Brutus-premier

Elképesztő volt! Köszönöm, srácok!!! Köszönöm csajok!!!
Bijou

Siklósi Zsolt képei (http://www.fotozz.hu/S.Zsolt

Városi Színház

Egy(-két) próbafolyamat stációi - 16. rész

Az elmúlt napokban a Városi Színház számomra igen kedves, ámde meglehetősen lepusztult tereiben próbáltuk a Zsiráfivóhelyet és a Brutust. A hideg mellett némi krminalisztikai eseményekkel is meg kellett birkóznunk (betörés, tolvajlás, tolvajelfogás, tolvajszökés, tolvajüldözés, rendőri szemle, második betörés, második tolvajlás-kísérlet, második tolvaj elfogása, rendőrakció élesben, ajtóbeszögelés, bedrótozás, elreteszelés... - s mindez egyetlen este során, és igen, nyugi, senkinek semmi baja nem esett). Sajnos a Városi Színház környezete nem éppen barátságos, minthogy a nyócker szíve, ugyebár. A tolvajokat sem kell faji alapon megkülönböztetni, de ők éppen... igen, talált!

No de: tegnap újra végigmentünk a Brutuson, és sikerült is jópár percet lefaragni a vasárnapi 1 óra 50 hez képest. A darab, úgy tűnik, működik! A színészi vonalvezetés immár következetes volt, kisebb hibáktól eltekintve. Megoldottuk a befejezést, és néhány újabb színt is sikerült a palettára rakni. Egy-két dramaturgiai hibára is fény derült, melyeket könnyűszerrel orvosoltunk.

Aztán Sütivel sokat beszélgettünk a szerepéről, Brutusról. A darab kezdőlökete ugyebár, hogy "Brutus jellemének hibája van". Ezt akarja a darabbéli író kijavítani, mondván, hogy a racionális ember nem gyilkol. Brutus karaktere tehát egy paradoxonra van fölépítve. Az én olvasatomban azonban nem csupán arról van szó, hogy Cat megidézi Brutust, a saját Brutusát, hanem arról is, hogy Brutus szelleme, mint mondjuk Hamlet atyáé, nyughatatlanul bolyong a történelem színpadán, és az arra érzékeny lelkek számára meg is jelenik. Nem csak Cat akarja megérteni őt, Brutus is meg akarja érteni saját magát. Addig nem nyugodhat. Brutus szelleme vezekel. Nem csupán azért, amit ő maga követett el, de minden utána jövő királygyilkosságért is, melyeknek az ő tette szolgált mintául. Ez az örök vezeklés egyenlő a paradoxonnal, melyet nem lehet feloldani, de amelyhez részvéttel lehet társulni, még ha oly borzasztó is! Brutus karaktere számomra arról az ismeretlen lelki tartományról szól, ahol az ölés bűne születik, s amely egyidős az emberiséggel. Igen, mindannyiunkban benne van ez a lehetőség. Erről beszél Dosztojevszkij, Villon, József Attila is.

Süti gyors, konkrét és erőteljes a szerepben, de birtokolja az ellágyulás, az elmosódás színeit is. Most még elégedetlen önmagával, és jól teszi, hogy elégedetlen. Néhány szín még valóban hiányzik Brutusból: és ez Foster furcsa dramaturgiájából adódik. Csak a Caesar-Brutus jelenetben tudja meg Brutus, hogy Caesar nem őt jelöli utódjául. Előtte azonban már kétségbeesetten tiltakozik Cat-nél, hogy ne játsszassa vele újra a gyilkosságot. És itt - Cassius első megjelenésekor - némileg összemosódik a bolyongó Brutus-szellem, és a tiszta lappal nyitandó Cat-dráma történelembe visszahelyezett Brutusa. A megoldás persze egyszerű: a Caesar-Brutus jelenetben Brutusnak magabiztosnak és frissnek kell lennie. Bölcs államférfi látszatát kell mutatnia, ami persze csak maszk. És aztán ennek a leomlását kell jól megcsinálni a jelenet megfelelő pontján.

Ez a maszk eszményekből épül fel. Választott maszkja ez Brutusnak, melyet mégis le kell tépnie magáról. Önpusztító maszk ez. Mint ahogy mindannyiunk életében olykor választott útjaink éppen önmagukról terelnek le. Mert aki a tudás fájáról eszik, annak büntetése a kiűzettetés az édeni állapotból. És aki meg birodalomra vágyik, annak diktátorra van szüksége. A származás titkai és eszményeink szorosan össze vannak csavarozva. Eszményeink, választásaink voltaképp ugyanolyan sorsszerűek. Ez Oidipusz története, és ez Brutus története is. Brutus eszménye az összetartás. Brutus sorsa a kitagadás. De ha az utóbbi nem lenne, vajon létezne-e az előző?

