Egmontius a kolostorban - 1. A Szándékok Kamrája

Előzmények:
Egmontius kolostorba vonul
Egmontius a kolostorban - Előszó

Mindazok után tehát, hogy Egmontius végigzarándokolt Isten kiöltött nyelvének sétányán, és legyőzte a félelmetes mocsarat is, azon szerzetesi kolostor kapujához érkezett, ahol ezután több hónapot töltött el legnagyobb szellemi és lelki megnyugvás közepette. A szerzetesek tisztelettel és megértéssel fogadták. Egy tiszta szobába vezették, ahol a mester három teljes napot végigaludhatott, hogy nehéz útját kipihenje. A negyedik napon azonban felébresztették, s a kolostor vezetőjével egy hosszú, csendesen beszélgetős sétát kellett tennie a Megérkezők Udvarán. Ez a séta Egmontiusnak igencsak kedvére való volt, úgy érezte, mintha a saját lelke kertjében lépegetne, s ez a bájos önazanosság derűvel és nyugalommal töltötte fel.

A kolostor vezetőjét Omugnetsi-nek hívták, mely cs-vel ejtendő, s jelentése a szerzetesek nyelvén annyit tesz: valamennyi kóborló lélek tavacskája. Az Egmontius-szal nagyjából egyidős szerzetes így beszélt a mesterhez:

- Jöveteled a jóstekercsek már jelezték számunkra. Tudjuk azt is, mi űzött el otthonról, s miféle gyötrelmeket kellett kiállnod utad során. Most azonban meg kell tervezned, mivel töltöd idődet falaink között. Ez talán még az idevezető útnál is nehezebb feladat lesz. Hét napot kell leélned a Szándékok Kamrájában, mely az épület keleti szárnyában található, és ahol mélységes csönd és sötétség vesz majd körül. Találkozni fogsz félelmeiddel és vágyaiddal. A kamrán két ajtó van: az egyik kifelé vezet, a világba, ahonnan jöttél. Ezt bármikor kinyithatod, és szabadon távozhatsz. A másikat csak hét nap múltán nyithatod ki, pontosan akkor, amikor meggyőződsz róla, hogy az idő lejárt. Ekkorra kell döntést hoznod kolostori tevékenységeidről. A hét nap alatt ételt és italt nem vehetsz magadhoz. Most pedig három kérdést feltehetsz nekem.

Számtalan anekdota kering arról, mi volt Egmontius három kérdése, amelyet Omugnetsi-nek intézett. A művészettörténészek többsége úgy véli, Egmontius praktikus kérdéseket tett fel a Szándékok Kamráját vagy a kolostor rendjét illetően. Mások szerint a jóstekercsek és Omugnetsi személye érdekelték. Van egy kis támogatottságú, ámde figyelemreméltó változat, miszerint a festő nem élt a kérdezés lehetőségével, ami a rendfőnöknek igen kedvére való volt, mert nem szeretett sokat beszélni, a kérdezősködést pedig ki nem állhatta.

A kolostori dokumentumok és Egmontius saját elbeszélése az ügyben ellentmondásba keveredik egymással, s nekem magamnak is sok fejtörést okozott, hogy a végső választ megtaláljam. Végül az álomfejtés és a grafológiai vizsgálatok nyomán kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy mind a kolostori dokumentum feljegyzői, mind maga Egmontius szégyellték a valójában elhangzott párbeszédet, így azt nem is hiteles formában adták tovább.

Aki azonban ismeri a mester Egy tó arcvonásai című misztikus festményét, könnyedén rájöhet, mi volt a valóságosan lefolytatott beszélgetés. Egmontius e munkája közvetlenül a kolostorban töltött időszak után készült. Bizonyos egyházi vezetők ki is átkozták a mestert, az Egy tó arcvonásait ugyanis mélyen eretnek műnek találták. A kép Isten tóba ejtett tekintetét ábrázolja. Isten, amint megpillantja magát a víztükörben, nárcisztikus bűnhődésbe esik, mégpedig anélkül, hogy valódi bűnt követett volna el. Az önmagát csodáló Isten egyúttal - a víz hullámainak mentén - párbeszédbe elegyedik önmagával. Ha a képpel szemben felállítunk egy tükröt, majd a kép és tükörképe között forgatjuk tekintetünket, mintha egy teniszmeccset néznénk, akkor a hullámok formálta szájmozgásról a következő beszélgetést olvashatjuk le:

- Ha a tó befagy, hová tűnik a tükörképem?
- A tó álma őrzi azt.
- És ha kiszárad?
- A felhők őrzik azt.
- Nincs, ami megfoszthat tükörképemtől?
- Isten nem vész el, csak átalakul.

Ezután a két tó pironkodva elmosolyodik, és Isten szégyenlősen elfordul a víztükör fölül.

A szégyenlős Isten témája Egmontius munkásságában többször visszatér. Itt kell megjegyeznünk, hogy mint minden érzékeny ember, Egmontius is rendkívül szégyenlős volt. Minthogy azonban szégyenét szégyellte, igyekezett azt jól elleplezni, még önmaga elől is. Ezt persze nagyon szégyellte, mert szíve mélyén szeretett volna leplek nélkül élni. De hát szégyenlős volt... Egmontius úgy képzelte, hogy Isten szégyenében teremtette a világot, hogy legyen mi mögé elbújnia, miként ő maga is azért festett, mert szégyenkezett. "Szégyenletes, amikor a szégyen eme eredendő állapotát elfogadjuk, és már nem szégyenkezünk miatta!" - írta le egyszer a mester a naplójába, majd hozzáfűzte: "Ilyet leírni is szégyen!" De ez utóbbit áthúzta.

Amikor tehát Omugnetsi és Egmontius szégyenlősen elfordultak egymástól, életre szóló barátságuk megalapozódott.

Másnap Egmontius beköltözött a Szándékok Kamrájába. A tökéletes csöndben és sötétségben azonban már egy óra múlva kétségbeesett, hiszen azt sem tudta megállapítani, hogy életben van-e még. A kamrát a ravasz szerzetesek valahogy úgy szerkesztették meg, hogy a bentlévő által keltett zajokat vagy hangokat is elnyelje. A mester később úgy mesélte: a hét nap során többször is valódi halált halt a Szándékok Kamrájában. Egmontius pontosan hét halálesetet számolt össze, amely őt a sötét csendben érte. Ezek pedig a következők voltak: fulladásos halál, miután a kamrában minden levegő elfogyott; szívroham, amelyet az egyedüllétből eredő pánik hozott létre; végső elgyengülésből eredő halál; kiszáradás, majd éhhalál; öngyilkosság, melyet lelki okokból követett el, akaratereje segítségével; és végül a mindenről való lemondással együttjáró, lassú, finom halál, avagy a tudat fokozatos elenyészése, semmivé válása. Mindeközben azonban Egmontius-nak volt egy nagyon különös érzése is egy másik valóságban való létéről. Azzal egyidőben, hogy hét napot és hét éjszakát a kamrában töltött, egyúttal ő volt a bibliai Noé is, akihez így szólt Isten:

- Noé, minthogy nincs bárkád, és idő sincs rá, hogy összeeszkábáld, használd menedékül az állatoknak a saját tested. Hamarosan özönvizet zúdítok a világra, s akkor neked ki kell nyitnod a tested, hogy az állatok egy-egy hím- és nőpéldánya oda bemászhasson, s amíg tart a pusztító áradás, a felszínen lebegő testedben védelmet találhassanak.

Így is lett. A Noéként funkcionáló Egmontius kinyitotta a testét, és az állatok szép sorban bemásztak Egmontiusba. Sosem látott karneváli felvonulás volt. Az egysejtűek nyitották a sort, majd a különféle tengeri élőlények (Egmontius nem értette, ők minek jönnek, ha úgyis vízben élnek), aztán a csigák, férgek, és a legkülönfélébb rovarok, bogarak és pókok, majd a hüllők, és bár a mester kezdte úgy érezni, hogy teljesen megtelt, meglepetésére egy krokodil is könnyedén belecsusszant, nem beszélve az olyan nagytestűekról, mint a medvék, a lovak és az elefánt. Amikor mindenki beszállt, eleredt az eső, és Egmontius hamarosan ott lebegett az özönvíz felszínén. Akkor eszébe jutott, hogy Isten megfeledkezett az ő női párjáról és családjáról (minthogy nem is volt neki ilyen), és felkiáltott a felhők felé:

- Uram, engem miért hagytál így egyedül?

Az Úr azonban nem válaszolt. Teltek a vízen lebegő napok, Egmontius teste már igencsak szétázott a rengeteg esővízben, de elméjében egyfolytában hiányzó családja járt. Fel nem foghatta, hogyan követhetett el az Isten ekkora hibát, hogy őt, magányos embert szemelte ki erre a feladatra.

Sok nappal később Egmontius teste végre megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, és az özönvíz szépen apadni kezdett. Isten pedig kikukkantott a felhők mögül, és így szólt:

- Noé, most ismét nyisd ki a tested, és egyenként engedd ki belőle az állatokat. Ámde itt e nagy sziklafalra fesd meg mindegyikük képmását, dicsőítendő teremtményeimet, és ennek révén magát a Teremtést.

- És azután énvelem mi lesz, Uram? - kérdezte a mester, és újra előhozakodott a feleség- és gyerekkérdéssel.
- Az már igaz, hogy kicsit pórul jártál - bólogatott az Úr. - De ha a festmény jól sikerül, talán kedvet kapok tőle még egy kis teremtéshez, s akkor csinálok neked egy társat, akivel kedvedre gyarapíthatod majd fajtádat.

Ámde az Úr a festéshez mit sem értett, és semmiféle eszközt, vagy festéket nem biztosított Egmontiusnak, aki ott állt a hatalmas, kopár sziklafal tövében, és azon töprengett, mivel álljon neki a rettentő műnek. És végül meglelte a megoldást. A vörös színt az állatok vérének megcsapolásával, a sárgát a madarak tojásainak felhasználásával, a kéket pedig arra érzékeny állatok könnycseppjeinek értő megkeverésével nyerte ki. Sok festékre volt azonban szükség, s nem volt könnyű az állatokat a hatnapos festés alatt folyamatos vérzésre, tojásra és sírásra buzdítani, úgy, hogy közben még modellt is kellett állniuk, de Egmontius valahogy mégis sikerrel járt. A három alapszínből már könnyedén kikevert mindenféle árnyalatot, sziklaporral kedvére sűrítette, hígította a festéket és mindezzel roppant művészi hatásokat tudott elérni. Palettája jobb híján a tenyere lett, olykor pedig az egész teste, ecsetét pedig szakállából sodorta meg.

A hatodik nap végén a sziklafal megtelt az állatok ábrázataival, és Egmontius ott állt előtte, végignézett a gigászi munkán, és boldog volt. Soha nem érezte magát ilyen közel a természethez, a teremtéshez, az élethez, mint most, amikor valamennyi állat az ő keze nyomán hirdette Isten dicsőségét a sziklafalon. A képpel valóban nem lehetett betelni. Nem csak külön-külön mutatta meg az élőlényeket, de valahogy - bár ez a szándék nem volt erőteljesen rányomva a képre - a közöttük lévő fejlődési és függőségi viszonyokat is tartalmazta, ráadásul - és ez volt a sziklafestmény valódi csodája - az állati formákat egészen új, dinamikus esztétikai keretbe ágyazta. Egmontius a festészet eszközeivel (színek, kompozíció, formák csoportosítása) képes volt ábrázolni a természet organikus, rejtett törvényeit. Ezért aztán a képnek A Teremtés nyelve címet adta, s izgatottan várta, mit szól majd Isten a munkájához, s leginkább, hogy valóban kedvet kap-e, hogy számára nőt alkosson.

A hetedik napon tehát Egmontius megpihent, s jóízűen várakozott az Úrra. Eközben az állatok szépen feloszlottak a szélrózsa minden irányába, magára hagyva a mestert és művét. Isten azonban a nyolcadik napon sem jelentkezett, majd újabb hét nap telt el, de mindhiába. Egmontius szólítgatta, könyörgött hozzá, rituális táncot járt, hogy előcsalogassa, egy alkalommal még meg is fenyegette, hogy a képet megsemmisíti (ez utóbbit nem gondolta komolyan), de az Úrnak se híre, se hamva nem volt, szőrén-szálán eltűnt.

- Milyen szeszélyes ez az Isten - gondolta Egmontius, amikor már a második hét is a végére járt. Úgy döntött, búcsút vesz hát tőle és gyönyörű festményétől is, mégpedig egy jókora szobor kifaragásával, mely végül Istent magát fogja ábrázolni, amint a sziklafalra festett teremtményeit szemléli megelégedve.

Egmontius egy hatalmas kőtömböt görgetett a szikalfal elé, és nekiállt a munkálatoknak. Éjt nappallá téve fúrt és faragott, csiszolt és kalapált, teljesen elveszítve időérzékét, és az éles kötömbön véresre marcangolva közben a testét. Amikor elkészült, ott állt Egmontius a szobor előtt, cafatokban lógott rajta a ruhája, teste csupa seb és festékfolt volt, haja, szakálla csomókban tapadt a fejére, s ha valaki akkor látta volna, bizonyára nagyon megszánta volna, olyan ágrólszakadtnak tűnt.

