Új sorozatot indítok, mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első levél természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.
Kedves Ivi,
Köszönöm érdeklődésed, mellyel arra biztatsz, hogy megint melózzak, és bár túl vagyunk azon bizonyos performanszon, melyről bővebben szeretnél hallani, nekem most mégis itt kell üljek, és azon agyalnom, hogyan is számoljak be erről az egészről, hogy kielégítsem kíváncsiságod, illetve hogy mindez elég érdekes legyen mások számára is. Ugyanakkor hű legyen a valósághoz. Pedig annyi más dologgal is foglalkozhatnék! Például nézhetném tovább az aktuális sorozatot, amelyre rákattantam, konkrétan a Misfits című zseniális brit szériát, mely a legdilisebb sorozat a világon, és tele van nagyon kemény angolos fekete humorral. Hogy miről szól? Na jó, leírom: van 5 srác egy lepukkant kisvárosban, akiket kisebb bűntetteikért közmunkára ítélnek. Az egyik nap beléjük csap a villám, amitől különféle szuperképességeik lesznek. És mindenféle őrült kalandokba keverednek. Ennyi lúzer szuperhőst még senki sem talált ki, az bizonyos. És közben az írók alaposan beolvasnak a nyárspolgári attitűdnek, mindenféle szexuális perverzióval és idétlen gyilkosságokkal megfűszerezve az alapanyagot, közben szépen tartva a főhősök közegének szociológiai jellemzőit is. Na erről ennyit, gondoltam elmesélem.
Ami magát az ügyet illeti, hát így történt:
Valamelyik napon - még mielőtt kiderült volna, hogy mégsem költözhetünk társulatostul az Egyetemi Könyvtárba - békésen és gyanútlanul ebédeltem az egyetem menzáján (igen, ott, azt hiszem épp egy sokadik könyvtáras megbeszélés után mentem arra, és hát olcsó, meg minden), és akkor kaptam egy telefonhívást, miszerint kellene egy amolyan tiltakozós performanszt csinálni a Magyar Kultúra Napja alkalmából, érdekel-e. Minthogy ismersz, tudod, hogy minden ilyen színházi ügy érdekel, így aztán most sem mondtam nemet, lássuk meg, miről is van szó igazából.
Egyébként éppen a minap mondta Tábi Tibi közös barátunk, azon bizonyos házibulin, melyen összefutottunk, hogy a férfiember életében a 28 és a 43 éves kor közötti időszak a legjobb: szeretnek az idősebb és fiatalabb nők is, van már élettapasztalatod és kezdesz rálátni a dolgokra, de még azért fiatal vagy, jó a munkabírásod, sok az energiád. És hogy ilyenkor mindent ki kell próbálni, ami szembejön. No, én erre csak helyeselni tudtam, meg megköszönni neki, hogy ezt ilyen egyszerűen megfogalmazta. Ekkor már persze a performanszon túl voltunk, most azért ugrálok az időben, hogy hermeneutikusan összezavarjalak.
A lényeg, hogy miután érdeklődésemet fejeztem ki az ügy iránt, továbbították a számomat a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ), akik az egész akciót szervezték. És valóban kaptam is nem sokkal később egy másik telefont a KKDSZ elnökétől, és még aznap este találkoztunk.
Az eredeti terv szerint az történt volna, hogy a Szépművészeti Múzeumban van ez a bizonyos miniszteri rendezvény, ahol pár díjat adnak át az érdemesülteknek, a performansz pedig a múzeum előtt zajlott volna, valami könnyű díszletet szerettek volna összerakni, ami mondjuk múzeumot formáz, és azt látványosan ledönteni. Csakhogy két dolog történt: a kivitelező képzőművészek túl drágán csinálták volna meg a díszletet, illetve később az is derült, hogy az eseményt áttették a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM-be). Így kerültünk képbe mi, azaz hogy képzőművészeti akció helyett legyen színházi performansz.
A rövid megbeszélés után úgy gondoltam, hogy bevállalom a dolgot, bár akkor még fogalmam sem volt arról, mit is fogunk csinálni, sem pedig arról, hogy a társulatból ki ér rá, ki vállalja a nem tudni pontosan mit. De hát így szokott ez menni, ugye, és eddig mindig megoldottuk. Úgyhogy miért ne! Ráadásul az ügy nemes, és a szándékkal egyetértek, vagyis azzal, hogy felhívjuk az egyébként jogos ünneplés mellett a figyelmet a kultúrát érintő leépítésekre, megvonásokra.
No, le is ültem végiggondolni fejben, hogy miféle módon is álljunk ehhez hozzá, és bár csináltunk sok hasonló megmozdulást, politikai jellegű demonstráción még nem léptünk fel. Így aztán a következő alapvető megállapításokat tettem magamnak rendezői szempontból:
1. a performansznak bárki számára dekódolhatónak kell lennie
2. a műsornak meg kell ütnie egy bizonyos ingerküszöböt
3. senkit sem szabad megsérteni, legfőképpen azokat nem, akik odabent megérdemelten díjat kapnak
azután szakmailag még hozzátettem:
4. egy 3x2-es emelt színpadon kell a történésnek megvalósulnia
5. a csoportot mint mozgatható tömeget kell használni, ehhez kb. 12 emberre van szükség
Eddig eljutottam, de tovább nem. Aludtam rá párat, néztem a sorozatokat, azt hiszem éppen a Walking Dead című fantasztikus amerikai darab epizódjait. No, ez a sorozat egy zombi-apokalipszis után játszódik, és egy kisvárosi rendőr a főszereplő, aki túléli a katasztrófát, majd a zombiktól hemzsegő vidéken elindul megkeresni a családját. Ez lehet, hogy idáig elég vacakul hangzik, én például általában ki nem állhatom a zombi-filmeket, de ez a sorozat egészen más: nagyon jól van megcsinálva, nagyon markáns és kidolgozott karakterekkel, kiszámíthatatlan történetvezetéssel. Ráadásául a sok akció közben elég szépen elidőznek az epizódok a magánéleti és lelki szálak útvesztőiben is. De az is lehet, hogy a Sherlock című sorozatot néztem éppen, már nem emlékszem pontosan. A Sherlock-ról is érdemes pár mondatot írni, talán később még megteszem, be kell ugyanis osztani ezt a levelet, és dramaturgiailag szépen elhelyezni benne ezeket a kis kitérőket. Látod, ha Te is így tennél, azaz mondjuk a focit összekevernéd a színházi beszámolókkal, lehet hogy én is belemélyedhetnék (kénytelen-kelletlen) a sportrajongói alapvetéseidbe. Ami nyilván hasznomra válna, mert teljesen műveletlen vagyok sport témában. Pedig mennyivel hitelesebb lehetnék az Ételliftben, amikor a focicsapatokról beszélek, ha valóban tudnám, miről is beszélek igazából.
Így például a merenyei beszámolódban nagyon szépen össze is hoztad ezeket a szálakat, kár, hogy a Játékosban való közléskor kivették a nem szakmainak titulált részeket. Érzéketlen húzás! Erre jó viszont a blog: itt senki sem mondja meg, mikor mit és miről lehet írni, sem azt, hogy milyen hosszan, szóval semmit. Igaz, nem is kap az ember honoráriumot. (Itt jegyzem meg, ha valaki mégis fizetni szeretne írásaimért - akár azért, mert szórakoztatónak találja, akár azért, mert sokat tanul belőle, akár mindkettő, vagy csak úgy, szeretne rajtam segíteni - írjon nekem bátran egy e-mailt a Facebook-on, és elküldöm a számlaszámom, ahová utalhatja a lóvét...)
