Születésnapomra

A Facebook-nak köszönhetően sosem tapasztalt mennyiségben kaptam születésnapi köszöntőket április 11-én. Ami azért is lepett meg, mert én magam nemigen szoktam senkinek sem ilyesféle jókívánságokat küldeni (ejnye-bejnye) - furcsa is nekem, hogy ilyen sokan megteszik mégis (nyilván másokkal is). Le kell szögezzem: mindez nagyon jól esett, ezért hát ez a bejegyzés is...

A legszebb ajándék mégis Oleg Zsukovszkijé volt, aki ugyan nem tudott arról, hogy éppen születésnapom van, de a legutóbbi Oberon világai előadásunk olyan hatást gyakorolt rá, hogy felajánlott nekünk egy teljesen ingyenes tréningnapot. Így hétfőn (éppen átutazóban volt Debrecen és Drezda között) 10-től este 6-ig dolgozhattunk, és (4 év után ismét!) Oleg-tréningen vehettem részt (10 másik Radikális-taggal együtt). Az egy napos alkalom leginkább egy érzelmi feltöltődést adott nekünk. Ennyi idő alatt nagy eredményeket nem várhat az ember: a tréning valamiféle Oleg Összes Rövidítve volt, inkább módszer-demonstráció, húrok megpendítése, amelyeken aztán a mester elmerülve játszik, magyaráz, szerepel, gondolatot gondolatba fűz, s néha-néha te is kipróbálhatod, hogyan megy ez (hogyan nem megy...), és hogy milyen hosszú még az út (hogy mennyi út van egyáltalán)...

Vázlat a Szentivánéji álomhoz, 2006, Szeged, Régi Zsinagóga

Nagy és mély inspirációt kaptunk, színházi és személyes vonatkozások sokaságával. Jól emlékszem a 4 évvel (és 5 évvel) ezelőtti Flórián Műhelyes Szentivánéji-próbákra, most a Tűzraktér padlóján, terében ugyanaz az az atmoszféra jött létre, ugyanaz a vérkeringés indult el... Mozdulatok a múltból - és bosszantó regresszió, a fene gondolta volna, hogy még őrződik - pontosabbnak és koncentráltabbnak gondoltam magam, mint ahogy hétfőn bármi sikerült. Túl sok volt az érzelmi mellékhatás... Ha egy hetünk lett volna...!

Aztán a Sirályban, kávéházi szegleten, szűk körben, némi borok és pálinkák társaságában, melynek a vége kissé a homályba esett...

A születésnapok mire jók? Minél több van belőlük, annál több a tárolt-visszatér(íthet)ő emlékezet. Mint ahogy néha az ember azt hiszi, túl van már bizonyos kötöttségeken: szabadnak hiszi magát a mozdulataiban, a gondolataiban, az alkotásban, szabadnak a barátságok-szerelmek kötelékeitől, azt hisszük, hogy szabadon irányítjuk a figyelmünket, és a szándékaink kristálytiszták.

És mégsem.

Hálával és emlékezéssel telve küldöm ezt a verset mindenkinek, aki az elmúlt 32 évben...

Rakovszky Zsuzsa

Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé

soha. Az idő egyirányú utca.

Örökké zuhog a jelen, s örökké

száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza

szempillantás alatt. Lábbal előre vissza

nem szökken a műugró a trambulinra, és nem

lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,

de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,

a kozmosz féregjáratain át

zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,

ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás

szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,

bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy

kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,

vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy

saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,

s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed

rájuk emelve, a jövendő elvetélt

embriója, merev térdekkel lépegetsz

feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés

vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”

– az is hiába volna. Nem lehet

csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,

olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

Mint bulldózer tolja maga előtt

a voltak összessége a rákövetkezőt,

ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,

vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,

a sérelem sérelmet szül, a seb

sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett

szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,

s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,

ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,

ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,

csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,

amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!

Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Rezignált boldogság Facebook-falra 4 részben

Az ünnephez, amit tervezel, mindig sok ember kellene, hogy ünnepi voltát megteremtse, de a megjelentek általában alkalmatlanok az ünnepre, akiknek meg kéne, azok nem jelennek meg. Így a szándék mindig megvalósítatlan marad. Így a színház csak látszat. Mondjuk soha sehol sem lehet reálisabb látszatot teremteni.


Tapasztaltam, hogy az egy-másfélórás műremekeink túl rövidek, hogy átlendüljön a civil lény egy másvilágba. Jöjjenek tehát az eposzi művek! Nos, így mondanivalóim legcsekélyebb mennyiségét tekintve is szép, összetett formájú mondatokban tudom kifejezni magam. És ennek hatását lemérném, ha tudnám bárhogy. De oly nagy a kuss.

Gyűlöletes számomra e hangtalanság, mondandónélküliség, ahogyan nap mint nap pörögnek a lények. S a tervek, miket létrehoznak, mily idegen attól, ahogyan élnek. Ahogyan élni vágynak, vagy vágy nélkül ahogyan semmivé foszlanak a mindennapi teljesítés igézetében vagy átkaiban.

Emiatt aztán nem tudok jobbat, mint folytatni a reménytelen, ámde gyönyörű küzdelmet, hogy megpróbáljuk magunkat legalább e kor nemcsak valamely specialistájává, de mint érzőközpont, valamiféle csomópontjává is megnemesíteni. Hogy a végén lehet-e vörös gömböt lengetni a nagy közös takarón? S közösen csendesíteni a hullámokat? Vagy növelni azokat, s mégis óvni a gömböt? Ki érti meg ezt figyelmeztetés nélkül?

Hiperbola

Sajnos nem folytattam úgy, ahogy megígértem. Mindig csak a mentegetőzések, pedig már nem is net-caféból nyomom. Annyi mindenről kellene beszámolni! Jancsó Miklós készülő filmjében, az Oda az igazság!-ban
(fotó: Horniák Ágnes) ... és a következő kép is....

Olyan sok mindenen túl vagyok az elmúlt hónapok révén, és annyi minden áll még előttem, jó volna számot vetni, számot adni, elmerengeni, hogy emlékem is legyenek, legyen jövőképem is...

Például visszaolvastam a régi zsiráfivóhelyes bejegyzéseket, és nagyon sokat segített az előadás felújításában. De nem csak a szakmai dolgokról van itt szó, bár jó, ha abban a köntösben jelenik meg. A szív ügyeire is tekintettel kellene lenni. Erre lenne megoldás, ha folytatnám az Egmontius-sorozatot.

Gyorsabban megy az élet, mint ahogy reagálni tudok rá.

Mostanában a praktikus ügyeket illetően próbálok előre dolgozni, hátha felszabadul némi idő előbb-utóbb, ami saját magamra szánható, de egyelőre a feladat megoldása csak újabb feladatokat szül, újabb vállalások lehetősége bontakozik ki, mindez jó, mert haladás, fejlődés, előremutatás, de hiányzik az a csóró, üres idő, ami annak idején ezt a blogot is létrehozta.

Olyan ez, mint egy matematikai függvény, mint egy hiperbola: folyamatos közelítés a tárgyhoz, és egyúttal folyamatos távolodás is egy másik tárgytól - a két tengely. A két tengely egymással derékszöget zár be. A metszéspont az origó. Amikor legközelebb vagyunk az origóhoz, akkor vagyunk egyenlő távolságra mindkét tengelytől, egyik sincs közelebb mint a másik, és viszonylag mindkettő messze van. A vonzás szabályai?

Az életünk persze sosem csak hiperbola, ez csak egy bizonyos metszet, az idő, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokkal érzékibb.

