<< Előszó
1. rész - Egy kapu kinyílik
2008 május. A Sirály kávézójában ülök, az ablaknál, ahol a legjobban szeretek. Süt a nap, ki lehet látni az utcára, bámulni a sétálókat; mint valami mozifilm, csak pereg-pereg, egy helyben ülsz, mégis utazol, akár a vonaton. Az élet utasa vagy. Ezzel az érzéssel el lehet simítani a dolgokat. Az évek csupán tájak, melyeket elhagyunk, lakóival együtt. Az útitársak, a hálófülkék, a restik. Az étkezőkocsi, a dohányzókocsi. És persze én, a főszereplő, a főhős, azaz a színész, aki játssza, minimum írótárs is, és a rendező, az is én vagyok. Az egyetlen állandó nézőm, az is. Hol tartunk a történetben?
Van egy színházi társulat, melyet vezetek, itt ülök a helyen, ahol fut a darabunk, a Brutus. Milyen jól hangzik ez a cím: Brutus! Történelmi darab! Gyilkosság van benne, ez mindenkit érdekel: megérteni egy gyilkosságot. Szenvedély, nagyság, képzelet. Átélni a döntések súlyát. Átélés, beleélés, átváltozás - a titkos vágyainkat üldözzük, s minden szerepből belénk épül valami. A színház veszélyes foglalkozás. Ha valaki ilyen darabot rendez, annak igénye lesz egy bizonyos nagyságú életre.
Van egy másik darabunk, a Zsiráfivóhely, ami még inkább fontos, de nem vagyok vele elégedett. Tiszta költészet és képzőművészet az egész: egy afrikai kőfaragó álmairól szól, álmok az álmokban, a legbelső titkok nyomában. És nincs helyünk, ahol próbálni lehetne, pedig fel kellene újítani, centikre és másodpercekre kimérni az árnyjátékokat, a mozdulatokat, a jelentéseket.
Hogyan lesz valakinek színháza Budapesten? - tettem fel a kérdést 2000-ben, amikor fiatal egyetemistaként megérkeztem ide, és kutatni kezdtem az Egyetemi Színpad után, gondolva, hogy ilyennek lennie kell. És hát nem volt, vagyis ami éppen volt, azt nem lehetett úgy venni, hogy az az volna. Vágytam egy bizonyos életre, melynek gyökereit még Szegeden ültették belém, és ami - sokak bánatára - eltérített a matematikusi pályáról. Valami megszállt, és azóta is fogva tart. Egy olyan érzés utáni hajsza, amit az életben sehol máshol nem kaphatok meg. Eleinte naiv voltam, abból indultam ki, ahogyan az iskolában történtek a dolgok: azt hittem, hogy léteznek mesterek, akik majd szakmailag, és léteznek felelősök, akik majd a lehetőségek tekintetében átengednek valamely kapun, és aztán egy következőn, és egy következőn, egészen addig, amíg egyszer csak felnövök, és független leszek, és erős, és lesz egy színházam, ahol majd azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. De lassanként rájöttem, hogy mindez nem így van. Nem csak azért, mert a mesterek és a felelősök nincsenek sehol, hanem azért is, mert én sem akarok senkinek sem a tanítványa lenni. Akikkel az évek alatt mégis találkoztam, és akiktől sokat tanultam, ugyanannyira nem rendelkeztek semmivel, mint ahogy én sem. A legtöbb, amit adhattak, az volt, hogy járjam magam útját, és ne szégyelljem azt, ha valamim nincsen. De mutassam meg azt, ami van.
2008 május. Ülök a Sirályban, mint egy rendező, egyfajta belső büszkeséggel. Ragyog a napsütés, van egy darabom, ami sikeres, Fringe-díjas, tele van tehetséges színészekkel, akikkel imádjuk egymást. Ott lenn a pincében játsszuk havi kétszer. Van egy fesztivál, amit kitaláltam, és már két alkalommal megvalósult. Itt ülök tehát az ablakban, egy újabb kaput kell nyitni, kell egy hely, ahol a zsiráfok ihatnak. Pincéket nézegetek a hatodik kerületben, számolgatom, mennyibe kerülhet, mivel jár, ha kiveszem, mennyit kaphatok az egyetemtől, mennyi belépővel jönne ki a hiány. Mennyi lehet a rezsi. A pincék romosak, kicsik, alacsonyak, vagy az áram, vagy a vizes blokk hiányzik, vagy drága. Odakint sétálnak az emberek, idebent zúg a kávégép, május 31-én pedig Zsiráfivóhelyet kell játszani a Magyar Művek Szemléjén. Akárhogy veszem, semmi remény nincs arra, hogy hirtelen szerezzek egy próbatermet 2 hétre, és felújítsam az előadást. Magam sem értem, miért nem vagyok ettől ideges. Mintha valahol belül tudnám, hogy minden rendben lesz. Ennek pedig semmi értelme. Mégis, ha az ember derűs, jobb ha elfogadja, hogy derűs, mintsem hogy küzdene ellene.
