A rettegő zsiráf

(Ez és a következő kis írás szintén színházi feladat kapcsán készült.)

Istenem! Hiába nyújtogatom a nyakam, mind eltűntek! Legalább az öcsém itt lenne, igaz, rövidebb a nyaka, de még így is 2 és fél méter! Fenébe. Gyötör a szomjúság, de nagyon. Levél se rezdül, csak tízkilós szívem dübörög. Bátorság! Csillapodj elme, nyughass szív! Motorikusan ejtem rémületbe magam. A rémület szomjammal oltja szomját. Lenyelt nyálam útja nyakamon 3 perc. Nyálam sűrül. A következő 5 perc. A következő 7. A következő 10! Aztán vége, kiszáradok. Vascsővé lett nyakamra nyársra húzhatom magam. Én vagyok a trójai fazsiráf. Ördögök bújtak belém. Belülről sütögetnek, falatoznak belőlem. Mindjárt feldobom a talpam. Fenséges magasságom porba hull, pihegve még 2 perc tán, s a hiénák, a hiénák! Gyerünk hát, nem mindegy már?! Miféle illúzió ránt görcsbe, ver béklyóba, hogy talán a halál méltóságos?! Bárhogy képzelem, ahogy meghalok, idétlennek érzem magam. Meghalni idétlenség. Gyávaság. Élve-halva gyáva vagyok. De ezt is hiába magyarázom magamnak, arra úgy sem tudok felkészülni. Szegény Ralf! Ahogy belecsapott a villám, milyen undorítóvá lett hirtelen, s még jobban undorotott, ahogy saját undorítósága fölött még egy pillanatig, füstölgő szőrét még be, de lelkét már ki ahogy lehelte... Hogy meglepődött, éppen ő, a jámbor, méltóságos bölcs, a minden tisztelet övezte aggastyán, s e meglepődése, hogy is mondjam, valahogy még taszítóbbá tette. Micsoda csapda! Egész életünkben igyekszünk, teperünk, hogy így vagy úgy elfogadjuk, megszeressük saját magunkat, méltóságunk legyen önmagunk és mások előtt, és akkor halálunk percében keservesen felépített békénk egycsapásra szertefoszlik, ha még lenne időnk, lehánynánk magunkat undorunkban, s csak még undorítóbb, hogy már erre sem vagyunk képesek. S az élet? Az se jobb... Folyton csak a halálra gondolunk, vagy ha nem, hát becsapjuk magunkat, ami még visszataszítóbb. És ebbe már bele is nyugodhatnék, közönnyel, cinikusan, mondhatnám: "Isten halott!", maradék hitványságommal fölemészthetném magam körül az élet húsát, s legalább szabadságot nyernék, igen, szabadságot, végtelen formában és aljas módon, de szabadságot, igen, ezt mind megtehetném, miért is ne, hacsak e selymesen csobogó forrásvíz nem csalogatna úgy magához, ha nem lenne ez a végtelen és csillapíthatatlan szomjúság, ami mindennek ellenére mégiscsak létszomj, mégiscsak életvágy, mégiscsak mindennél jobban élni szeretnék, hát nem épp ezért, nem éppen hogy egyesegyedül csakis ezért szeltem át a sivatagot, lemondva tétova társakról, kontár kényelemről, bárgyú biztonságról, hát nem ezért, és csakis ezért másztam szavannához szokott patáimmal sziklás hegycsúcsokat, térdemet összeverve, lelkemet megtépázva, egyedül és remény nélkül, de mégis élve, ideérve, rettegőn figyelve a vadakat, kik lecsapni készek, hát nem azért volt mindez, hogy a Fiatalság Forrásából legalább egy kortyot, de bármi áron?! Szétvetett láb, lehajtott nyak, pucsítok bele a pofátokba, vadászaim, s hogy karmotokkal segglyukamba ha belekaptok, hát legyen, szemérmes pontjaimon át szaggassatok szerte szét, én, az életerőtől duzzadó részeg zsiráf tekergő beleim táncán át röhögök rátok, meglássátok! Patára fel, csak lazán... de jaj! Ó, nem! Nem és nem. Így nem lehet. Így nem kívánom. Rettegve nem tenni, annyi mint rettegés nélkül tenni. De rettegve, és mégis megtenni, no mégis, hát nem így? Hát így... Mert a félelem maga az élet. És az élet maga a félelem. És én nem másra, arra szomjazom. Ölelj át, félelem, ölelj át rettegés! Mint kidobva anyai méhből, reszketek. Istenem, a tudatom szeretetet termel! Fogadd vissza tékozló fiad, atyám! Vizet. Vizet!

