A zsezsegés anatómiája
A nyári fesztiválokat az őszi nyitó- és házibulik váltják szerte Budapesten. Tegnap ismét volt szerencsém egy ilyesféle rendezvényen részt venni. Egy hatalmas lakás zsúfolásig emberekkel, ismeretlen ismerősökkel, ahogyan ez lenni szokott. Mit tehet az ember: ismerkedik. Megfigyelésem forradalmian egyszerű. Mindig elérkezik egy pillanat, amikor a folyamatos zsezsegés szétbillenti az egymás érzékeny felületén tapogatózó lényeinket. Amikor egy-egy ember már túl sok lesz nekünk, amikor valami menthetetlenül befagy közöttünk, ahol hirtelen egymás terhére leszünk, figyelmünk a másikra maga a teher, mert a figyelem kölcsönösséget feltételez, s kizár két ember világából minden zsezsegést, mely zsezsegés viszont maga a kölcsönösség ígérete. Fontosabb nekünk a kölcsönösség ígérete, mint a figyelem kölcsönössége. Nem bírjuk elviselni egymást. Nem bírunk megismerkedni egymással egy olyan helyen, ahová ismerkedni jöttünk. Idegenkedünk egymástól, mert ismerkedni vágyásunk beletaszít a taszításba.
De mindez nem kritika kíván lenni, nem az értelmetlen értelmiségi éjszakák (hoppá!) fölötti sajnálkozás. Ez antropológiai megfigyelés. Hiszen valljuk be: nem tesszük-e ugyanezt barátainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, sőt, még legintimebb pillanatainkban is, tehát szerelmeinkkel is? Eredendő félelem, avagy szorongás működik bennünk. Nyáron szétszórjuk az energiáinkat, ősszel minden a begyűjtés jegyében áll. Szorulunk össze a terekben, ahová beűz minket a természet. Szorult terekben meglepetten látjuk, hogyan szorongunk. Beűz minket a vágy a szerelembe, beűz minket a szeretet a szeretetbe. És látjuk egymáson, hogy ott benn szorongunk. A vágy a szorongás maga. A szeretet a szorongás maga. Az ember a szorongás maga. A szorongás természeti állapot: bábállapot. Nincs benne semmi különös. A szorongás a születés maga.
Az est győztese az lesz, aki valahogy megszereti szorongását. Kombinatorikai feladat ez. Tili-toli emberdarabkákkal. Aki tovább bírja, biztos hogy nyer. Világos, hogy az út a végén egyetlen emberhez vezet, aki miatt ide el kellett jönnöd. Én tegnap végül megtaláltam a magam emberét, aki miatt elmentem oda. Kiderült, hogy közös múltunk van. Valaki, aki annak idéjén ismert egy helyet, egy Próbatársulat nevű színházi csoportot Szegeden. Aki tudta, mit jelent az a név, hogy Koy Gábor. Aki önmagának nagy részét szintén onnan nyeri.
Miért megyünk szorongani oda, ahol kiderülhet, hogy szorongunk? Nem azért mert unatkozunk. Nem a melankólia, nem a sznobéria formái a lényegesek. Ezek legfeljebb kísérik mindezt. Azért megyünk, mert az identitásunkat keressük. Vadászunk. Nőre, pasira, érzelemre. De ezekben végül persze csalódunk. Csak akkor nem csalódunk, ha valahol mélyen tudjuk, hogy önmagunkat keressük. Ehhez azonban önmagunkat el kell vesztenünk. Porrá kell zúznunk magunkat egymás szikláin.
Odüsszeusz egyetlen nő miatt utazott 10 évet. És több nőt hagyott el közben. Csekély kín egy éjszakát utazni. Csekély kín szorongani, ha a túloldalon - csak mert hiszel benne - a fény ragyog. Hazatérni csakis az idegenségen átutazva lehet.
"Az emberek veszélyes közelsége" - ezt a kifejezést is tegnap tanultam valakitől, állítólag Somlay Artúr mondta az 50-es évek színházi közegére. Számomra ez is antropológia. Vannak akik félnek és elmenekülnek. Állathasonlat: nyulak. Vannak, akik maradnak, de nem tudják, hogy félnek, pedig félnek. Ők lesznek a ragadozók. És vannak páran, akik tudják, hogy félnek, és mivel félnek, maradnak. Homo sapiens. A bűnösök. A bűn tudatában.
Közel lenni önmagában veszély. De az emberről, aki végtelen érdeklődésünk tárgya, csakis közelről lehet valamit megtudni. És akkor talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk, és az életünk, amely addig kicsinyes volt, biztonságos és kilátástalan, hirtelen nagyívű lesz, veszélyes és hittel, reménnyel, szeretettel teli. Persze lehet, hogy mindez illúzió. Vannak vidékek, ahol a kategóriák a leggyalázatosabban összekeverednek. Hiszen végül is minden sorskérdés. Vagy nem?
Minderről így énekel a Kispál és a Borz:
Etetés
Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva
Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára
De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja, hogy
A bukott angyalok etetése tilos
És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak
Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe
Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne
Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen,
és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrű éjben
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: esszék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: esszék. Összes bejegyzés megjelenítése
2007. szeptember 29., szombat
2007. július 15., vasárnap
A hét hét kérdése - 4. forduló
Elérkeztünk a következő körhöz, mikor is - habár az előző kérdésekre egyetlen válasz sem érkezett, - rendületlenül folytatom "művészetszociológiai" kutatásomat. Egyúttal megjegyzem, hogy kutyaütők vagytok, mert ha ezekről a kérdésekről nem cserélünk eszmét, minden hiábavaló! Nyár ide, nyár oda, kell, hogy tudjunk mondani valamit.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
A látszólagos közöny ellenére, íme a következő kérdéssor, melynek kapcsán mindenkit arra bátorítanék, legyen nyitott, szabad és bátor a kérdések értelmezésében. Egyébként meg ez sem számít!
Melyik az általad ismert drámairodalom legnagyobb
1. párbaja
2. szerelmi jelenete
3. lúzere
4. nőalakja
5. monológja
6. alakoskodása
7. csendje
A válaszokat július 22. vasárnap délig várom.
Válaszaim az előző hét kérdéseire:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
Nagy kérdés, régóta foglalkoztat, és régóta foglalkoztatja azokat is, akik nem vallják be. Nem tudom, mit tudok a problémához hozzátenni, egyáltalán hogyan lehet ezt a kérdést valóban megnyitni. Sokat beszélnek manapság, egy ideje az úgynevezett művészeti menedzsmentről, amely egyre divatosabb szerte Európában, bár Magyarországon legfeljebb szellőit tapasztalhatjuk a nagy viharnak, amit ettől sokan várnak.
Helyes-e, ha az állam, mint törekvést tűzi zászlajára, hogy részlegesen kivonul a kultúra finanszírozásából? Bizonytalan vagyok abban, hogy a keletkezett űrt magánpénzek betölthetik-e, vagy pedig ezt a folyamatot bátorítani, segíteni kellene. A filmtörvény pozitív példa, de évek óta készül valamilyen színházi törvény is, az írók is akarnak maguknak hasonlót, és ez bizony mindig a bürokrácia és a mellékes költségek növekedésével jár. Az alkotóktól elvárni, hogy bonyolult európai pályázatokkal bíbelődjenek: abszurdum. Pedig sok pénz van ott, és sok pénz van a magáncégeknél is, akik erre így-úgy fordítanak is pénzeket, de a rendszer számomra kialakulatlannak, ad hoc jellegűnek tűnik.
Hol vannak azok az önmagukat producereknek nevezhető emberek, akik ezeket a forrásokat fel tudják kutatni, és egyúttal a művészeket is fel tudják kutatni, és összekötik úgymond a kellemest a hasznossal? Én nagyon bízom abban, hogy nem csupán az öltönyös emberek világa lehet ez, nem csupán az állami pénzekre ácsingózók gyülekezete, nem csupán a hivalkodók, az arra érdemtelenek atyai fellengzősségében merül ki ez a szerep, hanem hamarosan lábra áll egy fiatal! csoportosulás, akik a maguk részéről éppúgy fontosnak érzik a kultúrára való források felkutatását, mint ahogy az alkotók a maguk feladatát. Mert erre hivatott, úgyis teszi a dolgát, nem számítanak az anyagi körülmények. De azért, mert valami magától is működik, mert - és bizony sok részben - megszállottak csinálják, még nem kellene kényelmesen hátradőlnünk a karosszékekben. Mert azoknak a gazdagoknak a gyermekei is azt a kultúrát fogják falni, amelyet most hintünk el a jövő számára. Hát ezért sem mindegy, meg azért sem, mert a múltunkkal is sok dolgunk van még.
Az állam? Nem tudok mást mondani: az állam mi vagyunk! Tessék úgy alakítani az életet magunk körül, hogy egyre többekhez eljusson annak az üzenete, hogy nem csak gyomorból lehet éhezni, s bizony sokan nagyon-nagyon éhesek vagyunk!
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
Cseppet sem. Nem gondolom persze, hogy művészettörténetet kellne oktatni, de sokkal több kreatív feladatot is elbírna a közoktatás. Képesség- és készségfejlesztést, nem csak adathalamazok be- és kiáramlását fenntartani. Úgy érzem, régóta úgy érzem, itt van egy réteg, egy értelmiségi réteg, tanárokkal, újságírókkal, véleményformálókkal, akik kifáradtak, el vannak tunyulva, a mindennapi praxison túl egyébre már alig képesek. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei között van az egész értelmiség! Nem csupán anyagilag, de bizony szellemileg is.
Bár talán sosem volt ez másképp. Valahogy ránk, úgy értem a mi generációnkra vár az a feladat, hogy ezzel radikálisan szembenézzünk. A mostani húszas évek elején járó fiatalok között ugyanakkor érzek egy másféle törekvést, talán tévedek, de ami nekünk a kényszeres átalakulás folyamata volt, nekik az már valódi szabadság, úgy értem, valódi problémák, s bizony együtt meg tudnánk változtatni avilágot, no nem politikailag, úgy éppenhogy nem is érdemes próbálkozni, de ránkférne egy kulturális forradalom. És ezt a legtágabban értem, ehogy csak lehetséges, és erről majd a kulturált ember fogalmát fejtegetőn írok még többet is.
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
Kulturáltnak lenni nem csupán a kultúra közelében lennit jelent, hanem valami olyasmit, hogy kultúrában élni, vagyis aktivitást, véleményformálást, alkotást. A kultúra ott kezdődik, amikor a gyerekednek el kell valahogy magyarázni, hogy ne szemeteljen, hogyan keljen át az úttesten, stb., s mindezt úgy, hogy ne fegyelmezd, hanem "jó szóval oktasd...". Vagy hogy együtt játszani vele, például ajzolni, vagy gyurmából figurákat készíteni, vagy elmagyarázni a matekleckét, együtt énekelni, mesét olvasni, meghallgatni hogyan olvas mint kisdiák, elolvasni az írásait, beszélgetni róla, stb. A kultúra sokat tanulhat, mindig is sokat tanult a gyerekek kultúrájából, vagyis abból, hogyan születik a kultúra. Mert a kultúra végül is mi más, mint folyamatos születés? Ilyen értelemben tehát kulturáltnak lenni annyit jelent, mint születésben lenni. Aki ezt elfelejti, nem végzi, nem gyakorolja, nem éli át, nem próbálja, nem hisz benne, nem törődik vele, az az ember, bármennyi információ van a birtokában, bármilyen körülmények között él, nem kulturált.
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
Ha valaki a fentiek értelmében eljátssza, hogy kulturált, de valójában a születés folyamatában nem él, nem lélegzik, hanem halott, merev és szabályszerű.Könnyű dolog a kultúra közelében lenni, de nehézebb dolog a kultúrában ténylegesen részt venni. A tekintéllyel, hatalommal, pénzzel, stb. vásárolt kultúra önmagában halott és jelentéktelen. A sznobok mindig kívülállók, erre a figyelmet sokszor felhívják, menetegetőznek, hogy ők a dologhoz nem értenek, vagy avatottnak tudják magukat és így különböződnek el. A kultúrába élő ember nem kívülálló, nem avatott, hanem tudja, hogy a kultúra (és így a művészet is) ő maga, azonos vele, együtt lélegeznek, sírnak vígadnak.
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
Csak ez nem elavult vágy, minden más az. A művészet életre kelti a halottakat. Ez nem csak metafora, hanem tényleg így van. Többen vagyunk, mint ahányan látszunk. Így például e fórumon is többen válaszolnak a kérdésekre, mint ahányan bejegyeznek. Itt és most olyan emberekkel is társalgok, akik már nincsenek közöttünk. Vagy akik még nincsenek közöttünk. A tárgyak is ilyenek, a Hold, a Nap, a csillagok, de egy pár cipő vagy egy kanál, vagy egy hangszer, vagy bármi, ami természetalkotta vagy ember kezétől származó. Hogy a világ lehetséges úgy is mint egy nagy karnevál, ünnep, azt másképp nem vagyunk képesek elképzelni, csak ha felmutatjuk a teremtőerőnket. Régen a vadászatokat rítusok előzték meg és zárták le, amelyekben mindenki részt vett. Ma legfeljebb a kocsmába mennek el meló után az emberek, de leginkább a bevásárlóközpontokba rohannak, mindent összevásárolnak és a család a tévé előtt gyűlik össze, ott is megosztottan és unalmasan. A közöny és a fásultság ellen nincs más módszer, csak a munka, a nem gépies, nem termelő jellegő, hanem a szabad és termékeny munka. Művészet! Szeretjük ezt misztifikálni, de kérem, kivel mikor történt utoljára, hogy egy barátja vagy valakije elénekelt volna neki egy dalt? (Velem tegnap történt!)
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
A mesterség hagyomány, amit öröklünk, amit megtanulunk, ami alázattal és múlttal tölt el minket. Az ihlet olyasmi, hogy nem értjük, nem tanulhatjuk meg, nem öröklődik, hatalomnak érezzük, ha bírunk vele épp, és mindig a jövő felé röpít. A mesterség föld, az ihlet levegő, az ég. A kínaiak úgy mondják valahogy: a föld az ég felé, míg az ég a föld felé lehel.
Szóval mindkettő, és még sok más: például a víz meg a tűz. Az elengedés és az emlékezés-vágy ellentétei.
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
Kevéssé találkozhatunk vele, mert megölte a televízió és minden más populáris kultúra, vagy álnépművészetet űznek, ami voltaképp ugyanolyan ipari jellegű. Hagyomány nélkül mindez persze elképzelhetetlen, mert az egyes próbálkozások csupán az úgynevezett naivitás körébe tartozhatnak, amelyek általában valamilyen művészeti toposzt próbálnak utolérni, utánozni.
A népművészet nem fakadhat másból, csakis a munkából. Közösségekből. Ezek azonban eltűntek. Nem élő népművészet például nagyvárosok kultúrházaiban néptáncot tanulni. Eltűntek a mesemondók is. Az építészek is. A zenészek. Én legalábbis nem látom. Talán mert túl városi lettem? Szóljon valaki, ha tud ilyenről, élő népművészetről.
Talán a gyerekek - tőlük még újra lehetne tanulni valamit erről az egészről.
2007. július 11., szerda
Koncentrációs tábor
Két napot töltöttem nemrégiben egy koncentrációs táborban. Filmet forgattak ugyanis az amerikaiak Budapesten, és a Sorstalanság díszletében, Fóton vették fel az utolsó jelentet, egy 8 perces snittet, amikor a főhős körbesétál a táborban. Ehhez 500 statiszta kellett, köztük én is ott álltam, csíkos ruhában, "Rab Úr"-ként, mint ahogy ahogy az öltöztető nevezett bennünket, kopaszokat.
A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
A film Viggo Mortensen főszereplésével készült, nem mondom el, miről szól. A sajtó erről beszámol eléggé, én másról szeretnék most beszélni. Valami olyasmiről, amit azért komolyan kell vegyünk. 500 embert koordinálni egy poros tábor kellős közepén, nos, ez igen nehéz, bár a produkció mindent megtett, amit tudott. Kaját is kaptunk, napi kétszer valami híg kávét (volt benne minden egyszerre), naptejet (le ne égjünk), bíztatást (még ezt bírjuk ki), dorgálást (itt nem lehet dohányozni).
Itt van Viggo Mortensen festménye, önarcképe, a neten találtam. Nohát gondoljunk most minden statiszta lelke elé-mögé ilyen képeket. Lássuk jobban a valóságot. Képzeljük el a valóságot!
A Rab Urak között volt mindenféle szerzet. Hajléktalonoktól kissrácokig, okosoktól kívülállókig (mint magam is), szép emberek és csúnyák, eszesek és bolondok. Ott járkáltunk föl és alá két napig a csíkos pizsamában. Az idő nagy részét elmélkedéssel töltöttem. Nem szívesen beszélgettem. Legfeljebb végighallgattam a monológokat a magyar valóságról, volt gyári munkás beszélt nekem arról, hogy verték szét a Taurust (gumigyár), tanár tartott kiselőadást a magyar gazdaság kérdéseiről, ostoba filmekről beszéltek, vagy csak hallgattunk, én a Don Quijote olvasásába merültem, mások újságba, egy SS-t játszó amerikai srác Radnóti Sándor (tanárom ő nekem, esztéta!) könyvét olvasta Hamisítás címmel - angol fordításban.