Állt ott Egmontius, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mert akkor látta csak, hogy Isten szobra őt magát, Egmontiust ábrázolta. Ekkor félelmében összerezzent, vacogva térdre esett, és valamit mondani szeretett volna, de elméjébe nem jutottak el a szavak, és mellkasában benne szorult minden hang. És akkor még furcsább dolog történt. Az eddig a sziklafestményt szemlélő kőszobor rápillantott a reszkető festőre, ajkai mozogni kezdtek, és így szólt:

- Köszönöm, Noé.

A szerzetesek írásaiból kiderül, hogy miközben Egmontius a Szándékok Kamrájában tartózkodott, minden nap, pontban éjfélkor, sosem látott mennyiségű és fajtájú állat gyűlt össze a kolostor keleti falánál, és várakozott csendben egész reggelig. Napfelkeltekor a csoportosulás feloszlott, de a következő éjjelen ismét visszatértek.

A nyolcadik napon, hajnalhasadván, Egmontius elhagyta a Szándékok Kamráját, s azután az állatok már nem jöttek vissza.

- Mivel kívánod hát eltölteni idődet kolostorunkban? - kérdezte Omugnetsi a mestertől.
- A fény és árnyék viszonyainak vizsgálatával - felelte Egmontius.

Omugnetsi bólintott, majd magára hagyta Egmontiust a gyönyörű kertben, hadd élvezze nyugodtan a friss és szabad levegő jótékony hatásait.

(Folyt. köv.)

Egmontius a kolostorban - Előszó

Mint Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő egyetlen, hitellel bíró életrajzírója, megérettnek látom az időt - saját irodalmi kvalitásaimat tekintve csakúgy, mint korunk és kortársaink szellemi fejlettségét szemügyre véve -, hogy a mester több hónapos, kolostorban töltött, aszkézissel és mámorral teljes élményeiről végre beszámoljak. Úgy remélem, e kalandok leírása nem csak a festő életművéhez nyújt majd gyökeresen új aspektusokat, hanem általában véve minden emberi alkotás és cselekedet magyarázatához is hozzájárul.

Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.

Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.

Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.

A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.

Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.

Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.

Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.

Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.

(Folyt. köv.)

Epilógus A szív arcképcsarnokához

Mint megannyi önarcképem, úgy vagyok
némán és bölcselőn immár, túl a sok
szerelmen, csordultig telten veletek,
ki ha kérné, hogy el ne felejtsetek,

mint önmagán kacagó éjjeli madár,
nyekergő szélkakas holdudvar ajtaján,
saját szívembe úgy lopóznék újra be,
magamtól koldulnék, tőletek sohase.

A szív arcképcsarnoka halotti tor,
és a büszke várúr asztalaitól
keretbe vert lelkeitekkel távozom,

nézem képem képeitekben, álmodom.
Álmodom, mintha ti lennétek, önmagam,
S kérdem hétszer is: egyedül mért maradtam?

Az arcképfestő szerelmei 8. - Jázmin

Első vers

Hűlt reménybe öltözöm
Múljék bánat és öröm
Hogy tisztábban lássalak
Még ha mind a száz alak
Kinek ismerlek hamis
Szólítlak bárki vagy is

Szólítlak lépj most elő
Bűbájos szép szerető
Sivatagi lélekváz
Majd lidércórán félreállsz
S mi helyeden ott marad
A hűtlen kihűlt latyak

Azzal pingállak sárral
Sűrítelek mocsárral
Keverlek tiszta szívvel
Locsollak esővízzel
Alkotlak tűzzel-faggyal
S arra kérlek maradj angyal

Maradj angyal csak nekem
Ne szólj csak nézz engedem
Engedlek eredj messze
Akinek lesz még mersze
Megszeret nem szeretlek
Hűvösen nézegetlek

S önmagam ki ott maradt
Kusza romjaid alatt.

- Van úgy, hogy valaki a természet kegyeltje, de nem az Istené – így válaszolt Egmontius, mikor soha meg nem fogant fiúgyermeke egy nap műhelyében meglátogatta, s a nőről kérdezte, ki anyja lett volna, s ki az arcképfestő utolsó ifjúkori szerelme volt.

- Ezek az emberek igen gyakran emlegetik az Istent, s minden kicsit is mély érzésüket belőle származtatják, holott valójában végtelenül földi lények. Jázmin is repülni vágyott, de súlya mindig visszahúzta, s az erjedő föld mocsaraiban mocskolta magát össze félelmében, melyet a boldogsággal következetesen összekevert. De Jázmin a boldogsághoz szükséges végső döntést sosem volt képes meghozni.

A gyermek furcsán nézett a mesterre, s a mester merengőn nézett a gyermekre.

- Inkább rá hasonlítasz, de pont olyan vagy, mint én voltam fiatalkoromban. Ha tudni akarod, miért nem születtél meg, elmondhatom. Anyád áruló volt, no nem azért, mert engem elárult, bár bizony ez is kétségtelenül megtörtént, és nem is azért, mert mindenki mást is elárult, hanem azért, mert önmagát árulta el. S ezt a bűnét, úgy látszik, azóta sem tudtam megbocsátani neki.

Tudom, arra vársz, hogy őt a vásznon megpillanthasd. Meg tudnám festeni a portréját, hiszen megbirkóztam már nehezebb feladványokkal is. De nincsen hozzá kedvem. Különös irónia önmagam felé. Hónapokig dolgoztam előző szeretőim megfestésén, s titkon végig arra készültem, hogy Jázmint újraalkossam a lelkemben, majd onnan a vászonra csalogassam igaz valóját. De Jázmint nem tudom megalkotni, mégpedig azért, mert Jázminnak a szívemben nincsen arca. Sajnálom, nem tudok neked sem róla semmit elmesélni.

A gyermek csak nézett, csak nézett. Leginkább valamiféle fájdalom érzését lehetett volna várni, hogy rajta mégis megjelenik, de annak nyoma sem volt. Nézett és hallgatott.

Hallgattak. Ki tudja mire gondoltak eközben, gondoltak-e egyáltalán valamire.

Hallgattak.

Egmontius pedig megfestette akkor a gyermek portréját, majd így szólt:

- Köszönöm.

A gyermek elment.

Második vers

Köszöntlek tavasz férfikor
S téged is arcodba nézni jó
Nyílt szívekre vágyom
Az ifjúság csak álom

Pihenek mindennek vége
Bátran nézek föl az égbe
Semmi sincs és minden volt
Vigyázzon álmainkra a Hold

Fülelek csönd szag rág
Eső koppan vissza rád
Gondolok nem gondolok semmit
Őrzöm csak a gyermek reményeit

Kóricáljunk együtt egy réten
Veled kit nem festettem még meg
S ti? Rajtatok nemcsak túl
Rajtatok konokul

Múltszagú és halvány vagyok
Isten veletek könnyű angyalok.

Az arcképfestő szerelmei 7. - Octavia

Octaviával gyorsan végzek, ígérte meg magának Egmontius, amikor arra került a sor, hogy A szív arcképcsarnokát egy újabb portréval szaporítsa. Hiszen Octaviát alig szerettem, merengett magában, s azt hiszem, ő sem szeretett engem, így tehát róla most csupán egy miniatűr arcképet festhetek, s bár sokáig úgy gondoltam, Octaviát festészetem által majd alaposan megleckéztetem, mégsem lenne igazságos bántanom, és pedig azért nem, mert – nem szerelmével ugyan – mégiscsak megváltoztatta az életem.

Octavia, köztünk maradjon, egy szörnyeteg volt, s szörnyetegsége végül összezúzta Egmontius maradék kétségét is a felől, hogy tehetségét, mellyel bőven ellátta a sors, a festészet területén kell kivirágoztatnia. Ez a kétség egyúttal a mester utolsó csepp humanizmusát is tartalmazta, ennek a halovány, de még létező emberszeretetnek, végső soron szánalomnak a révén vonzódott Egmontius Octaviához, eltekintve persze a testi vonatkozásoktól, Octaviának ugyanis démonikusan csábító teste volt, mely különösen csatakos szeretkezéseik alkalmával lépett eksztatikus működésbe. De végül a gyenge filantrópiát Octavia, ez a zsigereiben embergyűlölő lélek, elpusztította, s ezzel igen rövid szerelmüknek is egy csapásra véget vetett.

A lánynak persze mizantrópiáját illetően alapvetően igaza volt, de ennek módszerében a lehető legvisszataszítóbb formáját gyakorolta: Octavia ténylegesen haragudott az emberiségre, sértett volt és sértettségében ítéleteket gyártott sorozatban. Nem csak környezetéből, hanem saját magából is kirekesztette az embereket, így aztán Octavia üresen maradt, mint egy magát túlszívott, majd hirtelen kiszáradt sivatagi kaktusz.

Octavia Egmontiusban azt az ősi forrást remélte csörgedezve táplálni, melyet magában kénytelen volt elfojtani, s duzzogó kispolgári létében kiszikkadni hagyni. Octavia nem Egmontiust szerette, hanem a géniuszt, akinek Egmontiust remélte. Általa kívánta igazolni ítéleteinek jogosságát, a mesterből az igazság bajnokát akarta kipiszkálni, de Egmontius ettől a szereptől éppúgy ódzkodott, mint ahogyan hamarosan taszítani kezdte Octavia mérhetetlen szerelmi önkívülete, mellyel kettejük sorsát a valódi élettel szemben meghatározni igyekezett.

- Egyszer, igen hallgatag kedvemben derűs lelki sétákat tettem bizonyos akusztikus terekben, melyek az Ocatvia szavai közötti pillanatnyi csendekben nyíltak meg - mesélte Egmontius egy szórakozottságában az előtte heverő papírlapra ceruzával odafirkált önarcképének. – Octavia éppen lényének belső titkait elemezte, s cserébe simogatásra, becéző szavakra várt, lelki kenceficére, mellyel kesernyés hiúságát bemázolgatnom kellett volna. De még mielőtt eldöntöttem volna, hogy a csepegtetős színezésbe belefogjak-e, a lány már maga ellen szóló tüntetésnek könyvelte el némaságomat, s abból engem erőnek erejével kiráncigálni törekedett. Nem akartam én Octaviát megbántani, csupán, nem is tudom, különös hangulat lett rajtam úrrá, s csak tovább füleltem bele a nagy hangtérbe szótlanul, s ő hiába szökött föl a hisztéria csúcsaira, hiába ontott kétségbeesésében sűrű könnyeket, önmagát hiába tárta föl a maga számára is megdöbbentő megalázkodással, hiába rendült meg, ami benne megrendíthető volt, nyugodt közönyöm szűnni nem akart, bármit tett, csak táplálta azt, s amikor végül felszólított, hogy házát azon nyomban hagyjam el, bárgyú mosollyal ábrázatomon szedelőzködtem össze, s hagytam faképnél őt és minden további közös életünket. Ezt a kínos vigyormaszkot öltöm magamra azóta is, amikor a végső búcsú perceit élem át, és valamely csendország szentföldjére kártékonynak mutatkozó emberek társaságától magam remélhetően örökre megvonom.

Az irkafirka önarckép láthatóan mély hallgatásba burkolózott a mester szavait követően, aztán összevonta a szemöldökét, és bátorságát összegyűjtve így szólította meg alkotóját:

- Drága Egmontiusom, döntésed igazán érthető, hiszen miután a leány a csendpróbát nem állta ki, s te sem álltad ki az ő kenőcspróbáját, legjobb volt valóban elválnotok.

- Örülök, hogy belátod – nyugtázta Egmontius.

- De azért ne felejtsd el a nyitva hagyott ajtó motívumát. Arról ez igáig mélyen hallgattál…

- Való igaz – fanyalgott a mester. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.

- Szívesen. A nyitva hagyott ajtó egész későbbi sorsod próbaköve lett.

- Csakugyan – Egmontius erre nem szívesen gondolt vissza.

- A nyitva hagyott ajtónak köszönhető, hogy Octavia boszorkánysága mégsem hatott rád. Ugyanakkor hogy az ajtón mégsem léptél be, hogy ott a felkínált kincseket magadhoz ragadd, ez az el nem tervezett visszakozás, úgymond a végkifejlet nagy kérdése folyamatosan gyötört életed során.

- Mondd csak tovább, ha olyan okos vagy!

- Látom, mindjárt megneheztelsz rám.

- A jóslatra gondolsz, papírarcú?

- Arra.

- Rendben. Elmondom a jóslat történetét is, hogy kielégítselek. De azután gyötörj tovább Octaviával, mert róla sok összegezni valóm tényleg nincs, míg Jázmin, ifjúkorom utolsó szerelme igen terebélyes élményhalmazt hagyott maga után, s azt rendszerezni, vagy benne a legcsekélyebb rendszert is megtalálni nagyon nehéz lesz, hacsak nem lehetetlen, de mindenesetre ott valamennyi erőmre és gyengeségemre szükségem lesz majd.

- A jóslat és az ajtó közelebb visz Jázminhoz is.