Szerelmes zsiráf

Futok, futok, hogy loholok! Szédülök, ájulok, hozzád még ma átjutok! Szerelmes szívem, s a nyaki ütőér, gülled szemem. Lemondtam végre arról, hogy lemondjak rólad. Most, még ma tudnod kell! Zsiráfvágtába vágom magam, jövök, már itt vagyok. Az élet csúcsán, én, a csúcs! Oroszlánok? Tizenöt? Hasfalam szakad, nyakam reccsen, idétlen óda ajkamon. Most, még utolszor, áldjon az ég!

Famonológ

(A következő írásom egy színházi feladat kapcsán keletkezett, mely egyszerűen leírható: a próbaterem ablakából kiválasztottunk egy-egy fát, majd némi szemlélődés után mindenki megírta a maga famonológját, vagyis amit a fa - némi fantáziával kiegészítve - neki elmondott. Az enyém ez lett:)

Ó, bonyolult lelkem! És ó, mégis, a bohémia együgyűség. Fütyörészve itt a kerítés zugában, szép, mondhatom, ahogy az izgága lények mindent bekereteznek, s belőlünk, jámbor növényekből is sorokat-logikát képeznek, pásztorként asszisztálunk csapongó figyelmük egy térbe tereléséhez, de hát elvégre mindegy is, mondhatnám: vagyok, aki vagyok, a többi a ti dolgotok.

Hogy tágra nyílt szemembe ezidáig alig-alig akadt bele röpködő tekintetük, vagy mert leszegett fejjel szomorúan ballagnak tovább - és különösen a vasárnapok! - azon csodálkoznom immár nem kell, inkább csak közlöm én most, hogy néma füttyömet meghallani képtelenek általában, de nekem egyre megy, elvégre hát nem éppen e fölötti mélabúmban gyűlt ajkam füttyformára? S oly szavakat suttogón, melyek mégiscsak, hangtalanul is, betöltik itt az udvart, nem enyém hát a tér?

Dehogynem!

S kócos levélkoronám ezer darabkái csingi-lingi-bilinkélve - gondolnád te mellettem minden bizonnyal italboltba igyekvő? - légből kapott kósza borokat kortyolgatnak, mi tagadás: évtizedek óta tart e pityókás enyhe mámor!

És ó, a fantáziám! Hogy miket végig gondoltam, miket összetréfálkoztam itt magamban! Aztán az erjedt ősz is... micsoda nyár volt!, ha csak belegondolok, elfáradok, s jöjjön az álom, az enyhet adó, s akkor-ott, a téli fagyban, majd csak a kérgem, csak az lesz, tanúbizonysága duhaj időmnek, mámoros pásztoróráknak, honnan karóvá rejtezünk, álmunkban kacagunk, de ti, ide-oda rohangáló kétlábúak, ti majd vigyázzatok, hisz rejtőznötök, - miként mámorrá lennetek -, sem adatik egymagatokból... hú, mennyi szellős-viharos bort bepusziltam tavasz óta, jaj, bilingélve hullik már kócom, szevasztok, szevasztok!, és még hosszan és soká, és mámorosan persze: búcsúzom!

Istenem, mennyi idő adatott, hogy megértsem magam, ó bonyolult lelkem, ó, gyűrűző éveim, ó, táncoló időm, ó becsavarodok! Hukk!

A címadás mágikus mozdulatai

Radikális-próbanapló

Az utóbbi napokban egyre élesebben hasít újra és újra belém a felismerés, hogy készülő előadásunk spontán választott címe, a diszeli táborban ez a mintegy kényszerből fölmerült kósza ötlet, mely egyébként mindannyiunknak rögvest nagyon elnyerte tetszését, valójában miféle többélű és - legalábbis számomra - micsoda létrengető hatású metaforát hív elő.