A Városi Színház eszménye - szerintem - a nyitottság. És jelenleg az a helyzet, hogy be kellett szögelni és csavarozni a bejárati ajtót.

1 óra 50 perc

Egy próbafolyamat stációi - 15. rész

Tegnap sikerült először végigmennünk a Brutuson, úgy egyben, nagyjából, kétszer is, igaz, mindkétszer volt "hiányzó": az első menetben Antonius-unk késett (oka: rossz kommunikáció), másodszor Stahr-unk (el kellett mennie). A második nekifutáskor mértem az időt is, bár éreztem közben is, hogy iszonyú hosszú. 1 óra 50 percre jött ki.

Na, ennyit nem bír ki ez az anyag. Ahhoz túl sűrű, túl feszített. Még akkor is, ha az összpróba során a színészek sem voltak a jelenlét (?! - jelenlét: őszinteség, figyelem, nyitottság...) csúcsán. Erről sokat nem akarok írni, leírja ezt szépen Sütő András (Brutus) barátom újdonsült blogjában. Nekem a feladatom most inkább az, hogy rendezői-dramaturgiai szempontból gondoljam át a dolgokat. Ami persze teljes képtelenség. Ezt nem lehet átgondolni! Érezni lehet. A próbán volt olyan félelmem, hogy esetleg a különféle hatások kioltják egymást. Tehát ami egy-egy jelenet erejéig önmagában működött, az egymásutániságában már elveszíti erejét.

De mégsem csak így! Ez voltaképp a színészdramaturgia. Egy szerep következetes végigvitele a darabon. Eleje-közepe-vége. Érzelmi logika, figyelmi körök, a probléma struktúrán belüli megfelelő "ingatása", ellentétek tánca, a darab egész ellentmondásosságának a pici részletekben való lecsapolása. A színészet - régi meggyőződésem - teljes értékű művészet, avagy alkotás. Itt, az anyag dzsungelében, a pontosság - struktúra - szigorában kell sebezhetőnek (nyitottnak, érzékenynek, reakciókésznek, őszintének, figyelmesnek) maradni. A színház élő művészet. Az előre elgondolt, kitalált, rögzített dolgok nem feltétlenül ellenségei ennek a műfajnak. Mégis, rólunk beszél, itt és most, amikor csináljuk. Azok vagyunk, akik és ahogyan ezt csinálják. Szerintem jó esély van arra, hogy a próbák frissessége visszatér a struktúra oszlopai közé is. Szerdán újra nekifutunk. De most vissza kell térni a Zsiráfivóhelyhez! Hű, furcsa lesz. Félek is tőle, bizserget is az érzés. Már semmi sem ugyanolyan, mint novemberben. Nézzük, mit hoz a jelen(lét)!

Nézzük újra!

Egy próbafolyamat stációi - 14. rész

Így, a próbafolyamat - habár akadozó - vége elé adódik a fölvetés: nézzük újra az egészet, próbáljunk friss szemmel rátekinteni az alapanyagra - ha már összpróbára leghamarabb csak vasárnap kerülhet sor (ó, minő feszültség, hogy itt őrizzük darabáinkat, szegényen, koszosan, s odakiabáljuk kitalált embereinket...).

Szóval nyersen és brutálisan: miről szól Paul Foster Marcus Brutus című darabja?

Sokan azt tanácsolják, próbálja meg az ember mindezt egyetlen mondatban megfogalmazni. Lássunk hát verziókat, közelítéseket (hiszen mi más lenne ez az egész, mint közelítések végetérhetetlen sorozata...)

1. Van egy nagyjából kortárs író, Cat, aki Brutust saját eszményei védelmére akarván fölhasználni, ellentmondásba keveredik a történelem tényeivel.

2. Van egy római szenátor, Brutus, akinek lelke nyugtalanul bolyong a történelem mindenkori színpadán, hogy saját paradoxonát megértse.

3. Van egy római diktátor, Caesar, aki konfliktusba keveredik saját közegével és karakterével, hogy Róma birodalmi törekvéseit beteljesítse.

4. Van egy állam, Róma, amely birodalommá válásának pillanatában a pusztulás magvait veti el földjében, mert anyáik méhében is ez hordozódik már egy ideje.

5. Vannak kielégítetlen római nők, akik a politikai játszmák kereszttüzében utódokra vágynak.

6. Van egy színésznő, Memphis, Cat felesége, aki minden világi törekvéssel szemben csendes, intim, természetközeli életre vágyik, de a társadalomból szabadulni képtelen.