- Gondolod? Meglehet. Szóval, a szörnyeteg Octavia titkos kamrájában a boszorkányság mesterségét gyakorolta néhanapján, bár csak amatőr boszorkány volt, egy rontás miatt ugyanis melyet kezdő korában ügyetlensége folytán önmagára idézett, a szakma valódi tudásából száműzettetett. Mindenesetre számos praktikát az évek során így is elsajátított, és bizonyos terülteken olyan alternatív utakat fedezett fel, melyek épp a kánonból való kívülállásuk révén boszorkányosabbak voltak a boszorkányságnál is. Más kérdés, hogy ezekkel ő mérhetetlen szenvedést zúdított mindig a saját fejére, de úgy tűnik, Octavia esetében ez elkerülhetetlen volt. Octavia egy napon rábírt arra, hogy vele titkos kamrájába bemenjek, s ott ő az életemről jóslatot mondjon. Octavia, nekem mint személynek, végtelen magányt, művészetemnek viszont végtelen nagyságot jósolt, s azt állította, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlanul fogja kísérni a sorsomat. Azt is elmondta, hogy visszavonultan fogok élni, kevesekkel tartom majd a kapcsolatot, de sokan fognak rám megharagudni elzárkózásom miatt, s bizony sokan megátkoznak majd, és az átkok végül elpusztítással fenyegetik teljes valómat, de legfőképpen festményeimet, tehát életművemet mindenestül. Öreg napjaimra pedig egy végső és minden addigit felülmúló meghurcoltatás vár, s míg jómagam művészetem áldozata leszek, addig művészetem az enyém. Egymásba fogunk omlani, ahogy a becsvágyó építészt betemeti a maga tervezte palota, művészetének bábeli tornya, s abban végül saját síremlékét találja.

Nem nagyon akartam hinni Octaviának, de olyan meggyőzően beszélt festészetem nagyságáról, hogy végül a többit is el kellet fogadnom. Olyan nagy festő leszel, mondta, hogy emberfia föl nem érhet odáig, s te magad onnan föntről szemléled majd az életet, melytől elszakadni lelki gyengeséged miatt persze sehogy se bírsz majd, s a látványba épp művészeted tetőpontján beleszédülsz, s saját hegyed szakadékaiba zuhansz. Ott rajtad már senki sem tud majd segíteni, és ha tudna sem akarna.

Akkor én, megriadva fölfestett életutamtól, Octáviát egyéb lehetséges jövőképek tudományáról kezdtem faggatni, s ő kilátásba helyezte, hogy az bizony megnyitható, s ő nekem abban segíteni is fog, aminek révén számomra üdítőbb jóslat megalkotása is lehetségessé válik. S valóban, egy közös rituálé keretében az életem egy új, addig falnak gondolt ajtaját kinyitottuk. Octavia akkor nekem 40 nap hallgatást, teljes némaságot és szótlanságot írt elő, hogy ha majd a 40 nap letelik, azon új ajtón bekukkanthatunk, s ott egyén kínálkozó jövőimet számba vehetjük, hacsak nem álajtóról van szó természetesen, mert akkor persze újabb faltörő mutatványra fogunk kényszerülni. Octavia önmagára pedig 40 napos felejtéskúrát bocsátott, hogy az egyszer már meglátott jövőt ne olvassa majd rám újra. Csakhogy közben elfelejtette azt is, hogy engem némaságra kötelezett, s elfelejtette az egész jóslás-históriát, a kinyitott ajtót és minden egyebet, s így történt, hogy azon bizonyos napon házából és életéből hallgatagságom miatt kiutált. Én pedig e némaság közben igazán új felfedezéseket tettem, így például kifüleltem Octavia hamisságát éppúgy, mint a magam valódi elkötelezettségét a nagystílű művészet mellett, és a kisstílű emberek ellen.

Mindenesetre a kinyitott ajtón nem mentünk be, ott egyéb lehetséges sorsaimat nem vizsgáltuk meg, hanem azt az ajtót bizony nyitva hagytuk. Néha úgy érzem, ha azon az ajtón mégis beléptem volna, menten szörnyethaltam volna. Máskor a végtelen boldogságra gondolok, melyet választhattam volna ott magamnak. De leginkább a titok titokzatossága izgat, s emiatt lehet az is, hogy egész hosszú életem során hagytam magam vergődni a kérdést illetően. Mert az ajtót bármikor bezárhattam volna, vagy oda más boszorkány segítségét kérve mégis behatolhattam volna, ezt azonban nem tettem meg. Rettegve éltem az életemet inkább, s rettegek most is, ha erre gondolok. Mert az a nyitva hagyott ajtó maga a nemtudás, maga a jámbor és bamba halál, mely úgy csap le az emberre, hogy minden korábbi működését kétségbe is vonja. De a nemtudásban rejlik a születés titka is, s mindannyiszor, amikor a halálon naponta át- és átesek, megélem az újjászületés hatalmas tisztító élményét is. Erről többet azonban nem szívesen beszélek, hiszen ez jóval inkább a hallgatás és a szótlanság terepe, mintsem a csacsogásé.

Ennek szellemében az önarckép és Egmontius jó darabig csöndben mélázgattak magukban, majd a kép így szólt:

- És mi lesz a festménnyel?

- Megmondom – felelt Egmontius. Hisz ha azon ajtót nem is, Octaviát ha már újra kinyitottam, le kell valahogy zárnom. És végül ki más lett volna Octavia, mint életem titkos ajtajára vetülő árnyék, ki engem, mint labirintusban bolyongót, önmagának tulajdonított felsőbb tudásával eligazítani igyekezett az élet sűrűjében, összetévesztett egyrészt tehát a gyerekével, másfelől pedig mégis rám, mint bolyongóra bízva az út tényleges megtételét, ő maga csupán tévelygő lelkem árnyékába bújva izmosítgatta tovább szigorú és könyörtelen lelkének sivatagát.

A portréra, melyet Egmontius Octaviáról festett, valóban csak a lány arcának árnyéka került, de a szemei nagyon is élőn kacsintottak ki a vászonról, oldalra pislantva sejtetvén a helyes utat, melyet a szemlélőnek a képen követnie kell. Octavia a sötét ajtónyílásra veti a tekintetét, s démoni lényéből a nézőre egyre csak ezt lövelli: „Válassz, válassz!”

Egmontius újra és újra megborzongott, ahogy elkészült festményét vizsgálgatta, majd végül így szólt Octaviához:

- Látod, Octavia, mégiscsak örök árnyékod foglya maradsz, mert bár szívesen nyitogattál ajtókat mások életén, a magadén egyetlen kilincset sem mertél megragadni. Pedig akkor talán a világból valamit megérthettél volna, s talán belőlem is, de te túlságosan magaddal voltál elfoglalva, magaddal, ki a másikra bocsátott sötétségben kormányzói minőségben ismerted fel saját lényed. De te csupán a sötétség maga voltál, saját tikos kamrád, s ha akkor nem lettem volna melletted, most még kontúrokat, világító szemeket sem festhetne neked senki, és akkor benyelne kíméletlenül és némán a legmélyebb éjszaka.

Úgy viseld hát maga ezen a portrén, mint ahogy én folyton rettegő életemet viselem magamon. Ha csak pislantani mersz is, a fekete árnyékban rögvest megsemmisülsz. Hát látod-e már? Látod-e már, Octavia, örök nyitottságra ítélt szemeiddel, mit találhatsz abban a szobában, melyet várbörtönül szánva, a gyűlölt és rajongva imádott idegennek, mint a folyamatos halál fészkét, számomra megnyitottál?

Adalékok Francesca portréjához

1. Térgeometria

Ernst Fischer szemléltető táblái a lineáris rajz oktatásához a technikai tanintézményekben. Plátói (vagyis szabályos) testek, valamint öt egyforma nagyságú tetraéder áthatása. http://www.c3.hu/perspektiva/

2. Szilikátok

A földkéreg felépítésében a szilikátásványoknak uralkodó szerepe van. Közelítő becslés szerint a földkéregnek mintegy 75%-át szilikátok alkotják. Jelentőségüket fokozza az ásványfajták nagy száma is, mivelhogy az ismert ásványoknak kb. 1/3-a a szilikátok osztályából kerül ki. Kémiailag nagyon változatosak, ezért osztályozásuk csak a kristályszerkezetük alapján lehetséges. A szilikátok szerkezetének alapeleme, az [SiO4]-tetraéder. http://lazar.web.elte.hu/tara/szilik.html

3. Fraktálok a természetben

A fraktálok „önhasonló”, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető (tehát matematikai eszközökkel leírható) ismétlődés tapasztalható. Az elnevezést 1975-ben Benoît Mandelbrot adta, a latin fractus (vagyis törött; törés) szó alapján, ami az ilyen alakzatok tört számú dimenziójára utal.

Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ilyen például a természetben a villám mintázata, a levél erezete, a felhők formája, a hópelyhek alakja, a hegyek csipkézete, a fa ágai, a hullámok fordozódása és még sok más. – A fraktál szóval rendszerint az önhasonló alakzatok közül azokra utalnak, amelyeket egy matematikai formulával le lehet írni, vagy meg lehet alkotni. (wikipedia)

4. Artemisz (avagy Diána), a vadászat istennője

Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, Apollón ikertestvére, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is. Leggyakrabban a távoli hegyi erdőket járta nimfákkal a sarkában, akik közül csak a szűzeket tűrte meg maga körül. Ezekben az erdőkben vadászott leggyakrabban oroszlánra, párducra, szarvastehénre és szarvasbikára. Ennek ellenére ő volt gondozójuk, aki segítette, védte őket és utódlásukat biztosította.

Artemisz látva az istenek bánatát és küzdelmét a szerelem miatt három évesen úgy döntött megkéri Zeuszt, hogy örök szűziességet ajándékozzon neki. Az istennő igen kemény büntetést rótt ki arra, aki tisztaságát akár csak egy kicsit is veszélyeztette. Így történt egyszer, hogy egy vadász, akinek a neve Aktaión volt, megpillantotta Artemiszt és nimfáit, ahogyan egy eldugott medencében meztelenül fürdöttek. A csodás látványtól Aktaión teljesen megfeledkezett magáról és mereven bámulta az istennőt. Artemisz észrevette a leskelődőt és szarvassá változtatta, majd dühében ráuszította Aktaión saját kutyáit, akik széttépték szarvasnak hitt gazdájukat. (wikipedia)

Az arcképfestő szerelmei 6. - Francesca

Mikor Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő elérkezett ötödik szerelme portréjának megfestéséhez, igen bölcsen, s művészetben jártas emberhez méltó módon úgy találta, mielőtt Francescáról önmagának bárminemű állítást megfogalmaz, el kell merengenie az 5-ös szám természetéről, hogy így a lírikus emlékezet szertefutó ösvényeit úgymond matematikai alapokon csavarhassa újra össze. S magában a következőket finom szivarok elpöfékelése és jóízű borok kíséretében ekképp gondolta végig: az EGY mindenekelőtt és –fölött önmagáért valóan birtokba veszi ugyan s definiálja önmagát, ámde a KETTŐ ennek ellentéteként mindezt kétségbe is vonja, s másik EGY-ként az előzőt megsemmisíteni vágyón, azt is, saját magát is létében megerősíti. A HÁROM korábbi társait gyermeteg versengésükben kikacagja, fölényesen emelkedik s borul rájuk, mindent magába gyűjt ellentmondásaikból, de többet is tesz: bizonyos teremtési – számlálási – korszakot lezár, eggyé göngyöl, s így újra EGY lesz. De már az elsőnél bonyolultabb, mondhatni érettebb EGY. Eljő hát a NÉGY, aki szívesen ellenkezne ugyan a már igencsak megizmosodott EGY-gyel, de mivel ő csupán önmagára számíthat, s más erőt önmaga egységében keresve sem találhat, a küzdelemben gyengének mutatkozik, elvérzik, s így csak halovány remény magjait szórhatja el, hogy azon bizonyos EGY mégis kimozdítható lesz a lélek önszámlálgató diktátori trónusából. A HÁROM-ból összegyülemlett EGY tehát - habár immár nem kizárólagosan -, még uralkodik, de hogy NÉGY is lehetséges, azzal némileg inflálódik. Az ÖT esetében a nagy kérdés, hogy NÉGY mellett teszi-e le a voksát, avagy a királynői EGY-gyel szemben elkülönült ellenerőként mutatkozik. Vagy az egész brigádot együtt kívánja lesöpörni a palettáról. Az ÖT tehát igen filozofikus helyzetbe kényszerül, de minden szerepében nagyon is provokatív színekbe öltözik. Az ÖT esetében a legrejtélyesebb megoldás, ha önmagát mint hovatartozót nem fedi fel, hanem háromféle lehetőségét egyaránt fenntartva mégis csupán önmagával törődik. És ez a viselkedése a számláló alanyt nagy zavarba hozhatja. Az ÖT tehát bolondos szám, s leginkább persze önmagára veszélyes, hiszen az arra még érdemtelen számlálót arra késztetheti, hogy fölötte könnyedén tegyen igazságot, s netán rajta átsuhanva meggondolatlanul rögvest a HAT-ot vegye célba, avagy nagy zavarában máris a HAT-ra legyen gondja.