De vissza a fősodorhoz. Szóval egy másik napon folytattam a töprengést, amikor már nagyon szorított az idő, és már túl voltam a Walking Dead megnézhető összes részén is (megjegyzem, február közepétől folytatják, már alig várom, az utolsó rész nagyon durván erős volt!), szóval nekiültem, és alaposan végiggondoltam a lehetőségeket. Volt abban mindenféle ötlet: Sziszifusztól Ady- és Arany János-verseken át, koreografált mozdulatsorokig, zenei találmányokon és szójátékokon keresztül nagyon sok minden kisebb-nagyobb ötlet, de éreztem, hogy a fő motívumot nem találtam meg. Hiába az órákon keresztül tartó tervezgetés, semmi olyan, amire rá lehetne építeni. Pedig valami markáns ötlet kell, ott lesz a média, meg híres emberek, meg minden, szóval... szóval... és azt hiszem itt jöttem rá: kell egy gesztus! Egy gesztus, ami nem színjáték.
Nem tudom, hogy jutott eszembe pont ez a vetkőztetés-dolog.
Talán az is benne volt, hogy időközben a könyvtár bemondta az unalmast, és kiderült, hogy mégsem tudunk oda költözni, és hogy gyakorlatilag maradunk a hontalan státuszban, vagyis az utcán. Én akkor persze meglehetősen elkeseredtem, azon is gondolkoztam épp, hogy abbahagyom az egészet, nem csinálom tovább, kiutazok külföldre, el ebből a lehetetlen országból, ahol nem lehet előrébb jutni, el ebből az országból, amely éppen a tehetségeitől vonja el a táptalajt, el ebből az országból, amely az irigyek és az ügyeskedők országa, el innen. Aztán rájöttem, hogy rendben, az indulati töltet már megvan bennem ehhez a performanszhoz, a látomás még hiányzik. De úgy látszik, az indulat előpiszkálta a látomást is: valahogy bevillant ez a vetkőztetés-motívum, és azt gondoltam, hogy ennek január közepén azért van tétje, azaz megvan a gesztus, amit teszünk, amolyan szimbolikus áldozat, de nem csak szimbolikus, hanem valódi is, és a jelentése nagyon oda tart, ahová mi is szánjuk az egészet.
Na jó, gondoltam, megnyugodtam, ezzel már neki lehet menni a próbának, aztán a többi majd elválik közben, hagyjunk másnak is helyet a kreativitás kondérjánál. Szóval amikor idáig eljutottam, elmentem egy kicsit kocsmázni, hogy leöblítsem a nagy munka hevében kiszáradt bensőmet. Így is tettem. Arra nem emlékszem, melyik helyen is voltam, de sajnos egyre kevesebből lehet válogatni, ha az ember rágyújtani is szeretne, ugye, és hát nyilván ilyen helyre mentem. Egyébként különböző hangulatokhoz különböző kocsmák illenek. Van olykor, hogy bármelyik hangulathoz van hangulatod, akkor jó, főleg, ha összefutsz néhány kedves ismerőssel is. Amennyiben viszont fárasztó ismerőssel futsz össze, vagy egy idegen elkezd ismerkedni veled, és fáraszt, arra is megvannak a megfelelő taktikák, hogyan csusszanj ki a karmaik közül. Valamint az sem jelent nagy gondot, ha egyedül kell kocsmáznod, hiszen bizonyos helyek alapzajában, egy-egy jó sarokban nagyszerűen el lehet merengeni az élet nagy kérdéseiről, vagy csak bambulni bele a kocsma mozgalmas esztétikájába, amúgy tét nélkül.
De hát ezt úgyis tudod. Illetve azért csábít az a lehetőség is, olykor egy-egy kocsma bemutatása erejéig letérjek a nagy ösvényről, azaz a munkafolyamat beszámolóját mintegy megszakítva elidőzzünk az iddogálás művészetének tapasztalatainál, és talán meg is teszem majd. Hiszen az alkotófolyamat sem egy egységes időtömb, hanem megszakításokkal zajlik, és ezt illik és hasznos is megjelölni egy ilyen dolgozatban, ezeket az életszerű kitéréseket, betérések, le- és beöntéseket, valamit a füstök és a folyadékok elegyének jótékony vagy éppen kártékony hatását kimutatni a színházi munkára vonatkozóan. Szóval, ha valaha szakdolgozatot írnék esetleg, talán éppen ezt választanám témámnak: az alkohol hatása a művészetekben. Tudományos alapossággal bemutatni mindezt a kultúrtörténet keresztmetszetében, majd ide vonatkozó tanulmányokat idézni, vitatkozva velük, valamint egy-két híresen alkoholista művész munkáinak tükrében elmélyülve, keverve azt saját tapasztalatokkal, bemutatni az emberiség nagy küzdelmét, hogy megvalósítsa a józan ész ragyogását, vagy éppen hogy legyőzze a józanság nyers egyszerűségét, és a mámor vidékein hasítson új vadászmezőket. És összességében a kettő egyféle egyensúlyát, avagy kölcsönös táncát létrehozni, mint Nietzsché-nél a dionüszoszi és az apollóni erők összefogása a görög tragédiában, vagy Füst Milán fogalmaival: a látomás és az indulat erőit összesíteni a művészetben. Ez lehetne tehát az én nagy témám, és ehhez gyűjtök tapasztalatokat, mert ki tudja, talán egyszer mégiscsak megírom, és amolyan kult-könyvvé is válhatna a bölcsészek körében, és akkor ebből tanulnának államvizsgára, én meg pár sörért cserébe gyakorlati szemináriumokat vezethetnék a témában, satöbbi.
Másnap volt a próba, reggel 9-től, Gyuri felajánlotta a próbatermét, amivel éltünk is, hiszen mint tudod, saját éppenséggel nincs. Szépen összeraktuk a dolgokat, Leó és Gyuri és Réka és mások is hozták a jó ötleteket, amiknek azért jó részét kiszórtuk. De sok megmaradt. Ahogy ez szokott. Hiszen az ötletelésre egy külön fejezetet kellene szánni majdani nagy művemben. Így például megfigyeltem, hogy ezen a téren többféle típusú színész van: a legegyszerűbb, akinek semmi ötlete nincs, sőt, adott esetben inkább le van maradva a többiekhez képest. Ez a lemaradás érdekes dolog: régebben magamon is észrevettem, egyféle belső görcsöt, ami mindig megakasztja a figyelem folyamatosságát, egyféle szorongást, ami talán kisebbrendűségi érzés, vagy egy nagyon erős félelem egy belső ürességtől, vagy valami hasonló. Akár egyféle hidegvérűség, amely teret enged a többi forróvérű vagy -fejű kollégának. Ez ugyanakkor sajnos a színpadi jelenlétben is sokszor visszaüt, mert hiszen az alakítás során a szorongás a megnyilatkozástól blokkolja a képzeletet és a fantáziát, és így a játék nem tud kiteljesedni. Aztán vannak a spontán áradók, akikkel viszont az lehet a baj, hogy folyton jár a szájuk, és sok energiát igényel a fegyelmezésük, valamint a hülyeségek kiszortírozása. Megint csak saját tapasztalat: ennél a típusú viselkedésnél a színész mintegy magát spanolja fel, megforgatja az agybéli energiáit, amik aztán lehatnak a belső szervekig, és valahogy így trenírozza magát az alkotás kegyelmi állapotába. Na most ezzel a mentalitással elég jól lehet dolgozni, ha az illető hagyja magát fegyelmezni, és ha a rendező hozzá van edződve az ilyesféle fura lények instruálásához. Ugyanis nagy részük a munka azon fázisában, amikor erre már valóban szükség van, nagyon koncentráltan tud dolgozni. A korábbi dilinyósságból pedig az egész csoport nagyszerű kreatív energiát képest kinyerni. A középső tartományban aztán sokféle alkat van még: a csendesen figyelő, és ritkán, de akkor szinte mindig jól megszólalótól a folyton kételkedő, és ezáltal az anyagba mintegy mágikus realizmussal belépő típuson keresztül a folyton cselekvő állapotban lévő, gyakorlatias karakterekig. Érdemes lenne ennek a tipográfiáját pár rendező- és színészcimbora bevonásával feltérképezni, és akár a Játékos számára egy tanulmánysorozatban megírni. Az ilyen szakmai esettanulmányok, vagy koncepciókísérletek talán másokat is ösztönöznének arra, hogy még színesebben lássák azt a világot, amit a színházzal való foglalkozás nyújtani tud.