Aztán az egzisztenciális kérdések. 29 éves vagyok, fogalmam sincs, miből élek. Volt osztálytársaim többsége jól fizető állásban van, születnek a gyerekek. Én meg egy normális párkapcsolatot sem bírok elviselni. Azt számolgatom, hány napig futja még kávéra és cigarettára. Pedig középiskolában én voltam a legjobb matematikából az évfolyamban, küldtek versenyekre, hoztam a díjakat, az órákon nem kellett odafigyelnem, mert előre tudtam a megoldást. Ha maradtam volna a pályán, talán már vehetnék egy színházat... Hát... elég unalmas élet lenne! A volt osztálytársakat mindenesetre cseppet sem érdekli Brutus vagy Balim-bo Baru története - gondolom, az enyém sem, mint ahogy én sem vagyok egy kifejezett kisbaba-látogató. A múlt lassan elszivárog a bizonytalan jövőbe. Bele kéne őrülni. És mégsem, továbbra is csak az a makacs májusi derű.
Csöng a telefon, Ági hív, meglepődöm, mit akarhat tőlem. Valami civilekkel kellene találkozni, mondja, nem is értem az egészet, kik azok a civilek egyáltalán, mit keressek én ott. A Hegedű utca 3-ban. Jó, jó, mondom, gondolom, úgysem megyek, nem érdekel az egész, kicsit erőlködöm, hogy kedves legyek, aztán derengeni kezd az utca és a szám... Csak nem az a régi iskolaépület? Ahol a Szimplának volt a kiskertje, és amit annyira szerettem, aztán lett belőle valami rémes hely, ahová már nem jártunk. De, az. Jó, mondom. Továbbra sem értem mi ez az egész, de inkább rövidre zárom, csak ne kelljen sokat beszélni, utálok telefonálni. Letesszük, és arra gondolok, jó, elmegyek, hátha van ott valaki, aki tud próbahelyet. Az egész civilkedés meg nem érdekel, biztos sokat fognak beszélni a semmiről, előre unom.
Eljön a nap, majdnem elfelejtem az egészet. Talán nem is akarok menni. Aztán mégis, sokkal később, mint ahogy kellene. Odaérek, nincs is ott már szinte senki. Páran ülnek az udvaron, beszélgetnek valamiről. Aztán kiderül, hogy ebben az épületben valamiféle egy hónapos fesztivál lesz, és talán még hosszabbra is elnyúlhat. Nem nagyon hiszek a fülemnek, többször rákérdezek: ebben az egészben? Itt ez mind, fönt-lent, mindenhol? Bejárjuk a helyet. Mindenhol vastagon áll a por, a szemét. Rengeteg szoba van, és mind üres. Megszédülök. Alig merek rákérdezni, hogy ebbe hogyan lehet beszállni. Szó szót követ, Áginak elmondom, hogy mi a helyzet a Zsiráfivóhellyel, meg velünk, és közben belépünk a kis tornaterembe. És ez az! És ebben lehetne esetleg? Mikor jöhetünk? Ma van szombat, jövő hét elején? Csak magamra tudok gondolni. Egy kukkot sem értek az egész fesztiválból, meg a koncepcióból, de rajtuk is látszik, hogy ők sem tudják. Szinte ők is most látják a helyet először. Nem is lehet felmérni a dolog nagyságát. És valahogy mégis. Emlékszem, amikor pár éve még a Tűzoltó utcában jártuk végig az egész épületet, a Tűzraktár nyitása előtt, még Edina ráncigált el, de az valahogy nekem élhetetlennek tűnt. Óriási, huzatos épület. Itt viszont, a Hegedűben, egész más a helyzet. Minden olyan emberléptékű.
Mi voltunk az elsők, akik beköltöztek. Fogalmam sem volt arról, hogy ez évekig fog tartani. Egyikünknek sem. Ha akkor csak 2 hetet kapok abban a teremben, már az is elég lett volna. De kinyílt egy kapu, melyen keresztül a valóság a legmerészebb álmaimat is felülírta.
(Folyt. köv.)