Ámde Egmontius mestert nem ilyen fából faragták. Egmontius ötödik szerelméről is alapos, elmélyült munka révén kívánt portrét fölvázolni. Kétségtelen, hogy Francesca azon bizonyos ÖT-ök közül való volt, aki rejtőzködő öntörvényében saját magát zúzza szét a szerelem sziklás partvidékein. S ezt bizony Egmontius Francescával való megismerkedése napjaiban megsejtette: ha Francesca másféle ÖT-ök kasztjából való lett volna, az ifjú mester figyelmét fel sem kelthette volna, de Francesca magában éppen azt az ígéretet hordozta, hogy minden korábbi időket viszonylagossá formál, s erre Egmontiusnak amúgy is nagy szüksége volt.

Francescát tehát az előzőekből megérteni sehogy sem lehetett, mint ahogy valójában ő sem értette saját magát, hiszen ő, mint életének számláló alanya, a matematikai fonalat végképp magára gubancolta, így tehát magáról mint ÖT-ről, sejtelme sem lehetett.

Vonzó lehetőség volt tehát Francesca bonyolult tisztasága Egmontius számára, hiszen ezzel őt éppen a tiszta és megkérdőjelezhetetlen első EGY-re emlékezette, vagyis Rosettára, de közben ettől az EGY-től, mint minden mástól ÖT-léte miatt el is különbözött.

Francesca új teremtés lehetőségét kínálta, s ebbe az illúzióba a festő szívesen vetette bele magát. A logika csápjai azonban különös utakra terelték szerelmüket. A logika ugyanis HÁROM-nál többet sehogy se bír önmagán elviselni, így Egmontius esetében is az ÖT-öt minden igyekezetével arra hajszolta, hogy redukálja önmagát, s mutatkozzon meg valamely egyszerűbb szám formájában, kössön tehát szövetséget valamely oldalon, de persze úgy, hogy a maga rejtélyességét ennek oltárán mégse áldozza föl. A végső kétségbeesés abból fakadt, hogy ezt sem Francesca, sem Egmonius – bármennyire is tisztában voltak e számelméleti problémával lelkük igazságérző rétegeiben – ésszel fölérni nem tudhatták, így végül e paradoxon önmagát sokszorozva roppant szerkezetet emelt bimbózó szerelmük fölé, s az önmaga súlyát elviselni képtelen lévén, rájuk szakadt, s őket maga alá temette.

Egmontius, miután Francescát matematikailag megérteni vélte, úgy találta, érdemes a lány lelkébe mélyebben is beléhatolni, s ott az ÖT önmagát körülrajzoló fraktáljait, ameddig csak idegrendszerrel lehetséges, nyomon követni.

Francesca a maga módján rendkívül kemény volt és szilárd, de egyúttal puha körvonalú is, mint egy hullámok nyaldosta, gyémántokból kirakódott tengeri partszegély. Rajta hajótörést szenvedni éppoly fájdalmas és kiábrándító volt, mint amilyen fölemelő csónakkal finoman kikötőibe beringatózni, s ott rajta könnyű léptekkel örömtáncot járni, a hullámok nyaldosását élvezkedőn. De Francesca épp ezért minden alkalommal más és más partszegélyt kínált a felé folyton újabb és újabb behajózásokra ítéltetett tengerésznek, s Francescát, mint szigetet bármiféle hajózási ismeretekkel körülhatárolni s biztonságossá tenni nem lehetett. Francesca valódi szerelme kétféle mintát kért számon: egyfelől a szellőket, másfelől magát a bamba Holdat, akik a körülötte táncoló, őt simogató hullámokat mozgatták. Halandó tengerjárónak emiatt végső szerelmet remélni tőle nem lehetett.

De Francesca nem csak e vad sziget volt, hanem a sziget közepében lakozó nimfalány is, húsvér isteni ember, aki maga köré ékszerként, de védőpajzsul, s saját titkainak lejegelt őrzőjéül is növesztette szigetét, s e puha belső lény megtalálása sok tengeri népnek vált szenvedélyes kísérletévé, mítoszává, termékenységi próbatételévé.

Egmontius egy alkalommal olyan ügyesen kormányozta bárkáját, s oly simogatón azonosult a szellővel, a Holddal, s a hullámokkal, hogy a nimfalány bebástyázott szívéhez egészen közel bírt férkőzni, s odatapadva halálos csöndben fülelhette a szívdobogást, melynél mélyebbet, őserőktől áthatottabbat soha meghallani még számára nem adatott.

Francesca szíve így dobolt:

Rettegésemben roppant sziklákba záródom,
Előled, ki most is fülelsz, s füledben
Véred zúgása ide behatol, félelmetes
Nékem e dübörgésed az én dübörgésem
Hallgatón, de félelmetes mindez a
Félelem táplálta gyémántabroncs,
Miben saját dübörgésem ide-oda cikázva,
S vissza-visszaterelődvén ezerszeresre hangosodik.
Hallgatom szívem ver-e még.
Hallgatom halálos csöndben önmagam.
Félek, ha e némaságot megzavarom,
Önmagam többé már nem hallhatom,
De félek, ha nagyon csöndbe burkolózom,
Szívem lüktetése azáltal szűnik meg.
Mindazonáltal a te szíved dobogását
Magamban hová tenni már végképp nem bírom.

Egmontius szíve csöndbe facsarodott, de e csöndben csak még inkább dübörgött.

- Francesca - szólt akkor Egmontius -, add nékem önmagad, s nyelődjék el bennem minden rettegésed. Úgy szeretlek, hogy ember jobban már nem szerethet. A hatalmas természettel birokra kélek, s téged gyémántjaidból kiemellek, de veled együtt az újjászületésben megmártózom, letöröljük minden múltunk egymásról és magunkról, e múltakból kivetkezvén angyali gyermekszerelemmel egymást újra felneveljük. Mondd hát, Francesca, új teremtés magvait szórjuk-e együtt a megszűnő világba, jössz-e vélem ebben önfeledő nászi ágyba táncot járni, s minden hangot, minden csendet ezáltal a természetbe visszaoltani?

S Francesca erre így válaszolt:

- Most mindezt én magamba fordulván meghányom-vetem, s téged, kinek elhajózni sorsa ismét, időben értesítlek döntésem felől, de beláthatod, e dilemmát jelenlétedben megoldani sehogy sem tudom.

- De hiszen most van itt ennek az ideje, mikor ilyen közel kerültünk végre egymáshoz, s nem újabb idegenségbe temetkezőn, mikoron nemleges válaszod magadban könnyedén megalkothatod. Mert a szerelem idegenséget hogy tűrne legforróbb vágyaiban? E vágyakra hallgass, s ne azokra, melyek ezzel ellenkeznek.

De Francesca nem hallgatott sem erre, sem arra, sem Egmontiusra, hanem csakis a saját szíve dobogását fülelte halálos csöndben, s most Francescára visszaemlékezve Egmontius vele együtt hallgatta e lüktetést, s abba olyannyira belefeledkezett, hogy csakhamar késő éjszaka lett, majd hajnal, s a mester akkor jobbnak látta nyugovóra térni.

Rémületes álmai voltak Egmontiusnak azon a reggelen. Sokáig csak a szoba felső sarkát látta maga előtt, ahogy a három sík benne összefut, és ő maga e sarokhoz végtelen lassúsággal odaemelkedve közeledett, hogy már azt gondolhatta, órák óta tart az a pillanat, mely rögtön az agyonnyomorgatással fenyegeti. De úgy látszik, Egmontius fizikailag jóval kisebb volt, mint bármikor is eközben sejthette, mert a félelmetes falak csak nem nyomták össze. A permanensen gyülekező klausztrofóbia ugyanakkor csak erősödött, s végül a fal baloldali sötét éle már egészen elborította előtte a többi látványt. És Egmontius bekerült ebbe a sötét sávba, ahol egy nagy fekete tér nyílt, s ott egy láthatatlan nő énekelt idegen nyelven.

A véletlenek összjátéka azonban ennek az álomnak is különös értelmet adott.

A mestert egy régi jóbarátja verte föl rémálmából, bizonyos Euklédius, ki a matematika tudományok professzora volt egy német egyetemen, s most váratlan látogatásával lepte meg Egmontiust. Örvendezett a mester, s örvendezett a professzor, hogy egymással oly sok idő után most újra találkozhatnak.

- Drága barátom – kezdte Euklédius -, bizonyos szívbéli ügyek intézése okán dolgom akadt itt e környéken, s gondoltam, téged, ki nékem mindig oly kedves barátom voltál, felkereslek, sorsod alakulása felől kifaggatlak, barátságom felől újfent biztosítalak.

- Azt bizony, drága barátom, igen jól tetted – mondta Egmontius. S azon nyomban friss kávéval, ropogós kaláccsal kínálta a professzort, a kertbe ezekkel felszerelkezve kitelepültek, életükről egymásnak kölcsönösen beszámoltak, legfontosabb verseiket egymásnak felolvasták, majd hosszú, elmélyült sétát tettek a festő műhelyében, s képeit alaposan szemügyre vették. A professzor a festményekről igen dicsérően nyilatkozott, de különösen felkeltette érdeklődését A szív arcképcsarnoka, s midőn a kertbe vörösboros palackokat kinyitogatván visszatértek, a beszélgetés egyre csak e régi hölgyek portréira terelődött, s végül Egmontius megosztotta barátjával legfrissebb töprengéseit.

- Igazán csodálom a Teremtő játékos fantáziáját, hogy éppen téged küld hozzám, mikor festészetemben úgymond matematikai problémák sarjadoznak. Mondd hát, mit szólsz azon bizonyos legújabb nőszemély szívdobogásának számelméleti fölfejtéséhez, melyet magamban ekképp gondoltam végig. Hallgatja tehát Francescám saját szívének dobogását. Az első dobbanás önmagában örömmel tölti el, az élet kétségbevonhatatlan jelének veszi, hiszen az is. No de a második dobbanás az első immár az első megdönthetetlenségét kétségbe vonja, s rémületes verziót sugall, hogy a kettőből három már nem lesz. A harmadik dobbanás ismét megnyugtató, megerősítő, tökéletes dobbanás. Csakhogy jön a negyedik, melyet megérteni már igen nehéz, hogy mit keres ő azon tökéletesség nyomában. A negyedik emiatt dupla rémület, bár az előző tökéletesség még megmenti Francescámat a pániktól. De az ötödik, váratlan dobbanás mindent romba dönt. Francesca kétségbeesik, hová tegye eme ötödiket. Képtelen fölfogni, hogy ez vajon jó vagy rossz dobbanás, segítő vagy káros, megnyugodjon-e vagy aggodalommal teljen el. S ezután Francesca végképp elveszíti a fonalat, hallgatja ugyan a lüktetést, de már fogalma sincs annak jelentőségéről, s végül úgy dönt, szívének dübörgése teljességgel értelmetlen, eme értelmetlen hangok egyre több félelemmel töltik el, s végül a bűnös ötödik szívdobbanás miatt Francesca öngyilkosságot kísérel meg. Mondd hát, drága barátom, mi a titka az ötös számnak, hogy ilyen bűvös hatalma van az emberi lélekre?

Euklédius megtömte pipáját, pöfékelt, elmosolyodott, majd így szólt:

- Drága barátom, fejtegetésed örömmel tölti el a szívemet, hiszen festő létedre is milyen bátran és csillogó elmével bonyolódsz a numerika útvesztőibe. S bizony problémafölvetésed fején találja a szöget. Magam mostanában épp hasonló elméletekkel fogalakozom, így azokat most kettős örömmel osztom meg veled.

E paradoxon a végtelen közelítés kérdésében, valamint az ebből sarjadó várakozás és emlékezet működésében leledzik. Mert a számlálás az emberi lélek nyelvére így fordítódik: vágy és emlék. Vegyük tehát figyelembe ne csak a számokat, hanem azt is, ahogyan egyiktől a másikig eljutunk, valamit azt is, ahogy valamely számtól az előzőekre visszagondolunk. Kettős fogság ez: a lélek röpülne előre, de egybefogná a múltat is, s eme törekvések egymásba folyton átjátszanak, egymást tisztaságukban megzavarják. Francesca szíve dobban, majd egyszer csak elhallgat. Francesca várja a következőt, olyannyira, hogy már-már kétségbeesik, hogy az mégsem jön. Végtelen időt tölt Francesca két dobbanás között, ez a szenvedélyes emberek ismérve, ez a végtelen idő, de épp ezért a két dobbanás közötti számlálatlan dobbanás, melyet ugyebár előre elképzel, meghallucinál, agyonnyomja. Egyfelől végtelen idő ez tehát, másfelől mégis véges. A második dobbanás ugyanis egy csapásra megszünteti a rémületes, de már mégis állandónak elfogadott végtelenséget. Ez kétségbeejtő, miként a nyelv is jól kifejezi. Ámde újabb várakozás jön, újabb szenvedélytörténet, némi remény színezetével, újra nyílik a végtelen, de a végtelen már ismerős, termékenysége nem olyan rémisztő, s a harmadik dobbanás valóban tökéletes: a véges és végtelen közötti egyensúlyi rendszer feláll, átlátható, viszonylag biztonságos.