Egy társulat esetében szerintem az a szerencsés, ha ezekből a típusokból minél gazdagabb árnyalatok vannak jelen egyszerre. Egyfelől persze ez fárasztó, hiszen mindenki "hülységéhez" hozzá kell szokjunk, és eleinte sokkal több egymásra figyelést feltételez, ugyanakkor éppen ez az előnye is. Már a beszélgetéseknek ebben a hevében és sokszínűségében is megmutatkoznak bizonyos karakterlehetőségek, amelyek aztán transzformálhatók a színpadi alakok megteremtése felé, és az a szép ebben, hogy olykor - vagy az esetek többségében - mindez nem is tudatos. De hát képzeljünk csak el egy ilyen tekintetben homogén társaságot: ahol mindenki hiperaktív, és dől belőle az ötlet meg a fantázia. Kezelhetetlen káoszba fordulna minden. Vagy egy csupa hallgatag, passzív tagokkal teli társulat: szintén és igazán munkaképtelen. Az én színházamnak tehát mindképpen ez az alapja: az egymásra való figyelem, az egyedi emberi tulajdonságaink talaján való gyökerezés, és az abból való kiemelkedések lehetőségei. Mindez persze főleg hosszú távon (de már rövid távon is) alapos és bizonyos értelemben kegyetlen önismeretet feltételez, egyfajta bátorságot, ahol ezek az emberi egyediségek (akár kicsinyességek, vagy ha úgy tetszik hibák) valamilyen nagyító alá kerülhetnek, és fel lehet őket dolgozni. Ehhez kell a tréningmunka. Hangsúlyozom: ennek nagyon nagy része tudattalanul történik, tehát nem arról van szó, hogy racionálisan megfejtjük a személyiségeket, és aztán átprogramozzuk őket, hanem inkább arról, hogy a hozzáállásunkban (fizikailag és szellemileg is) egy a mindennapinál szélesebb perspektívát nyitunk, és magunkra engedjük ezeknek az energiáknak az áramlását, miközben nagyobb (színházi-színészi-dramaturgiai) egységekben kontrolláljuk. Aztán esetleg egyre kisebbekben, stílustól függően. Nagyjából mint az úszást: ott sem foglalkozunk a víz részecskéivel és nem elemezzük a tulajdonságait, hanem érzékenyen és érzékien reagálunk rá, és a tetején valamilyen ritmust felvéve tempózunk.
Így zajlott nagyjából azon bizonyos szerdai próba is, egy nappal az esemény előtt. A struktúrát tehát szépen felvázoltuk a közös ötletelés mentén. Itt még annyi érdekesség mindenképpen van, hogy igazán furcsa dolog úgy szortírozni a felvetéseket, hogy magát az anyagot még nem látjuk egyben, tehát azt sem tudjuk, hogy mihez képest jó vagy nem jó az, amit éppen valaki felvet. Nagyon izgalmas ilyenkor végiggondolni - és ezt ugye ott helyben azonnal kell tenni - hogy vajon mivel is indokolható egy-egy gondolat megfelelő vagy nem megfelelő volta. Hiszen indok nélkül elutasítani az alkotótársak felvetéseit nem éppen szép dolog. Néha megtesszük ugyan, mert néha muszáj, vagy úgy jön ki a lépés, de általában nem helyes. Ebben is számos lehetőség van. Hogy csak néhányat megjelöljek: felmerült például olyan megoldás is, ami érzésem szerint nagyon illusztratív irányba vitte volna a performanszt, azaz jelesül, hogy mondjuk a szereplők egy-egy művészeti ágat jelenítettek volna meg egy-két attribútummal (festő vászonnal és ecsettel, író könyvvel, stb.), és ezeknek a lefosztása lett volna egy markáns eleme a show-nak. Itt egyfajta stiláris szempont, vagy ha tetszik ízlésbéli normatíva, iránykijelölés döntötte le a dolgot. Volt olyan ötlet is, például tőlem származó is, amelyről azért kellett lemondani, mert a dolog jelentése nem illeszkedett a születő anyaghoz, illetve a mondanivalóhoz. Például ha mindenki maga vetkőzik le, önszántából, akkor az egészen mást jelent, mint ha mások fosztják meg a ruháitól. Mégis, éppen ezen felvetés került nagyon is a helyére, amikor a zongoristát alakító Attila a vetkőztetés végére saját döntése nyomán kerül a megfosztottak, legatyásodottak táborába, és ő maga hajtja végre magán a rítus rangjára emelt, szolidaritást vállaló levetkőzést. Ez utóbbi fordulat például Gyuri ötlete volt emlékeim szerint. A futást először Leó vetette fel, mondván, hogy az nálam mindig van. Én éppen nem is gondoltam rá, de rögtön beemeltem. Közben viszont felvetette, hogy mi lenne, ha nem a dobogón lennénk együtt, hanem szétszórva az emberek között. Ezen komolyan el kellett gondolkozzak, végül azért vetettem el, mert a csoport együtt látványban és energiában is erősebb, mint szétszórva az utcán. Poxy a jól irányzott értelmező kérdéseivel volt a lehető legkreatívabb kontrollunk, ami a performansz lehetséges jelentéseit illette.
Aztán egy jó kávészünet után belekezdtünk a tényleges próbába. A struktúra sokat tisztult, és alapjaiban megszületett a performansz. 12 ember fut szembe a nézőkkel, illetve először csak lassan lépeget egy helyben, miközben a frakkos Attila kiválik a csoportból, és leül a zongorához. Játszani kezd, aminek ütemére a lépegetés meneteléssé, majd futássá dagad (továbbra is egy helyben, persze). A futó csoport fele kiszáll a dologból, mintha befásult volna, vagy elfáradt volna. Ők hatan hátramennek az utolsó sorba amolyan sorfalként, és figyelik a többieket, akik tovább loholnak. Aztán egy zenei jelre a futás belassul, a hátsó alakok elindulnak és lassítva futás közben elkezdik levetkőztetni a futókat. Egészen alsóneműig. Amikor ez megvan, hátramennek a helyükre. A futók észreveszik, hogy pórul jártak, észlelik egymást is, fázni kezdenek a januári hidegben, és szorosan egymáshoz bújnak. Ekkor áll le Attila a zenével, és csatlakozik önként a legatyásított brigádhoz. Közben megszólal Cseh Tamás Jelenidő tangó című száma. Amikor Attila is levetkőzött, hátulról a "gonoszok" nemzeti színű szalaggal előre jönnek, körbetekerik a fázókat, gratulálnak, majd átadják a kenyeret és a pezsgőt, ami a kitüntetéssel jár. Majd Mesi elindul, és a szerencsétlen megfosztottakat a PIM bejárata felé vezeti, és betessékeli őket a bejáraton. Közben a színpadon maradt ruhás csapat szépen elénekli a Himnuszt, majd egy hatalmas "Hepp!"-pel és meghajlással zárja a produkciót.
A struktúra megléte után elkezdtük kidolgozni az egyes karaktereket, és a vetkőztetések dramaturgiáját, illetve belső tartalmait. Így például Ákosból egy élveteg gazember lett, aki vigyorogva vetkőztette a mindenre elszánt, ugyanakkor totál lúzer karakterű Leót. Poxyból lírai bohóc lett, akit a szenvtelen Sára csupaszított meg. Rékát két mosolygó, de valójában nagyon is frusztrált nő szabadította meg ruháitól (Judit és Kata), akik egymással is vetélkedtek az egyes ruhadarabokért. Gyuri Mesi csábító karjaiban vesztette el öltözékét, és maradt hoppon, miután Mesi a végső pillanatban erotikus ígéreteit visszavonta. Laci egy kemény bőrdzseki csávó lett, aki rólam szedte le a gönceimet, miközben én a "csakazértis futunk" pozíciójában teljesítettem be mártírságomat.
