Formanek Csaba színházi képeskönyve

Színházi levelek 2. - az első rész folytatása

2012-01-24T03:47:00.001+01:00

Mint pár órája kinyilvánítottam, új sorozatot indítok, (és most jön ugyanaz a szöveg majdnem, mindig kicsit variálom majd), mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első (és immár második) levél (is) természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.

Kedves Ivi,

Pár óra telt el csupán előző levelem óta, de közben másnap lett, egész pontosan 3 óra 51 perc van, és hát úgy ítéltem meg, van még bennem szufla, hogy folytassam kérésedre születő beszámolómat a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett renitens performanszunkról.

Ugyanakkor kötelességemnek tekintem, hogy jelezzem, az elmúlt órákban olyan sok gondolat megfogant bennem, és ezzel párhuzamosan olyan sok bort ledöntöttem a gigámon, hogy annak is örülök, ha ötleteim felét fel tudom most idézni. Persze az is igaz, hogy a szükségesnek mutatkozó kocsmakör nélkül talán a fele sem jutott volna eszembe mindannak, amit valahogy mégis visszaidézek majd. Na, hát ez ilyen ellentmondásos dolog, érted, mi volt előbb, a bor vagy az igazság???

Ebből látszik az is, hogy esetleg ez a második levél jóval "költőibb" lesz az elsőnél, adott esetben homályos, sőt, netán balladai, vagy ne adj isten csapongóbb, sőt, olyan, amit másnap visszaolvasva reszkethetek, hogy mit voltam képes magamról vagy másról kibeszélni. Különösen nagy veszélye lenne ennek, ha hoztam volna haza némi rendes innivalót, de szerencsére nem hoztam, így be kell érjük azzal, ami már eleve bennem van. Vagy ami úgymond az anyag továbbtöltése nélkül szellemileg most megerjed. A biztonság kedvéért azért egy jó kávét már ledöntöttem e hajnali órán, hogy az elemek kényes egyensúlyának táncára további alapot adjak, és így megkeverve biológiai órám (sőt, óráim!) mértékét, belső energiáim huzavonáit szélesítve, a mámor és a józanság párhuzamos vonalain csúszkálva, annak csúcsait bemérve, és folyamatos közelítéssel el nem érve megragadjam, amit mondani szeretnék.

Elsőként például azt, hogy mi történt a kocsmában. Vagyis mégse. Azzal még várjunk. Inkább térjünk most vissza az eredeti témához. Azaz a performansz elkészítésének és lebonyolításának hiteles krónikájához. Megjegyzem, sok fontos mondanivalóm van a sorozatokat illetően is, illetve a kocsmai esettanulmányok és az alapvető iddogálás-filozófiák témakörében is, szóval ezeket nem felejtve, sőt azt sem, hogy magánérzeti lelkiségben miféle újabb adalékok történnek akár csak pár órányi gyanútlan korhelykedés idején - és ezek, mondanom sem kell, miféle szoros összefüggésben állnak fő témánkkal kapcsolatban -, de most szigorú leszek magamhoz, és hozzád is, azaz arra szorítkozom, amire kell, szakmailag helyesen és iránymutatóan.

Vagyis. Ott hagytam abba, ha jól emlékszem, hogy lement ez a szerdai próbanap, ami nagyszerű és megrengető volt. Rögtön itt kell egy kanyart tennem. Ennek Fattila az oka, mégpedig amiatt, hogy volt képes arra ez a jóember, hogy eljött Gyurihoz is fotózni a próbát (mint láttad is az ott készült képeket), és hamarosan közzé is tette a megfelelő helyen, amiből pár dolog következett. Egy dolog a látvány, és egy másik dolog a látás. Fattila munkája azért felbecsülhetetlen erejű számomra, és azért tartozik nagyon is szervesen az alkotómunkánkhoz az ő tevékenysége, mert a fotóin nem csupán egy érzékeny és jó szemű fotográfus termékeit látom készen, hanem azt is, ahogyan ő - sok részben nyilván szintén tudattalanul, és valamiféle megfejtésre vagy megérzésre váróan - megállapításokat és javaslatokat tesz a munkafolyamat egészére vonatkozóan. Ha tetszik, velem-velünk felesel abban, hogy mit kell, és mit lehet nézni, és látni! És ehhez olykor, sőt inkább úgy, hogy általában!, meg sem kell várnom a közzétett képeket. Sokszor azt figyelem, Fattila mire figyel egy próbán. Találgatom is persze, mert sosem látom azt, amit ő az objektívben lát - mintegy szubjektíve előre, persze, - és így párhuzamosan megszületik bennem egy alternatív látkép arról, vagy képsorozat, mondjuk, hogy hol van a perspektívája(!) annak, amiről éppen próbálunk beszélni. És ez több mint képiség. Ez a figyelem irányításának és szabadságának, azaz szabadon hagyásának roppant érzékeny és rendkívül izgalmas tudománya. Mint a festészetben, Rembrandt-nál, vagy Velazquez-nél, a fény és a személyiségek vagy történetek-témák megtörése, egymásba játszása, a néző, mint passzív-aktív játékos ebben a nagy karneválban, amit néha művészetnek csúfolunk. Ravaszdi játék ez. Incselkedünk egymás észleléseivel. Élőben, az itt és most égisze alatt, a "vajon te is azt látod-érzed, amit én, vagy mást" kicselezős-meggyőzős fordulataival. Mint ahogy még a szexben is van intelligencia, ez a játék sem lenne elég csupán a maga realitásában. Minden arról szól, hogy az emberi létezés végtelenül izgalmas, intim is, és közpréda is, látvány is, és belsőség is, spontaneitás is, és szigorú dramaturgia is. A testünk valósága, hogy mást ne mondjak. Micsoda téma! És hát itt ez elkerülhetetlen tényező, ennél a performansznál. Azt hiszem azt lehet mondani, hogy egyikünk sem egy rendes reklámalkat. Kivéve persze Gyurit! És Rékát! Naná! Meg Mesit, de ő most nem vetkőzött, nem volt ennyi vetkőzős szerep, na. Majd lesz még... Mi többiek, na, hát, ühüm... Aztán meg rögtön érdekes ez az öntestkép-tudat. Érted, a szépség, meg ilyenek. Hogy mondjuk Poxy-nak mi a saját viszonya ehhez, és mi a viszonya ehhez a színpadnak, a fotónak. Vagy én magam, ahogy kénytelen voltam megdöbbenve rácsodálkozni önnön véznaságomra. Innen belülről ez nem tűnik fel... És ennek annyi, de annyi jelentése van. Képileg, jelenlétileg, satöbbi, és magunkat látni ebben a tükörlabirintusban, hát, izgalmas. És a mások szeméről mit tudunk. Kik vagyunk mi mások szemében? Jelmezesek? Ha jelmezesek, mi van a jelmez alatt? Lehet-e jelmez a saját testünk? És hogyan közvetít, és mit?

Ne haragudj, hogy csapongok. De hadd idézzek fel egy (vagy több) jelentős élményt. Az egyik a 2010-es merenyei tábor, ahol Cs. színésznő - most épp nem dolgozik velünk - elszánta magát és egy szólójelenet erejéig, amit ő maga talált ki, meztelenül futkározott a focipályán, háttérben a lovakkal, majd hempergőzött a fűben. Harapni lehetett azt a füvet. Ő meg átlépett valamin, ami ki tudja mi is lehetett, és hol tart ebben most. De átlépte. Akkor és ott. Megérintette és összekötötte az eget a földdel, a lovat a fűvel, önmagát önmaga egy másik képével. Másik példám K. Az egyik előadáshoz készítettünk videóanyagot, még a Tűzraktérben, 2009-ben vagy talán már 10-ben, mindegy is. Éppenséggel fiú szereplőt játszott a hölgy (Hamletet), és szükségem volt a meztelen hátára, ahogy csapkodja falat Pilinszky Apokrifjének előadása közben. Hihetetlen erotikus volt az egész. Később vettem észre, hogy a nagyszerűen kitalált súrlófényes világítás miatt a falon teljesen jól látszottak a mellének az árnyai. Gyönyörű volt. Így maradt. Na és? Hiszen színház, úgyis tudja mindenki, hogy lány játssza. Ha van hozzá önazonossága, hogy Hamlet legyen, akkor az árnyékban megjelenő női vonalak csak erősítik ezt. Ha meg nincs, akkor úgyis mindegy. És hát volt. Nem volt tökéletes, amúgy, hiszen úgymond technikailag lehetett volna még miben fejleszteni az egész alakítást. De belső erejénél és sugárzásánál fogva K. volt akkor az én küzdelmes és szerelmetes Hamletem. Erről is lehetne még regélni sokat... Tehát a testek esztétikája, vagy mi... A színháznak ez a fizikai része, mint tudod, nekem nagyon az érdeklődésem központjában van. És akkor most tenni kell még egy kanyart a kanyaron belül. Ugyanis a fotó mégiscsak állókép, és bizonyos szinten túl nem tudja visszaadni a mozgás vagy mozdulat minőségét. De ez dupla csavar: a személő ugyanis, főként ha saját magát látja egy fényképen, hajlamos azonosítani a szereplőt önmaga merev képével. Miközben mozgásban és időben természetesen minden egészen máshogyan van. Álljunk csak meg egy pillanatra ennél a paradoxonnál! Hiszen ha ez így igaz lenne, nem lehetne egyetlen fényképben sem semmilyen igazság. Márpedig látjuk, hogy némelyikben igenis van! Ez hogyan lehetséges?! Persze bizonyára sokféle módon, akár csak az egészen egyszerű absztrakció révén, aminek köszönhetően valahogy mégis látjuk az előzményt és a következő pillanatokat is, vagy éppen hogy amiatt, hogy nem látjuk. Néha az árnyékok-fények, a homály-élesség, a kép arányainak térbeli viszonya megmozdítja a megállított időt. És van szerintem még minimum egy nagyon markáns lehetőség, amolyan kegyelmi pillanat mindannyiunk számára, ami a színháznak és az életnek is csodája. Ezt úgy hívják bizonyos színházi írásokban, hogy a felfüggesztett energia állapota. Az ugrásra készen lét mozdulatlansága. Amikor az a belső energia maximumon van, a külső mozgás viszont a minimumon. Feszültség van, megáll a kés a levegőben, mondjuk olykor. Egy jó színésznél ezek a pillanatok tetten érhetők. Egy jó előadásban sok ilyen pillanat adódik. És egy jó fotóst sokszor látunk hasonló ugrásra készségben, mozdulatlanul meredve a célpontjára. Amikor az fotó tárgya felfüggeszti az energiát, a fotós kioldja. És fordítva. A fotós pedig a néző prototípusa. Bizonyos értelemben.

Most már igazán felmerülhet, miért is nem illesztek ide szépen fényképeket a próbákból, vagy az előadásból. Azt hiszem, éppen ezért nem. A feszültség miatt. Illetve azért, mert könnyű lenne ezt illusztrálni. Inkább nézzük végig a fotókat, ilyen szemmel. És mindenki válassza ki azt, amit ide vagy máshova illesztene. Tudjuk, hol találhatók, vagy ha mégsem, pici nyomozással meglesznek azok.

Ugyanis amire igazán szükségünk van, azok a belső képek. Hogy ezeket lássuk, tanulnunk kell sokat a külső képekből, sőt, létre kell hozzunk nekünk magunknak is külső képeket, és szemlélnünk kell azokat, majd megtanulni emlékezni rájuk. Az igazi képek azonban mindig belül születnek.

Na jó, ezek után gondolom elsősorban az érdekel, hogy mi történt ma éjjel a kocsmában. Hát jó, akkor jöjjön ez. Ugyanis ez szorosan ide tartozik most, és ezt nyilván te is érzed. Nem csupán azért, mert e levél első részének fáradtságos megírása már lelkileg eleve meghatározta kocsmai időm jó részét, hanem mert a dolgok misztikusan össze is fésülődtek, mint egy tóba dobott kavics körül gyűrűző hullámok, ugyanarról fecsegett minden körülöttem. Nem is lett volna ezzel semmi baj, egész addig, amíg tartott nagy nyugalmam a pohár borom felett, kibámulva a Király utcán sétálókra (na, melyik helyen voltam?), csendesen szopogatom, és azért olykor egy-egy elhaladó női (vagy nőinek vélt) alakban persze látom őt, mint lehetséges megbúvót, de ezt már ismerem magamban, ilyenkor ez előfordul velem gyakran, akár hónapokig tart ez a kényszerű azonosítási mánia, bizonyára mással is így van ez, hogy akár csak a haja színe miatt, vagy akár csak a magassága miatt, vagy akár csak egy mozdulata miatt őt látom oda, kiradírozva mintegy az összes többi oda nem illő dolgot egy pillanatra (a látás, ugye!), aztán persze könnyedén meg lehet állapítani, hogy ő nem ő, és hogy na, tessék, milyen hülyén belénk szorult valami ösztön, ami egy valaha szeretett egyénből ebben a buta idegrendszerünkben maradt, és villog a belső riadó, mint Pavlov kutyájánál, hogy tessék, itt a vágyad titokzatos tárgya. De azért az ablaküveg mintha mindezt tompítaná, meg amúgy is figyelmezteted magad, hogy a múlt elmúlt, a kísértetek márpedig vannak, de ennek ellenére jól elvan idebent az ember, a sarokba befészkelődve, göngyölgetve és variálva magában a témákat, amiken rágódik, mint egy amatőr Mozart. Én is így üldögéltem ott, az újra dohányzóssá lett Sirályban (na tessék, ott!), és annyi minden eszembe jutott arról, hogyan folytassam ezt a levelet, meg mi mindent kéne beleírni, amikből persze még szinte semmit sem írtam le, mert valahogy egészen mást sikerült leírnom idáig. És nézek ki azon a kedvenc ablakomon, amelyen 2008-ban is kinéztem például, nagyjából azonos reménytelenség derűjével (höhö...), és akkor hirtelen ott látom az alakot újra, mármint őt, érted, F-et, de nem kint, hanem az üvegben tükröződve, azaz bent, miközben én kifelé bambulok, és szerzem magamnak a témát, ugye, az alak nagy cselesen belülről kísért. Na, mindegy, mondom, kívül-belül leselkedő halál elől, meg ilyenek, kábé, szóval megfordulok, hogy látásom új perspektívába helyezésével a kísértetet mintegy elűzzem, ugye, csakhogy bekövetkezik, amire cseppet sem számítottam, az alak nem csupán alak, hanem ő maga, ott billeg a maga valójában a pultnál, és kér két kisfröccsöt, azon a hangon, amit nem nagyon lehet eltéveszteni, tudjuk. Engem, mint ott a sarokban ülőt vagy nem vett észre, vagy nem szentelt oda több figyelmet, mindenesetre én egy kicsit nézem ezt a jelenséget, aki nekem nagyrészt háttal italát rendeli, kapja, és indul vele tova. Ablaküveg nincs, Pavlov kutyája, a rohadék, veszettül nekiindul, a szívem kalapál, levegőm nincs, ki érti miért, az a nyomorult testbe költözött emlék a perspektíváimmal mit sem törődik. Nesze neked felvilágosulás! F. elbilleg egy szomszédos asztalhoz, valakivel szívélyesen diskurál, egy külföldi férfivel, puszi meg mosoly, nézem én, de hiába, na jó, inkább az ablak. Gondolom, F. észre fog venni, hiszen szinte szembe van velem, bár elég elszállt, de ki tudja, hol tart a perspektíváiban, ugye, meg persze a szándékok, és úgy sincs mit beszélnünk, úgyhogy végül is rendben van ez így, hogy sem én, sem ő, nem lépünk rá a másik jelenléte adta halovány körre, hogy itt most udvariasan váltsunk két szót, ennek semmi értelme sem lenne, tekintve teljesen különböző malmokban őrlésünket, vagy ilyesmi, nem is tudom. Úgy van tehát, hogy éppen vissza az ablak felé, de közben meggyőződésem, hogy neki látnia kell engem, és hát csak idejön majd, elvégre mégiscsak ő van mozgásban, nem én, meg aztán én egyedül vagyok, ő meg nem, na szóval ezen egy kicsit Pavlov kutyája még elrágicsált magában, mielőtt megfordulván tapasztalta - ő vagy a gazdija, nem is tudom - hogy F-nek hűlt helye, tovább állt, fel vagy le, esetleg abban a hátsó sarokba, ahová helyzetemnél fogva cseppet sem látok rá. Aztán satöbbi. Mondanom sem kell, izgalmas belső perspektívákat variálgattam, a téma végül továbbra is azonos, hát miért ne fészkelődjünk a bőrünkben. Erről most nem számolok be részletesen. A lényeg, hogy közben megérkezett Amigó, akivel jól lehetett beszélgetni, és ráadásul meghívott egy unicumra. F. közben újra feltűnt, fentről le, illetve még lejjebb, aztán fel, mindegy, akkor már nagyon szembe kerültünk, elmaradhatatlanná vált egy kósza odaintés, valami félmosoly, vagy mi. És akkor most szépen visszakanyarodok oda, hogy elhidd, nem csak magam miatt mesélem mindezt. Hanem a mozdulat miatt. Meg a fentebb taglalt feszültség és felfüggesztett energia miatt. Ugyanis ezekben a feltételezhetően kölcsönös suta mozdulatokban, az egymás köszöntésnek megbocsájtható, ámde mégis várakozáson alul teljesített megvalósulásában egyszeriben szembesülnöm kellett felkészültségem teljes hiányával, ha tetszik saját bénultságom újbóli bizonyítékával, Pavlov kutyája ide-oda, mégiscsak ez van, ez a felkészületlenség, a lehulló szereplehetőségek kacatjai fölött az élet torz fintora, a közölhetetlenség, illetve közlés valódi igényének teljes hiánya, a közlésé, mint egyféle hídnak a létezése, ami összeköt, vagy legalábbis valamely élményeket átszállítani adatott. Márpedig ha ebbe komolyan belegondolok, mentesen a könnyen hajlítható érzelmektől, akkor úgy látom, hogy civil létünk esetlegessége, ha tetszik esendősége sokkal erősebb, mint perspektíváink akár művészileg kimunkált rendszere. Ha magamba nézek, a belső félelmeim sokkal gyökeresebbek, mint azok a megoldások, melyekkel ellenük igyekszem felfegyverkezni, és ahogyan azokat elhárítani tudom, vagy valaha képes leszek rá. De itt rögtön leszögezem, hogy emiatt cseppet sem lettem szomorú, vagy rosszkedvű. Ezt csak úgy beláttam, mint ahogy két pont között a távolság sem nem szomorú, sem nem vidám, még akkor is, ha több mint puszta adat. Mert lehet, hogy az két pont valójában két csillag. De a csillagokról épp úgy nem tudunk semmit, mint a pontokról, vagy mint a nőkről. Hogy a történetet befejezzem, F. hamarosan távozott, és éppen a jó Amigó is. F. még egy kicsit beszélt valakivel az utcán, mit ad isten, éppen az én kedvenc ablakommal szembefordulva, gondoltam, nézem egy kicsit. De ő nem nézett vissza. Aztán elment.

Ebben a történetben, ha ugyan történet, ahogy elmeséltem, F. lehetne persze A. is vagy J. Teljesen mindegy, nem róla akartam beszélni. Ha ezt tenném, máshogy tenném, illetve róla, a mostani F-ről nem is tudnék mit mondani. Csak arról, aki akkor volt, vagyis arról, amit együtt, vagy ahogy akkor én, és amire visszaemlékszem. Hát ezt lehetne, de majd inkább a Mizantrópban, meg az új Oberonban. És hát nem is itt kéne ezt kezdeni, hanem talán E-nél, vagy minimum R-nél. De E. (egy másik E) bizonyosan megkerülhetetlen. Mint ahogy az ábécé még néhány betűje.

Jól elkalandoztam, csak abban bízom, hogy lesz időd ma a munkahelyen mindezt elolvasni, vagy ha később, az se baj. Nem is hagyom még abba, hiszen el sem kezdtem. Mindenesetre itt és most 6 óra 44 perc van. Zabálja az időt ez a sok betű. De hát te kérted, hogy írjak beszámolót, és sajnos ez mind hozzá tartozik az egészhez, enélkül az alkotói folyamatot megérteni nem lehet. Na jó, ezzel együtt sem, tudom. Meg nem is megérteni kell.

Visszaugorva az időben, másnap, azaz a próba utáni napon, vagyis a fellépés napján reggel fél 9-kor találkoztunk, mi fiúk, a Szerb utcánál, a Szerb utcai fiúk, hogy a színpadelemeket átkocsizzuk a tér másik oldalára, a PIM-hez. Minden menetrendszerűen alakult, mindössze a könyvtárból nem tudtuk kihozni a szükséges cuccokat 9-kor, de elvoltunk úgy is. Remek szar idő volt, csepegett az eső, derűs szürkeség uralta az utcákat. Nem volt nagyon hideg, de azért kabátban is lehetett vacogni annak, aki fázósabb. A leheletünk látszódott. Pici próba, persze vetkőzés nélkül, és konzultáció a rendőrökkel, akik biztosították a rendezvényt. Nagyon udvariasak és korrektek voltak. Megtudtuk, hogy azért vannak itt, hogy nehogy valaki megzavarja a demonstrációt. Én azért elmondtam, hogy számítsanak némi enyhe provokációra, már ami a műsort illeti. A rendőr szépen kifejtette, hogy ez nem az ő dolguk, az csinálunk, amit akarunk, ők abba nem szólnak bele. Igazán megható volt, hogy így vigyáznak ránk, és támogatnak.

Aztán megjelentek a szakszervezet emberei is, egyen-mellényben, zászlócskákkal, molinóval, miszerint "a miniszter a múzeumban ünnepel, a dolgozók az utcára szorulnak". Ez nekem tetszett, azért is mert, nagyon jól szervezettnek tűntek, másrészt pedig ez a jelmondatocska a mi helyzetünkre is teljesen igaz volt. Aztán vártunk, kortyolgattuk a pálinkát, keverve a lámpalázzal, kinek mennyire volt, ugye. Én elég izgulós vagyok amúgy, hol így, hol úgy vezetem le, de általában egyféle hiperaktivitással. A közeg mindenesetre barátságos volt. Lassan kezdtek feltünedezni ismerősök is, akik kifejezetten miattunk jöttek. Jó érzés volt. Vártunk még, mert a szervező szerette volna, ha az államtitkár érkezése után indítjuk az akciót. Hogy átadhassák neki a petíciót. Ez teljesen érhető. Nekünk időnk, mint a tenger. Aztán Szőcs csak nem akart megérkezni, Halász János meg éppen akkor ment be, amikor a szervező (a KKDSZ elnöke) interjút adott valamelyik tévének. Így hát nem volt más, nekikezdtünk.

Volt itt azért még érdekes színházi probléma, mielőtt nagyon belevágnék a főeseménybe. És ismét a látás témája. Nevezetesen a színpad elhelyezése. Kis emelvényünket a múzeum oldala mellett, a járdán állítottuk fel, szemben a disznótorossal, ahol egyszer együtt ebédeltünk. Az elképzelés az volt, hogy a nézők a kis utca másik oldaláról figyelik majd a műsort. Azaz maga az úttest a nézők és a színpad között van. Ezen az úttesten egyébként csak a 15-ös busz jár, mert az autós forgalom elől le van zárva. De azért a busz jöhet bármikor, szóval az úttesten sem néző, sem színház nem lehet. Csakhogy valaki felvetette még jóval a kezdés előtt, hogy a színpadnak ez a frontális elhelyezése nem jó, mert esetleg sokan majd oldalról látják az egészet, és úgy nem érvényesül az akciónk, fordítsuk inkább meg a színpadot a PIM bejárata felé, hiszen úgyis oda gyűlnek az emberek. No, megint a logika! Hogyan is legyen a színpad?

Most kellene természetesen beváltanom ígéretemet a Sherlock című sorozatot illetően, éppen ide vág, mert ez a BBC által készített sorozat egy 21. századba helyezett Sherlock Holmes-adaptáció, és persze sokkal jobb, mint a Guy Ritchie-féle mozifilmek. De most ezt kihagyom, dramaturgiailag ugyanis nem lenne helyénvaló. Hiszen most a saját zseniális logikámat kell elővezetnem, ami nagyon is valóságos, míg a Sherlock teljes egészében fikció. Igaz, nagyon szellemes. Igazi jó kis rejtélyek vannak benne, melyeknek a megfejtésére a nézőnek persze esélye sincs, de folyton elhitetik veled, hogy van. És aztán leesik az állad Holmes zsenialitásán. Persze ettől még nem lenne jó a sorozat, ami igazán az erénye, az a hihetetlenül jól kidolgozott és eljátszott karakterek, valamit az a megint csak sajátos angol humor, amivel ezt a különc figurát áthelyezik a 21. századi Londonba, annak minden szükséges és elégséges helyszínével, kellékével és élő környezetével.

A 21. századi Budapesten pedig a színpad elhelyezésének ügyében a következőképpen okoskodtam: minthogy a színpad lényegében csaknem a teljes járdát elfoglalja, úgy a közlekedő népesség, már amennyi ebben az időben ilyenkor erre jár, úgyis automatikusan átmegy a másik oldalra. Annak valószínűsége, hogy oldalsó irányban megáll, és onnan szemlél minket, csekély. A PIM bejárata előtt pedig senki sem fog várakozni, hisz aki befelé megy, ténylegesen bemegy, aki meg hozzánk jön, azzal elbánunk magunk! Ugyanakkor a frontálisan elhelyezett színpadra a szemben lévő oldalról mindkét irányban közelítő egyének viszonylag jól rálátnak, és megszületik számukra a frontális erő élménye, különösen, hogy előtte ugye majd a disznótoros elé tereljük a ránk várakozó jónépet, akik ezzel az elhelyezkedésükkel eleve kijelölik a tér általunk definiált irányait a később érkezők vagy véletlenül arra kószálók számára is. Ha viszont elforgatjuk a színpadot akárhány fokkal is a PIM bejárata felé, úgy a Ferenciek tere felől érkezők mindenképp hátulról, vagy legalábbis oldalról kapnak belőlünk, ráadásul még a mi eleve meglévő nézőink is átlósan fogják látni a cuccost, ami gyengíti a tér geometriája adta eleve meglévő erőket. Így tehát a helyes megoldás, hogy a színpadot hagyjuk szépen frontálisan, azaz szembenézve a disznótorossal. Ezzel meg is győztem mindenkit, legalábbis azt hiszem. A színpad maradt úgy, ahogy leraktuk.

Az események sora persze végtelen aprólékosan mesélhető és elemezhető. Hogyan történt végül is, hogy a rossz idő miatt viszonylag csekély létszámú demonstráló közönség a disznótoros elé került? Gyuri mintegy önkéntesen vállalt koordinációja révén, csak azt sajnálom, így utólag, hogy nem hangzott el egy "professzor apuka is álljon szépen a hentesüzlet mellé, mosolyt kérünk, mindenki mosolyog" típusú családiasságot sugárzó mondat. De jó volt így is. Aztán viszont megható pillanat következett. A tüntetős mellénybe öltözött, zászlós szakszervezetis nénik odaálltak szépen a színpadunk mellé, mintegy szolidaritást vállalva a még nem is tudták mivel. Közrefogtak minket, persze lehetne azt mondani gonoszul, hogy biztos csak azért minél több fényképen és videófelvételen rajta legyenek, de szerintem nem ez történt. Hanem velünk akartak lenni. És bár nem láttam kívülről a performanszt, lelki szemeim előtt látom a képet, ahogyan toljuk előre az energiát a menetelésben, majd a futásban, ők pedig ott állnak mellettünk, mint valami őrzők a strázsán.

A színpadon töltött perceket elemezzem? Hát jó. Szóval annak hihetetlen ereje van, amikor emberek egy irányba néznek. És hihetetlen ereje van, hogy el is indulnak arra. Jelen esetben a disznótoros felé. Na persze nem, hanem a bennük kitűzött cél felé. Ami valahogy a legfontosabb, még ha nem is tudatos. Szóval lassan lépegetsz az esőben, és ott szemben valakik azért állnak veled szemben, mert erre kíváncsiak. Belegyalogolsz a kíváncsiságukba. Csend. Tiszta Pilinszky az egész. Lépéseink apró zajai. Ez mi lesz? Érzed a bizonytalanságot a csendben. Érzed ennek a szépségét, a hártyavékony illó voltát. A feszültséget. A figyelmet. A kapcsolat az úttest két oldala között gyenge. Vagy gyengéd, ha tetszik. Az ingerekre szükség van, körülöttünk egy zajos város. És mi csendben tartjuk a lassú tempót. Meddig? Nem lett ez kimérve, nem lett ez kitalálva, sem közösen ráhangolódva nem lettünk. Leó vezet. Ennyi. Melyik ritmus a Leóé? Melyik lépés hangosabb? Ki lép? Nem nézelődünk jobbra-balra. A cél van, és a belső tekintet. Erősödünk. Dübörög alattunk a színpad. Menetelünk az esőben, tekintetünk a nézők feje fölött. És akkor engem elfog valami boldogság vagy inkább szabadság érzése. Meg a nyugodt és stabil erőé. Az energia még mindig sok részben felfüggesztve, visszafogva, de már nyergelne, már vágtatna. Már az a célom, ami az erőm, már az az erőm, ami a célom. Az önazonosság élménye. Vagyok is, meg nem is vagyok. Elhagyom magam, hogy utolérjem. Loholunk. Futok én már mindenért, ami valaha, ami egykor, ami majd. Futok azok között, akikkel jó együtt futni. Szembe a disznótorossal és a disznótoros előtt álló tekintetekkel. Már nem is emberek ők. Tükörenergiák. Persze nagyon is emberek. Én is ilyen tükör vagyok. A figyelő tekintetek erejét tükrözöm tovább, és lövöm bele a célba, a cél felé. Még a 15-ös busz is elsuhan, köztünk és a nézők között, gyönyörű! Látom magunkat egy pillanatra az ablaküvegében. Ezek az ablakok, ezek a tükrök! Közben megöklözöm kicsit az előttem futó Lacit, mert lassan ki kellene szállnia a menetből. Harmadjára megérti, leáll. Kevesebben futunk, érezni is a hiányát. egészen biztos, hogy a hátsó sorfal nem lövi azt az energiát, amit kéne. Mindegy, majd legközelebb. Aztán jönnek szépen, és lefosztanak minket. Az egység megbomlik, ott belül én is elvesztem a rálátásom. Fogalmam sincs, hogyan megy az egész. Arra figyelek, hogy Laci minél gördülékenyebben ki tudjon bújtatni a ruhákból. Mellette meg a karakter. Hihetetlen gyorsan megtörténik, szeretném, ha az egész valahogy lassabb lenne. Pedig időben az lehet, amit bepróbáltunk. Összehúzódunk középre, mi legatyásítottak. Attila már jön is, az is olyan gyors. Maradnék még itt, nem is dideregve. Picit rá kell tenni, a dráma kedvéért. Ja, persze a nyakkendők lemaradnak, Sára elfelejti, Laci elfelejti. Súgom hátra, hogy a Plus-os szatyorban (van a Poxy csokornyakkendője, az baromira fontos)! Végül Mesi hozza. Emiatt az egyik jól megkomponált kép nem jön létre megfelelően. Mindegy, hiba! Hiba! Közben beszalagoznak, meg a többi. Aztán elindulunk lefelé, totyogunk letolt nadrággal a vizes járdán. A fotósok és kamerások ránk mozdulnak. Naná! Egy ilyen képre, persze! Mi vagyunk a színes csupasz valóság, a totyogó nemzeti öntudat. Mert végül is mi más a haza szeretete, nem, mint ez a szalagozott totyogás? Háttérben felhangzik a Himnusz a többiektől, "balsors akit régen tép", mi meg megyünk a PIM-be befele. Halljuk a tapsot, persze nem megyünk meghajolni, ezt megbeszéltük. Odabent az őrök nagyon kedvesek, mondják, hogy nyugodtan menjünk a mosdóba felöltözni. Fattila és Laci hozzák a ruháinkat. Nem is fázok, és Poxy sem. Réka pálinkát ad körbe.

Szőcs Géza a performansz után érkezik. 20 percet késett a saját rendezvényéről.

Visszavisszük a színpadelemeket, utána csatlakozunk a szakszervezetis keménymaghoz a PIM hátsó részében lévő étterembe. Meghívnak minket teára, pálinkára. Az egyik néni elmeséli, hogy nagyon aggódott, hogy megfázunk. A performansz tetszett nekik. A barátainknak is, úgy tűnik. Ott van Zsolt, akivel két napja összeszólalkoztunk a kocsmában, ma eljött. Megbeszéljük, minden rendben. Itt van Ági is, eljött megnézni minket. Gyuri nem iszik pálinkát, csak teát. Beszélgetünk kicsit a hogyan továbbról. Lassan elszivárog a csapat. Páran még visszamegyünk a Szerb utcába egy-két dolgot elpakolni.

A többi már csupán az élet. Valahogy így történt, valahogy így történik minden, nincs ebben semmi különös. A munka, az energia, az energiák összesítése, az energiák szakadása, az útkeresés, a minták és az antiszuperhősök krónikája az egész.

Jól megdolgoztattál, Ivi, jól tetted, amúgy 8 óra 42 perc van. A nap felkelt, a lakás kihűlt, én kijózanodtam, F. talán alszik, E. talán gyereket szoptat, az emberek végül úgyis mindent elfelejtenek, jut eszembe, és biztos mások is ezt gondolják másokról, mert talán valóban csak magunknak őrizgetjük az emlékeinket, meg talán azoknak, akikkel majd találkozunk, amúgy igazából, és sokak már talpon, munkába menet, vagy már ott, sorsunk valahol éppen az eldőlés irányába halad.

Most a tanulságok levonása rész következne itt, de tanulság nincs több. Van viszont vágy és van cél, ami felé loholhatunk. És ha néha elveszítjük azt a célt a látómezőből, majd adunk egymásnak feladatot. Tegyük is.

Barátsággal:
Csaba

Színházi levelek 1. - Performansz a Magyar Kultúra Napján

2012-01-23T23:21:00.002+01:00

Új sorozatot indítok, mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első levél természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.

Kedves Ivi,

Köszönöm érdeklődésed, mellyel arra biztatsz, hogy megint melózzak, és bár túl vagyunk azon bizonyos performanszon, melyről bővebben szeretnél hallani, nekem most mégis itt kell üljek, és azon agyalnom, hogyan is számoljak be erről az egészről, hogy kielégítsem kíváncsiságod, illetve hogy mindez elég érdekes legyen mások számára is. Ugyanakkor hű legyen a valósághoz. Pedig annyi más dologgal is foglalkozhatnék! Például nézhetném tovább az aktuális sorozatot, amelyre rákattantam, konkrétan a Misfits című zseniális brit szériát, mely a legdilisebb sorozat a világon, és tele van nagyon kemény angolos fekete humorral. Hogy miről szól? Na jó, leírom: van 5 srác egy lepukkant kisvárosban, akiket kisebb bűntetteikért közmunkára ítélnek. Az egyik nap beléjük csap a villám, amitől különféle szuperképességeik lesznek. És mindenféle őrült kalandokba keverednek. Ennyi lúzer szuperhőst még senki sem talált ki, az bizonyos. És közben az írók alaposan beolvasnak a nyárspolgári attitűdnek, mindenféle szexuális perverzióval és idétlen gyilkosságokkal megfűszerezve az alapanyagot, közben szépen tartva a főhősök közegének szociológiai jellemzőit is. Na erről ennyit, gondoltam elmesélem.

Ami magát az ügyet illeti, hát így történt:

Valamelyik napon - még mielőtt kiderült volna, hogy mégsem költözhetünk társulatostul az Egyetemi Könyvtárba - békésen és gyanútlanul ebédeltem az egyetem menzáján (igen, ott, azt hiszem épp egy sokadik könyvtáras megbeszélés után mentem arra, és hát olcsó, meg minden), és akkor kaptam egy telefonhívást, miszerint kellene egy amolyan tiltakozós performanszt csinálni a Magyar Kultúra Napja alkalmából, érdekel-e. Minthogy ismersz, tudod, hogy minden ilyen színházi ügy érdekel, így aztán most sem mondtam nemet, lássuk meg, miről is van szó igazából.

Egyébként éppen a minap mondta Tábi Tibi közös barátunk, azon bizonyos házibulin, melyen összefutottunk, hogy a férfiember életében a 28 és a 43 éves kor közötti időszak a legjobb: szeretnek az idősebb és fiatalabb nők is, van már élettapasztalatod és kezdesz rálátni a dolgokra, de még azért fiatal vagy, jó a munkabírásod, sok az energiád. És hogy ilyenkor mindent ki kell próbálni, ami szembejön. No, én erre csak helyeselni tudtam, meg megköszönni neki, hogy ezt ilyen egyszerűen megfogalmazta. Ekkor már persze a performanszon túl voltunk, most azért ugrálok az időben, hogy hermeneutikusan összezavarjalak.

A lényeg, hogy miután érdeklődésemet fejeztem ki az ügy iránt, továbbították a számomat a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ), akik az egész akciót szervezték. És valóban kaptam is nem sokkal később egy másik telefont a KKDSZ elnökétől, és még aznap este találkoztunk.

Az eredeti terv szerint az történt volna, hogy a Szépművészeti Múzeumban van ez a bizonyos miniszteri rendezvény, ahol pár díjat adnak át az érdemesülteknek, a performansz pedig a múzeum előtt zajlott volna, valami könnyű díszletet szerettek volna összerakni, ami mondjuk múzeumot formáz, és azt látványosan ledönteni. Csakhogy két dolog történt: a kivitelező képzőművészek túl drágán csinálták volna meg a díszletet, illetve később az is derült, hogy az eseményt áttették a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM-be). Így kerültünk képbe mi, azaz hogy képzőművészeti akció helyett legyen színházi performansz.

