E blog 167. bejegyzése, mely elmeséli a vönöcki tábor záróeseményeit, szól jópár arra érdemes személyről, valamint említést tesz egynéhány egyébről...

Oly nagyon vége lett a Soltis-tábornak, hogy immár megint a Tűzraktérben vagyok, fél nap alvás és egy napnyi tréning után, éjszaka van, lent szól a szokott rakteres zene (tábortűz helyett ez adatik, sajnos) valamint iszonyú hőség, és sok-sok mondanivaló. Ma este például igen gyakran azt "flesseltem", hogy valamelyik Soltis-tag jön befelé a Tűzbe, aztán jobban megnézve csalódnom kellett. Többször látni véltem ma például Csengét, Sárát, sőt, azt hiszem Máriót, Arnoldot, és még másokat is, egy-egy szemsarokból elkapott mozdulat, forma, vagy testtartás miatt, ami a tudattalanban megidézte őket nekem. Nem kell nagy lelki boncolást végezni, hogy miért történt ez.

Itt van amúgy, amit Petinek e-mailben küldtem, hogy mivel szeretnék dolgozni a táborban:

"A tábor során egyszerű fizikai gyakorlatokból és szituációkból építkezve keresünk majd izgalmas színészi állapotokat és folyamatokat. Vizsgálni fogjuk a tudattalan szerepét a színpadon, olyan fizikai impulzusok mentén, amely a színészben a pillanat teremtő erejét képesek megnyitni. Módszerünk elsősorban az improvizáció, tárgyunk a jelen időben létrejövő kontaktusok, felismerések, színpadi döntések mechanizmusa, anyagunk az alkotó jelenléttel bíró színész, személyes törekvéseivel, érdeklődésével, testével, beszédével, mozgásával. A vélhetően egyre konkrétabb munka során rögzített formákat, vagy dramaturgiai pontokat is keresünk, folyamatokat építünk fel (vagy építünk le), térbeli, érzelmi kompozíciókat hozunk létre, s mindkét csoportmunkát egy irányított, vagy részben rögzített improvizációs etűdsorral zárjuk. Röviden: a semmiből próbálunk majd új világot teremteni, s abban felfedezéseket tenni - önmagunkból, de nem csak önmagunkért... Mozgásra alkalmas öltözék szükségeltetik, valamint bármilyen hangszer."

Azt hiszem ezt nagyjából teljesült. Nagyjából, mert a naccsoporttal a tréningmunka csak amolyan ízelítő tudott lenni (átnyergeltünk hipp-hopp a konkrét Don Quijote-anyagra), a tréningcsoporttal pedig szintén izgalmas lett volna még egy hetet dolgozni, és engedni tovább duzzadni a bővülő energiákat.

A Don Quijote-anyagot végül nagyon megszerettem. Szívem csücske Bálint lett, aki egyszerre (vagyis egymásra váltva) vitte Don Quijoté-t, az autista beteget, a vallatóbírót, a Tükrök Lovagját és az orvost. Nagy meló volt, megérte. Pepe - Czene Zoli után - az első színész akiről el tudom képzelni, hogy meg tudja csinálni azt a Don-t, akit igazán szeretnék látni, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki sűríti magában a naiv kamaszfiút, a kamaszsága miatt zavart felnőttet, a meggárgyult öregembert, a hős szerelmest, a kérlelhetetlen lovagot, és a halált kihívó metafizikust. Hát, ez nem könnyű, amúgy. Pepének is csak részben sikerült ezt megcsillantani, de a próbák és tréningek során mindegyik színt láttam tőle külön-külön, összeötvözni pedig egyszerűen nem volt elég időnk. Roland a legjobb Sancho Panza életemben (Csák Gyuri mellett), igazán és őszintén a szívéből dolgozott, hozzátudta adni a lovag figurájához azt is, ami picit hiányzott belőle. És persze mindenki más: a három festő-halálmadár elképesztő energiája, amivel a tulajdonképpen statiszta szerepeket fel tudták tölteni, pedig három társulati húzóemberről van szól: Zsuzsi, Viki, Peti (nincs kis szerep, csak kis színész... na ők nem kicsik ebben sem!), aztán a két kiváló őrünk, még kisebb szerepekben (Márió és Arnold, utóbbi játszott Sanchót is picit, kiválóan) maximálisan biztosították a háttér energiáját és színeit. Nagyszerű volt András, és nagyszerű volt Dóri a két törvényszéki szolga avagy szanatóriumi ápoló szerepében. Ha Dulcinea, akkor pedig Sára mindig eszembe fog jutni. Miként a szép fogolynő szerepében Csenge, akinek szintén kisebb szerep jutott, mint amiben igazán kiteljesedhetett volna. De ez ilyenkor megtörténik. Örülök annak, hopgy éppen Bálint és Pepe kapott nagyobb feladatot. 6 nap alatt minden nem fér bele. Ilyenkor a hiányérzet jó, helyes, örvendetes. Mert további munkakedvről árulkodik.

A Don Quijote-bemutatónk nagy erénye volt szerintem a térkezelés, a (döccenésektől nem mentes) dramaturgiai folyamat, amin végigvittük szereplőket, ahogy a vcégn kiderül, hogy mindenki egy szanatórium lakója, még az orvos is bolond, és mindenki agyon nyugtatózva, Pepe bácsival együtt támolyog a kertben, valami állítólagos belső békés tájban, mely amúgy ott van a szemünk előtt, és benne rohangál az orvosszerepből visszavedlett, boldog autista. Van-e ennél megrázóbb-felemelőbb kép önmagunkról?

