2010 végére

Gyakran van mostanában Szilveszter. Jöjjön ismét a szokásos évzáró "beszéd".

Milyen messze kerültünk mégis azon januári Brutus-felújító próbáktól, a Gyros-töredékek felújító próbáitól, a Zsiráfivóhelytől, nevek jutnak eszembe, olyan nevek megint, akikkel nem dolgozok most (már) együtt, de akikkel akkor még igen: Minki, Kata, Zsuzsi, Áron, Csaszi (a teljes Gyros 1.0-stáb), aztán Piri, meg Dé, meg Balázs, meg Marci (a Brutus-stáb fele), nincs színpadunkon már Pisti sem, vannak persze mások, akik Oberon világainak fáiban laknak - ahogy Csetneki Gábor mondta - valamiféle megrendülés ez a darab a színházban, az emberi létezésben. Végigtekinteni egy éven, mintegy a múlt csatornáiban vájkálni: "ami van, széthull darabokra", de persze "csak ami lesz, az a virág"...

Vagy akár így, év végi Eszméletben:

"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

Valahogy minden jelen van egyszerre: minden múltak rétegei egymáson, a korábbi évek is, arcok is, érintések is, szagok-illatok is, terek és termek, zöld füvek, melyeken örökké ismétlődnek régi mozdulatok. Ugyanaz a megismerő izgalom, ugyanaz a vágy a titok felé, bennem, mint akkor is volt, és hiába a működés kötelezettségei, a szabályosság igényei, a rendteremtés szükséglete, a szakmai kívánalmak, pénzügyi nyakatekervények, a látszatra érettebbnek lenni: maradunk szeszélyesnek és marad az újrateremtődő káosz, és marad mindig hiány, mindig antiszimmetria, s ez mozgatja a szeleket, ez táplál majd vihart, ez indítja el a folyókat, kőbe-hegyekbe vájva új utakat.

Az alkotás, meg az élet: hallgatom a Brook-féle Mahabharata zenéit, megrendül minden, amit eddig megéltem, amit eddig létrehoztam. S főként a hogyan kellene-lehetne élni, s szemben ezzel a hogyan élek, hogyan élünk valósága. Oly sok az elpazarolt, eltékozolt pillanat. Vajon lehet másképp? Elzárva elérhetetlen tudásoktól, elzárva megélhetetlen élményektől. De mi zár el ezektől? Van-e kulcs, van-e kulcshoz való zár, van-e kulcsot, zárat megfeleltető mozdulat?

Mit tudtam megfogalmazni magamból ebben az elmúlt évben, s mit tudtam igazán megélni a világból az elmúlt évben? Vagy azonosultam-e bármivel, sikerült-e magammal azonosítanom azt, amin dolgoztam? Mindenhol ott vannak a részeredmények, de a teljességből sok hiányzik. Brutus, Gyros, Zsiráfivóhely, Étellift, Oberon, Goya, de még a Soltis-tábor Don Quijoté-ja is: a kívülállás sosem számolódott fel. Ez a rendezőnek talán a sorsa is, csak a színész alkot igazán, csak a táncos, az élőzenész alkot igazán, a szemlélő szemlélő marad, s jó esetben létrejön benne valamiféle mozgás igénye, vágya, ennek felismerése, szinte kötelezvényszerűen, hogy rákényszeríti az emberre, hogy "változtasd meg életed". És én, aki saját munkám legavatottabb és legkitartóbb személője vagyok, vajon rám kényszeríti-e a sok darabka, hogy aktivizájak valamit, olyasmit magamban, ami eddig szunnyadt? Vagy erőt vesz rajtam a munkában való elfáradás, s az igazi átváltozásra már nem marad töltöttség? De van-e valódi értelme akkor e munkának? Fogalmazni, strukturálni, színekkel ellátni, élvezhetővé tenni, fordulatossá tenni, energiával feltölteni - mindez hová vezet, ha a kinőtt virág nem ró ránk még nagyobb feladatot, melyet örömmel veszünk föl?