Mi történik a harmadik után? Ezt most nagyon fontos jól megértenünk, mert a rendszerbe új elem lopakodik be. A negyedik a felfüggesztett átváltozás tudománya. Gondolj csak megejtő Cordélia-portrédra. Mi ez az új minőség? Nem tudjuk, a négy mindig kém. Beépül, de még nem fedi fel magát. Kívülállásával, látszólagos jelentéktelenségével elrejti saját nagyságát, a tapasztalatlan számlálót így könnyen megtéveszti. És itt a gond! A négyen könnyű túllendülni, de nem árt megjegyeznünk, hogy minden bizonnyal fontosabb szerepe van, mint soron levésében gondolhatjuk. A négy a végességet zavarja össze: a véges felől is a végtelen felé nyit halovány lehetőséget, tehát hogy a végesnek gondolt sem ér majd sohasem véget, vagy ha mégis, úgy nem tudni mikor, és ezzel állandó felügyeletre szigorít, amit nem értünk, hiszen felügyeletünk egyébként is szigorú. Emiatt a négy nagyon zavaró. Megbontja a tökéletességet, a hiábavalóságot igézi, de persze ha megállnánk négynél, még semmi baj sem lenne, hiszen ez esetben könnyedén értelmezhetnénk őt, mint a tökéletesség felé tett démoni fintort.

A négy utáni várakozás tétje, hogy nyílik e tovább a végtelenek végtelensége. S bizony ötben ez nyílik. S az ötben a számláló lélek pánikszerű késztetést érez, hogy mindama végességet, amelyet az első három még feltételezve elhintett, összegyűjtse, a végtelenben való végső feloldódás elől önmagát ama véges magban megvédje. Az ötben tehát az emlékezés mechanizmusa erőteljesen csatolna vissza a korábbiakhoz, csakhogy az már igen régen volt, s Francescának nincs elég ideje az emlékezést megfelelően végrehajtani a hatodik dobbanás előtt. Ezért veszíti el Francesca az ötben a fonalat. Vágyai és emlékei, véges és végtelen, jövő és múlt között az egyensúlyt már nem képes megtartani, avagy felismerni. Francesca elveszíti önképét, s a további dobbanások által már a halál kopogtat szétfeszülő lelke falán. Francesca e nyomást elviselni képtelen, ezért lesz öngyilkos. Nem az életet akarja eldobni persze magától, ó nem, hanem csupán tiszta lappal kezdeni újra a számlálást.

Euklédius szünetet tartott, kortyolt a borból, szippantott a pipából, szemét a pompás kert növényein nyugtatta, majd oda könny szökött, s a rebbenő fátyolon keresztül pillantott vissza Egmontiusra.

- Mindezek után persze az én barátomban az a kérdés merül föl, hogyan menekülhetne meg mégis Francesca az ördögi öt vonzásából. Ha ötöt megoldjuk, megoldottuk bízvást a többit is, legalábbis ami magát a számlálási problémát illeti. Mert a hat, és különösen a hét, egészen új és még rejtélyesebb problémákat vet fel, de ezek már inkább a születés, mintsem a halál problémái.

A megoldás persze igen egyszerű, de ehhez a lineáris számlálásból a több dimenziós számlálás felé kell lépnünk. Hívhatnánk ezt ábrázoló geometriai számlálásnak is. Jól figyelj, barátom. A KETTŐ elkerülhetetlen de még nem pánikszerű problematikája éppen az, hogy a linearitást a pontszerű bizonyosságból megnyitja. A HÁROM szemléletileg kiküszöböli a nehézséget, mert a szabályos háromszög csúcsának áll be, ezzel még egy dimenziót nyit, de egyúttal be is zár bizonyos távlatból, melyhez odaérnünk egyszerű, így ismét pontszerű ábrázatot vesz föl. Na most a NÉGY elhelyezéséhez egy újabb váltás szükségeltetik, melyet sokszor elmulasztunk, s így újra a linearitás őrületébe pottyanunk. De tegyük csak ezt a NÉGY-et az előbbi háromszög közepibe, súlypontjába ugye, s hirtelen, ha úgy tetszik, egy szoba sarokpontját kapjuk, melyben minden korábbi erő és szemlélet összefut.

Egmontius ezen a ponton jócskán meghökkent, mert máris hajnali rémálma kellős közepén találta magát. Ezért aztán még élesebb figyelemmel fordult a professzor okfejtése, létnyomozó riportja felé.

- Most jönne az ÖT, ugyebár. Az ÖT most döntő, mert negyedik dimenziót elképzelni –legalábbis hagyományos módon - már nem vagyunk képesek. Mi legyen a szemlélet? Hová tegyük ÖT-öt? Most jól figyelj barátom, mert ezt megérteni alig lehet, s talán még én magam sem értem. Az ÖT nem más, mint ama szoba újra lineárissá válásában fölrepedő szirénének. A pontszerűvé zsugorított négyességgel szemben elhelyezett ÖT linearitást nyit, de ez, mivel négyesünk mégiscsak szögletes, vagyis egy tetraéder, a vágy nyilává lényegül. Ez a nyílvessző folyamatosan suhan befelé önmagába, vagyis a nyíl hegye maga a négyesség, a tetraéder, mely így önmagára vágyóan emlékezik vissza önmagára, míg a nyíl irányát s minden bizonnyal erejét is az ÖT, a nyílvessző másik vége határozza meg. A nyíl suhanása még HAT előtt be kell fejeződjék, de mégsem fejeződhet be. Ez a paradoxon nem oldható föl, különben elveszítjük a végest vagy a végtelent. A paradoxon, vagyis a folyamatos közelítés végtelensége és végessége egyszerre, fájdalmában éneket fakaszt. A suhanó nyíl dala vágyakozás is, emlékezés is, fájdalom is, boldogság is. Na most Francesca elmulasztotta, hogy e nyílvesszővel végképp azonosuljon, s az ÖT-ben rejlő merész és démonikus szabadságot megízlelje, és azt még abban az időszakaszban, a HAT előtt ugyebár, végtelenségében le is zárja. Vagyis hagyja meg a szabadságot ott, ahol szabadság van, de ne idézzen szabadságot oda, ahová az nem való. Az önmaga hegyébe szabadon szárnyaló nyílvessző voltaképp az utolsó ábra, mely az emberi test tartását meghatározza. Az emberi testben ő a gerinc, mely a fejbe fut, de persze oda soha el nem ér. Az ÖT biológiailag a hasi középpont, az emlékek és vágyak gócpontja. Francesca nem tudott kilépni a fejéből, ahol három dimenziónál több el nem férhet. A hasból ered viszont az ének, mely éppen azért szükséges és szükségszerű, hogy az új dimenziónak helyet biztosítson. A gerinc mentén felfutó ének maga az ÖT, bizonyossága és következménye az ÖT-nek, s egyúttal csábító színezeteket ölt, hiszen aki figyelmét rászenteli, belebocsátja, vele együtt fog önmagába befelé száguldani.

Ez a nyílvessző egyúttal a kristályos NÉGY-et folyamatos szétrobbantással fenyegeti, úgymond megpuhítja, fölolvasztja, de lényegét mégsem semmisíti meg. Az ÖT előtt választani kényszerülünk élet és halál között. Az ÖT éppúgy a halál, mint ahogy az élet száma, de legfőképp a kettő közötti mozgásé.

Na most a továbbiak innen már könnyen jönnek. A HAT és az összes többiek fölveszik a már jól ismert HÁROM, NÉGY, majd újra ÖT alakzatait. Minden ÖT-ösnél, tehát a 8, a 11, a 14, stb. esetében újra nyílvesszővé feszül a számlálói lét. Ha mindent egybe próbálunk látni, egy nyílvesszőkből szőtt, erőktől áthatott, vágyak és emlékek törekvéseit hordozó végtelen spirált kapunk, mely maga is egy nyílvessző, egy szirénének, ugyebár, mely megállíthatatlanul, de mégis végesen zuhan bele önmagába. Önmagába, vagyis saját kezdetébe, mely a NÉGY, és végső soron az EGY.

De még ezzel sem értünk a végére. Ugyanis az emberi nemek kettősségét is hordozza a számelmélet. A női léleknek, a női számlálónak ezt a numerikus fúrót, mondhatni falloszt, folyamatosan magába kell fogadnia, míg a férfinak annak folyamatos befelé suhanását kell biztosítania. Így jelentős a különbség akkor, amikor férfi számlál és amikor nő számlál. Mert a férfi számlálása mindig célszerű, míg a nőé mindig okszerű kell legyen. A férfi tehát a nő felé számlál, mintegy beleszámlál a nőbe, bár annak végpontját ugye soha el nem érheti, a nő pedig a férfi felől számlál, mintegy kiszámlál a férfiból, bár onnan teljes mértékben kívülre sosem juthat. És ez nem lehet másképp, bárhogy csűrjük-csavarjuk, ezt matematikailag, szemléletileg másképp elképzelni nem tudjuk.

Így aztán Francesca még egy alapvető hibát elkövetett: a maga szívdobbanásait túlságosan is önmagára vonatkoztatta, miközben ezek a szívdobbanások egyenként is szerelmi pillanatait, szerelmes társait jelölte, jelöli folyton, s önmaga önképét csakis e férfiak róla alkotott portréinak, és egész pontosan e férfiak az ő arcmását felhasználón önmagukról festett önarcképeinek felé küldésében gondolhatta volna el, hogy absztrakt kétségbe a számlálás folyamán ne essen.

S bizony, kedves Egmontius barátom, igen bölcsen teszed, hogy az ötödik portré megfestése előtt elábrándozol az ÖT mint olyan tulajdonságain, s remélem, hogy látogatásom ilyen szempontból is hasznodra válik. Mert az emberi lelket megismerni olykor aritmetikai probléma, s nem, mint oly sokan, a léhák, a könnyelműek vélik, pusztán érzésbéli. Mert az érzelmekkel pontosan és tisztán megsejthetünk igazságokat, de azokról tanúbizonyságot is tenni, nos, ez keveseknek adatik meg.

Euklédius befejezte beszédét, s lágyan, megengedőn nézett Egmontiusra. A mester a professzor szavait jól megértette, s rögvest elméjébe, testébe is bevéste.

- Euklédius barátom – mondta ezután -, a barátság és a szerelem ugyan alig elválasztható terepén úgy látszik matematikád és festészetem kart karba, gondolatot gondolatba, szívet szívbe öltvén találkozik. De igencsak felkeltette figyelmem elejtett szavad bizonyos szívbéli ügyeket illetően, melyeket intézni e vidékre szólított a sors. Jól sejtem-e hát, hogy magad is saját szerelmi arcképcsarnokodba teszel épp utazásokat, s miképp nekem festészetem termékenyíti meg az emlékező vágyakozás, a vágyakozó emlékezet, úgy téged matematikádban vezet biztos kézzel azon felsőbb emberi érzelem, melyre visszagondolni, elébe rohanni mindenekfölött fontos bármely pillanatában létezésünknek?

Euklédius így válaszolt:

- Jól sejted, hőn szeretett Egmontiusom. Bizony egy asszony igencsak megragadta itt az én szívem, no de én minderről szemérmességem okán csupán keveset árulhatok el. Idősebb asszony az, mikorunkbéli, mégis érettsége, vagy mondhatnám: erjedtsége révén azon bizonyos spirálon már hosszú fonalat kigyűrűzött saját lelkében, s az enyémben is. Egy gond akad, hogy férjezett a drága. Tegnap este szerelmünket egymásnak kölcsönösen megvallottuk, mégis elbocsátott ő magától, és most nem nagyon tudom, szívembe e félelmetesen kihegyezett nyíllal mit kezdjek. Öreg vagyok már, Egmontius, öreg, s azt sejtem, ama spirál is öregségében új tulajdonságokat kezd el magán kimunkálni. De annak felderítését nem tudom képes leszek-e még végrehajtani. Csodállak portrésorozatod miatt, de egyúttal remélem, amikor az utolsót is megfested, nem kell mégse lezárnod szép csarnokod, s csupán az örökkévalóságra bízni e tündéri lények további sorsát. Mondd hát, szerelmes vagy-e Egmontius? Mert életem tenném rá, hogy portréidat ezért fested, hogy ama bizonyos hölgyet, ki éppen nagyon is élő és nem vászonra való, ezáltal mind jobban saját lelkedben megközelítsd. De ne feledd őt azért mindezeken túl is megismerni, s bármire jutsz angyali számlálásaid során, őrá azokat ne vonatkoztasd, mert ő maga a csoda, melyhez festészeteddel végtelenül közelebb juthatsz ugyan, de csupán azzal őt soha el nem érheted, miként én sem őt matematikámmal.

Egmontius éppen egy elröppenő madarat figyelt, arra barátja szavait rá is fűzte, majd a sajátjait ekképp röppentette felé:

- Legkedvesebb professzorom: te is jól beleérzel abba, amiben vagyok, ami pedig a jelenvaló szerelem, s bizony nem csak a nosztalgia terelget vissza e régi hölgyek világába, hanem az új keletű szenvedély is, mely mostanában erősen foglalkoztat.