A tréningcsoport bemutatója rögvest ezután következett. Hihetetlen kihívás, valójában lehetetlen feladat elé állítottam a csoportot: 5-ször 2-3 órás térningek után mindenféle rávezetés nélkül bedobni őket a közönség elé egy tréning-bemutatóval, amely tréningen egyébként csak maga a bemelegítés hosszabb, mint amit nekik műsorként ezúttal meg kellett csinálniuk. Nagyon helyt álltak, de mégis sajnálom, hogy nem volt 2 óránk előtte felkészülni. Ha azt látták volna, ami akkor kijön belőlük!!! Íme a nevek: Franci, Leti, Bea, Arnold, Márió, András. Fiatalok (érettségi előtt) és mindannyian titánok!

És a többi fantasztikum.

Neveket mondok most még, és élményeket. Aki kimarad, az csak azért marad ki, mert fáradt vagyok, és túl sok minden foglalkoztat.

GÁBOR - A társulat vezetője, aki egyszerre tud nagyon szigorú és nagyon kedves is lenni. Szeretni való tekintélye van, és tekintélyes szeretetre méltósága. Csak keveset beszélgettünk, pláne nem dolgoztunk együtt, de minden számított ebben a 6 napban, amikor csak láttam, amikor csak találkoztunk. Hihetetlen, hogy ennyi emberre van figyelme és türelme és szíve!

SOMOGYI - Sokat tanultam tőle arról, milyen nehéz és nemes feladat mesélni, hogy ennek milyen hagyományai vannak (az ember lelkében is) arról, hogy milyen fontos a saját történeteinkhez való viszony, és emlékezetett arra, hogy milyen mélyen bennünk van a színház, amit valójában szeretnénk megalkotni. Nem akart mintákat adni - ezt többen felrótták, mint hibát, és valóban kicsit lusta volt... - nekem ez tetszett, valószínűleg mert én is erre vágyom rendezőként, és én is belül mélyen nagyon lusta vagyok, csak nem sikerül megcsinálnom, nem merem megmutatni (csak kicsit)... Valamit megértettem az éneklés fontosságából is. (Höhö...)

SIPI - Először egy kisfiúnak tűnt, aztán megjelent benne valami mindenen túli, például Soly-nál gyerekpszichológust játszott (játszott??? - dehogy, inkább azzá vált) és nem tudtam nem elhinni, nem tudtam nem látni a figurát, aki sokkal idősebb volt, és vele együtt valódi. Sipi sosem tűnt fáradtnak, nyűgösnek, sem pedig nem okoskodott, sem pedig nem gyerekeskedett sehogyan sem. Kicsit olyan ő, mint Hiro a Hősökben(!) Lehet, hogy otthon másmilyen, de én most így láttam. Nagyon lelkesítő ilyen srácokat látni, és arra gondolni, hogy ezért érdemes. Egyébként ráférne (nem csak rá...) egy alapos, sok időn átnyúló mozgástréning. Sipi nélkül ez a tábor nem lett volna ugyanaz...

CSENGE - Senki sem akarja elhinni, hogy mindössze 17 éves, például Kazincbarcikán sem gondolták volna, én sem, direkt megnéztem a Facebook-on, vajon tényleg úgy-e, hát biza... Nekem amit a Somogyi-féle csoportban együtt dolgozhattunk, az nagyon jól esett, és persze különösen csodáltam a Hídavatás összeállításánál, ami roppantul komplex és veszélyes feladat volt, és nem csinálta ám rosszul! Szóval nekem Csenge inkább 25 éves, akkor is, csak azért is!

***

Itt most befejezem mára, kimerültem, reggelig tudnám folytatni. Remélem folytatom, van még mondanivalóm, bár el kellene kezdenem a saját csapatos tréningekről szóló munkanaplót is, rögvest. Írni vagy élni??? Bárcsak fel bírnék kelni 6-kor. De nem bírok... Grrr.

Folyt. köv, és fotók köv!

A kaszabaszás ötödik

Most még sokkal tovább maradtam ébren, pedig szerettem volna - reggeli gondolat volt! - még éjfél körül ágyba hullani. No, nem! Most mindjárt 3 óra, és 7 körül kelni kell. Olyan intenzívek az álmaim - bár alig emlékszem rájuk, legfeljebb érzésként, hogy szinte alig érzem, hogy pihentem volna. Az álmaim egyébként mindig túlságosan intenzívek, jobb is, hogy elfelejtem őket. Viszont mindig kimerítő az ébredés.

A délelőtt ma is viszontagságos volt, éppen ezért. Nem csak a reggeli tornát, de a reggelit is átaludtam, s mikor az 5 perces gyors-zuhanyzást szerettem volna véghez vinni, kiderült, hogy az egész házban nincs víz valami csőkitörés miatt, s tessék, ételen, szomjan, kifacsartan, tisztátlanul kellett vonszolódnom órákig. Néztünk ismét etűdöket, a mienket pedig (Arany János Hídavatás című balladájára készült, Csenge rendezte-vezette-koordinálta reflexiónkat) estére halasztottuk. Nehéz volt figyelni a többiek etűdjeire, de ezt elsősorban magamnak köszönhetem. Aztán ismét mesélés a "szalonban", megint beszundítottam közben, erre Somogyi mondta, hogy én jövök, ami jót tett, mert muszáj volt felserkennem. Nagyjából elmeséltem a Hét mozzanat az örökkévalóság megértéshez című novellám első részét, ami szerencsére (belőlem is) elég derültséget váltott ki ahhoz, hogy a külvilág felé bármiféle kötődéseket érezzek.

A Don Quijote-töredékdarabunk sokat tisztult a délutáni próbák alatt. Bálint kiválóan hozza az elmebeteg autistából önmagát professzorrá, s Tükrök Lovagjává nemesített egyveleg-embert. Roland isteni Sancho, Pepe derekasan küzd Don Quijotéval. Kiemelkedők még az őrök, s persze a játszótéri jelenet, de azt meg 2 napja nem próbáltuk, egyszerűen adottnak vettük. Kicsit fájlalom, hogy sokakat nem tudtam igazán szerepbe hozni, bár a pici karakterszerepekben is nagyszerű munka van, de nehéz ezekben igazán távlatokat jelölni meg. Pedig itt mindenki megérdemelné! Az időre fogom, a napi 3 órára, ami teljesen lehetetlenné teszi ennyi ember bonyolult, de letisztulás felé tartó közös elmélyülését. Maga a szerkezet, avagy a holnapi vélhetően megtörténő Don Quijote-töredék egyébként igen pontosnak tűnik, sokrétegű, és színházilag sok érdekes problémát vet föl, izgalmas megoldásokkal él. De még nagyvonalakban is hiányzik a sokféleségek közötti egyensúly.

