Kértem a csoporttól, hogy válaszoljon pár kérdésre, ami a közös munkánk múltját, jelenét, jövőjét illeti.
Jópár napja én magam is válaszoltam ezekre a kérdésekre.
Következzék most ennek kicsit újrafésült változata.
A) Mik a Radikálisnál eddig töltött időd alapvető tapasztalatai?
1. az Oberon-előadást illetően
Számomra egyértelmű, hogy az eddigi rendezéseim közül a legkomplexebb, legnagyobb vállalás, valamint a legszebb és legprofibb csapatmunka. Szívemhez közel áll.
Arról szól, hogy végül minden szétbomlik, és ebben a változásban éljük az életünket. Szeretem, amikor erre valaki rájön, vagyis hajlandó az előadás témájával foglalkozni, és nem a bűvölet vagy az ellenérzések nyelvén kommunikál róla. Hanem valóban megérinti, esetleg megrázza ennek a mélysége.
Az előadás lehetséges fejlődése: belső arányok finomítása. A színészi játék lehetőségeinek további kibontása. Hiányzik egy, a Kossuth-dalhoz hasonló későbbi energiabomba-jellegű tetőpont (a burleszk jó, de nem pótolja). Sok helyütt feszesebbre lehetne húzni a jeleneteket, a váltásokat még pengébben kivitelezni, megoldani a függönyhúzást :)
Kedvenc személyes képeim, pillanataim:
Zsuzsi az amazonoknál piros bohócorrban hátat fordít, és kacsint.
Adri klorofillja
Leó baszakodik a zárral
Mesi és Lili hátra kaszabaszál az amazonoknál
Zsolt „széthull darabokra”
Ahogy Süti mondja:”A Dével meg a Balázzsal söröztünk”
Csilla kilapítja a zsiráfot
Réka a zászlókkal
Női madárkar mögöttük a fiúk
Poxy lábujjára száll a madár, amitől megrándul álmában
2. A munkafolyamatot illetően
Szerettem a workshopokat, melyek ehhez az előadáshoz vezettek, és különösen szerettem a merenyei tábort. A szabadság levegője itatta át. Nem éreztem a produkció kényszerét, sem az elvakult munkamánia érzetét. Történt annyi, amennyi mondanivalónk volt. Ugyanakkor nagyon nehéz volt, mert sosem tudtam pontosan, mit is szeretnék látni. (nem szerettem volna látni...)
A próbákon nem szerettem a késéseket, mert meg kell tisztelni egymást a jelenlétünkkel.
Nem szerettem a nyavalygásokat, amit a lelki-testi kényelmetlenségek szültek, mert valójában csak egoista trükkök, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Jobb lenne ezt színházi munkával megszerezni.
Nagyon szerettem merenyén a tréning közbeni ablakon kimászást.
Vagy amikor 4-en elmentünk a sötét erdőbe.
A farönköket.
Sok-sok jó élmény gyűlt össze.
3. A közösségi létet illetően
Épp a minap jutott eszembe, hogy jó pár előadásban, így az Oberonban is, a közösségi lét, vagyis egy közösségben zajló élet érdekelt leginkább. Ezzel is indult a "karrierem". A Mélységes érzelmek... című előadás kocsmai törzsközönsége, vagy a Brutus hátterét adó láthatatlan közösségi állam vezetői, vagy az el nem készült Don Quijote lázálmai színházi társulata mind azért küzdenek, hogy a közösségre vágyó egyén és a darabokra hulló közösség konfliktusát megoldják.
Hol találunk szabadon választható közösségeket a kolostorokon és a Facebook-on kívül? Én csak a színházban találok ilyet, és ez ráadásul mind a kolostoroknál, mind a Facebook-nál jobb. Egyelőre nem tudnék másként élni. Az individualista világban az egyén gyorsabban tud haladni, mint egy közösség csoportosan. Ezért sem könnyű. De mindent megteszek, hogy ez a közösségi jelleg maradjon, fejlődjön. Azokkal, akik szintén szeretnék. Ezért az egyéni teljesítményeknél nekem fontosabb a csapatmunka. Sokszor látok jeleket arra, hogy ez nem könnyű az egyes tagoknak. Nem azért mert alkalmazkodni kell, persze azért is. De azért, mert a közösség ténylegesen lelassít kicsit. De kérem, végül is ki mondta, hogy rohanni kell? Mellesleg érdemes megtanulni, hogyan lehet megspórolni bizonyos időket, hogy a közösség mégse lassítson le. Ha a közösség együtt elég formálható és rugalmas, akkor senki sem fogja érezni sem a lassítást, sem a siettetést.
4. Az emberi tényezőket illetően
Nagyon érzékeny dolog, kitől fogadunk el tanácsot, utasítást, feladatot. A közösségnek meg kell alkotnia saját íratlan kódexét is, hogy ezeken a napi nehézségeken felülemelkedjék. Mindenkit alapvetően kérni kell valamire, nem utasítani. Fenntartva az ellentmondás jogát. Láttunk mostanában pár esetet, amikor ez nem így volt.
Nekem az a dolgom, hogy néha pedagógiai erőfeszítéseket tegyek, és rávegyek valakit valaminek az elvégzésére. Főként a szerep bizonyos szükségesnek tűnő aspektusai miatt. Ezért néha nem vagyok udvarias, a szülés néha fájdalommal jár, de remélem ezt senki sem veszi a szívére. Másnak viszont ilyet tennie nem szabad. (Más esetben nekem sem.)
Mindenki nehéz személyiség, mert minden személyiség nehéz. A fő ellenségek: lustaság, gyávaság, fölösleges kényelmi szempontok, függőségek személyektől, anyagoktól. Mindezeket teljesen felszámolni nem lehet, nem vagyunk katonai szervezet, de folyamatosan csökkenteni kívánatos. Szeretném, ha mindenki képes lenne felismerni a nemkívánatos függőségeit. Hiszen ezekkel ártunk önmagunknak a legtöbbet.