A rövid megbeszélés után úgy gondoltam, hogy bevállalom a dolgot, bár akkor még fogalmam sem volt arról, mit is fogunk csinálni, sem pedig arról, hogy a társulatból ki ér rá, ki vállalja a nem tudni pontosan mit. De hát így szokott ez menni, ugye, és eddig mindig megoldottuk. Úgyhogy miért ne! Ráadásul az ügy nemes, és a szándékkal egyetértek, vagyis azzal, hogy felhívjuk az egyébként jogos ünneplés mellett a figyelmet a kultúrát érintő leépítésekre, megvonásokra.

No, le is ültem végiggondolni fejben, hogy miféle módon is álljunk ehhez hozzá, és bár csináltunk sok hasonló megmozdulást, politikai jellegű demonstráción még nem léptünk fel. Így aztán a következő alapvető megállapításokat tettem magamnak rendezői szempontból:

1. a performansznak bárki számára dekódolhatónak kell lennie
2. a műsornak meg kell ütnie egy bizonyos ingerküszöböt
3. senkit sem szabad megsérteni, legfőképpen azokat nem, akik odabent megérdemelten díjat kapnak

azután szakmailag még hozzátettem:

4. egy 3x2-es emelt színpadon kell a történésnek megvalósulnia
5. a csoportot mint mozgatható tömeget kell használni, ehhez kb. 12 emberre van szükség

Eddig eljutottam, de tovább nem. Aludtam rá párat, néztem a sorozatokat, azt hiszem éppen a Walking Dead című fantasztikus amerikai darab epizódjait. No, ez a sorozat egy zombi-apokalipszis után játszódik, és egy kisvárosi rendőr a főszereplő, aki túléli a katasztrófát, majd a zombiktól hemzsegő vidéken elindul megkeresni a családját. Ez lehet, hogy idáig elég vacakul hangzik, én például általában ki nem állhatom a zombi-filmeket, de ez a sorozat egészen más: nagyon jól van megcsinálva, nagyon markáns és kidolgozott karakterekkel, kiszámíthatatlan történetvezetéssel. Ráadásául a sok akció közben elég szépen elidőznek az epizódok a magánéleti és lelki szálak útvesztőiben is. De az is lehet, hogy a Sherlock című sorozatot néztem éppen, már nem emlékszem pontosan. A Sherlock-ról is érdemes pár mondatot írni, talán később még megteszem, be kell ugyanis osztani ezt a levelet, és dramaturgiailag szépen elhelyezni benne ezeket a kis kitérőket. Látod, ha Te is így tennél, azaz mondjuk a focit összekevernéd a színházi beszámolókkal, lehet hogy én is belemélyedhetnék (kénytelen-kelletlen) a sportrajongói alapvetéseidbe. Ami nyilván hasznomra válna, mert teljesen műveletlen vagyok sport témában. Pedig mennyivel hitelesebb lehetnék az Ételliftben, amikor a focicsapatokról beszélek, ha valóban tudnám, miről is beszélek igazából.

Így például a merenyei beszámolódban nagyon szépen össze is hoztad ezeket a szálakat, kár, hogy a Játékosban való közléskor kivették a nem szakmainak titulált részeket. Érzéketlen húzás! Erre jó viszont a blog: itt senki sem mondja meg, mikor mit és miről lehet írni, sem azt, hogy milyen hosszan, szóval semmit. Igaz, nem is kap az ember honoráriumot. (Itt jegyzem meg, ha valaki mégis fizetni szeretne írásaimért - akár azért, mert szórakoztatónak találja, akár azért, mert sokat tanul belőle, akár mindkettő, vagy csak úgy, szeretne rajtam segíteni - írjon nekem bátran egy e-mailt a Facebook-on, és elküldöm a számlaszámom, ahová utalhatja a lóvét...)

De vissza a fősodorhoz. Szóval egy másik napon folytattam a töprengést, amikor már nagyon szorított az idő, és már túl voltam a Walking Dead megnézhető összes részén is (megjegyzem, február közepétől folytatják, már alig várom, az utolsó rész nagyon durván erős volt!), szóval nekiültem, és alaposan végiggondoltam a lehetőségeket. Volt abban mindenféle ötlet: Sziszifusztól Ady- és Arany János-verseken át, koreografált mozdulatsorokig, zenei találmányokon és szójátékokon keresztül nagyon sok minden kisebb-nagyobb ötlet, de éreztem, hogy a fő motívumot nem találtam meg. Hiába az órákon keresztül tartó tervezgetés, semmi olyan, amire rá lehetne építeni. Pedig valami markáns ötlet kell, ott lesz a média, meg híres emberek, meg minden, szóval... szóval... és azt hiszem itt jöttem rá: kell egy gesztus! Egy gesztus, ami nem színjáték.

Nem tudom, hogy jutott eszembe pont ez a vetkőztetés-dolog.

Talán az is benne volt, hogy időközben a könyvtár bemondta az unalmast, és kiderült, hogy mégsem tudunk oda költözni, és hogy gyakorlatilag maradunk a hontalan státuszban, vagyis az utcán. Én akkor persze meglehetősen elkeseredtem, azon is gondolkoztam épp, hogy abbahagyom az egészet, nem csinálom tovább, kiutazok külföldre, el ebből a lehetetlen országból, ahol nem lehet előrébb jutni, el ebből az országból, amely éppen a tehetségeitől vonja el a táptalajt, el ebből az országból, amely az irigyek és az ügyeskedők országa, el innen. Aztán rájöttem, hogy rendben, az indulati töltet már megvan bennem ehhez a performanszhoz, a látomás még hiányzik. De úgy látszik, az indulat előpiszkálta a látomást is: valahogy bevillant ez a vetkőztetés-motívum, és azt gondoltam, hogy ennek január közepén azért van tétje, azaz megvan a gesztus, amit teszünk, amolyan szimbolikus áldozat, de nem csak szimbolikus, hanem valódi is, és a jelentése nagyon oda tart, ahová mi is szánjuk az egészet.

Na jó, gondoltam, megnyugodtam, ezzel már neki lehet menni a próbának, aztán a többi majd elválik közben, hagyjunk másnak is helyet a kreativitás kondérjánál. Szóval amikor idáig eljutottam, elmentem egy kicsit kocsmázni, hogy leöblítsem a nagy munka hevében kiszáradt bensőmet. Így is tettem. Arra nem emlékszem, melyik helyen is voltam, de sajnos egyre kevesebből lehet válogatni, ha az ember rágyújtani is szeretne, ugye, és hát nyilván ilyen helyre mentem. Egyébként különböző hangulatokhoz különböző kocsmák illenek. Van olykor, hogy bármelyik hangulathoz van hangulatod, akkor jó, főleg, ha összefutsz néhány kedves ismerőssel is. Amennyiben viszont fárasztó ismerőssel futsz össze, vagy egy idegen elkezd ismerkedni veled, és fáraszt, arra is megvannak a megfelelő taktikák, hogyan csusszanj ki a karmaik közül. Valamint az sem jelent nagy gondot, ha egyedül kell kocsmáznod, hiszen bizonyos helyek alapzajában, egy-egy jó sarokban nagyszerűen el lehet merengeni az élet nagy kérdéseiről, vagy csak bambulni bele a kocsma mozgalmas esztétikájába, amúgy tét nélkül.

De hát ezt úgyis tudod. Illetve azért csábít az a lehetőség is, olykor egy-egy kocsma bemutatása erejéig letérjek a nagy ösvényről, azaz a munkafolyamat beszámolóját mintegy megszakítva elidőzzünk az iddogálás művészetének tapasztalatainál, és talán meg is teszem majd. Hiszen az alkotófolyamat sem egy egységes időtömb, hanem megszakításokkal zajlik, és ezt illik és hasznos is megjelölni egy ilyen dolgozatban, ezeket az életszerű kitéréseket, betérések, le- és beöntéseket, valamit a füstök és a folyadékok elegyének jótékony vagy éppen kártékony hatását kimutatni a színházi munkára vonatkozóan. Szóval, ha valaha szakdolgozatot írnék esetleg, talán éppen ezt választanám témámnak: az alkohol hatása a művészetekben. Tudományos alapossággal bemutatni mindezt a kultúrtörténet keresztmetszetében, majd ide vonatkozó tanulmányokat idézni, vitatkozva velük, valamint egy-két híresen alkoholista művész munkáinak tükrében elmélyülve, keverve azt saját tapasztalatokkal, bemutatni az emberiség nagy küzdelmét, hogy megvalósítsa a józan ész ragyogását, vagy éppen hogy legyőzze a józanság nyers egyszerűségét, és a mámor vidékein hasítson új vadászmezőket. És összességében a kettő egyféle egyensúlyát, avagy kölcsönös táncát létrehozni, mint Nietzsché-nél a dionüszoszi és az apollóni erők összefogása a görög tragédiában, vagy Füst Milán fogalmaival: a látomás és az indulat erőit összesíteni a művészetben. Ez lehetne tehát az én nagy témám, és ehhez gyűjtök tapasztalatokat, mert ki tudja, talán egyszer mégiscsak megírom, és amolyan kult-könyvvé is válhatna a bölcsészek körében, és akkor ebből tanulnának államvizsgára, én meg pár sörért cserébe gyakorlati szemináriumokat vezethetnék a témában, satöbbi.

Másnap volt a próba, reggel 9-től, Gyuri felajánlotta a próbatermét, amivel éltünk is, hiszen mint tudod, saját éppenséggel nincs. Szépen összeraktuk a dolgokat, Leó és Gyuri és Réka és mások is hozták a jó ötleteket, amiknek azért jó részét kiszórtuk. De sok megmaradt. Ahogy ez szokott. Hiszen az ötletelésre egy külön fejezetet kellene szánni majdani nagy művemben. Így például megfigyeltem, hogy ezen a téren többféle típusú színész van: a legegyszerűbb, akinek semmi ötlete nincs, sőt, adott esetben inkább le van maradva a többiekhez képest. Ez a lemaradás érdekes dolog: régebben magamon is észrevettem, egyféle belső görcsöt, ami mindig megakasztja a figyelem folyamatosságát, egyféle szorongást, ami talán kisebbrendűségi érzés, vagy egy nagyon erős félelem egy belső ürességtől, vagy valami hasonló. Akár egyféle hidegvérűség, amely teret enged a többi forróvérű vagy -fejű kollégának. Ez ugyanakkor sajnos a színpadi jelenlétben is sokszor visszaüt, mert hiszen az alakítás során a szorongás a megnyilatkozástól blokkolja a képzeletet és a fantáziát, és így a játék nem tud kiteljesedni. Aztán vannak a spontán áradók, akikkel viszont az lehet a baj, hogy folyton jár a szájuk, és sok energiát igényel a fegyelmezésük, valamint a hülyeségek kiszortírozása. Megint csak saját tapasztalat: ennél a típusú viselkedésnél a színész mintegy magát spanolja fel, megforgatja az agybéli energiáit, amik aztán lehatnak a belső szervekig, és valahogy így trenírozza magát az alkotás kegyelmi állapotába. Na most ezzel a mentalitással elég jól lehet dolgozni, ha az illető hagyja magát fegyelmezni, és ha a rendező hozzá van edződve az ilyesféle fura lények instruálásához. Ugyanis nagy részük a munka azon fázisában, amikor erre már valóban szükség van, nagyon koncentráltan tud dolgozni. A korábbi dilinyósságból pedig az egész csoport nagyszerű kreatív energiát képest kinyerni. A középső tartományban aztán sokféle alkat van még: a csendesen figyelő, és ritkán, de akkor szinte mindig jól megszólalótól a folyton kételkedő, és ezáltal az anyagba mintegy mágikus realizmussal belépő típuson keresztül a folyton cselekvő állapotban lévő, gyakorlatias karakterekig. Érdemes lenne ennek a tipográfiáját pár rendező- és színészcimbora bevonásával feltérképezni, és akár a Játékos számára egy tanulmánysorozatban megírni. Az ilyen szakmai esettanulmányok, vagy koncepciókísérletek talán másokat is ösztönöznének arra, hogy még színesebben lássák azt a világot, amit a színházzal való foglalkozás nyújtani tud.

Egy társulat esetében szerintem az a szerencsés, ha ezekből a típusokból minél gazdagabb árnyalatok vannak jelen egyszerre. Egyfelől persze ez fárasztó, hiszen mindenki "hülységéhez" hozzá kell szokjunk, és eleinte sokkal több egymásra figyelést feltételez, ugyanakkor éppen ez az előnye is. Már a beszélgetéseknek ebben a hevében és sokszínűségében is megmutatkoznak bizonyos karakterlehetőségek, amelyek aztán transzformálhatók a színpadi alakok megteremtése felé, és az a szép ebben, hogy olykor - vagy az esetek többségében - mindez nem is tudatos. De hát képzeljünk csak el egy ilyen tekintetben homogén társaságot: ahol mindenki hiperaktív, és dől belőle az ötlet meg a fantázia. Kezelhetetlen káoszba fordulna minden. Vagy egy csupa hallgatag, passzív tagokkal teli társulat: szintén és igazán munkaképtelen. Az én színházamnak tehát mindképpen ez az alapja: az egymásra való figyelem, az egyedi emberi tulajdonságaink talaján való gyökerezés, és az abból való kiemelkedések lehetőségei. Mindez persze főleg hosszú távon (de már rövid távon is) alapos és bizonyos értelemben kegyetlen önismeretet feltételez, egyfajta bátorságot, ahol ezek az emberi egyediségek (akár kicsinyességek, vagy ha úgy tetszik hibák) valamilyen nagyító alá kerülhetnek, és fel lehet őket dolgozni. Ehhez kell a tréningmunka. Hangsúlyozom: ennek nagyon nagy része tudattalanul történik, tehát nem arról van szó, hogy racionálisan megfejtjük a személyiségeket, és aztán átprogramozzuk őket, hanem inkább arról, hogy a hozzáállásunkban (fizikailag és szellemileg is) egy a mindennapinál szélesebb perspektívát nyitunk, és magunkra engedjük ezeknek az energiáknak az áramlását, miközben nagyobb (színházi-színészi-dramaturgiai) egységekben kontrolláljuk. Aztán esetleg egyre kisebbekben, stílustól függően. Nagyjából mint az úszást: ott sem foglalkozunk a víz részecskéivel és nem elemezzük a tulajdonságait, hanem érzékenyen és érzékien reagálunk rá, és a tetején valamilyen ritmust felvéve tempózunk.

Így zajlott nagyjából azon bizonyos szerdai próba is, egy nappal az esemény előtt. A struktúrát tehát szépen felvázoltuk a közös ötletelés mentén. Itt még annyi érdekesség mindenképpen van, hogy igazán furcsa dolog úgy szortírozni a felvetéseket, hogy magát az anyagot még nem látjuk egyben, tehát azt sem tudjuk, hogy mihez képest jó vagy nem jó az, amit éppen valaki felvet. Nagyon izgalmas ilyenkor végiggondolni - és ezt ugye ott helyben azonnal kell tenni - hogy vajon mivel is indokolható egy-egy gondolat megfelelő vagy nem megfelelő volta. Hiszen indok nélkül elutasítani az alkotótársak felvetéseit nem éppen szép dolog. Néha megtesszük ugyan, mert néha muszáj, vagy úgy jön ki a lépés, de általában nem helyes. Ebben is számos lehetőség van. Hogy csak néhányat megjelöljek: felmerült például olyan megoldás is, ami érzésem szerint nagyon illusztratív irányba vitte volna a performanszt, azaz jelesül, hogy mondjuk a szereplők egy-egy művészeti ágat jelenítettek volna meg egy-két attribútummal (festő vászonnal és ecsettel, író könyvvel, stb.), és ezeknek a lefosztása lett volna egy markáns eleme a show-nak. Itt egyfajta stiláris szempont, vagy ha tetszik ízlésbéli normatíva, iránykijelölés döntötte le a dolgot. Volt olyan ötlet is, például tőlem származó is, amelyről azért kellett lemondani, mert a dolog jelentése nem illeszkedett a születő anyaghoz, illetve a mondanivalóhoz. Például ha mindenki maga vetkőzik le, önszántából, akkor az egészen mást jelent, mint ha mások fosztják meg a ruháitól. Mégis, éppen ezen felvetés került nagyon is a helyére, amikor a zongoristát alakító Attila a vetkőztetés végére saját döntése nyomán kerül a megfosztottak, legatyásodottak táborába, és ő maga hajtja végre magán a rítus rangjára emelt, szolidaritást vállaló levetkőzést. Ez utóbbi fordulat például Gyuri ötlete volt emlékeim szerint. A futást először Leó vetette fel, mondván, hogy az nálam mindig van. Én éppen nem is gondoltam rá, de rögtön beemeltem. Közben viszont felvetette, hogy mi lenne, ha nem a dobogón lennénk együtt, hanem szétszórva az emberek között. Ezen komolyan el kellett gondolkozzak, végül azért vetettem el, mert a csoport együtt látványban és energiában is erősebb, mint szétszórva az utcán. Poxy a jól irányzott értelmező kérdéseivel volt a lehető legkreatívabb kontrollunk, ami a performansz lehetséges jelentéseit illette.

Aztán egy jó kávészünet után belekezdtünk a tényleges próbába. A struktúra sokat tisztult, és alapjaiban megszületett a performansz. 12 ember fut szembe a nézőkkel, illetve először csak lassan lépeget egy helyben, miközben a frakkos Attila kiválik a csoportból, és leül a zongorához. Játszani kezd, aminek ütemére a lépegetés meneteléssé, majd futássá dagad (továbbra is egy helyben, persze). A futó csoport fele kiszáll a dologból, mintha befásult volna, vagy elfáradt volna. Ők hatan hátramennek az utolsó sorba amolyan sorfalként, és figyelik a többieket, akik tovább loholnak. Aztán egy zenei jelre a futás belassul, a hátsó alakok elindulnak és lassítva futás közben elkezdik levetkőztetni a futókat. Egészen alsóneműig. Amikor ez megvan, hátramennek a helyükre. A futók észreveszik, hogy pórul jártak, észlelik egymást is, fázni kezdenek a januári hidegben, és szorosan egymáshoz bújnak. Ekkor áll le Attila a zenével, és csatlakozik önként a legatyásított brigádhoz. Közben megszólal Cseh Tamás Jelenidő tangó című száma. Amikor Attila is levetkőzött, hátulról a "gonoszok" nemzeti színű szalaggal előre jönnek, körbetekerik a fázókat, gratulálnak, majd átadják a kenyeret és a pezsgőt, ami a kitüntetéssel jár. Majd Mesi elindul, és a szerencsétlen megfosztottakat a PIM bejárata felé vezeti, és betessékeli őket a bejáraton. Közben a színpadon maradt ruhás csapat szépen elénekli a Himnuszt, majd egy hatalmas "Hepp!"-pel és meghajlással zárja a produkciót.

A struktúra megléte után elkezdtük kidolgozni az egyes karaktereket, és a vetkőztetések dramaturgiáját, illetve belső tartalmait. Így például Ákosból egy élveteg gazember lett, aki vigyorogva vetkőztette a mindenre elszánt, ugyanakkor totál lúzer karakterű Leót. Poxyból lírai bohóc lett, akit a szenvtelen Sára csupaszított meg. Rékát két mosolygó, de valójában nagyon is frusztrált nő szabadította meg ruháitól (Judit és Kata), akik egymással is vetélkedtek az egyes ruhadarabokért. Gyuri Mesi csábító karjaiban vesztette el öltözékét, és maradt hoppon, miután Mesi a végső pillanatban erotikus ígéreteit visszavonta. Laci egy kemény bőrdzseki csávó lett, aki rólam szedte le a gönceimet, miközben én a "csakazértis futunk" pozíciójában teljesítettem be mártírságomat.

Miután jól végeztük dolgunkat, még megszerveztük a szükséges pakolásokat és szállításokat a másnapi fellépéshez.

Összességében nagyon jó próba volt, mert végre egy mindössze negyedórás jelenetet kellett összerakni, és volt időnk kicsit vacakolni a részletekkel. Persze nagyon sokat lehetett volna még vacakolni azokon! Viszont nem éreztük a rohamtempó mostanában oly gyakori nyomását. Olykor még némi tréninghangulat is megszületett, ami nyilván annak az alkotómunkának, amit legjobban szeretek, az alapja kéne legyen mindig. És ez azért a könyvtáras fiaskó után nagyon jól esett nekem lelkileg is. És ráadásul a műsorunk témája éppen az, amit megélünk, a hontalankodás, a gatyára szakadás, és a hivatalos hátba veregetések világa.

És itt azért egy fontos dolgot még érdemes elmondani, ha van türelmed még lassan kisregénybe forduló levelemhez. Mert az utóbbi időszakban, azaz lényegében a december közepi Prospero-bemutató óta meglehetősen nyavalyásan éreztem magam, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak, magánéleti vonatkozásokban is, mint tudod, és rengeteg időt töltöttem egyedül a lakásban, sok sorozattal persze, és iddogálással is kocsmáról kocsmára, meg olyanokkal vertem el az időt, mint például főzési kísérletek internetes receptek alapján (elég jól sikerült paprikás krumplit csaptam össze a múltkor, meg főzelékeket is, érdemes lenne majd olykor egy-egy ilyen jellegű bekezdéssel is gazdagítani leveleimet, hiszen a főzés tudománya nagyon is sok szempontból hasonlít a színház készítésének tudományához, de ehhez még további tapasztalatokra van szükségem, majd hamarosan neked is juthat valamiféle kis vacsoraféle, ha újra erre jársz mifelénk...). Szóval nehezen és gyötrelmesen telt az idő, sok minden összekuszálódott okok és okozatok, reális tervek és álmodozások, egyáltalán a megélhetés szégyenletes kérdései, a hovatartozás kétségei, ez a romló szellemű város és ország, a hanyatlás durva jelei, politikai hírek, cinikus nyilatkozatok, sikeremberek és támogatás nélkül kallódó tehetségek, generációk legjobbjai, egyszóval minden, amire épülhetett volna ez az egész, aminek szellemét még a középiskolából nyújtottam ki idáig, mint aki sosem akarna felnőni, immár 16 éves egyetemi pályafutással magam mögött, az egy évvel ezelőtti esemény, amikor kiderült, hogy a Tűzraktér végső veszélyben van, a több mint féléves küzdelem, amiből mindannyian kivettük a részünket, te is, hiszen jöttetek a Májussal és A vonattal, májusban, az utolsó igazán szép hónapban, ami még teljesen annak nevezhető, és akkor mindezek után hirtelen rájön az ember, hogy amit eddig csinált, az egy pillanat alatt szétfoszlik, nincs többé, "tenger népével köddé foszlik egyszer, akár az én illó színházam elvész, szilánkja sem marad". És amikor ezen töprengtem, most újra, ezután a próba után, megvilágosodtam, hogy minden bajomnak egyetlen forrása van, csupán egyetlen egy, és az nem a valóban lesújtó politikai közérzet, nem a támogatások valóban létező hiánya, nem is valamiféle szerelmi melankólia, nem is csupán a nyavalyás egyedüllét kínzó órái, nem is a Tűzraktér bukása, és nem az ahhoz köthető nosztalgia. Csupán egyetlen forrás van: a munka. És ha nem tudok dolgozni, élő és aktív színházi munkát végezni, akkor a legboldogabb országban, a legboldogabb szerelemben, a legtöbb pénzzel a zsebemben, a legcsodálatosabb társaságban és barátok között is minden hiábavaló. Mint Odüsszeusz számára Kalüpszó nimfa szigete, ahol minden adott, csak éppen vadászni nem tud szerencsétlen, mert minden madár és minden vad varázslatosan az asztalára kerül a nimfa jóvoltából. És ez a királyi alkat, aki küzdelemre termett, nem képes a végtelen időben a végtelen boldogságot választani, mert akkor megszűnik minden célja és értelme a létezésnek. És akkor ott ül a sziget partján, és sóhajtozva bámulja a habokat, a végtelen tengert. A nimfa végül megszánja, és nagy fájdalommal tovább engedi a szigetről, sőt ő maga szövi meg a vitorlát a hajójához. Ez a teremtő energia - annak persze egy férfias változata, mert a nők esetében kicsit máshogy van ez, ha nem is nagyon (majd erről értekezek még) - hiányzik nekem is, ha éppen nem tudok dolgozni, ha viszont tudok, akkor a legnagyobb viharok és akadályok közepette is jól érzem magam. Ennek a szerdai próbának köszönhetem tehát, hogy minderre kristálytisztán rájöttem, és ez sokat sokat segített a félelmeimmel való számot vetésben.

Sok apróság is tartozik ehhez: például hogy Solytól kaptam egy DVD-t, amin egy általa készített tévés anyag szerepel, a régi egyetemi színpadokkal és alternatív társulatokkal készített riportműsor. Vagy hogy sok lehetséges pályázatról szereztem tudomást, és biztattak az ügyben, hogy a működésünk előbb-utóbb stabilizálható, ha ezekre ráfutunk. Vagy mondhatnám az italozásokat Zsolttal, vagy Füles barátommal, vagy hogy Cserjével elmentünk színházba, Gyuri szakmai segítségeit, biztatását, és még sokak jótékony figyelmét, még sok ilyen kísérő jó energiával talákozom, igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert ezek újra és újra helyrerakják valahogy az embert belül, hogy képes legyen egyszer csak rálátni magára és a helyzetére, és megfogalmazni az igazságot, amit csak maga ismerhet fel végül, csak önmaga, magának, és utána vissza tud csatlakozni a nagy közös körforgáshoz.

Ez a kapcsolatom a színházhoz, mely végső soron mélységes emberek és emberi megnyilvánulások iránti szenvedélyemből fakadhat, gondolom, egyféle menekülés az önmagamba zárkózástól, és másfelől egyféle tényleges vadászösztön, ami nem fojtható el, és nem félretehető. És minthogy ebben az életben már valószínűleg ez megmarad bennem, nem nagyon van más választásom, mint ezzel élni, ahogyan lehet, ha gatyára vetkőztetve, akkor úgy, ha szegényen, akkor úgy, de folyvást keresni kell a megoldásokat, és szabadba vezető utakat, ösvényeket. És képezni magunkat, hogy a dilettantizmus vagy a többi hamisság dolgaitól távol maradjunk, és tisztán.

Na, most lesz nehéz, mert közben elfogyott a borom és lassan a cigim is, ami itthon volt, márpedig ezek nélkül hogyan írjam ezt a levelet tovább? Megint dönteni kell, drága Ivi, a lehetőségek tobzódó tengerében. Így például megtehetném, hogy lemegyek cigiért, valahol találok bort is bizonyára, és folytatom. Csakhogy akkor megszakad a folyamatosság. Vagy kibírom ezek nélkül, és tisztességesen befejezem ezt a levelet és ezt a témát. Vagy ezt most így közzéteszem, majd elmegyek kocsmázni kicsit, és ha vissza térek, és van még bennem szufla, megírom a második részt is. Ha pedig nincs, akkor holnap vagy holnapután folytatom, ahogy kedvem tartja, és ahogy a Misfits sorozat epizódjai közé be tudom ékelni ezt az izzadtságos melót, amit rám szabtál! Te melyiket választanád? És mit gondolsz, én melyiket fogom?

És igazad van, amikor úgy véled, hogy nyilván az utolsót, és valóban, rögvest kalap-kabát, és irány a kocsma!

A folytatásig jó éjszakát-nappalt neked, ölelem közös barátainkat, és alig várom az újabb közös munkákat!

Csaba

Tűzraktér, végállomás - online regényfolyam, 1. rész - Egy kapu kinyílik

2011-11-26T21:05:00.001+01:00

<< Előszó

1. rész - Egy kapu kinyílik

2008 május. A Sirály kávézójában ülök, az ablaknál, ahol a legjobban szeretek. Süt a nap, ki lehet látni az utcára, bámulni a sétálókat; mint valami mozifilm, csak pereg-pereg, egy helyben ülsz, mégis utazol, akár a vonaton. Az élet utasa vagy. Ezzel az érzéssel el lehet simítani a dolgokat. Az évek csupán tájak, melyeket elhagyunk, lakóival együtt. Az útitársak, a hálófülkék, a restik. Az étkezőkocsi, a dohányzókocsi. És persze én, a főszereplő, a főhős, azaz a színész, aki játssza, minimum írótárs is, és a rendező, az is én vagyok. Az egyetlen állandó nézőm, az is. Hol tartunk a történetben?

Van egy színházi társulat, melyet vezetek, itt ülök a helyen, ahol fut a darabunk, a Brutus. Milyen jól hangzik ez a cím: Brutus! Történelmi darab! Gyilkosság van benne, ez mindenkit érdekel: megérteni egy gyilkosságot. Szenvedély, nagyság, képzelet. Átélni a döntések súlyát. Átélés, beleélés, átváltozás - a titkos vágyainkat üldözzük, s minden szerepből belénk épül valami. A színház veszélyes foglalkozás. Ha valaki ilyen darabot rendez, annak igénye lesz egy bizonyos nagyságú életre.

Van egy másik darabunk, a Zsiráfivóhely, ami még inkább fontos, de nem vagyok vele elégedett. Tiszta költészet és képzőművészet az egész: egy afrikai kőfaragó álmairól szól, álmok az álmokban, a legbelső titkok nyomában. És nincs helyünk, ahol próbálni lehetne, pedig fel kellene újítani, centikre és másodpercekre kimérni az árnyjátékokat, a mozdulatokat, a jelentéseket.

Hogyan lesz valakinek színháza Budapesten? - tettem fel a kérdést 2000-ben, amikor fiatal egyetemistaként megérkeztem ide, és kutatni kezdtem az Egyetemi Színpad után, gondolva, hogy ilyennek lennie kell. És hát nem volt, vagyis ami éppen volt, azt nem lehetett úgy venni, hogy az az volna. Vágytam egy bizonyos életre, melynek gyökereit még Szegeden ültették belém, és ami - sokak bánatára - eltérített a matematikusi pályáról. Valami megszállt, és azóta is fogva tart. Egy olyan érzés utáni hajsza, amit az életben sehol máshol nem kaphatok meg. Eleinte naiv voltam, abból indultam ki, ahogyan az iskolában történtek a dolgok: azt hittem, hogy léteznek mesterek, akik majd szakmailag, és léteznek felelősök, akik majd a lehetőségek tekintetében átengednek valamely kapun, és aztán egy következőn, és egy következőn, egészen addig, amíg egyszer csak felnövök, és független leszek, és erős, és lesz egy színházam, ahol majd azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. De lassanként rájöttem, hogy mindez nem így van. Nem csak azért, mert a mesterek és a felelősök nincsenek sehol, hanem azért is, mert én sem akarok senkinek sem a tanítványa lenni. Akikkel az évek alatt mégis találkoztam, és akiktől sokat tanultam, ugyanannyira nem rendelkeztek semmivel, mint ahogy én sem. A legtöbb, amit adhattak, az volt, hogy járjam magam útját, és ne szégyelljem azt, ha valamim nincsen. De mutassam meg azt, ami van.

2008 május. Ülök a Sirályban, mint egy rendező, egyfajta belső büszkeséggel. Ragyog a napsütés, van egy darabom, ami sikeres, Fringe-díjas, tele van tehetséges színészekkel, akikkel imádjuk egymást. Ott lenn a pincében játsszuk havi kétszer. Van egy fesztivál, amit kitaláltam, és már két alkalommal megvalósult. Itt ülök tehát az ablakban, egy újabb kaput kell nyitni, kell egy hely, ahol a zsiráfok ihatnak. Pincéket nézegetek a hatodik kerületben, számolgatom, mennyibe kerülhet, mivel jár, ha kiveszem, mennyit kaphatok az egyetemtől, mennyi belépővel jönne ki a hiány. Mennyi lehet a rezsi. A pincék romosak, kicsik, alacsonyak, vagy az áram, vagy a vizes blokk hiányzik, vagy drága. Odakint sétálnak az emberek, idebent zúg a kávégép, május 31-én pedig Zsiráfivóhelyet kell játszani a Magyar Művek Szemléjén. Akárhogy veszem, semmi remény nincs arra, hogy hirtelen szerezzek egy próbatermet 2 hétre, és felújítsam az előadást. Magam sem értem, miért nem vagyok ettől ideges. Mintha valahol belül tudnám, hogy minden rendben lesz. Ennek pedig semmi értelme. Mégis, ha az ember derűs, jobb ha elfogadja, hogy derűs, mintsem hogy küzdene ellene.

Aztán az egzisztenciális kérdések. 29 éves vagyok, fogalmam sincs, miből élek. Volt osztálytársaim többsége jól fizető állásban van, születnek a gyerekek. Én meg egy normális párkapcsolatot sem bírok elviselni. Azt számolgatom, hány napig futja még kávéra és cigarettára. Pedig középiskolában én voltam a legjobb matematikából az évfolyamban, küldtek versenyekre, hoztam a díjakat, az órákon nem kellett odafigyelnem, mert előre tudtam a megoldást. Ha maradtam volna a pályán, talán már vehetnék egy színházat... Hát... elég unalmas élet lenne! A volt osztálytársakat mindenesetre cseppet sem érdekli Brutus vagy Balim-bo Baru története - gondolom, az enyém sem, mint ahogy én sem vagyok egy kifejezett kisbaba-látogató. A múlt lassan elszivárog a bizonytalan jövőbe. Bele kéne őrülni. És mégsem, továbbra is csak az a makacs májusi derű.

Csöng a telefon, Ági hív, meglepődöm, mit akarhat tőlem. Valami civilekkel kellene találkozni, mondja, nem is értem az egészet, kik azok a civilek egyáltalán, mit keressek én ott. A Hegedű utca 3-ban. Jó, jó, mondom, gondolom, úgysem megyek, nem érdekel az egész, kicsit erőlködöm, hogy kedves legyek, aztán derengeni kezd az utca és a szám... Csak nem az a régi iskolaépület? Ahol a Szimplának volt a kiskertje, és amit annyira szerettem, aztán lett belőle valami rémes hely, ahová már nem jártunk. De, az. Jó, mondom. Továbbra sem értem mi ez az egész, de inkább rövidre zárom, csak ne kelljen sokat beszélni, utálok telefonálni. Letesszük, és arra gondolok, jó, elmegyek, hátha van ott valaki, aki tud próbahelyet. Az egész civilkedés meg nem érdekel, biztos sokat fognak beszélni a semmiről, előre unom.

Eljön a nap, majdnem elfelejtem az egészet. Talán nem is akarok menni. Aztán mégis, sokkal később, mint ahogy kellene. Odaérek, nincs is ott már szinte senki. Páran ülnek az udvaron, beszélgetnek valamiről. Aztán kiderül, hogy ebben az épületben valamiféle egy hónapos fesztivál lesz, és talán még hosszabbra is elnyúlhat. Nem nagyon hiszek a fülemnek, többször rákérdezek: ebben az egészben? Itt ez mind, fönt-lent, mindenhol? Bejárjuk a helyet. Mindenhol vastagon áll a por, a szemét. Rengeteg szoba van, és mind üres. Megszédülök. Alig merek rákérdezni, hogy ebbe hogyan lehet beszállni. Szó szót követ, Áginak elmondom, hogy mi a helyzet a Zsiráfivóhellyel, meg velünk, és közben belépünk a kis tornaterembe. És ez az! És ebben lehetne esetleg? Mikor jöhetünk? Ma van szombat, jövő hét elején? Csak magamra tudok gondolni. Egy kukkot sem értek az egész fesztiválból, meg a koncepcióból, de rajtuk is látszik, hogy ők sem tudják. Szinte ők is most látják a helyet először. Nem is lehet felmérni a dolog nagyságát. És valahogy mégis. Emlékszem, amikor pár éve még a Tűzoltó utcában jártuk végig az egész épületet, a Tűzraktár nyitása előtt, még Edina ráncigált el, de az valahogy nekem élhetetlennek tűnt. Óriási, huzatos épület. Itt viszont, a Hegedűben, egész más a helyzet. Minden olyan emberléptékű.

Mi voltunk az elsők, akik beköltöztek. Fogalmam sem volt arról, hogy ez évekig fog tartani. Egyikünknek sem. Ha akkor csak 2 hetet kapok abban a teremben, már az is elég lett volna. De kinyílt egy kapu, melyen keresztül a valóság a legmerészebb álmaimat is felülírta.

(Folyt. köv.)

Tűzraktér, végállomás - online regényfolyam - Előszó

2011-11-23T03:51:00.001+01:00

Előszó

Ebben a történetben minden szereplő valóságos, de legalábbis kitalált. Minthogy úgyis eltipor minket a gazdasági válság, vagy felemészt valamely szörnyű testi vagy lelki betegség - nincs mitől félni: itt mindenki a valóságos vagy minimum kitalált nevén szerepel majd, és bármi egyezés gyanúra adhat okot. Előre bocsátom egyébként írói programom - hogy teljes legyen a körkép, melyet korunkról festek, mindenki meg fog jelenni a regényben, akit csak ismerek vagy ismerhettem: barátaim, munkatársaim, rokonaim, volt és jelenlegi szerelmeim, ellenségeim, vagy akár csak bennem bármely benyomást keltett emberek. Sőt, talán még azok is, akiket csak a jövőben ismerek meg, és csak később tesznek rám benyomást.

Életem meghatározó időszakát a Tűzraktérben töltöttem, Budapest 6. kerületében, a Hegedű utca 3. szám alatt egyszer csak létrejött szabad alkotóház tagjaként, majd önkéntes szervezőjeként, később egyik vezetőjeként. Három év eseményeit fogom módszeresen és olykor módszertelenül elmesélni, néhol fotókkal-videókkal fűszerezve, ha ilyen kedvem adódik; máskor azon szóba hozott időkből származó levelezések részleteivel, ha az esik jól. Vagy ezek nélkül, csupán betűkkel.