Miután jól végeztük dolgunkat, még megszerveztük a szükséges pakolásokat és szállításokat a másnapi fellépéshez.
Összességében nagyon jó próba volt, mert végre egy mindössze negyedórás jelenetet kellett összerakni, és volt időnk kicsit vacakolni a részletekkel. Persze nagyon sokat lehetett volna még vacakolni azokon! Viszont nem éreztük a rohamtempó mostanában oly gyakori nyomását. Olykor még némi tréninghangulat is megszületett, ami nyilván annak az alkotómunkának, amit legjobban szeretek, az alapja kéne legyen mindig. És ez azért a könyvtáras fiaskó után nagyon jól esett nekem lelkileg is. És ráadásul a műsorunk témája éppen az, amit megélünk, a hontalankodás, a gatyára szakadás, és a hivatalos hátba veregetések világa.
És itt azért egy fontos dolgot még érdemes elmondani, ha van türelmed még lassan kisregénybe forduló levelemhez. Mert az utóbbi időszakban, azaz lényegében a december közepi Prospero-bemutató óta meglehetősen nyavalyásan éreztem magam, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak, magánéleti vonatkozásokban is, mint tudod, és rengeteg időt töltöttem egyedül a lakásban, sok sorozattal persze, és iddogálással is kocsmáról kocsmára, meg olyanokkal vertem el az időt, mint például főzési kísérletek internetes receptek alapján (elég jól sikerült paprikás krumplit csaptam össze a múltkor, meg főzelékeket is, érdemes lenne majd olykor egy-egy ilyen jellegű bekezdéssel is gazdagítani leveleimet, hiszen a főzés tudománya nagyon is sok szempontból hasonlít a színház készítésének tudományához, de ehhez még további tapasztalatokra van szükségem, majd hamarosan neked is juthat valamiféle kis vacsoraféle, ha újra erre jársz mifelénk...). Szóval nehezen és gyötrelmesen telt az idő, sok minden összekuszálódott okok és okozatok, reális tervek és álmodozások, egyáltalán a megélhetés szégyenletes kérdései, a hovatartozás kétségei, ez a romló szellemű város és ország, a hanyatlás durva jelei, politikai hírek, cinikus nyilatkozatok, sikeremberek és támogatás nélkül kallódó tehetségek, generációk legjobbjai, egyszóval minden, amire épülhetett volna ez az egész, aminek szellemét még a középiskolából nyújtottam ki idáig, mint aki sosem akarna felnőni, immár 16 éves egyetemi pályafutással magam mögött, az egy évvel ezelőtti esemény, amikor kiderült, hogy a Tűzraktér végső veszélyben van, a több mint féléves küzdelem, amiből mindannyian kivettük a részünket, te is, hiszen jöttetek a Májussal és A vonattal, májusban, az utolsó igazán szép hónapban, ami még teljesen annak nevezhető, és akkor mindezek után hirtelen rájön az ember, hogy amit eddig csinált, az egy pillanat alatt szétfoszlik, nincs többé, "tenger népével köddé foszlik egyszer, akár az én illó színházam elvész, szilánkja sem marad". És amikor ezen töprengtem, most újra, ezután a próba után, megvilágosodtam, hogy minden bajomnak egyetlen forrása van, csupán egyetlen egy, és az nem a valóban lesújtó politikai közérzet, nem a támogatások valóban létező hiánya, nem is valamiféle szerelmi melankólia, nem is csupán a nyavalyás egyedüllét kínzó órái, nem is a Tűzraktér bukása, és nem az ahhoz köthető nosztalgia. Csupán egyetlen forrás van: a munka. És ha nem tudok dolgozni, élő és aktív színházi munkát végezni, akkor a legboldogabb országban, a legboldogabb szerelemben, a legtöbb pénzzel a zsebemben, a legcsodálatosabb társaságban és barátok között is minden hiábavaló. Mint Odüsszeusz számára Kalüpszó nimfa szigete, ahol minden adott, csak éppen vadászni nem tud szerencsétlen, mert minden madár és minden vad varázslatosan az asztalára kerül a nimfa jóvoltából. És ez a királyi alkat, aki küzdelemre termett, nem képes a végtelen időben a végtelen boldogságot választani, mert akkor megszűnik minden célja és értelme a létezésnek. És akkor ott ül a sziget partján, és sóhajtozva bámulja a habokat, a végtelen tengert. A nimfa végül megszánja, és nagy fájdalommal tovább engedi a szigetről, sőt ő maga szövi meg a vitorlát a hajójához. Ez a teremtő energia - annak persze egy férfias változata, mert a nők esetében kicsit máshogy van ez, ha nem is nagyon (majd erről értekezek még) - hiányzik nekem is, ha éppen nem tudok dolgozni, ha viszont tudok, akkor a legnagyobb viharok és akadályok közepette is jól érzem magam. Ennek a szerdai próbának köszönhetem tehát, hogy minderre kristálytisztán rájöttem, és ez sokat sokat segített a félelmeimmel való számot vetésben.
Sok apróság is tartozik ehhez: például hogy Solytól kaptam egy DVD-t, amin egy általa készített tévés anyag szerepel, a régi egyetemi színpadokkal és alternatív társulatokkal készített riportműsor. Vagy hogy sok lehetséges pályázatról szereztem tudomást, és biztattak az ügyben, hogy a működésünk előbb-utóbb stabilizálható, ha ezekre ráfutunk. Vagy mondhatnám az italozásokat Zsolttal, vagy Füles barátommal, vagy hogy Cserjével elmentünk színházba, Gyuri szakmai segítségeit, biztatását, és még sokak jótékony figyelmét, még sok ilyen kísérő jó energiával talákozom, igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert ezek újra és újra helyrerakják valahogy az embert belül, hogy képes legyen egyszer csak rálátni magára és a helyzetére, és megfogalmazni az igazságot, amit csak maga ismerhet fel végül, csak önmaga, magának, és utána vissza tud csatlakozni a nagy közös körforgáshoz.
Ez a kapcsolatom a színházhoz, mely végső soron mélységes emberek és emberi megnyilvánulások iránti szenvedélyemből fakadhat, gondolom, egyféle menekülés az önmagamba zárkózástól, és másfelől egyféle tényleges vadászösztön, ami nem fojtható el, és nem félretehető. És minthogy ebben az életben már valószínűleg ez megmarad bennem, nem nagyon van más választásom, mint ezzel élni, ahogyan lehet, ha gatyára vetkőztetve, akkor úgy, ha szegényen, akkor úgy, de folyvást keresni kell a megoldásokat, és szabadba vezető utakat, ösvényeket. És képezni magunkat, hogy a dilettantizmus vagy a többi hamisság dolgaitól távol maradjunk, és tisztán.
Na, most lesz nehéz, mert közben elfogyott a borom és lassan a cigim is, ami itthon volt, márpedig ezek nélkül hogyan írjam ezt a levelet tovább? Megint dönteni kell, drága Ivi, a lehetőségek tobzódó tengerében. Így például megtehetném, hogy lemegyek cigiért, valahol találok bort is bizonyára, és folytatom. Csakhogy akkor megszakad a folyamatosság. Vagy kibírom ezek nélkül, és tisztességesen befejezem ezt a levelet és ezt a témát. Vagy ezt most így közzéteszem, majd elmegyek kocsmázni kicsit, és ha vissza térek, és van még bennem szufla, megírom a második részt is. Ha pedig nincs, akkor holnap vagy holnapután folytatom, ahogy kedvem tartja, és ahogy a Misfits sorozat epizódjai közé be tudom ékelni ezt az izzadtságos melót, amit rám szabtál! Te melyiket választanád? És mit gondolsz, én melyiket fogom?
És igazad van, amikor úgy véled, hogy nyilván az utolsót, és valóban, rögvest kalap-kabát, és irány a kocsma!
A folytatásig jó éjszakát-nappalt neked, ölelem közös barátainkat, és alig várom az újabb közös munkákat!