A színházi munka bár csoportépítést igényel, azzal jár, nem feltétlenül a barátságok fő helyszíne. Tudjuk, ez is megtörténik, sőt, szerelmek is születnek (és múlnak el) de nagyon fontos, hogy a színpadi munkában munkatársak vagyunk. A munka munka. Emberileg pedig épp ezért megengedőbbnek kell legyünk egymással, mint egyébként. Valahogy türelmesebbnek és gondoskodóbbnak, és persze nyitottabbnak és őszintébbnek.
B) milyen ambíciók vezérelnek, hogy itt dolgozz?
Hát, nem is tudom. Talán leírtam fentebb, de annyi minden van még.
Ez az otthonom.
Ezt hoztam létre.
Pillanatnyi bűbáj csak, holnapra talán minden leomlik.
A jelenidejűség nagyon jó. Kiélez.
Bár sokszor elfáradok...
C) milyen visszatartó erők dolgoznak ez ellen (külső-belső)?
Anyagi kérdések, bizalmi viszonyok, az állandó változásban-lét nem könnyű, minden közösség ami van, széthull darabokra. Ebben se legyen hamis illúziónk.
Meg aztán én magam is elég makacs, önfejű tudok lenni.
Olykor a régi idők reflexei működnek (nem volt mindig ilyen önzetlen a csapat), és eszerint reagálok dolgokra, jó lenne különválasztani a múltat a jelentől.
D) milyen típusú előadásokban szeretnél itt részt venni a jövőben?
Olyanokban, amelyekben meg tudjuk fogalmazni valahogy magunkat.
E) milyen képzésekben szeretnél részt venni?
Beszéd, ének, hangképzés
tánc, mozgás
akrobatika
színészmesterség
filmszínészet
F) milyen képzésekre szorul szerinted alapvetően a csoport?
A fentiekre
G) milyen ötleteid, javaslataid vannak ezekre (foglalkozás, tréner, iskola, stb)?
Előkészületben!
I) várhatóan milyen anyagi kondíciókkal és időkeretben tudsz jelen lenni a Radikális 2011-es évében?
Hát ahogy eddig... éjtnappallá téve, annyiért, amennyi juthat.
J) előre láthatóan milyen egyéb Radikálison kívüli színházi munkáid lesznek 2011-ben?
Egyelőre nem tudom. Felkértek egy rendezésre, még nem tudom mikor lesz.
K) Mik a következő év egyéb nagyobb színházon kívüli tervei számodra?
Feleség, család, autó, ház :)
- mennyire független ez (akár lelkileg) az itteni munkától?
Abszolút függő vagyok önmagamtól.
L) mik a pozitívumok a társulat eddigi munkáját illetően?
Kitartó, érdeklődő, helyes, szép, tehetséges emberekből állunk :)
M) hogyan működhetne jobban a csapat?
(és ennek érdekében Te mit tehetsz?)
Tagbővítésre van szükség, több kisebb előadásra, képzésekre, a feladatok továbbosztására, pályázati pénzekre, szponzorra.
Ráfekszem a menedzsmentre.
N) miben vállalnál az eddigiekhez képest nagyobb szerepet? (X-et tegyél és röviden hogyan képzeled el...)
színészet
csapatszervezés X - egyeztetés és kommunikáció gyorsabbá-pontosabbá tétele, havi társulati ülések
pályázatírás X - lehetőleg mindenre, ami szóba jöhet
menedzsment X - ezt alaposan végig kell gondolni, rengeteg rész-feladatra bontani a feladatokat, és azokat még részekre...
dokumentáció X - nagyon fontos - archivum létrehozásával
webfejlesztés X - domain, meg minden egyéb!
közönségszervezés
technika
pr, sajtó és reklám
logisztika X - az előbbiekre építve
adminisztráció
karbantartás
takarítás
egyéb, éspedig...
X) bármi egyéb fontos mondandó, kérdés, élmény, ami eszedbe jut:
most nem, majd új bejegyzésben.
"A retrospektív emlékezet a múltra irányul, azokat az emlékeket tartalmazza, amelyek a múltban tanultunk vagy tapasztaltunk meg. Vagyis része a szemantikus, epizodikus és önéletrajzi emlékezet. A prospektív emlékezet a jövőre irányul, emlékezet arra, hogy emlékeznünk kell valamire..."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rendezői széljegyzetek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rendezői széljegyzetek. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. december 25., szombat
2008. szeptember 25., csütörtök
Nyári munkanapl(op)ó, 3. rész
Nem szeretek emlékezetből írni, mint ahogyan emlékezetből élni sem szeretek. Így aztán okoz némi nehézséget így szeptember vége felé felidézni a nyári munkálatokat, színházi kalandokat. Nem az emlékezés jelent gondot, hanem inkább az írás. Rögzíteni a még mindig folyton változót. Legyünk inkább benne a változásban.
Süti kedvéért
Tegnap éjszaka sokáig a Rosencrantz-próbák további menetén töprengtem. Hogyan lehetne azon a nyomvonalon tovább haladni, melyet Zalamerenyén megpiszkáltunk. Sorra vettem az etűdöket, melyeket készítettünk, és megpróbáltam minél hitelesebben felidézni a munkabemutatót, melyet ezekből tartottunk.
Döntéseket kell hozni, méghozzá stratégiai döntéseket. Ezeket szeretem, de olykor piszok nehéz dolog. Mint most is. Ha elindulsz egy irányba, lemondasz a többiről. És mivel a többin nem indulsz el, nem tudhatod, milyen eredményeket értél volna el azokon. Marad a lemondás, és elfogadása annak, ami végül majd marad. Mert minden előadás csak valamiféle maradvány. Maradvány a sok-sok lehetőség közül. De képzeletben talán mégis bejárhatók e halálra ítélt ösvények.
Dilemmák:
1. TÉR - több helyszínen, a közönség vándoroltatásával, bolyongván a helsingőri udvarban.
Vagy: egyetlen "normális" színházi térbe sűríteni a helsingőri bolyongás érzetét.