Zsiráfivóhely: ez maga a cím, mely most mintegy mágikus utakra kel elmémben, és borzongató játékossággal megrázza teljes valómat. Azt már ott Diszelben megtudtuk az Afrikában nevelkedett Ágitól, hogy a jámbornak tűnő zsiráfok levadászása a ragadozók számára nem is olyan könnyű feladat. Erős és fürge állat a zsiráf: belerúg az oroszlánba, s annak aztán gyorsan elmegy a kedve a további kóstolgatástól. A zsiráfok egyetlen helyen sebezhetők: az ivóhelyen. Itt ugyanis fizikai adottságaik folytán kénytelenek szétvetett lábakkal, lehajtott nyakkal vedelni, s olyan hosszú lábakat és nyakakat védekező helyzetbe hozni bizony nem egyszerű művelet. A ragadozók a zsiráfokat az ivóhelynél várják be, s ott csapnak le rájuk. (Erről egyébként szakszerű leírás itt olvasható: http://vadasz.info.hu/afrika/vadaszhato/zsiraf.html)

Első ránézésre csupán a lét ironikus fintorának tűnt, hogy a zsiráf éppen ott válik védtelenné és kiszolgáltatottá, ahol az életet jelentő víz adatik számára. Mostanában viszont felmerült bennem egy másik lehetőség. Nem lehetséges-e, hogy itt valami mélyebb törvényszerűségről van szó? Nem igaz-e ez sokkal tágabb értelemben is? Az élet forrásánál lenni, a forrást megnyitni vajon nem egyenlő-e a legteljesebb életveszéllyel? Avagy fordítva: a legszélsőségesebb kiszolgáltatottságot kell vállalnunk, ha az életet magunkhoz kívánjuk venni. Hát nem így van? S nem ezért van, hogy az emberek gyakran inkább lemondanak a lét élményéről, csak hogy biztonságban és kényelemben legyenek? Márpedig én szomjazom a létre...

Számos példa eszünkbe juthat, de talán leginkább a szerelemben mutatkozik meg mindez. A szerelemben és az elhivatottságban, ami egymás tükörképe. A szerelem érdekében áthatolunk a halál birodalmán is, mint teszi ezt Rómeó és Júlia Shakespeare-nél, s valóban, a mester olyannyira radikális, hogy képes őket megölni a dráma végén, mert a szerelem végső betetőzése igenis a halál. De ha nem vállaljuk a halálveszélyt, nincs szerelem sem. És anélkül élni vajon érdemes? De ott van Oedipus király története éppúgy, mint Othellóé, vagy a másik oldalon a gyávaságukkal vagy hazugságaikkal szembenézni kénytelenek: Lear király, vagy Mastroianni karaktere Az édes életben.

A zsiráf-metaforát felfedeztem a színészet mesterségében is, azaz abban a teremtő mozzanatban, ami előtt még nem tudjuk, mit fogunk meglátni, megérezni, cselekedni, de amely után hirtelen döntést hozunk jelenlétünket illetően. Ez a mozzanat maga a halálos veszedelem, a lét totális kibillenése, törlés, sztornó, negligálás, minden előfeltételezés hirtelen megszün(tet)ése, és egyúttal maga az új kezdete, vagyis a jelenvalóvá lenni szándékozó megszületése. A mozzanat maga a halál és a születés közös, egymást fedő és egymásban tükröződő mozzanata, mely két mozzanat mindegyike traumaszerű, heves és túlvilágian dermesztő és mégis pompásan ünnepélyes. Valójában az egyetlen dolog, amiért érdemes színházba járni és színházat létrehozni.

Igaz, ezt már felfedeztem korábban is, Vihar-előadásunk és Prospero figurája, története kapcsán. A zsiráfok most mégis egy új szemlélet lehetőségére nyitották fel a szememet: ami Prosperó-nál képzelet volt és rémálom, az a maga teljes húsvér valóságában is tökéletesen ugyanaz. Vagyis a zsiráf metafora voltaképp nem metafora, hanem maga a kőkemény valóság, vagyis annak minden képzeletet felülmúló biológiai és szellemi valósága, hogy létünk csak akkor lehet teljes, ha végtelenül kiszolgáltatott. Ennek pedig az a következménye, hogy egyrészt menthetetlenek vagyunk, másrészt pedig hogy menthetetlenségünk tesz minket egyáltalán valakivé.

Végső soron a zsiráfivóhely nem metafora, hanem jóslat.