Sokféle birodalom van, amiben lehet élni. Most Tűzraktér, Radikális Bázis a neve, máskor Szorongás, Szerelem, vagy Hiány. Konkrét fizikai terekben élek. A lelki terek feltérképezése -ezekben is élek, csak nem tudom pontosan, hogyan - talán a közelítő tél feladata.

Figyelmem itt van, itt is van!

Feltámadás!

Szeptembertől folytatom a blogot, de lehet hogy már hamarabb is. Sajnos lefoglal sok tevékenység, mint például hogy rákattantam a horrorfilmekre. Ez önmagában nem helyes, de biztos megvan az értelme. Szóval érdemes lesz visszalátogatni. Addig is... brrrrr....

Egy teszt

Egy ismerősöm kérésére kitöltöttem ezt a tesztet, az eredményt (?!) közzéteszem, talán mást is gondolatokra sarkall...

1. Mire a legbüszkébb abból, amit az életben elért?

a semmiből egy új világ nyílt, az új világ semmivé lesz

a. Minek tulajdonítja ezt a "sikert", ill van e köze hozzá valamilyen személyes
kvalitásnak?

a kitartásnak, a lustaságnak, a szerencsének, a balszerencsének, az éberségnek, az álmoknak

b. Mennyiben járul ehhez hozzá a családja, neveltetése, gyerekkora?

abszolút, szinte azonos ezzel, ami mégsem, az a hiánnyal, melyet be kell tölteni valahogy, hát betöltődik

2. Emlékszik e valamilyen lényeges momentumra az élete során, ami nagyon
meghatározó volt érdeklődési, tevékenységi körére, életvezetésére nézve?

Egyszer csak egy függöny válaszott el az emberek egyéb csoportjától, és tudtam, ha kilépek a függöny mögül, akkor látható leszek, és ahogy erre a kilépésre készültem, és ahogy titokban megfigyeltem őket előbb...


3. Melyik akadályt volt a legnehezebb leküzdenie azok közül, amelyekkel életében
szembe kellett néznie?

az anyagi feltételek biztosítása okozott némi zavart


a. Hogyan csinálta?
vártam a csodára, és így sikerült is, közben tettem a dolgom

b. Volt olyan, amit nem tudott leküzdeni?
nagyon sok ilyen volt, ilyenkor tekertem egyet a kormányon, és megkönnyebbültem.


4. Mi volt a legmélyebb pont (pontok) az életében?

egy szerelmi illúzió lefoszlása

a. Hogyan keveredett ki belőle/lük?

több művemben feldolgoztam (novellák, versek, színdarab), így olyan ember lettem, aki kereste a csalódást, hogy edzettebb lehessen

5. Mi az az elfoglaltság/állapot, amiben igazán jól érzi magát?


vezetni az emberek figyelmét, követni az emberek mozgását

Hogyan írná le, milyen ilyenkor ebben az állapotban lenni?

hatalom és alázat, erő és gyengeség, érzékiség és észlelés

6. Mi az az elfoglaltság/gondolat, ami bármilyen hangulati állapotban, a helyzetek többségében visszaállítja a harmónia érzését?

a történelmi idő távlatai, a formák változékonysága, a nagy átalakulás maga
mély belégzés, grimasz

7. Mi határozza meg (hogyan dönti el), hogy milyen projektbe vagy problémába fog bele, amikor eggyel épp kész van?

mint egy kertész, megnézem melyik palánta bújt elő a földből. ez némi önvizsgálat, a kor szellemének hajcihőzése, személyes ügyek (érzéki és érzelmes dolgok), spirituális összefüggések, sok-sok kérdés. ahol sok a kérdés, ott jó az irány(vesztés).

Voltak olyan időszakok, amikor nenéz volt eldöntenie, hogy mivel folytassa?
Ilyenkor mi lett?

volt ilyen, arra gondoltam, mi az, ami nélkül nem tudok élni, és mi az, ami nélkül tudok. És akkor arra mentem, amerre kellett, amerre vágytam, még akkor is, ha az sokkal félelmetesebbnek tűnt. Általában félelmetesek a jó döntések.