Egyszer felmásztam az egyik őrtoronyba, onnan néztem át a tábort. Senki sem szólt rám. Még a főszereplő korabeli autójába is beültem egy lopott pillanatban. Megtaláltam a szövegkönyvet. Apró kis kellékeket: térkép, ilyesmi.
Micsoda szabadság, micsoda tétlen várakozás a filmesekre! A statiszta élete, akár egy rendszer elítéltjéé: mit tudtunk mi a filmről, arról, mi történik majd a következő pillanatban! Hányszor beállítottak kezdőpozícióba (stand-by position!) anélkül, hogy történt volna valami. Azért a két másodpercért, amíg átvonultunk a kamera előtt. Hányszor átnézték a ruháinkat, sminkünket (volt az is bizony, sebem, herpeszem, koszom!). De milyen nagy csönd lett arra 8 percre, amikor a kamera forgott! Micsoda koncentrált végállapot! Micsoda minőség! Nem tudom, ezt filmezték-e, de megtörtént. Isten bizony megtörtént!
Ez is egy szerep volt. Nem nagy szerep. Egészen pici szerep. Én ezt már feldolgoztam egyszer, A fénydublőr avagy a szabadságharc mártírja című kisfilmemben! Nem tévedtem, bizony nem! Most meg Rab Úr lettem két napra. Éppúgy nem találtam ott sem a helyem, mint máshol. S épp annyira mégis megtaláltam. Leskelődtem, elmerengtem. Sokat gondolkoztam azon például, hogyan lopjam el a rabruhát. De nem tettem, még a sapkát se, pedig azt igazán könnyű lett volna. De a teljes kosztümöt is ellophattam volna. Egy teljes rab-jelmez! De nem loptam el, nem is tudom miért. Nem is tudom miért, de - bocsássátok meg e hasonlatot - én magam mint a Sorstalanság főhőse, elkezdtem magam otthon érezni a lágerben. A díszletek között, ahol életre kelt egy szelet másmilyen valóság. És nekik, a valóság megteremtőinek fogalma sem volt arról, milyen mélyen átéltem, megformáltam a magam szerepét abban kis sétában, pedig úgylehet nem is látszok majd a filmben. De hát nekik szólt ez egyáltalán? Nem, nem nekik szólt. Magamnak, a Senkiföldje Hermészének. Én is világot kreáltam ott, nem csak ők. Valami meg születik együtt is, egy film, ami 2008-ban majd ott lesz a mozikban, jó lesz-e, rossz, nem tudom. Csak a magam szerepét tudom, csak azt éltem át.
Hogy a történelem milyen szerepet szán nekünk, ezt érezni, akármilyen parány is, felemelő érzés! De hogy érezhetnénk ezt abban a káoszban, ami minket idekint, a való világban, mintegy valóságként, folyamatosan körülvesz?
Ember, szemet a végre vessél...
2007. július 6., péntek
A hét hét kérdése - 3. forduló
Kedves Olvasók,
Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!
De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.
Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.
Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...
Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?
Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.
Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.
Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.
Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.
Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.
Vagytok, akik vagytok, szevasztok!
Elnézéseteket kell kérnem, mert a Rendszer itt ördögi dolgot művelt, kilopta a "hozzászólás" gombokat a bejegyzések alól, én meg ezt nem észleltem, messze jártam, holokauszt táborban és tánc workshopon (melyekről hamarosan itt beszámolok majd), s csak Noémi hívta fel a figyelmem e-mailben, hogy a feltett kérdésekre nem találni a helyet, ahol választ lehet adni. Most már javítottam a hibát. Mindezt egyúttal szimbolikusnak tekintem. A verseny erre tekintettel és egyúttal tekintet nélkül zajlik tovább. Ha kedvetek tartja, válaszolhattok a korábbi kérdésekre is. Most már úgyis mindegy, nem lesz ez egy megasztár!
De ne adjátok fel! Az új, szintén kegyetlen kérdések, melyekre - ismét csúszunk! - jövő hét péntek délig várom a válaszokat:
1. Milyen mértékben, milyen módon támogassa az állam a művészeteket ma Magyarországon?
2. Elégedettek lehetünk-e azzal, ahogyan a közoktatásban a művészet megjelenik?
3. Mit jelent az ma számotokra, hogy valaki kulturált?
4. Mit érthetünk azon, ha valaki sznob?
5. Elavult vágy-e, ha a művészettől közösségteremtő hatásokat várunk?
6. Egy régi, sokat vitatott, elkoptatott kérdés: mesterség vagy ihlet?
7. Beszélhetünk ma még népművészetről Magyarországon?
A kérdések jogosságát ezúttal sem okolom meg. Ez vagy bennetek gyökeredzik, vagy semmi értelme az egésznek.
Most válaszolok magamnak az előző hét kérdéseire:
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
Organikussá szervezni a teljes munkafolyamatot. Nem rendezni nehéz, hanem hagyni a dolgokat káoszban úszni. Márpedig a dolgok mindig káoszban úsznak egy jódarabig, s nem lehet egyszerre mindent helyrerakni. Valahogy így lehet ez a magányos műfajoknál is: aki ír, aki fest, aki zenél: rengeteget gyakorol, megszervezi a munkáját, arra rászervezi az életét. A türelmetlenség, az azonnal akarás az egyik lehetséges nagy hiba, míg a másik persze az eltunyulás, a halogatás, a félmegoldások kényelme. Az egyensúly szinte hajszálnyi, és sosem receptszerű. Éber visszahúzódás, laza szigor, sosem szűnő kegyetlenség. Halálos pontosság, s mégis, könnyed átlibbenés az idő fölött. Szóval a káosz rendje, a rend káosza. Az együttesben mindez mindenkiből egyszerre árad. Valahogy ezt kell mindig rácsavarni a legfontosabb kérdések tengelyére. Varázslónak kell lenni, miközben a varázsolni egyáltalán nem tudunk. Ez valaminő rezignáltság. Igen, a legnehezebb: rezignáltnak lenni a legforróbb pillanatokban.
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
Bizonyos "közvetlen" színházakban kétségtelenül. Szemlélet teszi azzá. A nevelés, a munkafolyamatok, a megszokott/kihívott közönség. A színészetnek van és folyton lehetséges megújuló nyelve, vannak szempontjai, saját paradoxonjai, van saját minősége, íze, felcserélhetetlensége. Van-e tiszta színészet? Ryszard Cieslak vagy Paul Scofield vagy John Gielgud vagy Latinovits Zoltán... sorolhatnánk. Nem sztárokról beszélek, hanem akik valamilyen módon összegyűjtik egy kor, egy közeg vágyott-gyűlölt tulajdonságait, gesztusait. Antropológiáról beszélek: az élő arc, az élő gesztus, az élő mozdulat antropológiájáról. A jelenlét korszakos hőseiről. Ikonokról. Kegyetlen, ha tetszik megszállott, őrült emberekről.
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
Nagyon nehéz kérdés, a válasz csak normatív lehet - vagyis a tapasztalat vagy a másképp megalapozottság okán bele lehet kötni. Számomra a tánc nem feltétlenül és nem elsősorban előadóművészet. Az a táncszínház. A tánc azoké, akik végrehajtják. Akik együtt (vagy egyedül) táncolnak. A tánc az ünneplés egy formája. Az imádság, a gyász, a jóslás, a nász, a vadászat, stb. rítusa. A tánc lehet reprezentáció, de attól még nem színház. Bizonyos korokban, amikor a reprezentáció a színház formája is lett, színház is lett. Például a barokkban. De ez ne tévesszen meg minket. Mert ez bár tart azóta is, nem minden tánc reprezentál, ami reprezentálni szeretne, még ha reprezentatív közönsége van is. A színházzal is ez a helyzet. Csakhogy a színház maga az előadóművészet.
Akkor tehát mi a különbség a színház és a táncszínház között? Megmondom, talán sok félreértést, fanyalgást eloszlat: a színházban embereket látunk, ahogy átváltoznak. A táncszínházban változatokat - az emberre. Ízlelgessük!
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
Erre egyszer már válaszoltam, most némileg finomítom:
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre (a szó legszorosabb értelmében) tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvívő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem (avagy legbelsőbb mozgásaid) műhelyében-magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi, akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak néző előtt történik, a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. Ez a legfontosabb! Egy táncos nem sokat foglalkozik a hatással, ő a testi kifejezés megszállottja, nem is nagyon lehet érteni a táncosok észjárását, figyeljük csak meg! De egy színész! Az merőben más...
Mert végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, neki ehhez tükörre, mint a táncosoknak nincs szüksége, (hiába tükröznek sokan a színészek közül, fölösleges!) ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. Végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólít meg bennetek?
Húh! Mindent megszólít. Én régóta ismerem ezt a pár sort, azóta sem értem igazán, de mindig nagyon meghat. Valami olyasmit jelent nekem, hogy ezért érdemes. És hogy nem amiatt csinálja az ember, mert érdemes. Hanem mert szerelmes vagy szerelemre vágyik. Hogy a színház vagy talán minden művészet a vágy állapota és az emlékezés állapota, és folyton tartzunk kifelé és befelé egyszerre, és törekszünk ide, emlékszünk oda, mi magunk pedig ezek itt, ez itt, én vagyok, vagyunk, nem is olyan könnyű kimondani a legegyszerűbb dolgokat.
Arról szól, hogy szerelmesnek lenni nem könnyű.
Arról szól, hogy befejezni, lezárni nem könnyű, és elkezdeni, újra elkezdeni sem könnyű.
Arról szól, hogy nincs más esélyünk, csak ha mégis megpróbáljuk.
Ez a pár sor egyáltalán nem csak a színházról szól.
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
Lehet hogy hasonlóról, mint fentebb?
És még valamit érzek benne: szabadságot. Egy rebbenő pillanat ízét. Valami nem is olyan messzi távolság elérhetetlenségét. Lisszabon kis sikátoraiban éreztem hasonlót. Csak egy pillanatra. S tudtam, le tudnám ott élni az életem. Mint az Utas és Holdvilágban? Valami hasonló. Valami ami van.
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Fogalmam sincs, és nem is érdekel már. Ez is olyan, mint a színház egyedül. Mindenkinek meglehet a maga hülye szórakozása. Nekem most többek között ez is az. Jó éjt, szép álmokat. Könnyen jött, könnyen száll a nyár. Munkánk kitart. Nem itt, nem most jön a vég. Folytatást ígér minden álmom, ez van. Jól elvagyok a kérdéseimmel. Mindig egy hétig forgatom magamban, aztán mindent elfelejtek, és ideimprózom, ami eszembe jut hirtelen.
Vagytok, akik vagytok, szevasztok!
2007. június 27., szerda
A hét hét kérdése - 2. forduló
Kedves Olvasóim!
Köszönöm azoknak, akik az első fordulóban megnyilvánultak. A kérdésekhez csatolt kommentekben olvashatók a válaszok. Kissé csalódott vagyok, hogy csupán ennyien mutattak bárminemű érdeklődést, de üsse kő! Folytassuk! Remélem, most jobban ki tudjátok elégíteni a kíváncsiságomat!
Mivel itt némi időbeli csúszás állt be, az új kérdésekre jövő hét szerda éjfélig várom a válaszokat!
A 2. hét kérdései
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólit meg bennetek?
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Válaszaim az előző kérdéssorra:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
Teljes mértékben kifejezem reményemet az iránt, hogy tökéletesen azonosul. Másrészt az iránt is, hogy egyáltalán nem azonosul. Nem is lehet ez másképp: úgy sejtem, e két alkotói attítűd közötti játékban termékenyül meg igazán a kérdés, s az etikai-vallásos szférából mintegy esztétikai világgá lesz. Számomra a művészet mindig is titokzatos és rejtélyes volt, de éppen maga a titok és rejtély teszi olyannyira vonzóvá. A Stalker esetében a filmbéli kérdésfelvetés éppen ez: megdönthetetetlen-e a hit, a vallomás, a csoda, az út? Vagy mindez talán magában a kételkedés folyamatában jön létre? Akkor viszont paradoxon.
A főhős dilemmája éppen hogy paradoxon. Nem bizonyítható, vagy ahogy Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben Ábrahám hite kapcsán: "nem közvetíthető". Csakhogy a Stalker mégis megpróbálja közvetíteni.
A Stalker egyszerre gyenge és erős ember. Retteg és rettenthetetlen. Hisz és kételkedik. Azt mondanám, esélyes ember. A múltkor láttam egy dokumentumfilmet Tempo di viaggio címmel arról, hogyan keresték a helyszíneket a Nosztalgia forgatásához. Maga Tarkovszkij rendezte Tonino Guerrá-val, forgatókönyvírójával közösen. Kiderült belőle, hogy Andrej nagyon szerette a történeteket. Sok története volt, amiből filmet szeretett volna csinálni. Egyszerű történetek emberek közötti viszonyokról. Sok titok, de semmi misztika. Úgy éreztem, hogy Tarkovszkij mindezeken teljesen kívül áll, a következő pillanatban pedig hogy egészen személyes mindehhez a kötődése. Nem értettem, honnan ez a hatás. Most se értem. Hacsak annyi nem elég, hogy többször elmondja: "szeretem ezt a történetet". Szeretni - nos ez vajon azonosulás, vagy inkább valamilyen külső szemlélet tisztasága? Hát nem mind a kettő maximálisan?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
Az együtteseket vezetni kell. Hogy ne csak nevében, formájában, de útjában is együttes maradjon. A vezető színész, ha egy csoportnak van ilyen, az, aki mesterségbéli tudása és emberi minősége, energiái révén "szakmailag" meg tudja mozdítani, a színpadi impulzusok és a figyelem mentén össze tudja gyűjteni a többieket, s ilyen módon összekötő tud lenni a külső rendezés és a belső cselekvések, mozdulatok között.
A vezető színész önmagán túl egyúttal vállalja a többiek terhét is. A vezető színész tökéletesen a rendező kezére játssza a csoportot. Vezető színész csak az lehet, akinek van rendezője is, akár saját maga. Ilyen volt Moliére, vagy újabban filmen Chaplin és Woody Allen.
A vezető színésznek kell a legjobban ismernie a színészet mély titkait. Ilyen értelemben bizony vannak félrevezető színészek is, akik hatalmas károkat képesek okozni az együttes fejlődésében. Mindenesetre boldog lehet az a rendező, akinek egy igazi vezető színésze van, esetleg többis, s igen nehéz a dolga annak, akinek ilyen színésze nincs. A rendező ugyanis, mint kívülálló, mint első néző - akár a közönség később - elképesztő azonosulási vággyal fürkészi folyton a színpadot. A vezető színész az, aki általában először biztosítja a rendező számára, hogy a világba, melyet megalkotni készül, valóban betekinthessen.
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
Maugham-nak van egy kisregénye, Az ördög sarkantyúja, mely egy fiktív Gauguin-életrajz. A főhős, aki a család egy jóbarátja, éppen ezt a kérdést igyekszik tisztázni a maga számára. A cím jól kifejezi a választ is, amit a könyv a kérdésre ad.
Én a magam részéről inkább azt a társadalmat ítélném el - és nem az egyes embert -, aki az ilyen cselekvéseken felháborodik, értetlenkedik, aki foglyul ejti legnagyobb tehetségeit, aki az embert elképesztő színeiből, melyet eredendően hordoz, szürkévé, egyszerűvé, könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá silányítja. A nyárspolgári milliőből csak menekülni lehet. S olyan színekkel válaszolni neki, mint amilyen színeket Gauguin használt a képein. Sokat kellene még tennünk azért, hogy ne a menekülés legyen az egyetlen megoldás. Ehhez azonban folyvást menekülnünk kell.
Gauguin a családjával elhagyott pár embert. A festészetével pedig megtalált milliókat. De nem is a végeredmény a fontos. Hanem az az elementáris késztetés, melyet megértenünk nem lehet anélkül, hogy egynémely esetben mi magunk is ne hoznánk ilyesféle döntéseket. Vagyis aki érezte már egyszer is az ördög sarkantyújának szorítását, nemigen feledheti el, miféle színeket remélhet azon túlsó oldalon.
Azt csak a nyárspolgárok gondolhatják, hogy ez önzőség. Ők ugyanis önzőnek találják azt, aki őket elhagyja.
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
Maugham-nak van egy másik regénye, az Örök szolgaság. Ebben a fiktív önéletrajzban voltaképp azt meséli el, miért lett festő helyett orvos. A válasz igen egyszerű: nem találta magát kellően tehetségesnek a festészethez. Középszerű festő pedig nem akart lenni. Teljesen igaza is van. Főleg, hogy végül kiváló író lett belőle! Bár mindenki idejében rájönne, hol az ő igazi helye a világban.
Van még két lehetőség persze: a kétségtelenül nagy tehetség elhagyja a művészetét a családért, illetve, hogy a kételkedő teszi ugyanezt. A kételkedő helyzete egyszerű: ha ő maga sem tudja, mit tegyen, ki ítélheti el? Tegyen, amit jónak lát. Az igazi tehetséget azonban kötelezi saját tehetsége. Persze elítélni őt sem lehet. A művészet számomra semmiképp sem tűnik olyan individualista műfajnak, mint ahogy sokan szeretik látni. Ha valaki nem szeretne élni a tehetségével, majd él vele más. Mégpedig ugyanazzal a tehetséggel! Ne legyünk olyan nagyképűek, hogy azt gondoljuk, a tehetségünk hozzánk tartozik és csakis hozzánk. Nem, az egyéniség az egy másik kérdés.