Az esti csoporttal megint a csúcson kapirgáltunk. A tensegrity-s bemelegítés után sok-sok testkép-rajzzal foglalkoztunk, hol a test ezen pontja, hol amaz vezette a mozgásokat, hol a pontok közötti váltásokra tettük a hangsúlyt. Változó tempókkal, térbeli irányokkal, érzetekkel, érzésekkel. Aztán egyre szabadabban, egyre szabadabban, még a szúnyogok mellett is, besötétedett ráadásul, a végén már alig láttam a srácokat. " Az emberek összes lehetséges érzelmei" - szólt a végső instrukcióm, s azt hiszem láttam ebből valamit, valamit, ami földön túli, ami onnan belülről, mindent (sok mindent) maguk mögött hagyva engedhettek csak meg maguknak. Csodálatos emberek, csodálatos nyitottsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és érzékenységgel. Megint irigy lettem a Soltis Színházra.

Aztán sör, pálinka, szavak, majd a Hídavatás-etűd, az éjszakába ugrásra kész fekete alakokkal a kastély párkányáról, hidegkirázó hangulatban. Szerintem sikerült a kastélyt egy lélektani horror helyszínévé emelni, komolyan!, azt éreztem közben, hogy pár százéves vámpíros-romantikus ódonság abszurditása vesz körül minket. A Sátán bálján éreztem magam. Vagyis próbáltam, mert nekem valami ilyesmi érzékelés állt össze a "próbák" alatt.

És még hosszú beszélgetés, pici ének, játék, sörök, plusz pálesz, és egy igen mély beszélgetés Bálinttal - mindez akadályozta - ó, egek! - korai lefekvésem.

Holnap, vagyis ma pedig a több mint 3 órás táborbemutató jön, előtte a felkészülésekkel, benne a mi részünkről a Don Quijoté-val, a mozgás-demonstrációval, és a Hídavatással. A reggel mindjárt itt zörömböl.

Ideje párnák közé vackolódni.

Soltis-tábor, 4. nap

Minden napnak megvan a saját karaktere, így a mai is teljesen különbözött az előzőektől. Minden folyamatban természetes állapot a mélypont, általában a felén éppen túl, amikor a kezdet újdonságának erejét átveszi a befejezéshez már közelebb vagyunk típusú kapuzárási pánik. Mindenki fáradtabb, kevésbé ötletes, kevésbé energikus. Ezzel együtt is jó nap volt, bár az a pici plusz hiányzott. Belőlem is. Ilyenkor kell jól beletaposni még a gázba, a célegyenesre!

Kezdődött azzal, hogy sokan - így én is - elaludtuk a reggeli tornát, így egy közös energiai hangolódás helyett darabosan indult a nap. Befejeztük és bemutattuk a Caliban-etűdünket, ami elég jól sikerült. A kis kakiforma (égett fadarab), csikkszemű Caliban, az Alkonyat-filmek sztárját magán viselő műanyag pohár Prospero szerepében, és egy kis kerámia-maci Mirandaként. Az asztalon megelevenedett a sziget. A végén én jöttem be felnőtt Calibanként, és feldúlva a terepasztalt, meg kívántam erőszakolni a mesélő Mirandát. Örülök, hogy erről Somogyinak nagyon sok problémafelvetés jutott eszébe - a nevelés kérdésétől a szexualitáson át a civilizációig. Mindez azt jelenti, hogy viszonylag pontosan sikerült feltennünk a Viharban eleve benne rejlő kérdéseket.

A Don Quijote-jelenetekkel nem voltam túlságosan elégedett, a srácokon nagyon lehetett érezni a hullámvölgyet. Bár minden jelenetben volt valami értékes és tanulságos. Aztán sokat beszéltünk ezekről, és ennek során mindenkinek sikerült többet megértenie a célba vett anyagról. Holnap viszont muszáj rögzítenünk a struktúrát, hogy a vasárnapi tábor-bemutatóra elérkezhessünk egy bizonyos pontig. És nem is csak a megmutatás miatt. Fontos lenne átesni a rendezői kérdéseken, hogy még legyen idő a szerepeken finomítani, ami számukra most egyébként a leghasznosabb lehet. Jó lenne úgy befejezni ezt a tábort, hogy a végén mindenkiben benne maradjon: milyen jó lenne ezen tovább dolgozni, esetleg egy teljes előadást készíteni erre a témára. Az már eredmény lenne!

Az esti csoporttal a kontakt-elemeket gyakoroltuk, ismételtük. Improvizáltunk, kutatva azokat az inspirációs vagy stimuláns pontokat, ahol a test számára megnyithatjuk a kommunikáció csatornáját, lecsitítva-kiiktatva a túlságosan kontrolláló elmét. Az eredmény megint biztató volt, de szinte teljes szúnyog-inváziónak lettünk elszenvedői, ami kicsit nehezítette a munkát. De megint nagyon jó érzésekkel, és sok tanulsággal gazdagabban hagyhattuk ott a kastély előtti, most már igencsak megkopott füves placcot.

Beszélgetés, sör, tábortűz: ezek zárták megint az estét, no és persze ez a blogírás.

Túl a harmadikon, azaz féltávon

Kezd körvonalazódni a vönöcki tábor. A kezdeti tapogatózó lépések után finom irányok születnek, kezdetben eltérőnek tűnt energiák érnek össze. Ilyen ez a matematikában is: bármely két különböző ponton keresztül húzható egy, és csakis egy egyenes. De a harmadik pont már - hacsak nem esik az egyenesre - egy egész síkot meghatároz. Hat nap alatt persze a dimenziók száma nem növelhető túl sokáig. Részleteiben és egészében is látnunk kell, hol tartunk.