8. Mennyire bírja a magányt, illetve ez mit jelent Önnek? Milyen színezetű
(akár egy - + egyenes mentén..)

mostanában alig vagyok egyedül, kérdés, hogy ettől még magányos vagyok-e. valamilyen értelemben talán mindenki magányban él, mert oda be senki sem juthat, ahol én vagyok. és onnan kifelé is nehéz, végső soron nem is lehet kijutni – mily álmok jőnek a halál után... – csak halálélményeken keresztül lehet kijutni, mint például a Rómeó és Júliában, vagy valami lelki halál értelmében, vagy megtisztulással vagy ilyesmi. Ezek a kérdések örökké rohamoznak, örökké táncot lejtünk velük. Tehát bírom a magány, mindenki bírja, aki él, az a bizonyíték, hogy él, a módszer, ahogyan, ezzel azonos, legfeljebb nem ismeri, nem ismerjük fel.

Ennyi hát?
...

Ennek vége... 2008-ról

"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."

Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.

2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...

Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...

Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.

És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.

Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.

Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.

Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.

Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.

ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Családi címerünk?!

Öcsém uram bukkant rá valahol. A szöveg a képhez:

"This Formanek Coat of Arms date back to the town of Kolín in the Czech republic where the Formanek's lived since about 1580 or before to this day. The original is carved in wood and hand painted."

Jól éreztem én a lovagi vért ereimben!

Ez volt 2007 - 2. rész

Október: a szokásos próbák és egyebek mellett egy kanadai hölgy jelenléte tette különlegessé ezt a hónapot. De erről nem fogok részletekbe bocsátkozni. Az ő hatására egyébként alaposan végig kell gondolnom színházi dolgaimat éppúgy, mint a személyiségemmel járó következményeket. Valamint a saját országomhoz, városomhoz fűződő viszonyomat is. Korábban például sosem gondoltam komolyan arra, hogy huzamosabb ideig élhetnék külföldön. De most már ebben nem vagyok olyan biztos.

November: lezajlik a Színváltások fesztivál, melyben főszervezői feladataim mellett bemutatjuk Zsiráfivóhely című új előadásunkat is. Bár a fesztivál is, az előadásunk is teltházakkal ment, mégsem vagyok elégedett. Az igazi cél az lett volna, hogy kiszámíthatóbbá tegyük a jövőt. Ehhez képest mint mindig, a jövő bizonytalan, ráadásul ugyanúgy bizonytalan. Hol játsszuk tovább a Zsiráfivóhelyet? Mit kell tenni azért, hogy tényleg létrejöjjön az a bizonyos Egyetemi Színpad? stb.

December: a legsötétebb hónap, mint mindig. Gyakorlatilag nincs miről beszámolni. Leszámítva, hogy következő darabunk Paul Foster Brutusa lesz. Valamint hogy év végére végignéztem a 24 valamennyi évadát.

És még valami:

Szilveszterkor meghatottan gondoltam "halottaimra". Érthetetlen nosztalgiám lett a 80-as évek iránt, de nem mint gyerek, hanem mint felnőtt. Talán azért, mert akkoriban 2008-ra gondolni még oly messzinek tűnhetett. Vajon ma hogy gondolnánk például 2030-ra? Leírni is dermesztő, hogy 51 éves leszek... Ha leszek! Kire számítunk, hogy körülvesznek minket, s kiket fog elnyelni az idő alagútja? És lesz-e még közünk akkorra mai önmagunkhoz? És egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy most, 2008-ra ide jutottunk?

Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú.

Ez volt 2007

Fogalmam sincs mi történt januárban és februárban. Azon túl, hogy a Mizantrópot próbáltuk gőzerővel. Semmi más nem jut eszembe. Talán csak az, hogy iszonyú nehéz volt.

