Ketten egyedül?

Lichthof-napló 3.

Témánk mégis kihívta a kérdést, s arra legalább egy lehetséges válasz kezdetét. Itt bújkált mindez az elejétől fogva. Nem lehet duót csinálni akkor, ha valójában a magány izgat bennünket. Legalábbis így tűnik számomra. A megoldás, és egyúttal fontos előrelépés: két, párhuzamos szólót kell létrehozni, azonos témában, azonos objektumokkal, hasonló motívumokkal, de más nyelven. Hogy legyen mindez inkább az egyedüllétek párbeszéde, mint a párbeszéd álarcába rejtett egyedüllét. Ami csakis hazugsághoz vezethez.

A közös munkának vannak alapvető előfeltételei: ki kell alakítani egy közös mozgásnyelvet, ami óriási munka és nyilvánvalóan nem a mozdulatok formáiról szól, hanem, úgyszólván, a mozdulatok születéséről. Egy ilyen tréningsort levezetni, abban résztvenni azonban egészen más munka, mint amire engem Eszter felkért. De hát ezt persze sejthettem volna előre, de megint naiv voltam, és könnyelmű.

Sebaj. Végül azt hiszem mégis fontos ponthoz jutottunk. A dupla szóló ötletét így kétnapos távlatból igen gyümölcsözőnek tartom. Szimbolikája magáért beszél: képzeljük el a két szobát, a kettéválasztott közönséggel. A szomszédban zajlik a másik szóló, néha ide, a miénkbe is átszűrődik a zene, vagy a zajok, olykor a két szobát elválasztó duplaszárnyas ajtó kinyílik. Tudunk egymásról, de nem látjuk egymást. Aztán félidőben az előadók térfelet cserélnek. Most mindenki megnézheti azt, ami már egyszer lement odaát. Az eleve elrendelt kettéválasztásban már egy csomó mindent nem kell megmagyarázni. Azért nincs kontaktus, mert nem is lehet. Két élet van, két nyelv. Mindenkinek a saját fényudvara.

Tehát jelentem: elindultunk.

Körkörös idő

Lichthof-napló 2.

Ajjaj! Megint belenyúltunk a méhkasba, én már látom. Mert próbálja az ember a világ legegyszerűbb képét megfejteni: állsz egy falakkal körülvett szűk térben, fölötted magasodik az ég, oda nézel, a fény onnan rád sugárzik, és valamit érzel. Nyilvánvalóan van ebben valami közös, tehát hogy mindenki ugyanazt érzi némileg. Ha ugyanis nem érezné ugyanazt, többé emberek között semmi meg nem történhetne, csak a folyamatos félreértés állapotában lennénk. Egymásnak többé élményeinkről nemhogy a művészet, de a legegyszerűbb szavak, mozdulatok által sem lennénk képesek beszámolni.

No, nem mondom, ilyen is van, az úgynevezett kötözködőkre kell gondolnunk, akik előszeretettel csimpaszkodnak bele bármilyen szóba és leginkább bármilyen mozdulatba, éppen azok az emberek, akik ettől remélik önnön létük megerősödését, kötik ugye az ebet a karóhoz, roppant idegesítőek és kicsinyesek, de persze nekik folyton igazuk van, másuk sincs, csak igazuk - tehát őket is ismerjük, mint ama másik, fontosabb érzést.

A lichthof - hogy földi cselekvéseitől most eltekintsünk - az eget keretezi. Keretében az eget kiemeli, tudja ezt bárki, aki gondterhei közepette valaha is felpillantott és sóhajtott már felé. Megsejtjük azonban, hogy ezúttal a falak mi magunk vagyunk, saját lényünk ugyebár keretezi fölöttünk az eget. Látunk belőle oda, mintegy csőből kifelé. Elmondhatatlan nosztalgia (nem tudom, milyen más szót lehetne ide illeszteni) tör ránk, mert egyfelől önmagunktól, mint börtöntől szabadulnánk, de mégiscsak innen nyer oly nagy jelentőséget az a lepedőnyi kék, az a megváltásnyi fény. De itt még többről is szó van. Mert az ember - számomra így tűnik - csak félig fénylény, másik felében bizony árnyéklény. És itt erre különös tekintettel kell lennünk, mert megváltódni is ugyebár csak bizonyos vétkek elkövetése után ér valamit.