A délelőtti Somogyi-féle jelenetalkotásban egész jól megfogtuk a Prométheusz-történetet, melynek során a fa tetejéről szódásüvegből spricceltem a zeuszi villámokat. Márió kiváló volt Prométheusznak, az Ady-vers (A tűz csiholója) - miközben üvöltött a máját tépő fájdalomtól, nagyon életre kelt a szájából. Aztán elkezdtem elmesélni a Caliban-novellámat. Mesélni nehéz. Különösen hosszú és szövevényes történeteket. De mesélni egyszerre élvezet. A mesélés magas szintű kommunikáció... Holnap Caliban-bábszínház lesz, még nem tudjuk, hogy rakjuk össze a sztorit, túl sok a lehetőség. Mindenesetre lesz egy szép terepasztal valami elvadult tájban, ez már biztos, és azzal fog kezdődni, hogy Sycorax, földöntúli kínok között megszüli Calibant.

A délutáni nagycsoporttal ráfordultunk a Don Quijote témájára. A végén megszületett etűdök között sok érték volt. A legjobb színészpáros Pepe és Roland voltak, a legjobban eltalált jelenet Bálint és Arnold játszótéri etűdje lett. Kiváló abszurdot hozott Peti és Dödi. Közben összeraktam egy kis Don Quijote-sztorit, amiben mindenki szerepelhet, és használhatjuk az eddigi fizikai gyakorlatokat is. Úgy tűnik tetszik a srácoknak, holnap - egy kis rávezetés után - ezzel foglalkozunk majd.

Az esti 6 fős csoporttal nehezen indult a munka, de kitartottunk, s végül kontakt-elemeket gyakoroltunk (elég jól), a végén pedig egy szabad tánccal zártunk. Az utolsó 20 perc frenetikus volt (addig is sok lelkes pillanat és felismerés történt), megnyílt a tudattalan mélye, lazák voltak, érzelmesek, intelligensek, és nagyon együtt volt a csoport. Maguktól egyszerre álltak meg mozgás közben, egyetlen keresett mozdulat sem volt, minden spontaneitás a születő rend részévé vált. Áttörő volt. Velük tehát a "minden emberi érzelmek tánca" című műsorral készülhetünk a vasárnapi bemutatónapra.

Utána kis pálinkázás, sör, pizza, majd az emeleti erkélyen Somogyival sámán- és népdalokat énekeltünk a temérdek csillagok alatt, majd újra tűzgyújtás, és merengő sörözgetés, füstölődés.

Most, hogy a felénél járunk a távnak, máris érzem, hogy még egy hét milyen jól esne, ezzel a beosztással, milyen szélesre nyílik (nyílhatna még) az élményhalmaz egy olyan táborban, ahol történetmesélés, mozgás, ének, zene, beszéd, egyéb játékok, és sok-sok mondanivaló mind egy közegben fejlődhet. Néha nehéz, mert feltöredezik a nap a különféle foglalkozások révén, és ugye napi három(-négy) étkezést kell mindannyiszor nekiállni megemészteni, és a feladatok terhei, és a pihenés szüksége, de mindig kevés volta...

De a jó energiák végül mégiscsak megkeresik egymáshoz az utakat. A mai nap talán erről szólt számomra. Hogy minden jelenlét hiteles.

Most megyek, és lefekszem.

A második nap Vönöckön

Ma semmi különös nem történt.
Ma semmi különös nem történt, végre!
Ma semmi különösképp mesélni való nem történt.
Ma nem kellene mesélni a mai napról.

Ma semmi rendkívüli nem történt.
Ami ma történt, az rendjén való.
Ma este tehát a rendről kellene írnom.

A rend ma jól esett, a rend ma megnyugtatott, a rendben rendeződtem.

A fizikai gyakorlatok megnyugtatják az elmét.
A háborgó elme újat akar tapasztalni (mesélni). Most viszont a leghívebb dolog az lenne, ha szép nyugodtan, például Robbe-Grillet módjára elkezdenék leírni egy-két mozgásetűdöt, részletezve fölrajzolni a mozdulatokat.

Például. Felemelte bal karját, miközben állával picit biccentett, s mellkasa kidomborodott, közben azonban megfigyeltem, hogy bár a karjára próbálja helyezni a hangsúlyt, a valódi történés a térde megroggyanásban volt, a többi csak mímelés. Aztán ezt nem mondtam, mert aki aknaszedőnek áll, nem kell tudnia rögtön, hogy valóban minden pillanatban felrobbanhat, és hát sajnos fel is fog. A lényegre úgyis mindenki maga jön rá, ezt is tudjuk.

Rend és spontaneitás - egymást erősítő folyamatok (is tudnak lenni). Ha a rend megtanul bánni a spontaneitással, s ha a spontán mozzanatok bírnak a rendezhetőség értékével is. Ha a test elfogadja, amit az érzések diktálnak, s ha az érzések elfogadják (képesek meghallani azt), amit a test.

Nagyon sok mindenre nincs idő, mindig akkor kell vége legyen, amikor elkezdenék már egy újabb kört. Ezzel szemben holnap, valamennyire, mindig újra kell kezdeni az egészet. Déva vára másnapra mindig omlik kicsit. Milyen áldozat az, ami mégis összetartja a téglákat?

Finom volt ma a tűznél ülni, egészen átizzított, megfüstölt, vad energiával töltött fel. Rendes, nyers, megnyugtató fáradtság visz ma ágyba.

Vönöcki Soltis-tábor 1. nap

Lezajlott a tábor első napja, ahová a Soltis Lajos Színház csapata hívott meg, hogy vezessek foglalkozásokat. Igyekszem ez idő alatt minden este leszűrni majd a tanulságokat itt, e blogon.