Mindkét irány újabb hatalmas kérdéseket vet fel. Ha vándorol a közönség, hol van az a tér, ahol a darab játszható? Van itt egy csapdahelyzet is: míg Merenyén készen kaptuk és elfogadtuk a teret (tereket), itt Budapesten már a mi választásunk lesz a játéktér. Ez a tudatosság - tetszik, nem tetszik - beleépül az előadás esztétikájába, nyelvezetébe. Itt minden teret gondozni kellene. Nem lehet készen talált szobákban, pincében, wc-ben megcsinálni ezeket a jeleneteket, mert az már nem lenne ugyanaz! Másrészt a merenyei közönségünk számára a játék természetes állapot volt. Jöttek velünk örömmel a világ végére is, ki a sötét focipályára. Attól tartok, a cinikus, ellustult, kiszolgált budapesti közönségből éppen ez a játékosság hiányzik.
(Az étellift premierjén olyan sokan voltak, hogy még plusz székeket kértek. De leghátulról semmit sem lehetett ülve látni. Miért nem maradtak állva? Fontosabb volt a kényelem, mint az elől zajló színház. A Woyzeck-koncert előadásain a Sirályban ugyancsak nagyobb volt a passzivitás, mint vártam volna. A legaktívabb közönség - azok közül, amiket láttam - Szegeden volt. Szegeden a közönség a Brutust is nagyon megsegítette figyelmével. Először fordult elő, hogy valaki elkezdett játszani az egyik késsel.)
Ez már persze önmagában is elég lenne, hogy éppen ezért csináljunk egy kényelmetlen színházat. De! Inkább szeretném azt elérni, hogy a lusta néző (döntse el ki-ki mennyire lusta), kezdjen el irigykedni a játék játékosságára. Inkább alig tudjon ülve maradni, minthogy alig tudjon közlekedni...
Ha viszont egy tér van, az legyen frontális, vagy körbeülős, esetleg ezen egy téren belül mászkálós, vagy csak az elején mászkálós, aztán ücsörgős, vagy még a végén is mászkálós, esetleg közben is olykor-olykor, a színészek és a nézőtér átjárható-e, stb.
Mindezek különösen erőteljes kérdések a Stoppard-dráma kapcsán, ahol a kívül-belülállás, a játék és valóság, az emlékezés és felejtés, a tudat és tudattalan, az otthon és otthontalanság, az ideák és az eltévedés tematikusan határozzák meg a darabot. De Stoppard is egyensúlyozik a kettősségek között. Könnyű a nyelvnek! De mi van a térrel?
2. ANYAG - a meglévő etűdök szoros egymáshoz fűzése, mélyreható próbákkal, a szerkezet kikristályosítása. Vagy: további etűdök, a füzérszerűség felvállalása, kevésbé megmunkált szerkezet, kevésbé megmunkált játék.
Legszívesebben a kettő valamiféle egyvelegét választanám, de alapvetően mégis dönteni kell. Az eddigi etűdök egyik nagy erénye számomra, hogy nincs túllihegve a két címszereplő, míg Stoppardnál ez aligha igaz. Mégis valamelyest több súlyt kell pakolni rájuk, de csak annyira, amennyire a belső cselekmény intenzitása engedi. Zalamerenyén éppen az volt jó az etűdökben, hogy nagyon cselekményesek, játékosak, lendületesek lettek. Ezzel szemben nem szeretnék két unatkozó udvaroncot nézni órákon át. Olvassa el, aki akarja Stoppardot, nagyon is megéri, de nekünk a saját Hamletünket(!) kell megcsinálnunk.
A zseniális szemüveg nem is annyira Ros és Guil, bár ők sűrítik a lényeget, hanem a Polonius által szervezett titkosrendőrség, a bizalmaskodó, ámde kimért alaphang, ami a nézőkből kémeket varázsol, kíváncsiskodókat, ha tetszik Ros és Guil-eket. A két főszereplő a nézőket képviseli a darabon belül. De éppúgy a darabot is képviselik a nézőtéren.
Egyébként számos hasonló hidacska van már fölverve a szerkezeten belül. A Helsingőrbe érkező színészcsapat magát a Hamletet próbálja. Ros és Guil önmagát nézi a színjátékban ( ez még Stoppardnál is így van), de később e két színészalak (akik előtte a kocsmában teljesítettek szolgálatot nagyon is profán módon) Claudius rémálmává válik. Claudius rámálma, hogy látják őt. Nem csak Hamlet - vele még meg lehet birkózni - , de az egész udvar, a hatalom, melynek középpontja ő maga. A titkosrendőrség önmaga feje ellen fordul. Ahol figyelnek, ott a figyelő is megfigyelt lesz, legalábbis álmaiban, önmaga számára. A kór így terjed vissza a mérgezőre.
Stoppard esetében precízen kiszámított, hogyan illeszkedik bele Ros és Guil a Hamlet cselekményébe. Emiatt mi, olvasók (nézők) kívülről figyeljük e két szerencsétlen botladozását egészen a halálig. Mi ismerjük a történetet. Őket, akik nem ismerik, kinevetjük, szánakozunk rajtuk, sorsukat üresnek, képtelennek találjuk.
Ha azonban a Hamlet világát úgy bonyolítjuk meg, hogy ne legyen kiszámítható, akkor a közönség együtt tud majd botladozni a főhősökkel. És ha a főhősökről levesszük azt a sok abszurd marhaságot, amivel Stoppard elszórakozik kárukra, akkor máris egészen civilizált lényeket kapunk, akik minden további nélkül alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a közönségnek, és tükröt tartsanak a Hamlet történetének is.