"Ti mindannyian egyéniségek vagytok!"
A tehetség nagy titok, és lényegében döntheti el az ember életét. Ugyanakkor a tehetség transzformálható. Ha valaki a művészetét, méghozzá nagyszabású művészetét hagyja el, annál nagyobb felelősséggel tartozik a családjának. Mert ott az örökség nem anyagiakban mérhető.
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
Lehet. Sőt, igazából csak ezt kellene tenni. Csakhogy nagyon nehéz. Vallomást tenni, méghozzá saját magadnak, s ebből cselkekvéseket kikristályosítani, majd azt közölhetővé tenni, nos, igen nagy kihívás.
De a munka tétje nem nagyon lehet más. Legalábbis azoknak, akik valamely egyetemes lelki-szellemi terhet magukon érezni vélnek. Az állandóan tükörbe nézegető, önmagukon egyéni színeket keresgélők, a másokon állandóan fanyalgók, a szakmai és emberi alázattól mentesek állnak a legmesszebb mindettől. A félelem tönkreteszi a színházat, a színjátszást. A félelem azonban eredendő. A vezeklés a másik irány, amerre a félelemből visszafelé mégis elindulhatunk.
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
"Sors, nyiss nekem tért,
hadd tegyek az emberiségért valamit."
Figyelemreméltó lelkesedés. Valamit! Bár tudnánk ehhez fölérni!
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Dehogy pihent! Ünnepelt. Ránézett a képére, mint a festők, s aztán már festőnek tudta magát. Istenből Teremtő lett. Bár mindig is benne volt a lehetőség. No de most! Most aztán! Képzeljük csak el, mekkora idegrendszer kellett ahhoz, hogy abbahagyja a teremtést. Ha már ennyire belejött. Ezek után pihenni! Mintha elfáradt volna. Dehogy! Mámoros lett inkább, diadalittas. Féktelen. Csodálta és nem értette a saját művét. A mű több lett mint az alkotó! Hordozza az alkotót, de még mást is. Isten többre képes Istennél. Ezek után magába fordultan pihenni! Ünnep ez, kétségtelen: a Teremtés ünnepe. Hogy ez formailag tánc, heje-huja, dínom-dánom, vagy egy függőágyban való merengés, melynek során át-átlibbennünk az álomba, s a vasárnapi tyúkhúsleves illatára ébredünk, nos, ez szinte alig számít.
Köszönöm azoknak, akik az első fordulóban megnyilvánultak. A kérdésekhez csatolt kommentekben olvashatók a válaszok. Kissé csalódott vagyok, hogy csupán ennyien mutattak bárminemű érdeklődést, de üsse kő! Folytassuk! Remélem, most jobban ki tudjátok elégíteni a kíváncsiságomat!
Mivel itt némi időbeli csúszás állt be, az új kérdésekre jövő hét szerda éjfélig várom a válaszokat!
A 2. hét kérdései
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólit meg bennetek?
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Válaszaim az előző kérdéssorra:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
Teljes mértékben kifejezem reményemet az iránt, hogy tökéletesen azonosul. Másrészt az iránt is, hogy egyáltalán nem azonosul. Nem is lehet ez másképp: úgy sejtem, e két alkotói attítűd közötti játékban termékenyül meg igazán a kérdés, s az etikai-vallásos szférából mintegy esztétikai világgá lesz. Számomra a művészet mindig is titokzatos és rejtélyes volt, de éppen maga a titok és rejtély teszi olyannyira vonzóvá. A Stalker esetében a filmbéli kérdésfelvetés éppen ez: megdönthetetetlen-e a hit, a vallomás, a csoda, az út? Vagy mindez talán magában a kételkedés folyamatában jön létre? Akkor viszont paradoxon.
A főhős dilemmája éppen hogy paradoxon. Nem bizonyítható, vagy ahogy Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben Ábrahám hite kapcsán: "nem közvetíthető". Csakhogy a Stalker mégis megpróbálja közvetíteni.
A Stalker egyszerre gyenge és erős ember. Retteg és rettenthetetlen. Hisz és kételkedik. Azt mondanám, esélyes ember. A múltkor láttam egy dokumentumfilmet Tempo di viaggio címmel arról, hogyan keresték a helyszíneket a Nosztalgia forgatásához. Maga Tarkovszkij rendezte Tonino Guerrá-val, forgatókönyvírójával közösen. Kiderült belőle, hogy Andrej nagyon szerette a történeteket. Sok története volt, amiből filmet szeretett volna csinálni. Egyszerű történetek emberek közötti viszonyokról. Sok titok, de semmi misztika. Úgy éreztem, hogy Tarkovszkij mindezeken teljesen kívül áll, a következő pillanatban pedig hogy egészen személyes mindehhez a kötődése. Nem értettem, honnan ez a hatás. Most se értem. Hacsak annyi nem elég, hogy többször elmondja: "szeretem ezt a történetet". Szeretni - nos ez vajon azonosulás, vagy inkább valamilyen külső szemlélet tisztasága? Hát nem mind a kettő maximálisan?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
Az együtteseket vezetni kell. Hogy ne csak nevében, formájában, de útjában is együttes maradjon. A vezető színész, ha egy csoportnak van ilyen, az, aki mesterségbéli tudása és emberi minősége, energiái révén "szakmailag" meg tudja mozdítani, a színpadi impulzusok és a figyelem mentén össze tudja gyűjteni a többieket, s ilyen módon összekötő tud lenni a külső rendezés és a belső cselekvések, mozdulatok között.
A vezető színész önmagán túl egyúttal vállalja a többiek terhét is. A vezető színész tökéletesen a rendező kezére játssza a csoportot. Vezető színész csak az lehet, akinek van rendezője is, akár saját maga. Ilyen volt Moliére, vagy újabban filmen Chaplin és Woody Allen.
A vezető színésznek kell a legjobban ismernie a színészet mély titkait. Ilyen értelemben bizony vannak félrevezető színészek is, akik hatalmas károkat képesek okozni az együttes fejlődésében. Mindenesetre boldog lehet az a rendező, akinek egy igazi vezető színésze van, esetleg többis, s igen nehéz a dolga annak, akinek ilyen színésze nincs. A rendező ugyanis, mint kívülálló, mint első néző - akár a közönség később - elképesztő azonosulási vággyal fürkészi folyton a színpadot. A vezető színész az, aki általában először biztosítja a rendező számára, hogy a világba, melyet megalkotni készül, valóban betekinthessen.
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
Maugham-nak van egy kisregénye, Az ördög sarkantyúja, mely egy fiktív Gauguin-életrajz. A főhős, aki a család egy jóbarátja, éppen ezt a kérdést igyekszik tisztázni a maga számára. A cím jól kifejezi a választ is, amit a könyv a kérdésre ad.
Én a magam részéről inkább azt a társadalmat ítélném el - és nem az egyes embert -, aki az ilyen cselekvéseken felháborodik, értetlenkedik, aki foglyul ejti legnagyobb tehetségeit, aki az embert elképesztő színeiből, melyet eredendően hordoz, szürkévé, egyszerűvé, könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá silányítja. A nyárspolgári milliőből csak menekülni lehet. S olyan színekkel válaszolni neki, mint amilyen színeket Gauguin használt a képein. Sokat kellene még tennünk azért, hogy ne a menekülés legyen az egyetlen megoldás. Ehhez azonban folyvást menekülnünk kell.
Gauguin a családjával elhagyott pár embert. A festészetével pedig megtalált milliókat. De nem is a végeredmény a fontos. Hanem az az elementáris késztetés, melyet megértenünk nem lehet anélkül, hogy egynémely esetben mi magunk is ne hoznánk ilyesféle döntéseket. Vagyis aki érezte már egyszer is az ördög sarkantyújának szorítását, nemigen feledheti el, miféle színeket remélhet azon túlsó oldalon.
Azt csak a nyárspolgárok gondolhatják, hogy ez önzőség. Ők ugyanis önzőnek találják azt, aki őket elhagyja.
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
Maugham-nak van egy másik regénye, az Örök szolgaság. Ebben a fiktív önéletrajzban voltaképp azt meséli el, miért lett festő helyett orvos. A válasz igen egyszerű: nem találta magát kellően tehetségesnek a festészethez. Középszerű festő pedig nem akart lenni. Teljesen igaza is van. Főleg, hogy végül kiváló író lett belőle! Bár mindenki idejében rájönne, hol az ő igazi helye a világban.
Van még két lehetőség persze: a kétségtelenül nagy tehetség elhagyja a művészetét a családért, illetve, hogy a kételkedő teszi ugyanezt. A kételkedő helyzete egyszerű: ha ő maga sem tudja, mit tegyen, ki ítélheti el? Tegyen, amit jónak lát. Az igazi tehetséget azonban kötelezi saját tehetsége. Persze elítélni őt sem lehet. A művészet számomra semmiképp sem tűnik olyan individualista műfajnak, mint ahogy sokan szeretik látni. Ha valaki nem szeretne élni a tehetségével, majd él vele más. Mégpedig ugyanazzal a tehetséggel! Ne legyünk olyan nagyképűek, hogy azt gondoljuk, a tehetségünk hozzánk tartozik és csakis hozzánk. Nem, az egyéniség az egy másik kérdés.
"Ti mindannyian egyéniségek vagytok!"
A tehetség nagy titok, és lényegében döntheti el az ember életét. Ugyanakkor a tehetség transzformálható. Ha valaki a művészetét, méghozzá nagyszabású művészetét hagyja el, annál nagyobb felelősséggel tartozik a családjának. Mert ott az örökség nem anyagiakban mérhető.
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
Lehet. Sőt, igazából csak ezt kellene tenni. Csakhogy nagyon nehéz. Vallomást tenni, méghozzá saját magadnak, s ebből cselkekvéseket kikristályosítani, majd azt közölhetővé tenni, nos, igen nagy kihívás.
De a munka tétje nem nagyon lehet más. Legalábbis azoknak, akik valamely egyetemes lelki-szellemi terhet magukon érezni vélnek. Az állandóan tükörbe nézegető, önmagukon egyéni színeket keresgélők, a másokon állandóan fanyalgók, a szakmai és emberi alázattól mentesek állnak a legmesszebb mindettől. A félelem tönkreteszi a színházat, a színjátszást. A félelem azonban eredendő. A vezeklés a másik irány, amerre a félelemből visszafelé mégis elindulhatunk.
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
"Sors, nyiss nekem tért,
hadd tegyek az emberiségért valamit."
Figyelemreméltó lelkesedés. Valamit! Bár tudnánk ehhez fölérni!
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Dehogy pihent! Ünnepelt. Ránézett a képére, mint a festők, s aztán már festőnek tudta magát. Istenből Teremtő lett. Bár mindig is benne volt a lehetőség. No de most! Most aztán! Képzeljük csak el, mekkora idegrendszer kellett ahhoz, hogy abbahagyja a teremtést. Ha már ennyire belejött. Ezek után pihenni! Mintha elfáradt volna. Dehogy! Mámoros lett inkább, diadalittas. Féktelen. Csodálta és nem értette a saját művét. A mű több lett mint az alkotó! Hordozza az alkotót, de még mást is. Isten többre képes Istennél. Ezek után magába fordultan pihenni! Ünnep ez, kétségtelen: a Teremtés ünnepe. Hogy ez formailag tánc, heje-huja, dínom-dánom, vagy egy függőágyban való merengés, melynek során át-átlibbennünk az álomba, s a vasárnapi tyúkhúsleves illatára ébredünk, nos, ez szinte alig számít.
2007. június 21., csütörtök
Archív töredékek
Amolyan archív színházi naplót gyártok most az elmúlt fél év során elkövetett színházrendezői jegyzeteimből, vallomásaimból, melyek az iwiw különböző fórumain jelentek meg. Tanulságosnak tűnik újraolvasni őket, némileg jobban értem már a folyamatokat, melyek révén oda jutottam, ahol most vagyok. Címeik természetesen akkor még nem voltak.
A legjobb színész
2006. december 19. 14:55
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre - a szó szoros értelmében - tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvivő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi; akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában, valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve, hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak a néző előtt történik; a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. De végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. De végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
A mester születése
január 2., 16:45
Grotowski írja: "A színésszel való munkában lehetséges a "születés" sajátos, kétszemélyes jelensége. Ekkor a színész - még egyszer - megszületik, nem annyira szakmailag, sokkal inkább mint személyiség. Az ő "születéséhez" társul, újra és újra, a műveletet vezető mester "születése", aki figyelemmel kíséri őt és aki - bocsássák meg nekem e fogalmazást - közel áll az emberi lény végső elfogadásához."
És talán ez nem csak a rendezőre, de bizonyos módon a nézőre is igaz. Számomra nem érdekes az a színház, amely nem tesz engem mint nézőt "mesterré", vagy nem engedi, hogy az lehessek. És az sem érdekes közönség, aki nem akar "mesterré" válni.
Nem tudok mást mondani: dolgozni kell. Akik kívülállók, azok pedig egyszerűen kívülállók, még akkor is, ha ezt olykor fájdalmas megélni.
Így fejezi be Barba a könyvét
január 12., 20:10
"Van közös magány,
amely szerelmet ébreszt...
Csak annyit mondhatok: hívjátok segítségül elveszettségeteket, hogy felfedezhessétek a tánc maszkja mögött rejtőző arcotokat! Ne feledjétek, hogy munkátoknak és jelenléteteknek "szerelmet kell ébresztenie"!
Elérkeztünk a véghez, és most mindegyikünk megkezdi visszatérését magányába." (Eugenio Barba: Papírkenu)
A legsötétebb komédiák
január 15., 21:29
Thomas Bernhard drámáival szórakoztatom magam a napokban. Azt kell mondjam, zseniális! Meglepő, hogy bár 7 éve a kedvenc íróim egyike, újra és újra fel kell és lehet fedezni. Sötétebb komédiákat ember még nem vetett papírra. Ajánlom mindenkinek, aki embergyűlöletét szeretné igazolni és ugyanakkor felszámolni is. A hazugság anatómiáját is alaposan megismerheti az ember... Minden főhőse őrült és mániákus, tehát természetesen egyszer szeretném eljátszani valamelyiket.
Szörnyeteg szívem
január 25., 13:31
Mint előadóművészettel foglalkozó ember, és mint irodalommal foglalkozó ember, és mint gondolatokkal foglalkozó ember, úgy kell nekem is a visszajelzés, mint egy falat kenyér, és mint ember, újra és újra rá kell ismernünk önmagunkra, egymásra, ha nap mint nap megváltozunk is. A művészet feladata talán a szörnyeteg szívek megszelídítése, s ez alól a sajátom nem kivétel, hanem első a sorban. Van valaki bennem, akinek tudnia kell, szörnyeteg szíve fölött van-e még uralma. Azt hiszem ránk borul a borzalom, ha ilyen tudásaink elvésznek. A jelek, amik e tudás alapját adhatják, élő emberek.
(Vagy holt emberek. Itt persze az élőkkel szoktunk kommunikálni. A halottaimmal másképp szoktam, máshol, bár nem feltétlenül másmiért.)
Az alkotóélet nehézségei
február 17., 22:06
Csak annyit szeretnék most mondani, hogy ez nagyon nehéz, […] és én most igazán nagyon fáradt vagyok, egész életemre elég lehet ez a fáradtság, öt éve úszom az árral szemben megszakítás nélkül, hallottam szirének énekét, összezúzott Szkülla és Kahrübdisz, éltem és sóhajtoztam Kirké szigetén, szelet fogtam, vetettem, falovakat építettem és Trója alatt reméltem barátságot, társakat gyűjtöttem és hagytam el, társak találtak meg és maradtak el, főztünk pecsenyéket ünnepkor, bolyogtunk a tengeren hazavágyva, sok nép eszejárását kitanultam, istenek háborgatták a tengert vagy gondoskodtak sorsomról, bekukkantottam az Alvilágba. De most igazán nagyon szeretnék hazatérni, átlőni 12 fejsze fokán, a kérőket legyilkolni, s végül egyetlen hosszú álom nélküli alvásban megpihentetni a testet-lelket, melegben ébredni, mosollyal, félelem és feszültség nélkül. De vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges, ha az ember még csak félúton van hazafelé? Mi hajthat még, miben hihetek? Honnan szerezzek több erőt, ha nem erőre, hanem valami másra lenne szükség?
És hogy mindez nem csak határos a lehetetlenséggel, hanem gyakorlatilag az. Csakhogy a kocka el van vetve, és én most már nem választok új mesterséget. Ennél könyörtelenebb átok önmagunkra nem vetődhet. Hogy a pillangó kikeljen, el kell pusztítania a bábot. Ha mégoly fájdalmas is. Remélem, kibírom. Remélem. Remélem. Remélem...
A Mizantróp rendezői naplójából, mely végül Egmontiushoz vezetett
március 14., 16:37
Most sebtiben szeretnék néhány támpontot adni az előadáshoz.