Az Olvasó ne várjon tehát mást, mint egy regényt. Rólam szól. Nem arra törekszem, hogy bárki számára eldöntsem, hogy a Tűzraktér jó vagy rossz hely volt-e, hogy valakik akkor és ott jól vagy rosszul döntöttek-e. Sem arra, hogy a bezárás körüli botrányos időket bárki számára igazoljam. A Tűzraktér csak jó apropó: mindig is szerettem volna beszámolni a magam által sem eléggé feltárt érzéseimről, arról, ahogyan érint az élet, de lehetőleg történelmi távlatokban. A személyes történetemet szeretném tehát megírni, úgy, mintha másét olvasnám: ha tetszik, megérteni, újra átélni, vagy mindörökké átélhetővé tenni, legalább a magam számára.

Minden csupán fikció. Fikció, ami bennem ragadt. És egyúttal látomás arról, ahogyan egyszer elképzeltem, és csupa indulat amiatt, hogy minden másként történt. Nagyszerű emberek krónikája, és kiábrándító csalódás a nagyszerű emberekben. Mérhetetlen naivitás, gőg és harag, kicsinyesség, félelem. Máskor pedig az áhítat, csodálat, katarzis percei. Fejlődés-regény.

Folytatás >>

Részlet a Prospero könyvtára című darabból

2011-11-03T23:30:00.000+01:00

Shakespeare művének, a Viharnak az előtörténetét feldolgozó 8 jelenetes darabom 2011. november 10-én kerül bemutatásra, az ELTE Egyetemi Könyvtár 450 éves Jubileumi Ünnepségén a Radikális Szabadidő Színház előadásban. Az alább részlet a 2. jelenetből van.

ANTONIO- A védelemnek ára van.

PROSPERO- A szolgaságnak van ára.

Azüzlet, amit kötni kívánsz

nemkedvező.

Nemegyezkedem.

HaNápoly védeni kívánja Itáliát,

védimajd, mint saját fajtáját,

házasságés adók nélkül is.

Atöbbi csupán számítás, ravaszkodás,

éshatalmi politika.

ANTONIO- Rosszul ítéled meg a helyzetet.

Hónapokbatelt, míg Alonsót

azalkura rábírtam.

Atárgyalásokon, ahol téged képviseltelek.

PROSPERO- De a döntések joga és súlya

akkoris az enyém!

ANTONIO(dühösen)-Mit látsz te innen a könyvtáradból?!

Magadata könyvek közé temeted,

mígodakint dübörög az élő történelem,

ésköveteli a jó lépéseket.

Mígte ideáid ápolgatod,

halottbetűket és jeleket vélsz valóságnak,

ábrándozol,mint a mihaszna költők.

Énlátom az emberek igazi félelmeit,

avilág gyakorlati arcát,

sminden azt mondja,

egyedülnem megy tovább.

Szövetségrekell lépnünk!

PROSPERO- Mondod te,

deMilánó hercege én vagyok,

ésaddig nem lesz szövetség,

míga törvényt én hozom.

ANTONIO- Törvényt!

Tevagy a törvényhozó, aki

Leveleimrenem válaszolsz,

azérveket legyintéssel elűzöd,

anehezen megküzdött kompromisszumot

önkényesenaláásod?

Fogaddmeg testvéri szavamat:

adda lányod Sebastian-nak,

úgy,ahogy az ígéretet

kettőnknevében megtettem.

Nelássa Nápoly és a világ

városunkbana testvérviszályt.

PROSPERO- Elég volt.

Döntésemvégleges.

Hívdbe őket, és közlöm velük magam.

ANTONIO- Még ebédelnek.

Ahír olyan botrányt kavar,

amitnem látott még Milánó...

PROSPERO- A galérián megtalálsz

Könyveimközött.

Emlékmorzsák a tábor után

2011-08-20T19:08:00.004+02:00

Don Quijote tábor, összegzés

Az eddigi legjobb Radikális tábor volt

Csaknem 3 órás munkabemutatót tartottunk 20 szereplővel

A szereplőgárda szépen összecsiszolódott

Mindannyian úgy éreztük, hogy a darab összeállt

A merenyei polgármester meghatódott

A nézők nem unták az előadást és jól bírták a sétát

Többen is jöttek Celldömölkről és Budapestről

A merenyeiekkel együtt kb. 40 nézőnk volt

Sokat nevettek

A darab utolsó képe nagyon jól sikerült

A polgármester szerint a buszmegálló üvegére köpött tejjel semmi gond nem volt

A Soltis Színház vezetője a kocsmajelenetnél azt hitte, hogy Pézsé egy mogorva helybéli

Megható volt, amikor a merenyei Gábor egyedül énekelte a Mennyből az angyalt

A pénteki koncert zeneszerzője és felesége gratulált az előadáshoz

Ma felhívott telefonon a zeneszerző és jövőre szeretne együtt dolgozni velünk

Fekete Attila fotós barátunk 555 képet publikált a táborról (ebben nincs még benne az utolsó nap)

A tábor kisebb lelki zökkenőktől eltekintve teljesen rendben zajlott le

Az egyik este a tábortűznél a vallásokról beszélgettünk

Réka és Viki nagyon finom lángosokat sütöttek

Dávidka megtanulta, hogy a színpadon nem szabad piszkálni a bohócorrot, még akkor sem, ha viszket

A merenyei templom kulcsával a bolondok kinyitották a Mennyország kapuját

Árpinak nagyon tetszett Dödi játéka

Anitának nagyon jól áll a negatív szerep

Megállapítottuk, hogy a Don Quijote-szál a gengszterszálhoz képest még kidolgozatlan maradt

A helyi favágók által fogyasztott kommersz szilva borzasztó

A Soltis Színháztól kapott erdélyi szilva nagyon finom

Hiányzik Merenye

Törhetjük a fejünket, hogyan lesz majd ebből budapesti előadás...

Merenyei vágyak

2011-08-16T02:08:00.004+02:00

Don Quijote-tábor, köv.

- többet kellene aludni

- többet kellene próbálni

- többet kellene tréningezni

- többet kellene enni

- többet kellene megismerni a falut

- többet kellene az erdőbe menni

- többet kellene blogolni

- többet kellene a több dologra kelléssel foglalkozni

- kevesebbet kellene inni

- kevesebbet kellene hajtani

- kevesebbet kellene megfelelni

- kevesebbet kellene többet akarni

- a kevesebb több

- vagy sem...

...

nagyon sok a feltöltődés, és nagyon sok a hiányérzetem is

ma megtörtént az összpróba

italok utána, töprengés, hogyan lesz jobb

jobb ha

jó lesz

3 órába belefér

zenét hozzá

...

mi a szerelem?

Csaba

másfél nappal a tábor előtt ez talán nem meglepő

mégis

ezekből a helyzetekből

emberekből

energiákból

szerencsékből

összeálló

3 órás valami

lesz az, ami

amit

ahogy

érdekelne mindennek a kibontása

van-e a katarzis most?

majdnem, de ez kevés

Jobbá tenni a világot

2011-08-14T21:13:00.004+02:00

Don Quijote-tábor, 7. nap

Tegnap immár a negyedik alkalommal vettem részt merenyei falunapon, aminek természetesen minden évben megvan az a sajátos hangulata, ami sehol máshol nem lehetséges. Különleges helyzetben vagyunk mi itt, színészek: félig bentről, félig kintről látunk rá erre a kis közösségre. A falunap pedig végtelenül alkalmas arra, hogy az itt lakók viszonyai megmutatkozzanak. Nagyon sok a megbúvó konfliktus, miközben sokakban működik a kapcsolatteremtés vágya, az összetartozás tudata. A mulatós zene, amire itt ilyenkor ropják a táncot, nem tartozik a kedvenceim közé, és nem esik jól a lerészegedett alkoholisták hőzöngése sem, amit sokszor gyilkos indulatok táplálnak. Hallom például a pletykát, ami nyilván körbejárja a falut, hogy mi igazából drogosok vagyunk, akik azért jönnek évről évre Zalamerenyére, hogy nyugodtan kábítószerezhessenek (ez nem igaz), meg aztán többen sérelmezik, hogy sokszor hangoskodunk (ez igaz), illetve hogy rendetlenséget hagyunk magunk után (ez részben igaz, de előbb-utóbb mindig elpakolunk...)

Ugyanakkor vannak páran, akikkel nagyon is lehetséges a kapcsolatfelvétel, ami szívmelengető érzés: ha nyitottak vagyunk, és engedjük, hogy belelássunk egymás életébe, részt vegyünk egymás dolgaiban, azzal jobbá tesszük a világot. Ha Adri beáll Krisztián mellé a pultba, és ő szolgálja ki a helyieket (ahogyan ez tegnap valóban megtörtént), akkor megszűnik a távolság Zalamerenye és Celldömölk és Budapest között, megszűnik a távolság ember és ember között. Ez azonban egyszerre veszélyes is, hiszen ekkor kiszolgáltatjuk magunkat egymásnak, amivel félő, hogy vissza lehet élni, ellenünk lehet fordítani. Aki szeret, az sebezhető.

Ilyen a színház is, az én színház-ideálom: ha a színész a cselekvései által olyan helyzetbe kerül, hogy feltárja önmagát, akkor a néző számára lehetőséget nyújt, hogy kapcsolatot teremtsenek, hogy ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz, közösségi értelemben is, és együtt jobbá tegyék a világot. Kicsit naivan hangzik, de mégis erről van szó.

Faluhelyen, mint Merenye is, ahol a zárt közösségnek megvannak a maga saját, kialakult íratlan szabályai, melyek sokszor éppen arra szolgálnak, hogy az egyes emberek ne legyen sebezhetők, éppen ellentmondanak azoknak a törekvéseknek, melyekkel mi dolgozunk: falusi szempontból "illetlen" dolgokat is csinálunk (illetlennek nevezhető például tejet köpni a buszmegálló üvegére - ez az egyik jelenetünk része, kockázatos, de szükséges). A nagy nyitottság közepette tehát muszáj illetlennek lennünk, de meg kell találnunk azt az egyensúlyt, hogy nehogy épp az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk.

Jó példa erre a mai kocsmai jelenet próbája: egy hangoskodást kerekítettünk a kocsmában, melynek során a magát Don Quijoté-nak képzelő Attilát próbálják leszerelni azok, akiket a jelenet szerint megzavar a mániákus világjobbító szándékaival. A kocsmában az egyik éppen ott iszogató, meglehetősen lerészegedett helybéli is beszállt a hangzavarba, de őt valóban zavarta - nem is annyira Attila, hanem az általunk keltett hangoskodás.

Jogosan kiabálta bele a kiabálásba, hogy neki igenis van joga nyugodtan meginni a sörét. Mindez tehát egyszerre volt hiteles, és hatásos, de a színház célját éppen a visszájára fordította. Ennek tanulságából aztán csendesebbé tettük a jelenetet, ami egyébként is jót tett neki.

Szépen kristályosodik amúgy az egész darab jelentése.

De az, hogy a színház szorosan hozzátartozik a közösséghez, amiben él, amiben megjelenik - nos ez most óriási tanulság. Ha lenne még egy hetünk, nyilván még pontosabban rá lehetne illeszteni a munkánkat erre a közegre - nem csak az itt élő emberekre gondolok, de a merenyei helyszínekre is, melyek egyszerre valóságosak, és egyszerre díszletként is funkcionálnak. Hogy mindez valóban húsba vágó legyen, és ezáltal jobbá tegyük együtt a világot... Zalamerenyeiek, celldömölkiek, gyöngyösiek, budapestiek - együtt. Mert távolságok nincsenek, mert a távolságok legyőzhetők.

Ez Don Quijote küldetése is. Szélmalomharc ez - nem sikerülhet. De azért hinni benne - mindennek ellenére - igenis, enélkül nem élhetünk.

És vajon milyen közösségnek (közönségnek) játsszuk majd ezt az anyagot Budapesten? Milyen helyszínen (színpadon, díszletben)? Kik azok, akiket valóban érdekel mindez? A barátaink? A rokonaink?

Kik olvassák ezt a naplót napról napra?

Kik jönnek el kedden mondjuk Budapestről Zalamerenyére, hogy jobbá tegyék velünk a világot?

Fotók: Fekete Attila

Falunapi részlet

2011-08-14T13:01:00.002+02:00

A merenyei mulatság közben Julika kifejezi szeretetét a Radikális társulat tagjai iránt.

Hány néző fér be a kocsmába?

2011-08-13T13:14:00.013+02:00

Don Quijote-tábor, 6. nap

Ma van a szünnapunk, és egyúttal a merenyei Falunap is, már javában zajlanak az előkészületek.

Jól jön ez a pihenőnap: hétfő óta nagyon sokat dolgoztunk, és szükséges most egy kis idő arra is, hogy emésztgessük az eddig összeállt munkaanyagot.

Minthogy nagyon sok és szövevényes történetszállal dolgozunk, rengeteg jelenetet lehetne még kitalálni, miközben a sűrítés nyilván erénye volna a bemutatónak. Egy-két pluszjelenet beillesztése azonban mindenképp szükséges.

Íme a karakterek és viszonyaik:

Tegnap este amolyan táborfelező bulit tartottunk, a táncos mulatság őrületében páran eddig még nem ismert arcukat mutatták fel, ez roppant szórakoztató volt. Én kissé melankolikus hangulatba kerültem a fáradtságtól és a munka nyomása miatt. Ennek folyományaként azzal szembesültem, hogy néhányan minden erővel a táncparkettre próbálnak bevonszolni, alig bírtam elmenekülni.

A következő lényeges színházesztétikai kérdések foglalkoztatnak:

- hány néző fér be a kocsmába?

- hány néző tud körülülni egy személyautót?

- mit csináljunk a gyerekekkel a pornografikus jeleneteknél?

- hogyan kivitelezzük Pézsé rémálmában a szülésjelenetet?

- elég lesz-e a próbaidő keddig?

- mikor érkezik meg Poxy?

- mikor érkezik meg Tzafetaas?

- nem lehetne-e, hogy a munkabemutatón itt legyen Süti?

- hogyan heverjem ki a másnaposságomat?

- összeáll-e majd végül ez az anyag a néző számára?

- hogyan lehet majd ezt az előadást budapesti környezetbe ágyazni?

- hogyan lehet majd összetartani ősszel 3 városból 20 színészt?

- nem kéne-e (inkább) filmet forgatni ebből az anyagból?

- jó cím-e a Don Quijote lázálmai?

- milyen érzés lehet egy csomagtartóban feküdni?

Fotók: Fekete Attila, Formanek Csaba

A 3 órás munkabemutató réme

2011-08-12T20:43:00.008+02:00

Don Quijote-tábor, 5. nap

A kocsmában, ahonnan blogolok, éppen Adrit rajongják körül a falu muslincái (így hívtuk mentős koromban az alkeszeket :), itt nyomják a dumát és a népdalokat (sem az előbbit, sem az utóbbit nem is rosszul ám, Mihály bácsi nagyon szépen énekel!)

Mára nagyjából összeállt a munkaanyagunk, azaz a Don Quijote lázálmai című előadás zalamerenyei ősbemutatója. Igen fontos jelenet lett az a bizonyos emberrablós - nem mondhatom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de kvázi sikerült megcsinálni 17 szereplővel, sőt, végül 19 vagy 20 lesz majd. Azt hiszem, mérhetetlenül szórakoztató lesz.

A számok bűvöletében élünk, ez ilyenkor talán érthető: tegnap a kocsmában (hol máshol, ugye...) a tervezett struktúra jeleneteit saccoltuk be, és jelenleg úgy tűnik, hogy a jövő keddi előadás 3 órás lesz, reméljük, hogy nem hosszabb.

Aggódunk, hogy a nézők kibírják-e.

Amúgy kár, hogy kevés idő jut a tréningekre... Például azért így:

...

Jelentős nehézségekbe ütközik most a blogolás: túl nagy élet keveredett itt a kocsmában...

...

Arra jutottunk, hogy az utolsó jelenetet, vagyis a mindent összegző képet már majdnem megtaláltuk. Azt hiszen, nagyon erős lesz...

Kerestük ma, egy szép hosszú beszélgetésben, az egész anyag jelentését, azaz, hogy vajon mindez miről szól?

Anélkül, hogy ez bármire kötelezne, az én tippem:

A készülő előadásunk arról szól, hogy valódi emberi kapcsolatokat létesíteni VESZÉLYES, mégis mérhetetlenül szükségünk van erre. Emiatt aztán MINDENT megteszünk, hogy ez sikerüljön. KOMIKUS, hogy végül is ez tragédiához vezet...

Fekete Attila többi képe megtekinthető:

http://fattila.hu/egyebek

(alul a legfrissebbek :)

Emberrablás jelenet 17 szereplővel

2011-08-11T14:31:00.005+02:00

Don Quijote-tábor, 4. nap

Don Quijote meg akarja menteni az embereket. Ezzel a külső cselekvéssel fedi le azt a szükségét, hogy kapcsolatot teremtsen másokkal, hogy a világból, önmagából, az egzisztenciális szorongásból a kiút lehetőségét megtalálja.

Don Quijote talán őrült, de mindannyian benne vagyunk a pácban.

Nagyjából erről fog szólni a munkaanyag, amin dolgozunk.

Ma reggel felépítették a fűre a szombati falunap nagy sátrát, ami nekünk nagyon kapóra jött, kiváló tréning-helyszín lett belőle. A tréning nagyrészt találkozásokról és elválásokról szólt, és gyönyörű képek, jelenlétek, színészi állapotok születtek. A csapat nagyon befogadó: bárki bárkivel dolgozik, nincs probléma az érintésekkel, az érzelmi állapotokkal, az egymás iránti maximális érdeklődéssel.

A délutáni menet nagy kihívás lesz: olyan jelenetet készítünk, amiben mindenki szerepelni fog. Egy ál-emberrablási ügyet bonyolítunk le, ami az eredeti tervekhez képest balul sül el, Don Quijote beavatkozik és minden borul: botrány, leleplezés, a véletlenek szükségszerű tánca, kinek a valóság, kinek az álom síkján.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan sikerül, ekkora létszámú jelenetet még sosem csináltam, és most már nagyrészt kialakult karaktereket és viszonyokat kell beleönteni ebbe a dramaturgiailag az egész anyag szempontjából jelentős az epizódba: egybe kell sűríteni az eddigi történetszálakat, dominóelv szerint kell egymáshoz fűzni a cselekménydarabkákat, és úgy alakítani, hogy az össznépi őrület, amikor ténylegesen mindenki a színpadon van, egyszerre legyen indokolt és valószerű, és egyszerre szimbolikus.

Fotó: Fekete Attila

Elrepülni anyával

2011-08-10T19:03:00.007+02:00

Don Quijote-tábor, 3. nap

A tegnapi ablakos etűdök olyan jól sikerültek, hogy egy teljesen új, többsíkú univerzum lehetőségét kezdtük megsejteni. A mai munka pedig mindezt kiteljesítette.

Most a kocsmában ülök, ahol Gyuriék próbálnak, mások a tóparton, vagy a faluháznál.

Ha ezt az anyagot megcsináljuk, az ÓRIÁSI lesz!!!

A műfaja: misztikus társadalmi pszicho-horror.

Karakterlista:

Zsolt, kocsmáros a faluban

Kata, a felesége

Attila, Zsolt gyogyós unokaöccse, Don Quijoté-nak képzeli magát, meg akar menteni embereket

Gyuri, vállalkozó, sok pénzzel tartozik Zsoltnak, bevállalja, hogy vigyáz Attilára, és belemegy a Don Quijote-játékba

Ákos, Gyuri embere, aki segít Attila kényszerképzeteinek megvalósításában

Anita, Ákos csaja, Attila számára Dulcinea

Prezi, Zsolt barátja, együtt szeretnének házat venni a tóparton

Bea, Prezi felesége, Anita húga

Pisti, elmegyógyintézetben élő fiatalember, öregnek hiszi magát, és anyjára vár, akivel elrepülhet

Laci, Pisti szobatársa, szeretne rést találni a világban, ahol kimenekülhet

Gábor, Pisti barátja, színházi jeleneteket szeretne alkotni

Ivi, ápoló az elmegyógyintézetben, rémálmok gyötrik

Blanka, egy színésztáborból stoppol hazafelé, Ivi felveszi

Pézsé, strici, lányokat futtat

Adri, Pézsé középiskolás lánya

Lili, prostituált

Dödi, szerelmes Lilibe

Mesi, gyilkos bohóc, aki emberek rémálmaiban jelenik meg, és kitépi a szívüket, emellett ingatlanügynök, és Pisti anyja

Játszódik Zalamerenye különböző helyszínein.

A struktúra olyan bonyolult, hogy kísérletet sem teszek elmesélni. Jópár történetszál táncol egymás körül, és ezekben szépen fokozatosan elszabadulnak a lázálmok és képzelgések.

16-án, kedden meg lehet majd nézni, Zalamerenyén.

Ebben a formában csak egyszer...

Fotó: Fekete Attila

Álomsíkon lázgörbék

2011-08-09T14:30:00.007+02:00

Don Quijote-tábor 2.

A hétfői nap a megérkezésről szól, és az új életvitelünk kialakításáról.

19-en vagyunk jelenleg, ami jelentős mennyiségű igényhalmazt jelent étel-ital-fekhely szempontjából, de még komolyabb feladat a közös idő megszervezése.

Hogy egyszerre tudjunk egy dologra figyelni.

Álljuk a sarat.

A környezethez és egymáshoz való hangolódás a tegnap esti szülinapi pálinkázással tetőzik.

A Soltis, a Mozaik, a Radikális színészei - olyan természetesen keveredünk, mintha mindig is együtt lettünk volna.

Ma délelőtt fizikai tréning, majd - nahát, akárcsak tavaly - a terem művészi elhagyása az ablakokon való kimászás által, majd a tréning a virágoskertben folytatódik, az érzékek abszurd zsibongása, rituális álomsíkok, párhuzamosok, melyek metszik egymást.

Mint például.

Az ablakon túli világ.

Az ablakon inneni világ.

Szereplők, akik haladnak a fény felé.

A fény a szemeken keresztül a szívig.

A szív a szemeken keresztül a fényig.

Áttekintés, átlépés, vagy elfüggönyözött világok.

Elfüggönyözött érzések.

Álomsíkon lázgörbék.

A mozdulatok négyzetgyöke, szorozva izommunka a szívediken.

Nincs ilyen szám, ami nagy szám...

Ebédidő, pihenőidő, munkaidő.

Most a színészek dolgoznak, a rendező blogol.

Délután 4-kor az ablakos etűdök bemutatása.

A feladat:

1. válassz ablakot a faluban

2. készíts benne jelenetet

Legalább 8 részre szedtük a csoportot:

Ablak-szóló, ablak-párosok, ablak-hármasok, és még egy négyes is.

(Közben

megjelent a mi merenyei Gáborunk

mesél Cziczóékról, akiknél szerepet kapott

katonaszerepet szeretne nálunk is, mint náluk

és a két évvel ezelőtti jelenetet is szeretné,

amiben ő a királyt játszotta Világ Vikivel

egy érdekes tanulság: az antennaszerelőket nem zavarják a furcsa színésztréningek

rájöttünk, hogy kevés kaját vettünk tegnap

még egy tanulság: 19 ember sok vizet iszik

itt minden megoldódik

Krisztián a kocsmában megszervezte, hogy legyen cigink :)

Az indulás melankóliája

2011-08-08T08:15:00.006+02:00

Don Quijote-tábor, 1.

Az indulás előtti órák bizsergető izgalma.

Mint minden alkotótábor előtt, ahogy fogynak a hátralévő napok, majd percek - elkezdjük, és akkor valami visszafordíthatatlanul megváltozik.

Lehetne itt és most megemlékezni az előző 3 év zalamerenyei táborairól, sőt, a kisoroszi táborokról, sőt, az azelőtt történt diszeliről, sőt, még azelőtt a taliándörögdi és dömösi táborokról a 2000-es évek első felében, sőt(!), azon nagyon régi dombori táborokról is, érdemes lenne, sőt.

Elmerengeni azon sok-sok emberről, akikkel együtt, akkor.

Vagy lehetne arra is gondolni, felvázolni, hogy miféle munkaterv született most a Don Quijote témájában.

Vagy azokat az alkotótársakat bemutatni, akikkel most.

Lehetne picit keseregni az idő múlásán, picit keseregni a jövő bizonytalanságain.

Vagy lelkesedni mindenért, ami emlék, ami vágy.

Minden itt forog, a szélmalmok lapátjain, és indulni kell.

Erdő, erdő, erdő

2011-07-18T04:08:00.008+02:00

Szóval azzal, hogy a történet véget ér, bebizonyosodik, hogy a történet nem ér véget.

A látszólag elkanyarodó ösvények visszavisznek az erdőbe, vissza a tudattalan terepére, ahol a találkozás önmagunkkal ismét szükséges, és ismét szükséges, hogy majd újra feltörjenek a fénybe és ott megforogjanak mindazok az álmok, melyeket hajszolunk.

Az évek haladtával, ahogyan egyre inkább azok leszünk, akik, egyre többen csalódnak bennünk, és mi is csalódunk másokban. Nem teljesítjük be mindazt, amit emberileg elvártunk egymástól. Holott jól lehet, sokáig elhallgattuk a bajainkat. Mert azt reméltük a másiktól, hogy majd megváltozik, úgy kezeltük, mint aki a változásban áll, és az feltétlenül arra tart, amilyennek őt látni szeretnénk a magunk számára. Elképzeljük előre, és persze ez nem sikerül.

Nem egymásban csalódunk, hanem az álmainkban.

Aztán ezek a tervek szétfoszlanak, és ott állunk, hogy merre tovább.

A jövőnkkel együtt a múltunk is kártyavárként összeomlik. Milyen tehetségesen elhitetjük magunkkal, hogy szükségünk van egymásra, aztán azt vesszük észre, hogy egyszer csak már azon ábrándozunk: mennyivel jobb is volna valahogy máshogyan. A kötelékek egy ideig erősítenek, utána viszont - mert erőnk szabadságot szül - növekvő szabadságunk útjában állnak. Márpedig szabadság nélkül alkotni is, élni is lehetetlen. Az robbantja szét a világot, ami összetartotta. Szétrobbantja, és önmagába roskasztja.

Ezért tehát az ötödik, eddigi legméretesebb Oberon világai-galaxis most bezárul - belénk zárul -, hogy majd hamarosan újra kinyílhasson. Másképp. Máshol. Robbanó energiával, és újféle célok sokaságával.

Három nap őrlődésen vagyok túl.

Munkára fel!

Hollétünk terei - újabb útinapló

2011-06-07T23:37:00.006+02:00

Egyre a lehajló faágakat nézi, s a fölöttük előbukkanó égi magasságot, a levelek zizegnek, lágy hullámok csobbannak, és ahogy a csónak lassan úszik egyre befelé, a maga mögött hagyott partok emlékképei elgyengülnek, s ő megérkezik önmaga jelen terébe. Érzi a testét, érzi a testét körülvevő csónakot, érzi a csónak körül a roppant vizet, érzi a vízből kiálló, föléje hajló fák figyelmét. Maga alatt a mélységet, maga fölött a magasságot. A fák figyelnek a vízre, a csónak az égre, minden figyel mindenre. Ebben az erdei vízi-világban minden egyszerre létezik.

Újabb házak lesznek fontosak, újabb szobák. Ahogy ezekben közlekedik, észreveszi testének bizonytalanságát. Lelassít, megáll. A tér ereje, a tér múltja, egy otthon múltja. Ott állnak egymással szemben, a múlt és a jövő remegő membránjai kettejük között. A vonzás szálai végigfutnak a hártyákon, áthatolnak a város utcáin, az idő alagútjain. Egyetlen érintéstől sorsok fordulnak meg. Senki sem tud róluk, mégis mindenki őket figyeli.

Olyan tétova a fogalmazást illetően, mint két egymásba merülő szempár. Csodálatos tétovaság tettenérése. A pillanatokban világok cserélődnek. Alig választja el valami a boldogságot és a fájdalmat. A gondolatot és a tettet. Az álom és a valóság szövete összefonódik, s mint egy selyemfüggöny nyílik szét. Belépnek abba a belső térbe, ahová egymást vezetik. A dolgok mögötti térbe.

Kilépnek az esőbe, a kapualjból nézik a zuhogást. Az eső mossa az utat, a szél mossa az esőt. Az emlékek belekapaszkodnak a szélbe, széthullanak az eső pergésében, a vízcseppekkel gördülnek az aszfalton, beivódnak a talajba. Lépkednek a vizes járdán. A fák felszívják emlékeiket, és belelélegzik azokat a száradó városba.

Megint alvás helyett és előtt

2011-05-25T03:56:00.002+02:00

úgy ver a szívem

ma már holnap lesz

bárhol lehetnék

vagyok

beleszédülök abba amit csinálunk

sorsaink egybesűrűsödő táncaiba

lüktetés a múltból

lüktetés a jelenben

lüktetés a jövőbe

arcok mozdulatok szemek lépések

mosolyok

ahogyan változunk

ahogyan egymás mellett

ahogyan egymás miatt

ahogyan egymásért

változunk

ezeregy éjszaka

hányszor fordul a föld

hány felhő átvonul

hány reggelbe ébredek

a ház méhében

magzatok

a ház én vagyok

a ház te vagy

a ház ő

a ház mi vagyunk

a ház ti vagytok

a ház ők

a ház házik

a ház ige

a ház idő

a ház tárgy

a ház élőlény

a ház határozó

a ház igeidő

a ház módszer

a ház anyaméh

a ház az apád

a ház az apám

a ház az apánk

a ház test

a ház hajó

a ház templom

a ház hit

a ház egy ház

a ház az utcára nyílik

az utca a térre nyílik

a tér a városra nyílik

a város a mezőre nyílik

a mező az égre nyílik

az ég a földre nyílik

a föld önmagába nyílik

a falak zárnak

a sorfal zár

az égbolt zár

a föld mélye zár

az eső áztat

a nap felkel

az ember felkel

a hold elvonul

a hajnal nyílik

a szemek nyílnak

a boltok nyitnak

a levegő áramlik

a testet körülvevő minden érzet hozzád köt

látlak

hallak

érzem tapintását hajadnak

bőrödnek

érzésednek

sóhajodnak

terheidnek

szabadságodnak

a ladikban fekszem

ringatózom át a fényből lett vizeken

rám hajló faágak között fönt a végtelen képzelet

ez a mesék birodalma

mindent átölel a természet

minden átöleli a természetet

minden amit létrehozunk a növények miatt van

benne vagyok a fában

a fa aminek része vagyok mindent átölel

utazom a fában

a fa lelke vagyok

a fa nem ér véget

a fa nem velem ér véget

valami véget ér

valami kezdődik

két fa összehajlik

közlekedik bennünk valami

a fény uralma

a béke fénye

a csönd békéje

az uralom csöndje

rituális írás

hajót építeni az érzéseknek

tenyérben tartani a vizet

az arcodat

két gondolat a szélben

léptek a hóban

csónak a vízben

lábnyom a földön

kavics a tóban

lenni a szemedben

aludni vinni önmagunkat

útravaló az álmokhoz

töredékek a teljesség igényéhez

tükröződik ami összeköttetett

Hollétünk terei - Műhely után 1.

2011-05-22T19:45:00.003+02:00

Csetneki Gábor egyhetes kurzusa csütörtökön véget ért.

Próbál tehát számot vetni az ember, honnan hová, mettől meddig, és hogy azután.

Régen voltam intenzívebb színészi workshopon szereplőként, s ahogy magamban előre megjósoltam, sok-sok rozsdaréteget kellett megvakargatni, hogy valami belsőbb utat kivívjak magamnak.

Belső út? Belül a csontok, a zsigerek, a hús van, mondja a Karnevál egyik szereplője, s valóban: hol az az út, ami színészi jelenlété, hol az az út, a milyen út is?

Gábor tréningje szűkszavú, kevés instrukcióval dolgozik, vagy pontosabban lassan, alaposan. A munkát neked kell elvégezni, nincsenek itt illúziók, helyettesítő technikák, vagy színészi pótlékok. Keresned kell a mondanivalód, a tested határait, a formákat, a jelentéseket, a jelenléteket, a kapcsolatokat, mindent egyszerre. Miközben semmit sem muszáj.

Ez nagyon nehéz: sokszor azt éreztem, több segítségre lenne szükség, több tippre, több súgásra, több visszajelzésre, több technikai instrukcióra. Aztán végül nem ez történt, nem pontosan ez. Mert mindez valahol máshol alakul ki, nehéz megmondani hol (megint ez a hol!), talán mélyebben, egy múltabb vagy jövőbb vagy jelenebb időben, szélesebben, sőt, talán tényleg belül: a csontokban, az izmokban, a zsigerekben, az érzékelés csatornáiban, a szívben, az idegrendszerben.

Tény, hogy elképesztő energiával töltött fel ez az egy hét (2 és fél napot kénytelen voltam kihagyni belőle), sok, talán nem is triviálisan letapogatható színházi gondolattal, inspirációval. De személyesen is, érzelmileg, lelkileg - ahogy ez talán kiolvasható a kurzus során írt naplóimból.

Összességében valamiféle anyagcsere-folyamat zajlott le itt, miként a színházban van ez: cselekszel, néznek, érzel, éreznek, látnak, látod magad, vezeted a tekintet, vezetik az érzéseid, vezetik és vezetsz, együtt lélegeztek, együtt haladunk a jelenben, együtt szűnünk meg annak lenni, aki még az előbb voltunk.

Felfrissülés és elfáradás, újjá alakulás és a múltba visszalépés játékait játszottuk.

Folyt. köv.

Levelek az Alpolgármester Urakhoz

2011-05-18T03:22:00.001+02:00

Tisztelt Bundula Úr,

Ma minden szándékunk ellenére ismét találkoztunk egymással, kétszer is, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés.

Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt, mert látom a szemében az őszinteséget, igen, és valahogy mégis bízom Önben.

Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...

Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.

A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.

Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.

Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.

Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Ön mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként.

Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.

Bundula Úr, én hallgattam az Ön rádióműsorát (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e az enyémet, amíg volt), és bár Ön is bevallotta akkor, hogy kezdő ezen a téren (Cake Olivio képviselő úrral beszélgettek éppen), én semmi kivetnivalót nem találtam a műsorban. Szakmailag végképp nem, pedig erre érzékeny vagyok, mint tapasztalt rádiós. De amúgy sem. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk.

Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Óvári alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.

Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!

(Egy lényegében hasonló levelet elküldök Óvári alpolgármester Úrnak is.)

Üdvözlettel:

Formanek Csaba

32 éves

színházi rendező, szervező

Tűzraktér

Tisztelt Óvári Úr,

Ma végre találkoztunk egymással, késő délután, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Én voltam az a fiatalember, aki merészelte megkérdezni, miben segíthet Önöknek. Ön erre udvariasan reagált és elsimította a Bundula Úrral kezdett szóváltást. (Ezért személyesen is nagyon hálás vagyok.)

Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem, Önöknek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereiként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon hasonló levelet írtam Bundula alpolgármester Úrnak is.)

Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt is.

Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most sem. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...

Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.

A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Persze én is sokat hibáztam a munkám során, sokat tanultam belőle. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.

Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Bundula Úr mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként. Az Ön szemében mást láttam, érdeklődést és őszinte csodálkozást. Persze, lehet, hogy tévedek.

Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.

Óvári Úr, én hallgattam Önt a Fúzió Rádióban, élőben (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e valaha is az enyémet a Kontaktban, amíg volt), és ez alapján nekem nagyon szimpatikussá vált. Ön olyan érveket hozott fel, amelyek számomra is sok tekintetben érvényesek voltak, és egy megfontolt önkormányzatai hozzáállást képviseltek. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy Ön számára senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, szívben, szakmában, pénzben is, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk. Szeretnénk tanulni másoktól, egymástól, saját hibáinkból is.

Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Bundula alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.

Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!

(Egy lényegében hasonló levelet elküldtem Bundula alpolgármester Úrnak is.)

Üdvözlettel:

Formanek Csaba

32 éves

színházi rendező, szervező

Tűzraktér

Az érintés megérint - Színészjegyzetek 2.

2011-05-15T21:29:00.000+02:00

Második és harmadik nap

1.
Mindent megváltoztat, hogy
Kezed a kezemben, kezem a kezedben
Minden így természetes
Nem akartam elmozdítani, csak
Úszni abban a csónakban, a lehajló fák között
Finom ringásban ébrenlét és álom között ahol
Egymáshoz simulnak a lelkek
Hol a lélek, kérdeztem.
Van, ahol érdemes annak lennie.
A jelenléted tere. A jelenlétem tere.
A jelenlétünk tere.

2.
Korábbról emlékszem rád,
Olyan időkből, mikor még nem is ismerhettelek
Az életünk párhuzamaiban
"A két szó közti résben"

3.
Van olyan érzés is, hogy szeretkezni egy királynővel

4.
Ahová a zsiráfok inni járnak
Belekóstolni a forrás vizébe.
Ahogyan a szívünk egymásnak ver
Átütjük egymás testét.
Egy függönyön túli világ kinyílik
és belelépünk.

5.
A társam, aki e jelenben
keresztmetszete az életemnek.
A pillanatok gyöngysorra fűzve
Itt tartana valami
Úgy haladunk pontról pontra

"Az emberek veszedelmes közelsége"

6.
hiányozni fog, gondoltam, ez hiányozni fog
erre gondoltam
miként meglököd az évszakok kerekét
alig tavasz után
hull az ősz
"s telünk szigora"
illatok emlékek a bőrön
a szerelem írásjegyei
jóslatok
minden szerep mágikusan átragad
és közben május van

7.
megérint
te vagy és én vagyok
nem tudod ki vagy nekem
nem tudom ki vagyok neked
gyermek- és öregember-lét között
a szerelem körforgása
holdasszonyok napemberek

Színészi tréningjegyzetek, 1. nap

2011-05-14T14:07:00.002+02:00

Tegnap kezdődött a Tűzraktérben Csetneki Gábor színházi kurzusa, A színészi jelenlét tere címmel. Az egyhetes workshop közben születő jegyzeteimet publikálom és utólag kommentálom a következő napokban.