Így például a Hamlet-Ophélia jelenetünk nagyon is ezt szolgálja. A (köz)veszélyes Hamlet ezenfokú őrülete más régiókba röpíti az egész karaktert. És Helsingőr egész világát is. Ahol a rettegés az úr, ott a színfalak mögé nézni cseppet sem biztonságos. Stoppardnál nagy hatalommal bír a Színész. Túlságosan is naggyal. Merenyén nem éppen a legsikerültebb etűd lett a Ros-Guil-Színész a konditeremben jelenet, de egy rendkívül fontos lehetőségre felhívta a figyelmet: a Színész talán érdekesebb, ha gyenge, ideges, van mit rejtegetnie, kiszolgáltatott, és esetleg van még egy kis betegesen bonyolult szexuális hajlama is segédszínésze, Alfréd iránt (akit egyébként bár fiú, lány játszik). Nem kell neki isteni vonatkozásokat kapnia. Nem kell olyan nagyon tudnia semmit, vagy ha mégis, hát ne higgyük el neki mindenáron. Nem kell neki betöltenie semmiféle sors-képviselete szerepet.
Számos nagyon izgalmas irány van még munkaanyagunkban. A legjobb módszer talán: csak óvatosan bővíteni az etűdok sorát, alaposan kidolgozni az eddigiek világát!
3. NYELV - Milyen (színházi) nyelven beszél ez a világ? Mi a centruma ennek az egész örvénynek, mely végül mindenki behúz a halálba, a túlvilági sötét oldalra, hol végtelen szenvedés vagy végtelen dalolás vár kire-kire.
A Brutus középpontját nem volt nehéz megtalálni, hiszen ott volt a darabbéli író, Cat, akinek fejében játszódik minden cselekmény. Hozzá lehet igazítani az előadás nyelvét. A Rosencrantzban azonban többpólusú világot találunk, ha a szereplők felől közelítünk. Különösen, ha a főszereplőket közel visszük a közönséghez. A mű kinyílik. És sötéten tátong, mert nem értjük. Sejtjük, de végül rá kell jönnünk, hogy nem értjük. A sötétbe azonban mégis csak fénnyel lehet levezetni az embereket. Az emberek pedig belejátszanak a cselekménybe.
Az előadás fő motívuma egyébként két dolog legyen: az egyik egy szekrény, Hamlet kedvenc olvasóhelye. A szekrény, ahol Hamlet megfigyelhető. A szekrény, melyből Hamlet hallgatózik. A szekrény, ahonnan Polonius a halált kapja, egy kiszaladó tőr formájában. A szekrény, ahol Ros és Guil megkínozza Ophéliát, legalábbis akit annak hisznek. A másik a szekrény mögött nyíló világ, Hamlet összes reménye. Nevezhetnénk úgy is: Ophélia kertje. E kert azonban kiszárad.
Az előadás fő mozgáselve a körbefordulás. Beszélni a hátam mögött lévőkhöz. Megnézni, hogy ki figyel hátulról. Faképnél hagyni a színészek előadását, majd visszafordulni, és átkokat szórni rájuk. Visszatekinteni. Emlékezni, felejteni. Ros és Guil a falnál, rájuk vetítve körkörös sorsuk villódzó árnyai. Ikrek valami hideg anyaméhben. Nincs hová fordulni, csak egymáshoz. És talán eltűnni hirtelen.
(Folyt. köv.)
Süti kedvéért
Tegnap éjszaka sokáig a Rosencrantz-próbák további menetén töprengtem. Hogyan lehetne azon a nyomvonalon tovább haladni, melyet Zalamerenyén megpiszkáltunk. Sorra vettem az etűdöket, melyeket készítettünk, és megpróbáltam minél hitelesebben felidézni a munkabemutatót, melyet ezekből tartottunk.
Döntéseket kell hozni, méghozzá stratégiai döntéseket. Ezeket szeretem, de olykor piszok nehéz dolog. Mint most is. Ha elindulsz egy irányba, lemondasz a többiről. És mivel a többin nem indulsz el, nem tudhatod, milyen eredményeket értél volna el azokon. Marad a lemondás, és elfogadása annak, ami végül majd marad. Mert minden előadás csak valamiféle maradvány. Maradvány a sok-sok lehetőség közül. De képzeletben talán mégis bejárhatók e halálra ítélt ösvények.
Dilemmák:
1. TÉR - több helyszínen, a közönség vándoroltatásával, bolyongván a helsingőri udvarban.
Vagy: egyetlen "normális" színházi térbe sűríteni a helsingőri bolyongás érzetét.
Mindkét irány újabb hatalmas kérdéseket vet fel. Ha vándorol a közönség, hol van az a tér, ahol a darab játszható? Van itt egy csapdahelyzet is: míg Merenyén készen kaptuk és elfogadtuk a teret (tereket), itt Budapesten már a mi választásunk lesz a játéktér. Ez a tudatosság - tetszik, nem tetszik - beleépül az előadás esztétikájába, nyelvezetébe. Itt minden teret gondozni kellene. Nem lehet készen talált szobákban, pincében, wc-ben megcsinálni ezeket a jeleneteket, mert az már nem lenne ugyanaz! Másrészt a merenyei közönségünk számára a játék természetes állapot volt. Jöttek velünk örömmel a világ végére is, ki a sötét focipályára. Attól tartok, a cinikus, ellustult, kiszolgált budapesti közönségből éppen ez a játékosság hiányzik.
(Az étellift premierjén olyan sokan voltak, hogy még plusz székeket kértek. De leghátulról semmit sem lehetett ülve látni. Miért nem maradtak állva? Fontosabb volt a kényelem, mint az elől zajló színház. A Woyzeck-koncert előadásain a Sirályban ugyancsak nagyobb volt a passzivitás, mint vártam volna. A legaktívabb közönség - azok közül, amiket láttam - Szegeden volt. Szegeden a közönség a Brutust is nagyon megsegítette figyelmével. Először fordult elő, hogy valaki elkezdett játszani az egyik késsel.)
Ez már persze önmagában is elég lenne, hogy éppen ezért csináljunk egy kényelmetlen színházat. De! Inkább szeretném azt elérni, hogy a lusta néző (döntse el ki-ki mennyire lusta), kezdjen el irigykedni a játék játékosságára. Inkább alig tudjon ülve maradni, minthogy alig tudjon közlekedni...