Csaba
Kedves Ivi,
Köszönöm érdeklődésed, mellyel arra biztatsz, hogy megint melózzak, és bár túl vagyunk azon bizonyos performanszon, melyről bővebben szeretnél hallani, nekem most mégis itt kell üljek, és azon agyalnom, hogyan is számoljak be erről az egészről, hogy kielégítsem kíváncsiságod, illetve hogy mindez elég érdekes legyen mások számára is. Ugyanakkor hű legyen a valósághoz. Pedig annyi más dologgal is foglalkozhatnék! Például nézhetném tovább az aktuális sorozatot, amelyre rákattantam, konkrétan a Misfits című zseniális brit szériát, mely a legdilisebb sorozat a világon, és tele van nagyon kemény angolos fekete humorral. Hogy miről szól? Na jó, leírom: van 5 srác egy lepukkant kisvárosban, akiket kisebb bűntetteikért közmunkára ítélnek. Az egyik nap beléjük csap a villám, amitől különféle szuperképességeik lesznek. És mindenféle őrült kalandokba keverednek. Ennyi lúzer szuperhőst még senki sem talált ki, az bizonyos. És közben az írók alaposan beolvasnak a nyárspolgári attitűdnek, mindenféle szexuális perverzióval és idétlen gyilkosságokkal megfűszerezve az alapanyagot, közben szépen tartva a főhősök közegének szociológiai jellemzőit is. Na erről ennyit, gondoltam elmesélem.
Ami magát az ügyet illeti, hát így történt:
Valamelyik napon - még mielőtt kiderült volna, hogy mégsem költözhetünk társulatostul az Egyetemi Könyvtárba - békésen és gyanútlanul ebédeltem az egyetem menzáján (igen, ott, azt hiszem épp egy sokadik könyvtáras megbeszélés után mentem arra, és hát olcsó, meg minden), és akkor kaptam egy telefonhívást, miszerint kellene egy amolyan tiltakozós performanszt csinálni a Magyar Kultúra Napja alkalmából, érdekel-e. Minthogy ismersz, tudod, hogy minden ilyen színházi ügy érdekel, így aztán most sem mondtam nemet, lássuk meg, miről is van szó igazából.
Egyébként éppen a minap mondta Tábi Tibi közös barátunk, azon bizonyos házibulin, melyen összefutottunk, hogy a férfiember életében a 28 és a 43 éves kor közötti időszak a legjobb: szeretnek az idősebb és fiatalabb nők is, van már élettapasztalatod és kezdesz rálátni a dolgokra, de még azért fiatal vagy, jó a munkabírásod, sok az energiád. És hogy ilyenkor mindent ki kell próbálni, ami szembejön. No, én erre csak helyeselni tudtam, meg megköszönni neki, hogy ezt ilyen egyszerűen megfogalmazta. Ekkor már persze a performanszon túl voltunk, most azért ugrálok az időben, hogy hermeneutikusan összezavarjalak.
A lényeg, hogy miután érdeklődésemet fejeztem ki az ügy iránt, továbbították a számomat a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ), akik az egész akciót szervezték. És valóban kaptam is nem sokkal később egy másik telefont a KKDSZ elnökétől, és még aznap este találkoztunk.
Az eredeti terv szerint az történt volna, hogy a Szépművészeti Múzeumban van ez a bizonyos miniszteri rendezvény, ahol pár díjat adnak át az érdemesülteknek, a performansz pedig a múzeum előtt zajlott volna, valami könnyű díszletet szerettek volna összerakni, ami mondjuk múzeumot formáz, és azt látványosan ledönteni. Csakhogy két dolog történt: a kivitelező képzőművészek túl drágán csinálták volna meg a díszletet, illetve később az is derült, hogy az eseményt áttették a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM-be). Így kerültünk képbe mi, azaz hogy képzőművészeti akció helyett legyen színházi performansz.
A rövid megbeszélés után úgy gondoltam, hogy bevállalom a dolgot, bár akkor még fogalmam sem volt arról, mit is fogunk csinálni, sem pedig arról, hogy a társulatból ki ér rá, ki vállalja a nem tudni pontosan mit. De hát így szokott ez menni, ugye, és eddig mindig megoldottuk. Úgyhogy miért ne! Ráadásul az ügy nemes, és a szándékkal egyetértek, vagyis azzal, hogy felhívjuk az egyébként jogos ünneplés mellett a figyelmet a kultúrát érintő leépítésekre, megvonásokra.
No, le is ültem végiggondolni fejben, hogy miféle módon is álljunk ehhez hozzá, és bár csináltunk sok hasonló megmozdulást, politikai jellegű demonstráción még nem léptünk fel. Így aztán a következő alapvető megállapításokat tettem magamnak rendezői szempontból:
1. a performansznak bárki számára dekódolhatónak kell lennie
2. a műsornak meg kell ütnie egy bizonyos ingerküszöböt
3. senkit sem szabad megsérteni, legfőképpen azokat nem, akik odabent megérdemelten díjat kapnak
azután szakmailag még hozzátettem:
4. egy 3x2-es emelt színpadon kell a történésnek megvalósulnia
5. a csoportot mint mozgatható tömeget kell használni, ehhez kb. 12 emberre van szükség
Eddig eljutottam, de tovább nem. Aludtam rá párat, néztem a sorozatokat, azt hiszem éppen a Walking Dead című fantasztikus amerikai darab epizódjait. No, ez a sorozat egy zombi-apokalipszis után játszódik, és egy kisvárosi rendőr a főszereplő, aki túléli a katasztrófát, majd a zombiktól hemzsegő vidéken elindul megkeresni a családját. Ez lehet, hogy idáig elég vacakul hangzik, én például általában ki nem állhatom a zombi-filmeket, de ez a sorozat egészen más: nagyon jól van megcsinálva, nagyon markáns és kidolgozott karakterekkel, kiszámíthatatlan történetvezetéssel. Ráadásául a sok akció közben elég szépen elidőznek az epizódok a magánéleti és lelki szálak útvesztőiben is. De az is lehet, hogy a Sherlock című sorozatot néztem éppen, már nem emlékszem pontosan. A Sherlock-ról is érdemes pár mondatot írni, talán később még megteszem, be kell ugyanis osztani ezt a levelet, és dramaturgiailag szépen elhelyezni benne ezeket a kis kitérőket. Látod, ha Te is így tennél, azaz mondjuk a focit összekevernéd a színházi beszámolókkal, lehet hogy én is belemélyedhetnék (kénytelen-kelletlen) a sportrajongói alapvetéseidbe. Ami nyilván hasznomra válna, mert teljesen műveletlen vagyok sport témában. Pedig mennyivel hitelesebb lehetnék az Ételliftben, amikor a focicsapatokról beszélek, ha valóban tudnám, miről is beszélek igazából.
Így például a merenyei beszámolódban nagyon szépen össze is hoztad ezeket a szálakat, kár, hogy a Játékosban való közléskor kivették a nem szakmainak titulált részeket. Érzéketlen húzás! Erre jó viszont a blog: itt senki sem mondja meg, mikor mit és miről lehet írni, sem azt, hogy milyen hosszan, szóval semmit. Igaz, nem is kap az ember honoráriumot. (Itt jegyzem meg, ha valaki mégis fizetni szeretne írásaimért - akár azért, mert szórakoztatónak találja, akár azért, mert sokat tanul belőle, akár mindkettő, vagy csak úgy, szeretne rajtam segíteni - írjon nekem bátran egy e-mailt a Facebook-on, és elküldöm a számlaszámom, ahová utalhatja a lóvét...)