Foster játszmája tehát legalább 6 szólamban hangzik, ha csak a legnagyobb vonalakat tekintjük. De miről szól mindez egyszerre? Milyen szellemiség vonhatja mindezeket egyazon szárnya alá?

A kérdés szinte triviális, mégis oly nehéz valódi választ kicsikarni. A közös motívumok könnyen felsorohatók, érzékelhetők. A keret persze: Cat agya, lakása, színdarabja, színháza, esztétikája, eszményei, érzékei, álmai, tudattalanja. Vagy a bolyongó Brutus történelmi hazátlansága? De mégis többről van itt szó! A sejtésről! De mit sejt Cat? Ez kimondatlan a darabban. Mi nagyon sok réteget feltártunk eddig, de van még valami, ami ellenáll elemző képességeimnek. Ez nyugtalanít. Könnyedén elemzem Shakespeare-t, Beckett-et, Csehovot, Moliére-t, nehogy már ez a kis mitugrász Foster fogjon ki rajtam a hülye paradoxonjával, melyet egyébként olyan csábítóan és következetesen épített fel! Nehogy már egy egyszerű tükörrendszerben oldódjon fel az a sok szólam, ami munkál ebben a darabban és előadásban!

Az már biztosan jó gondolat, hogy Cat kegyelmet keres Brutus számára, s rajta keresztül nyilván önmaga számára. De vajon ez megadódhat nekik? Vagy az egész darab egy hatalmas kudarc? Miért ne? De ugyanakkor: ez nem lehet a drámai tét, itt a lényeg éppen az lenne, hogy ebből a fából vaskarikából pozitív eredmény tudna születni!!! Ez létfontosságú: a Brutus nem fejeződhet be úgy, hogy a rezignáció árnyéka is vetődhetne rá!

A Brutus - nyelvezetében is - pozitív energiájú darab, a mi előadásunk nyelve sem más. Akkor viszont hogyan oldható fel a paradoxon?

"Annyira belebonylódtam a mesterségesbe, már azt sem tudom, mi a valóság" - csakhogy ez a darab közepe, és nem pedig a vége! Tézis - antitézis - szintézis? Hol a szintézis a jelen és a múlt között? Hát nem képtelenség?!

Savanyú Cassius

Egy próbafolyamat stációi - 13. rész

Nos, Cassius szerepét holnap próbáljuk meg a megfelelő vágányra terelni. Cassiusból sok apró és nagyobb vonal is jól van megrajzolva, ugyanakkor vannak még problémák a szerepet illetően. Ezidáig nem volt elegendő figyelmünk a karakter pontos megrajzolására. De mitől lesz egy karakter karakter? Azt hiszem első számú szempont a testtartás. A commedia dell'arté-ban is a különböző figurák tartása, járása a témája az első gyakorlatoknak.

Cassius egyfelől madár - halálmadár. Gonosz madárszeme van, mondja Caesar egy helyen. Savanyú Cassius. De vajon mindez nem csak álca? Cassius valójában nem ugyanolyan idealista, mint Brutus? Vagy csalódottabb idealista, akinek úgymond a praxis marad. Ő a felbújtó. De mégis Brutus a barátjának tekinti. Nem lehet tehát nagyon negatív figurát csinálni belőle. Cassius erős, de miből táplálkozik az ereje? Hatalomvágyból? Biztosan abból is.

Cassius körül a darabban nincsenek nők. Márpedig nő nélkül megérteni a férfit... Esetleg éppen ez a kulcs: van lehetőség arra, hogy Cassiust, mint nőtlen embert úgymond besavanyítsuk a többiekkel szemben? Egyfajta irigység formájában? Nem tudom...

Az biztos, hogy ízig-vérig politikus. De vajon politikus a mai értelemben, tehát díszpinty, vagy pedig klasszikus római értelemben: vagyis eszményképekért küzdő, azokban hívő, tettrekész ember? De Cassius vajon miért jut a gyilkosság gondolatáig és miért válik az egész terv vezetőjévé? Másrészt Cassius csupán egy gondolat, egy sötét gondolat, hátsó szándék Cat fejében. Az örök ellenkező, az örök indulat, az örök cselekvés. Ördögi Cassius!

Cassius a halálmadár, a rossz sors hordozója, aki mint ember éppúgy szenved önnön súlya alatt, mint Brutus a saját életében. De Cassius tartja magát. Ő a tartás maga! Büszkeség: mellkas, termékenység: csípő, gondolat: fej. Hatás: tekintet. Éppen hol min munkálkodik. És még egy szint, hogy miről és hogyan beszél.