Ha viszont egy tér van, az legyen frontális, vagy körbeülős, esetleg ezen egy téren belül mászkálós, vagy csak az elején mászkálós, aztán ücsörgős, vagy még a végén is mászkálós, esetleg közben is olykor-olykor, a színészek és a nézőtér átjárható-e, stb.
Mindezek különösen erőteljes kérdések a Stoppard-dráma kapcsán, ahol a kívül-belülállás, a játék és valóság, az emlékezés és felejtés, a tudat és tudattalan, az otthon és otthontalanság, az ideák és az eltévedés tematikusan határozzák meg a darabot. De Stoppard is egyensúlyozik a kettősségek között. Könnyű a nyelvnek! De mi van a térrel?
2. ANYAG - a meglévő etűdök szoros egymáshoz fűzése, mélyreható próbákkal, a szerkezet kikristályosítása. Vagy: további etűdök, a füzérszerűség felvállalása, kevésbé megmunkált szerkezet, kevésbé megmunkált játék.
Legszívesebben a kettő valamiféle egyvelegét választanám, de alapvetően mégis dönteni kell. Az eddigi etűdök egyik nagy erénye számomra, hogy nincs túllihegve a két címszereplő, míg Stoppardnál ez aligha igaz. Mégis valamelyest több súlyt kell pakolni rájuk, de csak annyira, amennyire a belső cselekmény intenzitása engedi. Zalamerenyén éppen az volt jó az etűdökben, hogy nagyon cselekményesek, játékosak, lendületesek lettek. Ezzel szemben nem szeretnék két unatkozó udvaroncot nézni órákon át. Olvassa el, aki akarja Stoppardot, nagyon is megéri, de nekünk a saját Hamletünket(!) kell megcsinálnunk.
A zseniális szemüveg nem is annyira Ros és Guil, bár ők sűrítik a lényeget, hanem a Polonius által szervezett titkosrendőrség, a bizalmaskodó, ámde kimért alaphang, ami a nézőkből kémeket varázsol, kíváncsiskodókat, ha tetszik Ros és Guil-eket. A két főszereplő a nézőket képviseli a darabon belül. De éppúgy a darabot is képviselik a nézőtéren.
Egyébként számos hasonló hidacska van már fölverve a szerkezeten belül. A Helsingőrbe érkező színészcsapat magát a Hamletet próbálja. Ros és Guil önmagát nézi a színjátékban ( ez még Stoppardnál is így van), de később e két színészalak (akik előtte a kocsmában teljesítettek szolgálatot nagyon is profán módon) Claudius rémálmává válik. Claudius rámálma, hogy látják őt. Nem csak Hamlet - vele még meg lehet birkózni - , de az egész udvar, a hatalom, melynek középpontja ő maga. A titkosrendőrség önmaga feje ellen fordul. Ahol figyelnek, ott a figyelő is megfigyelt lesz, legalábbis álmaiban, önmaga számára. A kór így terjed vissza a mérgezőre.
Stoppard esetében precízen kiszámított, hogyan illeszkedik bele Ros és Guil a Hamlet cselekményébe. Emiatt mi, olvasók (nézők) kívülről figyeljük e két szerencsétlen botladozását egészen a halálig. Mi ismerjük a történetet. Őket, akik nem ismerik, kinevetjük, szánakozunk rajtuk, sorsukat üresnek, képtelennek találjuk.
Ha azonban a Hamlet világát úgy bonyolítjuk meg, hogy ne legyen kiszámítható, akkor a közönség együtt tud majd botladozni a főhősökkel. És ha a főhősökről levesszük azt a sok abszurd marhaságot, amivel Stoppard elszórakozik kárukra, akkor máris egészen civilizált lényeket kapunk, akik minden további nélkül alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a közönségnek, és tükröt tartsanak a Hamlet történetének is.
Így például a Hamlet-Ophélia jelenetünk nagyon is ezt szolgálja. A (köz)veszélyes Hamlet ezenfokú őrülete más régiókba röpíti az egész karaktert. És Helsingőr egész világát is. Ahol a rettegés az úr, ott a színfalak mögé nézni cseppet sem biztonságos. Stoppardnál nagy hatalommal bír a Színész. Túlságosan is naggyal. Merenyén nem éppen a legsikerültebb etűd lett a Ros-Guil-Színész a konditeremben jelenet, de egy rendkívül fontos lehetőségre felhívta a figyelmet: a Színész talán érdekesebb, ha gyenge, ideges, van mit rejtegetnie, kiszolgáltatott, és esetleg van még egy kis betegesen bonyolult szexuális hajlama is segédszínésze, Alfréd iránt (akit egyébként bár fiú, lány játszik). Nem kell neki isteni vonatkozásokat kapnia. Nem kell olyan nagyon tudnia semmit, vagy ha mégis, hát ne higgyük el neki mindenáron. Nem kell neki betöltenie semmiféle sors-képviselete szerepet.
Számos nagyon izgalmas irány van még munkaanyagunkban. A legjobb módszer talán: csak óvatosan bővíteni az etűdok sorát, alaposan kidolgozni az eddigiek világát!
3. NYELV - Milyen (színházi) nyelven beszél ez a világ? Mi a centruma ennek az egész örvénynek, mely végül mindenki behúz a halálba, a túlvilági sötét oldalra, hol végtelen szenvedés vagy végtelen dalolás vár kire-kire.
A Brutus középpontját nem volt nehéz megtalálni, hiszen ott volt a darabbéli író, Cat, akinek fejében játszódik minden cselekmény. Hozzá lehet igazítani az előadás nyelvét. A Rosencrantzban azonban többpólusú világot találunk, ha a szereplők felől közelítünk. Különösen, ha a főszereplőket közel visszük a közönséghez. A mű kinyílik. És sötéten tátong, mert nem értjük. Sejtjük, de végül rá kell jönnünk, hogy nem értjük. A sötétbe azonban mégis csak fénnyel lehet levezetni az embereket. Az emberek pedig belejátszanak a cselekménybe.