Be kell valljam, hogy nagyon izgultam, hiszen saját csoporton kívül még sosem tartottam tábori tréningeket. A munka azonban nagyon jól esett. A srácok rugalmasak, úgy tűnik, érdekli őket, amiket csinálunk, és persze nagyon tehetségesek. Nem tudom mit lehet elérni 5-6 nap alatt, mennyire segíti majd mindez őket a továbbiakban. De amikor a tréningek zajlottak, ezzel nem kellett foglalkozni. Amivel foglalkoztunk, azok nagyon is a jelen pillanat dolgai voltak, konkrét ügyek: figyelem, energia, fizikai aspektusok. Impulzusok, a képzelet szabadsága, a test "tanácsai".

A legfontosabb most az nekem, hogy az első, "bemelegítő" napon is tudtunk (és akartunk) dolgozni. Nem igazán foglalkoztam az ismerkedéssel, elkezdtük a tréningeket, és magától elkezdtük megismerni is egymást (én őket, hiszen ők már együtt dolgoznak - mondjuk talán ma volt egy-két meglepetésük egymás felé is...). Nekem egyébként nagyon fontos tapasztalat mindig, ha a színpadról, játék közben tudok valakit megismerni. Ilyenkor általában nem győzöm csodálkozni, mennyire más az életben. Az első benyomások nagyon, nagyon fontosak.

A tréningek eredményei általában napról napra látszani szoktak. Mennyire kell elmennünk az alapokig, hogy a fejlődés tapintható legyen? Mennyire szabad előretörni, hogy azért közben a tapasztalat valóban beépülhessen, megszilárdulhasson? Minden színész más ilyen tekintetben. A csoportok pedig különböző színészekből állnak. Én viszonylag gyorsan tanulok, ezért lehet hogy belül eleve ilyet várok és feltételezek mindenkiről. 5-6 nap legfeljebb bizonyos szemléletek megismerésére, felvillantására lehet elegendő. Ami azért nagy eredmény lenne, ha összejönne! (Folyt. köv.)

Démonvariációk, avagy életünk árnyékának súlya

Mert ha a démonok végül bennünk vannak, és mintegy félelmeinkkel vagy vágyainkkal azonosak, akkor minden bizonnyal ott ülnek a testünkben, befészkelték magukat, ahogy életünk során megtöltöttük velük a választásaink hézagait. Így például minden döntésünk, melyet valaha meghoztunk, méginkább azok, melyek mellett nem döntöttünk, mint egy csók, egy nő, egy érintés, egy barátságos pillantás, vagy valaki, akit elűztünk így vagy úgy magunk mellől, ésatöbbi, ott lapulnak a múltunk sötét zugaiban, bebörtönözve, a falak mögött, melyeket tartunk, míg erőnk bírja. A testünkben, az idegrendszerünkben: mi magunk vagyunk a démontanya. Önmagunk csak az álcánk.

A saját történeteim idebent keringenek. Minél többet dolgozom, hogy múlttá váljanak, annál makacsabbul törnek a jelenbe. Minden út valami régi, rettenetesen erős pillanatba vezet, hogy az idő múlásában csak még tisztábbá váljék az a sűrű, szerelmes kötelék.

A hiánnyal járó fájdalom mőgül csak több és több kép sziporkázik elém, oly temérdek, oly tömör, mint egy test, egy rejtekhely, és e képek mögött már képtelen, ábrázat nélküli démonok bújnak, nincs mit elijeszteni, tükörképünk megszűnik képszerűnek lenni, az ember elveszíti önmaga képét.

...

Rezignált boldogság Facebook-falra 4 részben

Az ünnephez, amit tervezel, mindig sok ember kellene, hogy ünnepi voltát megteremtse, de a megjelentek általában alkalmatlanok az ünnepre, akiknek meg kéne, azok nem jelennek meg. Így a szándék mindig megvalósítatlan marad. Így a színház csak látszat. Mondjuk soha sehol sem lehet reálisabb látszatot teremteni.


Tapasztaltam, hogy az egy-másfélórás műremekeink túl rövidek, hogy átlendüljön a civil lény egy másvilágba. Jöjjenek tehát az eposzi művek! Nos, így mondanivalóim legcsekélyebb mennyiségét tekintve is szép, összetett formájú mondatokban tudom kifejezni magam. És ennek hatását lemérném, ha tudnám bárhogy. De oly nagy a kuss.

Gyűlöletes számomra e hangtalanság, mondandónélküliség, ahogyan nap mint nap pörögnek a lények. S a tervek, miket létrehoznak, mily idegen attól, ahogyan élnek. Ahogyan élni vágynak, vagy vágy nélkül ahogyan semmivé foszlanak a mindennapi teljesítés igézetében vagy átkaiban.

Emiatt aztán nem tudok jobbat, mint folytatni a reménytelen, ámde gyönyörű küzdelmet, hogy megpróbáljuk magunkat legalább e kor nemcsak valamely specialistájává, de mint érzőközpont, valamiféle csomópontjává is megnemesíteni. Hogy a végén lehet-e vörös gömböt lengetni a nagy közös takarón? S közösen csendesíteni a hullámokat? Vagy növelni azokat, s mégis óvni a gömböt? Ki érti meg ezt figyelmeztetés nélkül?

Oberon sötétedő világai

Új munkába kezdtünk tavaly novemberben, melynek témája a Szentivánéji álom kapcsán a szerelem, a kapcsolatok lehetőségei. A felkészülés a majdani előadáshoz több lépcsőben valósul meg. Most a harmadik workshopnál járunk, és készülünk a harmadik munkabemutatóra, mert ezek a workshopok mindannyiszor ilyesfélével végződnek.