05.13. délelőtt/1

Mindennek a végén, bár nem tudni előre, hogyan, elkezdődik valami új.

Valami a kicsinyes énünkből esetleg.

Nem mindig a nagyságunkból.

Végül is tehát komédiázunk.

Mert szerencsétlenek vagyunk.

(itt helyesebb lett volna talán egyes szám első személyben fogalmazni)

A test eredendő, természetes rázkódtatásai.

Nem tudni, előbb a test vagy a lélek, vagy hol.

De az álmokban világok nyílnak.

A cselekvő álmot szőni kell

fonni kell

az anyag, amire figyelni kell.

(az improvizációban az ember nem tudja feltétlenül, és főleg nem előre, hogy mit szeretne közölni, mi a mondanivalója, mi annak a valaminek a legjobb kifejezési formája - a tréning célja eszerint nem is lehet más, mint "csupán" a testi és lelki és szellemi rugalmasság megteremtése, a lehetséges színészi eszközök feltérképezése, egy csoportnyi ember színházi munkára való összehangolása. ebben a tekintetben nem sokban különbözik az élettől magától, már ha azt a bizonyos életet elég intenzíven éljük. szóval az életről kéne itt megtudni valamit)

Meg hogy nincs garanciád.

A szó kevés most lezárni ezt a kört.

Úgyis elkezdődik valami új.

"És a végén mindenki összeáll majd egy képpé... tara-rara-rara-ra"

(Kispál és a Borz)

05.13. délelőtt/2

Az asszociációkra a test minimális váltása, az állapot maximális váltása.

Azonban a tér: ezt létre kell hozni.

A kép nem csupán belső, szükséges a külső tér valaminő definiálása.

A belső inger és a külső cselekvés viszonya.

Egy lényegi megtestesüléshez az állapot maximálisan legyen személyes, különben az illusztráció ural el minket.

(Mitől lesz valami személyes???)

05.13. délután/1

Átjárható legyek érzelmileg.

A magunkba záródás nem jó.

De csendjét valahogy valaminek.

"A test, ha elfárad, van hol pihennie, de ha a lélek elfárad, hol pihenjen?"

(nem biztos hogy pontos idézet a Leonce és Lénából)

A legapróbb dolgokban bújik itt a lényeg.

Lehet, hogy lemállanak életben alakított szerepeink?

(jó-jó, de mi van ez alatt? mi van e maszkok alatt? megint a Leonce és Léna jut eszembe: "felséged egy nagy könyv, teleírva, csupa üres lappal", valami ilyesmi. lehet, hogy illúzió azt hinnünk, hogy majd elérünk egy tisztább létezést. csak a színházi forma által és az arra nevelés-rendezés - megmunkált gondolat - által lesz tisztább bármi is. az élet koszos, legalábbis nem steril)

05.13. délután/2

A gömbös feladatnál begolyóztam.

Úgy éreztem, nincs ebben számomra még egy felvonás.

(ha már az ember rákényszerül, hogy maga írja-rendezze is jelenlét-folyamát, hát joga van lezárni egyszer csak, nem? formai mérlegelés nélkül képtelen vagyok, és nem is szeretnék dolgozni)

van néha, hogy sok a jóból(?)

(mi a jó, ugye...)

elfogyott a cérnám, na

(magyarázom itt a bizonyítványomat, felesleges. sok szempontból lehetett volna máshogy felépíteni a tréninget, úgy, hogy jobban számíze szerint való legyen, hogy személyesebb legyen, hogy csoportépítőbb legyen, ilyen hiányok az első nap után maradtak bennem, de meglátjuk, mit hoz a mai nap)

Folyt. köv.

Mit tegyek mást, ha nem tudok aludni éjjelente, mint azon töprengeni, hogy mások vajon hogyan tudnak

2011-05-13T01:19:00.002+02:00

Olvasom a híreket, nézegetem a Facebook-posztokat, miújságavilágban.

Csupa abszurd hír, hogy távolról kezdjem, valami Oszama bin Laden nevű egyén kiloccsant agyáról.

Meg hogy a válság - ama bizonyos - majd kiterjed ide Közép-Európába is.

Kik és hogyan szólnak be egymásnak a hazai-nemzetközi vizeken. Stb.

Aztán beljebb, egyre beljebb, nyugalmazott rendőr levele az épp aktuális miniszterelnökhöz, iskola-bezárás, tiltakozások, a kultúra elnyomása, elvonások, egyoldalú, szakmaiatlan döntések. Csoportosulnak csoportok, akik. Modellek, százalékok, lobbi, érdekérvényesítés.

Napi tucatnyi szúró, fájó érzés, önfejű emberek hatalmi mámora teljesedik vakulásig.

Vívjuk szabadságharcunkat a Tűzraktérben.

Soha ennyi politika nem volt még része az életünknek. Mi, mondjuk a 70-es, 80-as, de már a 90-es években születettek is, nem voltunk erre felkészülve. (Felkészítve...) Mondjuk nem csak mi, gondolom... Én elakadtam nagyjából Petőfinél az általános iskolában, amikor is nagyon absztraktnak tűnt még ama márciusi ifjak-ügy.

Most élhetjük közelről, és éljük is. És ebben a részvétel nem olyan romantikus, mint szerethettük volna akár, ha szerettük volna valaha. Se nem egyértelmű, és még olykor nem is elég tanulságos. Arcpirító élmények nap mint nap, szorongás és szembenézés a sötétséggel, ami tanyát üt, és terpeszkedik. Az arca nő, a mellénye nő, a muníciója náladénál sokkal több. És tudja. Csak négyévente nyalja a segged, máskor tapos lefelé, mert hely kell az arcnak (még nagyobb seggeket nyalni).

Gyengének, erőtlennek, tehetlennek érzed magad, lesed a híreket, lesed a Facebook-ot, lesel bármit, hogy támaszt találj a világban, hogy nem vagy egyedül, hogy nem vagyunk olyan kevesen, mint tűnik. És hogy ebben erő van, lesed az erőt, ami veled van, körülötted van, vélnéd, szeretnéd, hogy legyen. És ebben a lesésben feltűnő minden, ami másképp nem volna annyira az.

Hogy például vannak, akik éppen e vészhelyzetekben találnak utat befelé.

És vannak, akik úgyan így: kifelé.

Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és állhatatosak, mint gyerekkorunkban olvastuk az Egri csillagokban.

Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és tétovák, vagy elbizonytalanodnak, vagy elmenekülnek, mint későbbi olvasmányunkban, az Odüsszeiában.

És vannak, akik nincsenek sehol, és ott vannak mindenütt, és ha figyelnek is, hiába: közönyösek maradnak vagy hallgatnak. Esetleg cinikusan mosolyognak. De lehet, hogy titokban még örülnek is. Sőt, lassan már titkolózniuk sem kell: a gátlástalanság zöld utat kap.

Shakespeare-i gazdagsággal bontakoznak ki a karakterjegyek.

Aztán sokan, nagyon sokan még mindig féltett kincseiket gyűjtögetik: monomániájukat az egyetemes katasztrófa sem sodorhatja el. Ők érinthetetlenek: a világ összeomolhat, akkor is az egyéni jó hangulatok és érvényesülések ilyen-olyan formáit hajszolják, és bőven és könnyen, egyre könnyebben találnak indokot erre. Erős falakkal magukat körbeépítik, hogy még inkább érinthetetlenül élhessenek.

Három részre szakad a körülöttünk élők raja: kevesen vannak a küzdők, az áldozathozók, a jelenlétükkel, szavaikkal, tetteikkel cselekvők; még kevesebben (mert nem sok ember az!) a hatalom által eltiprók, az arrogáns győzők, vagy győzelmükben megrészegültek. Jaj, de nagyon kevesen vannak!

És nagy, hatalmas nagy tömegekben e furcsa harc statisztái: a szőnyeg alól éppen elő- vagy az éppen alámászók, a csendesen megbúvók, a fittyethányók, a hivatalukba-családjukba menekülők, a polgári kényelembe tunyultak, a lavírozók, a talán még ebből hasznot is húzók, az ügyeskedők, a hittel kereskedők, a szellemi hajléktalanok, az eltompultak, a megtévesztettek, a megvezetettek, a befásultak, a rutinélők, az érzelmi kiszolgáltatottak, a rendszer katonái és hivatalos vagy öntevékeny szolgái. Hatalmas szürke sáv, se hideg, se meleg, se hívő, se lázadó. Langyos, középszerű berekedtségben. Mozgósíthatatlan, bármely hatalomnak alkalmas több-kevesebb munkával átszínezhető néptömeg.

Vagy, ha tetszik, beszéljünk csak "barátainkról", akik bár velünk nőttek fel, hasonló eszméken (sic!), és mégis kezdenek ismeretlenné válni, kiszürkülni az állományból. (Mint mi az övéikből?) Vagy ismeretlenekről, akik máshol nőttek fel, és mégis: kilépnek a ködből, megragadhatók, konkrétak, erejük van és lassan barátaink lesznek.

Korunk könnyű tükre a Facebook.

(Már ha ebben nézegetjük magunkat. És azért tesszük sokan, valljuk be.)

Nézzük meg jól, kik a barátaink, és mit közölnek velünk.

Vagy hogyan hallgatnak, hallgatnak el.

Saját közegünkben látszik legjobban, merre tart az ország, merre tart a közösség.

Sokféle út van.

Sokféle válasz van.

Sokféle szenvedés, sokféle áldozat.

Az életünk így telik, napra nap.

Mizantróp után

2011-05-01T05:41:00.002+02:00

követik egymást a jelentések

március végén másképp kellett itt menni vagy maradni

mint most április végén

a tűzraktérben ma alkotni-létezni forradalmi érzés

megismerik és kiismerik egymást az emberek

például kiderült

hogy poxy valódi forradalmár

barikádharcos

és mondjuk zsolt is

vagy leó attila csilla mesi anita lili pisti

különböző szempontokból

és még laci is

és persze ákos

zsuzsi

és az is kezd kiderülni ki nem az

csak mondja vagy szeretne vagy szeretne majd

és ki az aki menekül mint süllyedő hajóról patkány

például ugyanakkor senki sem jött még el

aki a régi radikális mizantrópban szerepelt

megnézni az újat höhö

csak frici látta a próbát

de hát így vagyunk

szétszabdalt ország

generáció

érdek és figyelem

én sem tudok elmenni a babazsúrokba

sem nagymamám temetésére

mindig azt hiszem hogy halottaim onnan fentről látnak

és sokkal jobb barátaim lesznek így mint korábban

gyerekkorom óta így hiszem

követnek és megértenek

és bölcsek

amilyennek lenni csak onnan lehet

nagymamám csodával határos módon

túlélt

és akkor hagyta abba

amikor minket a halállal fenyegetnek

a gyász a múlt idő energiája

az örökség a leélt élet ereje

a jövő az emlékezet

nem, nem az események

2011-04-29T03:41:00.003+02:00

hanem

irigylem amigót a rajzos-kézzel írt naplója miatt

amit nekem most mellettem fel és el kiolvas dramatizál

na az amiért nem mindegy

na mindegy

mondja, de azért olvassa

és nevet

kacag magán

a legnyomorúságosabb gyerek

mondja

kivel legyél

én amigó karikaturistája szeretnék lenni

szabadulás legyen az utolsó mező

jó ennyi

drága volt ez a film

pereg tovább

van felhúzva lassan

monológ

őz az úton

egyszer hogy sárga vagy mindkettő

szeretnéd

mert mert ez kell mint te

azt nem kell mondani azt hogy csönd

pontosan eltaláltad a szót

őrízzük meg a jó állapotot

jegyezetelem amit olvas

tényleg itt

ez már a kételkedés

nem fogja leírni

hogy szépek a lányok

mit kell tenni itt és most

jó lett volna az a könyv

ami lenyűgöz

elvisz

más lesz az emberek más minden minden

hol vagyunk

a lélegzetről ír és olvas

meg hogy betelik a könyv

elaludtál

nem fért bele minden

szabadság

szükség

a legjobb az lesz

a főnökök

a földön

ne beszélj sokat

fekete rajzai amigónak

zavarja az ügyetlenség

kedves friss hangulat egyszerre

ami kihallik a fürdőszobából

mennyi minden

lényeg

felhívták ma telefonon jó volt

helyzetek és élet sors mondja

mindenben istent mondja

nem szavakkal

sajnálni fogd azt amit kitörölsz

nem úgy ahogy mi képzeltük volna

két dal

daloktól rosszul lenni

észreveszi hogy nézik

nevet amigó most valamin

súrolva az erdők lombjait

gyorsított eljárások

emberiek és erőszakosak

szabad ötletek jegyzetelése

elismerjük

egyedül isten

hit

másképp változtat

látja a tökéletes állapotod és filozófiál

ez a szeretet

így történt és képzelet

így vagy úgy alakul

iromány ebben az országban

franciás

ketten mondták legalább

az már esküdtszék

mi volt ez

nem tudnék figyelni arra ami most közben történik

az első számú bennfentes

nevet jól

öt lap van vissza mutatja cigipapír beragasztva hogy öt lap van vissza

eredeteileg is a könyvben volt

eljöttem jani igaz kicsit későn de jobb későn mint soha

ez tényleg benne van mondom

tényleg benne van

mondom neki ez rólad szól a könyved mielőtt megírtad volna

önigazult emberek

másképp is kártérítés súlyos milliók

jános balfasz vagy

haza kéne menned

pénzt kell keresnie

boldog karácsonyt

kandalló tüze harmincas évek

csont hús ünnep

öröm amiből hiányzik a tisztelet és alázat írja

vitatkozásról ír

otthon töltött órák

helyet talál kérdi

csengetik a négyet a harangon

bazd meg

sóhaj

mintha csak vele történt volna

józsef attila jön

éjjel két órakor írja

lukács tizenöt tíz

csapd be magad az ajtó után

érti a világot amigó érti a világot

valami kutyákról

aszongya beírt ide az imilke

mert féltek

az utolsó lap

a könyv mint használati tárgy

megszeresselek

hogy változnak meg emberek

énekeljünk

lejön közénk

virrad itt

rigófütty

hát ennyi

és ez szép is a végére

ha elkezdem kettőspont vágyat teremtek

Az események végtelen sora

2011-04-27T01:24:00.004+02:00

formanek

ma felkel késik siet

másnap mert fricivel este beboroz

feltámadást ünnepelték

utána még később az már hajnal belakmároz

alvás közben emészt kaját bort filozófiát

hamvast olvas mostanság karnevált

tehát felkel siet késik

10 perc

zugszínházat próbaterem beenged

udvari irodáját laptopját utána

tűzraktér udvarán

megnyitja

formanek

szitás kolléga jön

szirtes kolléga jön

kávét főz formanek kollégákkal elfogyasztja

lukács kolléga jön

formanek ma délutáni rádióba lukács kollégát behívja

vele behívja ha már itt van budapesten régen látott szeretett beczásy kollégát

ez a rész később következik

e-mail cset facebook

mind sorra feladatok felmérése

pályázat elszámol

külföldi út szervez

májusi program szervez

májusi tréning szervez

stratégia titkos dolgokról szervez

közönség szervez

tűzraktért a trafó-bálnába az eltén szervez

napsütés napsütés

másik titkos projekt szervez

titkos kulccsal titkos ajtón benyit titkos helyszínt bejár

zsuzsi kolléga a várnay és szitás kolléga ismét

önként kávét főz

szabadtéri formanek-irodában vidám idő együtt

kontakt rádió

lukács kolléga nem jön

beczásy kolléga jön

végre dumál beczásy-formanek

1 órát az éterbe majd tovább tűzudvaron kicsit de

közben szervez

megy mendegél idő kávékat még főz sok jó emberek megjelenése

átvonulása

jó-rossz hírek

kutyulása világ-hírek

jönnek-mennek

beszélgetnek

éjfél eljön

majd haza baktat

formanek

gondolatok erről-arról

munkakedv múlik hullik

alá a kedv

marad magány

marad hiány

marad sok tekintetben egyedül

gondolja ezt blogján megosztja

azzal

aki idetéved

reggel kel majd

udvari irodájába

újra letelepszik

szervez számol tervez díszít

próbál próbál próbál

ebben a szerelmetes tavaszi létben

hajnal felé is álmatlanul

az események végtelen megállíthatatlan sora

Születésnapomra

2011-04-13T14:52:00.003+02:00

A Facebook-nak köszönhetően sosem tapasztalt mennyiségben kaptam születésnapi köszöntőket április 11-én. Ami azért is lepett meg, mert én magam nemigen szoktam senkinek sem ilyesféle jókívánságokat küldeni (ejnye-bejnye) - furcsa is nekem, hogy ilyen sokan megteszik mégis (nyilván másokkal is). Le kell szögezzem: mindez nagyon jól esett, ezért hát ez a bejegyzés is...

A legszebb ajándék mégis Oleg Zsukovszkijé volt, aki ugyan nem tudott arról, hogy éppen születésnapom van, de a legutóbbi Oberon világai előadásunk olyan hatást gyakorolt rá, hogy felajánlott nekünk egy teljesen ingyenes tréningnapot. Így hétfőn (éppen átutazóban volt Debrecen és Drezda között) 10-től este 6-ig dolgozhattunk, és (4 év után ismét!) Oleg-tréningen vehettem részt (10 másik Radikális-taggal együtt). Az egy napos alkalom leginkább egy érzelmi feltöltődést adott nekünk. Ennyi idő alatt nagy eredményeket nem várhat az ember: a tréning valamiféle Oleg Összes Rövidítve volt, inkább módszer-demonstráció, húrok megpendítése, amelyeken aztán a mester elmerülve játszik, magyaráz, szerepel, gondolatot gondolatba fűz, s néha-néha te is kipróbálhatod, hogyan megy ez (hogyan nem megy...), és hogy milyen hosszú még az út (hogy mennyi út van egyáltalán)...

Vázlat a Szentivánéji álomhoz, 2006, Szeged, Régi Zsinagóga

Nagy és mély inspirációt kaptunk, színházi és személyes vonatkozások sokaságával. Jól emlékszem a 4 évvel (és 5 évvel) ezelőtti Flórián Műhelyes Szentivánéji-próbákra, most a Tűzraktér padlóján, terében ugyanaz az az atmoszféra jött létre, ugyanaz a vérkeringés indult el... Mozdulatok a múltból - és bosszantó regresszió, a fene gondolta volna, hogy még őrződik - pontosabbnak és koncentráltabbnak gondoltam magam, mint ahogy hétfőn bármi sikerült. Túl sok volt az érzelmi mellékhatás... Ha egy hetünk lett volna...!

Aztán a Sirályban, kávéházi szegleten, szűk körben, némi borok és pálinkák társaságában, melynek a vége kissé a homályba esett...

A születésnapok mire jók? Minél több van belőlük, annál több a tárolt-visszatér(íthet)ő emlékezet. Mint ahogy néha az ember azt hiszi, túl van már bizonyos kötöttségeken: szabadnak hiszi magát a mozdulataiban, a gondolataiban, az alkotásban, szabadnak a barátságok-szerelmek kötelékeitől, azt hisszük, hogy szabadon irányítjuk a figyelmünket, és a szándékaink kristálytiszták.

És mégsem.

Hálával és emlékezéssel telve küldöm ezt a verset mindenkinek, aki az elmúlt 32 évben...

Rakovszky Zsuzsa

Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé

soha. Az idő egyirányú utca.

Örökké zuhog a jelen, s örökké

száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza

szempillantás alatt. Lábbal előre vissza

nem szökken a műugró a trambulinra, és nem

lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,

de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,

a kozmosz féregjáratain át

zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,

ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás

szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,

bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy

kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,

vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy

saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,

s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed

rájuk emelve, a jövendő elvetélt

embriója, merev térdekkel lépegetsz

feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés

vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”

– az is hiába volna. Nem lehet

csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,

olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

Mint bulldózer tolja maga előtt

a voltak összessége a rákövetkezőt,

ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,

vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,

a sérelem sérelmet szül, a seb

sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett

szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,

s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,

ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,

ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,

csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,

amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!

Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

2010 végére

2010-12-31T17:51:00.003+01:00

Gyakran van mostanában Szilveszter. Jöjjön ismét a szokásos évzáró "beszéd".

Milyen messze kerültünk mégis azon januári Brutus-felújító próbáktól, a Gyros-töredékek felújító próbáitól, a Zsiráfivóhelytől, nevek jutnak eszembe, olyan nevek megint, akikkel nem dolgozok most (már) együtt, de akikkel akkor még igen: Minki, Kata, Zsuzsi, Áron, Csaszi (a teljes Gyros 1.0-stáb), aztán Piri, meg Dé, meg Balázs, meg Marci (a Brutus-stáb fele), nincs színpadunkon már Pisti sem, vannak persze mások, akik Oberon világainak fáiban laknak - ahogy Csetneki Gábor mondta - valamiféle megrendülés ez a darab a színházban, az emberi létezésben. Végigtekinteni egy éven, mintegy a múlt csatornáiban vájkálni: "ami van, széthull darabokra", de persze "csak ami lesz, az a virág"...

Vagy akár így, év végi Eszméletben:

"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

Valahogy minden jelen van egyszerre: minden múltak rétegei egymáson, a korábbi évek is, arcok is, érintések is, szagok-illatok is, terek és termek, zöld füvek, melyeken örökké ismétlődnek régi mozdulatok. Ugyanaz a megismerő izgalom, ugyanaz a vágy a titok felé, bennem, mint akkor is volt, és hiába a működés kötelezettségei, a szabályosság igényei, a rendteremtés szükséglete, a szakmai kívánalmak, pénzügyi nyakatekervények, a látszatra érettebbnek lenni: maradunk szeszélyesnek és marad az újrateremtődő káosz, és marad mindig hiány, mindig antiszimmetria, s ez mozgatja a szeleket, ez táplál majd vihart, ez indítja el a folyókat, kőbe-hegyekbe vájva új utakat.

Az alkotás, meg az élet: hallgatom a Brook-féle Mahabharata zenéit, megrendül minden, amit eddig megéltem, amit eddig létrehoztam. S főként a hogyan kellene-lehetne élni, s szemben ezzel a hogyan élek, hogyan élünk valósága. Oly sok az elpazarolt, eltékozolt pillanat. Vajon lehet másképp? Elzárva elérhetetlen tudásoktól, elzárva megélhetetlen élményektől. De mi zár el ezektől? Van-e kulcs, van-e kulcshoz való zár, van-e kulcsot, zárat megfeleltető mozdulat?

Mit tudtam megfogalmazni magamból ebben az elmúlt évben, s mit tudtam igazán megélni a világból az elmúlt évben? Vagy azonosultam-e bármivel, sikerült-e magammal azonosítanom azt, amin dolgoztam? Mindenhol ott vannak a részeredmények, de a teljességből sok hiányzik. Brutus, Gyros, Zsiráfivóhely, Étellift, Oberon, Goya, de még a Soltis-tábor Don Quijoté-ja is: a kívülállás sosem számolódott fel. Ez a rendezőnek talán a sorsa is, csak a színész alkot igazán, csak a táncos, az élőzenész alkot igazán, a szemlélő szemlélő marad, s jó esetben létrejön benne valamiféle mozgás igénye, vágya, ennek felismerése, szinte kötelezvényszerűen, hogy rákényszeríti az emberre, hogy "változtasd meg életed". És én, aki saját munkám legavatottabb és legkitartóbb személője vagyok, vajon rám kényszeríti-e a sok darabka, hogy aktivizájak valamit, olyasmit magamban, ami eddig szunnyadt? Vagy erőt vesz rajtam a munkában való elfáradás, s az igazi átváltozásra már nem marad töltöttség? De van-e valódi értelme akkor e munkának? Fogalmazni, strukturálni, színekkel ellátni, élvezhetővé tenni, fordulatossá tenni, energiával feltölteni - mindez hová vezet, ha a kinőtt virág nem ró ránk még nagyobb feladatot, melyet örömmel veszünk föl?

A színházat, éppúgy, mint a kocsmát, vagy mint minden "kulturális gyülekezőhelyet" ezernyi dologra lehet használni: hogy ne legyünk egyedül, hogy érezzük magunkat valakinek, hogy feltöltődjünk, hogy a felesleges időnket eltöltsük, hogy az alkotás igézetébe kerüljünk, hogy tartozzunk valahová, hogy csendben elbújhassunk egy sarokba önmagunk elől, hogy önmagunkról szóló dicséreteket halmozzunk fel, hogy a középpontba kerüljünk, hogy szeretetet csaljunk ki másokból, hogy szeretet érzését higgyük el magunkban, hogy gondoskodó attitűdöket vehessünk fel, hogy mások jelenlétével erősített gondolatainkkal felszánthassuk a belső ugart, hogy okosnak mutatkozhassunk, hogy tehetségesnek mutatkozhassunk, hogy műveltnek mutatkozhassunk, hogy szépnek mutatkozhassunk, hogy kiválónak mutatkozhassunk, hogy érdekesnek mutatkozhassunk, hogy szerencsésnek mutatkozhassunk, hogy társasági embernek mutatkozhassunk, hogy elhiggyük, hogy másoktól tanulhatunk, vagy elcsenhetünk valamit, meg hogy elhiggyük, hogy mindezért még jól is érezzük magunkat, és nagyon hasznosan és magas minőségben töltjük az időnket.

Nehéz és ritka dolog a színházat arra "használni", hogy valamiképp szembenézzünk magunkkal, és az életünkkel. Általában mimózák vagyunk ehhez, vagy túl büszkék. Vagy a bukástól félünk, vagy eleve erősnek hisszük magunkat. Márpedig mindkettő teljes céltévesztés: lehet szórakoztatni, lehet esztétizálni is ezekkel, de mindahhoz képest, amit a valódi átváltozás jelent, és amit a színház lehetőségként tartogat, ez semmi. Mert a show-bizniszhez meg nem vagyunk elég képzettek, sőt, a show-bizniszhez talán nem is kell akarnunk elég képzettek lenni, hacsak nem szeretnénk show-biznisz-hősöket eljátszani (bár ez már önmagában is show-biznisz...).

Sajnos az utóbbi időben csak elvétve láttam olyan alakításokat a darabjainkban, amiben igazán benne lett volna ez a szembenézés. Pontosítok: nem láttam. Voltak a közelében többen is: Balázs Cat-ként a Brutusban, Minki Guil-ként, Kata és Csaszi is Hamletként, Áron Poloniusként a Gyros-okban, aztán Pisti a Zsiráfivóhelyben, olykor-olykor Süti, inkább az elején, de aztán nagyon szerep lett a szerepből, Lili az Oberon második workshopjában, itt Lambi meg Dé is, Leó Merenyén, Süti bizonyos tréningeken, Poxy a Goyában, de ezzel nagyjából be is van fejezve, és még Paolo tréningjein sem láttam ilyesfélét, módszer ide vagy oda...

A módszerből vagy az emberekből, nem tudom, hiányzik valami, ami erre felnyitná a szemeket, ami feledtetné a praktikus és privát dolgokat, tehát sok a máz, a míveltség, a mímeltség, a már sokszor működött, rutinszerű színészi ábrázatok, formai kibúvók, megszokott, valódi kérdés és tét nélküli megoldások, melyek, tudjuk, bármikor eladhatók, lesz rá vevő, ha eléggé azonosítható a gesztus, ha eléggé "hétköznapi" a cselekvés. Valójában azonban ez pongyola fogalmazást takar.

Túlságosan jellemző a szerephalmozás-kényszer, a produkció- és produkálás-kényszer, a társasági kényszer, az okosnak lenni kényszer, a fölösleges kommunikáció-kényszer. Szemben az elmélyüléssel, a kutatással, a presszió nélküli valódi érdeklődéssel, amitől belső megrendülés várható, amitől változás, átváltozás várható. Összességében túl sokat várunk kívülről, a kívülről várás illúziójában vagyunk, úgy élünk, oda tartunk folyton, ami tőlünk kívül van, eltartunk tehát magunktól, és ennek megfelelően végül el is idegenedünk, és tanácstalanok leszünk munkánkat, sőt, életünket tekintve is.

Mindig olyanok vagyunk, mint akiket meg kell menteni.

2010 jó év volt, mindezzel együtt is jó év volt, nagyszerű volt, izgalmas, tartalmas, fordulatos, aktív, nem nagyon mély, de azért mélységre törekvő, szóval minden jót el lehet mondani, de nehogy még egy ilyen évet!

Mindaz, amit egy csoportról el lehet mondani, jellemző kicsiben az egyénre is. Rám is, a közösségi és színházi, és a saját - ha van ilyen - privát életemre is.

"Az igazi felfedező út befelé vezet."

A kérdőív

2010-12-25T00:10:00.001+01:00

Kértem a csoporttól, hogy válaszoljon pár kérdésre, ami a közös munkánk múltját, jelenét, jövőjét illeti.
Jópár napja én magam is válaszoltam ezekre a kérdésekre.
Következzék most ennek kicsit újrafésült változata.

A) Mik a Radikálisnál eddig töltött időd alapvető tapasztalatai?

1. az Oberon-előadást illetően

Számomra egyértelmű, hogy az eddigi rendezéseim közül a legkomplexebb, legnagyobb vállalás, valamint a legszebb és legprofibb csapatmunka. Szívemhez közel áll.

Arról szól, hogy végül minden szétbomlik, és ebben a változásban éljük az életünket. Szeretem, amikor erre valaki rájön, vagyis hajlandó az előadás témájával foglalkozni, és nem a bűvölet vagy az ellenérzések nyelvén kommunikál róla. Hanem valóban megérinti, esetleg megrázza ennek a mélysége.

Az előadás lehetséges fejlődése: belső arányok finomítása. A színészi játék lehetőségeinek további kibontása. Hiányzik egy, a Kossuth-dalhoz hasonló későbbi energiabomba-jellegű tetőpont (a burleszk jó, de nem pótolja). Sok helyütt feszesebbre lehetne húzni a jeleneteket, a váltásokat még pengébben kivitelezni, megoldani a függönyhúzást :)

Kedvenc személyes képeim, pillanataim:
Zsuzsi az amazonoknál piros bohócorrban hátat fordít, és kacsint.
Adri klorofillja
Leó baszakodik a zárral
Mesi és Lili hátra kaszabaszál az amazonoknál
Zsolt „széthull darabokra”
Ahogy Süti mondja:”A Dével meg a Balázzsal söröztünk”
Csilla kilapítja a zsiráfot
Réka a zászlókkal
Női madárkar mögöttük a fiúk
Poxy lábujjára száll a madár, amitől megrándul álmában

2. A munkafolyamatot illetően
Szerettem a workshopokat, melyek ehhez az előadáshoz vezettek, és különösen szerettem a merenyei tábort. A szabadság levegője itatta át. Nem éreztem a produkció kényszerét, sem az elvakult munkamánia érzetét. Történt annyi, amennyi mondanivalónk volt. Ugyanakkor nagyon nehéz volt, mert sosem tudtam pontosan, mit is szeretnék látni. (nem szerettem volna látni...)

A próbákon nem szerettem a késéseket, mert meg kell tisztelni egymást a jelenlétünkkel.
Nem szerettem a nyavalygásokat, amit a lelki-testi kényelmetlenségek szültek, mert valójában csak egoista trükkök, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Jobb lenne ezt színházi munkával megszerezni.

Nagyon szerettem merenyén a tréning közbeni ablakon kimászást.
Vagy amikor 4-en elmentünk a sötét erdőbe.

A farönköket.

Sok-sok jó élmény gyűlt össze.

3. A közösségi létet illetően

Épp a minap jutott eszembe, hogy jó pár előadásban, így az Oberonban is, a közösségi lét, vagyis egy közösségben zajló élet érdekelt leginkább. Ezzel is indult a "karrierem". A Mélységes érzelmek... című előadás kocsmai törzsközönsége, vagy a Brutus hátterét adó láthatatlan közösségi állam vezetői, vagy az el nem készült Don Quijote lázálmai színházi társulata mind azért küzdenek, hogy a közösségre vágyó egyén és a darabokra hulló közösség konfliktusát megoldják.

Hol találunk szabadon választható közösségeket a kolostorokon és a Facebook-on kívül? Én csak a színházban találok ilyet, és ez ráadásul mind a kolostoroknál, mind a Facebook-nál jobb. Egyelőre nem tudnék másként élni. Az individualista világban az egyén gyorsabban tud haladni, mint egy közösség csoportosan. Ezért sem könnyű. De mindent megteszek, hogy ez a közösségi jelleg maradjon, fejlődjön. Azokkal, akik szintén szeretnék. Ezért az egyéni teljesítményeknél nekem fontosabb a csapatmunka. Sokszor látok jeleket arra, hogy ez nem könnyű az egyes tagoknak. Nem azért mert alkalmazkodni kell, persze azért is. De azért, mert a közösség ténylegesen lelassít kicsit. De kérem, végül is ki mondta, hogy rohanni kell? Mellesleg érdemes megtanulni, hogyan lehet megspórolni bizonyos időket, hogy a közösség mégse lassítson le. Ha a közösség együtt elég formálható és rugalmas, akkor senki sem fogja érezni sem a lassítást, sem a siettetést.

4. Az emberi tényezőket illetően

Nagyon érzékeny dolog, kitől fogadunk el tanácsot, utasítást, feladatot. A közösségnek meg kell alkotnia saját íratlan kódexét is, hogy ezeken a napi nehézségeken felülemelkedjék. Mindenkit alapvetően kérni kell valamire, nem utasítani. Fenntartva az ellentmondás jogát. Láttunk mostanában pár esetet, amikor ez nem így volt.

Nekem az a dolgom, hogy néha pedagógiai erőfeszítéseket tegyek, és rávegyek valakit valaminek az elvégzésére. Főként a szerep bizonyos szükségesnek tűnő aspektusai miatt. Ezért néha nem vagyok udvarias, a szülés néha fájdalommal jár, de remélem ezt senki sem veszi a szívére. Másnak viszont ilyet tennie nem szabad. (Más esetben nekem sem.)

Mindenki nehéz személyiség, mert minden személyiség nehéz. A fő ellenségek: lustaság, gyávaság, fölösleges kényelmi szempontok, függőségek személyektől, anyagoktól. Mindezeket teljesen felszámolni nem lehet, nem vagyunk katonai szervezet, de folyamatosan csökkenteni kívánatos. Szeretném, ha mindenki képes lenne felismerni a nemkívánatos függőségeit. Hiszen ezekkel ártunk önmagunknak a legtöbbet.

A színházi munka bár csoportépítést igényel, azzal jár, nem feltétlenül a barátságok fő helyszíne. Tudjuk, ez is megtörténik, sőt, szerelmek is születnek (és múlnak el) de nagyon fontos, hogy a színpadi munkában munkatársak vagyunk. A munka munka. Emberileg pedig épp ezért megengedőbbnek kell legyünk egymással, mint egyébként. Valahogy türelmesebbnek és gondoskodóbbnak, és persze nyitottabbnak és őszintébbnek.

B) milyen ambíciók vezérelnek, hogy itt dolgozz?

Hát, nem is tudom. Talán leírtam fentebb, de annyi minden van még.
Ez az otthonom.
Ezt hoztam létre.
Pillanatnyi bűbáj csak, holnapra talán minden leomlik.
A jelenidejűség nagyon jó. Kiélez.
Bár sokszor elfáradok...

C) milyen visszatartó erők dolgoznak ez ellen (külső-belső)?

Anyagi kérdések, bizalmi viszonyok, az állandó változásban-lét nem könnyű, minden közösség ami van, széthull darabokra. Ebben se legyen hamis illúziónk.
Meg aztán én magam is elég makacs, önfejű tudok lenni.
Olykor a régi idők reflexei működnek (nem volt mindig ilyen önzetlen a csapat), és eszerint reagálok dolgokra, jó lenne különválasztani a múltat a jelentől.

D) milyen típusú előadásokban szeretnél itt részt venni a jövőben?

Olyanokban, amelyekben meg tudjuk fogalmazni valahogy magunkat.

E) milyen képzésekben szeretnél részt venni?

Beszéd, ének, hangképzés
tánc, mozgás
akrobatika
színészmesterség
filmszínészet

F) milyen képzésekre szorul szerinted alapvetően a csoport?

A fentiekre

G) milyen ötleteid, javaslataid vannak ezekre (foglalkozás, tréner, iskola, stb)?

Előkészületben!

I) várhatóan milyen anyagi kondíciókkal és időkeretben tudsz jelen lenni a Radikális 2011-es évében?

Hát ahogy eddig... éjtnappallá téve, annyiért, amennyi juthat.

J) előre láthatóan milyen egyéb Radikálison kívüli színházi munkáid lesznek 2011-ben?

Egyelőre nem tudom. Felkértek egy rendezésre, még nem tudom mikor lesz.

K) Mik a következő év egyéb nagyobb színházon kívüli tervei számodra?

Feleség, család, autó, ház :)

- mennyire független ez (akár lelkileg) az itteni munkától?
Abszolút függő vagyok önmagamtól.

L) mik a pozitívumok a társulat eddigi munkáját illetően?
Kitartó, érdeklődő, helyes, szép, tehetséges emberekből állunk :)

M) hogyan működhetne jobban a csapat?
(és ennek érdekében Te mit tehetsz?)

Tagbővítésre van szükség, több kisebb előadásra, képzésekre, a feladatok továbbosztására, pályázati pénzekre, szponzorra.
Ráfekszem a menedzsmentre.