Az előadás fő motívuma egyébként két dolog legyen: az egyik egy szekrény, Hamlet kedvenc olvasóhelye. A szekrény, ahol Hamlet megfigyelhető. A szekrény, melyből Hamlet hallgatózik. A szekrény, ahonnan Polonius a halált kapja, egy kiszaladó tőr formájában. A szekrény, ahol Ros és Guil megkínozza Ophéliát, legalábbis akit annak hisznek. A másik a szekrény mögött nyíló világ, Hamlet összes reménye. Nevezhetnénk úgy is: Ophélia kertje. E kert azonban kiszárad.
Az előadás fő mozgáselve a körbefordulás. Beszélni a hátam mögött lévőkhöz. Megnézni, hogy ki figyel hátulról. Faképnél hagyni a színészek előadását, majd visszafordulni, és átkokat szórni rájuk. Visszatekinteni. Emlékezni, felejteni. Ros és Guil a falnál, rájuk vetítve körkörös sorsuk villódzó árnyai. Ikrek valami hideg anyaméhben. Nincs hová fordulni, csak egymáshoz. És talán eltűnni hirtelen.
(Folyt. köv.)
2008. szeptember 24., szerda
Nyári munkanapl(op)ó, 2. rész
Aki sokat rendez, keveset él
Az étellift végül extra-gyorsasággal készült el. Nem biztos, hogy nagyon jót tett neki ez a sebesség, a Magyar Nemzetben le is húzták rendesen, és jogosan! Azt írja a kritikus, hogy talán túl sokat rendezek, és ilyen módon nem mélyülhet el az anyag megfelelően. Ebben nyilván van igazság. Az ételliftet valóban menet közben kell majd feltornászni a vágyott állapotra, még jó, hogy ez az állapot azért csak közelít, előadásról előadásra fejlődni látszik.
Egyébként szívesen elbíbelődnék egy évig egy rendezéssel (A szerelem írásjegyei 9 hónapig készült, Az étellift már csak 2-3 hét munkát jelentett), de ehhez olyan anyag is kellene, olyan méretű elképzelés, olyan vállalás. Csakhogy ahhoz, hogy helyünk legyen a Tűzraktérben, a Sirályban, és egyéb fesztiválokon, hogy a csapat minden tagja hozzá méltóan foglalkoztatva legyen, anyagi tekintetben megalapozhassuk a jövőt, némiképp muszáj gyártásra állni, muszáj folyton szerepelni - márpedig a nézők elfogynak, és újat kell tudni mutatni. Így is csúcsot döntöttünk a tavalyi két darabbal: a Brutus eddig 14-szer, a Zsiráfivóhely 10-szer ment le. Ennyi előadást egy évben még nem játszottunk. És ez a szám csak emelkedni fog.
Talán egyébként a rutin is ér valamit. No de biztos vagyok benne, hogy ha a 2 új darab elkészül, némi pihenésre szükségem lesz.
Egyébként most olvastam el Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét. Be kell valljam, szívesebben vennék részt mostanában az életben, mint a színházban. De már az is furcsa, hogy a kettő most egy kicsit különvált...
Az étellift végül extra-gyorsasággal készült el. Nem biztos, hogy nagyon jót tett neki ez a sebesség, a Magyar Nemzetben le is húzták rendesen, és jogosan! Azt írja a kritikus, hogy talán túl sokat rendezek, és ilyen módon nem mélyülhet el az anyag megfelelően. Ebben nyilván van igazság. Az ételliftet valóban menet közben kell majd feltornászni a vágyott állapotra, még jó, hogy ez az állapot azért csak közelít, előadásról előadásra fejlődni látszik.
Egyébként szívesen elbíbelődnék egy évig egy rendezéssel (A szerelem írásjegyei 9 hónapig készült, Az étellift már csak 2-3 hét munkát jelentett), de ehhez olyan anyag is kellene, olyan méretű elképzelés, olyan vállalás. Csakhogy ahhoz, hogy helyünk legyen a Tűzraktérben, a Sirályban, és egyéb fesztiválokon, hogy a csapat minden tagja hozzá méltóan foglalkoztatva legyen, anyagi tekintetben megalapozhassuk a jövőt, némiképp muszáj gyártásra állni, muszáj folyton szerepelni - márpedig a nézők elfogynak, és újat kell tudni mutatni. Így is csúcsot döntöttünk a tavalyi két darabbal: a Brutus eddig 14-szer, a Zsiráfivóhely 10-szer ment le. Ennyi előadást egy évben még nem játszottunk. És ez a szám csak emelkedni fog.
Talán egyébként a rutin is ér valamit. No de biztos vagyok benne, hogy ha a 2 új darab elkészül, némi pihenésre szükségem lesz.
Egyébként most olvastam el Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét. Be kell valljam, szívesebben vennék részt mostanában az életben, mint a színházban. De már az is furcsa, hogy a kettő most egy kicsit különvált...
2008. szeptember 3., szerda
Nyári munkanapl(op)ó, 1. rész
Régen nem írtam a blogomba. Néha a hallgatás beszédesebb a szónál. Igen, sok minden történt ez alatt a 2 hónap alatt. Talán nem is nagyon lehet szétválasztani őket. Nem akarok külön Kazincbarcikáról, vagy a szegedi Thealterről, vagy Zalamerenyéről, vagy az Étellift-próbákról, vagy a Kisoroszi táborról sem írni. Valahogy hülyeség lenne szétválasztani őket, legalábbis így utólag. Inkább tematikusan szeretnék írni. Egy esemény minősége talán azon mérhető, mennyire változtat meg, mennyire alakítja át gondolataidat, érzékelésedet, netán érzelmeidet.
RENDEZŐI ÖNARCKÉP-KÍSÉRLET
Hogy erre a hülyeségre mi szükség, azt nem tudom, de jól esik. Valahogy fel kell dolgozni mindennapi szerepünket. Itt van például a Rosencrantz-tábor, ahol..., de nem úgy, mint a Brutusban, és egész másképp Jon Fosse darabjával, és megint más ügy a Zsiráfivóhely, nem is beszélve Az ételliftről.