Hogy mindez ráadásul akkor válik világossá, miközben Castaneda tensegrity-gyakorlatait végezzük, vagyis a mexikói sámánok mágikus mozdulatainak modern áthagyományozódását, azt semmiképp nem lehet a véletlen számlájára írni.

Vasárnapok

Nem emlékszem egészen pontosan, de mondjuk 5 és fél éve a vasárnapok jelentik számomra a színházi ünnepnapokat, vagyis a munkát, munkálkodást - a színházon, magunkon. A vasárnapoknak semmivel össze nem téveszthető hangulata van: míg az emberek többsége megérdemelt (vagy nem megérdemelt) pihenését tölti, álmoskás sétákat tesz a Margitszigeten, vagy a vasárnapi ebédet költi el, s nyújtózik el utána a szombati újságmellékletek társaságában, nekem kedvem buzog, tett- és alkotóvágy önt el, energiám felszökik, s bár nem vagyok korán kelő, ilyenkor mégis bírom és szeretem a reggeleket.

Korábban a vasárnapokat nem szerettem, tunya napnak tartottam, unalmas, polgári napnak. Sosem tudtam úgy beleereszkedni, mint sokan, akik számára ez szabadnap. Nem is értem azt a szót, hogy szabadnap. Van netán nem szabadnap is, az pedig ugye a hétköznapok, avagy a fogság, rabság napjai? Számomra minden nap szabadnap. És minden szabadnap feladatok sorát hívja elő.
Pedig a vasárnap egyáltalán nem szabadnap. A vasárnap ünnepnap ugyanis, csak mióta senki sem (vagy oly kevesen) járnak templomba, vagy ilyesféle helyekre, mert nincs mit ünnepelniük, azóta a vasárnap kiszürkült, levetette ünneplőjét, bágyadt, fakó nap lett belőle. Én sosem jártam templomba, de mióta a vasárnap a színházcsinálásom legfontosabb napja, azóta számomra újra piros betűs ünnep lett.

Persze vasárnap és vasárnap között is van különbség. Nekem a próbakezdés időpontja mindig is szent dolog volt, a pontosságot még gyerekkoromban megtanultam (A Monte Cristó-n nőttem fel), csakhogy ezzel a pontossággal nem mindenki hajlandó/képes megajándékozni a másikat, a többieket, pontosabban: mindig vannak, akik erre nem hajlandók/nem képesek. Érdekes módon a színpadon is azok tudnak pontosak-megbízhatóak lenni, akik az élet eme időbéli problémáival már baráti viszonyba kerültek.

Pedig a költő is mondja: "dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." Úgy érdemes! Egyébként pedig nem érdemes. Hát ez van.

A másik jelzőről is essen szó: szépen. Mi az, hogy szépen?! Mi a szép módja a munkának? Kant szerint például a szépség a tárgy célszerűségének a formája. Célszerű formában dolgozni pedig valami olyasmit jelenthet, hogy formában tartani magam, vagyis: készülni a munkára, munka közben jelen lenni a munkában, munka után visszagondolni a munkára. Szépen akkor dolgozik valaki, ha készen-létben van. Készen lenni valamire pedig annyit jelent, hogy van az energiának egy felfüggesztett tartománya, a dolog számára fenntartott része, mondhatnánk szentélye, belső tűzhelye, melynél-melyből a munka közben áldoz. Ezt a tartományt azonban tisztán kell tartani. Az amatőr együttesek sok hibája közül az egyik, hogy csak a legritkább esetben képesek egy ilyen közös tisztást megnyitni maguknak. Márpedig enélkül, ugyebár, nem érdemes.

A munka, az áldozat és az ünnep összetartozó fogalmak. Mai világunk számára ez három különböző szint. A munka a megúszás, az áldozat az elvakultság, az ünnep a bárgyú nyegleség szinonímájává lett.

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán!"