De ez már praxis kérdése. Alkati kérdés úgymond. Holnap Danival mindezt majd ott a térben, és érzékien. Hát így.

Egy rendező gondolkodásának titkai

Egy próbafolyamat stációi - 12. rész

Mitől rendező a rendező? Például mi a dolgunk nekünk, rendezésre vállalkozó egyedeknek, ha az előadás már kezdi beteljesíteni önmagát? Ha már filozófikusan elrendeztünk mindent, vagy majdnem mindent, ha már látjuk nagyjából egyben az előadást, ha már érzékeljük a legfőbb vonalakat, és a morzsákat is gondosan és biztos kézzel söprögetjük a konyha- avagy boncasztalon, ha már tudjuk, hogy csak idő kérdése, hogy a darab megtalálja ritmusát, tempóját, a szerepek hamarosan felöltik kívánt színeiket, szóval ha már létrejött a világ, amely immár akár önjáróan is felépíthetné önmagát? Mit tegyünk hát ilyenkor, izgága lények?

Másfelől viszont rengeteg a dolog. Díszletek, jelmezek, utolsó nagy simítások a dramaturgián, a befejezés kérdései, a hőmérséklet dinamikus fenntartása, sőt, fokozása, a csapatszellem, szakmai aprómunkák, világítási problémák, a zenei vonal újragondolása, az utolsó színek következetes fölpakolása a palettára.

Az aprómunka nagy koncentrációt kíván. A nagy esztétikai gondolatokat és törekvéseket ez kapcsolja össze az érzéki előadással. Ebben a fázisban az emlékezet nagy segítség, avagy a főszereplő. Hogy valóban ezért indultunk-e neki, amikor elkezdtük? Hogy milyen színházra is vágytam, mielőtt ennek nekiindultam. De mindezen már nem lehet merengősen, oda-odagondolva foglalkozni, miközben másképp sem lehet. A Brutus most betölti teljes lényemet. Minden gondolatom alapjává vált. Nem szabadulhatok tőle. Már a Toldi mozi pultján is a Brutus-szövegpéldány egy részlete találtatik - az egyik színészem hagyta itt. A moziban Kleopátrával találkozom (Nyugalom), és alapvetően mindenhol fiak küzdenek vélt apáik mellett-ellen: a hírekből is ezeket a háborúkat olvasom ki, az emberi viszonyokban is ezt látom, valójában ezt a szenvedélyt kutatom, kutattam mindig is.

A szenvedély önmagában nem romantikus dolog. Olykor kicsinyes harcokba kényszerülsz, lehetlennek érzed az egészet, az egyetemet, ezt az országot, ezeket az embereket, akik körülvesznek a tétova, sehová sem haladó, depressziós és szenvedély nélküli életeikkel, a bürokratikus, túlhajszolt rendszereikkel, a biztonság ostoba látszataival, megrögzült szokásaikkal, hajlíthatatlanságaikkal, és alapvető kultúraellenességükkel.

És mégis: vannak helyek, mint itt a Toldi mozi, amott a Sirály, tele csupa nyitott és lelkes (vagy épp kevésbé lelkes) emberekkel, akik hisznek, és mindennek ellenére csinálják. És vannak helyek Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Veszprémben, ahol valami születik. És végül vannak vidékek legbelül...

...az emlékezet zugaiban, arcokban, tekintetekben, nyílt helyzetekben feltáruló közös sorsérzetek. Van például a Cat-et játszó Balázs, aki most Dosztojevszkijt olvas, a Félkegyelműt, mert a múltkor azt találtam mondani, hogy ő egy Miskin herceg. Emlékszem, egyszer a filmrendező felvételin volt egy kérdés, hogy melyik ismert regény- vagy filmhőssel érzek azonosságot. Akkor a Megáll az időből a főszereplő srácot hoztam fel, Dinit. És most afféle Pierre-ként nyomom. És mégis vagyok az is, aki akkor voltam. Jó kérdés, hogy lúzer vagyok-e, aki tapossa kérlelhetetlenül a maga vesztes ösvényét, vagy győztes, aki átlépi a Rubicont. De szükségünk van önazonosságra. A kocka el van vetve...

A szenvedély nem csak indulat. A szenvedély kegyetlen őszinteség is. De a kegyetlenség sem csak indulat lehet. Lehet a csoda előtti elesettség is. Vagy a hit, vagy a kételkedés maga. A kegyetlenség másik végpontja a kegyelem. És akkor a fél-kegyelem...