Az anyag (az írott mű, az alkotótársak, a helyszín, az időjárás, a komfortfokozatok, az elfogyasztott ételek és italok minősége, stb.) maga formálja önmagát. Nekem, mint rendezőnek az a feladatom, hogy levezényeljem a szülést. Ha nem kell beavatkozni, nem avatkozom be. De ha kell, kiráncigálom a gyereket a világba. Zalamerenyén a dolgok történtek maguktól. Kérdéseket tettem fel, amivel megpiszkáltuk a Stoppard-művet, majd feladatokat adtam, és a színészek megcsinálták. Ők maguk, a maguk színházát. Ők ilyen színházat szeretnének játszani. Ilyesfélét. Ők maguk adják a saját előadásuk nyelvét. De nekem még náluk is jobban kell tudnom, miféle nyelvet keresnek, miféle színházat szeretnének játszani. Ehhez nekem mit kell hozzátennem a magam ízléséből? Van nekem egyáltalán ízlésem?
Volt olyan etűd (világra jövetelét erős kézzel vezényeltem), melyre azt mondták a többiek: ez olyan Formanek volt. Én ezt nem értem. De valójában mégis értem. Szeretem is ezt az állítólagos felismerhetőséget, nem is. Jó lenne olyat csinálni, amin meglepődnek. Amin én is meglepődöm. Közben mégis ott van ez a névjegy dolog. A kettő együtt az igazi. Az ellentmondás az igazi.
Kisorosziban 3-4 napig csak a lábamat lógattam, nem hajtottam a munkát, vártam, ki tudja mire. Nem volt jó kedvem, sok dolog miatt. Nem kívántam a munkát, nem kívántam a színházat. Talán még túlságosan közel volt Merenye, a Brutus, a Zsiráf, Az étellift, a Tűzraktér, a Tízpercesek, a Thealter, Kazincbarcika, túl sok munka, bizonytalan jövő, harc harc hátán.
Nem is tudom, hittem-e egyáltalán abban, hogy a Fosse-darabot meg tudjuk ragadni. Csupa ellentmondást éreztem benne, képtelen voltam előre látni a szereplőket szerepeikben, képtelen voltam színpadképet látni, egyáltalán: képtelen voltam látni. Vagy nem akartam látni. Ott volt az a szép bányató, a déli futások-úszások. Víz, felhők, napsütés. Azt gondoltam, megérdemlem. Megérdemeljük. Majd lesz valami a darabbal is. Nem kell annyit magunkkal foglalkozni. Hogy tréningek, meg ilyenek... Nem kell. Nem most. Együtt vagyunk, ez a lényeg.
Aztán némi kis etűdözés, lazán, de azért egyre nagyobb húzóerővel.
Meglepetések:
Szilvi keresztjei a fehér falon abban kis szobában, ahová úgy lopóztunk be, mint akik leselkedni jönnek, más emberek titkait kifürkészni. A titkainkat néha jó, ha kifürkészik.
Noémi tükörbe elmondott monológja. Ő is fürkészi a fürkészők titkait, ott a tükörben mindannyian úgy érezzük, van egy csomó titkunk. A közelségben rájövünk, hogy vannak titkaink. De nem olyan könnyű elmondani azokat.
Balázs (ki)tartása, ahogy közelít a szerepéhez, ahogy keresi a hangokat, a gesztusokat, a mozdulatokat, ahogy egymásra fűzi azokat, ahogy elfelejt és ahogy nem felejt el dolgokat. Ahogy visszamenekül sablonjaiba, más szerepek gúnyáiba, ahogy nem menekül vissza, ahogy egyre tisztább és tisztább lesz, különösen a kórházi rész. Balázs színészete az egyéniségén múlik. Az egyénisége bonyolult. A technikázás számára veszélyes. Balázs számára a színház szerintem - lehet hogy tévedek, - tisztulási út. Ez nekem nagyon szimpatikus.
(Talán Süti számára is az? Néha az ellenkezőjét érzem nála: számára a színház inkább a sötétebb erők kiemelése-megbolygatása. Mostanában. Ahogy Brutus alakult a Sirály és a JATE Klub között: egy naiv "kisfiú" Brutusból veszélyes, beteges, züllött Brutus lett, de vérrel teli, valódi és döbbenetesen erős. Valamennyiünk bűnét hordozó Brutus lett belőle. Ez veszélyes út. Nekem nagyon szimpatikus út. Külön szólni kell még a betört ablaküvegről, ide tartozik, később.)
Emese éppoly démoni erővel itatja át Evelyn karakterét, mint a Zsiráfivóhelyben a Királynőt. Ez a női erő mindig meglepő. Honnan van? Hová tart? Félelmetes és szédítő. És nagyon vonzó.
Zsolt koncentrált arca a szinpadon. Nem amikor játszik, hanem amikor nem játszik. Amikor igazi. És akkor elképesztően pontos. Milyen jó volt vele lazán összedobni a Két guberáló egy lakásban etűdöt!
Kisoroszi végül belefordult a darab teljes megrendezésébe, egy nap alatt 3 felvonás vázlata készült el, magam sem értem, hogyan tudtunk idáig eljutni. Úgy látszik, már akkor is színházat csinálunk, ha nem csinálunk színházat. Igen, olykor meg kell várni a születés megindításának megfelelő pillanatát. Az idő nem objektív, hanem bennünk dolgozik.
A rendező sem objektív. Néha akkor teszi a legjobban, ha nem dolgozik. Néha ez nehéz. Az álomgyár nem könnyen szenderül álomba. De ha az álomgyár leáll, és elalszik, és álmodik, akkor mit lát álmában? Valahogy így kéne megsejteni a dolgokat...
(Folyt. köv.)