De vissza a fősodorhoz. Szóval egy másik napon folytattam a töprengést, amikor már nagyon szorított az idő, és már túl voltam a Walking Dead megnézhető összes részén is (megjegyzem, február közepétől folytatják, már alig várom, az utolsó rész nagyon durván erős volt!), szóval nekiültem, és alaposan végiggondoltam a lehetőségeket. Volt abban mindenféle ötlet: Sziszifusztól Ady- és Arany János-verseken át, koreografált mozdulatsorokig, zenei találmányokon és szójátékokon keresztül nagyon sok minden kisebb-nagyobb ötlet, de éreztem, hogy a fő motívumot nem találtam meg. Hiába az órákon keresztül tartó tervezgetés, semmi olyan, amire rá lehetne építeni. Pedig valami markáns ötlet kell, ott lesz a média, meg híres emberek, meg minden, szóval... szóval... és azt hiszem itt jöttem rá: kell egy gesztus! Egy gesztus, ami nem színjáték.
Nem tudom, hogy jutott eszembe pont ez a vetkőztetés-dolog.
Talán az is benne volt, hogy időközben a könyvtár bemondta az unalmast, és kiderült, hogy mégsem tudunk oda költözni, és hogy gyakorlatilag maradunk a hontalan státuszban, vagyis az utcán. Én akkor persze meglehetősen elkeseredtem, azon is gondolkoztam épp, hogy abbahagyom az egészet, nem csinálom tovább, kiutazok külföldre, el ebből a lehetetlen országból, ahol nem lehet előrébb jutni, el ebből az országból, amely éppen a tehetségeitől vonja el a táptalajt, el ebből az országból, amely az irigyek és az ügyeskedők országa, el innen. Aztán rájöttem, hogy rendben, az indulati töltet már megvan bennem ehhez a performanszhoz, a látomás még hiányzik. De úgy látszik, az indulat előpiszkálta a látomást is: valahogy bevillant ez a vetkőztetés-motívum, és azt gondoltam, hogy ennek január közepén azért van tétje, azaz megvan a gesztus, amit teszünk, amolyan szimbolikus áldozat, de nem csak szimbolikus, hanem valódi is, és a jelentése nagyon oda tart, ahová mi is szánjuk az egészet.
Na jó, gondoltam, megnyugodtam, ezzel már neki lehet menni a próbának, aztán a többi majd elválik közben, hagyjunk másnak is helyet a kreativitás kondérjánál. Szóval amikor idáig eljutottam, elmentem egy kicsit kocsmázni, hogy leöblítsem a nagy munka hevében kiszáradt bensőmet. Így is tettem. Arra nem emlékszem, melyik helyen is voltam, de sajnos egyre kevesebből lehet válogatni, ha az ember rágyújtani is szeretne, ugye, és hát nyilván ilyen helyre mentem. Egyébként különböző hangulatokhoz különböző kocsmák illenek. Van olykor, hogy bármelyik hangulathoz van hangulatod, akkor jó, főleg, ha összefutsz néhány kedves ismerőssel is. Amennyiben viszont fárasztó ismerőssel futsz össze, vagy egy idegen elkezd ismerkedni veled, és fáraszt, arra is megvannak a megfelelő taktikák, hogyan csusszanj ki a karmaik közül. Valamint az sem jelent nagy gondot, ha egyedül kell kocsmáznod, hiszen bizonyos helyek alapzajában, egy-egy jó sarokban nagyszerűen el lehet merengeni az élet nagy kérdéseiről, vagy csak bambulni bele a kocsma mozgalmas esztétikájába, amúgy tét nélkül.
De hát ezt úgyis tudod. Illetve azért csábít az a lehetőség is, olykor egy-egy kocsma bemutatása erejéig letérjek a nagy ösvényről, azaz a munkafolyamat beszámolóját mintegy megszakítva elidőzzünk az iddogálás művészetének tapasztalatainál, és talán meg is teszem majd. Hiszen az alkotófolyamat sem egy egységes időtömb, hanem megszakításokkal zajlik, és ezt illik és hasznos is megjelölni egy ilyen dolgozatban, ezeket az életszerű kitéréseket, betérések, le- és beöntéseket, valamit a füstök és a folyadékok elegyének jótékony vagy éppen kártékony hatását kimutatni a színházi munkára vonatkozóan. Szóval, ha valaha szakdolgozatot írnék esetleg, talán éppen ezt választanám témámnak: az alkohol hatása a művészetekben. Tudományos alapossággal bemutatni mindezt a kultúrtörténet keresztmetszetében, majd ide vonatkozó tanulmányokat idézni, vitatkozva velük, valamint egy-két híresen alkoholista művész munkáinak tükrében elmélyülve, keverve azt saját tapasztalatokkal, bemutatni az emberiség nagy küzdelmét, hogy megvalósítsa a józan ész ragyogását, vagy éppen hogy legyőzze a józanság nyers egyszerűségét, és a mámor vidékein hasítson új vadászmezőket. És összességében a kettő egyféle egyensúlyát, avagy kölcsönös táncát létrehozni, mint Nietzsché-nél a dionüszoszi és az apollóni erők összefogása a görög tragédiában, vagy Füst Milán fogalmaival: a látomás és az indulat erőit összesíteni a művészetben. Ez lehetne tehát az én nagy témám, és ehhez gyűjtök tapasztalatokat, mert ki tudja, talán egyszer mégiscsak megírom, és amolyan kult-könyvvé is válhatna a bölcsészek körében, és akkor ebből tanulnának államvizsgára, én meg pár sörért cserébe gyakorlati szemináriumokat vezethetnék a témában, satöbbi.
Másnap volt a próba, reggel 9-től, Gyuri felajánlotta a próbatermét, amivel éltünk is, hiszen mint tudod, saját éppenséggel nincs. Szépen összeraktuk a dolgokat, Leó és Gyuri és Réka és mások is hozták a jó ötleteket, amiknek azért jó részét kiszórtuk. De sok megmaradt. Ahogy ez szokott. Hiszen az ötletelésre egy külön fejezetet kellene szánni majdani nagy művemben. Így például megfigyeltem, hogy ezen a téren többféle típusú színész van: a legegyszerűbb, akinek semmi ötlete nincs, sőt, adott esetben inkább le van maradva a többiekhez képest. Ez a lemaradás érdekes dolog: régebben magamon is észrevettem, egyféle belső görcsöt, ami mindig megakasztja a figyelem folyamatosságát, egyféle szorongást, ami talán kisebbrendűségi érzés, vagy egy nagyon erős félelem egy belső ürességtől, vagy valami hasonló. Akár egyféle hidegvérűség, amely teret enged a többi forróvérű vagy -fejű kollégának. Ez ugyanakkor sajnos a színpadi jelenlétben is sokszor visszaüt, mert hiszen az alakítás során a szorongás a megnyilatkozástól blokkolja a képzeletet és a fantáziát, és így a játék nem tud kiteljesedni. Aztán vannak a spontán áradók, akikkel viszont az lehet a baj, hogy folyton jár a szájuk, és sok energiát igényel a fegyelmezésük, valamint a hülyeségek kiszortírozása. Megint csak saját tapasztalat: ennél a típusú viselkedésnél a színész mintegy magát spanolja fel, megforgatja az agybéli energiáit, amik aztán lehatnak a belső szervekig, és valahogy így trenírozza magát az alkotás kegyelmi állapotába. Na most ezzel a mentalitással elég jól lehet dolgozni, ha az illető hagyja magát fegyelmezni, és ha a rendező hozzá van edződve az ilyesféle fura lények instruálásához. Ugyanis nagy részük a munka azon fázisában, amikor erre már valóban szükség van, nagyon koncentráltan tud dolgozni. A korábbi dilinyósságból pedig az egész csoport nagyszerű kreatív energiát képest kinyerni. A középső tartományban aztán sokféle alkat van még: a csendesen figyelő, és ritkán, de akkor szinte mindig jól megszólalótól a folyton kételkedő, és ezáltal az anyagba mintegy mágikus realizmussal belépő típuson keresztül a folyton cselekvő állapotban lévő, gyakorlatias karakterekig. Érdemes lenne ennek a tipográfiáját pár rendező- és színészcimbora bevonásával feltérképezni, és akár a Játékos számára egy tanulmánysorozatban megírni. Az ilyen szakmai esettanulmányok, vagy koncepciókísérletek talán másokat is ösztönöznének arra, hogy még színesebben lássák azt a világot, amit a színházzal való foglalkozás nyújtani tud.