Valójában Cat is félkegyelmű. De erre sosem jöttem volna rá, ha nem Balázsra osztom a szerepet. És mi mást keres Cat saját karaktere, Brutus számára, mint kegyelmet? De erre azt hiszem csak a legvégén jön rá. Ez a kegyelmi pillanat hiányzik még az előadás végéről. De ez úgy, ahogy például a ma este látott Nyugalom című filmben megvalósul, nem lehetséges. A Tarkovszkijra hajazó, a lakásban eleredő, parkettára ömlő eső önmagában helyes gondolat, de nem a film saját nyelvén történik meg. Mint ahogy egyébként ennek a cseppet sem rossz filmnek az a legnagyobb baja szerintem, hogy nincs saját nyelve, nincs stílusa. A Brutust végtelenül nehéz befejezni, mert egyetlen pillanatba kell sűríteni egy teljes nyelvet. Ez a cselekményből adódik. Ehhez Tarkovszkij nagyon értett, Tarr Béla is ért, és még páran. De mi nem emelhetünk át senkitől semmit, ahogy Alföldi tette. Nekünk van nyelvünk, van saját stílusunk szerintem. Van saját problémánk is, amelybe egyre jobban belemélyülünk. A jó befejezés, annak feltárulása először lelki szemeink elé, majd színpadunkra bizonyára kegyelmi pillanat lesz, kegyelmi pillanat ebben a kegyetlen világban, ahol élünk. Ha ez nem történik meg, akkor mi nem voltunk elég kegyetlenek önmagunkhoz.

Még 2 hét van a premierig.

Olykor egy-egy dolgot megtenni nem is olyan bonyolult, mint gondolnánk. Ma Süti odament Alföldihez a film és a beszélgetés után, és meghívta őt a Brutusra. Ő pedig beírta az időpontot a PDA-jába. Hm... Meglepődnék azért, ha ott lenne. De ki tudja, régóta hiszem úgy, hogy vele is lesz még dolgom ezen a világon.

Caesar halott

Egy próbafolyamat stációi - 11. rész

Ma elértük, hogy minden jelenet megszületett. Majdnem összpróba lett belőle, de azért mégsem. Az előadás, úgy tűnik, másfél órás lesz. A végével még vannak problémáim, látni kellene egyben, és igazi színházi térben, lámpákkal, díszlettel, jelmezekkel.

Caesar halála végül egyben lett brutális és esztétizált. De mintha még abból is hiányozna valami. Persze jó kérdés, hová lehet még fokozni a dolgokat. Talán túl erősek lettek előtte a jelenetek: Portia halála, a Jós, és az Istenné avatás. Nem tudom, látni kellene egyben. de tényleg, mintha valami még hiányozna, pedig rendesen megkavarjuk a végét... Szerintem jó nyomozást végeztünk, a viszonyok tisztázódnak, a gyilkos szándékot megértjük, sőt, talán Caesart is megértjük. Megértjük, hogy vannak emberek a világon, akik gyilkosok, és vannak, akik áldozatok. Ők összetartoznak.

De pontosan mit is jelent Cat számára Caesar bukása? Ennek a zárójelenetnek a ritmusát kell megtalálni. Ritmusban meghalni, ritmusban életben maradni. Ahogyan és ahová a halál megérkezik.

Gyilkos hangulatom

Egy próbafolyamat stációi - 10. rész

Most már magamat is hajszolom abba az irányba, hogy egyre gyilkosabb hangulatba keveredjek. Elképesztő nehézségekkel kell szembesülnünk próbahely ügyében, miközben az eseményeknek pörögnie kellene. A darabbéli írót legalább hagyják dolgozni. Igaz, volt olyan elképzelésem is, hogy közben egy bizonyos postás szereplő különféle számlákat dobál be a lakásba, és a végén az írót kilakoltatják. Ezt végül jó, hogy elvettem, de azért érzem a dolog igazságát. Sőt, Foster is tesz ilyesféle utalásokat, bizonyos romantikus szegénységről, amiből nem biztos, hogy a szegénység, hanem inkább a romantika hiányzik...

Egy állandó próbahely megszerzése most már égető szükséglet. Addig talán valahogy kihúzzuk. De megint csak azt tudom mondani, hogy bár mindez nem kellemes, az biztos, hogy valamilyen formában ezek a nehézségek is be fognak épülni az előadásba. Például érzem magamban a gyilkos hangulatot. Vagy indulatot. És hát mire való a művészet úgymond, ha többek között nem arra, hogy - Füst Milánnal szólva - "látomás és indulat" terepévé tegye a létet. És itt azt hiszem az "és" fontos. Nem vagy, hanem és! Ha meg Nietzschére gondolok: dionüszoszi haragomat apollóni szépségbe fogom burkolni.

Lelkünk valóban kést rejteget.