Ha egy témában többször elmélyülünk, mindig más árnyalatai bukkannak fel, másféle énünket kis fedezzük fel magunkban. Az első anyag naiv volt, ártatlan és boldog. A végén mindenki egymásra talált, és egy fotó erejéig ünnepi képpé állt össze. A második pesszimista volt, sötét és kiábrándult. Az egyéni fájdalmak örvényéből csak részlegesen lehet kilépni, a Földgolyó egyedül gurul tovább a hatalmas űrben.

S most itt a harmadik, melyben az illúzióktól a legmesszebb kerülünk. Újraolvastuk ma szöveget, és nocsak!, ebben a darabban minden végtelenül cinikus. Micsoda geci pojáca ez a Thézeusz, csak a saját ünneplése érdekli, csak a reprezentáció. Milyen gyenge lélek ez a Hyppolita, hajlik, mint a nádszál, csak hogy a világ tetején maradhasson. Ezek a szerelmesek! Ha nem gördül elébük akadály, nyomát sem látnánk e nagy szenvedélynek. A darab végén ők is felkapaszkodnak a reprezentációhoz, fel sem ismerik már, hogy a mesteremberek játéka őket gúnyolja ki.

A tündérek, manók, az egész szellemvilág! Nyoma nincs itt a romanikus szerelemnek, sőt, sokkal inkább annak komédiája ez a darab. Hazugság az egész, amit művelnek!

A darab kineveti a nagy szerelemre igyekvőket. Kineveti a szenvelgőket, a lelkesedőket, kineveti a szerelemben dilettánsokat, mi több, rámutat, hogy mindannyian azok vagyunk. A szépség, a reprezentáció mégis hat ránk. Ha nem szeretnénk végtelenül reménytelen előadást készíteni, hazudnunk kell. Vagy kiutat találni ebből a csapdából. Ha magamban keresem e kiutat most, nem sok esélyt látok. Ha lehullanak az illúziók, mi marad a helyén?

Sötétedik. Áthatolni az alkonyzónán...

(Polli képei)

2009-ről

Jó év volt.
Munkás év volt.
Fejlődő év volt.

Sok-sok embert kellene említenem, akikkel, akik miatt, akikért, akiknek köszönhetően...
Fordulatos év.

Valami reménytelenség végképp elmúlt.
Derű, hőskorszak. A nyavalygás vége, mintha kezünkbe vettük volna a sorsunkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt, ez van, létezik, nem tudjuk meddig és hogyan lesz tovább, de tervek és erők és álmok között élünk.

Mindaz, amiről nem írtam év közben, de kellett volna, megérne egy-egy külön bejegyzést, némelyik többet is. Sajnálom, hogy nem vezettem a munkanaplókat.
Megfogadom, hogy 2010-ben vezetni fogom (?!)

Pedig jó lett volna a Gyros-ról, meg a Zsiráf-felújítókról (milyen hasznosak voltak a régi bejegyzések...), és mindenképp kellett volna még dolgokról, amik itt voltak közben, mondjuk a workshopok, különösen az olaszokkal...

Mit fogadjak még meg?

- kevesebbet fogok lazsálni.
- alaposabban dolgozom.
- több kapcsolatot építek a természettel.
- többet megyek külföldre.
- többet fogok olvasni és írni.
- további falakat török át.

Egyébként tényleg jó volt. Furcsa, általában nem szoktam ilyet érezni...
Úgyhogy most ennyi.

A cirkuszi eset folytatása

Azután ez az igazgató - illetve csak volt igazgató, hiszen az előző részben felmondott - együtt élt azzal a nővel, aki a kötéltáncosnő volt. Azaz valószínűleg a kötéltáncosnő volt, de az is lehet, hogy az ikertestvére, ezt már nem lehetett tudni pontosan. Hiszen miről ismerni meg az embert? Miről ismerni meg, kibe is szerettünk bele?

Sokak szerint csak ideákba szeretünk bele, valami égi képmásba, melynek nyomai földi körülmények között elbizonytalanodnak.

"Hiszen a saját nevünk is csak egyféle idea. Azt mondom: a nevem Vendelín, miként ez is a nevem. De mit jelent ez a név? Minden, ami Vendelínhez köthető, Vendelín nevével jelezhető. Vandál vagy egy szent? Csak egy jel. Vendelín mindig múlt idő vagy jövő idő, vagy elképzelt jelen. Vendelín nincs. Ha Jurij lennék, mi változna? Semmi. "A volt igazgató így morfondírozott. Mégis, ha önmagára gondolt, elősorban Vendelínként gondolt magára, sőt, úgy is gondolt magára, mint valami megváltoztathatatlanra, már ami vendelínségét illeti. Mint ahogy a kötéltáncosnő is mindig Milena volt, és Vendelin eszerint gondolt rá, milenaság nélkül Milena sem lehetett volna.

Milena neve sok-sok érzéki tapasztalattal töltődött fel. Illattal, érintéssel, csókok emlékével, szavak búgásával. Lélegzéssel. De hogy Milena az volt-e, az a húsvér létező, aki tegnap vagy azelőtt, arról miféle bizonyosságot nyerhetett volna. Vendelín gyűjtötte a Milena névhez kapcsolható emlékeit. És így szerelmes is lett, maradt, remélt maradni Milenába, aki nem Milenaként erre a szeretetre már nem lett volna érdemes, ez a szeretet a Milena nevű fogalomhoz tartozott, a fogalom pedig egybegyűjtötte mindazt, amit Vendelín Milena révén valaha is gondolt, érzett vagy amire emlékezett, vagy amire vágyott. "Kit érdekel, mit tartalmaz Milena fogalma! Milena fogalma van, és épül, és építhető, és olyan általa, mintha Milena valóban létezne. Nyerhető ennél nagyobb bizonyosság?!"