1. Gábor Miklós írja Alceste szerepe kapcsán:
"Minden szerepet úgy kell felépítenem, hogy szabadon mozoghassak. Lehetőséget kell adnom magamnak a teljes feladásra, a meditáció és csend pillanataira, amikor szinte megunom és abbahagyom a játékot; és lehetőséget kell teremtenem a temperamentum kitöréseire is, az elrugaszkodásra, egész a ripacskodásig, a kiáltásig és pofavágásig. Ha ez megvan, akkor a szerep jól van felépítve. ez biztosítja szuverenitásomat. A közönség talán nem tudja mindig követni a gondolataimat, de a mozgásnak látványa és változatossága leköti. És néha úgy érzem, hogy Moliére engem ebben akadályoz!"
2. Michael Camille művészettörténész A szerelem középkori művészete című könyvéből jön pár részlet:
"Egy virág a képben nem virág, csak egy alak;
Akárki fest is egy virágot, nem egy virág illatát festi le.
Ez a szerelem középkori művészetének legfontosabb iróniája, mind verbális, mind vizuális értelemben. A szerelmes számára a kép egyfelől illúzió, a vágy mindig megfoghatatlan tárgya, de másfelől ez a nagy üresség nélkülözhetetlen támasztékként szolgál a vágy szerkezetében. Kép nélkül a szerelem nem létezhetne."
3. Ez is Camille, és ez elég durva szerintem:
"Mai freudi fogalmaink szerint Nárcisz vétke az volt, hogy önmagával esett szerelembe. Régen azonban ezt nem így értelmezték, hanem úgy, hogy egy képbe szeretett bele, ez az ő bűne. Eme mítosz tehát a művészet szabadságáról szól, és főként a 15. században vált a képzelet játékává. Még az olyan anyagok, mint pl. egy faliszőnyeg is képes volt a víztükör hatását kelteni Nárcisz elképzelt kútjában az árnyékolás és a fonalszövés technikájának segítségével. Az ilyen remekművek révén vált ez a mítosz annyira erőteljessé a középkori szerelmi költészetben, ahol a tükörkép megelevenedését jelképezte. A fiatalemberen kívül még egy önmaga által elbűvölt teremtményt is láthatunk ezen a faliszőnyegen: egy fácánt, aki szintén önmagát szemléli a víztükörben. A Le Livre du Chase du Roy Modus-ban (1377 előtt) azt írják a fácánról, hogy olyan madár, melyet könnyen el lehet fogni egy tükör segítségével. Nem azért, mert az hiszi a látványról, hogy az önmaga, hanem mert riválisának gondolja, ezért "féltékeny lesz a saját tükörképére". A faliszőnyeg hátterében látható még több más állat, mely a hiúságot ábrázolja.
<ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!!>
Egyes történészek Nárcisz zárt vágykörében egyfajta homoerotikus impulzust véltek felfedezni az iránt, hogy megkettőződjön, tehát hogy a hím egy magához hasonlót hozzon létre. Mások szerint az alak inkább megnőiesedik, így a nőt mint felszínt, a férfit pedig az alatta rejlő lényegként értelmezhetjük. A Nárcisz-paradoxon valószínűleg abban rejlik, hogy a fiatal férfinak nincs önazonossága és a víz sírjában elveszíti önmagát a képi megszállottság által. Leon Battista Alberti humanista művészettudós Della Picturá-jában (1436) Nárciszt így jellemezi: "ő a költők által elképzelt festészet feltalálója...""
4. Az előzőhöz kapcsolódóan csattan az ostor:
"Nincs jobb közvetítője a hatalomnak és a férfiúi sóvárgásnak, mint az egyszarvú: egy állat, amely soha nem létezett. Mint ahogy számos, ebben a fejezetben említett jelkép, ami első látásra egy kölcsönös pillantásnak tűnik, nem más, mint az önszerelem hosszas merengése. Az egyszarvú is kizárólag önmagában talál kielégülést, mint ahogy azt számos szerelmet ábrázoló középkori jelkép is mutatja, melyeket egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra vonatkoztatva szeretnénk idealizálni, de amelyek valójában egyoldalú, férfiközpontú megközelítések."
5. És még Andreas Capellanus elővigyázatos leírása A férfi rápillant a hölgyre tárgyában:
"Amikor egy férfi megpillant egy nőt, aki éppen hozzá illő szerelemre és az ő ízlésének is megfelelő, a szíve mélyén elkezd érte sóvárogni, majd minél többször gondol rá, annál jobban égeti a szerelem, míg elérkezik egy bensőséges elmélkedéshez."
És az hiszem a kör bezárult. Tehát:
Moliére Mizantrópja az egyik legtitokzatosabb darab a világon. Elsőre egyszerűnek, sőt esetleg semmitmondónak vagy idegesítőnek tűnhet. A nyelvezete mintha kopott lenne. A téma, ezek az alakok olyan régiek, unalmasak! Pedig dehogy!!! A ravasz mester nagyon telibe talált valamit. Ezt általában nyelvileg szokták elemezni, illetve a cselekmény felől. Mi megpróbáltuk a szöveg és a cselekmény nélkül megérteni a darabban mozgó erőket. És ez pedig mindenekfelett az a hiúság, melynek okán mind Nárcisz, mind Echo nimfa megkapta a maga isteni büntetését, ahogyan Moliére esetében Alceste és Celiméne sem képes igazából egymásba szeretni. Az önkép témája új és új (magán)mítoszokat, vagyis álmokat nyit ki. Ennek a zárt vágykörnek az olykor kinyíló, egymástól elforduló, vagy olykor egymásba másolódó formációi és belső működésének törvényei izgattak - sokkal inkább, mint a sztereotip színházi sablonok perfekt alkalmazása. Tulajdonképpen ezt a témát járja körbe Moliére is, a valódi cselekménye ez a darabnak, ez a logika, ez a nyelvi ösztönző is. "Önmagammal így elégedett vagyok" - mondja Acaste márki. Ez az önmagába harapó (benyaló) mondat képi megfelelője a Nárcisz-mítosz környékén keresendő. A játék és a provokáció arról szól - és ebben válhat Alceste ördögivé, - hogy ezt a folyton vissza és visszazáródó vágykört kinyissuk-kirobbantsuk - a szerelemben megkövetelt éberség(!) vágya válik itt dühhé, vagy varieté-ünneppé. De mindkét kimenet végén ott áll, hogy őrá magára is rázárul e vágyszerkezet. És hogy itt ezen a ponton a dolog lételméleti kérdéssé válik. Felöleli valamennyi emlékünket, látomásunkat, jövőnket és múltunkat, sorsunkat és teremtőerőnket. Be kell lássunk a varieté mögé: nagyon fáj! kiabálja minden. Csakhogy ez itt az ünneplés világa!!! Csengő-bongó verssorokba áll minden össze. De ha mindezt Oronte költi, nos, akkor a világ, a divatmagazinok mintájára, nárcisztikus önünneplésbe lép önmagával. És az Oronte-ok mindig sikeremberek. És a sikeremberek mindig bemaszatolják a veszteseket is. Borzalmasan erős tehetségre van szükség ahhoz, hogy az ember ne váljon maga is korrupttá. Alceste rémálma mi más lehetne, mint hogy ennek a falkának éppen ő lesz a vezére?
Szóval bonyolult egy világ ez, de korunk bűne sem más, mint éppen ez az önszerelem, ráadásul annak ünneppé emelése!, melyből sehogy sem tudunk kivergődni, és ez minimum Moliére óta itt kísért minket legmélyebb álmainkba is beszivárogva. Ezt fogalmaztam meg régebben úgy, hogy a történelem végét ünnepeljük, mert hiszen akkor ez minimum metafizikailag vérfertőzés! Ha-ha-ha!
Egyébként minimum a középkor óta tart ez a dolog.
Lírai gondolatok Portugáliában
március 25., 05:05
A színész kifejező eszköztára végtelenül gazdag. A színészi módszer végtelenül gazdag. A módszer megközelítése végtelenül gazdag. A precizitásban bújó spontán lehetőségek végtelenül gazdagok. Az öröm, vagy a bánat, vagy a kétségbeesés, vagy a bizonytalanság vagy az erő érzete végtelen lehet. A színészetben végtelen szabadság rejlik, mely egyúttal rémisztő. Aki itt sajnálja, félti, óvja magát, lusta, elfáradt, eltompult, stb. annak nincs esélye semmit sem megközelíteni. Legfeljebb egész életében álmodhat arról, hogy egyszer majd létrehozza a nagy művet. De igazában folyamatos lemaradásban van. Mert nem a szabadságot választja. Ez ilyen egyszerű (bar nem könnyű). Arra vágyom, hogy ezt az állapotot elérjük. És ennek csak a tiszta formája lehetséges, nem olyan félmegoldások, mint amilyenekre jelenleg is folyamatosan rászorulunk. (Bár minden korábbinál kevésbé!)
Emberek! A világ hatalmas, és bizony sokan vannak, akik társaink lehetnének, ha akarnánk. Tanuljunk egymástól sokkal többet, mint eddig. Tanítsuk egymást sokkal több elmélyüléssel mint eddig. Válasszuk egymást sokkal tudatosabban, mint eddig!
(Én ezen mind a Gondoskodást, és a Gondolatot értem.)
Bizony többet kell gondolnunk egymásról.
Többet kell gondolnunk egymásra.
Többet kell tennünk egymásért.
Az embereket az Isten talán nem "igazságosan" szórta szét a földön. Vannak itt olyanok, akik pont olyan helyre vágynak, mint Budapest. Budapesten pedig olyanok, akik épp ide vágynak. De végül szerintem az emberek vonzzak egymást, és a tájak ugyan nem, de az emberek utazhatnak, megtalálhatják egymást. Fontos tudni, hogy mindig vannak helyek, ahol rád varnak.
A színházi emberek például azt hiszem a világ minden táján mindig megértik egymást.
A jövőbe vetett művészi öntudat
április 3., 18:52
Bizony bármi is történjen, érdemes "önkifejezni". Csak ilyen fába jó belevágni a fejszénket, ami viszont nem működik, azt el kell hagynunk az életünkből. Ez a tisztulás útja, ez az egyetlen út, ami önmagunkhoz vezet. Mióta bemutattam a szólóelőadásomat a Fringe-n, egyre biztosabban érzem, merre visz tovább a (színházi) sorsom. Most minden át fog alakulni, és ebben nagy segítségre lesz szükségem azoktól, akikre még számíthatok, és akik igazán fontos emberek az életemben. Jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ugorgyunk!
Fontos, hogy az a pár ember, aki még érdeklődik és nyitott és figyel és aktív és megismerésre vágyik, legyen hová mennie, legyen kire várnia, legyen hol elmondania. Legyen. Lesz.
Így zártam egy korszakot
április 13., 19:11
"Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé." (Hamvas Béla)
Bábok
április 23., 19:49
Ha sikerülne olykor az élő színésznek is bábként használnia önmagát, mint eszközt, a nárcizmus és a hisztéria is eltűnne végre színpadjainkról. De nem akarom Craig elméleteit előcitálni most, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a színházban a színészen túl mindennél fontosabb, hogy mi mozgatja a dolgokat. A mozgatóelv (egy pár cipő is lehet, ami mozog!) alá vetni magunkat pedig alázatot kíván. Bár tudnánk a bábok alázatával ás pontosságával azok lenni, akik éppen vagyunk!
Az élet értelméről elmélkedtem
május 24., 14:24
Ne feledkezzünk meg egy Ödipusz nevű emberről, akit most nem Freud miatt citálok elő, hanem inkább mert ő egy olyan pasas volt állítólag, aki megfejtve a szfinx rejtélyét, a titkok mélyébe pillantva, önsorsának tragikumát meglátta, s beteljesítette. Az élet értelmét fürkésző embernek tehát - ezzel sajnos egyet kell értsek, bár nem túl fényes jövőt jósol - szembe kell néznie a teljes értelmetlenséggel. De ne feledjük, hogy Ödipusz története még nem ér véget az első drámában, jön az Oedipus Kolonos-ban, majd az Antigoné! Szóval ez egy szent ember lesz!
Nem lesz azonban mindenki szent, aki az élet értelmét - azonos ez az eredet kérdésével? asszem igen - kutatja, s abba belebukik. Ezt igen nagy tehetséggel kell csinálni. Mondhatnám: nyughatatlan tehetséggel.
Persze: mi a tehetség? Figyeljetek! nyelvi játék jön: tesz, tehet, tehetős; vagy: tesz, tehet, tehetség. Érezzük-e a különbséget? Az első van: mindegy, épp teszi-e vagy sem, ő tehetős. A másik "csak" egy lehetőség. Mikor lehet? Ha a cselekvését, ami a tőben rejlik (tesz) megvalósítja. Tehetséges: bír ezzel a lehetőséggel.
A tehetség, mivel egyéb feltétele nincs, önfarkába harapó kígyó, önmagát igazolja, semmi más őt nem igazolhatja. Legfeljebb kanonizálhatja. A tehetségbe betörni igen nagy lehetetlenség. A titkát feltörni: ez ellentmond önmagának. Vagyis: aki tehetséggel saját létének értelmét, titkát feltöri, tehetségébe nyerve így bepillantást (az eszköz itt céllá válik hirtelen!), annak már csak tehetsége romba dőlésének, elpusztulásának látványa marad.
Másképp: a titok oltárán önmagát feláldozó embert nevezzük szent embernek. Még másfelől azonban a tehetség önfarkába harapó kígyója igen gyenge jellem maradna, ha őt magát sorozatosan ilyen kísérleteknek nem tennénk ki. Az élet értelmének kutatása ott nyeri el értelmét(!), ahol ezt a kígyót - az ellenállás révén - izmosítgatja. Na most egyre nagyobb tehetség egyre nagyobb nyomást gyakorol önmagára. Képzelhetitek, mi lesz ennek a vége.
Vannak ugyanakkor óvatos tehetségek. És vannak önpusztító tehetségek. És vannak eltékozolt tehetségek. A tehetség, nyilvánvalóan, az élet, az eredet kérdéseinek nekifeszülő ember kaliberét hivatott megjelölni.
Oedipus esetében ez igen nagyszabású volt, hatalmasat zuhant, nem a trónról lefelé, hanem önmagába befelé. Ezért - mint egy teremtésmítoszban - olyan fontos, hogy hová temetik el. (Szent lesz a föld, ahová halála után a teste kerül, szól a jóslat.) Nem tudom világos-e? Olyan ez, mint egy egzisztenciális, gyógyhatású sugárfertőzés. Bizonyos élő emberek közelében is lehet érezni hasonló energiákat. Kisebb mértékben mindenkinél.
Az Oidipusz-problematikához
június 2., 17:20
Dramaturgia című írásában Hevesi Sándor így ír:
"A krízis állapota egyúttal a vétek állapota. Az ember vétkezik, amikor szemét a sorsra függeszti. Meghal, aki meglátja az Istent, mondták a régiek. Ez a vétek csak a nagy lelkek privilégiuma, s nem azonos a bűnnel. A bűn és a bűnhődés problémája nem ide tartozik, ezt már Schopenhauer is világosan kimutatta."
Négy jelentős részlet Kierkegaard-tól
június 8., 21:45
"[...] a végkifejlet csak utoljára következik, és ha az ember valóban tanulni akar valamit a nagy dolgokból, különösen a kezdetre kell figyelnie. Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel semmit sem segít; mert a végkifejletet már csak akkor ismeri meg, amikor túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte."
"Az ember meghatódik, visszavágyik azokba a szép időkbe, édes, gyengéd sóvárgás vezérli céljához, hogy Krisztust az ígéret földjén vándorolni lássa. Elfelejti a szorongást, a szükséget, a paradoxont. Oly könnyű volt talán nem tévedni? Nem volt-e félelmetes, hogy az az ember, aki a többiek között járt-kelt, Isten volt, nem volt-e félelmetes vele egy asztalnál ülni? Oly könnyű volt-e apostolának lenni? De a végkifejlet, az 1800 év, az hozzásegít, igen az hozzásegít ehhez a nyomorúságos csaláshoz, amellyel az ember magát és másokat ámít."
"Tragikus hőssé az ember saját erejéből válhat, a hit lovagjává azonban nem. Ha egy ember a tragikus hős bizonyos értelemben nehéz útjára lép, akadnak majd, akik tanácsot adhatnak neki; aki azonban a hit keskeny csapásán halad, annak senki nem tanácsolhat semmit, azt senki nem értheti meg. A hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle; mert az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit - szenvedély."
"Mint ismeretes, Lukács (14, 26) figyelemre méltó tanítást közöl az Istennel szembeni abszolút kötelességről: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Ezért aztán ritkán is hallani. Ez a némaság azonban pusztán kibúvó, amely semmit sem segít."
(Kierkegaard: Félelem és reszketés)
A legjobb színész
2006. december 19. 14:55
A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre - a szó szoros értelmében - tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvivő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi; akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában, valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve, hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak a néző előtt történik; a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. De végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. De végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.
De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!