Portia halott

Egy próbafolyamat stációi - 9. rész

Ma este megöltük Portiát. Az előző bejegyzésemben írottaknak megfelelően. Azt hiszem, a jelenetet jól jellemzi az utána következő elképesztő indulat, melyet mindannyian éreztünk a Brutus-Cat-Cassius-szövegek beolvasásakor. Éreztük, hogy annyira pattanásig feszült a helyzet, hogy nem lehet nem lefuttatni a következő jelenet jónéhány sora nélkül. Márpedig ha egy jelent ekkora várakozást szül...

Portia halála meglehetősen kegyetlenre sikerült, nem is csupán a halál miatt, hanem a Brutus-szal való kapcsolatának fölállítása miatt. A jelenet végig ugrál a szinte taszító erőszak és a mesei tündérvilág között. Ezt az ellentétet a hátralévő 3 hétben, gondolom, még jobban sikerül kiélezni.

Süti, aki Brutus szerepét játssza az előadásban, ma többször mondta a próba közben, hogy lassanként tényleg gyilkos állapotba kerül. Mármint nem ő személyesen, hanem a karaktere. Ez jó jel. Ha a próbafolyamatot olyan időszakasznak fogom fel, mint magának a darabbéli darabnak a megalkotását, akkor ma éppen párhuzamban vagyunk Cat-tel. Hiszen a darabban is ennél a pontnál kell megállíthatatlanul elszabadulnia a pokolnak, a gyilkos szándéknak. Úgy haladunk az anyagban, mint Cat a sajátjában. Talán azért, mert munkamódszerünk nagyon hasonló. Nyomozunk: azt nyomozzuk, hogyan kerüljön színpadra, a megvalósítás terepére ez a szöveghalmaz. Hogy mit kezdjünk a Cat és Brutus által fölállított eszményekkel. És ahogyan nekik mindezzel kapcsolatban rengeteg kételyük merül fel, nekünk is nagyon sok a kérdésünk, de ugyanakkor nagyon sok a víziónk, sőt, ahogy a munka során egyre jobban ismerjük meg egymást, egyre több vágyat, szenvedélyt is tudunk érzékelni egymáson, és jó az, ha hagyjuk ezeket némiképp elszabadulni. A próbák jó hangulatára is gondolok itt: a humorra, a figyelemre, amivel egymás munkái iránt fordulunk. És azokra a különös dolgokra, amelyek ebbe az előadásba bekerülnek, és amelyeket egyenként ki-ki a maga életéből mint külön tudást, képességet, tulajdonságot, alkati sajátosságot, vagy megszerzett anyagot behozott és még hozni fog. Mert ez a lelke mindennek.

A színház ilyen értelemben totális művészet, ilyen értelemben közösségi művészet, ilyen értelemben nyer létjogosultságot egyáltalán.

Szóval Portia halott.

Most, képzeljétek el, azon gondolkodunk, hogyan öljük meg Caesart!!!

Portia halála

Egy próbafolyamat stációi - 8. rész

Habár ezzel a jelenettel szinte a kezdetektől foglalkoztunk, máig nem sikerült megnyugtató megoldást találni rá. Talán azért, mert annak idején Gáborral ez a rész különösen erős lett, Kriszta nagyon szépen mondta a szöveget, a fekete függönyben előmászó, Portia testét elragadó kezek látványa egyszerre volt megható és félelmetes.

Nyilván ezek után az ember valami mást szeretne, de legalább olyan jót. Portia ugyebár Brutus zavarodott elméjű felesége. Korábban már leírtam ide is, a blogba, hogy a nők alkotta érzelmi háttér milyen fontos része az egész darabnak. A zavaros születési titkok, a szerelmi és szexuális sikertelenségek elleplezése legalább olyan fontos okokat teremt a Caesar-gyilkosságra, mint a politikai érvek és a társadalmi légkör.

Ezt a szexuális vonatkozást szerettem volna megpendíteni, amikor Portia halálát egyféle első nászéjszaka újra elképzeléseként próbáltuk megközelíteni. Itt Brutus végig jelen van, de egyre tehetetlenebb, míg végül egyszerűen fizikai teherré változik Portia számára. Bizarr és megdöbbentő volt ennek a jelenetnek az egyetlen jól sikerült improvizációja. A szexuális harc a nászágyból halottaságyat csinál: "ne menj a szenátusba!" kiabálja Portia a már magatehetetlenül heverő Brutusnak, akit próbál felráncigálni, hogy ne menjen. Brutus ólomsúlyú álma a gyilkosság. A gyilkosság nem tett, hanem hanem a nehézkedés ereje. Legalábbis Portia számára. De hiszen kinek a Brutusa él? És kinek a valósága válik végül törvénnyé?