Egy társulat esetében szerintem az a szerencsés, ha ezekből a típusokból minél gazdagabb árnyalatok vannak jelen egyszerre. Egyfelől persze ez fárasztó, hiszen mindenki "hülységéhez" hozzá kell szokjunk, és eleinte sokkal több egymásra figyelést feltételez, ugyanakkor éppen ez az előnye is. Már a beszélgetéseknek ebben a hevében és sokszínűségében is megmutatkoznak bizonyos karakterlehetőségek, amelyek aztán transzformálhatók a színpadi alakok megteremtése felé, és az a szép ebben, hogy olykor - vagy az esetek többségében - mindez nem is tudatos. De hát képzeljünk csak el egy ilyen tekintetben homogén társaságot: ahol mindenki hiperaktív, és dől belőle az ötlet meg a fantázia. Kezelhetetlen káoszba fordulna minden. Vagy egy csupa hallgatag, passzív tagokkal teli társulat: szintén és igazán munkaképtelen. Az én színházamnak tehát mindképpen ez az alapja: az egymásra való figyelem, az egyedi emberi tulajdonságaink talaján való gyökerezés, és az abból való kiemelkedések lehetőségei. Mindez persze főleg hosszú távon (de már rövid távon is) alapos és bizonyos értelemben kegyetlen önismeretet feltételez, egyfajta bátorságot, ahol ezek az emberi egyediségek (akár kicsinyességek, vagy ha úgy tetszik hibák) valamilyen nagyító alá kerülhetnek, és fel lehet őket dolgozni. Ehhez kell a tréningmunka. Hangsúlyozom: ennek nagyon nagy része tudattalanul történik, tehát nem arról van szó, hogy racionálisan megfejtjük a személyiségeket, és aztán átprogramozzuk őket, hanem inkább arról, hogy a hozzáállásunkban (fizikailag és szellemileg is) egy a mindennapinál szélesebb perspektívát nyitunk, és magunkra engedjük ezeknek az energiáknak az áramlását, miközben nagyobb (színházi-színészi-dramaturgiai) egységekben kontrolláljuk. Aztán esetleg egyre kisebbekben, stílustól függően. Nagyjából mint az úszást: ott sem foglalkozunk a víz részecskéivel és nem elemezzük a tulajdonságait, hanem érzékenyen és érzékien reagálunk rá, és a tetején valamilyen ritmust felvéve tempózunk.
Így zajlott nagyjából azon bizonyos szerdai próba is, egy nappal az esemény előtt. A struktúrát tehát szépen felvázoltuk a közös ötletelés mentén. Itt még annyi érdekesség mindenképpen van, hogy igazán furcsa dolog úgy szortírozni a felvetéseket, hogy magát az anyagot még nem látjuk egyben, tehát azt sem tudjuk, hogy mihez képest jó vagy nem jó az, amit éppen valaki felvet. Nagyon izgalmas ilyenkor végiggondolni - és ezt ugye ott helyben azonnal kell tenni - hogy vajon mivel is indokolható egy-egy gondolat megfelelő vagy nem megfelelő volta. Hiszen indok nélkül elutasítani az alkotótársak felvetéseit nem éppen szép dolog. Néha megtesszük ugyan, mert néha muszáj, vagy úgy jön ki a lépés, de általában nem helyes. Ebben is számos lehetőség van. Hogy csak néhányat megjelöljek: felmerült például olyan megoldás is, ami érzésem szerint nagyon illusztratív irányba vitte volna a performanszt, azaz jelesül, hogy mondjuk a szereplők egy-egy művészeti ágat jelenítettek volna meg egy-két attribútummal (festő vászonnal és ecsettel, író könyvvel, stb.), és ezeknek a lefosztása lett volna egy markáns eleme a show-nak. Itt egyfajta stiláris szempont, vagy ha tetszik ízlésbéli normatíva, iránykijelölés döntötte le a dolgot. Volt olyan ötlet is, például tőlem származó is, amelyről azért kellett lemondani, mert a dolog jelentése nem illeszkedett a születő anyaghoz, illetve a mondanivalóhoz. Például ha mindenki maga vetkőzik le, önszántából, akkor az egészen mást jelent, mint ha mások fosztják meg a ruháitól. Mégis, éppen ezen felvetés került nagyon is a helyére, amikor a zongoristát alakító Attila a vetkőztetés végére saját döntése nyomán kerül a megfosztottak, legatyásodottak táborába, és ő maga hajtja végre magán a rítus rangjára emelt, szolidaritást vállaló levetkőzést. Ez utóbbi fordulat például Gyuri ötlete volt emlékeim szerint. A futást először Leó vetette fel, mondván, hogy az nálam mindig van. Én éppen nem is gondoltam rá, de rögtön beemeltem. Közben viszont felvetette, hogy mi lenne, ha nem a dobogón lennénk együtt, hanem szétszórva az emberek között. Ezen komolyan el kellett gondolkozzak, végül azért vetettem el, mert a csoport együtt látványban és energiában is erősebb, mint szétszórva az utcán. Poxy a jól irányzott értelmező kérdéseivel volt a lehető legkreatívabb kontrollunk, ami a performansz lehetséges jelentéseit illette.
Aztán egy jó kávészünet után belekezdtünk a tényleges próbába. A struktúra sokat tisztult, és alapjaiban megszületett a performansz. 12 ember fut szembe a nézőkkel, illetve először csak lassan lépeget egy helyben, miközben a frakkos Attila kiválik a csoportból, és leül a zongorához. Játszani kezd, aminek ütemére a lépegetés meneteléssé, majd futássá dagad (továbbra is egy helyben, persze). A futó csoport fele kiszáll a dologból, mintha befásult volna, vagy elfáradt volna. Ők hatan hátramennek az utolsó sorba amolyan sorfalként, és figyelik a többieket, akik tovább loholnak. Aztán egy zenei jelre a futás belassul, a hátsó alakok elindulnak és lassítva futás közben elkezdik levetkőztetni a futókat. Egészen alsóneműig. Amikor ez megvan, hátramennek a helyükre. A futók észreveszik, hogy pórul jártak, észlelik egymást is, fázni kezdenek a januári hidegben, és szorosan egymáshoz bújnak. Ekkor áll le Attila a zenével, és csatlakozik önként a legatyásított brigádhoz. Közben megszólal Cseh Tamás Jelenidő tangó című száma. Amikor Attila is levetkőzött, hátulról a "gonoszok" nemzeti színű szalaggal előre jönnek, körbetekerik a fázókat, gratulálnak, majd átadják a kenyeret és a pezsgőt, ami a kitüntetéssel jár. Majd Mesi elindul, és a szerencsétlen megfosztottakat a PIM bejárata felé vezeti, és betessékeli őket a bejáraton. Közben a színpadon maradt ruhás csapat szépen elénekli a Himnuszt, majd egy hatalmas "Hepp!"-pel és meghajlással zárja a produkciót.
A struktúra megléte után elkezdtük kidolgozni az egyes karaktereket, és a vetkőztetések dramaturgiáját, illetve belső tartalmait. Így például Ákosból egy élveteg gazember lett, aki vigyorogva vetkőztette a mindenre elszánt, ugyanakkor totál lúzer karakterű Leót. Poxyból lírai bohóc lett, akit a szenvtelen Sára csupaszított meg. Rékát két mosolygó, de valójában nagyon is frusztrált nő szabadította meg ruháitól (Judit és Kata), akik egymással is vetélkedtek az egyes ruhadarabokért. Gyuri Mesi csábító karjaiban vesztette el öltözékét, és maradt hoppon, miután Mesi a végső pillanatban erotikus ígéreteit visszavonta. Laci egy kemény bőrdzseki csávó lett, aki rólam szedte le a gönceimet, miközben én a "csakazértis futunk" pozíciójában teljesítettem be mártírságomat.