Mint jó drámához illik - mégiscsak színházról lesz itt szó, kérem szépen! - sarkítsunk. Gondoljuk el a legkomolyabban ama pillanatot, amikor felpillantunk. (Szinonímák: pilla, rebben, lidérc, szerelem, hit.) Tehát hogy abban az egyetlen pillanatban lehetséges a világ mindenestül, mert abban a pillanatban minden összefut, és ehhez nem szükséges múlt és jövő, ehhez nem szükséges vágy és emlék, hanem mindezek csupán következmények, mint ahogy bárhogy képzeljük el - minő heroizmus! - a világ Teremtését, annak legelső pillanatát - ami miről is szól? -, azt csakis mindennel együtt és mégis minden nélkül tudjuk csak megélni. (Beszivárog mindez bármilyen teremtésbe, alkotásba, legyen az akár csak egy egyszerű asztal elkészítése, s jönnek is a platóni ideák, meg minden, de hogy az asztal végül hogyan lehetséges, tehát miért nem adjuk fel az első perctől, és miért gondoljuk azt hirtelen, törésszerűen, hogy azt megalkotni nem lehetetlen, miközben a maga teljességében elgondolni nem bírjuk, ez nagyon merész tett, mondhani a kezdeti tett, mely valamiképp megelőzi az ideát is!) Szinonímák: ihlet, hit, szívdobbanás.

Vállalkozzunk ennek mintájára egy még lehetetlenebb (ezt fokozni!) kísérletre: azt a pillanatot, mint felbonthatatlant, terítsük ki mégis, mint egy térképet. Benne keressünk mozgásokat, konfliktusokat, dramaturgiát, időt. A megállított idő ideje hogyan telik tehát? - ez itt és most a mi nagy kérdésünk.

(Ne felejtsük, nem öncélú a játék, hanem az élmény közvetítéséről próbálunk gondoskodni, egy ihletett pillanat kibontásáról, hogy ne maradjon csupán a miénk. Mondhatnám úgy is, hogy a pillanatnyi időt transzformáljuk át a kiterjedt térbe, a színházi térbe. Ez persze alkímia, nem vagyunk naívak, sem ál-naívak, tudjuk, hogy ez elsősorban átváltozási tudomány, önmagáért űzzük, de nem a haszon végett - ezt csak az ostobák gondolják, - hanem belső, úgymond biológiai kényszerből. Kinek a teste nincs bedugaszolva, mint a befőtt, annak a teste lélegzik, mint a tangóharmonika, és abból zene kívánkozik, barátaim!)

Sarkítunk tehát, és minden életet belesűrítünk ebbe a pontba, majd onnan kiteregetünk újra, de ugyebár jó eséllyel egészen mást kapunk, mint amit az elején, mint életünket bedobtunk. A kettős transzformáció a következő: az élet megszűnik, az élet kibomlik. És ez teljességgel egyszerre történik!

Arra gondolok tehát, hogy mondjuk én, a 28 éves Formanek Csaba másfelől például egy ezeréves arcképfestő vagyok, de egyúttal még csak a megfoganás pillanata előtti angyali gyermek. De nem azért, mert ez általában így van. Nem. Itt csupán egy pillanatról van szó. Nem érdekes, hogy ez a pillanat megismétlődhet-e. Ez a pillanat az ismétlődést nem önmagán kívül, hanem belül hordozza. Ebben a pillanatban én ismétlődöm.