RENDEZŐI ÖNARCKÉP-KÍSÉRLET
Hogy erre a hülyeségre mi szükség, azt nem tudom, de jól esik. Valahogy fel kell dolgozni mindennapi szerepünket. Itt van például a Rosencrantz-tábor, ahol..., de nem úgy, mint a Brutusban, és egész másképp Jon Fosse darabjával, és megint más ügy a Zsiráfivóhely, nem is beszélve Az ételliftről.
Az anyag (az írott mű, az alkotótársak, a helyszín, az időjárás, a komfortfokozatok, az elfogyasztott ételek és italok minősége, stb.) maga formálja önmagát. Nekem, mint rendezőnek az a feladatom, hogy levezényeljem a szülést. Ha nem kell beavatkozni, nem avatkozom be. De ha kell, kiráncigálom a gyereket a világba. Zalamerenyén a dolgok történtek maguktól. Kérdéseket tettem fel, amivel megpiszkáltuk a Stoppard-művet, majd feladatokat adtam, és a színészek megcsinálták. Ők maguk, a maguk színházát. Ők ilyen színházat szeretnének játszani. Ilyesfélét. Ők maguk adják a saját előadásuk nyelvét. De nekem még náluk is jobban kell tudnom, miféle nyelvet keresnek, miféle színházat szeretnének játszani. Ehhez nekem mit kell hozzátennem a magam ízléséből? Van nekem egyáltalán ízlésem?
Volt olyan etűd (világra jövetelét erős kézzel vezényeltem), melyre azt mondták a többiek: ez olyan Formanek volt. Én ezt nem értem. De valójában mégis értem. Szeretem is ezt az állítólagos felismerhetőséget, nem is. Jó lenne olyat csinálni, amin meglepődnek. Amin én is meglepődöm. Közben mégis ott van ez a névjegy dolog. A kettő együtt az igazi. Az ellentmondás az igazi.
Kisorosziban 3-4 napig csak a lábamat lógattam, nem hajtottam a munkát, vártam, ki tudja mire. Nem volt jó kedvem, sok dolog miatt. Nem kívántam a munkát, nem kívántam a színházat. Talán még túlságosan közel volt Merenye, a Brutus, a Zsiráf, Az étellift, a Tűzraktér, a Tízpercesek, a Thealter, Kazincbarcika, túl sok munka, bizonytalan jövő, harc harc hátán.
Nem is tudom, hittem-e egyáltalán abban, hogy a Fosse-darabot meg tudjuk ragadni. Csupa ellentmondást éreztem benne, képtelen voltam előre látni a szereplőket szerepeikben, képtelen voltam színpadképet látni, egyáltalán: képtelen voltam látni. Vagy nem akartam látni. Ott volt az a szép bányató, a déli futások-úszások. Víz, felhők, napsütés. Azt gondoltam, megérdemlem. Megérdemeljük. Majd lesz valami a darabbal is. Nem kell annyit magunkkal foglalkozni. Hogy tréningek, meg ilyenek... Nem kell. Nem most. Együtt vagyunk, ez a lényeg.
Aztán némi kis etűdözés, lazán, de azért egyre nagyobb húzóerővel.
Meglepetések:
Szilvi keresztjei a fehér falon abban kis szobában, ahová úgy lopóztunk be, mint akik leselkedni jönnek, más emberek titkait kifürkészni. A titkainkat néha jó, ha kifürkészik.
Noémi tükörbe elmondott monológja. Ő is fürkészi a fürkészők titkait, ott a tükörben mindannyian úgy érezzük, van egy csomó titkunk. A közelségben rájövünk, hogy vannak titkaink. De nem olyan könnyű elmondani azokat.
Balázs (ki)tartása, ahogy közelít a szerepéhez, ahogy keresi a hangokat, a gesztusokat, a mozdulatokat, ahogy egymásra fűzi azokat, ahogy elfelejt és ahogy nem felejt el dolgokat. Ahogy visszamenekül sablonjaiba, más szerepek gúnyáiba, ahogy nem menekül vissza, ahogy egyre tisztább és tisztább lesz, különösen a kórházi rész. Balázs színészete az egyéniségén múlik. Az egyénisége bonyolult. A technikázás számára veszélyes. Balázs számára a színház szerintem - lehet hogy tévedek, - tisztulási út. Ez nekem nagyon szimpatikus.
(Talán Süti számára is az? Néha az ellenkezőjét érzem nála: számára a színház inkább a sötétebb erők kiemelése-megbolygatása. Mostanában. Ahogy Brutus alakult a Sirály és a JATE Klub között: egy naiv "kisfiú" Brutusból veszélyes, beteges, züllött Brutus lett, de vérrel teli, valódi és döbbenetesen erős. Valamennyiünk bűnét hordozó Brutus lett belőle. Ez veszélyes út. Nekem nagyon szimpatikus út. Külön szólni kell még a betört ablaküvegről, ide tartozik, később.)
Emese éppoly démoni erővel itatja át Evelyn karakterét, mint a Zsiráfivóhelyben a Királynőt. Ez a női erő mindig meglepő. Honnan van? Hová tart? Félelmetes és szédítő. És nagyon vonzó.
Zsolt koncentrált arca a szinpadon. Nem amikor játszik, hanem amikor nem játszik. Amikor igazi. És akkor elképesztően pontos. Milyen jó volt vele lazán összedobni a Két guberáló egy lakásban etűdöt!
Kisoroszi végül belefordult a darab teljes megrendezésébe, egy nap alatt 3 felvonás vázlata készült el, magam sem értem, hogyan tudtunk idáig eljutni. Úgy látszik, már akkor is színházat csinálunk, ha nem csinálunk színházat. Igen, olykor meg kell várni a születés megindításának megfelelő pillanatát. Az idő nem objektív, hanem bennünk dolgozik.
A rendező sem objektív. Néha akkor teszi a legjobban, ha nem dolgozik. Néha ez nehéz. Az álomgyár nem könnyen szenderül álomba. De ha az álomgyár leáll, és elalszik, és álmodik, akkor mit lát álmában? Valahogy így kéne megsejteni a dolgokat...
(Folyt. köv.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)