Palindrómák

2005-ben ezekkel, de különösen a Nászágy-gyal nyertem meg egy palindróma-író versenyt:
(palindróma: visszafelé olvasva is ugyanaz...)

(BASTILLE)

Te ne, madam! –
Átkölt Rozi verset dallá:
Kasza, tőr; apa: rőt a szakállad, te!,
S revizort lök,
Támad a menet.

(MÁSSAL A BÁLBA)

Ó, szirén, ős-ékem!,
Időn: zár.
Márki-bálra masszív,
Régi szív visz,
Ígér, visszamar!
Lábikrám ráz:
„Nőd, íme, későn éri szó!”

(NÁSZÁGY)

Nász-ágyadon rí,
Sav-rúd mar, ugye kín?
Te reszketsz: ihlettel
rébusz-szobrot ábrázolsz,
ázol száz évet,
elosztogat, ó, százzá tép a talány!

A lány irtja hanyag agyagod.
Ló bassza meg, ne gyík!
„Ondód, nos, kell!
e merész érmem: öröm,
és eme ígéret:
lesz kefe, lesz enerdzsi, mi lő.”

Zűr-ügy lenne?
Démon, gyáva!
Vágynom Édennel gyűrűzöl, imidzsre.
Nesze!, lefekszel,
te régi Emesém,
örömem részére mellek!
„S Ondód! No ki, gyenge massza!
boldog agyag-anya
Hajt!”, rinyál a nyála…
Tapétázzá’ szótagot szó!
…
Letevé…
Zászló. Zászló-zár.
Bátor bosszú?
Bérlettel hisztek! -
Szeretni: kegy, Uram.
Durva sírnod a gyászán.

Patyomkin-rap

Rajongóinknak íme a Radikal Rappers legújabb agymenése:

Radikal Rappers:

Potemkin Battleship

Refrén (2X)

Az élet egy korty vodka

aminek hánytató az íze.

Az ember mégis megissza,

mert erre van igénye.

Az élet egy hajó

amit dobálnak a vizek,

mi vagyunk a matrózok

és csapatjuk a szelet.

Van egy hajó: Patyomkin

fedélzetén sok legény

A flotta alultáplált

de annál inkább kemény.

Eltaláltad Iván

Szeretem a hazám

De nem eszek meg akármit

Ne higgyed már komám.

Odakinnt a tengeren

szolgálom a hazám

az éhség miatt lapos a has

pusztuljon a morál!

Lázadás a hajón

terjed az eszme

mellettem itt hever

a haverom holtteste

Azt is megenném már

De a propaganda

azt kiáltja inkább

legyek kommunista.

Nyet Kalasnyikov

Da akasztás

Nincs mit tenni,

Kitör a lázadás.

Ez nem az orosz sztyepp

nem is a tundra

Kiáll értünk egy város

a hős Odessa.

Vérszagra a parton

összegyűl a nép

Érkezik a cári parancs

Oszoljatok szét!

De Odessa nem mozdul

az eszme mellett kiáll

cári sortűz dördül

dübörög a halál!

Koxos köcsög kozákok

legyilkolták Anyuskát

Hazudni nem tudnak

Azt mondják elkúrták.

Vége van a rémálomnak

minden tiszta vér

Kár volt annyi halott

az eszme mit sem ér.

Örök tisztelet Neked

Odessa népe

Jó volt a kezdet

csak szar lett a vége.

REFRÉN (2x)

ismét köztes szöveg:

Az élet egy hajó

Mi csapatjuk a szelet

Az egyik felem oszlat

A másik meg tüntet

Ez nem az orosz sztyepp

ez Magyarország

Ki tudja hogy mi jó?

És mi az igazság?

Fél Magyarország kifosztva

nyet libertatis

2008 tavasz Gödör lépcső

Ez a radikális

Radikális igen

radikális nem

az számít hogy ki vagyok

nem a véleményem.

Nyet, igen

yes, nein,

no, si,
no, da,

Nyet, igen, yes, nem

Dászvidányjá!

Epilógus A szív arcképcsarnokához

Mint megannyi önarcképem, úgy vagyok
némán és bölcselőn immár, túl a sok
szerelmen, csordultig telten veletek,
ki ha kérné, hogy el ne felejtsetek,

mint önmagán kacagó éjjeli madár,
nyekergő szélkakas holdudvar ajtaján,
saját szívembe úgy lopóznék újra be,
magamtól koldulnék, tőletek sohase.

A szív arcképcsarnoka halotti tor,
és a büszke várúr asztalaitól
keretbe vert lelkeitekkel távozom,

nézem képem képeitekben, álmodom.
Álmodom, mintha ti lennétek, önmagam,
S kérdem hétszer is: egyedül mért maradtam?