N) miben vállalnál az eddigiekhez képest nagyobb szerepet? (X-et tegyél és röviden hogyan képzeled el...)

színészet
csapatszervezés    X - egyeztetés és kommunikáció gyorsabbá-pontosabbá tétele, havi társulati ülések
pályázatírás    X - lehetőleg mindenre, ami szóba jöhet
menedzsment    X - ezt alaposan végig kell gondolni, rengeteg rész-feladatra bontani a feladatokat, és azokat még részekre...
dokumentáció    X - nagyon fontos - archivum létrehozásával
webfejlesztés    X - domain, meg minden egyéb!
közönségszervezés
technika
pr, sajtó és reklám
logisztika    X - az előbbiekre építve
adminisztráció
karbantartás
takarítás
egyéb, éspedig...

X) bármi egyéb fontos mondandó, kérdés, élmény, ami eszedbe jut:

most nem, majd új bejegyzésben.

A kör négyszögesítése

2010-08-23T23:11:00.000+02:00

Szeptember 25-én hivatalos Oberon-premier lesz Budapesten. Nem munkabemutató, nem workshop-prezentáció, hanem egy önálló előadás létére jogot formáló anyag. A „végleges” Oberon. Ha tetszik, egy korszak lezárása, s remélem, hogy egy új korszak nyitánya. Tehát így is kell, hogy sikerüljön. Nem szabad hibáznunk. Az előadásnak hordoznia kell valamiképpen az előző 5 (vagy 7) workshop és munkabemutató tapasztalatait, élményeit.

Nagy az elvárásom önmagammal szemben, és a társulattal szemben is. Szerintem ez az elvárás jogos, és talán a nézők részéről is létezik. És azt is tudom, hogy messze az elvárások fölött kell teljesíteni, hogy az elvárások elillanjanak. Magunkat is meg kell lepni.

Ezért sem lehet az Oberon-előadás az eddigi Oberonok összeollózott változata, még akkor sem, ha az dramaturgiailag jól van összefűzve. Nem lehet az eddigieket szerencsésen ötvöző és mégis új utakat nyitó merenyei Oberon tűzrakteres adaptációja sem. Akkor viszont milyen legyen az előadás?

A merenyei tábor előtt megfogalmaztam 13 szálat, amelyek keringőjéből gondoltam összefésülni a végleges anyagot. Merenyén ezekből erőteljessé vált 4 szál:

Oberon, Titánia és az indiai gyermek

Az erdő szférája

Titánia tündérkara

Szerelmesek

megjelentek még többé-kevésbé:

Égeus, a mágikus tárgyak embere

Oberon manói vagy szellemei (Puck)

Az indiai gyermek története

Thézeusz és a Nők Városa

és van 5 szál, amivel lényegében – jelenetszerűen - nem foglalkoztunk:

A rozzant révész

A hazautazók

Mesteremberek

A függöny mögé leselkedő lány

Az ünnepi készülődés

Úgy sejtem, hogy a Tűzraktérben minden másképp fog megszólalni. A „Leó vagyok és benne vagyok ebben a fában” mondat egészen másként hangzik egy természeti környezetben, mint a Belváros szívében egy teremben, egy mesterséges színházi közegben. Az egyéni álomjelenetek, de talán a párosok is, mit érnek a maguk sétálós, nagy térbeli ívet leíró jellegük nélkül?

Merenyén adott volt egy tér és az azzal járó környezet, amit észre kellett vennünk, ki kellett használnunk, és ez a tér adta az előadás szellemiségét. Most van egy tér Budapesten, de az lényegében üres, és nekünk kell kitalálnunk, milyen erők működtessék általa az előadást. Szükséges tehát egy (vagy inkább több) szcenikai ötlet, amely vélhetően hordozza Oberon világainak alapvetéseit. A frontális teret, melyet függönyökkel megtörhetünk és nyithatunk-zárhatunk, de mégis frontális marad, csakis a kör dinamikájával ellensúlyozhatjuk. Például forgószínpaddal.

Egy 3 méter átmérőjű, mobilis forgószínpadon (és körülötte) talán elférne Oberon összes világa.

Káoszelmélet, lelkek az erdőben és a tündérlátomás

2010-08-21T22:04:00.003+02:00

A merenyei napló folytatása

Onnan mesélem tovább, ahol egy hete abbahagytam. Tehát belekerültem egy vakon tapogatózásba a munkaanyag kapcsán, s a legnagyobb félelmem nem is az lett, hogy majd így vakon elrontom a képet, amit alkotok, hanem az, hogy én magam esetleg soha nem is fogom látni már az elkészült munkát. S valóban, bizonyos érzéketlenség lett úrrá rajtam a saját születendő rendezésem előtt.

Mostanra jobban látom, hogy ez nem teljesen volt így: a szereplőimet figyeltem, az alkotótársaimat, és arra voltam kíváncsi, mi az ő mesélni valójuk. Hiszen végső soron ők fogják interpretálni a közös darabunkat, és ehhez tudnom kell, mi az ő legbelsőbb kényszerük, mi az, ami hajtja őket a színházi munka felé, mik azok a történetek, amiket valójában szeretnének elmesélni, amit valóban ismernek, amit viszont esetleg eltitkolnak, esetleg maguk sem tudnak annak létezéséről, vagy nem tudják hogyan kifejezni, nos, ehhez a forráshoz szerettem volna eltalálni, megközelíteni, vagy ha tetszik, kivenni az útból a fát, hogy lássuk az erdőt (sic!).

És eközben a szülőorvosi feladat közben nem nagyon érdekelhetett maga a „rendezés”. Rendezni akkor kell, amikor már elég nagy a káosz. Addig csak a káosz teremtésével lehet foglalkozni. Egyébként a káoszítás összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a rendezés. Nem lesz bármilyen káoszból rend, sőt bizonyos káoszok teljesen érdektelenek, még akkor is, ha rend lesz belőlük. A káosz az alkotásban talán a lelkünk azon részeinek lenyomata, amelyek azt kiáltják, meséljük el őket. Ez önmaga a káosz: ez a kiáltozás több szólamban, kiszámíthatatlanul, összebogozódva, disszonánsan, néha egyenesen rémisztően: tényleg ezek szólalnak meg belőlem?! Olykor egyetlen hangot sem lehet külön kivenni a tömegből. Máskor meg egymással vitatkoznak, hogy kit illet meg az elsőbbség. Harcolnak egymással ezek a hangok, sőt, minden bizonnyal vannak álhangok is, akik valójában nem is léteznek, csak a többiek szólamaiból furcsa módon, mint egy démon, összeállnak. Hány ilyen hang szól egy emberből egyszerre, és hányféle hang szól 15 emberből!

Az alapállapot persze a csend, az a csend, amikor a karmester felemeli a pálcáját. Az a csend, ahogy a toll az üres papír fölött időz egy pillanatig. Hosszú-hosszú csend. Ugrásra kész csend. Ezt akkor is lehet hallani, ha általában igyekszünk agyon nyomni mindenféle civil szájtépéssel. Ebben a csendben senki sem tudja, mi a következő, vagyis az első lépés. Mindent nem lehet egyszerre elkezdeni, és ugyebár az sem mindegy, nem tűnik annak, hogy mivel kezdjünk. Mint a sakkban. Ha már elkezdtük, abból nem lehet bármilyen játszma. Ez a fojtott, feszült csend egyszer csak megtörik. Kavicsot dobunk a nyugodt tó tükrébe. Figyelhetjük a hullámait. Újabb kavics, újabb hullámok. Több kavics egyszerre, stb. Egy kívülálló számára mindez úgy tűnhet: mire jó ez a sok kavics, csak egy kaotikus össze-vissza hullámzás jön létre. Ezt hívjuk mi próbának. Fel kell fedezzük, mit tudunk kidobálni magunkból. Aztán jönnek az egyéni kavicsdobálások. Tőle azt kértem, hogy egy sziklát dobjon a vízbe, pedig csak egy pici követ szeretne, a másikkal viszont fordítva. Meg kell tapasztalni azt is, amit nem szeretünk. Amiről azt véljük, hogy nem szeretjük. A színészben ne legyenek előítéletek. (Viszont lehetnek és legyenek is benne előfeltevések.)

A rendezőnek mindent meg kell jegyeznie, hogy átlássa a káoszt. A káoszt persze nem lehet átlátni, mert túl gyorsan terjed, és nem rögtön nyilvánvalóak az erővonalak, ami mentén valójában burjánzik. Ezért nagyon fontos, hogy a káosz teremtésekor ne veszítsük el az irányvonalainkat. Emlékezzünk rá, milyen erővel hoztuk létre a káoszt. Annak ott kell lennie a káoszban. Csak folyamatosan átalakul. Ezért a káosz teremtésekor létfontosságú, hogy meg tudjuk különböztetni a káoszba nem illő elemeket. Lehet olyan, ami nem illik a káoszba? Miféle káoszt építünk? És mi történik, amikor magunkat is káosszá kaotizáljuk, s akkor mire lehet egyáltalán emlékezni?

Azt hiszem van egy pont, óhatatlanul mindig van, és ha még sincs: az baj, tehát egy pont, ahol a káosz elszabadul. Vagy ahol bele kell vetni magunkat, a saját lelkünket is a káoszba. Erősebbnek tűnik már ez a káosz, mint bármely kontroll. Ha ez nem történik meg, akkor vélhetően nem nyúltunk elég mélyre magunkban, vagy túl korán elkezdünk rendszert építeni, és madárkalitkát építünk majd, mittudomén, a kutyánknak. Tehát jó, ha ez a káoszerő áttör, és átitat minket is.

Ilyen káoszt sikerült már létrehoznom korábban is: A Mizantrópnál a társulat nem bírta idegileg, úgyhogy a kocsmában ordibáltunk órákig egymással. (Én azt nem bírtam idegileg, hogy ők nem bírják idegileg...) Aztán Portugáliában taroltunk. A Zsiráfivóhelynél azt hiszem csak az utolsó változatban sikerült a káoszt visszarendezni, s ez a tapasztalatlanságom miatt volt, amikor rosszul káoszítottam az anyagot, és nem főztem elég sokáig a némileg összecsapódott levest. A Gyors 1.0 esetében a káosz tetőpontja az 50 jelenetes struktúra fölül elhulló (elszálló) színészeim. A megoldás a fölösleg leválasztásában és ihlettel megáldott magára hagyásában állt. (Így lett még két, mások által rendezett Gyros, amiknek örültem.)

Merenyén a falunapi szombatra érte el a káosz a csúcspontját, éppúgy alkotóilag, mint ahogyan a lelkemben is. Megvoltak a formák, a jelentések, a tartalmak. Külön-külön. De hidegen, szanaszét, mint egy teljesen szétcsavarozott televízió. Hogy lesz ebből műsor? Főleg ha nem is tévé lesz belőle, hanem mondjuk tank. De ki akart itt tankot csinálni? Szóval mi értelme az egésznek egyben? És mit kell tegyünk, hogy amit összerakunk, az sugározzon, az működjön, az hordozza az átváltozás képességét, és tükrözze a világ sokarcúságát, és megjelenítse a világ valamiféle egységét. Hogy világ legyen. (Hm, vajon miért adtam többesszámú címet Oberon világainak?)

Velem most két dolog történt, ami megmentett, és mindkettő kellett ahhoz, hogy megszülessen a merenyei Oberon világai. Az egyik az volt, hogy nem estem pánikba. Nem kezdtem el kapkodni, hanem szinte tudatosan lelassítottam a próbafolyamatot, és azzal áltattam magunkat, hogy most még mélyebbre megyünk. Valójában nem mentünk mélyebbre, csak elkezdtük összeillesztgetni a formákat, a tartalmakat, a jelentéseket. Elkezdtük tudatosítani, hogy a sokféle hang, ami belőlünk kiszakadt, az nagyon is egyazon dologról szól. Egyetlen titokzatos meséről. A káosz hangjai lassan szavakká, mondatokká, történetrészekké kezdtek összeállni. Azzá, amit közösen akartunk elmesélni, csak korábban nem tudtunk róla.

A másik egy élmény volt, ha úgy tetszik látomás: felébresztett egy tündér.

(Igazából volt egy harmadik is, de arra csak később jöttem rá (jelesül ma): ez pedig az esti spontán erdei séta volt. Bementünk (négyen: két fiú, két lány) a legsötétebb erdőbe a világon, a káoszba, a félelembe (nem, a várthoz képest ez nem volt félelmetes), és ott béke volt, csend és nyugalom. És mi. És lehetett érezni a lelkeinket, ahogy a testünkhöz kötözve lebegnek a fák között. Ezt most ilyen szépen-lilán tudom (van kedvem) csak megfogalmazni, de akkor ott nagyon egyszerű volt és valós.)

Ahogy alakultak a próbák, ahogy tisztultak a vonalak, ahogy át- és egymásba és megint visszaértek a motívumok, a káosz szépen elrejtőzött a formák mögé. Visszabújt oda. De ott maradt. Mint aki tudja, hogy ő hozta létre, s joga van visszavenni. Mint az ördög a kenyérrel abban a mesében. Ott volt velünk a bemutatóban is, készen arra, hogy bármikor kipattanjon. Én pedig a másik oldalon, hogy azonnal tetten érjem, ha kipattan. Ott zsibongott a forma mögött. Őrületesen izgalmas volt. És köztünk ott voltak a színészek, az alkotótársaim, akik e kétféle figyelő erő harcában („a húsuk került bele a moslékba”) remekül állták a sarat. A káosz nem pattant ki, és álom szállt a szemekre.

Nem írom le az előadást, bár ezt az előadást már soha senki sem látja többet. A merenyei környezet, mint egy anyaméh, gondozta ezt a produkciót. A születés csak egyszer volt. A gyermekünk, az általunk megtermékenyített Merenye, és a Merenye által megtermékenyült társulat közös gyermeke megszületett. Kihordtuk, és megszültük. És most elhoztuk az anyától, elszakítottuk az anyától. Vigyáznunk kell rá, hogy szépen nőjön fel.

Vö.: http://hu.wikipedia.org/wiki/Káoszelmélet

nem!

2010-08-21T03:29:00.003+02:00

"A fában nincsen kettős izgalom, hanem kettős nyugalom. Mindkét nem egymás felé fordult. A fa a hermafrodita teljes ellentéte. A hermafrodita rosszul, a fa a jól megoldott és feloldott kétneműség, a házasság. A fa együtt él a táplálékkal, a fában együtt él a két nem. A nemek állandó ölelésben vannak, éppen úgy, ahogy a fa állandó ölelésben van a földdel. Csak a fában levő két nem ölelése szorosabb. A tápláléktól elválasztható, ha az elválasztás életébe is kerül, a fát ki lehet ásni, gyökerét ki lehet emelni, vagy tépni a földből. A két nemet egymástól elválasztani nem lehet, nem lehet kiásni belőle a férfit, nem lehet kitépni a nőt. A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól. Már megvannak, nem úgy, mint a kőben, ahol a szexusnak nyoma sincs - már láthatók benne, a fáknak már van neme, de két neme van, egyben mind a kettő, egybeolvadva, feloldhatatlan szorossággal egymásban. Minden fában egy életre kötött házasság van, elszakíthatatlan házasság, amely állandóan a tetőn úszik. A súly itt ismét az állandóságra esik, a szünetnélküliségre, minden rohamosság, szakadás, ugrás távollétére, megszakíthatatlanságára. A fa születése, a benne levő két nem nászának kezdete. A nász megszakítás nélkül folyik. Hogy a nász a növekedés maga? Ez maga a táplálkozás? Csak ebből érthető meg teljesen a fa földhözkötöttsége? Ez a sötét mag, ami a fa személyisége? Ez a ragaszkodó kötöttség és kötés, amivel a táplálékhoz és a talajhoz tapad, amivel egymáshoz tapad a két nem. Csak ebből, még a fa számára is elérhetően középpontból érthető meg a fa lénye? Ez az, amit úgy lehet mondani, hogy a fa egzisztenciája?" Hamvas Béla

Világok között

2010-08-20T01:33:00.004+02:00

Most hagyom, hagynom kell, hogy egészen benne maradjak. Hogy bennem maradjon.

Nem vagyok itt, ott maradtam. Sehová sem érkeztem meg. De ott sem vagyok már.

Nem vagyok ott. Nem vagyok itt. Hol vagyok?

Sehol se vagyok.

A fára égett önarcképek helyén vagyok. Abban az erdőben vagyok, amit másnapra lebontottak. Abban a tekintetben vagyok, amire felébredtem. Abban a patakban vagyok, ami elfolyt mellettünk. Abban az egyensúlyban vagyok, amiben nyolc tündér. Abban a fejszében, ami alatt madár száll. Abban a ravasz, tollpihés könyvben. Abban a kék tóban, amiben minden szem megkékül.

Nem lehetek túl sokáig így.

Itt kell lennem. Ott kell lennem.

Vissza kell térni, fel kell ébredni.

Abban a tekintetben leszek, amire felébredek.

Merenyei napló

2010-08-14T17:42:00.005+02:00

Hétfő óta ez az első - de talán nem utolsó - bejegyzésem a merenyei nyári táborunkról. Az elmúlt napokban nagyjából 2 órányi munkaanyagot hoztunk létre Oberon világaiból (-ba).

Az első rész egy nagyjából félórás elemeltebb, absztraktabb nyelven zajló rendezői színházi sűrítmény egymásba átjátszó álomtöredékekből. Azaz tipikusan "oberonos" anyag, mely ötvözi az eddigi munkabemutatók elemeit, motívumait, stílusát, nyelvi fordulatait. Ez a folyamatosan változó természeti-lelki (tér)kép, mint egy mozgó festmény avagy tudatjáték a tündérek világában játszódik, és megjelenik benne az Oberon-Titánia viszály különféle nagyításokban.

A második rész egy meglepő stílusfordulat - öt, szinte bergmani jellegű, ellehetetlenült párkapcsolatot látunk, realista stílusban, néhol az abszurditás határait súrolva. A kommunikáció képtelensége vagy sekélyessége, vagy a lelki kifelé tartás és az egymásba marás pszichológiai játszmáira épülnek ezek az etűdök. A párok világai csak látszólag illeszkednek, valójában nincs hely a másik számára, vagy a másikat a neki szánt hely nem elégíti ki, talán nem is veszi észre, s a kapcsolatokat csak valamely külső körülmény tartja össze. A válság minden esetben feloldhatatlannak látszik.

A harmadik rész körülhatárolása volt a legnehezebb: hogyan folytatódjon egy ennyire ellenpontozott anyag, egy olyan folyamat, amely látszólag inkább két külön műsor felé tart? A tegnap délelőtti kísérletünk meg is bukott, ebben a tündérek színházában szerettük volna elmesélni az előzőleg megtapasztalt emberi kapcsolatok minőségét. Ez azonban túl absztrakt feladatnak bizonyult, és sehogy sem sikerült konkrétumokat megragadni belőle. Végül azonban megnyílt egy másik lehetőség: a második rész szereplőinek álmait készítettük el, 10 külön szólójelenetet, amely a művelődési ház körüli nagy kertben egy jókora félkör sétálós színházi helyszíneit jelölte ki. Az előzőleg látott realista figurák problémái az álom elemelt szintjére kerültek, mindannyiszor azzal a lehetőséggel bírva, ami a szereplőt belső változásra késztetheti, vagy önmaga határainak áttörése felé vezetheti.

Ma szünetet tartunk, tekintettel a merenyei falunapra, amelyből természetesen igyekszünk kivenni a részünket (Mesi, Réka és Leó a 250 éves templom ünnepségén mondtak verset, Poxy benevezett a főzőversenyre - az egész falu döbbent kíváncsisággal várja a hús nélküli bográcsosát, no meg nézelődünk, ismerkedünk, stb.) Jómagam, Zsolt társaságában, végignéztem Szirtes András beszélgetős életút-filmjét Székely B. Miklósról (egy 60 éves amatőr-alternatív színész számotvetése pályájával, ami személyesen nekem számos tanulsággal szolgál és egyúttal félelemmel is tölt el).

A legmélyebb félelmeim persze nem itt vannak, vagyis ezzel azért összefüggenek. A Szentivánéji álom témája miatt igencsak bele kellett menni a szerelem "elemzésébe", vagyis bizonyos lelki tartalmak és folyamatok felismerésébe, ami a közös munka (a közösbe való "bedobálás") után is foglalkoztatja (zaklatja) az embert (engem, és talán nem csak engem), így például számos múltbéli emlék és jövőbéli vágy tört utat magának, s ez bizony nagy mennyiségben tud fájdalmas lenni. Pedig azt hittem, ehhez már elég erős vagyok. És ezzel párhuzamosan nagyon megterhelt az álomképek megalkotása, a pszichológia és a képzőművészet összekötésének kreatív feladata. Kevés nap alatt óriási mennyiségű feladatot adtunk magunknak. És bár óraszámban kevesebbet dolgoztunk minden eddigi nyári tábornál, ez a munka most minden korábbinál nehezebb.

És ha fölmerül ez a nehézség, akkor felmerül bennem az is, hogy vajon képes leszek-e szeptember 25-ére létrehozni azt az oberoni világot, amit valóban keresek. A szerelem írásjegyei és a Zsiráfivóhely volt utoljára ilyen személyes munka (no meg persze a Mizantróp is, igen), de akkor mindannyiszor felszabadult voltam, és indulatokkal teli, és ráadásul magányos hősökről beszéltem. Most mintha nem vezetne valamely múzsa (magányom múzsája?), mert miközben dolgozni tudok, úgy érzem magam, mint aki vakon fest. És lehet, hogy a kép jól sikerül, de én magam képtelen vagyok látni azt, képtelen vagyok mögé nézni, és képtelen vagyok azt érezni, amit a múzsa csókjában érez az ember.

Egyelőre a legnagyobb személyesség közepette figyelem a magam érzéketlenségét. Problem.

(folyt. köv.)

8 és fél

2010-08-08T21:25:00.009+02:00

Holnap indulunk Zalamerenyére, fogy az időm, és nagyon sok mindent végig kellene gondolni a készülő előadás kapcsán. A tegnapi töprengések eredménye egyfajta szűk kivonat arról, hol tartunk jelenleg, avagy én hol tartok fejben az egész anyagot illetően.

A 13-as lista (nem, nem a kimaradó kispajtások listája, hanem a cselekményszálaké) optimizmussal tölt el. De vajon hogyan lehet összefésülni mindezeket? És mi a dolgunk Zalamerenyén? További szálakat kutatni? Az eddigieket megerősíteni? Honnan tudhatom, hogy vége az anyaggyűjtésnek? Vagy gyűjtsünk anyagot a szálakon belül? Apró elágazásokat, variációkat? Esetleg mindezt egyszerre? Kilenc (8 és fél) teljes napunk van a munkára, ami nagyon jó, ezalatt nagyon sokat lehet dolgozni!

Nézzük újra a listát:

1. A reggel felkelő magányos ember - ÉGEUS története
akit saját ébredező teste, álmokban ragadt elméje csalogat a varázslatok világába. A körülötte életre kelő és megszemélyesülő tárgyak balettje mögött a világ összes lelki mozgása éled föl.

A téma az Oberon 2. workshopján merült fel, a munkabemutatóba nem is került bele. A szerep egyértelműen Poxy-é, ő a tárgyak mágikus embere. De mi köze lehet neki a Szentivánéji világához? Lehetne ő például a szigorú Égeus, Hermia apja? Aki - tegyük fel -, miután (vagy mielőtt) észleli lánya eltűnését, furcsa látomásokat kezd érzékelni maga körül. Mi lenne, ha esetleg a szerelmesek után indulna az erdőbe? Avagy öntudatlanul is, a lányáról mit sem sejtve, az erdőbe űzi őt is valami, egy sejtelem, a repülő tárgyakban öltve testet, és és...

Kivel találkozik Égeus az erdőben? Egyfelől tutira belebonyolódik a szerelmesek körüli hajcihőbe, valamint tutira összeakad Titánia tündéreivel is, esetleg ő maga is Titánia hálójába kerülhet, a végső megoldás pedig egészen bizonyosan az indiai gyermek körül keresendő: talán ő maga szabadítja ki, és a háttérben ott lappang a saját elhunyt feleségének az emléke is.

Égeus-jelenetek:
- Civakodás Hermiával (talán Thezeusz és Hippolita előtt)
- Ébredés otthon, sejtelem
- Bolyongás az erdőben, szerelmesek, Titánia tündérei
- Titánia hálójában
- A lakodalmi ünnepség

2. Oberon és Titánia viszálya az indiai gyermekért
vagyis maga a hatalom, nem csupán a javak birtoklásának értelmében, hanem úgy is, hogy csak azt tisztelhetjük igazán, aki szabad, míg a szerelem és a vonzódás minden esetben e szabadság ellen tör. Viszont nem lehetünk szerelmesek abba, aki túlságosan kötődik hozzánk. Aki a függetlenség-kötődés kettősségét irányítani képes, az hatalommal bír. A kérdés, hogy az irányítás külső vagy belső mechanizmus. (Ez egyébként a szféraátlépés kulcsa.)

Minthogy erre a viszályra épül az előadás, ez a szál adja a fővonalat. Hamar exponálni kell magát a cívódást. Minthogy jól kell gazdálkodnom a fiúszereplőkkel, adódik, hogy az Oberont játszó színész más szerepet is alakítson. Ebből pedig kínálkozik egy álomsorozat lehetősége, ahol Oberon álmában szférákon utazik át, s ilyen formán hol Lysander, hol Zuboly szerepében találja magát. Ez van Leó... Titániát nyilván Réka kell kapja. (Belelendültem.)

De vajon hányszor találkozik Oberon és Titánia az előadás során?
- Cívódás - Oberon beront Titánia játszótéri tündérvilágába (Lysanderként ébred belőle)
- Titánia figyeli a Lysanderré változott Oberont
- Legközelebb Oberon Zubolyként ébred, és bekerül a Titánia-hálóba, itt kiderülhet, hogy Égeusból lett Oberon, amitől a Zubolyként létező valódi Oberon szenved. Vagyis Égeus ál-Oberonként elengedheti az indiai gyermeket.
- A mesteremberek előadását figyeli Titánia és az ál-Oberon
- A végét nem tudom... :)

3. A rozzant révész, vagy határőr
a cseppet sem megbízható lelki vezető és illuzionista, a szemfényvesztő, aki tulajdonképpen az egész előadás szertartásmestere. Mindenki fölött áll, mert meggyőzödése, hogy az eseményeket ő irányítja. Ebből a hitéből (viselkedéséből) semmi sem zökkentheti ki, még az sem, ha esetleg meghal.

Egy fűszernek kiváló karakterszerep. Nem tudom még, ki játssza...

4. Az erdő szférája
mely alul-fölül összeölelkező egyedekből áll, harcból, mely a napfényért és a tápanyagért zajlik, az erdő, melyben élet és halál egymásba fonódva létezik, az erdő, mint tudatállapot, és amelyben legmélyebb titkaink jöhetnek velünk szembe. Az erdő fái, mint létezők, mint emlékezők, mint törekvők, mint elhalók. Az erdő, mint rejtekhely, mint anyaméh, mint újjászületés. Az erdő, mint démontanya. Az erdő történetei.

Természetesen mindenki szerepel benne, és talán az illúzionista irányítja az átváltozást. Összevonva a

5 . Hazautazókkal
egy maroknyi ember, egy vonatkocsi közönsége, akik külön-külön mind nagyon vágynak hazajutni, de az utazás lassú, fárasztó, kényelmetlen. A vágyak indulatokká szélesülnek, mígnem megtisztulnak, és oda érkeznek együtt, amire nem számítottak, s megtalálják a valódi otthonukat. Az utazás, mint a távolság feszültsége, és az utazás, mint megtisztulás.

A vonaton utazók álmaiban jelenhet meg az egész darab. Itt a kalauz a révész lehet, például Mesi. Igaz, neki kell lennie Hyppolitának is... A végén kiderülhet, hogy mindannyian a lagzira utaztak. Ezek a jelenetek folyamatosan kísérik a darabot, néha csak a háttérben, atmoszférát biztosítva, akárcsak

6. Titánia tündérkara
akik szertelen, pajkos, szexuálisan túlfűtött lények, testre vágyó angyalok, démonikus beütésekkel, kupleráj-hangulattal, a szépség igéző látványaival. Az összes típusú nő megjelenítése játszótéri stílusban. Egy zsibongó női nemiszerv, aki magába fogadja a férfit, összeszorítja, megkínozza, kibelezi, kidobja. Babusgatja, szereti, gyermekké teszi.

Az összes lány játssza.

(folyt. köv.)

Oberon radikális színeváltozásai

2010-08-07T15:34:00.009+02:00

Hétfőn indul a merenyei táborunk, ahol folytatjuk az Oberon világai című tréning-sorozatot és az előkészületeket a produkció létrehozásához. Az eddigi leghosszabb és legintenzívebb szakasza jön most a munkának, muszáj számot vetni a közelmúlt eseményeivel. Így például a sokirányba fejlesztett anyag lehetőségeivel, és a társulat jelentős átalakulásával. S minthogy a kettő összefügg, a dolog mérhetetlenül személyessé vált bennem.

"Az évek szálltak, mint a percek"

2007 április-májusában teljesen megújult a Radikális társulata. A régi csapat felbomlott, és új tagok verbuválódtak. Így kezdődött el a Zsiráfivóhely története, amihez bekapcsolódott a Brutus, és létrejött egy stabil, fiatal, ütőképes társulat. A két előadás sikerei, plusz a Tűzraktér, mint lehetőség, és sok egyéb nagyszerű élmény erősen összekovácsolt minket. A létszám folyamatosan nőtt, csakúgy, mint az előadások száma, a nézőszámunk, a produkciók.

2009-ben a Gyros-trilógiával szintén nagyot szakítottunk, igaz, hogy végül néhány fontos tagunk kimaradt a dologból, a Gyros-okban nem szerepelt Süti, Piri, és Leó sem. A Gyros 1.0 előadás számomra rendezőileg (és íróilag is) nagyon fontos állomás volt, magamban úgy gondolom, hogy az eddigi legjobb színházi munkám. Az eredetileg tervezett kb. 20 szereplő helyett végül 5 színésszel oldottuk meg a Hamlet és a Rosencrantz és Guildenstern halott saját változatát.

Büszke vagyok arra is, hogy a Zsiráfivóhelyet és a Brutust is sikerült nagyon szépen felújítani, és mindkettő nagyszerű utolsó szakaszt tudott futni a Tűzraktérben, csurig teltházakkal. És bravúrosra fejlesztettük az Ételliftet, és kiválóan szórakoztak a nézők a Gyros 3.0 előadásain. A növekedés azonban a terheket is növelte. A sok munka pedig önigazolásra sarkall. Sokakban túlságosan megnőtt a színészi-alkotói öntudat, mások pedig a nagy meló ellenére sem találták színészi önképüket. Plusz a magánélet szálai...

A Gyros 1.0 szereplői közül senki sem lesz ott a merenyei táborban (Poxy ott lesz, ő videón szerepelt a Gyros-ban), a Zsiráf és a Brutus törzsgárdája nagyrészt szintén kimarad. Na nézzük, íme, némileg karikaturisztikus karcolatokban:

Süti máshol vállalt szerepet (nem értem, minek ma veréb, ha lenne holnap túzok is...), ősztől állítása szerint csatlakozik a munkához (remélem is!).
Dét felvették rendező szakra, hívtam ugyan dolgozni Merenyére, de szerinte távol áll tőle az Oberon-univerzum (hülyeség! érdekes milyen hamar felejtenek az emberek: tavaly még vígan dolgozott a Pilinszky-táborban, mintha ez nem ugyanaz lenne...)
Balázs nyűglődött, mint egy hisztis csaj, aztán lelépett a negyedik Oberon első napja után, majd közöltem vele, hogy akkor valóban hagyjuk az egészet.
Minki - miközben nagyszerűen dolgozott és fejlődött - főszerep-halmozásban is jeleskedett, sajnos főként más társulatoknál, majd anyagilag lehetetlen helyzetbe kerülvén, minimálisra kellett csökkentenie a színházat (sajnos éppen minket a legcélszerűbb most hanyagolni)
Máté időközben soproni lakos lett (ismét), hiába reménykedtem, nem jött vissza Budapestre, most a Facebook-on olvasom folyton az őrületes fesztivál- és koncert-bulikról szóló beszámolóit.
Zsuzsi nem tudja vállalni a feltételeimet (pedig nem olyan szigorúak, inkább a többiek lelécelése húzta magával, ilyen ez, tömeges mozgalomba be, mozgalomból ki)
Piri a Brutuson kívül amúgy sem tudott (akart) velünk dolgozni, szerintem túl elvont neki a munka (nem csak neki, és nem is csoda), most felvették Kaposvárra, éljen!
Csaszi végre eldöntötte, hogy semmit sem dönt el, így aztán csak ehhez kell következetesnek lennie, a színház ebben megzavarná.
Kata talán már nem érzi annyira, hogy valamiről lemarad, ha nincs velünk, így aztán fontosabb egzisztenciákkal tölti az idejét (az élet néha igazán színházellenes tud lenni...)
Dóri pénzt keres Merenye helyett (hát igen, közeledik az a felnőttkor, jobb felkészülni)
Bence rendezőin és színész szakon is harmadrostás volt, nem vették fel, most nyilván a saját útját építi (nem értem, miért nem itt is...)
Pisti a fejébe vette, hogy kivonul a társadalomból (a pesszimizmus is színházellenes)
Adri családi elfoglaltságokra hivatkozva "hanyagolja" a merenyei létet (a szülők is igazán színházellenesek tudnak lenni)

Ez hát a bűvös 13-as, ejha, más társulat ebbe a katapult-áradatba belepuszulna, kivéve persze a Radikálist. Bár a múltfeldolgozáshoz nem kevés melót adnak a kiskomák.

"A Titkot űztük mindahányan"

Nem állíthatom, hogy az Oberon világain végzett munka könnyű pálya. Azt hiszem, a színészek nagy részének nehezére esik megérteni a szándékot, ami ezt a munkamódszert előhívja. Nem könnyű megérteni, hogy egy viszonylag nagyszámú alkotóközösségnek saját előadást kialakítani hosszú és fáradságos folyamat. Egyszerűbb lenne minden, persze, ha lenne egy jól megírt anyag, mint a Brutus, és azt szépen feldolgoznánk. Kényelmes és biztonságos színházcsinálás, jól el lehet benne rejtőzni, sokáig ki sem kell derülnie, ha valakinek semmi személyes mondanivalója és kreatív energiája sincs. Nem könnyű megérteni, hogy a kutatás nem a koncepció hiánya, hanem maga a koncepció. Nem könnyű elfogadni másképp szocializálódott embereknek színházi munkaként egy belső táj felfedezését. Nem könnyű színházi munkaként elfogadni egy természeti környezet felfedezését.

A színház sokak számára szerep, meg dramaturgia, meg darab, meg jelmez, meg közönség. Nekem ezek csak külsőségek, a munka valójában nem erről szól. Hanem valami belső világ kereséséről, felfedezéséről, megnyitásáról, kiengedéséről. Kolombusz elindult Indiába, és felfedezte Amerikát. Lehet hipotézisünk a saját kutatásunkat illetően, sőt, jó ha van. De nem biztos, hogy oda fogunk elérkezni, ahová gondoltuk, és ez nem feltétlenül baj. De be kell látni, hogy alkatilag nem mindenki tudja vállalni az ilyen kalandokat.

Az Oberon világai immár 4, jól elkülönülő munkafázison van túl. Legutóbb, az egynapos kismarosi workshoppal már egészen messze kalandoztunk a Szentivánéji álomtól. Fel kell tenni tehát magamnak a kérdést, hogy merre mutat ez a kutatás. Új hipotézist kell építenem, újra kell rajzolnom Oberon világának hajózási térképét.

Alternatív világot sejtünk legbelül

Hatalmas a nyílt óceán is, de még hatalmasabb az emberi képzelet és a szívünkben rejlő emlékek és vágyak mérhetetlen gazdagsága. Jogos, ha a rémület fogja el az embert, amikor megpróbál pár szálat fölfejteni belőle. Ha egyszerre tekintünk az életünkre, minden zavaros, túl közel vannak a dolgok egymáshoz, nehéz megállapítani, mi fontos, és mi nem az. Különösen, hogy a saját figyelmünk folyamatosan átszínezi mindazt, amire irányul.

Úgy sejtem, hogy az Oberon világai projektben a férfi-nő viszony érdekel leginkább, abból is különösen egy bizonyos férfi-entitás körülírása. E személyes hajtóerő elég rugalmas tud lenni ahhoz, más létállapotokat is megfogalmazhassunk. Így például nincs Oberon Titánia nélkül, és kellenek hozzá minden szféra szereplői is, hogy a vágyott portré megszülessen.

Az eddigiek során kiderült számomra, hogy Oberon rejtőzködő karakterét csakis a többiek által lehet körvonalazni. Az elsődleges cselekmény a viszály közte és Titánia között, ebből származik minden további történés. Az emberek közötti érzelmi viszonyok aszerint változnak, ahogyan egy felettes világ harcai alakulnak. Van, aki bepillantást nyer e felettes világba, és van, aki nem. Titánia például bepillantást nyer egy alantasabb létezésbe. A szférák hierarchiájában állandó mozgás van. Folyton ott a lehetőség, hogy átlépjünk a határvonalakon.

A shakespeare-i darab az Athén melletti erdőben játszódik, talán nem véletlenül. Oberon és a tündérek világa a görög istenek humánus szertelenségét éppúgy hordozza, mint a kelta tündérvilág varázslatos figuráit, akik tulajdonképpen a háttérben munkálkodó természeti erők megszemélyesítői. Shakespeare-nél éppen az a csodálatos, hogy ezek a szintek milyen csalafintán vannak egymásba szőve.