Az emberek veszélyes közelsége

A zsezsegés anatómiája

A nyári fesztiválokat az őszi nyitó- és házibulik váltják szerte Budapesten. Tegnap ismét volt szerencsém egy ilyesféle rendezvényen részt venni. Egy hatalmas lakás zsúfolásig emberekkel, ismeretlen ismerősökkel, ahogyan ez lenni szokott. Mit tehet az ember: ismerkedik. Megfigyelésem forradalmian egyszerű. Mindig elérkezik egy pillanat, amikor a folyamatos zsezsegés szétbillenti az egymás érzékeny felületén tapogatózó lényeinket. Amikor egy-egy ember már túl sok lesz nekünk, amikor valami menthetetlenül befagy közöttünk, ahol hirtelen egymás terhére leszünk, figyelmünk a másikra maga a teher, mert a figyelem kölcsönösséget feltételez, s kizár két ember világából minden zsezsegést, mely zsezsegés viszont maga a kölcsönösség ígérete. Fontosabb nekünk a kölcsönösség ígérete, mint a figyelem kölcsönössége. Nem bírjuk elviselni egymást. Nem bírunk megismerkedni egymással egy olyan helyen, ahová ismerkedni jöttünk. Idegenkedünk egymástól, mert ismerkedni vágyásunk beletaszít a taszításba.

De mindez nem kritika kíván lenni, nem az értelmetlen értelmiségi éjszakák (hoppá!) fölötti sajnálkozás. Ez antropológiai megfigyelés. Hiszen valljuk be: nem tesszük-e ugyanezt barátainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, sőt, még legintimebb pillanatainkban is, tehát szerelmeinkkel is? Eredendő félelem, avagy szorongás működik bennünk. Nyáron szétszórjuk az energiáinkat, ősszel minden a begyűjtés jegyében áll. Szorulunk össze a terekben, ahová beűz minket a természet. Szorult terekben meglepetten látjuk, hogyan szorongunk. Beűz minket a vágy a szerelembe, beűz minket a szeretet a szeretetbe. És látjuk egymáson, hogy ott benn szorongunk. A vágy a szorongás maga. A szeretet a szorongás maga. Az ember a szorongás maga. A szorongás természeti állapot: bábállapot. Nincs benne semmi különös. A szorongás a születés maga.

Az est győztese az lesz, aki valahogy megszereti szorongását. Kombinatorikai feladat ez. Tili-toli emberdarabkákkal. Aki tovább bírja, biztos hogy nyer. Világos, hogy az út a végén egyetlen emberhez vezet, aki miatt ide el kellett jönnöd. Én tegnap végül megtaláltam a magam emberét, aki miatt elmentem oda. Kiderült, hogy közös múltunk van. Valaki, aki annak idéjén ismert egy helyet, egy Próbatársulat nevű színházi csoportot Szegeden. Aki tudta, mit jelent az a név, hogy Koy Gábor. Aki önmagának nagy részét szintén onnan nyeri.

Miért megyünk szorongani oda, ahol kiderülhet, hogy szorongunk? Nem azért mert unatkozunk. Nem a melankólia, nem a sznobéria formái a lényegesek. Ezek legfeljebb kísérik mindezt. Azért megyünk, mert az identitásunkat keressük. Vadászunk. Nőre, pasira, érzelemre. De ezekben végül persze csalódunk. Csak akkor nem csalódunk, ha valahol mélyen tudjuk, hogy önmagunkat keressük. Ehhez azonban önmagunkat el kell vesztenünk. Porrá kell zúznunk magunkat egymás szikláin.

Odüsszeusz egyetlen nő miatt utazott 10 évet. És több nőt hagyott el közben. Csekély kín egy éjszakát utazni. Csekély kín szorongani, ha a túloldalon - csak mert hiszel benne - a fény ragyog. Hazatérni csakis az idegenségen átutazva lehet.

"Az emberek veszélyes közelsége" - ezt a kifejezést is tegnap tanultam valakitől, állítólag Somlay Artúr mondta az 50-es évek színházi közegére. Számomra ez is antropológia. Vannak akik félnek és elmenekülnek. Állathasonlat: nyulak. Vannak, akik maradnak, de nem tudják, hogy félnek, pedig félnek. Ők lesznek a ragadozók. És vannak páran, akik tudják, hogy félnek, és mivel félnek, maradnak. Homo sapiens. A bűnösök. A bűn tudatában.

Közel lenni önmagában veszély. De az emberről, aki végtelen érdeklődésünk tárgya, csakis közelről lehet valamit megtudni. És akkor talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk, és az életünk, amely addig kicsinyes volt, biztonságos és kilátástalan, hirtelen nagyívű lesz, veszélyes és hittel, reménnyel, szeretettel teli. Persze lehet, hogy mindez illúzió. Vannak vidékek, ahol a kategóriák a leggyalázatosabban összekeverednek. Hiszen végül is minden sorskérdés. Vagy nem?