Egmontius verseiből: Végidő

A mester következő tréfás verse csak nemrégiben került elő. Jól jellemzi a festő radikalizmusát csakúgy, mint humanista kívülállását. Egyesek szerint ars poétikus olvasata révén közelebb kerülünk Egmontius festészeti világához. Szerintem inkább..., no de döntsétek el, kedves Olvasók, Ti magatok:

Úgy döntöttem eltékozlom önmagam,
végzek vele talán már egy hét alatt,
tépem, szaggatom múltat és jövendőt,
kiirtok magamból minden feltörekvőt.

Szükségem nem csak rátok, önmagamra sincs,
jól elleszek majd az énem nélkül is.
Elhagyom mindenem s beborít az éj,
kihúnynak a csillagok, a Hold is elalél.

Sűrű sötét vizekben úszik ki egykoron
dúsgazdag volt, s pazar asztalokon
vacsorára testét-lelkét kínálta fel,
de látta, hogy az senkinek se kell,

s így a nagy lakomát maga kezdte el.
Matt fekete önarcképét egy szál ecsettel
a saját ábrázatára rákenegette,
mint inverz angyalok szállt fel az egekbe.

Ott az Isten előtt könnyedén meghajolt,
szerszámával egy nagyot kalimpolt,
s az égi Atyát egy jelentős vonással
koromszínbe burkolta, ezt is vállal-

ta, hörgött az Úr, húzta mélybe, az örvénybe
a rárakott maszk démoni törvénye,
mit leszakítani sehogy se lehetett,
oly méregerős festéket erjesztett

Egmontius önpusztító mesteri dühe.
A világ egy nagy latyakba gyűlt össze.
Én vagyok Egmontius, a dorbézoló mocsár,
ki magam hoztam létre az öngyilkosság során.

Egmontius verseiből: Képmás

Ahogy arcodat festékekkel vastagon és puhán,
vagy lassú csöndből emelkedő-kihasadó hangok
az éjjeli némaság lidércfalán hajba kaptok,
úgy ölelnélek magamhoz játszva és sután.

Ölelnélek, ujjaimmal színeznélek, színeznél,
színfolyamon végigúszó szemeinkkel
nyíló sugarakba, testből boltívvel
lezárt hajlatokba folyatnálak, pihenjél.

Hajnalban kopott gúnyában gúnymadárdalt énekelek.
Énekelek egyedül, rád szemem belsőjét fordítom,
és hiányodból csak gombolyítom
az áradást, hogy meg ne láss, és útra kelek.

Meg ne láss, előled is arcképekbe rejtezem,
magam sok maszkjaimban magam alá temetem,
odalentről folyton folyvást lépteidet fülelem,
ezerévnyi rétegekben megtalálsz-e, kedvesem?

Egmontius verseiből: gyerekkarcok, zsengék

Ars poetica

Kéjek puha násza, pojáca
urak és hölgyeik románca
elől vásznak mögé rejtezem,
arcaitok új világba helyezem.

A mozdulatlan arc

Kőből tökély örök fölény.
Ha mozdul is bennem a bölény,
Tömör, sötét börtön a jussa.
Szégyenem az, ami visszahúzza.

Ifjúkori dühöngő líra

Művészetem termékeit,
hol magára ölti ékeit
a természet minden tája,
s festékem lesz a ruhája
a meztelen embertestnek,
csodálod, bár festenek
másfélét mások sokat,
s egy nagy piacon csókolóznak
vevőikkel e büszke népek,
hogy pénzt is érnek azok a képek.
Egy nap én oda betörök,
megfogok egy nagy vasvödröt,
és jókorát beleszarok.
Ez ingyen van, na szevasztok!

Képi keret

Hogy csicsereg, egyre zsezseg
csupa csoda gyereksereg
a kerítésen odaát,
s én csak egyre kaparom, kenem,
festegetem kerge lelkem
csontvázát.

Vetkőztetés ecsettel

Bőröd alá másznék
De ott mit találnék?
Puha vászon ágyad
Ott mindig megtalállak.

Emlékezés egy régi nőre

Kalapodat fektetted ágyékomra
mikor az bambán rádmeredt.
Rügyező ágakat festek árnyékodra
mely a sarokról még visszainteget.

A próféta

Látom mind arcaitok a világ végén
néztek vissza a maradványba
festékfolt lett köpenyem szegélyén
ahogy könnyetek csurgott lemállva

a nagy karneváli képről.
Hőseim voltatok, olcsó cimborák,
olykor egy-egy szép nő
vagy törött hegedűk, zongorák

hangjai ha füleltem
forduljatok most már el
eleget ügyeltem
rátok, többé semmi sem kell.

Csöndben, önimáim közt még egyre ténfergek,
magam csapom csak be, s úgy már senkit sem féltek.