Mindig is lenyűgözött az gondolat (vagy álomkép), hogy van egy személy, akiben egyszerre képes életre kelni az egész világ, de ez a személy nem tipikusan isteni karakterű, hanem egy egészen egyszerű lelkű, magányos figura, aki alternatív világot teremt magának egyedüllétét enyhítendő, avagy még pontosabban: egy létező világot megsejt és álmaiban, képzeletében, zsigereiben megél, és működtet. Avagy ez a világ működteti őt. Valójában pszichológiai folyamatok megszemélyesítői lesznek az ő világának szereplői. Ilyen figura Balim-bo Baru, de ilyen Cat is a Brutusból, vagy régebbi előadásinkban Prospero, és az Apa A szerelem írásjegyeiből. És ha már pszichológia, akkor nem úszhatjuk meg, hogy ezek a világmegsejtő lények ne legyenek bűnökkel terhelt, szorongó, már-már dosztojevszkij-i hősök.

Az Oberon világai leginkább abban különbözik minden eddigitől, hogy nem egy ilyen hősünk van, hanem bármikor bárki egy alternatív világ megsejtőjévé válhat, s lelkének szimbolikus figuráin keresztül szembesülhet önmaga vágyaival, bűneivel, félelmeivel, szükségleteivel. Ráadásul a valóság bármely eleme hirtelen szimbolikussá változhat, vagy minden szimbólum hirtelen kiürülhet varázserejéből, és a valóság tényeivé jegesedhet. Mindezek révén a szereplő szembesülhet saját eredetével is, avagy annak bizonytalanságaival. Olyan, mintha aknamezőn lépkednénk, bárhonnan ránk meredhet egy mélységes titok, ami megszédíti a lelkünket, megfacsarja a szívünket. Innen nézve az élet csak apropója annak, hogy ezt a létjátékot űzhessük.

A legnagyobb kérdés, hogy milyen mértékben van szükség történetmesélésre, és mennyire kell a shakespeare-i cselekményhez ragaszkodni mindahhoz, hogy a fenti játék a maga legteljesebb valójában megmutatkozhasson. Mennyire köti meg a kezünket a történet és a figurák, és mennyiben segíti sűríteni az anyagot?

A Szentivánéji álmot sokan elmesélték már, nekünk biztosan nem egy újabb csinos adaptáció a feladatunk. Bizonyos átfogó szálakra mégis szükség lesz, hiszen nem csupán a dolgok egy-egy állapota és lehetséges víziók érdekelnek bennünket, hanem azok kifejlődése és elhalása is. Ez pedig időben zajló, történetszerű, elmesélhető kell legyen.

Ilyen 13 kedves szál (vagy karaktervázlat) számomra:

A reggel felkelő magányos ember, akit saját ébredező teste, álmokban ragadt elméje csalogat a varázslatok világába. A körülötte életre kelő és megszemélyesülő tárgyak balettje mögött a világ összes lelki mozgása éled föl.

Oberon és Titánia viszálya az indiai gyermekért, vagyis maga a hatalom, nem csupán a javak birtoklásának értelmében, hanem úgy is, hogy csak azt tisztelhetjük igazán, aki szabad, míg a szerelem és a vonzódás minden esetben e szabadság ellen tör. Viszont nem lehetünk szerelmesek abba, aki túlságosan kötődik hozzánk. Aki a függetlenség-kötődés kettősségét irányítani képes, az hatalommal bír. A kérdés, hogy az irányítás külső vagy belső mechanizmus. (Ez egyébként a szféraátlépés kulcsa.)

A rozzant révész, vagy határőr, a cseppet sem megbízható lelki vezető és illuzionista, a szemfényvesztő, aki tulajdonképpen az egész előadás szertartásmestere. Mindenki fölött áll, mert meggyőzödése, hogy az eseményeket ő irányítja. Ebből a hitéből (viselkedéséből) semmi sem zökkentheti ki, még az sem, ha esetleg meghal.

Az erdő szférája, mely alul-fölül összeölelkező egyedekből áll, harcból, mely a napfényért és a tápanyagért zajlik, az erdő, melyben élet és halál egymásba fonódva létezik, az erdő, mint tudatállapot, és amelyben legmélyebb titkaink jöhetnek velünk szembe. Az erdő fái, mint létezők, mint emlékezők, mint törekvők, mint elhalók. Az erdő, mint rejtekhely, mint anyaméh, mint újjászületés. Az erdő, mint démontanya. Az erdő történetei.

A hazautazók, egy maroknyi ember, egy vonatkocsi közönsége, akik külön-külön mind nagyon vágynak hazajutni, de az utazás lassú, fárasztó, kényelmetlen. A vágyak indulatokká szélesülnek, mígnem megtisztulnak, és oda érkeznek együtt, amire nem számítottak, s megtalálják a valódi otthonukat. Az utazás, mint a távolság feszültsége, és az utazás, mint megtisztulás.

Titánia tündérkara, akik szertelen, pajkos, szexuálisan túlfűtött lények, testre vágyó angyalok, démonikus beütésekkel, kupleráj-hangulattal, a szépség igéző látványaival. Az összes típusú nő megjelenítése játszótéri stílusban. Egy zsibongó női nemiszerv, aki magába fogadja a férfit, összeszorítja, megkínozza, kibelezi, kidobja. Babusgatja, szereti, gyermekké teszi.

Oberon manói (különösen Puck): ők mind izgága hímivarsejtek, akik között vannak fürgébbek és vannak lustábbak, vannak furfangosak és vannak erőt sugarzók, vannak csatárok és vannak hátvédek. Roppant hatékonyan szervezik át mások életét a háttérből, hiszen erre vannak specializálva. Titánia tündérkarához hasonlóan könnyelműek, gyorsan szexre foghatók, néhányuk veszélyes is tud lenni.

Szerelmesek, akiknek vakszerelmük miatt halvány fogalmuk sincs a felsőbb szférákról, tudatlanságuk miatt jó céltáblái a tündéri játszadozásoknak, bőséges táptalajt biztosítva a pszichológiai erők táncának. Álmok és látomások gyötrik őket szüntelen, a szerelmet gyönyörnek vagy kínnak képesek csak megélni. Társadalmi álcájuk oly erős, hogy amikor az erdőbe lépve kénytelenek levenni belőle, a friss lelki roppanások felzaklatják teljes valójukat.

Színjátszók, avagy a mesteremberek, akik öntudatlanul is éles társadalom- és ember-kritikát fogalmaznak meg naiv munkájukban. Mint együgyű lények, egy-egy emberi tulajdonság karikatúrái. Mégis nagy sejtéseik vannak, és közelebb kerülhetnek a létezés csodájához, mint az egyébként társadalmilag felsőbbrendű szerelmesek. Amolyan szent bolondok, lelkileg pedig gyermeki aggastyánok.

A függöny mögé leselkedő lány: aki világokat nyit és csuk a lelkében, félve-csodálva a felmerülő képeket, az áradást, a bőséget, a lány, aki gyermek és felnőtt énje között közlekedik, aki kezdi érteni és észlelni a dolgok fény- és árnyoldalait, saját nemiségét, a létezés végességét.

A férfi (talán Thézeusz vagy Lysander), akinek végig kell haladnia az összes lehetséges nők szerelmén, azok emlékein, vagy a feléjük irányuló vágyakon, egy bűnös Odüsszeia során, és be kell térnie valamiképpen a Nők Városába, ahol élvezet és megalázás képein kell áthaladnia, hogy végső gesztusában önmagára leljen.

Az indiai gyermek története, aki a viszály apropójaként válhat áldozattá, a valódi anya- és apaképet keresve, vagy hazavágyva, sűrítve magában a lehetséges jövőt, a tsiztaságot, az ártatlanságot, de akár a sebzettséget, az egyedülmaradást, ennek különféle fájdalomfokozatait, s aki végül önmaga látomásává válhat, hogy egy idegen világ lényei között sorsot választhasson magának.

Az ünnepi készülődés, a viszály és az éhínség ellenpontja, az azokat elleplező társadalmi tevékenykedés, a szerepek kiosztása, a rend és felszabadultság összefésülésének illúziója, melyben meleg fészket találhat a kirobbanni készülő bármely botrány, valójában haláltánc, torz közösségi fintor a feleslegesen elmúló élet felé, formai kultúra, mely szembeszegül a mélységgel, s amely nélkül az emberi civilizáció valóban nem létezhetne.

Mindezeket a szálakat, figurák történeteit, találkozásait ügyesen szerkesztve kellene felépíteni azt az álomjátékot, amelyből - gondolva immár a leendő nézőre is - bárki összerakhatja azt a női vagy férfi arcképet, amelyik az ő életének álmát tartja össze. Mint egy jóslás, olyannak kell lennie az előadásnak. A felvonuló kártyák közül mindenki kihúzhatja a saját sorsának lapjait.

E blog 167. bejegyzése, mely elmeséli a vönöcki tábor záróeseményeit, szól jópár arra érdemes személyről, valamint említést tesz egynéhány egyébről...

2010-07-14T00:48:00.004+02:00

Oly nagyon vége lett a Soltis-tábornak, hogy immár megint a Tűzraktérben vagyok, fél nap alvás és egy napnyi tréning után, éjszaka van, lent szól a szokott rakteres zene (tábortűz helyett ez adatik, sajnos) valamint iszonyú hőség, és sok-sok mondanivaló. Ma este például igen gyakran azt "flesseltem", hogy valamelyik Soltis-tag jön befelé a Tűzbe, aztán jobban megnézve csalódnom kellett. Többször látni véltem ma például Csengét, Sárát, sőt, azt hiszem Máriót, Arnoldot, és még másokat is, egy-egy szemsarokból elkapott mozdulat, forma, vagy testtartás miatt, ami a tudattalanban megidézte őket nekem. Nem kell nagy lelki boncolást végezni, hogy miért történt ez.

Itt van amúgy, amit Petinek e-mailben küldtem, hogy mivel szeretnék dolgozni a táborban:

"A tábor során egyszerű fizikai gyakorlatokból és szituációkból építkezve keresünk majd izgalmas színészi állapotokat és folyamatokat. Vizsgálni fogjuk a tudattalan szerepét a színpadon, olyan fizikai impulzusok mentén, amely a színészben a pillanat teremtő erejét képesek megnyitni. Módszerünk elsősorban az improvizáció, tárgyunk a jelen időben létrejövő kontaktusok, felismerések, színpadi döntések mechanizmusa, anyagunk az alkotó jelenléttel bíró színész, személyes törekvéseivel, érdeklődésével, testével, beszédével, mozgásával. A vélhetően egyre konkrétabb munka során rögzített formákat, vagy dramaturgiai pontokat is keresünk, folyamatokat építünk fel (vagy építünk le), térbeli, érzelmi kompozíciókat hozunk létre, s mindkét csoportmunkát egy irányított, vagy részben rögzített improvizációs etűdsorral zárjuk. Röviden: a semmiből próbálunk majd új világot teremteni, s abban felfedezéseket tenni - önmagunkból, de nem csak önmagunkért... Mozgásra alkalmas öltözék szükségeltetik, valamint bármilyen hangszer."

Azt hiszem ezt nagyjából teljesült. Nagyjából, mert a naccsoporttal a tréningmunka csak amolyan ízelítő tudott lenni (átnyergeltünk hipp-hopp a konkrét Don Quijote-anyagra), a tréningcsoporttal pedig szintén izgalmas lett volna még egy hetet dolgozni, és engedni tovább duzzadni a bővülő energiákat.

A Don Quijote-anyagot végül nagyon megszerettem. Szívem csücske Bálint lett, aki egyszerre (vagyis egymásra váltva) vitte Don Quijoté-t, az autista beteget, a vallatóbírót, a Tükrök Lovagját és az orvost. Nagy meló volt, megérte. Pepe - Czene Zoli után - az első színész akiről el tudom képzelni, hogy meg tudja csinálni azt a Don-t, akit igazán szeretnék látni, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki sűríti magában a naiv kamaszfiút, a kamaszsága miatt zavart felnőttet, a meggárgyult öregembert, a hős szerelmest, a kérlelhetetlen lovagot, és a halált kihívó metafizikust. Hát, ez nem könnyű, amúgy. Pepének is csak részben sikerült ezt megcsillantani, de a próbák és tréningek során mindegyik színt láttam tőle külön-külön, összeötvözni pedig egyszerűen nem volt elég időnk. Roland a legjobb Sancho Panza életemben (Csák Gyuri mellett), igazán és őszintén a szívéből dolgozott, hozzátudta adni a lovag figurájához azt is, ami picit hiányzott belőle. És persze mindenki más: a három festő-halálmadár elképesztő energiája, amivel a tulajdonképpen statiszta szerepeket fel tudták tölteni, pedig három társulati húzóemberről van szól: Zsuzsi, Viki, Peti (nincs kis szerep, csak kis színész... na ők nem kicsik ebben sem!), aztán a két kiváló őrünk, még kisebb szerepekben (Márió és Arnold, utóbbi játszott Sanchót is picit, kiválóan) maximálisan biztosították a háttér energiáját és színeit. Nagyszerű volt András, és nagyszerű volt Dóri a két törvényszéki szolga avagy szanatóriumi ápoló szerepében. Ha Dulcinea, akkor pedig Sára mindig eszembe fog jutni. Miként a szép fogolynő szerepében Csenge, akinek szintén kisebb szerep jutott, mint amiben igazán kiteljesedhetett volna. De ez ilyenkor megtörténik. Örülök annak, hopgy éppen Bálint és Pepe kapott nagyobb feladatot. 6 nap alatt minden nem fér bele. Ilyenkor a hiányérzet jó, helyes, örvendetes. Mert további munkakedvről árulkodik.

A Don Quijote-bemutatónk nagy erénye volt szerintem a térkezelés, a (döccenésektől nem mentes) dramaturgiai folyamat, amin végigvittük szereplőket, ahogy a vcégn kiderül, hogy mindenki egy szanatórium lakója, még az orvos is bolond, és mindenki agyon nyugtatózva, Pepe bácsival együtt támolyog a kertben, valami állítólagos belső békés tájban, mely amúgy ott van a szemünk előtt, és benne rohangál az orvosszerepből visszavedlett, boldog autista. Van-e ennél megrázóbb-felemelőbb kép önmagunkról?

A tréningcsoport bemutatója rögvest ezután következett. Hihetetlen kihívás, valójában lehetetlen feladat elé állítottam a csoportot: 5-ször 2-3 órás térningek után mindenféle rávezetés nélkül bedobni őket a közönség elé egy tréning-bemutatóval, amely tréningen egyébként csak maga a bemelegítés hosszabb, mint amit nekik műsorként ezúttal meg kellett csinálniuk. Nagyon helyt álltak, de mégis sajnálom, hogy nem volt 2 óránk előtte felkészülni. Ha azt látták volna, ami akkor kijön belőlük!!! Íme a nevek: Franci, Leti, Bea, Arnold, Márió, András. Fiatalok (érettségi előtt) és mindannyian titánok!

És a többi fantasztikum.

Neveket mondok most még, és élményeket. Aki kimarad, az csak azért marad ki, mert fáradt vagyok, és túl sok minden foglalkoztat.

GÁBOR - A társulat vezetője, aki egyszerre tud nagyon szigorú és nagyon kedves is lenni. Szeretni való tekintélye van, és tekintélyes szeretetre méltósága. Csak keveset beszélgettünk, pláne nem dolgoztunk együtt, de minden számított ebben a 6 napban, amikor csak láttam, amikor csak találkoztunk. Hihetetlen, hogy ennyi emberre van figyelme és türelme és szíve!

SOMOGYI - Sokat tanultam tőle arról, milyen nehéz és nemes feladat mesélni, hogy ennek milyen hagyományai vannak (az ember lelkében is) arról, hogy milyen fontos a saját történeteinkhez való viszony, és emlékezetett arra, hogy milyen mélyen bennünk van a színház, amit valójában szeretnénk megalkotni. Nem akart mintákat adni - ezt többen felrótták, mint hibát, és valóban kicsit lusta volt... - nekem ez tetszett, valószínűleg mert én is erre vágyom rendezőként, és én is belül mélyen nagyon lusta vagyok, csak nem sikerül megcsinálnom, nem merem megmutatni (csak kicsit)... Valamit megértettem az éneklés fontosságából is. (Höhö...)

SIPI - Először egy kisfiúnak tűnt, aztán megjelent benne valami mindenen túli, például Soly-nál gyerekpszichológust játszott (játszott??? - dehogy, inkább azzá vált) és nem tudtam nem elhinni, nem tudtam nem látni a figurát, aki sokkal idősebb volt, és vele együtt valódi. Sipi sosem tűnt fáradtnak, nyűgösnek, sem pedig nem okoskodott, sem pedig nem gyerekeskedett sehogyan sem. Kicsit olyan ő, mint Hiro a Hősökben(!) Lehet, hogy otthon másmilyen, de én most így láttam. Nagyon lelkesítő ilyen srácokat látni, és arra gondolni, hogy ezért érdemes. Egyébként ráférne (nem csak rá...) egy alapos, sok időn átnyúló mozgástréning. Sipi nélkül ez a tábor nem lett volna ugyanaz...

CSENGE - Senki sem akarja elhinni, hogy mindössze 17 éves, például Kazincbarcikán sem gondolták volna, én sem, direkt megnéztem a Facebook-on, vajon tényleg úgy-e, hát biza... Nekem amit a Somogyi-féle csoportban együtt dolgozhattunk, az nagyon jól esett, és persze különösen csodáltam a Hídavatás összeállításánál, ami roppantul komplex és veszélyes feladat volt, és nem csinálta ám rosszul! Szóval nekem Csenge inkább 25 éves, akkor is, csak azért is!

***

Itt most befejezem mára, kimerültem, reggelig tudnám folytatni. Remélem folytatom, van még mondanivalóm, bár el kellene kezdenem a saját csapatos tréningekről szóló munkanaplót is, rögvest. Írni vagy élni??? Bárcsak fel bírnék kelni 6-kor. De nem bírok... Grrr.

Folyt. köv, és fotók köv!

A kaszabaszás ötödik

2010-07-11T02:46:00.003+02:00

Most még sokkal tovább maradtam ébren, pedig szerettem volna - reggeli gondolat volt! - még éjfél körül ágyba hullani. No, nem! Most mindjárt 3 óra, és 7 körül kelni kell. Olyan intenzívek az álmaim - bár alig emlékszem rájuk, legfeljebb érzésként, hogy szinte alig érzem, hogy pihentem volna. Az álmaim egyébként mindig túlságosan intenzívek, jobb is, hogy elfelejtem őket. Viszont mindig kimerítő az ébredés.

A délelőtt ma is viszontagságos volt, éppen ezért. Nem csak a reggeli tornát, de a reggelit is átaludtam, s mikor az 5 perces gyors-zuhanyzást szerettem volna véghez vinni, kiderült, hogy az egész házban nincs víz valami csőkitörés miatt, s tessék, ételen, szomjan, kifacsartan, tisztátlanul kellett vonszolódnom órákig. Néztünk ismét etűdöket, a mienket pedig (Arany János Hídavatás című balladájára készült, Csenge rendezte-vezette-koordinálta reflexiónkat) estére halasztottuk. Nehéz volt figyelni a többiek etűdjeire, de ezt elsősorban magamnak köszönhetem. Aztán ismét mesélés a "szalonban", megint beszundítottam közben, erre Somogyi mondta, hogy én jövök, ami jót tett, mert muszáj volt felserkennem. Nagyjából elmeséltem a Hét mozzanat az örökkévalóság megértéshez című novellám első részét, ami szerencsére (belőlem is) elég derültséget váltott ki ahhoz, hogy a külvilág felé bármiféle kötődéseket érezzek.

A Don Quijote-töredékdarabunk sokat tisztult a délutáni próbák alatt. Bálint kiválóan hozza az elmebeteg autistából önmagát professzorrá, s Tükrök Lovagjává nemesített egyveleg-embert. Roland isteni Sancho, Pepe derekasan küzd Don Quijotéval. Kiemelkedők még az őrök, s persze a játszótéri jelenet, de azt meg 2 napja nem próbáltuk, egyszerűen adottnak vettük. Kicsit fájlalom, hogy sokakat nem tudtam igazán szerepbe hozni, bár a pici karakterszerepekben is nagyszerű munka van, de nehéz ezekben igazán távlatokat jelölni meg. Pedig itt mindenki megérdemelné! Az időre fogom, a napi 3 órára, ami teljesen lehetetlenné teszi ennyi ember bonyolult, de letisztulás felé tartó közös elmélyülését. Maga a szerkezet, avagy a holnapi vélhetően megtörténő Don Quijote-töredék egyébként igen pontosnak tűnik, sokrétegű, és színházilag sok érdekes problémát vet föl, izgalmas megoldásokkal él. De még nagyvonalakban is hiányzik a sokféleségek közötti egyensúly.

Az esti csoporttal megint a csúcson kapirgáltunk. A tensegrity-s bemelegítés után sok-sok testkép-rajzzal foglalkoztunk, hol a test ezen pontja, hol amaz vezette a mozgásokat, hol a pontok közötti váltásokra tettük a hangsúlyt. Változó tempókkal, térbeli irányokkal, érzetekkel, érzésekkel. Aztán egyre szabadabban, egyre szabadabban, még a szúnyogok mellett is, besötétedett ráadásul, a végén már alig láttam a srácokat. " Az emberek összes lehetséges érzelmei" - szólt a végső instrukcióm, s azt hiszem láttam ebből valamit, valamit, ami földön túli, ami onnan belülről, mindent (sok mindent) maguk mögött hagyva engedhettek csak meg maguknak. Csodálatos emberek, csodálatos nyitottsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és érzékenységgel. Megint irigy lettem a Soltis Színházra.

Aztán sör, pálinka, szavak, majd a Hídavatás-etűd, az éjszakába ugrásra kész fekete alakokkal a kastély párkányáról, hidegkirázó hangulatban. Szerintem sikerült a kastélyt egy lélektani horror helyszínévé emelni, komolyan!, azt éreztem közben, hogy pár százéves vámpíros-romantikus ódonság abszurditása vesz körül minket. A Sátán bálján éreztem magam. Vagyis próbáltam, mert nekem valami ilyesmi érzékelés állt össze a "próbák" alatt.

És még hosszú beszélgetés, pici ének, játék, sörök, plusz pálesz, és egy igen mély beszélgetés Bálinttal - mindez akadályozta - ó, egek! - korai lefekvésem.

Holnap, vagyis ma pedig a több mint 3 órás táborbemutató jön, előtte a felkészülésekkel, benne a mi részünkről a Don Quijoté-val, a mozgás-demonstrációval, és a Hídavatással. A reggel mindjárt itt zörömböl.

Ideje párnák közé vackolódni.

Soltis-tábor, 4. nap

2010-07-10T01:06:00.002+02:00

Minden napnak megvan a saját karaktere, így a mai is teljesen különbözött az előzőektől. Minden folyamatban természetes állapot a mélypont, általában a felén éppen túl, amikor a kezdet újdonságának erejét átveszi a befejezéshez már közelebb vagyunk típusú kapuzárási pánik. Mindenki fáradtabb, kevésbé ötletes, kevésbé energikus. Ezzel együtt is jó nap volt, bár az a pici plusz hiányzott. Belőlem is. Ilyenkor kell jól beletaposni még a gázba, a célegyenesre!

Kezdődött azzal, hogy sokan - így én is - elaludtuk a reggeli tornát, így egy közös energiai hangolódás helyett darabosan indult a nap. Befejeztük és bemutattuk a Caliban-etűdünket, ami elég jól sikerült. A kis kakiforma (égett fadarab), csikkszemű Caliban, az Alkonyat-filmek sztárját magán viselő műanyag pohár Prospero szerepében, és egy kis kerámia-maci Mirandaként. Az asztalon megelevenedett a sziget. A végén én jöttem be felnőtt Calibanként, és feldúlva a terepasztalt, meg kívántam erőszakolni a mesélő Mirandát. Örülök, hogy erről Somogyinak nagyon sok problémafelvetés jutott eszébe - a nevelés kérdésétől a szexualitáson át a civilizációig. Mindez azt jelenti, hogy viszonylag pontosan sikerült feltennünk a Viharban eleve benne rejlő kérdéseket.

A Don Quijote-jelenetekkel nem voltam túlságosan elégedett, a srácokon nagyon lehetett érezni a hullámvölgyet. Bár minden jelenetben volt valami értékes és tanulságos. Aztán sokat beszéltünk ezekről, és ennek során mindenkinek sikerült többet megértenie a célba vett anyagról. Holnap viszont muszáj rögzítenünk a struktúrát, hogy a vasárnapi tábor-bemutatóra elérkezhessünk egy bizonyos pontig. És nem is csak a megmutatás miatt. Fontos lenne átesni a rendezői kérdéseken, hogy még legyen idő a szerepeken finomítani, ami számukra most egyébként a leghasznosabb lehet. Jó lenne úgy befejezni ezt a tábort, hogy a végén mindenkiben benne maradjon: milyen jó lenne ezen tovább dolgozni, esetleg egy teljes előadást készíteni erre a témára. Az már eredmény lenne!

Az esti csoporttal a kontakt-elemeket gyakoroltuk, ismételtük. Improvizáltunk, kutatva azokat az inspirációs vagy stimuláns pontokat, ahol a test számára megnyithatjuk a kommunikáció csatornáját, lecsitítva-kiiktatva a túlságosan kontrolláló elmét. Az eredmény megint biztató volt, de szinte teljes szúnyog-inváziónak lettünk elszenvedői, ami kicsit nehezítette a munkát. De megint nagyon jó érzésekkel, és sok tanulsággal gazdagabban hagyhattuk ott a kastély előtti, most már igencsak megkopott füves placcot.

Beszélgetés, sör, tábortűz: ezek zárták megint az estét, no és persze ez a blogírás.

Túl a harmadikon, azaz féltávon

2010-07-09T00:52:00.004+02:00

Kezd körvonalazódni a vönöcki tábor. A kezdeti tapogatózó lépések után finom irányok születnek, kezdetben eltérőnek tűnt energiák érnek össze. Ilyen ez a matematikában is: bármely két különböző ponton keresztül húzható egy, és csakis egy egyenes. De a harmadik pont már - hacsak nem esik az egyenesre - egy egész síkot meghatároz. Hat nap alatt persze a dimenziók száma nem növelhető túl sokáig. Részleteiben és egészében is látnunk kell, hol tartunk.

A délelőtti Somogyi-féle jelenetalkotásban egész jól megfogtuk a Prométheusz-történetet, melynek során a fa tetejéről szódásüvegből spricceltem a zeuszi villámokat. Márió kiváló volt Prométheusznak, az Ady-vers (A tűz csiholója) - miközben üvöltött a máját tépő fájdalomtól, nagyon életre kelt a szájából. Aztán elkezdtem elmesélni a Caliban-novellámat. Mesélni nehéz. Különösen hosszú és szövevényes történeteket. De mesélni egyszerre élvezet. A mesélés magas szintű kommunikáció... Holnap Caliban-bábszínház lesz, még nem tudjuk, hogy rakjuk össze a sztorit, túl sok a lehetőség. Mindenesetre lesz egy szép terepasztal valami elvadult tájban, ez már biztos, és azzal fog kezdődni, hogy Sycorax, földöntúli kínok között megszüli Calibant.

A délutáni nagycsoporttal ráfordultunk a Don Quijote témájára. A végén megszületett etűdök között sok érték volt. A legjobb színészpáros Pepe és Roland voltak, a legjobban eltalált jelenet Bálint és Arnold játszótéri etűdje lett. Kiváló abszurdot hozott Peti és Dödi. Közben összeraktam egy kis Don Quijote-sztorit, amiben mindenki szerepelhet, és használhatjuk az eddigi fizikai gyakorlatokat is. Úgy tűnik tetszik a srácoknak, holnap - egy kis rávezetés után - ezzel foglalkozunk majd.

Az esti 6 fős csoporttal nehezen indult a munka, de kitartottunk, s végül kontakt-elemeket gyakoroltunk (elég jól), a végén pedig egy szabad tánccal zártunk. Az utolsó 20 perc frenetikus volt (addig is sok lelkes pillanat és felismerés történt), megnyílt a tudattalan mélye, lazák voltak, érzelmesek, intelligensek, és nagyon együtt volt a csoport. Maguktól egyszerre álltak meg mozgás közben, egyetlen keresett mozdulat sem volt, minden spontaneitás a születő rend részévé vált. Áttörő volt. Velük tehát a "minden emberi érzelmek tánca" című műsorral készülhetünk a vasárnapi bemutatónapra.

Utána kis pálinkázás, sör, pizza, majd az emeleti erkélyen Somogyival sámán- és népdalokat énekeltünk a temérdek csillagok alatt, majd újra tűzgyújtás, és merengő sörözgetés, füstölődés.

Most, hogy a felénél járunk a távnak, máris érzem, hogy még egy hét milyen jól esne, ezzel a beosztással, milyen szélesre nyílik (nyílhatna még) az élményhalmaz egy olyan táborban, ahol történetmesélés, mozgás, ének, zene, beszéd, egyéb játékok, és sok-sok mondanivaló mind egy közegben fejlődhet. Néha nehéz, mert feltöredezik a nap a különféle foglalkozások révén, és ugye napi három(-négy) étkezést kell mindannyiszor nekiállni megemészteni, és a feladatok terhei, és a pihenés szüksége, de mindig kevés volta...

De a jó energiák végül mégiscsak megkeresik egymáshoz az utakat. A mai nap talán erről szólt számomra. Hogy minden jelenlét hiteles.

Most megyek, és lefekszem.

A második nap Vönöckön

2010-07-08T01:12:00.003+02:00

Ma semmi különös nem történt.
Ma semmi különös nem történt, végre!
Ma semmi különösképp mesélni való nem történt.
Ma nem kellene mesélni a mai napról.

Ma semmi rendkívüli nem történt.
Ami ma történt, az rendjén való.
Ma este tehát a rendről kellene írnom.

A rend ma jól esett, a rend ma megnyugtatott, a rendben rendeződtem.

A fizikai gyakorlatok megnyugtatják az elmét.
A háborgó elme újat akar tapasztalni (mesélni). Most viszont a leghívebb dolog az lenne, ha szép nyugodtan, például Robbe-Grillet módjára elkezdenék leírni egy-két mozgásetűdöt, részletezve fölrajzolni a mozdulatokat.

Például. Felemelte bal karját, miközben állával picit biccentett, s mellkasa kidomborodott, közben azonban megfigyeltem, hogy bár a karjára próbálja helyezni a hangsúlyt, a valódi történés a térde megroggyanásban volt, a többi csak mímelés. Aztán ezt nem mondtam, mert aki aknaszedőnek áll, nem kell tudnia rögtön, hogy valóban minden pillanatban felrobbanhat, és hát sajnos fel is fog. A lényegre úgyis mindenki maga jön rá, ezt is tudjuk.

Rend és spontaneitás - egymást erősítő folyamatok (is tudnak lenni). Ha a rend megtanul bánni a spontaneitással, s ha a spontán mozzanatok bírnak a rendezhetőség értékével is. Ha a test elfogadja, amit az érzések diktálnak, s ha az érzések elfogadják (képesek meghallani azt), amit a test.

Nagyon sok mindenre nincs idő, mindig akkor kell vége legyen, amikor elkezdenék már egy újabb kört. Ezzel szemben holnap, valamennyire, mindig újra kell kezdeni az egészet. Déva vára másnapra mindig omlik kicsit. Milyen áldozat az, ami mégis összetartja a téglákat?

Finom volt ma a tűznél ülni, egészen átizzított, megfüstölt, vad energiával töltött fel. Rendes, nyers, megnyugtató fáradtság visz ma ágyba.

Vönöcki Soltis-tábor 1. nap

2010-07-06T23:38:00.004+02:00

Lezajlott a tábor első napja, ahová a Soltis Lajos Színház csapata hívott meg, hogy vezessek foglalkozásokat. Igyekszem ez idő alatt minden este leszűrni majd a tanulságokat itt, e blogon.

Be kell valljam, hogy nagyon izgultam, hiszen saját csoporton kívül még sosem tartottam tábori tréningeket. A munka azonban nagyon jól esett. A srácok rugalmasak, úgy tűnik, érdekli őket, amiket csinálunk, és persze nagyon tehetségesek. Nem tudom mit lehet elérni 5-6 nap alatt, mennyire segíti majd mindez őket a továbbiakban. De amikor a tréningek zajlottak, ezzel nem kellett foglalkozni. Amivel foglalkoztunk, azok nagyon is a jelen pillanat dolgai voltak, konkrét ügyek: figyelem, energia, fizikai aspektusok. Impulzusok, a képzelet szabadsága, a test "tanácsai".

A legfontosabb most az nekem, hogy az első, "bemelegítő" napon is tudtunk (és akartunk) dolgozni. Nem igazán foglalkoztam az ismerkedéssel, elkezdtük a tréningeket, és magától elkezdtük megismerni is egymást (én őket, hiszen ők már együtt dolgoznak - mondjuk talán ma volt egy-két meglepetésük egymás felé is...). Nekem egyébként nagyon fontos tapasztalat mindig, ha a színpadról, játék közben tudok valakit megismerni. Ilyenkor általában nem győzöm csodálkozni, mennyire más az életben. Az első benyomások nagyon, nagyon fontosak.

A tréningek eredményei általában napról napra látszani szoktak. Mennyire kell elmennünk az alapokig, hogy a fejlődés tapintható legyen? Mennyire szabad előretörni, hogy azért közben a tapasztalat valóban beépülhessen, megszilárdulhasson? Minden színész más ilyen tekintetben. A csoportok pedig különböző színészekből állnak. Én viszonylag gyorsan tanulok, ezért lehet hogy belül eleve ilyet várok és feltételezek mindenkiről. 5-6 nap legfeljebb bizonyos szemléletek megismerésére, felvillantására lehet elegendő. Ami azért nagy eredmény lenne, ha összejönne! (Folyt. köv.)

Démonvariációk, avagy életünk árnyékának súlya

2010-05-12T04:11:00.000+02:00

Mert ha a démonok végül bennünk vannak, és mintegy félelmeinkkel vagy vágyainkkal azonosak, akkor minden bizonnyal ott ülnek a testünkben, befészkelték magukat, ahogy életünk során megtöltöttük velük a választásaink hézagait. Így például minden döntésünk, melyet valaha meghoztunk, méginkább azok, melyek mellett nem döntöttünk, mint egy csók, egy nő, egy érintés, egy barátságos pillantás, vagy valaki, akit elűztünk így vagy úgy magunk mellől, ésatöbbi, ott lapulnak a múltunk sötét zugaiban, bebörtönözve, a falak mögött, melyeket tartunk, míg erőnk bírja. A testünkben, az idegrendszerünkben: mi magunk vagyunk a démontanya. Önmagunk csak az álcánk.

A saját történeteim idebent keringenek. Minél többet dolgozom, hogy múlttá váljanak, annál makacsabbul törnek a jelenbe. Minden út valami régi, rettenetesen erős pillanatba vezet, hogy az idő múlásában csak még tisztábbá váljék az a sűrű, szerelmes kötelék.

A hiánnyal járó fájdalom mőgül csak több és több kép sziporkázik elém, oly temérdek, oly tömör, mint egy test, egy rejtekhely, és e képek mögött már képtelen, ábrázat nélküli démonok bújnak, nincs mit elijeszteni, tükörképünk megszűnik képszerűnek lenni, az ember elveszíti önmaga képét.

...

Rezignált boldogság Facebook-falra 4 részben

2010-05-05T00:43:00.000+02:00

Az ünnephez, amit tervezel, mindig sok ember kellene, hogy ünnepi voltát megteremtse, de a megjelentek általában alkalmatlanok az ünnepre, akiknek meg kéne, azok nem jelennek meg. Így a szándék mindig megvalósítatlan marad. Így a színház csak látszat. Mondjuk soha sehol sem lehet reálisabb látszatot teremteni.

Tapasztaltam, hogy az egy-másfélórás műremekeink túl rövidek, hogy átlendüljön a civil lény egy másvilágba. Jöjjenek tehát az eposzi művek! Nos, így mondanivalóim legcsekélyebb mennyiségét tekintve is szép, összetett formájú mondatokban tudom kifejezni magam. És ennek hatását lemérném, ha tudnám bárhogy. De oly nagy a kuss.

Gyűlöletes számomra e hangtalanság, mondandónélküliség, ahogyan nap mint nap pörögnek a lények. S a tervek, miket létrehoznak, mily idegen attól, ahogyan élnek. Ahogyan élni vágynak, vagy vágy nélkül ahogyan semmivé foszlanak a mindennapi teljesítés igézetében vagy átkaiban.

Emiatt aztán nem tudok jobbat, mint folytatni a reménytelen, ámde gyönyörű küzdelmet, hogy megpróbáljuk magunkat legalább e kor nemcsak valamely specialistájává, de mint érzőközpont, valamiféle csomópontjává is megnemesíteni. Hogy a végén lehet-e vörös gömböt lengetni a nagy közös takarón? S közösen csendesíteni a hullámokat? Vagy növelni azokat, s mégis óvni a gömböt? Ki érti meg ezt figyelmeztetés nélkül?

Oberon sötétedő világai

2010-04-27T20:07:00.001+02:00

Új munkába kezdtünk tavaly novemberben, melynek témája a Szentivánéji álom kapcsán a szerelem, a kapcsolatok lehetőségei. A felkészülés a majdani előadáshoz több lépcsőben valósul meg. Most a harmadik workshopnál járunk, és készülünk a harmadik munkabemutatóra, mert ezek a workshopok mindannyiszor ilyesfélével végződnek.

Ha egy témában többször elmélyülünk, mindig más árnyalatai bukkannak fel, másféle énünket kis fedezzük fel magunkban. Az első anyag naiv volt, ártatlan és boldog. A végén mindenki egymásra talált, és egy fotó erejéig ünnepi képpé állt össze. A második pesszimista volt, sötét és kiábrándult. Az egyéni fájdalmak örvényéből csak részlegesen lehet kilépni, a Földgolyó egyedül gurul tovább a hatalmas űrben.

