenetek akkor születnek, ha a színész nálánál nagyobb feladatot talál magának, rendezői segítséggel vagy anélkül. Ha a színésznek elalszik az érdeklődése, kiapad a feladatteremtő fantáziája, akkor már nem esendő többé, hanem menthetetlen. Kísérleti színházat csinálni tehát folyamatos készenléti állapotban lehet csupán. Ha az életben körülnézünk, ilyen állapotokat még 5 percen keresztül sem tudunk megfigyelni. A permanens pezsgés túlságosan is összezavarná a lelki világokat, beláthatatlan katasztrófákat okozna a Rendszerben, és túlságosan is sokat tárnánk fel egymásnak sebezhetőségünkből. Az emberek pedig azt hiszik, a sebezhetőségen, a megsebzettségen mindenképpen segíteni kell.

Metróharcos idők

A VALÓDI életben "szerepelni": ez általában rossz érzéseket kelt a környezetben, mert az emberek úgy érzik, hogy személyes terükbe törnek be erőszakkal. Megfigyelhetjük például a tömegközlekedési járműveken, hogyan zárkózunk el a magunk csendjeibe, a csendben hogyan röpködnek - kelnek életre és halnak el - a szemkontaktusok. Hallottam egy történetet egy párizsi metróharcosról, aki szemkontaktusokat teremtett utazás közben és sorra mindenkit "legyőzött". A metróharcos olyan terepen vívott ki magának hatalmat, ahol az embereknek eszébe sem jut, hogy le lehet őket "győzni". A metróharcossal kitartani a szemkontaktust olyan "földalatti" világba vezet, amely pár szinttel a metró alatt húzódik. Ebbe a világba ereszkedni azonban sosem lehet elég biztonságos. Az az - egyébként színházzal foglalkozó - ember, aki a metróharcosról mesélt nekem, beszállt a csatába: hosszan néztek egymás szemébe, végül a metróharcos bepánikolt és kiabálni kezdett, hogy mit akar tőle a barátom. Talán most először értette meg, hogy mivel is kísérletezik valójában.A játékban az az érdekes, hogy ha harcot csinálunk belőle, nem lehet veszteség nélkül kiszállni. Ilyenkor kénytelenek vagyunk megvárni, amíg a másik adja fel. De mi történik, ha a játszma nem akar megszakadni? A metróharcos nyilván a megszakadásra játszott, míg a barátom a bent létre, vagyis arra, ami a kontaktuson belül történik. Míg a provokátor győzni akart, ő csupán figyelt és látott. Saját győzni akarását leplezte le a másik előtt, illetve azt, hogy e mögött nincs semmi belső mondanivaló. A szemkontaktusban sürgető teremtést érzünk. Ha igazán beszállunk, el kell tudjuk viselni a saját tekintetünk felfokozott teremtőerejét (tehát nem csupán a másikét!). Ebben a buzgásban nincs időnk cenzúrázni, olyan tartalmak esnek ki onnan, melyeket nincs szándékunkban közölni, nem is tudjuk pontosan, mik ezek - mégis visszahat ránk saját személyiségünk bősége. A terhelés akkora, hogy nincs időnk védekezni, valamilyen értelemben az idő meg is szűnik: a metróban esetleg sokkal tovább utazunk, mint gondoltuk volna, suhannak el az állomások, és rájövünk, a metrónak nem az a végállomása, amire gondoltunk, a végállomáson túli területet nem jelölik a térképek. A kizökkent idő megsemmisülésünkkel fenyeget. A színházi kísérletekben nem játszhatunk győzelemre. Nem tudhatjuk előre, hogy mit akarunk kiolvasni a másik tekintetéből. A színészt tevékenysége közben szempárok figyelik. A no-színház ismeri a harmadik szem fogalmát: ez az, amivel a színész a nézőtérről, vagy a tér bármely pontjáról megfigyeli önmagát. Ez a belső szemkontaktus folyamatos, legalábbis kontrollként. Éppúgy működik, mint a valódi. Ez biztosítja, hogy ami a színpadon történik, folyamatos kontaktusban marad a közönséggel, sőt, az egész térrel, amiben a színész létezik. Az igazi színészi történés az, amikor el tudjuk viselni ennek a szemkontaktusnak a teremtőerejét, és végrehajtjuk mindazt, amit ez a teremtés a testünkön és a lelkünkön végrehajtani kíván. (Kép: Opitz Tamás és Gyimesi Judit A Prospero-szigetekben)

Álmok és ébredések

SOKAN beszélnek ihletről, beindulásról, formában-létről. De a szemkontaktus nem ihlet kérdése, sokkal inkább arról van itt szó, el tudjuk-e viselni az automatikus ihletet. Ez a gondolat mind a no-színház bizonyos elképzeléseivel, mind pedig a Grotowski-féle színház koncepciójával rokonságot mutat (negatív út). Vannak, akik pszichológiát látnak ezekben a dolgokban, én jobban szeretem a teremtéssel kapcsolatos fogalmakat. Sokan a hasonló színházi munkát terápiának tartják, vagy azt keresik benne. De ez számomra úgy hangzik, mintha valamilyenek szeretnénk lenni, mert nem vagyunk olyanok. Azt hiszem, alkotást létrehozni többet jelent önmagunknál. Nem megjavítani kell magunkat, hanem otthagyni. Az egyébként nagyon népszerű pszichologizáló színházi törekvések ember és külvilág konfliktusára építenek, fel akarják azt számolni, ezért aztán tisztító élmények felé futtatják a foglalkozásokat. A kísérleti színház ennél vadabb terepre vágyik. Nem kívánja tudományosan boncolgatni és elnevezni a képzelőerő működését, ezzel szemben a fantáziát eszközként használja arra, hogy rákérdezzen a világ otthonosságára és azt saját kénye-kedve szerint formálja, építse. A világalkotó kísérletek a személyiség életbe lépését célozzák, de nem tudományos alapon, hanem a színház berkein belül, ahol a válaszok és választások is színházi eredmények lesznek. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy ezeket a világokat azért kell létrehoznom, mert a valódi élettel nem vagyok elégedett. Nem történnek igazi találkozások (vagy számomra túl ritkán), nincsenek igazi szerelmek, nem találnak megfelelő formát az emberi kapcsolatok. Sosem tudtam olyasmivel foglalkozni, amiről nem éreztem, hogy a legfontosabb létkérdéseket teszi fel nekem. De azt látom magam körül, hogy az emberek inkább rutinokat alakítanak ki maguk körül, ezeket a kérdéseket pedig elkerülik. A képzelet, a fantázia világába menekülni talán sokak szerint önáltatás. Én mostanában azt gondolom, sokkal valóságosabb, mint a mindennapok fantáziátlan újra- és újraalkotása. Számomra a kísérleti színház annak a valóságnak az egyik lehetséges terepe, ami miatt érdemes reggel felébrednem az álmaimból. Erre építeni az életünket önkéntes száműzetés nagyon sok olyan területről, ami mások számára szórakozást, a mindennapokban való feloldódást jelenti. Ezen a terepen nagyot lehet bukni, olyan nagyot is talán, amiért már eleve megéri elkezdeni. (Kép: Éles Eszter és Bakajsza Gábor A szerelem írásjegyeiben)