Szonett-játékok

A következő versek egy költői tornagyakorlat eredményei, melynek során két, egyenként 15 szavas asszociációs láncot építettem be a szonettekbe soronként. Mindkettőre két variáció készült, páros, illetve keresztrímes formában, valamint az utolsóban a két láncot összefésülni igyekeztem. Bocsássátok meg e kis improvizációkat, melyek azért talán némi hangulati költészet jegyében nem is olyan semmitmondóak.

A két asszociációs lánc:

HANGULAT - időhullás - hullámzás - tengerérzés - tengerészélet - kikötői magány - kicsorduló könny - mámor - szikkadás - aszalódás - zsémbelődés - izomgörcs - zsírleszívás - porszívó-tánc - felejtés

ÚT - kereszteződés - feszület - váll - barázda - pocsolya - sártenger - vitorlás - látcső - horizont - világítótorony - higanyágy - izzasztókunyhó - vándorbot - útonálló

És akkor íme a szonettek:

Hangulat konyhában, fürdőben
- szonett -

Időhullás, idióták, időhullás!, mondta,
s abba a hullámzásba mélyedt,
amit a tengerérzés kisajtol a gyomra
mélyiből az embernek. A tengerészélet

bár csupa kaland, kikötői magány;
kicsorduló könnyekkel küszködőn
a mámor belülről kapirgál,
s a szikkadásra ahogy válaszolsz, köntör-

falaznál, további aszalódás elől
zsémbelődés köntösébe burkolnád
izomgörcseid, de mind dugába dől,

s mint zsírleszívás után maradsz a horvát
tengerpart helyett otthon, porszívó-tánc
vígaszod, mint felejtés falán a fakopáncs.


Az út hozzád nem vezet
- szonett -

A kereszteződés köztünk nem csak úgy,
hogy nekem a feszületre fölhazudj,
ki sajgó vállaim közt még épp élek,
s barázda-arcommal szemléllek

Odaföntről, nem, inkább pocsolya
vagy sártenger, mintsem álnok mosolya
egy olyannak mint te! Könnyű, vitorlás
álmokban, látcsővel látod, a megtorlás

Mily közel! A horizonton már forog
körbe-körbe a világítótorony
fénye, s a tenger mélyén higanyágy,

izzasztókunyhó, hogy az anyád
is vándorbotot ragad, az vár,
hogy engem útonállók kezére adtál!


Még egy hangulat
- szonett -

Fölemészt a robotikus időhullás,
hullámzásba kapaszkodnék, de túlzás
ez a tengerérzés, ez a május. Félek.
Gócokba hurkolt a tengerészélet,

Amit élek. A kikötői magány.
Kicsorduló könnyem iszom, talán
az éji mámor kínomra enyhet ad,
de ha szikkadás jön, vagy egy vad

Aszalódás megint, felkötöm
magam, hogy a zsémbelődés rögtön
kimúlik, csupa izomgörcs bízvást

Úgy ellepi testem, hogy zsírleszívást
kívánnék, ó porszívó-táncos, renyhe lét!,
mily könnyen beszippant majd a felejtés!


Még egy út
- szonett -

Álltál némán a kereszteződésben.
Szárnyainkba feszületet döfött
egy izmosvállú isten, s legfőképpen
egy barázdás tollú keselyű körözött

fölöttünk, s alattunk a pocsolyában
sártenger hullámain himbálózott
dühödt csókjaink karcsú vitorlása.
Látcső-éles pillantásod behálózott.

A hosszú horizont beléd tágult.
Világítótorony lettem, kedvesem,
s puhán megvetettem higanyágyunk,

Izzasztókunyhóként lángolt vérző sebem,
vándorbotom hegyébe aléltan dőltem,
nem várhattál, te útonálló, már semmit se tőlem.


Út, vér, hangulat
- szonett -

Időhullások kereszteződése
hullámzás vagy a feszület éle
a tengerérzés sava vállainkban
tengerészélet barázdás álmainkban

Pocsolyákat locsolsz a kikötői magányban
kicsorduló könnyed a sártenger tavában
mámoros vitorlás vágyaidnak szele
szikkadást oszlat s látcsöved enyhe

remegése a horizontot táncoltatja aszalódás
zsémbelődés ahogy a világítótorony óriás
izomgörcsbe feszül létünk dermedt higanyágyán

zsírleszívás az izzasztókunyhó nekünk vágyán
egymásnak porszívó-tánccal vándorbottal lépkedünk
útonálló várakozásban véres verejték a felejtés nekünk.

Városneveken kacagtál

Városneveken kacagtál,
hogy Gyomán a gyomrod,
de Mezőberényben erényed
érezted nagy súllyal,
s éppen ki vagy, mondod,
mindig más,
majd a szolnoki állomás
vagy a mezőtúri
úri muri
lesz nekünk való?