Egmontius ezután a friss szenvedélyről ezt-azt elmesélt Euklédius-nak, de igen bizalmasan, így azt jelen írásunkban nekünk sem ildomos kiteregetnünk. Szorítkozzunk tehát Francescára, kinek története ekképp folytatódott:

A két jóbarát késő estig cseverészett a kerti bódulatban, majd aludni tértek, s másnap Euklédius könnyes búcsúja következett, Egmontius könnyes búcsúszavainak kíséretében, egymást minden szép jelzőkkel elhalmozták, csakúgy, mint különféle tárgyi ajándékokkal. Euklédius maga faragta ötlukú sípot adományozott Egmontiusnak, míg a mester egy jó palack bor társaságában egy saját kezével gyúrt és ékkövekkel kirakott agyag ivópoharat nyújtott át a professzornak, mondván, hogy ha a hosszú út közben a bor elfogyna, - erre jó esély mutatkozott – friss forrásvízzel azt Euklédius bízvást töltse csak teli, s meglátja majd, az ízek milyen új világa fut majd össze a kehely belsejében.

Sokáig figyelte még Egmontius barátja távolodó alakját a dombok között, egész addig, amíg Euklédius ponttá nem sűrűsödött, s végül a természet többi pontjába megkülönböztethetetlenül beleveszett.

Akkor Egmontius visszatért Francescájához, s barátja szavainak tanulságát immár a matematika tudományán kívülre terelgetve ekképp folytatta a valódi alkotást megelőző elméleti portré fölvázolását:

- Francescám, miként szívdobbanásainak eltévelyedett számlálásából, s önmagát mint gyémántsziget és nimfalány kettősségének fenntartásából is kitűnik, előttem, utánam, s bizony, közöttem is, arra érdemtelen férfiak karjában találta magát folyvást, s ebből én bármikor is kimenekíteni sehogy se tudtam. Hogy Francesca minden bizonnyal nekem tette szívének legmélyebb vallomásait, nem tudom, szerelmünk javára írjam-e, avagy éppen hogy szerelmünk ellenére. Mert bár ideálisan úgy gondolnám, az őszinteség egyúttal a szerelem magaslatán ragyoghat föl a legtisztábban, ugyanakkor az őszinteségben kétségkívül lakozik némi jelentős idegenség is, avagy bizonyos távolságtartás. Ezért is lehet, hogy miként egyéb nőszemélyek esetében is, Francesca legforróbb őszinteségi rohamait sehogy sem akaródzott elhinnem. Ilyenkor márpedig a női nem hajlamos reánk az értetlenség, sőt, az érzéketlenség bélyegét sütni, holott az mindezeknél sokkalta mélyebb, elementárisabb kétség, jelesül hitbéli kétség. Mert megértettem és átéreztem én Francesca vallomásait is, mint megannyi más hölgyét életem során, csakhogy annak egyetlen szavát sem voltam hajlandó igaznak találni. Mert a női lélek mint kígyó fonódna ilyenkor a férfira, a férfi alakját a magáéhoz, a magáét a férfiéhoz hasonlítaná, s eme folyamat vége csakis a kétségbeesett férfi, s a megizmosodott, s megizmosodottságában a gyenge, vallomásra kényszerülő férfit mélységesen megvető nő lenne. Belőlük azonban én ilyen szörnyeteget nem kívántam nevelni, még ha ez az én ellenállásom nekik olykor fájdalmat is okozott. Francesca is bizony nagyot tévedett, amikor erre engem alkalmasnak vélt, vagy amikor tőlem mindezt úgyszólván megkövetelte. S én is nagyot tévedtem, amikor ettől - egyéb változatot felkínálni nem bírván, - elzárkóztam. De hiszen milyen tapasztalatlan voltam a saját lelkem mozgásait illetően is! Hogy sejthettem volna, miféle finom fészkelődést kíván a nőből kinyíló kín, a belőle gyűrűző paradoxon, amikor a férfiből gyűrűző másik paradoxont tapasztalatlan lénye még befogadni képtelen. S végül mi mástól retten meg a férfi, ha nem a nőből feléje áradó önnön tehetetlenségének tükörképétől?

Mikor először hajóztam el végleg Francesca szigetéről, a gyémántos partszegély hideg változatlansággal tüntetett, de a mélyben vágyakozó nimfalány dühöngött fájdalmában. Éppolyan lehetetlen voltam magam is, mint ő. Éppoly kettősségben leledzettem. Forró szívemet éppoly jégpáncél burkolta, de kifelé hajózván, jól emlékszem, a nyílt vízi napfény derűsen melengette a kásás szilánkokat, s abban a kifelé evezésben a szabadság érzése mérhetetlenül elöntött, s hogy Francescától megszabadultam, az a boldogság legfőbb megnyilatkozásává érett. Lelkem már a HAT tartományában suhant tova.

Francescáról később is sok tekintetben értesültem, így például első, majdan második öngyilkosságáról is, mely eseménynek az én életemet is mindannyiszor megváltoztatták. A második kísérlet után őt naponta meglátogattam a kolostorban, ahol ápolták, s ott a nővérek kertjében tett hosszú délutáni sétáink során, mondhatom, örök barátságot kötöttünk. Akkoriban egy festőcsoportot vezettem a hegyekben, akikkel a kalligráfia tudományában igyekeztünk elmélyedni, s Francescával töltött délutánjaim után feltöltődve és megtisztulva érkezhettem a foglakozások helyszínére. Azokon az őszi estéken éppen a szerelem írásjegyeit festettük vásznainkra, s kutattuk az azok formáiban rejtező tudásokat, a megfestés körüli testi érzeteket, avagy a testi és lelki érzetek belevetülését a szigorú szabályokkal definiált írásképekbe. Francesca akkor engem a tiszta lapok érzésével ajándékozott meg, miként önmagából is törölte előzőlegesen telefirkált lelki lapjait. Francesca akkor nem számlált. Francesca rajzolta magát a saját létébe. Sem kívül, sem belül nem volt önmagán. A nullpontban volt, múltját-jövőjét a jelenébe sűrítette, a ceruza hegye volt, ott hordozta magával mindazt állandóan, a kerti sétákban, a kolostori szobájában, az ágyán, az ebédlőben, mindenhol. Francesca maga volt a múltról szóló tudás és a jövőbe szóló remény. Úgy szerettem belé újra, ahogyan barátjába szeret bele az ember. Az írásjegyekben ez az ötödik pont lett, a legfelső, amely a szerelmesek fölötti háztető fekete vonása. Amely bizonyos látványokban a férfi kalapja, de lehet Hold is, üstökös is, avagy Nap, avagy maga az Isten, de végső soron az elröppenő nyíl ereje, a teremtés iránya és legfőbb elindítója. Ő a templomtető keresztjéről hiányzó leszökött megfeszített, a tékozló Apa. A halál és az újjászületés vétkes letéteményese. Miként Francesca volt akkor az, aki a világ bűneit mind magára vette. Csodáltam őt ezért, de a csodálat révén hozzá közel már nem jutottam. Én akkor még jócskán tévelygő lélek voltam, tragikus hős akartam volna lenni inkább, a paradox hitbéli áldozatot még föl nem érhettem, habár, jórészt Francescának köszönhetően, festészetemben – és ez is paradoxon – már gyakoroltam és többé-kevésbé meg is valósítottam.

Az élet mindeközben rengeteg szálon dübörgött, de éreztem, hogy ama kolostori kertnél fontosabb helyszíne nincs az én kóbor kalandjaimnak, az a kert akkor a világ közepévé lett, s mondhatom, mai otthonom, ez a kert is, melyben ücsörgök, azon nővéri udvarnak a mintájára jöhetett létre, s hogy végül életformámnak a magányt és az emberektől való lehető legteljesebb elvonulást választottam, szintén nagymértékben Francescával való őszi sétáinkból származtatható. Mert akkor én a szerteszét sziporkázó élet megannyi fölöslegét leválasztani magamban vágyszerűen már felfedeztem, igaz, csak jóval később, rengeteg egyéb kaland után lettem képes és hivatott megvalósítani.

A lét teljességéről, a testi egészségről, a szellemi és lelki tisztaságról, a teremtőerő működéséről való elképzeléseim így alapvetően változtak meg. Tudtam, hogy magam sem ilyen, sem olyan értelemben többé már nem kímélhetem, a sorsom örvényébe visszavonhatatlanul bele kell vetődnöm, miközben e vetődés egyúttal csupán beleengedés kell, hogy legyen, de persze nem csak az. Az ötödik szívdobbanásnál, az ötödik pöttynél, az ötödik szerelemnél, Francescánál kisebb bizonyosságot elfogadnom immár nem szabad, nem is lehet, arra ezután már képtelennek is mutatkoztam, s magamról minden egyéb fölösleg letisztításába haladéktalanul, de a végtelenség türelmével belefogtam. Akkoriban mizantrópiám erőteljes növekedésbe fordult, és bizony sok vétkes műveletet kellett végrehajtanom, hogy magamat korábbi életem gubancaiból kibogozzam. E nagy kalandok elmesélése végett rendeltem magamhoz nemrégiben életrajzírómat, kiről persze számos portrét festettem, mialatt ő földi cselekedeteimet hosszú beszélgetések során összegyűjtötte, s azokat kötetbe foglalta, mely iromány tudomásom szerint éppen szerkesztés alatt áll, de ezzel persze én mit sem törődöm, hisz az igazságot, bármilyen ékes tollú firkász is igyekszik tető alá pofozni, csakis én ismerhetem, méghozzá lelkem legmélyén, ahonnan azt voltaképp a maga teljességében magam is képtelen volnék kiemelni.

Tavaszra Francesca ismét szabad lett, mint a madár, a kolostort elhagyhatta, és én neki eme kiköltözködésben segédkeztem is. Meg kell említenem, hogy ekkora már túl voltam életem hetedik szerelmén, s a kolostor kertjét elhagyó, s ezáltal némileg földibbé, vagyis megközelíthetővé váló Francescában azon bizonyos misztikus nyolcadikat, tehát a második ötödiket reméltem megvalósulni. Ehhez pedig ekképp jutottam: egy reggel felébredtem az ágyamban, a Nap besütött az ablakon, s a fejem fölött megvilágította a rücskös falat. És akkor kimondhatatlan epekedés gerjedt bennem Francesca irányába. Mindez akkor történt, amikor a híres-neves Festőakadémiára jelentkeztem felvételt nyerni, s másnapra szólt oda beidézett meghallgatásom. De én azon éjszakát Francescával töltöttem, szép szívét magamnak megnyerni igyekezvén, őt csókokkal, szép szavakkal elhalmozván, s mire reggel lett, bő reményekkel felvértezve érkeztem a bizottság, a szigorú urak elé, s reményeim egymást táplálták az Akadémiára és Francesca szívébe való felvételemet illetően.

A szigorú urak festészetembe, mint egykedvű ebek, a nyájasság vagy a módszeres mogorvaság álcáit felöltőn akaszkodtak bele fogaikkal, alvatlan, ámde remegő ingerlékenysége okán visszafojtott hangulatomat a maguk képére ráncigálva végül kaotikusnak, tétovának, mélának, avagy túlmerevedettnek találtak, engem mint túlfejlett alkotót, tagságra alkalmatlannak tituláltak, s végül farokcsóválva mutattak ajtót, s jobb szerencsét az élet útvesztőiben.

Mit bántam én az ostoba és korlátolt bizottságot! A tavaszi szél szárnyán röpültem Francescámhoz, de ott engem csupán levele fogadott, melyben hidegen és egyszerűen közölte, hogy kapcsolatunk jövőt nem remélhet. De mit bántam én, hogy Francesca sem fogadott szívébe! Szabad voltam, minden korábbi önmagamnál erősebb és tisztább. Mégis, hová repülhettem volna tovább boldogságommal? A fáradtság erőt vett rajtam. S végül a kettős kudarc, örömöm légüres tere átszínezte kedvemet. Csalódott voltam és sértett. S eltűnt életemből a kert, mindennapi zarándoklatom célpontja, életem voltaképpeni egyetlen értelme. Megrekedtem a sátáni HÉT-ben, aki igazából csak álruhás KETTŐ volt, bár kétségtelenül életem legeslegfontosabb szerelme. De közel sem olyan misztikus, mint amilyennek önmagát hinni szerette volna.

A legmisztikusabb szerelmem Francesca volt. A legtökéletesebb Mariane. Jázmin, a hetedik, a legbűbájosabb. Rosetta, az első, a legmegkérdőjelezhetetlenebb. Ha a párosokat tekintem: Charlotte a leginkább kétségbeejtő, Cordélia a legtitkosabb, Octavia a legnagyobb tévedés. De őket megértenem csakis Francesca által lehetséges. Mindannyijukat elfelejthetem, de Francescát sohasem felejthetem el.

Így zárta azon az estébe fordult délutánon Egmontius mester Francescáról szóló töprengéseit, s hogy hozzá hű legyen, kertjében könnyű sétára indult. Megszemlélte virágait, mindegyikükhöz egy-két szép szóval kedveskedett, vagy így-úgy megdorgálta őket, majd fölszedegette a lehullott diószemeket a nagy öreg fa alól, mely művelet közben nagyapjára gondolt szeretettel, ahogy a jó öreg neki, mint gyermeknek meséket olvas föl, pedig a kis Egmontius már jobban ismerte azon népies históriákat, mint ahogy nagyapja olvasni tudott, s ha a szövegben hibát vétett, Egmontius rögvest kijavította, de a nagyapai hang mindehhez pótolhatatlanul hozzátartozott; vagy ahogyan a túlérett szilvákat szedegette össze a nagypapa, hogy abból pálinkát erjesszen, no hát olyan sűrű is volt az élet a nagypapa körül, mint ahogy löttyedt gyümölcsből az erős ital mégis kiforr.