(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)
A mester születése
január 2., 16:45
Grotowski írja: "A színésszel való munkában lehetséges a "születés" sajátos, kétszemélyes jelensége. Ekkor a színész - még egyszer - megszületik, nem annyira szakmailag, sokkal inkább mint személyiség. Az ő "születéséhez" társul, újra és újra, a műveletet vezető mester "születése", aki figyelemmel kíséri őt és aki - bocsássák meg nekem e fogalmazást - közel áll az emberi lény végső elfogadásához."
És talán ez nem csak a rendezőre, de bizonyos módon a nézőre is igaz. Számomra nem érdekes az a színház, amely nem tesz engem mint nézőt "mesterré", vagy nem engedi, hogy az lehessek. És az sem érdekes közönség, aki nem akar "mesterré" válni.
Nem tudok mást mondani: dolgozni kell. Akik kívülállók, azok pedig egyszerűen kívülállók, még akkor is, ha ezt olykor fájdalmas megélni.
Így fejezi be Barba a könyvét
január 12., 20:10
"Van közös magány,
amely szerelmet ébreszt...
Csak annyit mondhatok: hívjátok segítségül elveszettségeteket, hogy felfedezhessétek a tánc maszkja mögött rejtőző arcotokat! Ne feledjétek, hogy munkátoknak és jelenléteteknek "szerelmet kell ébresztenie"!
Elérkeztünk a véghez, és most mindegyikünk megkezdi visszatérését magányába." (Eugenio Barba: Papírkenu)
A legsötétebb komédiák
január 15., 21:29
Thomas Bernhard drámáival szórakoztatom magam a napokban. Azt kell mondjam, zseniális! Meglepő, hogy bár 7 éve a kedvenc íróim egyike, újra és újra fel kell és lehet fedezni. Sötétebb komédiákat ember még nem vetett papírra. Ajánlom mindenkinek, aki embergyűlöletét szeretné igazolni és ugyanakkor felszámolni is. A hazugság anatómiáját is alaposan megismerheti az ember... Minden főhőse őrült és mániákus, tehát természetesen egyszer szeretném eljátszani valamelyiket.
Szörnyeteg szívem
január 25., 13:31
Mint előadóművészettel foglalkozó ember, és mint irodalommal foglalkozó ember, és mint gondolatokkal foglalkozó ember, úgy kell nekem is a visszajelzés, mint egy falat kenyér, és mint ember, újra és újra rá kell ismernünk önmagunkra, egymásra, ha nap mint nap megváltozunk is. A művészet feladata talán a szörnyeteg szívek megszelídítése, s ez alól a sajátom nem kivétel, hanem első a sorban. Van valaki bennem, akinek tudnia kell, szörnyeteg szíve fölött van-e még uralma. Azt hiszem ránk borul a borzalom, ha ilyen tudásaink elvésznek. A jelek, amik e tudás alapját adhatják, élő emberek.
(Vagy holt emberek. Itt persze az élőkkel szoktunk kommunikálni. A halottaimmal másképp szoktam, máshol, bár nem feltétlenül másmiért.)
Az alkotóélet nehézségei
február 17., 22:06
Csak annyit szeretnék most mondani, hogy ez nagyon nehéz, […] és én most igazán nagyon fáradt vagyok, egész életemre elég lehet ez a fáradtság, öt éve úszom az árral szemben megszakítás nélkül, hallottam szirének énekét, összezúzott Szkülla és Kahrübdisz, éltem és sóhajtoztam Kirké szigetén, szelet fogtam, vetettem, falovakat építettem és Trója alatt reméltem barátságot, társakat gyűjtöttem és hagytam el, társak találtak meg és maradtak el, főztünk pecsenyéket ünnepkor, bolyogtunk a tengeren hazavágyva, sok nép eszejárását kitanultam, istenek háborgatták a tengert vagy gondoskodtak sorsomról, bekukkantottam az Alvilágba. De most igazán nagyon szeretnék hazatérni, átlőni 12 fejsze fokán, a kérőket legyilkolni, s végül egyetlen hosszú álom nélküli alvásban megpihentetni a testet-lelket, melegben ébredni, mosollyal, félelem és feszültség nélkül. De vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges, ha az ember még csak félúton van hazafelé? Mi hajthat még, miben hihetek? Honnan szerezzek több erőt, ha nem erőre, hanem valami másra lenne szükség?
És hogy mindez nem csak határos a lehetetlenséggel, hanem gyakorlatilag az. Csakhogy a kocka el van vetve, és én most már nem választok új mesterséget. Ennél könyörtelenebb átok önmagunkra nem vetődhet. Hogy a pillangó kikeljen, el kell pusztítania a bábot. Ha mégoly fájdalmas is. Remélem, kibírom. Remélem. Remélem. Remélem...
A Mizantróp rendezői naplójából, mely végül Egmontiushoz vezetett
március 14., 16:37
Most sebtiben szeretnék néhány támpontot adni az előadáshoz.
1. Gábor Miklós írja Alceste szerepe kapcsán:
"Minden szerepet úgy kell felépítenem, hogy szabadon mozoghassak. Lehetőséget kell adnom magamnak a teljes feladásra, a meditáció és csend pillanataira, amikor szinte megunom és abbahagyom a játékot; és lehetőséget kell teremtenem a temperamentum kitöréseire is, az elrugaszkodásra, egész a ripacskodásig, a kiáltásig és pofavágásig. Ha ez megvan, akkor a szerep jól van felépítve. ez biztosítja szuverenitásomat. A közönség talán nem tudja mindig követni a gondolataimat, de a mozgásnak látványa és változatossága leköti. És néha úgy érzem, hogy Moliére engem ebben akadályoz!"
2. Michael Camille művészettörténész A szerelem középkori művészete című könyvéből jön pár részlet:
"Egy virág a képben nem virág, csak egy alak;
Akárki fest is egy virágot, nem egy virág illatát festi le.
Ez a szerelem középkori művészetének legfontosabb iróniája, mind verbális, mind vizuális értelemben. A szerelmes számára a kép egyfelől illúzió, a vágy mindig megfoghatatlan tárgya, de másfelől ez a nagy üresség nélkülözhetetlen támasztékként szolgál a vágy szerkezetében. Kép nélkül a szerelem nem létezhetne."
3. Ez is Camille, és ez elég durva szerintem:
"Mai freudi fogalmaink szerint Nárcisz vétke az volt, hogy önmagával esett szerelembe. Régen azonban ezt nem így értelmezték, hanem úgy, hogy egy képbe szeretett bele, ez az ő bűne. Eme mítosz tehát a művészet szabadságáról szól, és főként a 15. században vált a képzelet játékává. Még az olyan anyagok, mint pl. egy faliszőnyeg is képes volt a víztükör hatását kelteni Nárcisz elképzelt kútjában az árnyékolás és a fonalszövés technikájának segítségével. Az ilyen remekművek révén vált ez a mítosz annyira erőteljessé a középkori szerelmi költészetben, ahol a tükörkép megelevenedését jelképezte. A fiatalemberen kívül még egy önmaga által elbűvölt teremtményt is láthatunk ezen a faliszőnyegen: egy fácánt, aki szintén önmagát szemléli a víztükörben. A Le Livre du Chase du Roy Modus-ban (1377 előtt) azt írják a fácánról, hogy olyan madár, melyet könnyen el lehet fogni egy tükör segítségével. Nem azért, mert az hiszi a látványról, hogy az önmaga, hanem mert riválisának gondolja, ezért "féltékeny lesz a saját tükörképére". A faliszőnyeg hátterében látható még több más állat, mely a hiúságot ábrázolja.
<ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!!>
Egyes történészek Nárcisz zárt vágykörében egyfajta homoerotikus impulzust véltek felfedezni az iránt, hogy megkettőződjön, tehát hogy a hím egy magához hasonlót hozzon létre. Mások szerint az alak inkább megnőiesedik, így a nőt mint felszínt, a férfit pedig az alatta rejlő lényegként értelmezhetjük. A Nárcisz-paradoxon valószínűleg abban rejlik, hogy a fiatal férfinak nincs önazonossága és a víz sírjában elveszíti önmagát a képi megszállottság által. Leon Battista Alberti humanista művészettudós Della Picturá-jában (1436) Nárciszt így jellemezi: "ő a költők által elképzelt festészet feltalálója...""
4. Az előzőhöz kapcsolódóan csattan az ostor:
"Nincs jobb közvetítője a hatalomnak és a férfiúi sóvárgásnak, mint az egyszarvú: egy állat, amely soha nem létezett. Mint ahogy számos, ebben a fejezetben említett jelkép, ami első látásra egy kölcsönös pillantásnak tűnik, nem más, mint az önszerelem hosszas merengése. Az egyszarvú is kizárólag önmagában talál kielégülést, mint ahogy azt számos szerelmet ábrázoló középkori jelkép is mutatja, melyeket egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra vonatkoztatva szeretnénk idealizálni, de amelyek valójában egyoldalú, férfiközpontú megközelítések."
5. És még Andreas Capellanus elővigyázatos leírása A férfi rápillant a hölgyre tárgyában:
"Amikor egy férfi megpillant egy nőt, aki éppen hozzá illő szerelemre és az ő ízlésének is megfelelő, a szíve mélyén elkezd érte sóvárogni, majd minél többször gondol rá, annál jobban égeti a szerelem, míg elérkezik egy bensőséges elmélkedéshez."
És az hiszem a kör bezárult. Tehát:
Moliére Mizantrópja az egyik legtitokzatosabb darab a világon. Elsőre egyszerűnek, sőt esetleg semmitmondónak vagy idegesítőnek tűnhet. A nyelvezete mintha kopott lenne. A téma, ezek az alakok olyan régiek, unalmasak! Pedig dehogy!!! A ravasz mester nagyon telibe talált valamit. Ezt általában nyelvileg szokták elemezni, illetve a cselekmény felől. Mi megpróbáltuk a szöveg és a cselekmény nélkül megérteni a darabban mozgó erőket. És ez pedig mindenekfelett az a hiúság, melynek okán mind Nárcisz, mind Echo nimfa megkapta a maga isteni büntetését, ahogyan Moliére esetében Alceste és Celiméne sem képes igazából egymásba szeretni. Az önkép témája új és új (magán)mítoszokat, vagyis álmokat nyit ki. Ennek a zárt vágykörnek az olykor kinyíló, egymástól elforduló, vagy olykor egymásba másolódó formációi és belső működésének törvényei izgattak - sokkal inkább, mint a sztereotip színházi sablonok perfekt alkalmazása. Tulajdonképpen ezt a témát járja körbe Moliére is, a valódi cselekménye ez a darabnak, ez a logika, ez a nyelvi ösztönző is. "Önmagammal így elégedett vagyok" - mondja Acaste márki. Ez az önmagába harapó (benyaló) mondat képi megfelelője a Nárcisz-mítosz környékén keresendő. A játék és a provokáció arról szól - és ebben válhat Alceste ördögivé, - hogy ezt a folyton vissza és visszazáródó vágykört kinyissuk-kirobbantsuk - a szerelemben megkövetelt éberség(!) vágya válik itt dühhé, vagy varieté-ünneppé. De mindkét kimenet végén ott áll, hogy őrá magára is rázárul e vágyszerkezet. És hogy itt ezen a ponton a dolog lételméleti kérdéssé válik. Felöleli valamennyi emlékünket, látomásunkat, jövőnket és múltunkat, sorsunkat és teremtőerőnket. Be kell lássunk a varieté mögé: nagyon fáj! kiabálja minden. Csakhogy ez itt az ünneplés világa!!! Csengő-bongó verssorokba áll minden össze. De ha mindezt Oronte költi, nos, akkor a világ, a divatmagazinok mintájára, nárcisztikus önünneplésbe lép önmagával. És az Oronte-ok mindig sikeremberek. És a sikeremberek mindig bemaszatolják a veszteseket is. Borzalmasan erős tehetségre van szükség ahhoz, hogy az ember ne váljon maga is korrupttá. Alceste rémálma mi más lehetne, mint hogy ennek a falkának éppen ő lesz a vezére?
Szóval bonyolult egy világ ez, de korunk bűne sem más, mint éppen ez az önszerelem, ráadásul annak ünneppé emelése!, melyből sehogy sem tudunk kivergődni, és ez minimum Moliére óta itt kísért minket legmélyebb álmainkba is beszivárogva. Ezt fogalmaztam meg régebben úgy, hogy a történelem végét ünnepeljük, mert hiszen akkor ez minimum metafizikailag vérfertőzés! Ha-ha-ha!
Egyébként minimum a középkor óta tart ez a dolog.
Lírai gondolatok Portugáliában
március 25., 05:05
A színész kifejező eszköztára végtelenül gazdag. A színészi módszer végtelenül gazdag. A módszer megközelítése végtelenül gazdag. A precizitásban bújó spontán lehetőségek végtelenül gazdagok. Az öröm, vagy a bánat, vagy a kétségbeesés, vagy a bizonytalanság vagy az erő érzete végtelen lehet. A színészetben végtelen szabadság rejlik, mely egyúttal rémisztő. Aki itt sajnálja, félti, óvja magát, lusta, elfáradt, eltompult, stb. annak nincs esélye semmit sem megközelíteni. Legfeljebb egész életében álmodhat arról, hogy egyszer majd létrehozza a nagy művet. De igazában folyamatos lemaradásban van. Mert nem a szabadságot választja. Ez ilyen egyszerű (bar nem könnyű). Arra vágyom, hogy ezt az állapotot elérjük. És ennek csak a tiszta formája lehetséges, nem olyan félmegoldások, mint amilyenekre jelenleg is folyamatosan rászorulunk. (Bár minden korábbinál kevésbé!)
Emberek! A világ hatalmas, és bizony sokan vannak, akik társaink lehetnének, ha akarnánk. Tanuljunk egymástól sokkal többet, mint eddig. Tanítsuk egymást sokkal több elmélyüléssel mint eddig. Válasszuk egymást sokkal tudatosabban, mint eddig!
(Én ezen mind a Gondoskodást, és a Gondolatot értem.)
Bizony többet kell gondolnunk egymásról.
Többet kell gondolnunk egymásra.
Többet kell tennünk egymásért.
Az embereket az Isten talán nem "igazságosan" szórta szét a földön. Vannak itt olyanok, akik pont olyan helyre vágynak, mint Budapest. Budapesten pedig olyanok, akik épp ide vágynak. De végül szerintem az emberek vonzzak egymást, és a tájak ugyan nem, de az emberek utazhatnak, megtalálhatják egymást. Fontos tudni, hogy mindig vannak helyek, ahol rád varnak.
A színházi emberek például azt hiszem a világ minden táján mindig megértik egymást.
A jövőbe vetett művészi öntudat
április 3., 18:52
Bizony bármi is történjen, érdemes "önkifejezni". Csak ilyen fába jó belevágni a fejszénket, ami viszont nem működik, azt el kell hagynunk az életünkből. Ez a tisztulás útja, ez az egyetlen út, ami önmagunkhoz vezet. Mióta bemutattam a szólóelőadásomat a Fringe-n, egyre biztosabban érzem, merre visz tovább a (színházi) sorsom. Most minden át fog alakulni, és ebben nagy segítségre lesz szükségem azoktól, akikre még számíthatok, és akik igazán fontos emberek az életemben. Jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ugorgyunk!
Fontos, hogy az a pár ember, aki még érdeklődik és nyitott és figyel és aktív és megismerésre vágyik, legyen hová mennie, legyen kire várnia, legyen hol elmondania. Legyen. Lesz.
Így zártam egy korszakot
április 13., 19:11
"Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé." (Hamvas Béla)
Bábok
április 23., 19:49
Ha sikerülne olykor az élő színésznek is bábként használnia önmagát, mint eszközt, a nárcizmus és a hisztéria is eltűnne végre színpadjainkról. De nem akarom Craig elméleteit előcitálni most, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a színházban a színészen túl mindennél fontosabb, hogy mi mozgatja a dolgokat. A mozgatóelv (egy pár cipő is lehet, ami mozog!) alá vetni magunkat pedig alázatot kíván. Bár tudnánk a bábok alázatával ás pontosságával azok lenni, akik éppen vagyunk!
Az élet értelméről elmélkedtem
május 24., 14:24
Ne feledkezzünk meg egy Ödipusz nevű emberről, akit most nem Freud miatt citálok elő, hanem inkább mert ő egy olyan pasas volt állítólag, aki megfejtve a szfinx rejtélyét, a titkok mélyébe pillantva, önsorsának tragikumát meglátta, s beteljesítette. Az élet értelmét fürkésző embernek tehát - ezzel sajnos egyet kell értsek, bár nem túl fényes jövőt jósol - szembe kell néznie a teljes értelmetlenséggel. De ne feledjük, hogy Ödipusz története még nem ér véget az első drámában, jön az Oedipus Kolonos-ban, majd az Antigoné! Szóval ez egy szent ember lesz!
Nem lesz azonban mindenki szent, aki az élet értelmét - azonos ez az eredet kérdésével? asszem igen - kutatja, s abba belebukik. Ezt igen nagy tehetséggel kell csinálni. Mondhatnám: nyughatatlan tehetséggel.