Miután jól végeztük dolgunkat, még megszerveztük a szükséges pakolásokat és szállításokat a másnapi fellépéshez.
Összességében nagyon jó próba volt, mert végre egy mindössze negyedórás jelenetet kellett összerakni, és volt időnk kicsit vacakolni a részletekkel. Persze nagyon sokat lehetett volna még vacakolni azokon! Viszont nem éreztük a rohamtempó mostanában oly gyakori nyomását. Olykor még némi tréninghangulat is megszületett, ami nyilván annak az alkotómunkának, amit legjobban szeretek, az alapja kéne legyen mindig. És ez azért a könyvtáras fiaskó után nagyon jól esett nekem lelkileg is. És ráadásul a műsorunk témája éppen az, amit megélünk, a hontalankodás, a gatyára szakadás, és a hivatalos hátba veregetések világa.
És itt azért egy fontos dolgot még érdemes elmondani, ha van türelmed még lassan kisregénybe forduló levelemhez. Mert az utóbbi időszakban, azaz lényegében a december közepi Prospero-bemutató óta meglehetősen nyavalyásan éreztem magam, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak, magánéleti vonatkozásokban is, mint tudod, és rengeteg időt töltöttem egyedül a lakásban, sok sorozattal persze, és iddogálással is kocsmáról kocsmára, meg olyanokkal vertem el az időt, mint például főzési kísérletek internetes receptek alapján (elég jól sikerült paprikás krumplit csaptam össze a múltkor, meg főzelékeket is, érdemes lenne majd olykor egy-egy ilyen jellegű bekezdéssel is gazdagítani leveleimet, hiszen a főzés tudománya nagyon is sok szempontból hasonlít a színház készítésének tudományához, de ehhez még további tapasztalatokra van szükségem, majd hamarosan neked is juthat valamiféle kis vacsoraféle, ha újra erre jársz mifelénk...). Szóval nehezen és gyötrelmesen telt az idő, sok minden összekuszálódott okok és okozatok, reális tervek és álmodozások, egyáltalán a megélhetés szégyenletes kérdései, a hovatartozás kétségei, ez a romló szellemű város és ország, a hanyatlás durva jelei, politikai hírek, cinikus nyilatkozatok, sikeremberek és támogatás nélkül kallódó tehetségek, generációk legjobbjai, egyszóval minden, amire épülhetett volna ez az egész, aminek szellemét még a középiskolából nyújtottam ki idáig, mint aki sosem akarna felnőni, immár 16 éves egyetemi pályafutással magam mögött, az egy évvel ezelőtti esemény, amikor kiderült, hogy a Tűzraktér végső veszélyben van, a több mint féléves küzdelem, amiből mindannyian kivettük a részünket, te is, hiszen jöttetek a Májussal és A vonattal, májusban, az utolsó igazán szép hónapban, ami még teljesen annak nevezhető, és akkor mindezek után hirtelen rájön az ember, hogy amit eddig csinált, az egy pillanat alatt szétfoszlik, nincs többé, "tenger népével köddé foszlik egyszer, akár az én illó színházam elvész, szilánkja sem marad". És amikor ezen töprengtem, most újra, ezután a próba után, megvilágosodtam, hogy minden bajomnak egyetlen forrása van, csupán egyetlen egy, és az nem a valóban lesújtó politikai közérzet, nem a támogatások valóban létező hiánya, nem is valamiféle szerelmi melankólia, nem is csupán a nyavalyás egyedüllét kínzó órái, nem is a Tűzraktér bukása, és nem az ahhoz köthető nosztalgia. Csupán egyetlen forrás van: a munka. És ha nem tudok dolgozni, élő és aktív színházi munkát végezni, akkor a legboldogabb országban, a legboldogabb szerelemben, a legtöbb pénzzel a zsebemben, a legcsodálatosabb társaságban és barátok között is minden hiábavaló. Mint Odüsszeusz számára Kalüpszó nimfa szigete, ahol minden adott, csak éppen vadászni nem tud szerencsétlen, mert minden madár és minden vad varázslatosan az asztalára kerül a nimfa jóvoltából. És ez a királyi alkat, aki küzdelemre termett, nem képes a végtelen időben a végtelen boldogságot választani, mert akkor megszűnik minden célja és értelme a létezésnek. És akkor ott ül a sziget partján, és sóhajtozva bámulja a habokat, a végtelen tengert. A nimfa végül megszánja, és nagy fájdalommal tovább engedi a szigetről, sőt ő maga szövi meg a vitorlát a hajójához. Ez a teremtő energia - annak persze egy férfias változata, mert a nők esetében kicsit máshogy van ez, ha nem is nagyon (majd erről értekezek még) - hiányzik nekem is, ha éppen nem tudok dolgozni, ha viszont tudok, akkor a legnagyobb viharok és akadályok közepette is jól érzem magam. Ennek a szerdai próbának köszönhetem tehát, hogy minderre kristálytisztán rájöttem, és ez sokat sokat segített a félelmeimmel való számot vetésben.
Sok apróság is tartozik ehhez: például hogy Solytól kaptam egy DVD-t, amin egy általa készített tévés anyag szerepel, a régi egyetemi színpadokkal és alternatív társulatokkal készített riportműsor. Vagy hogy sok lehetséges pályázatról szereztem tudomást, és biztattak az ügyben, hogy a működésünk előbb-utóbb stabilizálható, ha ezekre ráfutunk. Vagy mondhatnám az italozásokat Zsolttal, vagy Füles barátommal, vagy hogy Cserjével elmentünk színházba, Gyuri szakmai segítségeit, biztatását, és még sokak jótékony figyelmét, még sok ilyen kísérő jó energiával talákozom, igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert ezek újra és újra helyrerakják valahogy az embert belül, hogy képes legyen egyszer csak rálátni magára és a helyzetére, és megfogalmazni az igazságot, amit csak maga ismerhet fel végül, csak önmaga, magának, és utána vissza tud csatlakozni a nagy közös körforgáshoz.
Ez a kapcsolatom a színházhoz, mely végső soron mélységes emberek és emberi megnyilvánulások iránti szenvedélyemből fakadhat, gondolom, egyféle menekülés az önmagamba zárkózástól, és másfelől egyféle tényleges vadászösztön, ami nem fojtható el, és nem félretehető. És minthogy ebben az életben már valószínűleg ez megmarad bennem, nem nagyon van más választásom, mint ezzel élni, ahogyan lehet, ha gatyára vetkőztetve, akkor úgy, ha szegényen, akkor úgy, de folyvást keresni kell a megoldásokat, és szabadba vezető utakat, ösvényeket. És képezni magunkat, hogy a dilettantizmus vagy a többi hamisság dolgaitól távol maradjunk, és tisztán.
Na, most lesz nehéz, mert közben elfogyott a borom és lassan a cigim is, ami itthon volt, márpedig ezek nélkül hogyan írjam ezt a levelet tovább? Megint dönteni kell, drága Ivi, a lehetőségek tobzódó tengerében. Így például megtehetném, hogy lemegyek cigiért, valahol találok bort is bizonyára, és folytatom. Csakhogy akkor megszakad a folyamatosság. Vagy kibírom ezek nélkül, és tisztességesen befejezem ezt a levelet és ezt a témát. Vagy ezt most így közzéteszem, majd elmegyek kocsmázni kicsit, és ha vissza térek, és van még bennem szufla, megírom a második részt is. Ha pedig nincs, akkor holnap vagy holnapután folytatom, ahogy kedvem tartja, és ahogy a Misfits sorozat epizódjai közé be tudom ékelni ezt az izzadtságos melót, amit rám szabtál! Te melyiket választanád? És mit gondolsz, én melyiket fogom?
És igazad van, amikor úgy véled, hogy nyilván az utolsót, és valóban, rögvest kalap-kabát, és irány a kocsma!
A folytatásig jó éjszakát-nappalt neked, ölelem közös barátainkat, és alig várom az újabb közös munkákat!
Csaba