Minderről így énekel a Kispál és a Borz:

Etetés

Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva

Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára

De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja, hogy
A bukott angyalok etetése tilos

És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak

Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe

Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne

Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen,
és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrű éjben

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlen
egysötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

Kányádi Sándor: Metszet

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután

1982

A Kultúrházban voltunk

Utcaszínházi társulatunkról készített 6 perces riportot itt tekintheted meg:
http://www.mtv.hu/magazin/cikk.php?id=231799

Egy különös álom

Azt álmodtam, hogy E., aki egy egy fontos nő az életemben, gyilkos lett.
E.-t 10 év börtönre ítélték. Minden visszafordíthatatlan!
E. számomra tökéletesen elveszett.

Gondoljatok bele 10 év mennyi idő!
Hogy vigyázzon az ember valakire (vagy saját magára) egy női börtönben?
Az "eset" végtelenül megérintett.

Az utolsó szó Tatabányán

Gondolatok a népszínház fogalmához

Minden színházi előadás, de különösen a commedia dell'arte, a közönség előtt fejlődik a legjobban. Feltéve persze, ha a játszók és a publikum között valamiféle párbeszéd képes kialakulni. Hogy ez végső soron min múlik? Talán a kölcsönös játékkedven. Valamiféle közös izgatottságon dolgainkat illetően. A színház annak is próbaköve, hogy nem beszélünk-e el egymás mellett.

Vannak pillanatai egy-egy előadásnak, amikor úgymond az igazság fokára emelkedik egy szó, gesztus, vagy tekintet. Abban az ember nem kételkedik, sem akkor, sem később, sem nézőként, sem alkotóként. Ilyen volt a váci börtönben a New York-jelenet vége, amikor az Amerikából visszatérő magyar színész, Mr. Csaba elsorolja a közönségnek, mi mindentől fosztották meg. Valahogy így:

"Megfosztottak a ruháimtól. Elrabolták a bőröndömet, benne a személyes holmimmal. Megfosztottak a pénzemtől. Megfosztottak minden illúziómtól... bár, ezek az illúziók bizony hamisak voltak, nem kár értük! Elvették tőlem az emberekbe vetett bizalmamat... de végül is az emberekbe vetett hitemet, a hitemet! azt nem tudták tönkre tenni. Megfosztottak színészi tekintélyemtől... de a színház iránti szeretetemtől nem tudtak megfosztani. Megfosztottak az identitásomtól... nem, attól nem fosztottak meg. Az vagyok, aki voltam. stb."

Amikor ez a szöveg a rabok előtt elhangzott, úgy éreztem, mintha 40 kihegyzett rádióantenna venné a nézőtéren az adást, s mindegyik készülék előtt egy-egy magába mélyedt ember hallgatná a műsort, mely közben saját zátonyra futott életüket gondolják végig. De még ez is kevés! Azonosak lettek önmagukkal, ez történt. És én is azonos lettem önmagammal.

Tatabányán a délutáni előadás egészen másként ért véget. A két tízemeletes panel között fölácsolt színpad körül vagy 100 néző gyűlt össze, jó részük gyermek volt. Volt közöttük o9lyan is, aki már látta a délelőtti műsort, s most tanár apukájával tért vissza, s újra végignézte az egészet. A második jelenetnél a bátrabb gyerekek már odaálltak a színpad elejéhez, a vadócabbak felnyúlkáltak a színészek lábához, és gyakran beleszóltak az előadásba is. A Jósnő-jelenetben a besurranó tolvaj láttán hangosan kiabálni kezdtek, figyelmeztetve a főszereplőt a veszélyre.

Elérkezett a záródarab, a New York, s addigra már igen féktelenek lettek. Elkezdem tehát a jelenetet, ahogy kell, a vonaton üléssel, zakatolással, stb. Mit hallok lentről? "Te ki vagy? Mit csinálsz? Szarsz? Ez vonaton szarik..." Rögtön gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom.