Persze: mi a tehetség? Figyeljetek! nyelvi játék jön: tesz, tehet, tehetős; vagy: tesz, tehet, tehetség. Érezzük-e a különbséget? Az első van: mindegy, épp teszi-e vagy sem, ő tehetős. A másik "csak" egy lehetőség. Mikor lehet? Ha a cselekvését, ami a tőben rejlik (tesz) megvalósítja. Tehetséges: bír ezzel a lehetőséggel.
A tehetség, mivel egyéb feltétele nincs, önfarkába harapó kígyó, önmagát igazolja, semmi más őt nem igazolhatja. Legfeljebb kanonizálhatja. A tehetségbe betörni igen nagy lehetetlenség. A titkát feltörni: ez ellentmond önmagának. Vagyis: aki tehetséggel saját létének értelmét, titkát feltöri, tehetségébe nyerve így bepillantást (az eszköz itt céllá válik hirtelen!), annak már csak tehetsége romba dőlésének, elpusztulásának látványa marad.
Másképp: a titok oltárán önmagát feláldozó embert nevezzük szent embernek. Még másfelől azonban a tehetség önfarkába harapó kígyója igen gyenge jellem maradna, ha őt magát sorozatosan ilyen kísérleteknek nem tennénk ki. Az élet értelmének kutatása ott nyeri el értelmét(!), ahol ezt a kígyót - az ellenállás révén - izmosítgatja. Na most egyre nagyobb tehetség egyre nagyobb nyomást gyakorol önmagára. Képzelhetitek, mi lesz ennek a vége.
Vannak ugyanakkor óvatos tehetségek. És vannak önpusztító tehetségek. És vannak eltékozolt tehetségek. A tehetség, nyilvánvalóan, az élet, az eredet kérdéseinek nekifeszülő ember kaliberét hivatott megjelölni.
Oedipus esetében ez igen nagyszabású volt, hatalmasat zuhant, nem a trónról lefelé, hanem önmagába befelé. Ezért - mint egy teremtésmítoszban - olyan fontos, hogy hová temetik el. (Szent lesz a föld, ahová halála után a teste kerül, szól a jóslat.) Nem tudom világos-e? Olyan ez, mint egy egzisztenciális, gyógyhatású sugárfertőzés. Bizonyos élő emberek közelében is lehet érezni hasonló energiákat. Kisebb mértékben mindenkinél.
Az Oidipusz-problematikához
június 2., 17:20
Dramaturgia című írásában Hevesi Sándor így ír:
"A krízis állapota egyúttal a vétek állapota. Az ember vétkezik, amikor szemét a sorsra függeszti. Meghal, aki meglátja az Istent, mondták a régiek. Ez a vétek csak a nagy lelkek privilégiuma, s nem azonos a bűnnel. A bűn és a bűnhődés problémája nem ide tartozik, ezt már Schopenhauer is világosan kimutatta."
Négy jelentős részlet Kierkegaard-tól
június 8., 21:45
"[...] a végkifejlet csak utoljára következik, és ha az ember valóban tanulni akar valamit a nagy dolgokból, különösen a kezdetre kell figyelnie. Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel semmit sem segít; mert a végkifejletet már csak akkor ismeri meg, amikor túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte."
"Az ember meghatódik, visszavágyik azokba a szép időkbe, édes, gyengéd sóvárgás vezérli céljához, hogy Krisztust az ígéret földjén vándorolni lássa. Elfelejti a szorongást, a szükséget, a paradoxont. Oly könnyű volt talán nem tévedni? Nem volt-e félelmetes, hogy az az ember, aki a többiek között járt-kelt, Isten volt, nem volt-e félelmetes vele egy asztalnál ülni? Oly könnyű volt-e apostolának lenni? De a végkifejlet, az 1800 év, az hozzásegít, igen az hozzásegít ehhez a nyomorúságos csaláshoz, amellyel az ember magát és másokat ámít."
"Tragikus hőssé az ember saját erejéből válhat, a hit lovagjává azonban nem. Ha egy ember a tragikus hős bizonyos értelemben nehéz útjára lép, akadnak majd, akik tanácsot adhatnak neki; aki azonban a hit keskeny csapásán halad, annak senki nem tanácsolhat semmit, azt senki nem értheti meg. A hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle; mert az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit - szenvedély."
"Mint ismeretes, Lukács (14, 26) figyelemre méltó tanítást közöl az Istennel szembeni abszolút kötelességről: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Ezért aztán ritkán is hallani. Ez a némaság azonban pusztán kibúvó, amely semmit sem segít."
(Kierkegaard: Félelem és reszketés)
2007. június 19., kedd
A hét hét kérdése - 1. forduló
Nagy nyári miniesszé-író verseny
Kedves Barátaim, erre tévedt Vándorok!
Magánpályázatot hirdetek, melynek célja, hogy bizonyos (leginkább a színház és a kultúra terültetét illető) kérdésekben véleményformálásra buzdítsalak Titeket, megismerjem a véleményeteket, gondolataitokat, s azokat megismertessem másokkal is. Ennek szellemében: a következő 7 héten, minden kedden 7 kérdést fogok feltenni Nektek, olyan kérdéseket, melyekre magam sem tudom a választ, talán nincsenek is egyértelmű válaszok, de a problémák jogosak, és mostanában erőteljesen foglalkoztatnak. A játék szabályait az első kérdéssor alatt találjátok.
Az 1. hét kérdései:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Játékszabályok:
- Minden kérdésre 1-2-3 bekezdésnyi választ várok Tőletek, minimum 5 sort, maximum egy oldalnyi terjedelemben.
- A válaszokat a következő kedd este 8 óráig várom, utána jön a következő 7 kérdés, illetve a saját - versenyen kívüli - válaszaim az előzőekre.
- Nem szükséges minden kérdésre válaszolni, és nem szükséges a válaszokat egyszerre megadni. Az egy hét során javításra-változtatásra van lehetőség, később azonban már nincs.
- A válaszokat a kérdéssorhoz fűzött comment-ként tölthetitek fel a blogba, és/vagy az iwiw-en a zsűritársnak felkért Manga Dániel barátom Színészettudomány című topicjába bejegyzésként.
- Nem tudományos fejtegetéseket várok, hanem frappáns, kreatív megközelítéseket, a gondolat szabadsága, a szellem találékonysága jegyében. Értékeljük a humort, az iróniát, a nyelvi és stiláris ötletességet, a személyességet, a kérdésekhez való "kritikai" hozzáállást, a társadalmi érzékenységet és bármilyen műfaji alternatívát.
- A kérdésekhez nem kell "érteni".
- Egymáshoz bármilyen értelemben hasonló fejtegetések közül az elbírálásnál a korábban publikáltat részesítjük előnyben, már ami magát a hasonlatosságot illeti. Tehát a gyorsaság fontos lehet.
- A blogomon a commentek publikálását jóvá kell hagynom, ezt minden esetben megteszem, hacsak a bejegyzés nem felel meg a "formai" kéréseknek. (pl. ha a válasz csak annyi hogy "igen" vagy nem a témához kapcsolódik).
- A versenyzők álnéven is indulhatnak, de az első három helyezett a végén köteles felfedni magát.
- A verseny akkor is lezajlik, ha senki sem indul rajta.
- Bármilyen kérdésed van, a formanek.csaba@gmail.com címen felteheted, mindenkinek válaszolok.
A díjak:
1. helyezett - 1 tábla Tibi csokoládé szabadon választott ízesítésben
2. helyezett - 1 db nyalóka
3. helyezett - 1 (kis) csomag pirított napraforgó (szotyi)
A verseny végén közönségszavazást hirdetünk, melynek nyertese egy családi kiszerelésű szotyi boldog tulajdonosa lehet.
Minden nyertes oklevelet kap.
Az ünnepélyes díjátadóra minden pályázót és olvasót szeretettel várunk! (részletek később...)
Legyetek ügyesek, játékosak és szorgalmasak!
Kedves Barátaim, erre tévedt Vándorok!
Magánpályázatot hirdetek, melynek célja, hogy bizonyos (leginkább a színház és a kultúra terültetét illető) kérdésekben véleményformálásra buzdítsalak Titeket, megismerjem a véleményeteket, gondolataitokat, s azokat megismertessem másokkal is. Ennek szellemében: a következő 7 héten, minden kedden 7 kérdést fogok feltenni Nektek, olyan kérdéseket, melyekre magam sem tudom a választ, talán nincsenek is egyértelmű válaszok, de a problémák jogosak, és mostanában erőteljesen foglalkoztatnak. A játék szabályait az első kérdéssor alatt találjátok.
Az 1. hét kérdései:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Játékszabályok:
- Minden kérdésre 1-2-3 bekezdésnyi választ várok Tőletek, minimum 5 sort, maximum egy oldalnyi terjedelemben.
- A válaszokat a következő kedd este 8 óráig várom, utána jön a következő 7 kérdés, illetve a saját - versenyen kívüli - válaszaim az előzőekre.
- Nem szükséges minden kérdésre válaszolni, és nem szükséges a válaszokat egyszerre megadni. Az egy hét során javításra-változtatásra van lehetőség, később azonban már nincs.
- A válaszokat a kérdéssorhoz fűzött comment-ként tölthetitek fel a blogba, és/vagy az iwiw-en a zsűritársnak felkért Manga Dániel barátom Színészettudomány című topicjába bejegyzésként.
- Nem tudományos fejtegetéseket várok, hanem frappáns, kreatív megközelítéseket, a gondolat szabadsága, a szellem találékonysága jegyében. Értékeljük a humort, az iróniát, a nyelvi és stiláris ötletességet, a személyességet, a kérdésekhez való "kritikai" hozzáállást, a társadalmi érzékenységet és bármilyen műfaji alternatívát.
- A kérdésekhez nem kell "érteni".
- Egymáshoz bármilyen értelemben hasonló fejtegetések közül az elbírálásnál a korábban publikáltat részesítjük előnyben, már ami magát a hasonlatosságot illeti. Tehát a gyorsaság fontos lehet.
- A blogomon a commentek publikálását jóvá kell hagynom, ezt minden esetben megteszem, hacsak a bejegyzés nem felel meg a "formai" kéréseknek. (pl. ha a válasz csak annyi hogy "igen" vagy nem a témához kapcsolódik).
- A versenyzők álnéven is indulhatnak, de az első három helyezett a végén köteles felfedni magát.
- A verseny akkor is lezajlik, ha senki sem indul rajta.
- Bármilyen kérdésed van, a formanek.csaba@gmail.com címen felteheted, mindenkinek válaszolok.
A díjak:
1. helyezett - 1 tábla Tibi csokoládé szabadon választott ízesítésben
2. helyezett - 1 db nyalóka
3. helyezett - 1 (kis) csomag pirított napraforgó (szotyi)
A verseny végén közönségszavazást hirdetünk, melynek nyertese egy családi kiszerelésű szotyi boldog tulajdonosa lehet.
Minden nyertes oklevelet kap.
Az ünnepélyes díjátadóra minden pályázót és olvasót szeretettel várunk! (részletek később...)
Legyetek ügyesek, játékosak és szorgalmasak!
2007. május 7., hétfő
Az önazonosságról, avagy színház és kora
Mint legalább Sztanyiszlavszkij óta tudjuk, a fegyelem és a spontaneitás nem csak hogy nem mondanak ellent, de bizony előfeltételezik és erősítik is egymást, és együtt adják a színészet mély mibenlétét, akkor tehát szükségképpen szükségünk van fegyelemre, ami normatív, ami igazodó, mérték szerinti, és akkor tudnunk kell, mihez igazítsuk magunkat, milyen a mi közegünk, ha nem olyan költőien realista mint Csehov idejében és helyszínein, ha nem olyan mélyen vallásos, mint Grotowski szerzetesi színházában, ha nem olyan rácsodálkozóan és nemzetek fölött ívelően humánus és antropológiai alaposságú, mint oly sokaknál a 70-es években és később, ha nem olyan nyersen misztikus, mint Wilsonnál, - hanem hát akkor milyen, ezt kellene megértenünk magunkban, hogy a mi közegünk és időnk, korunk milyen, fel kellene ismernünk a kort, bele kellene éreznünk a lelke legmélyébe, bele kellene látnunk végtelenül mélyen a veséjébe, s onnan emelni ki művészetünket!
Nem a drámáról, nem az irodalomról, nem a szavakról beszélek. Az irodalom magasan fénylik a jelenkor egén. A színház eltűnőben van. Hogy ne tűnjön el, a színház specifikumát, a jelenvalóságát, egyszeriségét, rögzíthetetlenségét, vagyis nem verbális közléseit kellene felszínre emelni. De itt a szó kimondásának fizikai aspektusaira is figyelmet kell fordítanunk. Ha tudjuk mihez igazodjunk, tudunk spontánok is lenni. Minél jobban tudjuk mihez igazodjunk, szellemileg és gondolatilag minél mélyebben, érzékibben minél részletesebben ismerjük anyagunkat, annál több új és új friss utat leszünk képesek megnyitni benne. De a kor átka mint irtózatos kolonc telepszik a színházi alkotóra.
A színházat talán megmentené, ha legalább válságban volna, de sajnos a válság jelei nem mutatkoznak. Ez nagyon rossz előjel. Nincs honnan észbekapni. A közönség mutasson tükröt a színháznak, és forduljon el a színháztól, hogy a színház valóban megtalálja a neki való, valódi közönségét, mert nem a sznob, közönségszervezett, esetleges, rétegcsalogatott publikum a színház valódi közönsége. Nem megnyugtató a színházak teltháza. Illúzió. Válság utáni állapot. A válság észrevétlen eliramlott felettünk. Bábállapot. Az álközönség fogságba ejtette az álszínházakat, és viszont. Nem felismerik egymást egymásban, hanem tetszelegnek önmaguk tükörképében.
A művek iránti érzékenység a nullához közelít. Jelenleg kettő van: tetszik és nem tetszik. Punktum. Ítélet van, 0 vagy 1. Nemsoká mindegy lesz. De jól illik ez - látszólag - kettes számrendszerű világunkba.
A műveket, a színházi eseményt például, kinyitni lenne dolgunk. Nem ismerhetjük meg a kort, amíg nem ismertük meg a közönséget, nem ismerhetjük meg a közönséget, ha nem ismerjük meg, vagyis hozzuk létre a saját színházunkat. De nem hozhatjuk létre a színházunkat, amíg nem ismerjük meg a kort. Ördögi kör. Hagyományos fogalmainkkal, az arisztokratikus művészettel semmire sem megyünk. Közelebb kell engednünk alakuló(!) művészetünket alakuló(!) közönségünkhöz. Végső soron magunkat magunkhoz. Személyesebbé kell válnia az alkotásnak, le kell hántani róla a sok rárakódott romantikus-misztikus maszlagot. Az embert kell észrevennünk benne, mögötte, és leginkább. Ez lenne talán a belső antropológia. A világ egyre kisebb, végül eltűnik önmagunkban. Züllött önmagunkat, sokaságunkat nevelni, fejleszteni kell. Kérdezni kell a műveket, alkotás közben tettenérni az alkotókat. Magát a módszert kell letapogatnunk, hogy hogyan működik a mű. Hogyan lélegzik a színház? Ez az igazi kérdés, nem pedig az, tetszik-e.
Az önazonosságot elérni hosszú-hosszú évek munkája. A demokratikus és magas művészetért küzdeni csak ezzel együtt lehet. Ez a folyamatos közelítés csak könyörtelen lelkiismeret-vizsgálatok, elképesztő nyitottság és belső érzéki zsibongás mentén valósulhat meg. Ez a tisztulás útja, mely kimoshatja korunkat is hazug kettősség-álarcából. Az igenek és nem helyett egy gazdag, burjánzó, fantáziadús színházi kultúrát kaphatnánk. Most kezdjük el.
Ez pedig itt egy szép emlékű rész színházi életemből, én a magam részéről nagyjából ekkor kezdtem...
Nem a drámáról, nem az irodalomról, nem a szavakról beszélek. Az irodalom magasan fénylik a jelenkor egén. A színház eltűnőben van. Hogy ne tűnjön el, a színház specifikumát, a jelenvalóságát, egyszeriségét, rögzíthetetlenségét, vagyis nem verbális közléseit kellene felszínre emelni. De itt a szó kimondásának fizikai aspektusaira is figyelmet kell fordítanunk. Ha tudjuk mihez igazodjunk, tudunk spontánok is lenni. Minél jobban tudjuk mihez igazodjunk, szellemileg és gondolatilag minél mélyebben, érzékibben minél részletesebben ismerjük anyagunkat, annál több új és új friss utat leszünk képesek megnyitni benne. De a kor átka mint irtózatos kolonc telepszik a színházi alkotóra.
A színházat talán megmentené, ha legalább válságban volna, de sajnos a válság jelei nem mutatkoznak. Ez nagyon rossz előjel. Nincs honnan észbekapni. A közönség mutasson tükröt a színháznak, és forduljon el a színháztól, hogy a színház valóban megtalálja a neki való, valódi közönségét, mert nem a sznob, közönségszervezett, esetleges, rétegcsalogatott publikum a színház valódi közönsége. Nem megnyugtató a színházak teltháza. Illúzió. Válság utáni állapot. A válság észrevétlen eliramlott felettünk. Bábállapot. Az álközönség fogságba ejtette az álszínházakat, és viszont. Nem felismerik egymást egymásban, hanem tetszelegnek önmaguk tükörképében.