S most itt a harmadik, melyben az illúzióktól a legmesszebb kerülünk. Újraolvastuk ma szöveget, és nocsak!, ebben a darabban minden végtelenül cinikus. Micsoda geci pojáca ez a Thézeusz, csak a saját ünneplése érdekli, csak a reprezentáció. Milyen gyenge lélek ez a Hyppolita, hajlik, mint a nádszál, csak hogy a világ tetején maradhasson. Ezek a szerelmesek! Ha nem gördül elébük akadály, nyomát sem látnánk e nagy szenvedélynek. A darab végén ők is felkapaszkodnak a reprezentációhoz, fel sem ismerik már, hogy a mesteremberek játéka őket gúnyolja ki.

A tündérek, manók, az egész szellemvilág! Nyoma nincs itt a romanikus szerelemnek, sőt, sokkal inkább annak komédiája ez a darab. Hazugság az egész, amit művelnek!

A darab kineveti a nagy szerelemre igyekvőket. Kineveti a szenvelgőket, a lelkesedőket, kineveti a szerelemben dilettánsokat, mi több, rámutat, hogy mindannyian azok vagyunk. A szépség, a reprezentáció mégis hat ránk. Ha nem szeretnénk végtelenül reménytelen előadást készíteni, hazudnunk kell. Vagy kiutat találni ebből a csapdából. Ha magamban keresem e kiutat most, nem sok esélyt látok. Ha lehullanak az illúziók, mi marad a helyén?

Sötétedik. Áthatolni az alkonyzónán...

(Polli képei)

2009-ről

2010-01-01T19:39:00.000+01:00

Jó év volt.
Munkás év volt.
Fejlődő év volt.

Sok-sok embert kellene említenem, akikkel, akik miatt, akikért, akiknek köszönhetően...
Fordulatos év.

Valami reménytelenség végképp elmúlt.
Derű, hőskorszak. A nyavalygás vége, mintha kezünkbe vettük volna a sorsunkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt, ez van, létezik, nem tudjuk meddig és hogyan lesz tovább, de tervek és erők és álmok között élünk.

Mindaz, amiről nem írtam év közben, de kellett volna, megérne egy-egy külön bejegyzést, némelyik többet is. Sajnálom, hogy nem vezettem a munkanaplókat.
Megfogadom, hogy 2010-ben vezetni fogom (?!)

Pedig jó lett volna a Gyros-ról, meg a Zsiráf-felújítókról (milyen hasznosak voltak a régi bejegyzések...), és mindenképp kellett volna még dolgokról, amik itt voltak közben, mondjuk a workshopok, különösen az olaszokkal...

Mit fogadjak még meg?

- kevesebbet fogok lazsálni.
- alaposabban dolgozom.
- több kapcsolatot építek a természettel.
- többet megyek külföldre.
- többet fogok olvasni és írni.
- további falakat török át.

Egyébként tényleg jó volt. Furcsa, általában nem szoktam ilyet érezni...
Úgyhogy most ennyi.

A cirkuszi eset folytatása

2009-12-08T21:52:00.002+01:00

Azután ez az igazgató - illetve csak volt igazgató, hiszen az előző részben felmondott - együtt élt azzal a nővel, aki a kötéltáncosnő volt. Azaz valószínűleg a kötéltáncosnő volt, de az is lehet, hogy az ikertestvére, ezt már nem lehetett tudni pontosan. Hiszen miről ismerni meg az embert? Miről ismerni meg, kibe is szerettünk bele?

Sokak szerint csak ideákba szeretünk bele, valami égi képmásba, melynek nyomai földi körülmények között elbizonytalanodnak.

"Hiszen a saját nevünk is csak egyféle idea. Azt mondom: a nevem Vendelín, miként ez is a nevem. De mit jelent ez a név? Minden, ami Vendelínhez köthető, Vendelín nevével jelezhető. Vandál vagy egy szent? Csak egy jel. Vendelín mindig múlt idő vagy jövő idő, vagy elképzelt jelen. Vendelín nincs. Ha Jurij lennék, mi változna? Semmi. "A volt igazgató így morfondírozott. Mégis, ha önmagára gondolt, elősorban Vendelínként gondolt magára, sőt, úgy is gondolt magára, mint valami megváltoztathatatlanra, már ami vendelínségét illeti. Mint ahogy a kötéltáncosnő is mindig Milena volt, és Vendelin eszerint gondolt rá, milenaság nélkül Milena sem lehetett volna.

Milena neve sok-sok érzéki tapasztalattal töltődött fel. Illattal, érintéssel, csókok emlékével, szavak búgásával. Lélegzéssel. De hogy Milena az volt-e, az a húsvér létező, aki tegnap vagy azelőtt, arról miféle bizonyosságot nyerhetett volna. Vendelín gyűjtötte a Milena névhez kapcsolható emlékeit. És így szerelmes is lett, maradt, remélt maradni Milenába, aki nem Milenaként erre a szeretetre már nem lett volna érdemes, ez a szeretet a Milena nevű fogalomhoz tartozott, a fogalom pedig egybegyűjtötte mindazt, amit Vendelín Milena révén valaha is gondolt, érzett vagy amire emlékezett, vagy amire vágyott. "Kit érdekel, mit tartalmaz Milena fogalma! Milena fogalma van, és épül, és építhető, és olyan általa, mintha Milena valóban létezne. Nyerhető ennél nagyobb bizonyosság?!"

Többször elképzelte, mi történne, ha Milena egyszer bevallaná, hogy ő valójában nem Milena, hanem a testvére, és Milena halott, ő pedig valójában undorodik Vendelíntől, nyápicnak találja, nem szereti a szagát, idegesíti a jelenléte. Mindez előfordulhatna, ki lehetne biztos abban, hogy a helyes személybe szerelmes? Vendelín persze félt ettől, tartott ettől, nem szeretett volna magára egy hatalmas gyászmunkát felvenni, hogy megsirassa a halott Milenát, és ennek kapcsán egyedül maradt önmagát. Ezért végül úgy döntött magában, hogy amennyiben Milena önazonosságát illetően ilyen kétségek merülnek fel, esetleg a Milena-kép (idea, bálvány, szómágia-rendszer) összeomlik, úgy ő is semmissé teszi vendelínségét, névtelenségbe borul, majd idővel új nevet talál magának, ez ma már könnyűszerrel elintézhető, hogy még a saját neve se hirdesse önmaga számára Milenát, mint fogalmat, mint képet, mint ideát, mint illúziót. Mert ha Milena illúzió, úgy Vendelín is az.

A szerelmi életről beszámolni, azt mintegy közzétenni, íróilag vagy másképp, leírni találkozásaik, intim pillanataik sokaságát, nos ez nem lehet tárgyunk most. Mindez nem rejt túl sok fordulatot, drámai erőt, sem költői kihívást. Témánk inkább Vendelín egy bizonyos alvással töltött öt perce, melynek során még mélyebbre hatolt Milena milenaságát illetően, s mintegy rádöbbent saját vendelínségének határaira.

Történt ugyanis, hogy Vendelín egy délutánon elszundított kedvese karjai között, s álmában is ott maradt, e jótékony melegségben, egybeolvadásban, összefonódásban. Béke és halálos nyugalom áradt szét tagjaiban, mint aki évtizedek küzdelmeit piheni ki, jól emlékezett később, álmában sírt is, avagy pityergett, akár egy kisgyerek, elsírta minden bántalmát, elfojtását, ami gyerekkora óta rá nehezedett. A csalódások, a felnőtté válás nehézségei, a fogalmak áttörése, aztán a valósággal vívott harcok, a cirkusszal járó felelősségek, az emberek kiismerése, a folytonos éberség, a tettrekészség, az férfinak látszás akadályai, az erő mindenkori tételezése, döntések, és keménykedések, a félelmek, amik elől menekült tudattalanul is, a páncélok, amiket magára pakolt, a páncélok, melyek súlyosabbá, idegenné, nem önmagává tették.

Csakhogy Vendelín nem lehetett újra gyermek Vendelín. Hisz már felnőtt, Vendelín nem volt gyermek. Ha Vendelín gyermek tudott volna lenni újra, akkor megszűnt volna minden lehetősége a felnőtt Milena felé. Ezért Vendelín, az álmában gyermekké lett Vendelín kénytelen volt nagyon gyorsan, még álmában felnőtté lenni újra, s az álom közben felnőtt Vendelín, a felnőttként erre a felnőttségre ébredő Vendelín hirtelenjéban Milenát olyan idegennek, olyan végtelenül másnak látta meg, mint korábban, olyannyira meglepte Milena most tapasztalt egyedisége, hogy egyszeriben elveszítette Milena iránti minden kötődését.

Vendelín lebegett az űrben, ezt az űrt Milenának nevezte el, ő volt a kis bolygó a hatalmas Milenában, és mindez megváltoztatott mindent, amit korábban szerelemről vagy Milenáról vagy önmagáról gondolt.

Vannak történetek, melyeknek sosincs végük. Vendelín is így bolyongott az önmaga keltette világűrben.

Cirkuszi történet

2009-10-21T16:36:00.004+02:00

"Elnézem magam, így, nyavalyásan, álmaimból kikelve, hajnali részegség után. Kiégett mesterdetektív pislog belül, nyomokat keresve valami felemelőbbhöz, mint a bénult vágy - vagy emlék -, hozzá, róla, ki megbabonáz, megbabonázott, meg-ba-bo-náz-hat-na. Euthanázia - meggyilkolni a halálos beteg részem, - ez bizony erkölcsi probléma, testi fájdalom, szellemi igézet. Végtelen közelítés a vágy titokzatos tárgyához. "

A cirkuszigazgató szabadnapján - egy késő őszi délutánon, elmélázva csésze kávéja fölött az üres kávézóban - így gondolkozott önmagáról, és egyéb körülményeiről. Ez a cirkuszigazgató - a világ egyik jelentéktelen cirkuszának jelentéktelen igazgatója - szerelemes volt az új kötéltáncosnőbe. Valószínűnek tűnt, hogy a kötéltáncosnő is hajlik az igazgató felé, aki azonban túlságosan félénk ember volt ahhoz, hogy további konkrét lépéseket tegyen a dolog érdekében. Hisz még alig ismerték egymást. Így aztán még abban is kételkedett, hogy kezdődő érzelmei valóban a szerelem kategóriájába esnek-e, vagy csupán valamely egyéb illúzió rabjaként csalják meg érzései. Így töprengett:

"Néha annyira hiányzik a szerelem, annyira vágyunk rá, hogy létrehozzuk mintegy a szerelem érzését, illúzióját, holott valójában nem is vagyunk szerelemesek, főleg nem abba a személybe, akiről azt képzeljük, hogy szerelmesek vagyunk belé. Éppen őbelé egyáltalán nem vagyunk szerelemesek, sőt, a lelkünk éppen olyan személyt keres magának, akiből aztán annál könnyebb lesz a kiábrándulás, a megszabadulás. Elvégre a lelkünk szabadságra vágyik, nem kötelékekre, és e mérhetetlen szabadságvágy nem enged bennünket a valódi szerelem tapasztalatához, mert a valódi szerelem: rabság."

Éppen ezért az igazgató a lelke mélyén azt remélte, hogy érzései a kötéltáncosnő iránt nem valódiak. Mit is kezdett volna egy ilyen kapcsolatban? Hogyan is nézhette volna végig hölgyét estéről estére a nagy magasságban egyensúlyozva, rettegve attól, hogy mégis rosszul talál lépni...? Az az igazság, hogy a cirkuszigazgató anyja valaha kötéltáncosnő volt, s még az igazgató gyerekkorában lezuhant a kötélről, s élete hátralévő részét nyomorékan töltötte. Egy kisgyereknek ez igen meghatározó élmény. Főleg, ha emellett az apa alkoholizmusba zuhan, s hagyja szétzülleni saját életével együtt egy teljes cirkuszi társulat működését.

Ennek ellenére azonban a cirkuszigazgató szerelmes lett ebbe az új kötéltáncosnőbe, és minden félelmével együtt folyton csak rá gondolt. Álomkóros lett, sokat ivott, az élet egyéb dolgai, mint például a cirkusz működése, egyáltalán nem érdekelte. A munkáját továbbra is ellátta, nem is rosszul, egyfajta külső rutinnal, egyfajta tehetlenségi erővel, mely mégiscsak erő volt, nem is kevés erő, így aztán a környezete nemigen észlelte a belső változást, azt a feszültséget, mely minden pillanatát meghatározta. Csak éppen minden este benn aludt a cirkuszban, pedig volt egy kis lakása a belvárosban, 5 percre a cirkusztól. Képtelen volt egyedül hazamenni. A cirkusz a belső lelki terévé vált. Szeretett egyedül lenni a hatalmas arénában, s a nézőtér fölötti világosító erkélyen berendezett magának egy kis alvóhelyet. Ilyenkor picinek érezhette magát, és a problémáit is. Az aréna volt a világ, melyhez mérhette magát. Alig mozdult ki a cirkuszból. A cirkusznak köszönhette az új érzést, a cirkusz tartotta életben ezt az érzést, de a cirkusz ezt az érzést nem fogadta magába, a cirkusz távol is tartotta saját vágyától, a cirkusz megbénította, cselekvésképtelenné tette. Az igazgató a cirkusz rabja lett. Ez a szerelem megszabadíthatta volna a cirkusztól, de a cirkusz nélkül a szerelem nem lett volna lehetséges. A cirkusz stabil volt, nem volt szüksége szerelemre. Az igazgatónak viszont szüksége volt rá.

Az úgy volt egyébként, hogy világ életében tartózkodott a nőktől.

"Mindig is túlságosan érzékenynek és intelligensnek tartottam magam azokhoz a nőkhöz képest, akik megtetszettek, vagy akikkel egyáltalán találkoztam. Igen, ez nagy gond, ez is hamis illúzió, úgylehet, de nem tudok mit csinálni, bevallhatom magamnak, hogy idealista vagyok, ami nem jó, de nem tudnék nem idealista lenni. Most azonban mérhetetlen gyanú ébredt bennem, hogy ez a kötéltáncosnő hozzám fogható. Hiszen nem is kötéltáncos, ezt a tevékenységet csak mellesleg fejti ki, valójában költő, vagy muzsikus, odafent az élet egészét táncolja el, úgy halad végig a kötélen, mint az ember az életének útján, pontosan oda lép, ahol a sorsa húzódik, és ő uralja a kötelet, ahová lép, ott van a kötél, ott van a sors, ott van az élet."

Kávéja elfogyott, rágyújott egy újabb cigarettára, és töltött egy pohár bort.

Ekkor belépett a kötéltáncosnő. Pontosan az a nő volt, aki az igazgató fejében élt. Elképesztő azonosság! Élhet valaki ennyire azonosan bennünk? Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy ők ketten azonos személy. Vagy talán testvérek. Vagy talán egy azonos angyali létezés kétféle anyagba szakadása. Marhaság! Egy húsvér nő volt. És mégsem.

Mindenki más arról beszélt volna, milyen megyötört állapotban találja ott az igazgatót. És szánalmas pillantások kísérték volna a látottakat. De ő nem. Minden olyan természetes volt. Hogy szeretne egy új számot kigyakorolni, szüksége volna próbaidőre, hogy ez arról szólna, hogy ő a kötélen hegedülni fog, és hogy nem is egy kötélen, hanem egy egész hálózaton, kötelek egymás alatt-fölött, és ő azokon átugrálva, átszökellve szeretné bemutatni az ember lelki bolyongását, a tévedéseket és a döntéseket, annak a lélekre gyakorolt hatását, néha csak egy szál gyertya fényében, melyet a hegedű fejére erősítene fel, de úgy, hogy a láng el ne aludjon, máskor meg szűk utcafényekben, vagy pásztázó fejfényben, vagy fellobbanó fénycsóvákban, vagy fények sokirányú áradásában, vagy fénylabirintusban, mely tovább rétegezné a kötélhálózat szerkezetét, vagy olykor teljes sötétben, a tér egyik oldaláról átutazva a másikba, gyorsabb tempóben, mint gondolná a sötétben várakozó, ennek révén meglepve a közönséget, és egyúttal a bolyongás érzetét erősítve, olykor énekelne, vagy legalábbis dúdolna, vagy akusztikai ritmusokat hozna létre, és a végén szeretne arról a kötélről leesni, valóban leesni, mert olyan megrázkódtatást szeretne érezni, amit még életében sosem, erre készül évek óta, erre az esésére, szabad zuhanásra, halálos zuhanásra, a halálos zuhanás túlélésére, erre neki van egy különös technikája, nem trükkje, hanem technikája, de ki kell próbálni, aznap este, csak azon az estén egyszer, emberek előtt, vállalva kockázatot, vállalva, de nem felelőtlenül, neki van egy ikertestvére egyébként, aki - ha ő belehal - helyettesítheti a nézők előtt, a lezuhant test ügyesen elrejthető, ha esetleg belehal, ez volna hát a terve.

A cirkuszigazgató másnap felmondott.

Hónapokkal később ott ült a nézőtéren. A produkció lélegzetelállító volt. A zuhanás tökéletes. Sikolyok, felhördülés, teljes sötét. Fény. Ott állt a fényben. Tudta, hogy ő az. Méginkább ő volt. Nem is számít már, ő vagy az ikertestvére.

Hiperbola

2009-10-13T21:57:00.005+02:00

Sajnos nem folytattam úgy, ahogy megígértem. Mindig csak a mentegetőzések, pedig már nem is net-caféból nyomom. Annyi mindenről kellene beszámolni! Jancsó Miklós készülő filmjében, az Oda az igazság!-ban
(fotó: Horniák Ágnes) ... és a következő kép is....

Olyan sok mindenen túl vagyok az elmúlt hónapok révén, és annyi minden áll még előttem, jó volna számot vetni, számot adni, elmerengeni, hogy emlékem is legyenek, legyen jövőképem is...

Például visszaolvastam a régi zsiráfivóhelyes bejegyzéseket, és nagyon sokat segített az előadás felújításában. De nem csak a szakmai dolgokról van itt szó, bár jó, ha abban a köntösben jelenik meg. A szív ügyeire is tekintettel kellene lenni. Erre lenne megoldás, ha folytatnám az Egmontius-sorozatot.

Gyorsabban megy az élet, mint ahogy reagálni tudok rá.

Mostanában a praktikus ügyeket illetően próbálok előre dolgozni, hátha felszabadul némi idő előbb-utóbb, ami saját magamra szánható, de egyelőre a feladat megoldása csak újabb feladatokat szül, újabb vállalások lehetősége bontakozik ki, mindez jó, mert haladás, fejlődés, előremutatás, de hiányzik az a csóró, üres idő, ami annak idején ezt a blogot is létrehozta.

Olyan ez, mint egy matematikai függvény, mint egy hiperbola: folyamatos közelítés a tárgyhoz, és egyúttal folyamatos távolodás is egy másik tárgytól - a két tengely. A két tengely egymással derékszöget zár be. A metszéspont az origó. Amikor legközelebb vagyunk az origóhoz, akkor vagyunk egyenlő távolságra mindkét tengelytől, egyik sincs közelebb mint a másik, és viszonylag mindkettő messze van. A vonzás szabályai?

Az életünk persze sosem csak hiperbola, ez csak egy bizonyos metszet, az idő, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokkal érzékibb.

Sokféle birodalom van, amiben lehet élni. Most Tűzraktér, Radikális Bázis a neve, máskor Szorongás, Szerelem, vagy Hiány. Konkrét fizikai terekben élek. A lelki terek feltérképezése -ezekben is élek, csak nem tudom pontosan, hogyan - talán a közelítő tél feladata.

Figyelmem itt van, itt is van!

Feltámadás!

2009-08-23T01:38:00.002+02:00

Szeptembertől folytatom a blogot, de lehet hogy már hamarabb is. Sajnos lefoglal sok tevékenység, mint például hogy rákattantam a horrorfilmekre. Ez önmagában nem helyes, de biztos megvan az értelme. Szóval érdemes lesz visszalátogatni. Addig is... brrrrr....

Egy teszt

2009-06-17T13:18:00.002+02:00

Egy ismerősöm kérésére kitöltöttem ezt a tesztet, az eredményt (?!) közzéteszem, talán mást is gondolatokra sarkall...

1. Mire a legbüszkébb abból, amit az életben elért?

a semmiből egy új világ nyílt, az új világ semmivé lesz

a. Minek tulajdonítja ezt a "sikert", ill van e köze hozzá valamilyen személyes
kvalitásnak?

a kitartásnak, a lustaságnak, a szerencsének, a balszerencsének, az éberségnek, az álmoknak

b. Mennyiben járul ehhez hozzá a családja, neveltetése, gyerekkora?

abszolút, szinte azonos ezzel, ami mégsem, az a hiánnyal, melyet be kell tölteni valahogy, hát betöltődik

2. Emlékszik e valamilyen lényeges momentumra az élete során, ami nagyon
meghatározó volt érdeklődési, tevékenységi körére, életvezetésére nézve?

Egyszer csak egy függöny válaszott el az emberek egyéb csoportjától, és tudtam, ha kilépek a függöny mögül, akkor látható leszek, és ahogy erre a kilépésre készültem, és ahogy titokban megfigyeltem őket előbb...

3. Melyik akadályt volt a legnehezebb leküzdenie azok közül, amelyekkel életében
szembe kellett néznie?

az anyagi feltételek biztosítása okozott némi zavart

a. Hogyan csinálta?
vártam a csodára, és így sikerült is, közben tettem a dolgom

b. Volt olyan, amit nem tudott leküzdeni?
nagyon sok ilyen volt, ilyenkor tekertem egyet a kormányon, és megkönnyebbültem.

4. Mi volt a legmélyebb pont (pontok) az életében?

egy szerelmi illúzió lefoszlása

a. Hogyan keveredett ki belőle/lük?

több művemben feldolgoztam (novellák, versek, színdarab), így olyan ember lettem, aki kereste a csalódást, hogy edzettebb lehessen

5. Mi az az elfoglaltság/állapot, amiben igazán jól érzi magát?

vezetni az emberek figyelmét, követni az emberek mozgását

Hogyan írná le, milyen ilyenkor ebben az állapotban lenni?

hatalom és alázat, erő és gyengeség, érzékiség és észlelés

6. Mi az az elfoglaltság/gondolat, ami bármilyen hangulati állapotban, a helyzetek többségében visszaállítja a harmónia érzését?

a történelmi idő távlatai, a formák változékonysága, a nagy átalakulás maga
mély belégzés, grimasz

7. Mi határozza meg (hogyan dönti el), hogy milyen projektbe vagy problémába fog bele, amikor eggyel épp kész van?

mint egy kertész, megnézem melyik palánta bújt elő a földből. ez némi önvizsgálat, a kor szellemének hajcihőzése, személyes ügyek (érzéki és érzelmes dolgok), spirituális összefüggések, sok-sok kérdés. ahol sok a kérdés, ott jó az irány(vesztés).

Voltak olyan időszakok, amikor nenéz volt eldöntenie, hogy mivel folytassa?
Ilyenkor mi lett?

volt ilyen, arra gondoltam, mi az, ami nélkül nem tudok élni, és mi az, ami nélkül tudok. És akkor arra mentem, amerre kellett, amerre vágytam, még akkor is, ha az sokkal félelmetesebbnek tűnt. Általában félelmetesek a jó döntések.

8. Mennyire bírja a magányt, illetve ez mit jelent Önnek? Milyen színezetű
(akár egy - + egyenes mentén..)

mostanában alig vagyok egyedül, kérdés, hogy ettől még magányos vagyok-e. valamilyen értelemben talán mindenki magányban él, mert oda be senki sem juthat, ahol én vagyok. és onnan kifelé is nehéz, végső soron nem is lehet kijutni – mily álmok jőnek a halál után... – csak halálélményeken keresztül lehet kijutni, mint például a Rómeó és Júliában, vagy valami lelki halál értelmében, vagy megtisztulással vagy ilyesmi. Ezek a kérdések örökké rohamoznak, örökké táncot lejtünk velük. Tehát bírom a magány, mindenki bírja, aki él, az a bizonyíték, hogy él, a módszer, ahogyan, ezzel azonos, legfeljebb nem ismeri, nem ismerjük fel.

Ennyi hát?
...

Igyekezz, a zéva' dzár!

2009-05-31T17:43:00.006+02:00

A tavaszi időszakban 24 Radikális-előadásra került sor: ez több, mint a teljes 2008-as év fele. Átlagban havi 8 előadás.

Előadások szerint:

Zsiráfivóhely - 5

Brutus - 7

Az étellift - 6

Gyros-töredékek 1.0 - 2

Gyros-töredékek 2.0 - 1

Gyros-töredékek 3.0 - 1

Költészet-napi versinstallációk - 1

Időkapu-performansz -1

Városok szerint:

Budapest - 16

Szeged - 3

Sopron - 3

Pécs - 1

Pozsony - 1

Résztvevők szerint (31 fő):

Beczásy Áron -2

Béres Miklós - 10

Bíró Éva - 2

Császár Dávid - 2

Farkas Kata - 9

Formanek Csaba - 22

Daniel Hall - 1

Harsay Sára - 1

Hodászi Ádám - 1

Ilyés Lénárd - 7

Illuvision (Gáspár, Levi, Máté) - 2

Kása Tímea - 3

Kiss Dóra - 6

Kovács Dániel - 15

Mándly Mónika - 2

Móga Piroska - 8
Anastasia Morrighan - 1

Pokorny Szilárd - 10

Regényi Júlia - 2

Rovar17 - 2

Sütő András - 12

Szabó Emese - 14

Szakács Zsuzsi - 12

Szemessy Kinga - 1

Szerencsés Rita - 2

Szitás Balázs - 6

Szücs-Szabó Máté - 14

Tigrics - 1

Trabalka Cecília - 1

Ez idő alatt 0 db bejegyzés született a saját blogomba. Elszállt a tavasz, oda a termékeny íróidőszak...

És most jön a nyár, ahol...

Embernapló 1-6.

2009-02-08T23:05:00.003+01:00

Valóságos fikciók

Új sorozatba kezdek, melyhez külön nem fűzök megjegyzést, remélem magáért beszél majd. Bízom abban, hogy utóbbi időkbéli hallgatásom nem tántorított el senkit, vagy ha mégis, hát annyi baj legyen...

Embernapló 1.

Egyik lábán félcipő, a másikon papucs, kockás papucs. Hetven-nyolcvan éves bácsi, a zebrán integet egy hatalmas betonkeverős autónak, hogy menjen át előtte. A sofőr is mutogat, elengedné az öreget. Az utca görcsbe rándul: mi legyen? Végül a bácsi szitkozódva elindul, nagyon lassan átcsoszog a zebrán, a teherautó előtt, aki türelmesen vár, míg a sor gyűlik mögötte. A gyalogosok zavarba jönnek, én is, aki a bácsival együtt, de őt alaposan megelőzve, dolgom után sietve vágok át az átkelőn.

Embernapló 2.

Nagy vita közepette a férfi hirtelen visszahőköl, homlokáról ebben a pillanatban orrára esik a szemüveg. Egy pillanatra meglepődik: vajon attól, amit a másik mondott, vagy a szemüveg váratlan lecsúszásától, vagy talán leginkább attól, hogy ez a két esemény egyidejűleg történt? Hatásos apró momentum, esetleg alaposan begyakorolt mozdulat, remek kivitelezés. Tárgyalni tudni kell.

Embernapló 3.

Egy ember beszél dolgairól a többieknek. Előre megígérte, hogy az övé lesz a leghatásosabb beszámoló. A mondatok eredete a testtartásban, tekintetben, levegőhasználatban. Színpadias, mégis esendő. Önmaga hevületét álszerényen cáfolják szavai, de csak játékból. Tudja, hogy tudjuk, ... de mégsem tudjuk annyira. Maximális erővel játszik, könnyedén. Koncentrált erő, mely játékosan hullámzik. Bohóc, aki lehengerel. Színész-költő, aki menedzsert játszik. Nem adja oda magát egészen sosem. Ha az életéért érvelne, akkor is tréfálkozna. Egocentrizmusa, nárcizmusa olyan feltűnő, hogy könnyen elfeledkezünk előbb még mindenre érzékeny figyelmén, amivel korábban már a mi megjelenésünket is többszörösen nyugtázta.

Embernapló 4.

Egy 50 éves férfi 30 éves szerelmével, fejüket összehajtják. Unják? Megy az előadás, mire figyel ez a pasas? Néha csak néz önmaga elé. Hallgatózik? Ha a lány nem jött volna el, ő sem lenne itt. A kísérők szent unalma, mikor szeretőjük színházba cipeli őket? Ő sem az előadásra gondol, legfeljebb mellékesen. Búcsúztatja itt nekem az ifjúságát. Emiatt aztán még a mi előadásunkat is szereti, alkalmat adunk neki erre. Magas, szép tartású ember, sok humorral és gyenge látással. A vastag szemüveg mögött úgy törnek a fények, mintha mindig sírna. Néha felnevet. Jól érzi magát. Itt most viszonylagos csendben és tétlenségben végiggondolhatott valamit az életéből.

Embernapló 5.

Bejön, valamit eszik, szokásos üdvözlési formák, tudja, hogy az én terepemen van, sokat kérdezni nem mer, inkább nem gondol arra, hogy itt ebben a térben ma biztos nem azt, amit megbeszéltünk. Gyanútlanságba ringatja magát, alszik. Az idő múlásáról is beszélgetünk, büszke rá, hogy mostanában nem késik. Apró önismereti ingadozásokat produkál, ezt teszi, mióta csak megismertem. Bájos. Szerintem földrengés kellene neki, biztos megviselné, de akkor gyereklányból nő lehetne. Az angyalok is megtestesülni vágynak.

Embernapló 6.

Ma alig találkoztam valakivel. Legfeljebb önmagammal. Ha ugyan. Néha olyannyira jólesik nemtársaságinak lenni, hogy még magamat se veszem figyelembe. A terek és a hangok szerint másként képzeli el az ember saját magát, mint testet. Ha zene szól, én nem tudok úgy írni, ahogy az írás tiszta képzete bennem van. Mormolva szeretek írni. Megállás nélkül, hallgatva a toll hangjait a papíron. Nyekereg a toll. Szép a papír. Ilyenkor rájövök, milyen életre vágyom. A szék is nyekereg. Nyugovóra kéne térni. Gondolataimban már a holnapba kapaszkodom. Ruha nélkül is más. Aludni is más. Sétálni is más, napfényben vagy esőben, nem ugyanaz. Sötétben más ember vagyok. Egyedül más ember vagyok. Feltételezem, mással is így van ez. Nagyon régen írtam gyertyánál. De hát itt most leoltották a villanyt. Úgy érzem magam, mint egy szerzetes, lehet, hogy az is vagyok. Ritkán van, hogy az ember egyetlen dologra tud koncentrálni, tisztán egy dologra. Vissza hát a középkorba. Mi más lennék, mint egy tudatállapot. Vagy tudatállapotok találkozása. A megfigyelés is tudatállapot. Fontos itt most leszögezni, hogy az emberek hatással vannak rám, és önmagamra is hatással vagyok. Nincs külső megfigyelés. A megfigyelés mindig legalább egy kicsit belső is. Vannak vidékek legbelül... ahol az ember otthon van. Eltelt egy hét. Eltelt egy élet. Jó most lenni egy pici gyertya fényében. Nincs éles határ a napok között. Éjszaka van a Földön. Ez már nem munka, nem feladat, csak úgy történik. Szokatlan mostanában... A megfigyelő eggyé válik a megfigyelttel. Az ártatlan a bűnössel. Az akarat az elengedéssel. A szándék a tétovasággal. Az ébrenlét az álommal. A papír az élettel. A tinta a testtel, elfolyik, gördül, forma, jelentés, képzelet.

Újévi köszöntő

2009-01-01T17:21:00.002+01:00

Mégsem egészen úgy történt mindez, ahogy tegnap leírtam. Azt hittem, egyedül leszek, szimbolikusan vagy akárhogy, de mégsem így lett. Legyen ilyen hát az egész év.

Ennek vége... 2008-ról

2008-12-31T17:02:00.005+01:00

"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."

Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.

2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...

Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...

Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.

És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.

Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.

Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.

Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.

Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.

ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Novemberi menetelés

2008-11-09T00:48:00.003+01:00

Sajnos nincs időm blogot írni, jelenleg, de nem hagyom cserben magam! Most annyit tehetek, hogy közlöm, mikor-hol színházazok épp. Gyertek, találkozzunk személyesen!

nov. 13. csütörtök - Az étellift , 19.00, Artkatakomba, Bp., Szent István krt. 2/pince
nov. 16. vasárnap - Az étellift, 19.00, Milleniumi Kávéház, Szeged, Dugonics tér

Színváltások 3. - Egyetemi Színpadok Szemléje
(Ezt a fesztivált főszervezem!!!)
nov. 22. szombat - Az étellift, 19.30, Tűzraktér
nov. 24. hétfő - Brutus, 18.00, Sirály
nov. 25. kedd - Jon Fosse: A gyermek, 20.00 PREMIER, Tűzraktér
a fesztivál programja: http://fesztival.blogspot.com

nov 30. vasárnap - Apró Színház: Mostohák 17.00 PREMIER, Tűzraktér
http://www.aproszinhaz.hu/

Nyári munkanapl(op)ó, 3. rész

2008-09-25T16:23:00.005+02:00

Nem szeretek emlékezetből írni, mint ahogyan emlékezetből élni sem szeretek. Így aztán okoz némi nehézséget így szeptember vége felé felidézni a nyári munkálatokat, színházi kalandokat. Nem az emlékezés jelent gondot, hanem inkább az írás. Rögzíteni a még mindig folyton változót. Legyünk inkább benne a változásban.

Süti kedvéért

Tegnap éjszaka sokáig a Rosencrantz-próbák további menetén töprengtem. Hogyan lehetne azon a nyomvonalon tovább haladni, melyet Zalamerenyén megpiszkáltunk. Sorra vettem az etűdöket, melyeket készítettünk, és megpróbáltam minél hitelesebben felidézni a munkabemutatót, melyet ezekből tartottunk.

Döntéseket kell hozni, méghozzá stratégiai döntéseket. Ezeket szeretem, de olykor piszok nehéz dolog. Mint most is. Ha elindulsz egy irányba, lemondasz a többiről. És mivel a többin nem indulsz el, nem tudhatod, milyen eredményeket értél volna el azokon. Marad a lemondás, és elfogadása annak, ami végül majd marad. Mert minden előadás csak valamiféle maradvány. Maradvány a sok-sok lehetőség közül. De képzeletben talán mégis bejárhatók e halálra ítélt ösvények.

Dilemmák:

1. TÉR - több helyszínen, a közönség vándoroltatásával, bolyongván a helsingőri udvarban.
Vagy: egyetlen "normális" színházi térbe sűríteni a helsingőri bolyongás érzetét.

Mindkét irány újabb hatalmas kérdéseket vet fel. Ha vándorol a közönség, hol van az a tér, ahol a darab játszható? Van itt egy csapdahelyzet is: míg Merenyén készen kaptuk és elfogadtuk a teret (tereket), itt Budapesten már a mi választásunk lesz a játéktér. Ez a tudatosság - tetszik, nem tetszik - beleépül az előadás esztétikájába, nyelvezetébe. Itt minden teret gondozni kellene. Nem lehet készen talált szobákban, pincében, wc-ben megcsinálni ezeket a jeleneteket, mert az már nem lenne ugyanaz! Másrészt a merenyei közönségünk számára a játék természetes állapot volt. Jöttek velünk örömmel a világ végére is, ki a sötét focipályára. Attól tartok, a cinikus, ellustult, kiszolgált budapesti közönségből éppen ez a játékosság hiányzik.

(Az étellift premierjén olyan sokan voltak, hogy még plusz székeket kértek. De leghátulról semmit sem lehetett ülve látni. Miért nem maradtak állva? Fontosabb volt a kényelem, mint az elől zajló színház. A Woyzeck-koncert előadásain a Sirályban ugyancsak nagyobb volt a passzivitás, mint vártam volna. A legaktívabb közönség - azok közül, amiket láttam - Szegeden volt. Szegeden a közönség a Brutust is nagyon megsegítette figyelmével. Először fordult elő, hogy valaki elkezdett játszani az egyik késsel.)

Ez már persze önmagában is elég lenne, hogy éppen ezért csináljunk egy kényelmetlen színházat. De! Inkább szeretném azt elérni, hogy a lusta néző (döntse el ki-ki mennyire lusta), kezdjen el irigykedni a játék játékosságára. Inkább alig tudjon ülve maradni, minthogy alig tudjon közlekedni...

Ha viszont egy tér van, az legyen frontális, vagy körbeülős, esetleg ezen egy téren belül mászkálós, vagy csak az elején mászkálós, aztán ücsörgős, vagy még a végén is mászkálós, esetleg közben is olykor-olykor, a színészek és a nézőtér átjárható-e, stb.

Mindezek különösen erőteljes kérdések a Stoppard-dráma kapcsán, ahol a kívül-belülállás, a játék és valóság, az emlékezés és felejtés, a tudat és tudattalan, az otthon és otthontalanság, az ideák és az eltévedés tematikusan határozzák meg a darabot. De Stoppard is egyensúlyozik a kettősségek között. Könnyű a nyelvnek! De mi van a térrel?

2. ANYAG - a meglévő etűdök szoros egymáshoz fűzése, mélyreható próbákkal, a szerkezet kikristályosítása. Vagy: további etűdök, a füzérszerűség felvállalása, kevésbé megmunkált szerkezet, kevésbé megmunkált játék.

Legszívesebben a kettő valamiféle egyvelegét választanám, de alapvetően mégis dönteni kell. Az eddigi etűdök egyik nagy erénye számomra, hogy nincs túllihegve a két címszereplő, míg Stoppardnál ez aligha igaz. Mégis valamelyest több súlyt kell pakolni rájuk, de csak annyira, amennyire a belső cselekmény intenzitása engedi. Zalamerenyén éppen az volt jó az etűdökben, hogy nagyon cselekményesek, játékosak, lendületesek lettek. Ezzel szemben nem szeretnék két unatkozó udvaroncot nézni órákon át. Olvassa el, aki akarja Stoppardot, nagyon is megéri, de nekünk a saját Hamletünket(!) kell megcsinálnunk.