1. rész - Egy kapu kinyílik
2008 május. A Sirály kávézójában ülök, az ablaknál, ahol a legjobban szeretek. Süt a nap, ki lehet látni az utcára, bámulni a sétálókat; mint valami mozifilm, csak pereg-pereg, egy helyben ülsz, mégis utazol, akár a vonaton. Az élet utasa vagy. Ezzel az érzéssel el lehet simítani a dolgokat. Az évek csupán tájak, melyeket elhagyunk, lakóival együtt. Az útitársak, a hálófülkék, a restik. Az étkezőkocsi, a dohányzókocsi. És persze én, a főszereplő, a főhős, azaz a színész, aki játssza, minimum írótárs is, és a rendező, az is én vagyok. Az egyetlen állandó nézőm, az is. Hol tartunk a történetben?
Van egy színházi társulat, melyet vezetek, itt ülök a helyen, ahol fut a darabunk, a Brutus. Milyen jól hangzik ez a cím: Brutus! Történelmi darab! Gyilkosság van benne, ez mindenkit érdekel: megérteni egy gyilkosságot. Szenvedély, nagyság, képzelet. Átélni a döntések súlyát. Átélés, beleélés, átváltozás - a titkos vágyainkat üldözzük, s minden szerepből belénk épül valami. A színház veszélyes foglalkozás. Ha valaki ilyen darabot rendez, annak igénye lesz egy bizonyos nagyságú életre.
Van egy másik darabunk, a Zsiráfivóhely, ami még inkább fontos, de nem vagyok vele elégedett. Tiszta költészet és képzőművészet az egész: egy afrikai kőfaragó álmairól szól, álmok az álmokban, a legbelső titkok nyomában. És nincs helyünk, ahol próbálni lehetne, pedig fel kellene újítani, centikre és másodpercekre kimérni az árnyjátékokat, a mozdulatokat, a jelentéseket.
Hogyan lesz valakinek színháza Budapesten? - tettem fel a kérdést 2000-ben, amikor fiatal egyetemistaként megérkeztem ide, és kutatni kezdtem az Egyetemi Színpad után, gondolva, hogy ilyennek lennie kell. És hát nem volt, vagyis ami éppen volt, azt nem lehetett úgy venni, hogy az az volna. Vágytam egy bizonyos életre, melynek gyökereit még Szegeden ültették belém, és ami - sokak bánatára - eltérített a matematikusi pályáról. Valami megszállt, és azóta is fogva tart. Egy olyan érzés utáni hajsza, amit az életben sehol máshol nem kaphatok meg. Eleinte naiv voltam, abból indultam ki, ahogyan az iskolában történtek a dolgok: azt hittem, hogy léteznek mesterek, akik majd szakmailag, és léteznek felelősök, akik majd a lehetőségek tekintetében átengednek valamely kapun, és aztán egy következőn, és egy következőn, egészen addig, amíg egyszer csak felnövök, és független leszek, és erős, és lesz egy színházam, ahol majd azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. De lassanként rájöttem, hogy mindez nem így van. Nem csak azért, mert a mesterek és a felelősök nincsenek sehol, hanem azért is, mert én sem akarok senkinek sem a tanítványa lenni. Akikkel az évek alatt mégis találkoztam, és akiktől sokat tanultam, ugyanannyira nem rendelkeztek semmivel, mint ahogy én sem. A legtöbb, amit adhattak, az volt, hogy járjam magam útját, és ne szégyelljem azt, ha valamim nincsen. De mutassam meg azt, ami van.
2008 május. Ülök a Sirályban, mint egy rendező, egyfajta belső büszkeséggel. Ragyog a napsütés, van egy darabom, ami sikeres, Fringe-díjas, tele van tehetséges színészekkel, akikkel imádjuk egymást. Ott lenn a pincében játsszuk havi kétszer. Van egy fesztivál, amit kitaláltam, és már két alkalommal megvalósult. Itt ülök tehát az ablakban, egy újabb kaput kell nyitni, kell egy hely, ahol a zsiráfok ihatnak. Pincéket nézegetek a hatodik kerületben, számolgatom, mennyibe kerülhet, mivel jár, ha kiveszem, mennyit kaphatok az egyetemtől, mennyi belépővel jönne ki a hiány. Mennyi lehet a rezsi. A pincék romosak, kicsik, alacsonyak, vagy az áram, vagy a vizes blokk hiányzik, vagy drága. Odakint sétálnak az emberek, idebent zúg a kávégép, május 31-én pedig Zsiráfivóhelyet kell játszani a Magyar Művek Szemléjén. Akárhogy veszem, semmi remény nincs arra, hogy hirtelen szerezzek egy próbatermet 2 hétre, és felújítsam az előadást. Magam sem értem, miért nem vagyok ettől ideges. Mintha valahol belül tudnám, hogy minden rendben lesz. Ennek pedig semmi értelme. Mégis, ha az ember derűs, jobb ha elfogadja, hogy derűs, mintsem hogy küzdene ellene.