A művek iránti érzékenység a nullához közelít. Jelenleg kettő van: tetszik és nem tetszik. Punktum. Ítélet van, 0 vagy 1. Nemsoká mindegy lesz. De jól illik ez - látszólag - kettes számrendszerű világunkba.
A műveket, a színházi eseményt például, kinyitni lenne dolgunk. Nem ismerhetjük meg a kort, amíg nem ismertük meg a közönséget, nem ismerhetjük meg a közönséget, ha nem ismerjük meg, vagyis hozzuk létre a saját színházunkat. De nem hozhatjuk létre a színházunkat, amíg nem ismerjük meg a kort. Ördögi kör. Hagyományos fogalmainkkal, az arisztokratikus művészettel semmire sem megyünk. Közelebb kell engednünk alakuló(!) művészetünket alakuló(!) közönségünkhöz. Végső soron magunkat magunkhoz. Személyesebbé kell válnia az alkotásnak, le kell hántani róla a sok rárakódott romantikus-misztikus maszlagot. Az embert kell észrevennünk benne, mögötte, és leginkább. Ez lenne talán a belső antropológia. A világ egyre kisebb, végül eltűnik önmagunkban. Züllött önmagunkat, sokaságunkat nevelni, fejleszteni kell. Kérdezni kell a műveket, alkotás közben tettenérni az alkotókat. Magát a módszert kell letapogatnunk, hogy hogyan működik a mű. Hogyan lélegzik a színház? Ez az igazi kérdés, nem pedig az, tetszik-e.
Az önazonosságot elérni hosszú-hosszú évek munkája. A demokratikus és magas művészetért küzdeni csak ezzel együtt lehet. Ez a folyamatos közelítés csak könyörtelen lelkiismeret-vizsgálatok, elképesztő nyitottság és belső érzéki zsibongás mentén valósulhat meg. Ez a tisztulás útja, mely kimoshatja korunkat is hazug kettősség-álarcából. Az igenek és nem helyett egy gazdag, burjánzó, fantáziadús színházi kultúrát kaphatnánk. Most kezdjük el.
Ez pedig itt egy szép emlékű rész színházi életemből, én a magam részéről nagyjából ekkor kezdtem...
2007. május 4., péntek
AZ ESENDŐ SZÍNÉSZ, avagy a kísérleti színházról
Publikálom itt és most egy régi, 2 éve született írásomat. Számos ponton ma is nagyon aktuálisnak érzem. Olykor ugyebár jó dolog beletúrni az archív fiókokba. Ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek a (színházi) alkotómunka belső problémái. Íme:
WOLAND megjelenik Moszkvában, mindent felforgat, mi végre? Figyeli az emberi színjátékot a városban, a színházban, figyeli, amit előidézett, aztán persze a rend helyreáll. Mi változott? Egy szerelmespár eltűnik, másokat kísért az emlék - és vannak az érinthetetlenek, a nyomozók, a magyarázók. Azután az emlékezet törlődik. A színpadról figyelni a nézőteret pompás mulatság, legalábbis ördögi értelemben. Ha a játszó azonban esendő emberi lény, félő, hogy a "moszkvai közönség" felzabálja. A színésznek tehát meg kell védenie önmagát, a benne lévő személyest, az érző-őrzőt, valami olyasmit, amit önmagában "isteninek" vél. A színész így megalkotja a technikáját (beszéd, mozgás, állapotok, motivációk, stb.), s a technikáját mintegy pajzsként használva fölényesen szegül szembe azzal a közönséggel, akit utál, gyűlöl és megvet. S mert ki kell magát szolgáltatnia nekik, harcos papként őrzi szent templomának bejáratát, azután a tetszést kegytárgyként hurcolja oltára elé, a kritikát pedig tagadja, száműzi, kiátkozza. Ez a színész, az ilyen színház azonban éppen a "moszkvai közönség" felbujtója. Mert míg ő sem szenved sérülést, a közönség is fellélegezhet: minden a lehető legnagyobb rendben lezajlott - így amiért jöttek, megkapták. Különös dolog olyan Kopasz énekesnő-előadást megnézni például, amely után a közönség jól nevelten tapsol, majd, mint egy startpisztoly dörrenésére (vagyis az elhaló taps csöndjére) tülekedve indul el a ruhatár felé - eszébe sem jut közben, hogy szembeköpje önmagát. Így lesz egy lázadó szellemű, a polgári viselkedésformákat kifigurázó drámából polgári színjáték, vagyis színház a színház körül. Van ennek valami értelme? Ha a színház nem képes megváltoztatni "moszkvai" közönségét, akkor nem tesz mást, mint építi azt. Támogatja és része annak. Ez persze szívjoga. Ez a színház és az általa felmutatott létforma engem nem érdekel, untat és sokszor bosszant. A színész esendősége az egyetlen lehetőség az igazi provokációra. A színésznek el kell buknia a szerepében, akár egy tragédia vagy komédia hősének a drámában. Az a kísérleti színház, melyet az ELTE bölcsészkarán működtetünk, ennek jegyében igyekszik személyiségközpontú előadásokat létrehozni. (Kép: Opitz Tamás A Prospero-szigetek című előadásunkban, Prospero szerepében)
A színész bukása
A JÁTSZÓ persze nem szeretne kudarcot vallani. Nem azért áldozza szabadidejének jó részét a tréningekre, próbákra, előadásokra, hogy azután sikertelennek érezze magát. A színész nagyra tör, nálánál nagyobbra: bukását ez okozza. Amikor felmegyünk a színpadra, nincs más lehetőségünk, mint hogy ott legyünk. A feladatunk, hogy varázsoljunk. Csakhogy nem tudunk. A feladatunk, hogy mások legyünk, de éppen ekkor érezzük, mennyire önmagunk vagyunk. Megpróbáljuk elvégezni a feladatunkat, ténylegesen, nem trükkel, nem csalással, és igazán vágyunk arra, hogy ez sikerüljön. Shakespeare Prosperója varázsló. Szellemlényeket mozgat, akik segítik nagy tervének megvalósításában. Vagy: Prospero egy hóbortos öregúr, aki azt hiszi, parancsol az elemeknek, de csak álmodozik, a történet a lelkekben játszódik le. Mi az igazság? Szerintem az, hogy Prospero vállalja a varázsló szerepét, és végigcsinálja. Vajon mit nyer vele? Nyugodt, békés, öreg napokat Milánóban? Prospero a darab végére elveszíti lányát, Mirandát (kiházasítja), a játszma kezdettől erre ment ki. Prosperónak semmije nem marad. A sziget megsemmisül, a vad varázst el kell vetni, a könyvet a tenger mélyére ereszteni. Prospero nagyobb téttel játszik, mint az elemek fölötti uralom kérdése. Bukása áldozat: egy új Édenért, egy új generációért. A darab számomra leginkább erről szól: hogyan adja át egy generáció a következőnek az élet továbbvitelét, hogyan kell ezt jól csinálni, a Vihar arról szól tehát, hogy hogyan szeressük a gyermekeinket. Léteznek a szeretetnek technikái? A színész úgy ábrázolja az embert, hogy önmagát mutatja fel, miközben túl akar lépni önmagán. A lehetetlen feladat körülrajzolja őt. Esendő, sőt néha egyenesen esetlen lesz mások szemében. Színészként: rossz lesz, a szerepjáték nem sikerül. Erre építeni: provokáció. Azután csak engedni kell, hogy ami akar, megtörténhessen. (Kép: Bakajsza Gáborral az Élőszoba - Részeg angyalok című előadásban)
Magasléc-kísérletek
A SZÍNHÁZI előadások többségében az alkotók nem kívánnak nagyobbat markolni, mint ami biztonsággal végigvihető. A rendezők tisztában vannak a színészek képességeivel, éppen ezek alapján szerződtetik őket, hogy utána kiszolgálják az álmaikat. Karaktertípusok és szerepskatulyák rendszerében működtetik a társulatokat, nem is lehet ez másként, hiszen produkálni kell az új bemutatókat, az éves előadásszámot, és be kell csalogatni a nézőket az államilag fenntartott intézményekbe, hogy létjogosultságukat bebizonyíthassák. Ráadásul olyan kultúrközönség kegyét kell kiérdemelni, akit kezdetben egy színházcsináló generáció örökségül kapott elődeitől - ebből kifolyólag önmaga alatt nagyon is hasonló nézőket nevel ki. A rendszer így biztonságos és kiszámítható, és ha a bőség nem is árasztja el, és nem kényezteti a hivatásos színházakat sem, mégis élhető, éldegélhető. A színészek hozzák a formát, ki lettek erre képezve, talán ők maguk sem akartak soha másként gondolni a színházra, mint annakidején a kultúrközönség részeként, ahol először színészi vágyakat kezdtek érezni magukban. Emiatt aztán nem csak a struktúra, de a benne létező előadások is kiszámíthatók, előre el lehet képzelni a darabban játszó színészek kifinomult gesztusait, hangsúlyozását, a porosan elkényelmesedett cselekménybe bevillanó effektusokat, melyek vagy egy nehezebb dramaturgiai feladat illusztratív megoldásaiként, vagy pedig egy "rejtélyes" művészi gondolat jelzéséül szolgálnak. Az eredeti drámai művek általában lényegesen mélyebb dolgokról szólnak, a színészekkel ellentétben éppen az emberi esendőséget mutatják fel. Ez némileg meg is menti a színházakat: ha annyi érzékenységgel, amivel játszik, maga a színészgárda próbálna saját előadást létrehozni, a nézők hamarosan halálra unnák magukat. Ezért is menekülnek a színházak a drámairodalom kincseibe, hogy terméketlenségüket azzal takargassák. Engem sosem érdekelt ez a fajta alkotótevékenység. (Kép: Tr.Szabó György A szerelem írásjegyeiben)
Társulatunkban igyekszem olyan feladatot adni a színészeknek, ahol - akár hétköznapi, akár színpadi - rutinjaikkal nem sokra mennek. A kísérleti színház azt a magas lécet keresi, amelyet a színész nem tud átugrani. Ha tisztességesen megpróbálja, a legmagasabb ponton egészen kinyúlik, és így pillanatokra meg lehet csodálni, mennyivel hosszabb a teste, mint gondoltuk volna. Aztán zuhanni kezd és akkor kinevethető, lesajnálható - vagy pedig együtt lehet érezni és megsérülni vele. Úgy látom, hogy ez az út sokkal igazabb, izgalmasabb és eredetibb játékhoz vezet, ugyanakkor a színész számára mérhetetlenül nehezebb feladatot jelent. Tapasztalatom szerint mégis sokan vannak, akik nem tudnának másképp színházat csinálni: túlságosan "zavaros" személyiségek ahhoz, hogy betörhetők lennének egy művészeti gépezetbe vagy egy kiszámítható, szabályos színpadi viselkedésbe. Ők azok, akik, ha véletlenül mégis odakeverednek, a színész szak felvételijén az első rostán buknak el. Kísérleti terepen viszont a lehetőségük szinte korlátlan. Más kérdés, hogy a gyakorlat azt mutatja, hogy sokszor itt sem boldogulnak. Munkánk során visszatérő tapasztalat, hogy a játszók gyakran blokkolnak le, és ugrás helyett ők is a biztonságos terepen mászkálnak. Technika hiányában azonban közönséges műkedvelők lesznek. Már esendőségüket is elveszítik: nincsen ugyanis honnan leesniük. A legjobb gyakorlatok, jelenetek akkor születnek, ha a színész nálánál nagyobb feladatot talál magának, rendezői segítséggel vagy anélkül. Ha a színésznek elalszik az érdeklődése, kiapad a feladatteremtő fantáziája, akkor már nem esendő többé, hanem menthetetlen. Kísérleti színházat csinálni tehát folyamatos készenléti állapotban lehet csupán. Ha az életben körülnézünk, ilyen állapotokat még 5 percen keresztül sem tudunk megfigyelni. A permanens pezsgés túlságosan is összezavarná a lelki világokat, beláthatatlan katasztrófákat okozna a Rendszerben, és túlságosan is sokat tárnánk fel egymásnak sebezhetőségünkből. Az emberek pedig azt hiszik, a sebezhetőségen, a megsebzettségen mindenképpen segíteni kell.