Március 12-én a Mizantróp nyilvános főpróbája a Kiss János alt. u. -ban. Enyhén szólva: nem aratunk nagy sikert. De engem ez nem nagyon érdekel, a premierre kell koncentrálni. Mindenesetre bánt, hogy a külön meghívott nézőink nagy része rendkívül ellenségesen viszonyul ahhoz, amit látott. És nincs igazuk. De nekünk most ezt is tudni kell jó irányba terelni magunkon belül. Most már tudom, hogy kell védekezni az ilyen "személyes" támadások ellen. Például soha többet nem szabad hagyni befolyásolni magam nézői vélemények kapcsán a színészek képességeit illetően. És egyáltalán: nem szabad a nézői véleményeket firtatni. Aki fontosnak tartja, majd elmondja. Aki nem, hallgassa el mindörökre. Hiszen a tét mindig sokkal nagyobb ennél. Akkor mindezt még nem tudtam.

18-án Portugáliában megtartjuk a premiert. Ami az előadást illeti, nekem lett igazam. Mégis, a Portugáliában töltött csodás 10 nap alatt egyre inkább úgy éreztem, ezzel a csapattal nem érzem jól magam. És ők sem bíznak bennem úgy, ahogy az elején talán még bíztak.

24-én Portugáliából indítom el ezt a blogot, mintegy véletlenül, eredetileg csak azért, hogy a közben e-mailen megkapott hazai Mizantróp-fotókat valahogy nyilvánosságra hozzam az itthon maradottaknak. De hamar rájövök, hogy ez szólhatna akár többről is. Most, a 103. bejegyzésnél már úgy látom, az egy új korszak kezdete volt, még ha akkor nem is tudtam róla.

31-én a Fringe Fesztiválon bemutatom Hermész a Senkiföldjén című szólóelőadásomat. Bevallható, hogy alig készültem fel, nem volt rá idő, talán némileg meg is ijedtem attól a nagy munkáétól, amit magamra mértem. De úgy gondoltam, mégis belemegyek. Aztán történt, ami történt, nem bántam meg, és fontos állomás volt egyrészt az önismeret terepén, másrészt pedig azon asszociációs dramaturgia és térszerkesztés mentén, amelyet régóta kutatok.

Április 11-én, születésnapomon összegyűlik a Radikális Szabadidő Színház csapata a Sirályban, hogy a jövőről szót ejtsünk. Itt teszek javaslatot, hogy a társulatot oszlassuk fel. Teszem ezt azzal együtt, hogy senkinek sem ajánlom fel a további együttműködést, pedig bizonyára egy-két ember- talán joggal - számíthatott volna rá. Mindezt annak tudatában követem el, hogy régi barátságokat teszek kockára. Legyünk őszinték: mostanra belátható, hogy ezek a barátságok valóban elvesztek. Mindez hihetetlenül fájdalmas, de törvényszerű. És ha hagytuk elveszni őket, akkor ennek talán jobb is így lennie. Szégyenletes persze, amit ez ügyben kölcsönösen elkövettünk. De az azóta eltelt idő fényében az is szégyenletes, amit előtte elkövettünk, hogy személyes szívügyeket próbáltunk kovácsolni a színházból, vagy színházat a személyes szívügyekből. És ezt így nem lett volna szabad, ezeket összekeverve, mert legalább az egyik hamis volt. Mindenesetre tiszta, nyílt és világos döntés volt. Talán az év legjobb döntése.

13-án kiírom az új tagtoborzót. Előtte sokat gondolkoztam, belevágjak-e. Hiszen itt lett volna a szabadulás lehetősége, hogy abbahagyni ezt az egészet, ami minden mást elemészt maga körül, párkapcsolatokat, barátságokat, civil karriereket, mindent. Végül talán csak azért tettem, mert kíváncsi voltam, kik jelentkeznek majd? Vagy mert makacs vagyok, és csak azért sem adom fel? Vagy mert tényleg menthetetlen vagyok ebből a szerelemből, ami a színházhoz fűz? Ma sem tudom, ma is ugyanazok a kérdéseim ezt illetően.