Aztán az egzisztenciális kérdések. 29 éves vagyok, fogalmam sincs, miből élek. Volt osztálytársaim többsége jól fizető állásban van, születnek a gyerekek. Én meg egy normális párkapcsolatot sem bírok elviselni. Azt számolgatom, hány napig futja még kávéra és cigarettára. Pedig középiskolában én voltam a legjobb matematikából az évfolyamban, küldtek versenyekre, hoztam a díjakat, az órákon nem kellett odafigyelnem, mert előre tudtam a megoldást. Ha maradtam volna a pályán, talán már vehetnék egy színházat... Hát... elég unalmas élet lenne! A volt osztálytársakat mindenesetre cseppet sem érdekli Brutus vagy Balim-bo Baru története - gondolom, az enyém sem, mint ahogy én sem vagyok egy kifejezett kisbaba-látogató. A múlt lassan elszivárog a bizonytalan jövőbe. Bele kéne őrülni. És mégsem, továbbra is csak az a makacs májusi derű.
Csöng a telefon, Ági hív, meglepődöm, mit akarhat tőlem. Valami civilekkel kellene találkozni, mondja, nem is értem az egészet, kik azok a civilek egyáltalán, mit keressek én ott. A Hegedű utca 3-ban. Jó, jó, mondom, gondolom, úgysem megyek, nem érdekel az egész, kicsit erőlködöm, hogy kedves legyek, aztán derengeni kezd az utca és a szám... Csak nem az a régi iskolaépület? Ahol a Szimplának volt a kiskertje, és amit annyira szerettem, aztán lett belőle valami rémes hely, ahová már nem jártunk. De, az. Jó, mondom. Továbbra sem értem mi ez az egész, de inkább rövidre zárom, csak ne kelljen sokat beszélni, utálok telefonálni. Letesszük, és arra gondolok, jó, elmegyek, hátha van ott valaki, aki tud próbahelyet. Az egész civilkedés meg nem érdekel, biztos sokat fognak beszélni a semmiről, előre unom.
Eljön a nap, majdnem elfelejtem az egészet. Talán nem is akarok menni. Aztán mégis, sokkal később, mint ahogy kellene. Odaérek, nincs is ott már szinte senki. Páran ülnek az udvaron, beszélgetnek valamiről. Aztán kiderül, hogy ebben az épületben valamiféle egy hónapos fesztivál lesz, és talán még hosszabbra is elnyúlhat. Nem nagyon hiszek a fülemnek, többször rákérdezek: ebben az egészben? Itt ez mind, fönt-lent, mindenhol? Bejárjuk a helyet. Mindenhol vastagon áll a por, a szemét. Rengeteg szoba van, és mind üres. Megszédülök. Alig merek rákérdezni, hogy ebbe hogyan lehet beszállni. Szó szót követ, Áginak elmondom, hogy mi a helyzet a Zsiráfivóhellyel, meg velünk, és közben belépünk a kis tornaterembe. És ez az! És ebben lehetne esetleg? Mikor jöhetünk? Ma van szombat, jövő hét elején? Csak magamra tudok gondolni. Egy kukkot sem értek az egész fesztiválból, meg a koncepcióból, de rajtuk is látszik, hogy ők sem tudják. Szinte ők is most látják a helyet először. Nem is lehet felmérni a dolog nagyságát. És valahogy mégis. Emlékszem, amikor pár éve még a Tűzoltó utcában jártuk végig az egész épületet, a Tűzraktár nyitása előtt, még Edina ráncigált el, de az valahogy nekem élhetetlennek tűnt. Óriási, huzatos épület. Itt viszont, a Hegedűben, egész más a helyzet. Minden olyan emberléptékű.
Mi voltunk az elsők, akik beköltöztek. Fogalmam sem volt arról, hogy ez évekig fog tartani. Egyikünknek sem. Ha akkor csak 2 hetet kapok abban a teremben, már az is elég lett volna. De kinyílt egy kapu, melyen keresztül a valóság a legmerészebb álmaimat is felülírta.
(Folyt. köv.)
Süti félelmei közé tartozott az is, hogy a vidéki közönség nem fogja megérteni, jó szívvel venni ezt a körbeülős teret, meg hogy majd át kell menniük a hálószoba-jelenethez a másik terembe... Nos, ismét bebizonyosodott, hogy a vidéki közönség nem kevesebb a budapestinél, sőt! Az első előadáson kevesen voltak, nagyjából 15-en, s jórészt idősek vagy kamaszok. Nem is volt az a harsogó röhögés, amihez hozzászoktunk a darab egyes részeit illetően, mégis: én az első pillanattól éreztem a figyelemnek egy olyan minőségét, amihez a rohangálós, kultúrafogyasztásra beállt, önmagát végtelen ravasz pozícióban tudó fővárosi figyelemnek semmi köze. 