S bár döcögött az ócska MÁV
mindig volt tovább-tovább
Lerobbant restikben
langyos kávék sebtiben
Városok peremén
a szerelem utolér
Így biztattak a kopasz fák,
s csikorogtak a fékpofák.

Elhaladt Csugar
körben a magyar ugar
hűvösödött az a rongy tavasz már.
A fekete föld fölött még könnyű voltál.
Hogy majdnem eltunyultál
Tiszatenyőn
nem szerelmünk kárára írom.
Bár az idióta víztornyon
nem vigyorogtál velem
és ez fájt, kedvesem.

Tőrdöfés volt nekem Tiszatenyő!

S bár döcögött az ócska MÁV
mindig volt tovább-tovább
Lerobbant restikben
langyos kávék sebtiben
Városok peremén
a szerelem utolér
Így biztattak a kopasz fák,
s csikorogtak a fékpofák.

Az undorító Szolnok után
végképp elaléltál.
Utunk kimúlt.
Alapítottam volna veled undok ugart újat!
de te azt már magadban hortad!
E fekete sárból gyúrtad
látszatra patyolat lelked!
Szülőföldem utáltam meg benned.
Mert e langyos út során
legyűrt minket az a táj,
melyből menekülnünk együtt
lett végül a közös vesztünk.

S bár döcögött az ócska MÁV
mindig volt tovább-tovább
Lerobbant restikben
langyos kávék sebtiben
Városok peremén
a szerelem utolér
Így biztattak a kopasz fák,
s csikorogtak a fékpofák.

Mellékdal

A férfi földet azért túr,
hogy mi volt, az legyen új,
s méhedbe is azért mász,
ha kijön onnan, legyél más-

ÁLLAPOTBA

Lehelj lelket a halottba
Utazz velem el a Holdba
Vonatunkon nem lesz más
Csak időtlen kacagás!

Majdnem hexameterek

- Új szöveg Hermésznek -

Majdnem hexameterekben szőjük a hősi eposzt magunkról
hullását sem bánjuk már őszi reménynek
csak rád gondolok makacsul minden állomáson
s hiszem hogy szivemben pontos a térkép amit adtál

Szólj rám hát ki ennyit botorkáltam utánad
neved is mind felírtam valahány cédulára
s ritmusképleteimben elodázva ragyogsz föl
de fogásaimból kacagón szabadulva röpülsz

S én maradok mint mindig tisztelt emberpéldány
trükkökkel igézek szárnyat a malacra
két nagy ló feldobban pici pitvaromban
bujkáló kurucok honvágyát csitítom

Nehéz és átkozott voltam míg a rettentő időket éltük
alig fogott rajtam a bús elmélkedések kora
de láttam társaim vesztét kik hajoltak csekély szóra
s nincs kivel összefognom az új bajokban immár

Így most vonatokba ülve firkálom noteszba
elillanó jeleit mit faragtak szeretett pillantások
utazó bácsiként titkos pénzek szerencséjét szórom
s gyermekek virágait őrzöm lomha vizekben néked.

Még egy részlet - Hermész

És hitem már csak az maradt
Hogy a szív cselekvései igazak

Lét helyett az otthont nem kérem
A száműzöttek teljességét remélem
Imám szelíd lesz bár vágyam vad
Hogy szemeddel lássam önmagam

S teremjen tenger, széles óceán
Földnyelv ízleljen és csábítson hableány
Mert míg vihar dúl s hajómat ölelem
Hajóm is reszketeg ölel engemet

Vízzé válok és enyhítem fájdalmad
Széllé válok és viszem híred
Földdé leszek és tartom tartásod
Tűzzé leszek s léted ünneplem.

Szövegrészlet (Hermész a Senkiföldjén)

Én
az utóbbi időben
mint dekadens szerencsejátékos, kinek bőre-gúnyája túl tág, hogy magáénak érezze, s ezért szent pátosszal és hűvös megvetéssel viszi vásárba
mindent egy lapra tettem fel
s a démonokat így magamra szabadítva rágattam le maradék könnyű húsomat
állok itt előttetek, maradékember
célul tűztem ki, hogy könyörgésre és vádra való szavaim elfogyjanak -
éhséggel táplálkozom
adóssággal fizetek
unalommal szórakozom
álmatlanul álmodok.

Én nem az izmokat, a csontokat erősítem
s a szelet lágyítom

Az ágyban nyugalmat nem lelek,
az ágyam kihűlt
s víz nem tisztított
a víz rám ragadt
s engedtem a napi kószaságnak
messzire bolyongtam attól, kinek egykor ismerhettetek.

Gondoltam
mint egy könyvet
elolvasom magam.