A pokolbéli vallatás során van egy rész, amikor Baksa Imi megkérdezi, mikor hívtam fel utoljára az anyukámat. ("Ugye Csaba, 3 éve nem hívta fel?" Ez persze némileg túlzás, de valóban ritkábban beszélünk mostanában, mint kellene...) A gyerekek ekkor egy mobiltelefonnal kínáltak meg, amit természetesen nem lehetett nem elfogadni. Így aztán furcsa irányt vett a jelenet, hiszen beszélni kellett anyukámmal. Gyorsan improvizáltam valamit. Több se kellett a gyerekeknek. Látva beavatkozásom sikerét, egészen nekibátorodtak.

(Megjegyzem, már Diszelben is a gyerekek voltak a legjobb közönségünk, pedig ott Rakovszky Zsuzsa verseivel dolgoztunk. Úgy látszik, a témával szemben inkább a játékmód az, ami érdekli őket. A gyerekek zsigeri nézők.)

A jelenet vége, hogy a tatabányai vasútállomáson ébredek, s mindenemet ellopták. Segélykérésemre a gyerekek elkezdték levenni magukról a ruhákat, s feldobálni nekem a színpadra. Még a színpadmesterek szerszámos ládikáját is megszerezték valahogy, s bőrönd gyanánt nyújtották fel nekem. Aztán elszabadultak az "indulatok", megrohamoztak, én meg fejvesztve menekültem, rájuk hagytam az egész színpadot. Az utolsó monológ kimaradt. Amit elveszítettem, azt ők pótolták. Megváltoztatták a jelenet végét. A játékból karnevál lett. Ünnep.

Kár tagadni, hogy sokukban bőven volt agresszió is. Párbeszédünk nem fedte tökéletesen egymást. A mi apollóni vízióinkat ők dionüszoszi mámorba oltották. Ez az erő pedig végképp felszámolni igyekszik azt a határt, amit színpad és nézőtér közé korábban jólnevelten és egyezményesen meghúztunk.

A karneváli forgatagban keresem a trikómat, amit a jelenet közben jó messzire elhajítottam. Végül nagy nehezen megtalálom a jelmezes zsákban, ahová Giorgio betette, azt gondolván, hogy oda tartozik. Pedig az a saját jelmezem. S akkor odajön az egyik színpadépítő mester egy Tatabánya Óváros feliratú pólóval. Mondom neki, hogy már megtaláltam az enyémet. Mégis nekem adja a pólóját. És ezt sem lehetett nem elfogadni.

Még mielőtt hazaindulunk, a színház irodájában iszunk egy kis pezsgőt és kávét. Előbbit az ünnepre, utóbbit a fáradtságra. Valahogy nagyon szépen, egyszerűen és gyorsan érünk Budapestre.

Tatabányán járt utcaszínházunk

Képes beszámoló
(fotók: Szitás Balázs)

"(New) York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."

Az áruház előtt toboroztuk az embereket, hogy legyen sok nézőnk. Jómagam ebben a maszkban igyekeztem megnyerő lenni.

Giorgio Branca a disznóölő-jelenetben.

Kint is vagyok...

Chován Gábor, mint Pulcinella a jósnő-jelenetben

Ónodi Péter a jósnő-jelenetben, Halott Katalin jósnő szerepében.

Viola Gábor, Chován Gábor és Szirmai Melinda a "Felmosós"-jelenetben

Kerékcsere ebédszünetben.

Nyúl a nyárson

Peace, Love, Freedom, Happiness (Nyúl a tengerparton).

Nyúl a pácban (Naszlady Éva).

Jómagam Puma Gyula szerepében.

Szilárd kígyó szerepében Janicsek Péter

Naszlady Éva és Janicsek Péter.

A Nyúl végül sajnos tényleg a nyárson végzi.

New York 911, kedvenc jelenetem

Megérkezem. A vonat ablakában.

"Halló! Police? I have a problem here." (A jelenet Baksa Imrével játszottuk.)

Mr. Csaba és Mr. Hooker

Az első repülő becsapódik a World Trade Centerbe.

Imi mint Mr. Góranga.

Imi mint T.J. Hooker.

Mr. Hooker letartóztat.

Mr. Csabát bombatalálat érte szeptember 11-én, New Yorkban.

"Very good concentration..."

Pokolbéli vallatásom

Elmondom az életem.

Tudtam, hogy megkérdezi!


New York-Tatabánya, avagy ruháikért cserébe hogyan foglalták el a színpadot a gyerekek...