Ilyen erős volt az élet most Egmontiusban is, ahogy dióit gyűjtögette szép kertjében. Aztán házába vonult, s ott az Euklédiustól kapott ötlyukú sípot kipróbálgatta.

A síp így énekelt a mester ajkán:

Jöjj velünk e szép hangokkal ölelkező táncba,
Jó anyád vár, jó apád vár, s rejtőznél még hátha
Elbújhatsz majd önmagad sokféle képmásába,
De száll az este, száll a lélek dúdoló magánya,
S utolérnek a vadászebek, ez a gyönyörűség ára.

Jöjj velünk az álompartra ölelkező fénybe,
Bár suttogják minden szívek: Egmontius még ne
Lépkedj pipaszár lábaidon a szakadék peremére,
Te már sejted sorsod, tegyél csak kedvére
Egy könnyű sóhajtásnak: pihenjél meg végre.

Jöjj velünk, hol szoba sarka tágul-hajbókol,
Puha ágyba tagjaidat vágyja, ott nyújtózol
Mindjárt bele, hol már senki sem pózol,
De minden egy és tökéletes egyetlen szótól,
Ahogy minden mástól azzal örökre elhajózol.

S Egmontius eleget tett a síp zenéjének, ágyába fészkelődött, s puha álomba merült. A reggel első fényeivel ébredt, megmosakodott, majd fennhangon így szólt:

- Francescám, nincs más hátra, mint hogy arcképed végre valóban elkészítsem. Vezesd hát kezem, ujjaim, s ecsetem lüktető szíved által.

És akkor Egmontius a festésbe haladéktalanul belefogott.

S megalkotta Francescát, mint a vadászat istennőjét, kezében nyílvesszővel, melyet arcához emel, nyakában síppal, a háttérben buzgó kutyákkal, kerttel, virágokkal, még messzebb tengerrel, vitorlásokkal, a mögött a világ összes égitestével és csillagképével, melyek spirállá csavarodnak vonzásaik mentén, a mögött pedig valamely isteni fényponttal, mely mind fölött ragyogón sugárzik. De a nyílvesző, Francesca lágy tekintete egy másik, külső pontba fúródik, mely persze már nem lehet a kép része, csupán bármi más, ami a kép előtt húzódó valódi világ valamely pontja, melyet megkeresni, megtapintani vágyik a festmény szemlélője.

- Francescám – szólt Egmontius az elkészült portrét nézegetvén -, ezt a mozdulatot kerestem hát magamban három napon át, s úgy lehet egész életemben, mellyel most az összefutó sugarak metszetét megérinthetem. S íme, megérintem általad a világ minden pontját. Így fürkészem, így keresem az élet minden apró értelmét régóta, ahogy tőled megtanultam. Csoda és szentség a nagy világ minden ízében. S köszönöm néked, hogy a megszentelésben pici részem nekem is lehet immár. Ennyi volt, amire vágytam. A többit, mint kötelességemet, örömmel elvégzem, s magamat a nagy egységnek azután készséggel átadom.

Mert Egmontius vagyok, a teremtő Isten ötödik szívdobbanása.

Az arcképfestő szerelmei 5. - Cordélia

- Drága Cordéliámmal, ki mind közül a legsebzettebb madárkám volt, bizony alaposan elbántam, ami miatt mindmáig gyötör a szégyen és a bűntudat – mondta fennhangon Egmontius, midőn A szív arcképcsarnokának következő képkeretét műhelyében felállította. – Így aztán ezzel a portréval egyszersmind vezeklésemet is le kell folytatnom felé, aki azóta a világban nyom nélkül eltűnt, s hány álmatlan éjszakámon igyekeztem valahogy újra közelébe férkőzni képzelgéseimmel, s tőle ekképp bocsánatért esedezni.

A mester, hogy lelkét a szép Cordélia emlékével feltöltse, úgy határozott, hogy felkeresi a kis erdei viskót, szerelmes együttléteik helyszínét, s ott illatoktól, tapintható felületektől, az árnyas sarkoktól remélve a régmúlt kibomlását, a lány nyomába eredhet. Felkerekedett hát, s kedves kanyargós ösvényén a házikó felé indult. Útközben a csobogó vizű patakban mosta meg az arcát, ami akkoriban Cordéliával sok meztelenkedő fürdőzésüknek szolgált helyszínéül, s ahogy Egmontius most a víz fölé hajolt, s annak tükrében szakállas, ráncos arcát megpillantotta, felrémlett előtte ifjúkori önmaga, finom, sima bőre, pelyhedző arcszőrzete, dúsan lobogó göndör fürtjei, s persze Cordélia, nagy barna szemeivel, izmos testével, combjaival, víztükörhöz hasonlatosan törékeny lelkületével.

Egmontius előtt a lány alakja olyan élesen bontakozott ki, hogy bár a mester fantáziálásra való önnön hajlamát jól ismerte, most mégis megdöbbent a kép valószerűségén. Ott állt Cordélia a patakban, térde fölött hömpölygött a víz, s ő piciket lépdelve furcsa táncot lejtett, tipegése közben karjait enyhén megemelte, a finom szellőkön zongorázott ujjaival, tarkójára tűzött hosszú alatt szépívű nyakát látta a megbűvölt festő.

- Cordélia, Cordélia – szólt hozzá halkan, nehogy megijessze, vagy durva hangjával elriassza a látomást. – Cordélia! Hát te vagy az, szóval mégis te vagy.

Cordélia azonban, - mint egykoron, most is - hallani, megszólalni képtelen volt, az örök csönd és némaság birodalmában élt, hiszen születésénél fogva süketnéma volt.

- Cordélia – suttogta a mester, - milyen csodálatos és jámbor teremtés vagy, s milyen bolond is voltam én, hogy sok-sok évvel ezelőtt a szívemből téged kitagadtalak!

A lány azonban nem vette észre a leselkedő festőt, aki csöndesen kibújt ruháiból, s a tünékeny káprázat felé indult. Lassan, áhítattal telve lépkedett Egmontius a patakban, de Cordélia alakját sehogy sem bírta vágyaihoz mérten eléggé megközelíteni, a lány mindig odébb sodródott, s a festő követte őt a kanyargó vízi ösvényen, egyre beljebb s beljebb a sűrű erdőbe.

Cordélia pataki tánccal röppenő ruganyos teste, mellyel a mezítlen öregembert maga után csalogatta, mindig épp ugyanolyan távolságra volt a mestertől, ki talán megérinteni, puha nyakát megcsókolni vágyott, vagy csak szemléletét benne kiteljesíteni, maga sem tudta volna bizonyossággal megmondani. Tánc közben Cordélia a víz fölé hajló ágakról leveleket, gallyakat tört, s azokat a régi kedvese felé csordogáló patakba szórta, s Egmontius e tündéri szórványokat sorban összegyűjtötte. Aztán egy helyen, ahol a lombok között a napfény sugarai bearanyozták a víztükör felületét, s az oda kilépő Cordélia homlokát, vállait, csípőjét, a lány vállára egy erdei rigó röppent, s madárszemeivel a festőre pislantott. Cordélia nem mozdult, és Egmontius is megtorpant.

Ha a szívem itt menten meghasadna, azt se bánnám, szebb halálra sosem vágytam, gondolta a festő. Hasadj meg hát szív! Behunyta a szemét és úgy várta a reá minden bizonnyal rögvest lecsapó halált. De nem halt meg. Mikor a végítélet felhőjéből felocsúdott, maga előtt már nem Cordéliát látta, hanem a patak közepéből kinőtt korhadt, méltóságos fatörzset, mely egészen a lány iménti alakjára emlékeztette, s a rigó is ott ült az egyik ágán a furcsa jelenséget, ami a mester volt, szemlélgetve, reá kacsingatva, oda-oda fütyörészve, biztatgatva ki tudja mire, de talán madárnyelven kikacagva öreges bohémságát, céltalan őgyelgését, lírikus pátoszát, mellyel a természetbe így belevetkezett.

Egmontius odalépkedett a fatörzshöz - a rigó meg átszökkent a vállára -, s ujjaival az érdes kérget végigtapogatta, illatát tüdejébe szippantotta, nyelvét pici odvaiba dugdosván megízlelte belső tartalmait, majd miután úgy találta, hogy a fával bensőséges viszonyt sikerült kialakítania, felkapaszkodott egyik vastagabb ágára. Ott gubbasztott Egmontius jó ideig, s rajta gubbasztott az erdei rigó. Ott fütyörészett magában, s rajta a madár második szólamként kísérte.

Aztán egy kecses őz érkezett a patakpartra, s miután szomját csillapította, Egmontius fájához lépkedett, s míves fejbúbját a mester talpa alá illesztette, s gyengéden megnyomogatta. A festő megértette a jelzést, az ágról óvatosan az őz hátára kászálódott, s a madárral hármasban a patak vizében továbbindultak. Később az őz kibotorkált a vízből, s a fák között nyargaltak oly szélsebesen, hogy a mester még a fejében sem tudott gyorstérképet rajzolni útvonalaikról, így aztán tájékozódási lehetőségeit hamarosan elveszítette. De bízott az őzben, s bízott a madárban, de legjobb bízott a szép Cordéliában, az erdei tündérben, hogy ha ők vigyáznak rá, semmi baja sem eshet, s ha mégis esnék, az sem számítana már, hogy ilyen csodás birodalomba érkezhetett Cordélia emléke után eredvén.

Oly sokáig vágtattak a sűrűben, hogy lassan sötétedni kezdett, s akkor az őz megállt, Egmontius lepattant a hátáról, a madár pedig fölröppent Egmontius válláról, s az őznek segédkezve a vastag avarból takarót bontottak utasuknak. A puha levélágyba befeküdt akkor Egmontius, s az állatok betakargatták, virágokkal rakták körül nyughelyét, majd egyenként hozzásimultak fejükkel arcához, és ahogy besötétedett, úgy szunnyadt mély álomba az arcképfestő.

Az erdő fölött a Hold így énekelt:

Az álom szüntelen lépkedés az ébrenlét felé,
s józanon az álomba vágyunk egyre csak,
minden arcunk hanyatlik a vágy egén,
kit legjobban szeretünk, végül cserbenhagy.

És mi is mind elhagyjuk legszebbik szeretőnk,
de ő álmainkba még kísértve járogat,
ébred az új nap, de húsunkba már belenőtt,
de legyintünk: ah! csecsemőnyi áldozat!

Halott babákkal csontozzuk ki magunk,
ártatlan ábrázattal esünk-kelünk,
karikaugró festett bohócok vagyunk,
mindig csak a túlsó oldalon nevetünk.

Tekints magadra vándor, az éj leple alatt!
Ide-oda hurcolván kincseid, szívedben végül mi maradt…

S az első napsugárra Egmontius fölébredt, és saját házában találta magát.

Megfestette azután Cordélia portréját, ahogyan öreg fává változva még egyszer visszatekint éledező-virulni vágyó arca, mély fájdalmat őrző barna szemei, bennük a csalódás, a lemondás, a belenyugvás átsuhanó pillanatával, éppen úgy, ahogy a patakban átalakuló Cordélia a csukott szemű, halálra váró mesterre visszanézhetett, s tőle a maga számára táncait, érzéki testét, rebbenő lelkét illetően immár semmit sem remélhetett.

Az arcképfestő szerelmei 4. - Mariane (3. rész)

(A novella első része és a második része)

3. rész

- Csak azt mondja meg nekem Egmontius uram, ha magában ilyen erő, tehetség rejtezik, tudását az anyagiak tekintetében miért nem kamatoztatja, s miért nyomorog kunyhójában évtizedek óta, s ha a szerelem művészetében olyannyira jártas, miért maradt vénségére ilyen nagyon egyedül, hogy egy magamfajtát kelljen társául fogadnia kivirágzó mondókái napjaiban?

A mester könnyedén legyintett, s csak ennyit mondott:

- Ez, kedves barátom, alkati kérdés.

Aztán elértek a festő házához, s ott a borozgatós asztalnál helyet foglaltak. Akkor Lajos megkérte Egmontiust, hogy fejtse ki bővebben is azon bizonyos alkati vonatkozást, melynek révén a mester önmagát úgymond az anyagi és lelki nyomor szélére sodorta.