Többször elképzelte, mi történne, ha Milena egyszer bevallaná, hogy ő valójában nem Milena, hanem a testvére, és Milena halott, ő pedig valójában undorodik Vendelíntől, nyápicnak találja, nem szereti a szagát, idegesíti a jelenléte. Mindez előfordulhatna, ki lehetne biztos abban, hogy a helyes személybe szerelmes? Vendelín persze félt ettől, tartott ettől, nem szeretett volna magára egy hatalmas gyászmunkát felvenni, hogy megsirassa a halott Milenát, és ennek kapcsán egyedül maradt önmagát. Ezért végül úgy döntött magában, hogy amennyiben Milena önazonosságát illetően ilyen kétségek merülnek fel, esetleg a Milena-kép (idea, bálvány, szómágia-rendszer) összeomlik, úgy ő is semmissé teszi vendelínségét, névtelenségbe borul, majd idővel új nevet talál magának, ez ma már könnyűszerrel elintézhető, hogy még a saját neve se hirdesse önmaga számára Milenát, mint fogalmat, mint képet, mint ideát, mint illúziót. Mert ha Milena illúzió, úgy Vendelín is az.

A szerelmi életről beszámolni, azt mintegy közzétenni, íróilag vagy másképp, leírni találkozásaik, intim pillanataik sokaságát, nos ez nem lehet tárgyunk most. Mindez nem rejt túl sok fordulatot, drámai erőt, sem költői kihívást. Témánk inkább Vendelín egy bizonyos alvással töltött öt perce, melynek során még mélyebbre hatolt Milena milenaságát illetően, s mintegy rádöbbent saját vendelínségének határaira.

Történt ugyanis, hogy Vendelín egy délutánon elszundított kedvese karjai között, s álmában is ott maradt, e jótékony melegségben, egybeolvadásban, összefonódásban. Béke és halálos nyugalom áradt szét tagjaiban, mint aki évtizedek küzdelmeit piheni ki, jól emlékezett később, álmában sírt is, avagy pityergett, akár egy kisgyerek, elsírta minden bántalmát, elfojtását, ami gyerekkora óta rá nehezedett. A csalódások, a felnőtté válás nehézségei, a fogalmak áttörése, aztán a valósággal vívott harcok, a cirkusszal járó felelősségek, az emberek kiismerése, a folytonos éberség, a tettrekészség, az férfinak látszás akadályai, az erő mindenkori tételezése, döntések, és keménykedések, a félelmek, amik elől menekült tudattalanul is, a páncélok, amiket magára pakolt, a páncélok, melyek súlyosabbá, idegenné, nem önmagává tették.

Csakhogy Vendelín nem lehetett újra gyermek Vendelín. Hisz már felnőtt, Vendelín nem volt gyermek. Ha Vendelín gyermek tudott volna lenni újra, akkor megszűnt volna minden lehetősége a felnőtt Milena felé. Ezért Vendelín, az álmában gyermekké lett Vendelín kénytelen volt nagyon gyorsan, még álmában felnőtté lenni újra, s az álom közben felnőtt Vendelín, a felnőttként erre a felnőttségre ébredő Vendelín hirtelenjéban Milenát olyan idegennek, olyan végtelenül másnak látta meg, mint korábban, olyannyira meglepte Milena most tapasztalt egyedisége, hogy egyszeriben elveszítette Milena iránti minden kötődését.

Vendelín lebegett az űrben, ezt az űrt Milenának nevezte el, ő volt a kis bolygó a hatalmas Milenában, és mindez megváltoztatott mindent, amit korábban szerelemről vagy Milenáról vagy önmagáról gondolt.

Vannak történetek, melyeknek sosincs végük. Vendelín is így bolyongott az önmaga keltette világűrben.

Cirkuszi történet

"Elnézem magam, így, nyavalyásan, álmaimból kikelve, hajnali részegség után. Kiégett mesterdetektív pislog belül, nyomokat keresve valami felemelőbbhöz, mint a bénult vágy - vagy emlék -, hozzá, róla, ki megbabonáz, megbabonázott, meg-ba-bo-náz-hat-na. Euthanázia - meggyilkolni a halálos beteg részem, - ez bizony erkölcsi probléma, testi fájdalom, szellemi igézet. Végtelen közelítés a vágy titokzatos tárgyához. "

A cirkuszigazgató szabadnapján - egy késő őszi délutánon, elmélázva csésze kávéja fölött az üres kávézóban - így gondolkozott önmagáról, és egyéb körülményeiről. Ez a cirkuszigazgató - a világ egyik jelentéktelen cirkuszának jelentéktelen igazgatója - szerelemes volt az új kötéltáncosnőbe. Valószínűnek tűnt, hogy a kötéltáncosnő is hajlik az igazgató felé, aki azonban túlságosan félénk ember volt ahhoz, hogy további konkrét lépéseket tegyen a dolog érdekében. Hisz még alig ismerték egymást. Így aztán még abban is kételkedett, hogy kezdődő érzelmei valóban a szerelem kategóriájába esnek-e, vagy csupán valamely egyéb illúzió rabjaként csalják meg érzései. Így töprengett:

"Néha annyira hiányzik a szerelem, annyira vágyunk rá, hogy létrehozzuk mintegy a szerelem érzését, illúzióját, holott valójában nem is vagyunk szerelemesek, főleg nem abba a személybe, akiről azt képzeljük, hogy szerelmesek vagyunk belé. Éppen őbelé egyáltalán nem vagyunk szerelemesek, sőt, a lelkünk éppen olyan személyt keres magának, akiből aztán annál könnyebb lesz a kiábrándulás, a megszabadulás. Elvégre a lelkünk szabadságra vágyik, nem kötelékekre, és e mérhetetlen szabadságvágy nem enged bennünket a valódi szerelem tapasztalatához, mert a valódi szerelem: rabság."

Éppen ezért az igazgató a lelke mélyén azt remélte, hogy érzései a kötéltáncosnő iránt nem valódiak. Mit is kezdett volna egy ilyen kapcsolatban? Hogyan is nézhette volna végig hölgyét estéről estére a nagy magasságban egyensúlyozva, rettegve attól, hogy mégis rosszul talál lépni...? Az az igazság, hogy a cirkuszigazgató anyja valaha kötéltáncosnő volt, s még az igazgató gyerekkorában lezuhant a kötélről, s élete hátralévő részét nyomorékan töltötte. Egy kisgyereknek ez igen meghatározó élmény. Főleg, ha emellett az apa alkoholizmusba zuhan, s hagyja szétzülleni saját életével együtt egy teljes cirkuszi társulat működését.