Az improvizációt azonban nem sikerült rekonstruálni. Nem sikerült azóta sem eljutni addig a pontig. De egyébként is voltak vele bajok. Túlságosan a talajra szorult a jelenet, és a vége is megoldatlan maradt.

Aztán további kérdések: mik a forró széndarabok, amiket a szájába gyűr? Mi történik a holttesttel? A válaszok még váratnak magukra, a mai próba feladata, hogy megoldjuk az ügyet. Az alapvető gondolat (nehézkedés) és a kegyetlenség, a szexuális töltet marad - szeretném, ha maradna. Az eszközökban kell kicsit másképp gondolkodni. Ez a rendező feladata például: hozni ötletet arra, mi legyen az eszköz. A nehézkedés kulcsa: a könnyedség. És abban "a váratlanul, gyorsan lesújtó kés...".

Persze: hogyan vágjuk el egymás drótköteleit, melyek a másikat fölibénk emelik? De: hogyan is van az, ha köteleinkkel az álmainkba kapaszkodunk? Mi is jön azután?

Pompeius csarnoka

Egy próbafolyamat stációi - 7. rész

Immár kétnapos próbán vagyunk túl, melyet nagy szerencsénkre a Sirályban tarthattunk, ott, ahol az előadást tervezzük játszani. Micsoda nagyszerű dolog, ha az ember méltó körülmények között próbálhat! Ma reggel 9-kor többen úgy éreztük, mintha a munkahelyünkre jönnénk be, arra a munkahelyünkre, ahová nagyon szeretünk bejárni. Még betegen is. Bárcsak lenne egy ilyen pincénk, mint ez! És ki tudja, talán holnap egy jókora lépéssel közelebb kerülhetünk ehhez. De erről most nem többet...

Sokat jutottunk előre a darabbal, de kezdek attól tartani, hogy az eredetileg 1 órásra tervezett előadás 2-be sem fog beleférni. Kissé elvesztettem az időérzékemet, ami nem csoda, hiszen egyben még sosem próbáltuk végig a jeleneteket, csak egymás után, sok megállással, rendezkedéssel. A jövő hét végére azonban el kell jutnunk az összpróbáig. Akkor az időérzékünk várhatóan helyreáll.

A Sirály terében, úgy tűnik, sikerült létrehozni Cat lakását, ami egyben Pompeius oszlopcsarnoka, és egyszersmind egy üres tér. Így valóban a képzelet és a játék válhat a kulcsszóvá.

De most hullafáradt vagyok. Úgyhogy többet nem írok. Köszönöm a szereplőknek, mindannyiuknak, hogy ilyen szép munkát sikerült végeznünk ebben a 2 napban.

Folytatjuk.

Éberség

Egy próbafolyamat stációi - 6. rész

Csak pár óra telt el előző bejegyzésem óta, most a tisztesség kívánja az új híradást. Várva várt próbánk "csúfos" véget ért. Le kellett állítanom a jelenetet, mert olyan gyatra szövegtudással jelentek meg az én drágáim a próbán, hogy az már valóban kritikus. Nem akarom nagyon elemezni a dolgot, mindössze annyit róla: ezek az emberek tényleg tudják, mi az, hogy felkészülni a próbára. Kicsit eltévelyedtek a mai napot illetően. Nem lehet egy 8 szereplős jelenetet úgy megcsinálni, hogy mindenki szövegkönyvvel a kezében mászkál a térben, és még akkor is félreolvassa a sorokat, lekésik, belevág a másik szövegébe, továbbá elképzelése sincs arról, milyen térben van, nem képes azt sem irányítani, sem támogatni a jelenlétével, mert azzal küszködik, hogy a legegyszerűbb mondatok eszébe jussanak.

Akció közben persze a szövegtudás nyilván romlik, mégis árulkodó a teljes outsider-ség. Ahol nincs gondolat, nincs tűz, nincs jelenidejű küzdelem, ott a munka hiánya érződik, tehát valaminő felkészületlenség, gondolati és energetikai pangás, a birtoklás - a szerep, a szenvedély birtoklásának - teljes hiánya pongyolaságot jelez, egyfajta nemkívánatos lazaságot, végső soron az önismeret jókora hiányát. Márpedig akkor mit várunk a nézőinktől, ha mi magunk sem vagyunk képesek megfelelni a saját feladatainknak, ha nem tudjuk legalább minimális szinten képviselni az eszményeinket, amelyekről egyébként ez az előadás is éppen szól!!!

Ezerszer többre becsülöm a sok munka révén elért zsákutcát, bármilyen problémát, akár alacsony színvonalat, mint a nagyzolásból adódó linkeskedést. Nem lehetett más feladatom, mint felrázni kicsit a csapatot, és hazaküldeni őket szövegezni.