Nagyon szeretem, és mind a mai napig nem értem a következő sorokat: "Már a kérdésfelvetés sugallja - legalább - egy válasz kezdetét. Nemcsak azért, mert az emlékezet fogalmának legegyszerűbb, legevidensebb értelmezése magába foglalja az "azonos", az "azonosság", tehát az ikerség gondolatát az esemény és múltja, a kép és emléke között (mely utóbbi sok másik emlékpárt egyesít tükrében), de azért is, mert a mese szerint születésükkor Kasztor és Pollux, bár ikrek és látszatra megkülönböztethetetlenek voltak, ennek ellenére, láthatatlanul, különböztek." Jacques Roubaud

Hogy én, mint én miért egyedül és miért így születtem a világra, azt nem értem igazán. Holott egyrészt lehetséges volt minden, hogy mivé lehetnék, másrészt - erre a megfejthetetlen pillanatra, ami a születés, és ami persze pillanatában is folyamat, és folyamatában is pillanat, emlékezve (holott nem emlékezhetek) - nem tudhatom magam egyedül elképzelni. Tehát van nekem egy valamilyen meg nem született ikertestvérem (és nem ideám!), aki létezés nélkül is társam, és van nekem számtalan életem, melyek megvalósulás nélkül is életeim. A kettő egymástól elválaszthatatlan.

Van bennem tehát egy másik világból átszakadt önazonossági vágy és emlék (itt és most eredendőbb szót és csupán egyet kellene használni, de ilyet nem tudok), és emiatt egyszerre teszem az elrejtőzés és a kinyílás aktusát, ami csak látszatra ellentmondás.

Ez a lichthof: az elrejtőzés és a kinyílás azonos aktusa. Ha a lichthof-ban vagyok, ha tényleg ott vagyok, akkor bármit csinálok, ezt az aktust hajtom végre folyton. Ez a születés és a halál azonos pillanata, időtlenül, mégis időben. Fényudvar. Végtelenül átvilágítom magam, és végtelenül sötét maradok.

Licht: fény, világosság, gyertya; világos, gyér, belső.

Magamat másképp, mint körkörös időt járva-táncolva, elképzelni nem bírom. De igazából az idő jár bennem körkörös táncot.

Ebből cselekményt kivonni már nem nehéz. Ennek mozgás- és egyéb formáit megtalálni, ha elég szorgalmasak vagyunk, szintén nem nehéz. Ama átvilágítás-elsötétítés aktusát megtenni viszont mindenekfelett nehéznek tűnik.

Ami most jön azt csak sejtem, de döntő sejtés: azon aktust megtenni csakis úgy lehet, ha azzal önmagunk életét azonosítjuk. Ugyanis az életben ezt elkerülhetetlenül tesszük. Az életünket odáig tisztítani, hogy ez a félelmetes és eredendő tudás olykor zavartalanul fölragyoghasson, miközben etikai, esztétikai, biológiai gyanúsítgatásoknak vagyunk folyton kitéve, nos, ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Én szurkolok magunknak, hogy erre képesek legyünk. Abban biztos vagyok, hogy akik eddig ismertek, ezután nem fognak ránk ismerni.

(Olvasd el a Lichthof-napló 1. bejegyzését!)

(Nézd meg ezeket a fantasztikus képeket, melyek azt hiszem a fenti írásnál jobban kifejezik azt, amiről szólni akartam. http://www.spavia.com/photo/)

Saját létén ki hogy mereng

Lichthof-napló 1.

Ez már, igen, a harmadik munkanapló, amibe belekezdek. Mit tegyek, a dolgok így alakulnak. Az ember egyfolytában munkanaplót ír, ahelyett ugye, hogy dolgozna. De a jó munkához idő kell, az idő persze pénz, tehát ha idő, pénz, minden elfolyik, mi marad, ami állandó? A szavak. Az írás. Írás a munkáról. A lehetett volna lenyomatai. Így aztán mégis lesz, legalább betűkben, ez már biztos. Na, ezért kell a munkanapló, és ezért kell minden munkáról munkanaplót vezetni.

Meg azért is, hogy méginkább legyen. A színész gondolkodik a testével, a lelkével, a szellemével, összességében a jelenlétével. De a színésznek, hogy jelen tudjon lenni, a nem-jelenlétével is gondolkodnia kell: merengenie az ottról, amikor nincs ott. És lőn világosság!