- Nem bánom, szeretve tisztelt favágó uram, ehhez azonban Mariane-om mélyebb megismertetését kell végrehajtanom, s minthogy egyébként is emiatt ültünk ma itt össze, késleltetés nélkül neki kezdek. Mikoron Mariane-t megismertem, eszemmel már jócskán sejtettem, hogy számomra a művészi pálya adatott erre az életre, de akkoriban még nagy hírnévről, gazdagságról ábrándoztam, s úgy gondoltam, üstökösként ívelek majd fölfelé bárminemű művészi ranglétrákon. És így volt ez azért is, mert a férfiúi hatalomhoz egyebek mellett a siker és gazdagság föltételét is odatartozónak véltem. Milyen könnyen magam mellett tarthattam volna Mariane-t sok pénzzel, utazásokkal. S most így emlékeznék: hányféle ősz hajú zenész közelébe eljuttattam, szeméből mennyi rengeteg könnyet kicsaltam! Gazdagságom révén még némi atyai szerepre is jogot formálhattam, s ő végül végképp belém szeretett! Ámde gyorsan rájöttem, hogy sem Mariane, sem jómagam nem érnénk semmiféle boldogság közelébe, mert bár magunkat vergődésünkben elkábíthatnánk, a gyönyörök kertjébe belépőjegyet szerezhetnénk, de akkor Mariane sosem végezne az apai árnyképpel, én pedig sosem vetkőzném le az ártatlanság gőgjébe torzult maszkomat, melyet csakis kemény és könyörtelen munkával, a művészet tisztító és láttató hatásai közepette végezhetek el tökéletesen, de nekem ehhez elsőként a Mariane okozta bűntudatra, a belőle áradó bűnös szenvedélyre van szükségem, hogy az élet erjedt, keserű ízeit is megismerhessem, s erre Mariane alkalmas volt, csak ő volt alkalmas, engem Mariane-ban éppen kölcsönös szerelmünk teljes abszurditása izgatott, s ha ő egyszer tényleg belém szeretett volna, kétségbeesve menekültem volna a közeléből. De erre nyilvánvalóan semmi esély sem volt.

Mariane persze korántsem volt olyan szuggesztíven sugárzó nő, mint ahogy én közelnézetből láttam. Idegenek előtt, s intellektuális témákban úgy botladozott, mint ma született kecskegida a köves patakparton. Fejét leszegte, szavai el-elakadoztak, mondatait elharapta, lenyelte, Mariane-ban iszonyú félelem és rettegés uralkodott, valljuk be, jogosan, e kegyetlen világban, ami csillogó érceivel körülvette. Ő maga a bőrökhöz, tollakhoz vonzódott, az olyan szikár világokat, mint ami engem is jellemzett, magába nem szívesen fogadta. Az okos embereket bár csodálta, nem szerette, délre vágyott nap tüzében égni, állatok közt kóborolni. Mindazt, amit a nyugati civilizáció rápakolt, csak álruhaként hordta, a hűvös északiság, a szemlélődő kelet, az iparkodó nyugat neki neurózis volt, benne neurózist keltett. Én az északi pólusból saját meghatározottságom erősítettem az ő déli világába tett vágyódó kalandozásokkal, miközben attól mégis idegenkedtem, a déli temperamentumot valójában gyűlöltem, megvetettem, undorodtam tőle, és ekképpen Mariane-t meggyűlölnöm sem esett nehezemre, ha arra került a sor. Így lehetett, hogy amikor elszakadtunk egymástól, mégis egymás mértékénél megmaradtunk, önmagunkra, mint korábban, többé nem gondolhattunk.

S mint ahogy egymástól szakadtunk el, úgy szakadtam el a művészet sikertoposzától, és sodoródtam egyre messzebb bármiféle külső ítélkezés hatásaitól, s úgy erősödött bennem, hogy minden létkérdés lehetséges nyitjára vezető útra hogyan lépjek, s a többit magamtól fölényesen elhajítsam. Mert Mariane hiányában nekem a Mariane-tól tanult szenvedélyt immár egyedül kellett folyvást megteremtenem és fenntartanom. Mással dolgom mint magammal nincs, így fogalmaztam meg ezt akkor, s ezáltal a világ felé elképesztő éleslátásba fordultam, lidérceim elpárologtak, az arcokról leestek a maszkok, s magammal együtt minden létező létezését felismertem. A szívem megpuhult, s a vasakat magába engedte. S láttam, hogy általuk nem elpusztulok, hanem további életerők lépnek bennem működésbe. Akkor döntöttem úgy, drága Laiosz uram, hogy nekem anyagi, érzelembéli támaszra, védelemre szükségem nincs, sőt, azok éleslátásom csak eltompítanák. Éber lettem és cselekvésre kész, ahogy a kényelem ködfátyolát magam elől leszakítottam. S az élet keserű oldalába magamat szívesen belevetettem, s ott burjánzó gazdagságot, a lét sokrétű harci és nászi mozgásait fedeztem fel. Így vettem birtokba saját szenvedélyemet, mely, ad absurdum, aszkézis remeterongyait öltötte magára, s mai életem ezért élem úgy, ahogy itt most maga is láthatja.

No ehhez aztán egyéb nőszemélyek is jelentősen hozzájárultak, mondanom sem kell, róluk azonban most nem ejthetünk szót, hiszen témánk továbbra is Mariane kell legyen még egy darabig. Ugyanis hiteles portréjának megfestéséhez még egy nagy tettre van szükségünk, s ebben nekem, kedves barátom, nagy segítséget kell nyújtania.

- Ugyan mi volna az Egmontius uram, amivel én kegyelmed szolgálatára lehetnék?

- Megmondom. Mariane arcképét én még ma éjszaka megfestem, s maga Laiosz uram annak megtekintése céljából holnap munkából jövet betér hozzám. Csakhogy én Mariane portréját több más női arcképem között elkeverem, s azokkal együtt ide a műhely közepibe kiállítom. Maga pedig eddigi leírásaim alapján kiválasztja közülük a Mariane-t ábrázolót. S minthogy ez idáig a hölgy kinézetére vonatkozóan semmit sem árultam el, haj- vagy szemszínét, arcának bármilyen jellegzetességét nem ismerheti, kénytelen lesz a lelki és szívbéli jellemzőkre hagyatkozni.

A favágó belegyezett a próbatételbe, majd miután koccintottak még egyet, hazaindult Irmájához.

Másnap a favágó csakugyan meg is érkezett, s így köszöntötte a mestert:

- Nagy kópé maga Egmontius uram! Máskor oly sok gyötrődéssel teli eszem a mai favágás közben egyfolytában a maga Mariane-ján járt, hogy vajon felismerem-e a képek közül, s ha igen, miről. Annyit tornáztattam körülötte a gondolataimat, hogy bizony mondom, a végére már egészen magam előtt láttam az arcát.

- Nocsak, nocsak! – kuncogott a festő. Ez igen biztató fejlemény. De lássuk most a képeket, s azután válasszon, melyiket gondolja leginkább Mariane-nak.

Bevezette a műhelybe, ahol vagy húsz arckép volt felállítva a terem különböző részeibe, s mindről egy-egy fiatal lány nézett vissza rájuk. Lajos csendesen végiglépkedett mellettük, mindegyiket alaposan megszemlélte, majd így szólt:

- Fogalmam sincs.

- Ugyan-ugyan, Laiosz uram, mit súgnak az érzékei?

- Hát bizony azt súgják, a kisasszony portréja nincsen ezek között!

- Azt bizony helyesen súgják.

- Hol van hát a Mariane-kép?

- Nem festettem meg – vallotta be a festő.

- Miért nem? – hökkent meg a favágó.

- Mert sírtam.

- Sírt?!

- Sírtam egész éjszaka. Jó Laiosz, jöjjön vissza holnap, addigra a képpel elkészülök, s maga a többi közül végre kiválaszthatja majd.

Így is lett. Lajos, ahogy ígérte, újra megjelent a festő műhelyében. Ott pedig újabb húsz arckép sorakozott. A favágó újra végigment, s igen csalódottan fordult a mesterhez:

- Megint nem festette meg.

- Nem – nyugtázta a festő.

- Megint sírt?

- Megint sírtam.

- Jöjjek vissza holnap?

- Jöjjön.

A favágó hazament, de már aludni sem tudott, annyira nyugtalanította a Mariane-kép, s Egmontius éjszakai siránkozásai. Nagyon a szívére veszi azt a Mariane-t, gondolta Lajos, még a végén belebetegszik. Szegény Egmontius! Ki hitte volna, hogy a festészet ilyen gyötrelmes foglalkozás. Na meg az a nagy egyedüllét, ami éjjelről éjjelre a mesterre rátelepedhet, nem csoda, hogy a kis Mariane emléke ilyen erős érzelmeket csikar ki belőle. Nagyon szerethette azt a lányt, tán abba bolondult bele.

S a favágó másnap munka közben is egyre a szerelmespárra gondolt, s bizony nagyon remélte, hogy a festmény mostanra csakugyan elkészült. De ismét csalódnia kellett, s még sok-sok nap hiába ment el Egmontius házába, a portrénak se híre, se hamva nem volt, csak a tehetetlen, a kialvatlanságtól kóválygó festő tördelte a kezeit a műhely közepiben.

A portréválogató kudarcsorozattal egy időben azonban Lajos önmagán különös változásokat kezdett észlelni. Ahogy Mariane felé nőttön-nőtt az érdeklődése, úgy lett egyre kíváncsibb saját Irmájára is. S lassanként favágás közben Mariane helyett már Irma járt a fejében, s végül egészen eltelt vele. Hazafelé például olykor virágot szedett neki a réten, de egy darabig mindig elhajította, mielőtt hazaért, mert szégyellte volna átnyújtani neki. Egyszer aztán mégis átnyújtotta. Pár nap múltán egy kis versikével állított be a festőhöz, melyet feleségének fabrikált, s a mester véleményére volt kíváncsi poézisét illetően. Lajos versikéje így hangzott:

A favágó szerelme

Szellő szólít, szívem szárnyal,
A fát kivágom a baltámmal,
De nem baltázom el a szívem,
Dolgoznék én érted ingyen.

Vágom a fát, hasítom, darabolom,
Nincsen szavam, csak sok gondolatom,
Mind rólad vesz mértéket, csodálkozok,
Döntöm a tőkét, nem siránkozok.

Mégis csak hiányzol, ezt tudnod jó!
Lággyá teszel, mint halat a folyó,
Pedig kemény vagyok, mint egy fakopáncs,
Suttogj, pisszenj, mondd, mire vágysz.

Vágyol ide, vágyol hozzám?
Bújsz előlem? Ide hoz tán
Mégis majd a szép szíved,
S lehántom majd arról a kérget.

Lehántalak, megízlellek,
Jó szorosan átölellek,
Szavunk elakad, szívünk ver csupán,
Öklünk már nem. Legyél a múzsám!

Egmontiusnak nagyon tetszett a favágó versikéje, a naiv költészet remekének tartotta, csodálta nyers líraiságát, merész szófűzéseit, hasonlatait, melyek mind a természet közelében élő és dolgozó ember környezetét jelenítették meg. S boldog volt Lajos, hogy első ízben kipróbált költészete nem szenvedett kudarcot a mester előtt. S bizony örült annak Irma is, bár felét sem értette, amikor Lajos hadarva felolvasta neki, majd gyorsan ágyba fektetette, és a líraiság egészen más területeire kanyarította estéjüket.

Aztán egy napon egészen különleges ajándékot készített a favágó neje számára: egy fatáblára Irma arcát kifaragta. Amikor pedig azt Irmának átnyújtotta, az asszony a meghatottságtól sírva fakadt, s könnyeit látva Lajos is zokogásban tört ki.

A következő délután Egmontius műhelyében a favágó megpillantotta Mariane portréját.

- Ő az! – kiáltotta.

A mester szeme könnybe lábadt.

- Bizony, Laiosz uram, ő az. S ezért én e képet magának adományozom.

A favágó alig bírt megszólalni.

- No de Egmontius uram, hiszen hetekig várt rá kegyelmed, hogy Mariane-ja elkészüljön, s most ilyen könnyedén nekem adja!

Így szólt akkor a mester:

- Laiosz komám, én téged magázni már nem nagyon bírlak, oly nagyon megkedveltelek, s kérlek, te is tegezzél most már engem. Ez a kép, melyet most kiválasztottál, bizony nem az én Mariane-om, hiszen azt én már az első éjszakán megfestettem. Ezen a képen a te Mariane-od látható, s neked készült az első perctől. S bizony a te Mariane-od megalkotása sokkalta nehezebb feladat volt, mint a sajátomé. Jó pár női arcot kellett vászonra hordanom álmatlan éjszakáimon, mire sikerült. De sikerült, s ez kettőnk érdeme, s úgy lehet, mondhatom: barátságunké!

Akkor a festő meg a favágó egymást megölelték, majd forró könnyeket ontottak meghatódottságukban. Azután pár pohár borral, egy-két jó szivarral barátságukat megpecsételték. Későre járt, mire Lajos elbúcsúzott, s hóna alatt Mariane-jával hazafelé indult Irmájához.

Egmontius pedig elővette saját Mariane-ját, a műhely közepére felállította, s így szólt hozzá szép szavakkal:

- Látod, Mariane, még most is csodákat művelsz az életemben, pedig milyen régen és keservesen váltam el tőled. Köszönöm neked, hogy mindezzel megajándékoztál, s a szeretet hatalmára, mely az egyetlen hatalom égen és földön, megtanítottál. Ránézve most arcodra, melyet ezúttal minden szimbólum nélkül, a maga természetességében próbáltam megalkotni, visszarepülnék azon régi időkbe, de ekkora utazáshoz bizony már fáradt vagyok. Így hát a másik irányba indulok, s sugárzó lényed után következő szerelmem veszem témámul, s A szív arcképcsarnokában újabb lépést teszek, hogy mit rám örökül hagytál, méltón beteljesíthessem.

Vége