Metróharcos idők
A VALÓDI életben "szerepelni": ez általában rossz érzéseket kelt a környezetben, mert az emberek úgy érzik, hogy személyes terükbe törnek be erőszakkal. Megfigyelhetjük például a tömegközlekedési járműveken, hogyan zárkózunk el a magunk csendjeibe, a csendben hogyan röpködnek - kelnek életre és halnak el - a szemkontaktusok. Hallottam egy történetet egy párizsi metróharcosról, aki szemkontaktusokat teremtett utazás közben és sorra mindenkit "legyőzött". A metróharcos olyan terepen vívott ki magának hatalmat, ahol az embereknek eszébe sem jut, hogy le lehet őket "győzni". A metróharcossal kitartani a szemkontaktust olyan "földalatti" világba vezet, amely pár szinttel a metró alatt húzódik. Ebbe a világba ereszkedni azonban sosem lehet elég biztonságos. Az az - egyébként színházzal foglalkozó - ember, aki a metróharcosról mesélt nekem, beszállt a csatába: hosszan néztek egymás szemébe, végül a metróharcos bepánikolt és kiabálni kezdett, hogy mit akar tőle a barátom. Talán most először értette meg, hogy mivel is kísérletezik valójában.A játékban az az érdekes, hogy ha harcot csinálunk belőle, nem lehet veszteség nélkül kiszállni. Ilyenkor kénytelenek vagyunk megvárni, amíg a másik adja fel. De mi történik, ha a játszma nem akar megszakadni? A metróharcos nyilván a megszakadásra játszott, míg a barátom a bent létre, vagyis arra, ami a kontaktuson belül történik. Míg a provokátor győzni akart, ő csupán figyelt és látott. Saját győzni akarását leplezte le a másik előtt, illetve azt, hogy e mögött nincs semmi belső mondanivaló. A szemkontaktusban sürgető teremtést érzünk. Ha igazán beszállunk, el kell tudjuk viselni a saját tekintetünk felfokozott teremtőerejét (tehát nem csupán a másikét!). Ebben a buzgásban nincs időnk cenzúrázni, olyan tartalmak esnek ki onnan, melyeket nincs szándékunkban közölni, nem is tudjuk pontosan, mik ezek - mégis visszahat ránk saját személyiségünk bősége. A terhelés akkora, hogy nincs időnk védekezni, valamilyen értelemben az idő meg is szűnik: a metróban esetleg sokkal tovább utazunk, mint gondoltuk volna, suhannak el az állomások, és rájövünk, a metrónak nem az a végállomása, amire gondoltunk, a végállomáson túli területet nem jelölik a térképek. A kizökkent idő megsemmisülésünkkel fenyeget. A színházi kísérletekben nem játszhatunk győzelemre. Nem tudhatjuk előre, hogy mit akarunk kiolvasni a másik tekintetéből. A színészt tevékenysége közben szempárok figyelik. A no-színház ismeri a harmadik szem fogalmát: ez az, amivel a színész a nézőtérről, vagy a tér bármely pontjáról megfigyeli önmagát. Ez a belső szemkontaktus folyamatos, legalábbis kontrollként. Éppúgy működik, mint a valódi. Ez biztosítja, hogy ami a színpadon történik, folyamatos kontaktusban marad a közönséggel, sőt, az egész térrel, amiben a színész létezik. Az igazi színészi történés az, amikor el tudjuk viselni ennek a szemkontaktusnak a teremtőerejét, és végrehajtjuk mindazt, amit ez a teremtés a testünkön és a lelkünkön végrehajtani kíván. (Kép: Opitz Tamás és Gyimesi Judit A Prospero-szigetekben)
Álmok és ébredések
SOKAN beszélnek ihletről, beindulásról, formában-létről. De a szemkontaktus nem ihlet kérdése, sokkal inkább arról van itt szó, el tudjuk-e viselni az automatikus ihletet. Ez a gondolat mind a no-színház bizonyos elképzeléseivel, mind pedig a Grotowski-féle színház koncepciójával rokonságot mutat (negatív út). Vannak, akik pszichológiát látnak ezekben a dolgokban, én jobban szeretem a teremtéssel kapcsolatos fogalmakat. Sokan a hasonló színházi munkát terápiának tartják, vagy azt keresik benne. De ez számomra úgy hangzik, mintha valamilyenek szeretnénk lenni, mert nem vagyunk olyanok. Azt hiszem, alkotást létrehozni többet jelent önmagunknál. Nem megjavítani kell magunkat, hanem otthagyni. Az egyébként nagyon népszerű pszichologizáló színházi törekvések ember és külvilág konfliktusára építenek, fel akarják azt számolni, ezért aztán tisztító élmények felé futtatják a foglalkozásokat. A kísérleti színház ennél vadabb terepre vágyik. Nem kívánja tudományosan boncolgatni és elnevezni a képzelőerő működését, ezzel szemben a fantáziát eszközként használja arra, hogy rákérdezzen a világ otthonosságára és azt saját kénye-kedve szerint formálja, építse. A világalkotó kísérletek a személyiség életbe lépését célozzák, de nem tudományos alapon, hanem a színház berkein belül, ahol a válaszok és választások is színházi eredmények lesznek. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy ezeket a világokat azért kell létrehoznom, mert a valódi élettel nem vagyok elégedett. Nem történnek igazi találkozások (vagy számomra túl ritkán), nincsenek igazi szerelmek, nem találnak megfelelő formát az emberi kapcsolatok. Sosem tudtam olyasmivel foglalkozni, amiről nem éreztem, hogy a legfontosabb létkérdéseket teszi fel nekem. De azt látom magam körül, hogy az emberek inkább rutinokat alakítanak ki maguk körül, ezeket a kérdéseket pedig elkerülik. A képzelet, a fantázia világába menekülni talán sokak szerint önáltatás. Én mostanában azt gondolom, sokkal valóságosabb, mint a mindennapok fantáziátlan újra- és újraalkotása. Számomra a kísérleti színház annak a valóságnak az egyik lehetséges terepe, ami miatt érdemes reggel felébrednem az álmaimból. Erre építeni az életünket önkéntes száműzetés nagyon sok olyan területről, ami mások számára szórakozást, a mindennapokban való feloldódást jelenti. Ezen a terepen nagyot lehet bukni, olyan nagyot is talán, amiért már eleve megéri elkezdeni. (Kép: Éles Eszter és Bakajsza Gábor A szerelem írásjegyeiben)
WOLAND megjelenik Moszkvában, mindent felforgat, mi végre? Figyeli az emberi színjátékot a városban, a színházban, figyeli, amit előidézett, aztán persze a rend helyreáll. Mi változott? Egy szerelmespár eltűnik, másokat kísért az emlék - és vannak az érinthetetlenek, a nyomozók, a magyarázók. Azután az emlékezet törlődik. A színpadról figyelni a nézőteret pompás mulatság, legalábbis ördögi értelemben. Ha a játszó azonban esendő emberi lény, félő, hogy a "moszkvai közönség" felzabálja. A színésznek tehát meg kell védenie önmagát, a benne lévő személyest, az érző-őrzőt, valami olyasmit, amit önmagában "isteninek" vél. A színész így megalkotja a technikáját (beszéd, mozgás, állapotok, motivációk, stb.), s a technikáját mintegy pajzsként használva fölényesen szegül szembe azzal a közönséggel, akit utál, gyűlöl és megvet. S mert ki kell magát szolgáltatnia nekik, harcos papként őrzi szent templomának bejáratát, azután a tetszést kegytárgyként hurcolja oltára elé, a kritikát pedig tagadja, száműzi, kiátkozza. Ez a színész, az ilyen színház azonban éppen a "moszkvai közönség" felbujtója. Mert míg ő sem szenved sérülést, a közönség is fellélegezhet: minden a lehető legnagyobb rendben lezajlott - így amiért jöttek, megkapták. Különös dolog olyan Kopasz énekesnő-előadást megnézni például, amely után a közönség jól nevelten tapsol, majd, mint egy startpisztoly dörrenésére (vagyis az elhaló taps csöndjére) tülekedve indul el a ruhatár felé - eszébe sem jut közben, hogy szembeköpje önmagát. Így lesz egy lázadó szellemű, a polgári viselkedésformákat kifigurázó drámából polgári színjáték, vagyis színház a színház körül. Van ennek valami értelme? Ha a színház nem képes megváltoztatni "moszkvai" közönségét, akkor nem tesz mást, mint építi azt. Támogatja és része annak. Ez persze szívjoga. Ez a színház és az általa felmutatott létforma engem nem érdekel, untat és sokszor bosszant. A színész esendősége az egyetlen lehetőség az igazi provokációra. A színésznek el kell buknia a szerepében, akár egy tragédia vagy komédia hősének a drámában. Az a kísérleti színház, melyet az ELTE bölcsészkarán működtetünk, ennek jegyében igyekszik személyiségközpontú előadásokat létrehozni. (Kép: Opitz Tamás A Prospero-szigetek című előadásunkban, Prospero szerepében)A színész bukása
A JÁTSZÓ persze nem szeretne kudarcot vallani. Nem azért áldozza szabadidejének jó részét a tréningekre, próbákra, előadásokra, hogy azután sikertelennek érezze magát. A színész nagyra tör, nálánál nagyobbra: bukását ez okozza. Amikor felmegyünk a színpadra, nincs más lehetőségünk, mint hogy ott legyünk. A feladatunk, hogy varázsoljunk. Csakhogy nem tudunk. A feladatunk, hogy mások legyünk, de éppen ekkor érezzük, mennyire önmagunk vagyunk. Megpróbáljuk elvégezni a feladatunkat, ténylegesen, nem trükkel, nem csalással, és igazán vágyunk arra, hogy ez sikerüljön. Shakespeare Prosperója varázsló. Szellemlényeket mozgat, akik segítik nagy tervének megvalósításában. Vagy: Prospero egy hóbortos öregúr, aki azt hiszi, parancsol az elemeknek, de csak álmodozik, a történet a lelkekben játszódik le. Mi az igazság? Szerintem az, hogy Prospero vállalja a varázsló szerepét, és végigcsinálja. Vajon mit nyer vele? Nyugodt, békés, öreg napokat Milánóban? Prospero a darab végére elveszíti lányát, Mirandát (kiházasítja), a játszma kezdettől erre ment ki. Prosperónak semmije nem marad. A sziget megsemmisül, a vad varázst el kell vetni, a könyvet a tenger mélyére ereszteni. Prospero nagyobb téttel játszik, mint az elemek fölötti uralom kérdése. Bukása áldozat: egy új Édenért, egy új generációért. A darab számomra leginkább erről szól: hogyan adja át egy generáció a következőnek az élet továbbvitelét, hogyan kell ezt jól csinálni, a Vihar arról szól tehát, hogy hogyan szeressük a gyermekeinket. Léteznek a szeretetnek technikái? A színész úgy ábrázolja az embert, hogy önmagát mutatja fel, miközben túl akar lépni önmagán. A lehetetlen feladat körülrajzolja őt. Esendő, sőt néha egyenesen esetlen lesz mások szemében. Színészként: rossz lesz, a szerepjáték nem sikerül. Erre építeni: provokáció. Azután csak engedni kell, hogy ami akar, megtörténhessen. (Kép: Bakajsza Gáborral az Élőszoba - Részeg angyalok című előadásban)Magasléc-kísérletek
A SZÍNHÁZI előadások többségében az alkotók nem kívánnak nagyobbat markolni, mint ami biztonsággal végigvihető. A rendezők tisztában vannak a színészek képességeivel, éppen ezek alapján szerződtetik őket, hogy utána kiszolgálják az álmaikat. Karaktertípusok és szerepskatulyák rendszerében működtetik a társulatokat, nem is lehet ez másként, hiszen produkálni kell az új bemutatókat, az éves előadásszámot, és be kell csalogatni a nézőket az államilag fenntartott intézményekbe, hogy létjogosultságukat bebizonyíthassák. Ráadásul olyan kultúrközönség kegyét kell kiérdemelni, akit kezdetben egy színházcsináló generáció örökségül kapott elődeitől - ebből kifolyólag önmaga alatt nagyon is hasonló nézőket nevel ki. A rendszer így biztonságos és kiszámítható, és ha a bőség nem is árasztja el, és nem kényezteti a hivatásos színházakat sem, mégis élhető, éldegélhető. A színészek hozzák a formát, ki lettek erre képezve, talán ők maguk sem akartak soha másként gondolni a színházra, mint annakidején a kultúrközönség részeként, ahol először színészi vágyakat kezdtek érezni magukban. Emiatt aztán nem csak a struktúra, de a benne létező előadások is kiszámíthatók, előre el lehet képzelni a darabban játszó színészek kifinomult gesztusait, hangsúlyozását, a porosan elkényelmesedett cselekménybe bevillanó effektusokat, melyek vagy egy nehezebb dramaturgiai feladat illusztratív megoldásaiként, vagy pedig egy "rejtélyes" művészi gondolat jelzéséül szolgálnak. Az eredeti drámai művek általában lényegesen mélyebb dolgokról szólnak, a színészekkel ellentétben éppen az emberi esendőséget mutatják fel. Ez némileg meg is menti a színházakat: ha annyi érzékenységgel, amivel játszik, maga a színészgárda próbálna saját előadást létrehozni, a nézők hamarosan halálra unnák magukat. Ezért is menekülnek a színházak a drámairodalom kincseibe, hogy terméketlenségüket azzal takargassák. Engem sosem érdekelt ez a fajta alkotótevékenység. (Kép: Tr.Szabó György A szerelem írásjegyeiben)Társulatunkban igyekszem olyan feladatot adni a színészeknek, ahol - akár hétköznapi, akár színpadi - rutinjaikkal nem sokra mennek. A kísérleti színház azt a magas lécet keresi, amelyet a színész nem tud átugrani. Ha tisztességesen megpróbálja, a legmagasabb ponton egészen kinyúlik, és így pillanatokra meg lehet csodálni, mennyivel hosszabb a teste, mint gondoltuk volna. Aztán zuhanni kezd és akkor kinevethető, lesajnálható - vagy pedig együtt lehet érezni és megsérülni vele. Úgy látom, hogy ez az út sokkal igazabb, izgalmasabb és eredetibb játékhoz vezet, ugyanakkor a színész számára mérhetetlenül nehezebb feladatot jelent. Tapasztalatom szerint mégis sokan vannak, akik nem tudnának másképp színházat csinálni: túlságosan "zavaros" személyiségek ahhoz, hogy betörhetők lennének egy művészeti gépezetbe vagy egy kiszámítható, szabályos színpadi viselkedésbe. Ők azok, akik, ha véletlenül mégis odakeverednek, a színész szak felvételijén az első rostán buknak el. Kísérleti terepen viszont a lehetőségük szinte korlátlan. Más kérdés, hogy a gyakorlat azt mutatja, hogy sokszor itt sem boldogulnak. Munkánk során visszatérő tapasztalat, hogy a játszók gyakran blokkolnak le, és ugrás helyett ők is a biztonságos terepen mászkálnak. Technika hiányában azonban közönséges műkedvelők lesznek. Már esendőségüket is elveszítik: nincsen ugyanis honnan leesniük. A legjobb gyakorlatok, jelenetek akkor születnek, ha a színész nálánál nagyobb feladatot talál magának, rendezői segítséggel vagy anélkül. Ha a színésznek elalszik az érdeklődése, kiapad a feladatteremtő fantáziája, akkor már nem esendő többé, hanem menthetetlen. Kísérleti színházat csinálni tehát folyamatos készenléti állapotban lehet csupán. Ha az életben körülnézünk, ilyen állapotokat még 5 percen keresztül sem tudunk megfigyelni. A permanens pezsgés túlságosan is összezavarná a lelki világokat, beláthatatlan katasztrófákat okozna a Rendszerben, és túlságosan is sokat tárnánk fel egymásnak sebezhetőségünkből. Az emberek pedig azt hiszik, a sebezhetőségen, a megsebzettségen mindenképpen segíteni kell.
Metróharcos idők
A VALÓDI életben "szerepelni": ez általában rossz érzéseket kelt a környezetben, mert az emberek úgy érzik, hogy személyes terükbe törnek be erőszakkal. Megfigyelhetjük például a tömegközlekedési járműveken, hogyan zárkózunk el a magunk csendjeibe, a csendben hogyan röpködnek - kelnek életre és halnak el - a szemkontaktusok. Hallottam egy történetet egy párizsi metróharcosról, aki szemkontaktusokat teremtett utazás közben és sorra mindenkit "legyőzött". A metróharcos olyan terepen vívott ki magának hatalmat, ahol az embereknek eszébe sem jut, hogy le lehet őket "győzni". A metróharcossal kitartani a szemkontaktust olyan "földalatti" világba vezet, amely pár szinttel a metró alatt húzódik. Ebbe a világba ereszkedni azonban sosem lehet elég biztonságos. Az az - egyébként színházzal foglalkozó - ember, aki a metróharcosról mesélt nekem, beszállt a csatába: hosszan néztek egymás szemébe, végül a metróharcos bepánikolt és kiabálni kezdett, hogy mit akar tőle a barátom. Talán most először értette meg, hogy mivel is kísérletezik valójában.A játékban az az érdekes, hogy ha harcot csinálunk belőle, nem lehet veszteség nélkül kiszállni. Ilyenkor kénytelenek vagyunk megvárni, amíg a másik adja fel. De mi történik, ha a játszma nem akar megszakadni? A metróharcos nyilván a megszakadásra játszott, míg a barátom a bent létre, vagyis arra, ami a kontaktuson belül történik. Míg a provokátor győzni akart, ő csupán figyelt és látott. Saját győzni akarását leplezte le a másik előtt, illetve azt, hogy e mögött nincs semmi belső mondanivaló. A szemkontaktusban sürgető teremtést érzünk. Ha igazán beszállunk, el kell tudjuk viselni a saját tekintetünk felfokozott teremtőerejét (tehát nem csupán a másikét!). Ebben a buzgásban nincs időnk cenzúrázni, olyan tartalmak esnek ki onnan, melyeket nincs szándékunkban közölni, nem is tudjuk pontosan, mik ezek - mégis visszahat ránk saját személyiségünk bősége. A terhelés akkora, hogy nincs időnk védekezni, valamilyen értelemben az idő meg is szűnik: a metróban esetleg sokkal tovább utazunk, mint gondoltuk volna, suhannak el az állomások, és rájövünk, a metrónak nem az a végállomása, amire gondoltunk, a végállomáson túli területet nem jelölik a térképek. A kizökkent idő megsemmisülésünkkel fenyeget. A színházi kísérletekben nem játszhatunk győzelemre. Nem tudhatjuk előre, hogy mit akarunk kiolvasni a másik tekintetéből. A színészt tevékenysége közben szempárok figyelik. A no-színház ismeri a harmadik szem fogalmát: ez az, amivel a színész a nézőtérről, vagy a tér bármely pontjáról megfigyeli önmagát. Ez a belső szemkontaktus folyamatos, legalábbis kontrollként. Éppúgy működik, mint a valódi. Ez biztosítja, hogy ami a színpadon történik, folyamatos kontaktusban marad a közönséggel, sőt, az egész térrel, amiben a színész létezik. Az igazi színészi történés az, amikor el tudjuk viselni ennek a szemkontaktusnak a teremtőerejét, és végrehajtjuk mindazt, amit ez a teremtés a testünkön és a lelkünkön végrehajtani kíván. (Kép: Opitz Tamás és Gyimesi Judit A Prospero-szigetekben)Álmok és ébredések
SOKAN beszélnek ihletről, beindulásról, formában-létről. De a szemkontaktus nem ihlet kérdése, sokkal inkább arról van itt szó, el tudjuk-e viselni az automatikus ihletet. Ez a gondolat mind a no-színház bizonyos elképzeléseivel, mind pedig a Grotowski-féle színház koncepciójával rokonságot mutat (negatív út). Vannak, akik pszichológiát látnak ezekben a dolgokban, én jobban szeretem a teremtéssel kapcsolatos fogalmakat. Sokan a hasonló színházi munkát terápiának tartják, vagy azt keresik benne. De ez számomra úgy hangzik, mintha valamilyenek szeretnénk lenni, mert nem vagyunk olyanok. Azt hiszem, alkotást létrehozni többet jelent önmagunknál. Nem megjavítani kell magunkat, hanem otthagyni. Az egyébként nagyon népszerű pszichologizáló színházi törekvések ember és külvilág konfliktusára építenek, fel akarják azt számolni, ezért aztán tisztító élmények felé futtatják a foglalkozásokat. A kísérleti színház ennél vadabb terepre vágyik. Nem kívánja tudományosan boncolgatni és elnevezni a képzelőerő működését, ezzel szemben a fantáziát eszközként használja arra, hogy rákérdezzen a világ otthonosságára és azt saját kénye-kedve szerint formálja, építse. A világalkotó kísérletek a személyiség életbe lépését célozzák, de nem tudományos alapon, hanem a színház berkein belül, ahol a válaszok és választások is színházi eredmények lesznek. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy ezeket a világokat azért kell létrehoznom, mert a valódi élettel nem vagyok elégedett. Nem történnek igazi találkozások (vagy számomra túl ritkán), nincsenek igazi szerelmek, nem találnak megfelelő formát az emberi kapcsolatok. Sosem tudtam olyasmivel foglalkozni, amiről nem éreztem, hogy a legfontosabb létkérdéseket teszi fel nekem. De azt látom magam körül, hogy az emberek inkább rutinokat alakítanak ki maguk körül, ezeket a kérdéseket pedig elkerülik. A képzelet, a fantázia világába menekülni talán sokak szerint önáltatás. Én mostanában azt gondolom, sokkal valóságosabb, mint a mindennapok fantáziátlan újra- és újraalkotása. Számomra a kísérleti színház annak a valóságnak az egyik lehetséges terepe, ami miatt érdemes reggel felébrednem az álmaimból. Erre építeni az életünket önkéntes száműzetés nagyon sok olyan területről, ami mások számára szórakozást, a mindennapokban való feloldódást jelenti. Ezen a terepen nagyot lehet bukni, olyan nagyot is talán, amiért már eleve megéri elkezdeni. (Kép: Éles Eszter és Bakajsza Gábor A szerelem írásjegyeiben)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)