Tervezek egy új előadást egyébként, amely éppen erről a "szappanbuborék-létről" szól. Hogy a valóság, amit konstruálunk magunk köré, ahogyan fogalmainkat, képeinket kialakítjuk, az mind csupán egyetlen pengevékony határon létezik. Ha elmulasztjuk megtenni teremtő aktusainkat, világunk szétomlik. Mindezt Jancsóék így fogalmazták meg: aki elveszíti éberségét, az meghal. És az ő filmjeiben ez szó szerint így van. Aki a világ peremén különvilágot épít, mert rájött, hogy csakis így képes élni, építésben tehát, alkotásban, folytonos ellenkezésben tehát, annak nem szabad eltompulnia. Különben amit létre akar hozni, az ő alkotói identitása, magyarán egész létezése: csupán illúzió!

BÁRCSAK FOGLALKOZHATNÉK EGY SZEREPPEL, SZÍNÉSZETTEL ILYEN MÓDON. BÁRCSAK LENNE ERRE ELEGEDNŐ IHLETŐ FORRÁS! Emlékszem azért ilyenekre. Csetneki Gáborral való munkáinkban, vagy korábban a Leonce és Léna próbái közben, vagy amikor Panni megkért, hogy mondjak el egy verset kamerába, vagy ilyen ihlető forrás volt az olaszok figyelme a commedia dell'arte kurzuson, vagy legutóbb a Woyzeck-koncertbe való beugrásom kapcsán. Engem színészként (de rendezőként is) leginkább az alkotótársak intenzitása tud hajtani előre. Egyszerű ez: lusta közegben az ember ellustul, ahol viszont munka zajlik, ott energiákkal töltődsz fel. Mindenki hiányzik, akiket az előbb a munkák kapcsán felsoroltam, és mindenki más is, akivel tartósan valódi, intenzív munkát végeztünk.

Ide tartozik az is: öcsém, Pisti kilépett a Zsiráfivóhely című előadásunkból, mert szegedi életével nehezen egyeztethető a budapesti játék. Miközben emberileg, érzelmileg ez nagyon megvisel, szakmailag - ha van ilyen egyáltalán - cseppet sem aggaszt, sőt, némiképp megkönnyebbülés. Mert ő sem volt képes soha igazi intenzitásra, sosem hozott döntést affelől, hogy bent van, nem pedig kint, sosem indult neki egyedül olyan erővel közös munkánknak, mint amilyet olykor-olykor sikerült kisajtolnom belőle. Mert a közös munkákban az egyéni munka a legfontosabb. Ez választja el a társaságtól való függést az igazi közös alkotómunkától. Pisti számomra megrengetően szépen mondta Rakovszky Zsuzsa Kifestő című versét a próbák végére, de még mindig jóval több volt benne a kapott személyiségi jegyekből, mint a megmunkáltságból. Pisti életében elvitathatatlanul fontos volt ez az időszak, tudom, hogy más területeken ezeket a dolgokat kamatoztatni fogja, és ez így rendjén is van. Minden teljesen korrekt volt. Mégis: kevesebbet dolgozott, mint amennyit magával hozott. Sokan vagyunk ezzel így sok helyen. De valamin tényleg dolgozni, azt jelenti számomra: többet teszek, mint amennyit eleve hozok. Ez a záloga a változásnak, és mindennek, ami ezzel összefügg: frissesség, éberség, készenlét, intenzitás. Csak azokból az emberekből lesz szerintem igazi alkotó, akik meg akarnak változni.

Persze egyszerű dolgok is eszembe jutnak: ahogyan Piri tartja a hegedűt, ahogy Zsuzsi izgul velem együtt, amikor a többiek botladoznak a szövegben, ahogyan a szégyen közössé válik, ahogyan Máté és Tamás külön-külön bevallják, hogy nem tettek meg ma mindent a dologért. Ezekben a momentumokban olyan erő van, igen: TARTÁS, ami ennek az egésznek a kulcsa! A tartás - a testtartás - a legfontosabb: mindent elárul a színészről. Lehet, hogy egy színész még teljesen rossz a szerepében. De ahogy a munkaanyagát, vagyis saját magát, mint testet, lelket, gondolatot - tartja, ott már minden elolvasható arról, ami majd megvalósul. Feltéve, hogy ezt a tartást nem adja fel. Vagyis nem veszíti el az éberségét.

Ezek is kapuk. Saját kapuink: olykor egyéni, olykor közös kapuink.

És csak most jut eszembe, hogy Kos jegyű vagyok. Ugye ezek kapuk, nem falak?