A színházat, éppúgy, mint a kocsmát, vagy mint minden "kulturális gyülekezőhelyet" ezernyi dologra lehet használni: hogy ne legyünk egyedül, hogy érezzük magunkat valakinek, hogy feltöltődjünk, hogy a felesleges időnket eltöltsük, hogy az alkotás igézetébe kerüljünk, hogy tartozzunk valahová, hogy csendben elbújhassunk egy sarokba önmagunk elől, hogy önmagunkról szóló dicséreteket halmozzunk fel, hogy a középpontba kerüljünk, hogy szeretetet csaljunk ki másokból, hogy szeretet érzését higgyük el magunkban, hogy gondoskodó attitűdöket vehessünk fel, hogy mások jelenlétével erősített gondolatainkkal felszánthassuk a belső ugart, hogy okosnak mutatkozhassunk, hogy tehetségesnek mutatkozhassunk, hogy műveltnek mutatkozhassunk, hogy szépnek mutatkozhassunk, hogy kiválónak mutatkozhassunk, hogy érdekesnek mutatkozhassunk, hogy szerencsésnek mutatkozhassunk, hogy társasági embernek mutatkozhassunk, hogy elhiggyük, hogy másoktól tanulhatunk, vagy elcsenhetünk valamit, meg hogy elhiggyük, hogy mindezért még jól is érezzük magunkat, és nagyon hasznosan és magas minőségben töltjük az időnket.

Nehéz és ritka dolog a színházat arra "használni", hogy valamiképp szembenézzünk magunkkal, és az életünkkel. Általában mimózák vagyunk ehhez, vagy túl büszkék. Vagy a bukástól félünk, vagy eleve erősnek hisszük magunkat. Márpedig mindkettő teljes céltévesztés: lehet szórakoztatni, lehet esztétizálni is ezekkel, de mindahhoz képest, amit a valódi átváltozás jelent, és amit a színház lehetőségként tartogat, ez semmi. Mert a show-bizniszhez meg nem vagyunk elég képzettek, sőt, a show-bizniszhez talán nem is kell akarnunk elég képzettek lenni, hacsak nem szeretnénk show-biznisz-hősöket eljátszani (bár ez már önmagában is show-biznisz...).

Sajnos az utóbbi időben csak elvétve láttam olyan alakításokat a darabjainkban, amiben igazán benne lett volna ez a szembenézés. Pontosítok: nem láttam. Voltak a közelében többen is: Balázs Cat-ként a Brutusban, Minki Guil-ként, Kata és Csaszi is Hamletként, Áron Poloniusként a Gyros-okban, aztán Pisti a Zsiráfivóhelyben, olykor-olykor Süti, inkább az elején, de aztán nagyon szerep lett a szerepből, Lili az Oberon második workshopjában, itt Lambi meg Dé is, Leó Merenyén, Süti bizonyos tréningeken, Poxy a Goyában, de ezzel nagyjából be is van fejezve, és még Paolo tréningjein sem láttam ilyesfélét, módszer ide vagy oda...

A módszerből vagy az emberekből, nem tudom, hiányzik valami, ami erre felnyitná a szemeket, ami feledtetné a praktikus és privát dolgokat, tehát sok a máz, a míveltség, a mímeltség, a már sokszor működött, rutinszerű színészi ábrázatok, formai kibúvók, megszokott, valódi kérdés és tét nélküli megoldások, melyek, tudjuk, bármikor eladhatók, lesz rá vevő, ha eléggé azonosítható a gesztus, ha eléggé "hétköznapi" a cselekvés. Valójában azonban ez pongyola fogalmazást takar.

Túlságosan jellemző a szerephalmozás-kényszer, a produkció- és produkálás-kényszer, a társasági kényszer, az okosnak lenni kényszer, a fölösleges kommunikáció-kényszer. Szemben az elmélyüléssel, a kutatással, a presszió nélküli valódi érdeklődéssel, amitől belső megrendülés várható, amitől változás, átváltozás várható. Összességében túl sokat várunk kívülről, a kívülről várás illúziójában vagyunk, úgy élünk, oda tartunk folyton, ami tőlünk kívül van, eltartunk tehát magunktól, és ennek megfelelően végül el is idegenedünk, és tanácstalanok leszünk munkánkat, sőt, életünket tekintve is.