Ennek ellenére azonban a cirkuszigazgató szerelmes lett ebbe az új kötéltáncosnőbe, és minden félelmével együtt folyton csak rá gondolt. Álomkóros lett, sokat ivott, az élet egyéb dolgai, mint például a cirkusz működése, egyáltalán nem érdekelte. A munkáját továbbra is ellátta, nem is rosszul, egyfajta külső rutinnal, egyfajta tehetlenségi erővel, mely mégiscsak erő volt, nem is kevés erő, így aztán a környezete nemigen észlelte a belső változást, azt a feszültséget, mely minden pillanatát meghatározta. Csak éppen minden este benn aludt a cirkuszban, pedig volt egy kis lakása a belvárosban, 5 percre a cirkusztól. Képtelen volt egyedül hazamenni. A cirkusz a belső lelki terévé vált. Szeretett egyedül lenni a hatalmas arénában, s a nézőtér fölötti világosító erkélyen berendezett magának egy kis alvóhelyet. Ilyenkor picinek érezhette magát, és a problémáit is. Az aréna volt a világ, melyhez mérhette magát. Alig mozdult ki a cirkuszból. A cirkusznak köszönhette az új érzést, a cirkusz tartotta életben ezt az érzést, de a cirkusz ezt az érzést nem fogadta magába, a cirkusz távol is tartotta saját vágyától, a cirkusz megbénította, cselekvésképtelenné tette. Az igazgató a cirkusz rabja lett. Ez a szerelem megszabadíthatta volna a cirkusztól, de a cirkusz nélkül a szerelem nem lett volna lehetséges. A cirkusz stabil volt, nem volt szüksége szerelemre. Az igazgatónak viszont szüksége volt rá.

Az úgy volt egyébként, hogy világ életében tartózkodott a nőktől.

"Mindig is túlságosan érzékenynek és intelligensnek tartottam magam azokhoz a nőkhöz képest, akik megtetszettek, vagy akikkel egyáltalán találkoztam. Igen, ez nagy gond, ez is hamis illúzió, úgylehet, de nem tudok mit csinálni, bevallhatom magamnak, hogy idealista vagyok, ami nem jó, de nem tudnék nem idealista lenni. Most azonban mérhetetlen gyanú ébredt bennem, hogy ez a kötéltáncosnő hozzám fogható. Hiszen nem is kötéltáncos, ezt a tevékenységet csak mellesleg fejti ki, valójában költő, vagy muzsikus, odafent az élet egészét táncolja el, úgy halad végig a kötélen, mint az ember az életének útján, pontosan oda lép, ahol a sorsa húzódik, és ő uralja a kötelet, ahová lép, ott van a kötél, ott van a sors, ott van az élet."

Kávéja elfogyott, rágyújott egy újabb cigarettára, és töltött egy pohár bort.

Ekkor belépett a kötéltáncosnő. Pontosan az a nő volt, aki az igazgató fejében élt. Elképesztő azonosság! Élhet valaki ennyire azonosan bennünk? Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy ők ketten azonos személy. Vagy talán testvérek. Vagy talán egy azonos angyali létezés kétféle anyagba szakadása. Marhaság! Egy húsvér nő volt. És mégsem.

Mindenki más arról beszélt volna, milyen megyötört állapotban találja ott az igazgatót. És szánalmas pillantások kísérték volna a látottakat. De ő nem. Minden olyan természetes volt. Hogy szeretne egy új számot kigyakorolni, szüksége volna próbaidőre, hogy ez arról szólna, hogy ő a kötélen hegedülni fog, és hogy nem is egy kötélen, hanem egy egész hálózaton, kötelek egymás alatt-fölött, és ő azokon átugrálva, átszökellve szeretné bemutatni az ember lelki bolyongását, a tévedéseket és a döntéseket, annak a lélekre gyakorolt hatását, néha csak egy szál gyertya fényében, melyet a hegedű fejére erősítene fel, de úgy, hogy a láng el ne aludjon, máskor meg szűk utcafényekben, vagy pásztázó fejfényben, vagy fellobbanó fénycsóvákban, vagy fények sokirányú áradásában, vagy fénylabirintusban, mely tovább rétegezné a kötélhálózat szerkezetét, vagy olykor teljes sötétben, a tér egyik oldaláról átutazva a másikba, gyorsabb tempóben, mint gondolná a sötétben várakozó, ennek révén meglepve a közönséget, és egyúttal a bolyongás érzetét erősítve, olykor énekelne, vagy legalábbis dúdolna, vagy akusztikai ritmusokat hozna létre, és a végén szeretne arról a kötélről leesni, valóban leesni, mert olyan megrázkódtatást szeretne érezni, amit még életében sosem, erre készül évek óta, erre az esésére, szabad zuhanásra, halálos zuhanásra, a halálos zuhanás túlélésére, erre neki van egy különös technikája, nem trükkje, hanem technikája, de ki kell próbálni, aznap este, csak azon az estén egyszer, emberek előtt, vállalva kockázatot, vállalva, de nem felelőtlenül, neki van egy ikertestvére egyébként, aki - ha ő belehal - helyettesítheti a nézők előtt, a lezuhant test ügyesen elrejthető, ha esetleg belehal, ez volna hát a terve.

A cirkuszigazgató másnap felmondott.

Hónapokkal később ott ült a nézőtéren. A produkció lélegzetelállító volt. A zuhanás tökéletes. Sikolyok, felhördülés, teljes sötét. Fény. Ott állt a fényben. Tudta, hogy ő az. Méginkább ő volt. Nem is számít már, ő vagy az ikertestvére.