Benne mereng a színész önnön jelenlétének sötétjében, kérdezvén a sötétet önmaga felől, de a sötétben merengő színészt nem láthatjuk. Mire fény jő, a színész már fényben mereng. De! A sötétben való merengés nem fontosabb-e, mint amikor már a fényben merengünk? Dehogynem. Mint elalvás előtt, mondjuk, akkor jönnek a legjobb gondolatok, sőt, jól tudjuk, hogy legjobban alvás közben tudunk problémákat megoldani. Alvás közben ugyanis sokkal éberebbek vagyunk, mint ébren.

A sötétség önként vállalt börtönében létünk határait úgyszólván körültapogatjuk.

Két szereplőre szóló parafrázisom: a börtön közös, a merengés nem. Közös lét, külön világ.

Kétféle tér lehetséges: a hosszúkás, felülről megvilágított, szűkfalú (a lichthof), és a határtalan sík, melyben a fények természetüknél fogva szintén csőszerűen nyílásokban világítanak, de különböző irányokból jelölik ki a fény-alagutakat. Az első eset allegória a magát megadó, létével megbékélő emberre, a valódi meditáció lehetőségére. A második küzdelem, a tér saját erőből szándékolt definiálása, mozgalmas lét-balett. A kettő egymást feltételezi, egymásba átjátszik, egymásból ezt-azt felhasznál.

Az emberek közös terekben végzett cselekvései (takarítás, szeretkezés, evés-ivás, tévénézés, stb.) mind több különvilág érzékeny egymásba vetítése, beleplántálása, beleérzése, vagy egymástól elkülönítése, elkendőzése, elhallgatása. E fenti cselekvések mind a nem-beszélés eseményei. Ahol beszélgetés alakul ki, ott a játék egy szinttel eltolódik az értelem felé. Nekünk nyilván nem erre van szükségünk. Bár a monológ (elsősorban a kihangosított belső monológ, természetesen) és e monológot hallgató másik ember eszközünk lehet. De ugyanarra. Saját és egymás létébe belefülelő emberekről.

Drámai fényekkel kardozók

A baj persze mindig ott kezdődik, amikor a merengés vággyá gyűlik össze. Ez pedig könnyedén birtoklásba fodulhat (vagy jó eséllyel halálos közönyben hal el). Birtokolni a másik önmaga fölött végzett merengését. Belevilágítani a sötétjébe. Ha csak egy pillanatra is. Biztosnak lenni benne, hogy tényleg ott van. Megízlelni azt az idegen börtönt.

Ez a vétek szükségszerűen húzza maga után az összes többit. Nincs visszaút. Egy Kispál szöveg erre:

A homlokom hozzád nyomom

A homlokom hozzád nyomom
A te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj mint a szifonnak
A beletekert patron

Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz mi meg kint a parton
Ölelkeztünk a fényben
Aztán a hullámok közé futunk
És eltűnünk a messzeségben
De a homlokom addig hozzád nyomom
A Te homlokomhoz az enyém
Aztán belenézek a szemedbe
Te meg visszanézel belém

És nem látod hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz ám.
Annyi csak hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz de már nem figyeljük
Mással mi van s hogy
Buli van az összes szomszédunknál
Az lehet de a mienk jobb

Mert nekünk egész éjjel táncolni kell
Hogy nehogy meghalljak
A nőm meg rendes és táncol ő is
Hadd kopjon a parkett-lakk
Aztán megunja hogy ezt is lehet
A Holdat nézi minek fogy
Minek tűnik minden úgy el
Hogy nekünk attól lesz több meg jobb

Hát így valahogy. Másrészt az is világos, hogy ez az egymásba néző vétek az egyetlen lehetőség, csakis az egyetlen a talán megszülető tisztuláshoz, a termékenységhez, a felnőttkorhoz. Miranda-novellám ajánlom elolvasni e gondolatot illetően.

E különvilágok bárminemű egymásba fésülése a tét. Ez pedig már rendkívül közel van magához a színházi valósághoz: a színészek (micsoda szó ebben az összefüggésben!) egymásba fésülhetik-e kreatív energiáikat, s lehet-e a különmerengésekből közös sötétben közös álmot szőni?

S a nevető harmadik ezúttal az, aki a nézőtéren várja, hogy az egybeesés pulzáló köre őt magát is beszippantsa abba a nagycsoportos álomtérbe.