Mindig olyanok vagyunk, mint akiket meg kell menteni.

2010 jó év volt, mindezzel együtt is jó év volt, nagyszerű volt, izgalmas, tartalmas, fordulatos, aktív, nem nagyon mély, de azért mélységre törekvő, szóval minden jót el lehet mondani, de nehogy még egy ilyen évet!

Mindaz, amit egy csoportról el lehet mondani, jellemző kicsiben az egyénre is. Rám is, a közösségi és színházi, és a saját - ha van ilyen - privát életemre is.

"Az igazi felfedező út befelé vezet."

2009-ről

Jó év volt.
Munkás év volt.
Fejlődő év volt.

Sok-sok embert kellene említenem, akikkel, akik miatt, akikért, akiknek köszönhetően...
Fordulatos év.

Valami reménytelenség végképp elmúlt.
Derű, hőskorszak. A nyavalygás vége, mintha kezünkbe vettük volna a sorsunkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt, ez van, létezik, nem tudjuk meddig és hogyan lesz tovább, de tervek és erők és álmok között élünk.

Mindaz, amiről nem írtam év közben, de kellett volna, megérne egy-egy külön bejegyzést, némelyik többet is. Sajnálom, hogy nem vezettem a munkanaplókat.
Megfogadom, hogy 2010-ben vezetni fogom (?!)

Pedig jó lett volna a Gyros-ról, meg a Zsiráf-felújítókról (milyen hasznosak voltak a régi bejegyzések...), és mindenképp kellett volna még dolgokról, amik itt voltak közben, mondjuk a workshopok, különösen az olaszokkal...

Mit fogadjak még meg?

- kevesebbet fogok lazsálni.
- alaposabban dolgozom.
- több kapcsolatot építek a természettel.
- többet megyek külföldre.
- többet fogok olvasni és írni.
- további falakat török át.

Egyébként tényleg jó volt. Furcsa, általában nem szoktam ilyet érezni...
Úgyhogy most ennyi.

Igyekezz, a zéva' dzár!

A tavaszi időszakban 24 Radikális-előadásra került sor: ez több, mint a teljes 2008-as év fele. Átlagban havi 8 előadás.

Előadások szerint:

Zsiráfivóhely - 5

Brutus - 7

Az étellift - 6

Gyros-töredékek 1.0 - 2

Gyros-töredékek 2.0 - 1

Gyros-töredékek 3.0 - 1

Költészet-napi versinstallációk - 1

Időkapu-performansz -1

Városok szerint:

Budapest - 16

Szeged - 3

Sopron - 3

Pécs - 1

Pozsony - 1

Résztvevők szerint (31 fő):

Beczásy Áron -2

Béres Miklós - 10

Bíró Éva - 2

Császár Dávid - 2

Farkas Kata - 9

Formanek Csaba - 22

Daniel Hall - 1

Harsay Sára - 1

Hodászi Ádám - 1

Ilyés Lénárd - 7

Illuvision (Gáspár, Levi, Máté) - 2

Kása Tímea - 3

Kiss Dóra - 6

Kovács Dániel - 15

Mándly Mónika - 2

Móga Piroska - 8
Anastasia Morrighan - 1

Pokorny Szilárd - 10

Regényi Júlia - 2

Rovar17 - 2

Sütő András - 12

Szabó Emese - 14

Szakács Zsuzsi - 12

Szemessy Kinga - 1

Szerencsés Rita - 2

Szitás Balázs - 6

Szücs-Szabó Máté - 14

Tigrics - 1

Trabalka Cecília - 1

Ez idő alatt 0 db bejegyzés született a saját blogomba. Elszállt a tavasz, oda a termékeny íróidőszak...

És most jön a nyár, ahol...

Ennek vége... 2008-ról

"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."

Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.

2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...

Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...

Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.

És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.

Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.

Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.

Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.

Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.

ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Ez volt 2007 - 2. rész

Október: a szokásos próbák és egyebek mellett egy kanadai hölgy jelenléte tette különlegessé ezt a hónapot. De erről nem fogok részletekbe bocsátkozni. Az ő hatására egyébként alaposan végig kell gondolnom színházi dolgaimat éppúgy, mint a személyiségemmel járó következményeket. Valamint a saját országomhoz, városomhoz fűződő viszonyomat is. Korábban például sosem gondoltam komolyan arra, hogy huzamosabb ideig élhetnék külföldön. De most már ebben nem vagyok olyan biztos.

November: lezajlik a Színváltások fesztivál, melyben főszervezői feladataim mellett bemutatjuk Zsiráfivóhely című új előadásunkat is. Bár a fesztivál is, az előadásunk is teltházakkal ment, mégsem vagyok elégedett. Az igazi cél az lett volna, hogy kiszámíthatóbbá tegyük a jövőt. Ehhez képest mint mindig, a jövő bizonytalan, ráadásul ugyanúgy bizonytalan. Hol játsszuk tovább a Zsiráfivóhelyet? Mit kell tenni azért, hogy tényleg létrejöjjön az a bizonyos Egyetemi Színpad? stb.

December: a legsötétebb hónap, mint mindig. Gyakorlatilag nincs miről beszámolni. Leszámítva, hogy következő darabunk Paul Foster Brutusa lesz. Valamint hogy év végére végignéztem a 24 valamennyi évadát.

És még valami:

Szilveszterkor meghatottan gondoltam "halottaimra". Érthetetlen nosztalgiám lett a 80-as évek iránt, de nem mint gyerek, hanem mint felnőtt. Talán azért, mert akkoriban 2008-ra gondolni még oly messzinek tűnhetett. Vajon ma hogy gondolnánk például 2030-ra? Leírni is dermesztő, hogy 51 éves leszek... Ha leszek! Kire számítunk, hogy körülvesznek minket, s kiket fog elnyelni az idő alagútja? És lesz-e még közünk akkorra mai önmagunkhoz? És egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy most, 2008-ra ide jutottunk?

Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú.

Ez volt 2007

Fogalmam sincs mi történt januárban és februárban. Azon túl, hogy a Mizantrópot próbáltuk gőzerővel. Semmi más nem jut eszembe. Talán csak az, hogy iszonyú nehéz volt.

Március 12-én a Mizantróp nyilvános főpróbája a Kiss János alt. u. -ban. Enyhén szólva: nem aratunk nagy sikert. De engem ez nem nagyon érdekel, a premierre kell koncentrálni. Mindenesetre bánt, hogy a külön meghívott nézőink nagy része rendkívül ellenségesen viszonyul ahhoz, amit látott. És nincs igazuk. De nekünk most ezt is tudni kell jó irányba terelni magunkon belül. Most már tudom, hogy kell védekezni az ilyen "személyes" támadások ellen. Például soha többet nem szabad hagyni befolyásolni magam nézői vélemények kapcsán a színészek képességeit illetően. És egyáltalán: nem szabad a nézői véleményeket firtatni. Aki fontosnak tartja, majd elmondja. Aki nem, hallgassa el mindörökre. Hiszen a tét mindig sokkal nagyobb ennél. Akkor mindezt még nem tudtam.

18-án Portugáliában megtartjuk a premiert. Ami az előadást illeti, nekem lett igazam. Mégis, a Portugáliában töltött csodás 10 nap alatt egyre inkább úgy éreztem, ezzel a csapattal nem érzem jól magam. És ők sem bíznak bennem úgy, ahogy az elején talán még bíztak.

24-én Portugáliából indítom el ezt a blogot, mintegy véletlenül, eredetileg csak azért, hogy a közben e-mailen megkapott hazai Mizantróp-fotókat valahogy nyilvánosságra hozzam az itthon maradottaknak. De hamar rájövök, hogy ez szólhatna akár többről is. Most, a 103. bejegyzésnél már úgy látom, az egy új korszak kezdete volt, még ha akkor nem is tudtam róla.