29-én újabb őrült szólót mutatok be, ezúttal a Performansz Fesztiválon, a Patyomkin Projekt 2. címűt. Újra elkövetem ugyanazt, amit elkövettem a Hermész-szel.

Májusban elkezdődik a munka az új csapattal, de mondani sem kell, mivel elég lazán indulunk, meglehetősen egyedül és kiürülten érzem magam az elmúlt hónapok és évek(!) feszített aktivitásai után. Minden bizonnyal ezért kezdek neki az Egmontius-novelláknak, és pörög föl ez a blog is a napi szintű bejegyzésekig (május: 29, június: 22 bejegyzés).

A június szintén ennek jegyében telik, sokszor hajnalig, vagy olykor reggelig tartó írással, a vele járó álmatlansággal, sok reménytelenséggel, és sok boldog, telített perccel.

A július és az augusztus az irodalom után a színházé lett: Szabó Réka workshopja és a Thealter Fesztivál Szegeden rádiós műsorvezetői minőségemben, majd rövid és számomra csúfos eredményekkel járó műhelymunka Oleg Zsukovszkijjal, de annál lelkesítőbb, pici, de sűrű próbaidőszak Manga Dani barátommal Szegeden Don Quijote ügyében. Közben volt még egy 3 napos esküvő is Patcán, Somogy megyében, ahol két performanszban is bűnrészes voltam. Aztán a commedia dell'arte kurzus következett, (amiből mára társulatszerű képződmény próbál létrejönni), közben 1 hét Radikális-tábor Diszelben, a végén sikeres(!) munkabemutatóval.

Szeptemberben folytatódott a commedia dell'arte előadások sorozata, voltunk a váci fegyházban és Tatabányán, mely élmények sorsfordítók voltak színházi működésemben.

(folyt. köv.)

Álom és álom és... már megint az álom!

Készülődik a Zsiráfivóhely. Ez sem lesz egyszerű. És egy fesztivál. És megszületett A szerelem írásjegyei videón. És Kolpert úr a ládában van. És Vízkereszt. És Nathalie látogatása. És egyébként pedig az álmaim. Jaj!

Na, ezért nem írtam mostanában a blogom.

Pár próbafotó, új Radikális honlap itt: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/

Hamarosan jövök új szövegekkel, képekkel!

Egy különös álom

Azt álmodtam, hogy E., aki egy egy fontos nő az életemben, gyilkos lett.
E.-t 10 év börtönre ítélték. Minden visszafordíthatatlan!
E. számomra tökéletesen elveszett.

Gondoljatok bele 10 év mennyi idő!
Hogy vigyázzon az ember valakire (vagy saját magára) egy női börtönben?
Az "eset" végtelenül megérintett.

Vak lóvá vált vakoló

A nyári hajcihő miatt elhanyagoltam a blogom, de hamarosan újra jelentkezem. Beszámolok a Don Quijote kezdeti munkálatairól, a szegedi Thealterről, műhelymunkánkról Oleg Zsukovszkij-jal, akivel a Szentivánéji álom című előadást készítjük elő. Természetesen folytatódik hamarosan a miniesszé-író verseny is.

Addig olvasgassátok az Egmontius-novellákat!

Koncentrációs tábor

Két napot töltöttem nemrégiben egy koncentrációs táborban. Filmet forgattak ugyanis az amerikaiak Budapesten, és a Sorstalanság díszletében, Fóton vették fel az utolsó jelentet, egy 8 perces snittet, amikor a főhős körbesétál a táborban. Ehhez 500 statiszta kellett, köztük én is ott álltam, csíkos ruhában, "Rab Úr"-ként, mint ahogy ahogy az öltöztető nevezett bennünket, kopaszokat.

A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).