A zseniális szemüveg nem is annyira Ros és Guil, bár ők sűrítik a lényeget, hanem a Polonius által szervezett titkosrendőrség, a bizalmaskodó, ámde kimért alaphang, ami a nézőkből kémeket varázsol, kíváncsiskodókat, ha tetszik Ros és Guil-eket. A két főszereplő a nézőket képviseli a darabon belül. De éppúgy a darabot is képviselik a nézőtéren.

Egyébként számos hasonló hidacska van már fölverve a szerkezeten belül. A Helsingőrbe érkező színészcsapat magát a Hamletet próbálja. Ros és Guil önmagát nézi a színjátékban ( ez még Stoppardnál is így van), de később e két színészalak (akik előtte a kocsmában teljesítettek szolgálatot nagyon is profán módon) Claudius rémálmává válik. Claudius rámálma, hogy látják őt. Nem csak Hamlet - vele még meg lehet birkózni - , de az egész udvar, a hatalom, melynek középpontja ő maga. A titkosrendőrség önmaga feje ellen fordul. Ahol figyelnek, ott a figyelő is megfigyelt lesz, legalábbis álmaiban, önmaga számára. A kór így terjed vissza a mérgezőre.

Stoppard esetében precízen kiszámított, hogyan illeszkedik bele Ros és Guil a Hamlet cselekményébe. Emiatt mi, olvasók (nézők) kívülről figyeljük e két szerencsétlen botladozását egészen a halálig. Mi ismerjük a történetet. Őket, akik nem ismerik, kinevetjük, szánakozunk rajtuk, sorsukat üresnek, képtelennek találjuk.

Ha azonban a Hamlet világát úgy bonyolítjuk meg, hogy ne legyen kiszámítható, akkor a közönség együtt tud majd botladozni a főhősökkel. És ha a főhősökről levesszük azt a sok abszurd marhaságot, amivel Stoppard elszórakozik kárukra, akkor máris egészen civilizált lényeket kapunk, akik minden további nélkül alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a közönségnek, és tükröt tartsanak a Hamlet történetének is.

Így például a Hamlet-Ophélia jelenetünk nagyon is ezt szolgálja. A (köz)veszélyes Hamlet ezenfokú őrülete más régiókba röpíti az egész karaktert. És Helsingőr egész világát is. Ahol a rettegés az úr, ott a színfalak mögé nézni cseppet sem biztonságos. Stoppardnál nagy hatalommal bír a Színész. Túlságosan is naggyal. Merenyén nem éppen a legsikerültebb etűd lett a Ros-Guil-Színész a konditeremben jelenet, de egy rendkívül fontos lehetőségre felhívta a figyelmet: a Színész talán érdekesebb, ha gyenge, ideges, van mit rejtegetnie, kiszolgáltatott, és esetleg van még egy kis betegesen bonyolult szexuális hajlama is segédszínésze, Alfréd iránt (akit egyébként bár fiú, lány játszik). Nem kell neki isteni vonatkozásokat kapnia. Nem kell olyan nagyon tudnia semmit, vagy ha mégis, hát ne higgyük el neki mindenáron. Nem kell neki betöltenie semmiféle sors-képviselete szerepet.

Számos nagyon izgalmas irány van még munkaanyagunkban. A legjobb módszer talán: csak óvatosan bővíteni az etűdok sorát, alaposan kidolgozni az eddigiek világát!

3. NYELV - Milyen (színházi) nyelven beszél ez a világ? Mi a centruma ennek az egész örvénynek, mely végül mindenki behúz a halálba, a túlvilági sötét oldalra, hol végtelen szenvedés vagy végtelen dalolás vár kire-kire.

A Brutus középpontját nem volt nehéz megtalálni, hiszen ott volt a darabbéli író, Cat, akinek fejében játszódik minden cselekmény. Hozzá lehet igazítani az előadás nyelvét. A Rosencrantzban azonban többpólusú világot találunk, ha a szereplők felől közelítünk. Különösen, ha a főszereplőket közel visszük a közönséghez. A mű kinyílik. És sötéten tátong, mert nem értjük. Sejtjük, de végül rá kell jönnünk, hogy nem értjük. A sötétbe azonban mégis csak fénnyel lehet levezetni az embereket. Az emberek pedig belejátszanak a cselekménybe.

Az előadás fő motívuma egyébként két dolog legyen: az egyik egy szekrény, Hamlet kedvenc olvasóhelye. A szekrény, ahol Hamlet megfigyelhető. A szekrény, melyből Hamlet hallgatózik. A szekrény, ahonnan Polonius a halált kapja, egy kiszaladó tőr formájában. A szekrény, ahol Ros és Guil megkínozza Ophéliát, legalábbis akit annak hisznek. A másik a szekrény mögött nyíló világ, Hamlet összes reménye. Nevezhetnénk úgy is: Ophélia kertje. E kert azonban kiszárad.

Az előadás fő mozgáselve a körbefordulás. Beszélni a hátam mögött lévőkhöz. Megnézni, hogy ki figyel hátulról. Faképnél hagyni a színészek előadását, majd visszafordulni, és átkokat szórni rájuk. Visszatekinteni. Emlékezni, felejteni. Ros és Guil a falnál, rájuk vetítve körkörös sorsuk villódzó árnyai. Ikrek valami hideg anyaméhben. Nincs hová fordulni, csak egymáshoz. És talán eltűnni hirtelen.

(Folyt. köv.)

Nyári munkanapl(op)ó, 2. rész

2008-09-24T13:16:00.004+02:00

Aki sokat rendez, keveset él

Az étellift végül extra-gyorsasággal készült el. Nem biztos, hogy nagyon jót tett neki ez a sebesség, a Magyar Nemzetben le is húzták rendesen, és jogosan! Azt írja a kritikus, hogy talán túl sokat rendezek, és ilyen módon nem mélyülhet el az anyag megfelelően. Ebben nyilván van igazság. Az ételliftet valóban menet közben kell majd feltornászni a vágyott állapotra, még jó, hogy ez az állapot azért csak közelít, előadásról előadásra fejlődni látszik.

Egyébként szívesen elbíbelődnék egy évig egy rendezéssel (A szerelem írásjegyei 9 hónapig készült, Az étellift már csak 2-3 hét munkát jelentett), de ehhez olyan anyag is kellene, olyan méretű elképzelés, olyan vállalás. Csakhogy ahhoz, hogy helyünk legyen a Tűzraktérben, a Sirályban, és egyéb fesztiválokon, hogy a csapat minden tagja hozzá méltóan foglalkoztatva legyen, anyagi tekintetben megalapozhassuk a jövőt, némiképp muszáj gyártásra állni, muszáj folyton szerepelni - márpedig a nézők elfogynak, és újat kell tudni mutatni. Így is csúcsot döntöttünk a tavalyi két darabbal: a Brutus eddig 14-szer, a Zsiráfivóhely 10-szer ment le. Ennyi előadást egy évben még nem játszottunk. És ez a szám csak emelkedni fog.

Talán egyébként a rutin is ér valamit. No de biztos vagyok benne, hogy ha a 2 új darab elkészül, némi pihenésre szükségem lesz.

Egyébként most olvastam el Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét. Be kell valljam, szívesebben vennék részt mostanában az életben, mint a színházban. De már az is furcsa, hogy a kettő most egy kicsit különvált...

Családi címerünk?!

2008-09-18T02:33:00.002+02:00

Öcsém uram bukkant rá valahol. A szöveg a képhez:

"This Formanek Coat of Arms date back to the town of Kolín in the Czech republic where the Formanek's lived since about 1580 or before to this day. The original is carved in wood and hand painted."

Jól éreztem én a lovagi vért ereimben!

Nyári munkanapl(op)ó, 1. rész

2008-09-03T14:37:00.007+02:00

Régen nem írtam a blogomba. Néha a hallgatás beszédesebb a szónál. Igen, sok minden történt ez alatt a 2 hónap alatt. Talán nem is nagyon lehet szétválasztani őket. Nem akarok külön Kazincbarcikáról, vagy a szegedi Thealterről, vagy Zalamerenyéről, vagy az Étellift-próbákról, vagy a Kisoroszi táborról sem írni. Valahogy hülyeség lenne szétválasztani őket, legalábbis így utólag. Inkább tematikusan szeretnék írni. Egy esemény minősége talán azon mérhető, mennyire változtat meg, mennyire alakítja át gondolataidat, érzékelésedet, netán érzelmeidet.

RENDEZŐI ÖNARCKÉP-KÍSÉRLET

Hogy erre a hülyeségre mi szükség, azt nem tudom, de jól esik. Valahogy fel kell dolgozni mindennapi szerepünket. Itt van például a Rosencrantz-tábor, ahol..., de nem úgy, mint a Brutusban, és egész másképp Jon Fosse darabjával, és megint más ügy a Zsiráfivóhely, nem is beszélve Az ételliftről.

Az anyag (az írott mű, az alkotótársak, a helyszín, az időjárás, a komfortfokozatok, az elfogyasztott ételek és italok minősége, stb.) maga formálja önmagát. Nekem, mint rendezőnek az a feladatom, hogy levezényeljem a szülést. Ha nem kell beavatkozni, nem avatkozom be. De ha kell, kiráncigálom a gyereket a világba. Zalamerenyén a dolgok történtek maguktól. Kérdéseket tettem fel, amivel megpiszkáltuk a Stoppard-művet, majd feladatokat adtam, és a színészek megcsinálták. Ők maguk, a maguk színházát. Ők ilyen színházat szeretnének játszani. Ilyesfélét. Ők maguk adják a saját előadásuk nyelvét. De nekem még náluk is jobban kell tudnom, miféle nyelvet keresnek, miféle színházat szeretnének játszani. Ehhez nekem mit kell hozzátennem a magam ízléséből? Van nekem egyáltalán ízlésem?

Volt olyan etűd (világra jövetelét erős kézzel vezényeltem), melyre azt mondták a többiek: ez olyan Formanek volt. Én ezt nem értem. De valójában mégis értem. Szeretem is ezt az állítólagos felismerhetőséget, nem is. Jó lenne olyat csinálni, amin meglepődnek. Amin én is meglepődöm. Közben mégis ott van ez a névjegy dolog. A kettő együtt az igazi. Az ellentmondás az igazi.

Kisorosziban 3-4 napig csak a lábamat lógattam, nem hajtottam a munkát, vártam, ki tudja mire. Nem volt jó kedvem, sok dolog miatt. Nem kívántam a munkát, nem kívántam a színházat. Talán még túlságosan közel volt Merenye, a Brutus, a Zsiráf, Az étellift, a Tűzraktér, a Tízpercesek, a Thealter, Kazincbarcika, túl sok munka, bizonytalan jövő, harc harc hátán.

Nem is tudom, hittem-e egyáltalán abban, hogy a Fosse-darabot meg tudjuk ragadni. Csupa ellentmondást éreztem benne, képtelen voltam előre látni a szereplőket szerepeikben, képtelen voltam színpadképet látni, egyáltalán: képtelen voltam látni. Vagy nem akartam látni. Ott volt az a szép bányató, a déli futások-úszások. Víz, felhők, napsütés. Azt gondoltam, megérdemlem. Megérdemeljük. Majd lesz valami a darabbal is. Nem kell annyit magunkkal foglalkozni. Hogy tréningek, meg ilyenek... Nem kell. Nem most. Együtt vagyunk, ez a lényeg.

Aztán némi kis etűdözés, lazán, de azért egyre nagyobb húzóerővel.

Meglepetések:

Szilvi keresztjei a fehér falon abban kis szobában, ahová úgy lopóztunk be, mint akik leselkedni jönnek, más emberek titkait kifürkészni. A titkainkat néha jó, ha kifürkészik.

Noémi tükörbe elmondott monológja. Ő is fürkészi a fürkészők titkait, ott a tükörben mindannyian úgy érezzük, van egy csomó titkunk. A közelségben rájövünk, hogy vannak titkaink. De nem olyan könnyű elmondani azokat.

Balázs (ki)tartása, ahogy közelít a szerepéhez, ahogy keresi a hangokat, a gesztusokat, a mozdulatokat, ahogy egymásra fűzi azokat, ahogy elfelejt és ahogy nem felejt el dolgokat. Ahogy visszamenekül sablonjaiba, más szerepek gúnyáiba, ahogy nem menekül vissza, ahogy egyre tisztább és tisztább lesz, különösen a kórházi rész. Balázs színészete az egyéniségén múlik. Az egyénisége bonyolult. A technikázás számára veszélyes. Balázs számára a színház szerintem - lehet hogy tévedek, - tisztulási út. Ez nekem nagyon szimpatikus.

(Talán Süti számára is az? Néha az ellenkezőjét érzem nála: számára a színház inkább a sötétebb erők kiemelése-megbolygatása. Mostanában. Ahogy Brutus alakult a Sirály és a JATE Klub között: egy naiv "kisfiú" Brutusból veszélyes, beteges, züllött Brutus lett, de vérrel teli, valódi és döbbenetesen erős. Valamennyiünk bűnét hordozó Brutus lett belőle. Ez veszélyes út. Nekem nagyon szimpatikus út. Külön szólni kell még a betört ablaküvegről, ide tartozik, később.)

Emese éppoly démoni erővel itatja át Evelyn karakterét, mint a Zsiráfivóhelyben a Királynőt. Ez a női erő mindig meglepő. Honnan van? Hová tart? Félelmetes és szédítő. És nagyon vonzó.

Zsolt koncentrált arca a szinpadon. Nem amikor játszik, hanem amikor nem játszik. Amikor igazi. És akkor elképesztően pontos. Milyen jó volt vele lazán összedobni a Két guberáló egy lakásban etűdöt!

Kisoroszi végül belefordult a darab teljes megrendezésébe, egy nap alatt 3 felvonás vázlata készült el, magam sem értem, hogyan tudtunk idáig eljutni. Úgy látszik, már akkor is színházat csinálunk, ha nem csinálunk színházat. Igen, olykor meg kell várni a születés megindításának megfelelő pillanatát. Az idő nem objektív, hanem bennünk dolgozik.

A rendező sem objektív. Néha akkor teszi a legjobban, ha nem dolgozik. Néha ez nehéz. Az álomgyár nem könnyen szenderül álomba. De ha az álomgyár leáll, és elalszik, és álmodik, akkor mit lát álmában? Valahogy így kéne megsejteni a dolgokat...

(Folyt. köv.)

Don Quijote álma

2008-07-08T22:01:00.006+02:00

színházi monológ és interaktív színjáték 10 percben

Szinopszis: Egy lovag lezuhan lováról, és összetöri magát. Gyógyulása közben lázálmok gyötrik...
Írta, rendezte, díszletezte, világította, sminkelte, jelmezelte és végül előadta: Formanek Csaba

(Váraljai Erzsébet fotói a Tízperces Színházak Fesztiválján)

Egmontius a kolostorban - 1. A Szándékok Kamrája

2008-05-17T18:23:00.003+02:00

Előzmények:
Egmontius kolostorba vonul
Egmontius a kolostorban - Előszó

Mindazok után tehát, hogy Egmontius végigzarándokolt Isten kiöltött nyelvének sétányán, és legyőzte a félelmetes mocsarat is, azon szerzetesi kolostor kapujához érkezett, ahol ezután több hónapot töltött el legnagyobb szellemi és lelki megnyugvás közepette. A szerzetesek tisztelettel és megértéssel fogadták. Egy tiszta szobába vezették, ahol a mester három teljes napot végigaludhatott, hogy nehéz útját kipihenje. A negyedik napon azonban felébresztették, s a kolostor vezetőjével egy hosszú, csendesen beszélgetős sétát kellett tennie a Megérkezők Udvarán. Ez a séta Egmontiusnak igencsak kedvére való volt, úgy érezte, mintha a saját lelke kertjében lépegetne, s ez a bájos önazanosság derűvel és nyugalommal töltötte fel.

A kolostor vezetőjét Omugnetsi-nek hívták, mely cs-vel ejtendő, s jelentése a szerzetesek nyelvén annyit tesz: valamennyi kóborló lélek tavacskája. Az Egmontius-szal nagyjából egyidős szerzetes így beszélt a mesterhez:

- Jöveteled a jóstekercsek már jelezték számunkra. Tudjuk azt is, mi űzött el otthonról, s miféle gyötrelmeket kellett kiállnod utad során. Most azonban meg kell tervezned, mivel töltöd idődet falaink között. Ez talán még az idevezető útnál is nehezebb feladat lesz. Hét napot kell leélned a Szándékok Kamrájában, mely az épület keleti szárnyában található, és ahol mélységes csönd és sötétség vesz majd körül. Találkozni fogsz félelmeiddel és vágyaiddal. A kamrán két ajtó van: az egyik kifelé vezet, a világba, ahonnan jöttél. Ezt bármikor kinyithatod, és szabadon távozhatsz. A másikat csak hét nap múltán nyithatod ki, pontosan akkor, amikor meggyőződsz róla, hogy az idő lejárt. Ekkorra kell döntést hoznod kolostori tevékenységeidről. A hét nap alatt ételt és italt nem vehetsz magadhoz. Most pedig három kérdést feltehetsz nekem.

Számtalan anekdota kering arról, mi volt Egmontius három kérdése, amelyet Omugnetsi-nek intézett. A művészettörténészek többsége úgy véli, Egmontius praktikus kérdéseket tett fel a Szándékok Kamráját vagy a kolostor rendjét illetően. Mások szerint a jóstekercsek és Omugnetsi személye érdekelték. Van egy kis támogatottságú, ámde figyelemreméltó változat, miszerint a festő nem élt a kérdezés lehetőségével, ami a rendfőnöknek igen kedvére való volt, mert nem szeretett sokat beszélni, a kérdezősködést pedig ki nem állhatta.

A kolostori dokumentumok és Egmontius saját elbeszélése az ügyben ellentmondásba keveredik egymással, s nekem magamnak is sok fejtörést okozott, hogy a végső választ megtaláljam. Végül az álomfejtés és a grafológiai vizsgálatok nyomán kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy mind a kolostori dokumentum feljegyzői, mind maga Egmontius szégyellték a valójában elhangzott párbeszédet, így azt nem is hiteles formában adták tovább.

Aki azonban ismeri a mester Egy tó arcvonásai című misztikus festményét, könnyedén rájöhet, mi volt a valóságosan lefolytatott beszélgetés. Egmontius e munkája közvetlenül a kolostorban töltött időszak után készült. Bizonyos egyházi vezetők ki is átkozták a mestert, az Egy tó arcvonásait ugyanis mélyen eretnek műnek találták. A kép Isten tóba ejtett tekintetét ábrázolja. Isten, amint megpillantja magát a víztükörben, nárcisztikus bűnhődésbe esik, mégpedig anélkül, hogy valódi bűnt követett volna el. Az önmagát csodáló Isten egyúttal - a víz hullámainak mentén - párbeszédbe elegyedik önmagával. Ha a képpel szemben felállítunk egy tükröt, majd a kép és tükörképe között forgatjuk tekintetünket, mintha egy teniszmeccset néznénk, akkor a hullámok formálta szájmozgásról a következő beszélgetést olvashatjuk le:

- Ha a tó befagy, hová tűnik a tükörképem?
- A tó álma őrzi azt.
- És ha kiszárad?
- A felhők őrzik azt.
- Nincs, ami megfoszthat tükörképemtől?
- Isten nem vész el, csak átalakul.

Ezután a két tó pironkodva elmosolyodik, és Isten szégyenlősen elfordul a víztükör fölül.

A szégyenlős Isten témája Egmontius munkásságában többször visszatér. Itt kell megjegyeznünk, hogy mint minden érzékeny ember, Egmontius is rendkívül szégyenlős volt. Minthogy azonban szégyenét szégyellte, igyekezett azt jól elleplezni, még önmaga elől is. Ezt persze nagyon szégyellte, mert szíve mélyén szeretett volna leplek nélkül élni. De hát szégyenlős volt... Egmontius úgy képzelte, hogy Isten szégyenében teremtette a világot, hogy legyen mi mögé elbújnia, miként ő maga is azért festett, mert szégyenkezett. "Szégyenletes, amikor a szégyen eme eredendő állapotát elfogadjuk, és már nem szégyenkezünk miatta!" - írta le egyszer a mester a naplójába, majd hozzáfűzte: "Ilyet leírni is szégyen!" De ez utóbbit áthúzta.

Amikor tehát Omugnetsi és Egmontius szégyenlősen elfordultak egymástól, életre szóló barátságuk megalapozódott.

Másnap Egmontius beköltözött a Szándékok Kamrájába. A tökéletes csöndben és sötétségben azonban már egy óra múlva kétségbeesett, hiszen azt sem tudta megállapítani, hogy életben van-e még. A kamrát a ravasz szerzetesek valahogy úgy szerkesztették meg, hogy a bentlévő által keltett zajokat vagy hangokat is elnyelje. A mester később úgy mesélte: a hét nap során többször is valódi halált halt a Szándékok Kamrájában. Egmontius pontosan hét halálesetet számolt össze, amely őt a sötét csendben érte. Ezek pedig a következők voltak: fulladásos halál, miután a kamrában minden levegő elfogyott; szívroham, amelyet az egyedüllétből eredő pánik hozott létre; végső elgyengülésből eredő halál; kiszáradás, majd éhhalál; öngyilkosság, melyet lelki okokból követett el, akaratereje segítségével; és végül a mindenről való lemondással együttjáró, lassú, finom halál, avagy a tudat fokozatos elenyészése, semmivé válása. Mindeközben azonban Egmontius-nak volt egy nagyon különös érzése is egy másik valóságban való létéről. Azzal egyidőben, hogy hét napot és hét éjszakát a kamrában töltött, egyúttal ő volt a bibliai Noé is, akihez így szólt Isten:

- Noé, minthogy nincs bárkád, és idő sincs rá, hogy összeeszkábáld, használd menedékül az állatoknak a saját tested. Hamarosan özönvizet zúdítok a világra, s akkor neked ki kell nyitnod a tested, hogy az állatok egy-egy hím- és nőpéldánya oda bemászhasson, s amíg tart a pusztító áradás, a felszínen lebegő testedben védelmet találhassanak.

Így is lett. A Noéként funkcionáló Egmontius kinyitotta a testét, és az állatok szép sorban bemásztak Egmontiusba. Sosem látott karneváli felvonulás volt. Az egysejtűek nyitották a sort, majd a különféle tengeri élőlények (Egmontius nem értette, ők minek jönnek, ha úgyis vízben élnek), aztán a csigák, férgek, és a legkülönfélébb rovarok, bogarak és pókok, majd a hüllők, és bár a mester kezdte úgy érezni, hogy teljesen megtelt, meglepetésére egy krokodil is könnyedén belecsusszant, nem beszélve az olyan nagytestűekról, mint a medvék, a lovak és az elefánt. Amikor mindenki beszállt, eleredt az eső, és Egmontius hamarosan ott lebegett az özönvíz felszínén. Akkor eszébe jutott, hogy Isten megfeledkezett az ő női párjáról és családjáról (minthogy nem is volt neki ilyen), és felkiáltott a felhők felé:

- Uram, engem miért hagytál így egyedül?

Az Úr azonban nem válaszolt. Teltek a vízen lebegő napok, Egmontius teste már igencsak szétázott a rengeteg esővízben, de elméjében egyfolytában hiányzó családja járt. Fel nem foghatta, hogyan követhetett el az Isten ekkora hibát, hogy őt, magányos embert szemelte ki erre a feladatra.

Sok nappal később Egmontius teste végre megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, és az özönvíz szépen apadni kezdett. Isten pedig kikukkantott a felhők mögül, és így szólt:

- Noé, most ismét nyisd ki a tested, és egyenként engedd ki belőle az állatokat. Ámde itt e nagy sziklafalra fesd meg mindegyikük képmását, dicsőítendő teremtményeimet, és ennek révén magát a Teremtést.

- És azután énvelem mi lesz, Uram? - kérdezte a mester, és újra előhozakodott a feleség- és gyerekkérdéssel.
- Az már igaz, hogy kicsit pórul jártál - bólogatott az Úr. - De ha a festmény jól sikerül, talán kedvet kapok tőle még egy kis teremtéshez, s akkor csinálok neked egy társat, akivel kedvedre gyarapíthatod majd fajtádat.

Ámde az Úr a festéshez mit sem értett, és semmiféle eszközt, vagy festéket nem biztosított Egmontiusnak, aki ott állt a hatalmas, kopár sziklafal tövében, és azon töprengett, mivel álljon neki a rettentő műnek. És végül meglelte a megoldást. A vörös színt az állatok vérének megcsapolásával, a sárgát a madarak tojásainak felhasználásával, a kéket pedig arra érzékeny állatok könnycseppjeinek értő megkeverésével nyerte ki. Sok festékre volt azonban szükség, s nem volt könnyű az állatokat a hatnapos festés alatt folyamatos vérzésre, tojásra és sírásra buzdítani, úgy, hogy közben még modellt is kellett állniuk, de Egmontius valahogy mégis sikerrel járt. A három alapszínből már könnyedén kikevert mindenféle árnyalatot, sziklaporral kedvére sűrítette, hígította a festéket és mindezzel roppant művészi hatásokat tudott elérni. Palettája jobb híján a tenyere lett, olykor pedig az egész teste, ecsetét pedig szakállából sodorta meg.

A hatodik nap végén a sziklafal megtelt az állatok ábrázataival, és Egmontius ott állt előtte, végignézett a gigászi munkán, és boldog volt. Soha nem érezte magát ilyen közel a természethez, a teremtéshez, az élethez, mint most, amikor valamennyi állat az ő keze nyomán hirdette Isten dicsőségét a sziklafalon. A képpel valóban nem lehetett betelni. Nem csak külön-külön mutatta meg az élőlényeket, de valahogy - bár ez a szándék nem volt erőteljesen rányomva a képre - a közöttük lévő fejlődési és függőségi viszonyokat is tartalmazta, ráadásul - és ez volt a sziklafestmény valódi csodája - az állati formákat egészen új, dinamikus esztétikai keretbe ágyazta. Egmontius a festészet eszközeivel (színek, kompozíció, formák csoportosítása) képes volt ábrázolni a természet organikus, rejtett törvényeit. Ezért aztán a képnek A Teremtés nyelve címet adta, s izgatottan várta, mit szól majd Isten a munkájához, s leginkább, hogy valóban kedvet kap-e, hogy számára nőt alkosson.

A hetedik napon tehát Egmontius megpihent, s jóízűen várakozott az Úrra. Eközben az állatok szépen feloszlottak a szélrózsa minden irányába, magára hagyva a mestert és művét. Isten azonban a nyolcadik napon sem jelentkezett, majd újabb hét nap telt el, de mindhiába. Egmontius szólítgatta, könyörgött hozzá, rituális táncot járt, hogy előcsalogassa, egy alkalommal még meg is fenyegette, hogy a képet megsemmisíti (ez utóbbit nem gondolta komolyan), de az Úrnak se híre, se hamva nem volt, szőrén-szálán eltűnt.

- Milyen szeszélyes ez az Isten - gondolta Egmontius, amikor már a második hét is a végére járt. Úgy döntött, búcsút vesz hát tőle és gyönyörű festményétől is, mégpedig egy jókora szobor kifaragásával, mely végül Istent magát fogja ábrázolni, amint a sziklafalra festett teremtményeit szemléli megelégedve.

Egmontius egy hatalmas kőtömböt görgetett a szikalfal elé, és nekiállt a munkálatoknak. Éjt nappallá téve fúrt és faragott, csiszolt és kalapált, teljesen elveszítve időérzékét, és az éles kötömbön véresre marcangolva közben a testét. Amikor elkészült, ott állt Egmontius a szobor előtt, cafatokban lógott rajta a ruhája, teste csupa seb és festékfolt volt, haja, szakálla csomókban tapadt a fejére, s ha valaki akkor látta volna, bizonyára nagyon megszánta volna, olyan ágrólszakadtnak tűnt.

Állt ott Egmontius, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mert akkor látta csak, hogy Isten szobra őt magát, Egmontiust ábrázolta. Ekkor félelmében összerezzent, vacogva térdre esett, és valamit mondani szeretett volna, de elméjébe nem jutottak el a szavak, és mellkasában benne szorult minden hang. És akkor még furcsább dolog történt. Az eddig a sziklafestményt szemlélő kőszobor rápillantott a reszkető festőre, ajkai mozogni kezdtek, és így szólt:

- Köszönöm, Noé.

A szerzetesek írásaiból kiderül, hogy miközben Egmontius a Szándékok Kamrájában tartózkodott, minden nap, pontban éjfélkor, sosem látott mennyiségű és fajtájú állat gyűlt össze a kolostor keleti falánál, és várakozott csendben egész reggelig. Napfelkeltekor a csoportosulás feloszlott, de a következő éjjelen ismét visszatértek.

A nyolcadik napon, hajnalhasadván, Egmontius elhagyta a Szándékok Kamráját, s azután az állatok már nem jöttek vissza.

- Mivel kívánod hát eltölteni idődet kolostorunkban? - kérdezte Omugnetsi a mestertől.
- A fény és árnyék viszonyainak vizsgálatával - felelte Egmontius.

Omugnetsi bólintott, majd magára hagyta Egmontiust a gyönyörű kertben, hadd élvezze nyugodtan a friss és szabad levegő jótékony hatásait.

(Folyt. köv.)

Egmontius a kolostorban - Előszó

2008-05-13T22:22:00.005+02:00

Mint Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő egyetlen, hitellel bíró életrajzírója, megérettnek látom az időt - saját irodalmi kvalitásaimat tekintve csakúgy, mint korunk és kortársaink szellemi fejlettségét szemügyre véve -, hogy a mester több hónapos, kolostorban töltött, aszkézissel és mámorral teljes élményeiről végre beszámoljak. Úgy remélem, e kalandok leírása nem csak a festő életművéhez nyújt majd gyökeresen új aspektusokat, hanem általában véve minden emberi alkotás és cselekedet magyarázatához is hozzájárul.

Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.

Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.

Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.

A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.

Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.

Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.

Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.

Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.

(Folyt. köv.)

Patyomkin-képek

2008-05-10T21:43:00.002+02:00

Kosztolánczi N. Béla fotói. Az összes képet itt nézheted meg >>

Palindrómák

2008-05-08T18:51:00.003+02:00

2005-ben ezekkel, de különösen a Nászágy-gyal nyertem meg egy palindróma-író versenyt:
(palindróma: visszafelé olvasva is ugyanaz...)

(BASTILLE)

Te ne, madam! –
Átkölt Rozi verset dallá:
Kasza, tőr; apa: rőt a szakállad, te!,
S revizort lök,
Támad a menet.

(MÁSSAL A BÁLBA)

Ó, szirén, ős-ékem!,
Időn: zár.
Márki-bálra masszív,
Régi szív visz,
Ígér, visszamar!
Lábikrám ráz:
„Nőd, íme, későn éri szó!”

(NÁSZÁGY)

Nász-ágyadon rí,
Sav-rúd mar, ugye kín?
Te reszketsz: ihlettel
rébusz-szobrot ábrázolsz,
ázol száz évet,
elosztogat, ó, százzá tép a talány!

A lány irtja hanyag agyagod.
Ló bassza meg, ne gyík!
„Ondód, nos, kell!
e merész érmem: öröm,
és eme ígéret:
lesz kefe, lesz enerdzsi, mi lő.”

Zűr-ügy lenne?
Démon, gyáva!
Vágynom Édennel gyűrűzöl, imidzsre.
Nesze!, lefekszel,
te régi Emesém,
örömem részére mellek!
„S Ondód! No ki, gyenge massza!
boldog agyag-anya
Hajt!”, rinyál a nyála…
Tapétázzá’ szótagot szó!
…
Letevé…
Zászló. Zászló-zár.
Bátor bosszú?
Bérlettel hisztek! -
Szeretni: kegy, Uram.
Durva sírnod a gyászán.

Patyomkin-rap

2008-05-07T16:31:00.013+02:00

Rajongóinknak íme a Radikal Rappers legújabb agymenése:

Radikal Rappers:

Potemkin Battleship

Refrén (2X)

Az élet egy korty vodka

aminek hánytató az íze.

Az ember mégis megissza,

mert erre van igénye.

Az élet egy hajó

amit dobálnak a vizek,

mi vagyunk a matrózok

és csapatjuk a szelet.

Van egy hajó: Patyomkin

fedélzetén sok legény

A flotta alultáplált

de annál inkább kemény.

Eltaláltad Iván

Szeretem a hazám

De nem eszek meg akármit

Ne higgyed már komám.

Odakinnt a tengeren

szolgálom a hazám

az éhség miatt lapos a has

pusztuljon a morál!

Lázadás a hajón

terjed az eszme

mellettem itt hever

a haverom holtteste

Azt is megenném már

De a propaganda

azt kiáltja inkább

legyek kommunista.

Nyet Kalasnyikov

Da akasztás

Nincs mit tenni,

Kitör a lázadás.

Ez nem az orosz sztyepp

nem is a tundra

Kiáll értünk egy város

a hős Odessa.

Vérszagra a parton

összegyűl a nép

Érkezik a cári parancs

Oszoljatok szét!

De Odessa nem mozdul

az eszme mellett kiáll

cári sortűz dördül

dübörög a halál!

Koxos köcsög kozákok

legyilkolták Anyuskát

Hazudni nem tudnak

Azt mondják elkúrták.

Vége van a rémálomnak

minden tiszta vér

Kár volt annyi halott

az eszme mit sem ér.

Örök tisztelet Neked

Odessa népe

Jó volt a kezdet

csak szar lett a vége.

REFRÉN (2x)

ismét köztes szöveg:

Az élet egy hajó

Mi csapatjuk a szelet

Az egyik felem oszlat

A másik meg tüntet

Ez nem az orosz sztyepp

ez Magyarország

Ki tudja hogy mi jó?

És mi az igazság?

Fél Magyarország kifosztva

nyet libertatis

2008 tavasz Gödör lépcső

Ez a radikális

Radikális igen

radikális nem

az számít hogy ki vagyok

nem a véleményem.

Nyet, igen

yes, nein,

no, si,
no, da,

Nyet, igen, yes, nem

Dászvidányjá!

Kisvárosi fények

2008-04-29T15:42:00.010+02:00

Brutust játszottunk Nagykanizsán

Április 26-án a kanizsai Plakátmúzeumban (melyet magtárból alakítottak át egy gyönyörű épületté) játszottuk Brutus című előadásunkat. A csodálatos belső térhez azonban sehogy sem illett a frontális színház: kb. 5 percnyi merengés után már tudtam, a Brutust ezúttal körbenülős változatban (aréna jellegű térben) fogjuk bemutatni. Sütő barátom (Brutus megformálója, a kanizsai kirándulás főkolomposa, zalamerenyei lakos) igencsak megrökönyödött az ötleten, és minden eszközzel próbált ellene dolgozni - egy darabig. Aztán csakhamar ő is megértette, amit persze még én is csak sejtettem korábban: az arénában a "játék és képzelet" fokozott lehetőségei tárultak elénk.

Az előadásokat megelőző pénteki nap kora reggeltől éjfélig próbával telt, hogy merész tervünket kivitelezni tudjuk. És még így sem jutottunk a végére.

Süti aggályai részben megjelentek a csapaton belül is: sokan még nem játszottak ilyen jellegű térben. A hosszú próba, az azt megelőző utazás, magánéleti gondok mindenkit feszültté, idegessé tettek. Másnap pedig folytattuk, szintén reggeltől, és alig készültünk el délután 3-ra, amikor az első előadás elindult.

Süti félelmei közé tartozott az is, hogy a vidéki közönség nem fogja megérteni, jó szívvel venni ezt a körbeülős teret, meg hogy majd át kell menniük a hálószoba-jelenethez a másik terembe... Nos, ismét bebizonyosodott, hogy a vidéki közönség nem kevesebb a budapestinél, sőt! Az első előadáson kevesen voltak, nagyjából 15-en, s jórészt idősek vagy kamaszok. Nem is volt az a harsogó röhögés, amihez hozzászoktunk a darab egyes részeit illetően, mégis: én az első pillanattól éreztem a figyelemnek egy olyan minőségét, amihez a rohangálós, kultúrafogyasztásra beállt, önmagát végtelen ravasz pozícióban tudó fővárosi figyelemnek semmi köze.

A tér kiválóan működött, és kiválóan működtek benne a színészek is. A Brutus Kanizsán eseménnyé vált, nem csak amiatt, mert rengetegen segítettek nekünk az előadás megvalósításán, nem csupán a jól megszervezett reklám, és a tavaly érettségizett Süti visszatérése miatt - bár ezek nélkül aligha boldogultunk volna - hanem mert ezen a játéktéren keresztül a közönség és a színházi előadás minden korábbinál jobban tudott kommunikálni. Én például, a fénypult mögött a második, teltházas előadást végigkuncogtam, annyi meglepetés ért engem is.

De sokat erről nem akarok írni, hiszen aki még nem látta, de látni szeretné a Brutust, az megnézheti májusban a Sirályban (frontális változat), valamint nyáron Szegeden (az egyetem udvarán, körbeülősen), és talán még itt-ott-amott, reméljük, minél több helyen. Aki pedig látta már, az is jöjjön el újra, hiszen ki tudja miféle érdekes kanyarokat vesz még ez az előadás.

Végül pedig itt a zalamerenyei templom, azon 197 fős falucskáé, ahol szállásunk volt, és ahol annyi vendégszeretetben részesültünk:

Utca SzAK - bemutató

2008-04-16T13:22:00.005+02:00

Videóanyag commedia dell'arte társulatunk munkájáról, rendezői kommentárok, szakmai szempontok, részletek a váci börtönben és a Kálvária téren játszott előadásból, beszélgetés a rabokkal, stb. >>