31-én a Fringe Fesztiválon bemutatom Hermész a Senkiföldjén című szólóelőadásomat. Bevallható, hogy alig készültem fel, nem volt rá idő, talán némileg meg is ijedtem attól a nagy munkáétól, amit magamra mértem. De úgy gondoltam, mégis belemegyek. Aztán történt, ami történt, nem bántam meg, és fontos állomás volt egyrészt az önismeret terepén, másrészt pedig azon asszociációs dramaturgia és térszerkesztés mentén, amelyet régóta kutatok.

Április 11-én, születésnapomon összegyűlik a Radikális Szabadidő Színház csapata a Sirályban, hogy a jövőről szót ejtsünk. Itt teszek javaslatot, hogy a társulatot oszlassuk fel. Teszem ezt azzal együtt, hogy senkinek sem ajánlom fel a további együttműködést, pedig bizonyára egy-két ember- talán joggal - számíthatott volna rá. Mindezt annak tudatában követem el, hogy régi barátságokat teszek kockára. Legyünk őszinték: mostanra belátható, hogy ezek a barátságok valóban elvesztek. Mindez hihetetlenül fájdalmas, de törvényszerű. És ha hagytuk elveszni őket, akkor ennek talán jobb is így lennie. Szégyenletes persze, amit ez ügyben kölcsönösen elkövettünk. De az azóta eltelt idő fényében az is szégyenletes, amit előtte elkövettünk, hogy személyes szívügyeket próbáltunk kovácsolni a színházból, vagy színházat a személyes szívügyekből. És ezt így nem lett volna szabad, ezeket összekeverve, mert legalább az egyik hamis volt. Mindenesetre tiszta, nyílt és világos döntés volt. Talán az év legjobb döntése.

13-án kiírom az új tagtoborzót. Előtte sokat gondolkoztam, belevágjak-e. Hiszen itt lett volna a szabadulás lehetősége, hogy abbahagyni ezt az egészet, ami minden mást elemészt maga körül, párkapcsolatokat, barátságokat, civil karriereket, mindent. Végül talán csak azért tettem, mert kíváncsi voltam, kik jelentkeznek majd? Vagy mert makacs vagyok, és csak azért sem adom fel? Vagy mert tényleg menthetetlen vagyok ebből a szerelemből, ami a színházhoz fűz? Ma sem tudom, ma is ugyanazok a kérdéseim ezt illetően.

29-én újabb őrült szólót mutatok be, ezúttal a Performansz Fesztiválon, a Patyomkin Projekt 2. címűt. Újra elkövetem ugyanazt, amit elkövettem a Hermész-szel.

Májusban elkezdődik a munka az új csapattal, de mondani sem kell, mivel elég lazán indulunk, meglehetősen egyedül és kiürülten érzem magam az elmúlt hónapok és évek(!) feszített aktivitásai után. Minden bizonnyal ezért kezdek neki az Egmontius-novelláknak, és pörög föl ez a blog is a napi szintű bejegyzésekig (május: 29, június: 22 bejegyzés).

A június szintén ennek jegyében telik, sokszor hajnalig, vagy olykor reggelig tartó írással, a vele járó álmatlansággal, sok reménytelenséggel, és sok boldog, telített perccel.

A július és az augusztus az irodalom után a színházé lett: Szabó Réka workshopja és a Thealter Fesztivál Szegeden rádiós műsorvezetői minőségemben, majd rövid és számomra csúfos eredményekkel járó műhelymunka Oleg Zsukovszkijjal, de annál lelkesítőbb, pici, de sűrű próbaidőszak Manga Dani barátommal Szegeden Don Quijote ügyében. Közben volt még egy 3 napos esküvő is Patcán, Somogy megyében, ahol két performanszban is bűnrészes voltam. Aztán a commedia dell'arte kurzus következett, (amiből mára társulatszerű képződmény próbál létrejönni), közben 1 hét Radikális-tábor Diszelben, a végén sikeres(!) munkabemutatóval.

Szeptemberben folytatódott a commedia dell'arte előadások sorozata, voltunk a váci fegyházban és Tatabányán, mely élmények sorsfordítók voltak színházi működésemben.

(folyt. köv.)