Itt van Viggo Mortensen festménye, önarcképe, a neten találtam. Nohát gondoljunk most minden statiszta lelke elé-mögé ilyen képeket. Lássuk jobban a valóságot. Képzeljük el a valóságot!

A Rab Urak között volt mindenféle szerzet. Hajléktalonoktól kissrácokig, okosoktól kívülállókig (mint magam is), szép emberek és csúnyák, eszesek és bolondok. Ott járkáltunk föl és alá két napig a csíkos pizsamában. Az idő nagy részét elmélkedéssel töltöttem. Nem szívesen beszélgettem. Legfeljebb végighallgattam a monológokat a magyar valóságról, volt gyári munkás beszélt nekem arról, hogy verték szét a Taurust (gumigyár), tanár tartott kiselőadást a magyar gazdaság kérdéseiről, ostoba filmekről beszéltek, vagy csak hallgattunk, én a Don Quijote olvasásába merültem, mások újságba, egy SS-t játszó amerikai srác Radnóti Sándor (tanárom ő nekem, esztéta!) könyvét olvasta Hamisítás címmel - angol fordításban.

Egyszer felmásztam az egyik őrtoronyba, onnan néztem át a tábort. Senki sem szólt rám. Még a főszereplő korabeli autójába is beültem egy lopott pillanatban. Megtaláltam a szövegkönyvet. Apró kis kellékeket: térkép, ilyesmi.

Micsoda szabadság, micsoda tétlen várakozás a filmesekre! A statiszta élete, akár egy rendszer elítéltjéé: mit tudtunk mi a filmről, arról, mi történik majd a következő pillanatban! Hányszor beállítottak kezdőpozícióba (stand-by position!) anélkül, hogy történt volna valami. Azért a két másodpercért, amíg átvonultunk a kamera előtt. Hányszor átnézték a ruháinkat, sminkünket (volt az is bizony, sebem, herpeszem, koszom!). De milyen nagy csönd lett arra 8 percre, amikor a kamera forgott! Micsoda koncentrált végállapot! Micsoda minőség! Nem tudom, ezt filmezték-e, de megtörtént. Isten bizony megtörtént!

Ez is egy szerep volt. Nem nagy szerep. Egészen pici szerep. Én ezt már feldolgoztam egyszer, A fénydublőr avagy a szabadságharc mártírja című kisfilmemben! Nem tévedtem, bizony nem! Most meg Rab Úr lettem két napra. Éppúgy nem találtam ott sem a helyem, mint máshol. S épp annyira mégis megtaláltam. Leskelődtem, elmerengtem. Sokat gondolkoztam azon például, hogyan lopjam el a rabruhát. De nem tettem, még a sapkát se, pedig azt igazán könnyű lett volna. De a teljes kosztümöt is ellophattam volna. Egy teljes rab-jelmez! De nem loptam el, nem is tudom miért. Nem is tudom miért, de - bocsássátok meg e hasonlatot - én magam mint a Sorstalanság főhőse, elkezdtem magam otthon érezni a lágerben. A díszletek között, ahol életre kelt egy szelet másmilyen valóság. És nekik, a valóság megteremtőinek fogalma sem volt arról, milyen mélyen átéltem, megformáltam a magam szerepét abban kis sétában, pedig úgylehet nem is látszok majd a filmben. De hát nekik szólt ez egyáltalán? Nem, nem nekik szólt. Magamnak, a Senkiföldje Hermészének. Én is világot kreáltam ott, nem csak ők. Valami meg születik együtt is, egy film, ami 2008-ban majd ott lesz a mozikban, jó lesz-e, rossz, nem tudom. Csak a magam szerepét tudom, csak azt éltem át.

Hogy a történelem milyen szerepet szán nekünk, ezt érezni, akármilyen parány is, felemelő érzés! De hogy érezhetnénk ezt abban a káoszban, ami minket idekint, a való világban, mintegy valóságként, folyamatosan körülvesz?

Ember, szemet a végre vessél...